- Spoiler:
Őrző Pályázat: A Természet haragjának nyomábanEldurrant az agyam. Bal kezemmel előhúztam a kardomat, a jobb kezemen pedig bizsergést éreztem. A jobb kezem átalakult, mintha fából lett volna, karmaim is lettek, ez pedig éppen jól jött. Ideje volt akcióba lendülni.
Leugrottam a fáról, és az egyik banditát vettem célba, de túl rövidet ugrottam, és elvétettem, sőt a lábam is megbicsaklott közben egy kicsit, így egy kicsit fájós bokával álltam fel, viszont abban a pillanatban ez kevésbé érdekelt. Annyi elég volt, hogy felém fordultak egy pillanatra, így Sean célba is vette a hozzá legközelebb álló harcost. Elvétette a célt, sőt egy másik meg is vágta a karján, mikor elüvöltöttem magam, és hirtelen mindannyian felém kezdtek el rohanni. Az első ideérő mocsoknál csatabárd volt, felülről akart lesújtani rám, azonban elfelejtette, hogy nincs rajta páncél, és az egész mellkasa tiszta célpont nekem. Át is szúrtam, aztán a lábammal ellöktem. A következő hullámban ketten érkeztek meg, két oldalról próbáltak támadni, azonban az egyiket a kardommal hárítottam, a másikat pedig megfogtam a kezemmel, amin rajta volt a varázslat, majd fordultam egyet, és akinek a fegyverét fogtam, torkon szúrtam, a másiknak pedig egy nagyon mély karmolásnyomot ejtettem az arcán, amitől térdre esett. Egy egyszerű suhintással megadtam neki a kegyelemdöfést.
~ Négyen voltak! ~ Jutott eszembe, majd hátrafordultam. Sean épp pár méter távolságra acsarkodott az ellenfelével. Majd Sean elkezdett pörögni, azt hittem, megőrült, de rá kellett jönnöm, hogy nem. A haramia elkezdett rohanni felé, ekkor azonban az egykori pártfogóm megállt, és még egy utolsót suhintott a bandita felé. Egy szélroham indult meg, ami összevagdosta és feldöntötte a fegyverest. Sean odafutott, és undorral az arcán ledöfte.
- Ezt neked, f… rohadék! - Mondta. Mert gyilkolni lehet a lányai előtt, csúnyán beszélni, azt már nem, hát oké. Mialatt a kardomat tisztogattam, Sean odalépett hozzám, és hirtelen felindulásból átölelt.
- Köszönöm! - Majd elengedett. Hú, de hálás nekem mostanában mindenki.
- Gyere, segíts elhúzni ezeket, aztán még beszélgetünk. - Bökött a fejével a holttestek felé. Biccentettem, és elhúztuk a hullákat egy helyre, ami szerinte jó lesz, majd szólt a kislányoknak.
- Most már idenézhettek!A két lányka félénken felnézett, és odafutottak az apjukhoz, hogy átöleljék, azután elkezdtek sírni.
- Jól van, jól van, semmi baj… - Csitítgatta őket egy ideig, majd felegyenesedett, és a feleségére, majd rám nézett.
- Brianna, ő Lance. Róla meséltem, miután attól az idióta Schaffertől hazaszabadultam. - Az asszony melegen rám mosolygott.
- Örvendek a szerencsének! - Félszegen visszamosolyogtam, és biccentettem. Nem okozott gondot általában, hogy bemutatkozzak valakinek, de ilyen meleg fogadtatást nem is biztos, hogy kaptam már egyáltalán, és nem tudtam, hogy kéne reagálni. Sean odalépett hozzám.
- Köszönöm még egyszer. Ha gondolod, csatlakozz hozzánk ebédre, az a legkevesebb, hogy megvendégelünk.- K…. köszönöm, elfogadom. - Nyögtem ki végül, és az intésére szótlanul elindultam hozzájuk. A két fiatal lány bizalmatlan pillantásokat vetett rám, utána pedig előreszaladtak, de nem bántam. A harc, az ölelés, a fogadtatás, a meghívás épp elég újszerű és zavarba ejtő volt, nem voltam benne biztos, hogy túlélem, ha még a lányok is rám akaszkodnak. A gondolataimba merülve, némán lépkedtem a többiek után. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy tudni akarom, ő mit csinált, amikor legyőzte az ellenfelét. Nem laktak messze, húsz percet gyalogoltunk, mire elértük a házukat. Egy kisebb, takaros ház volt, jól elrejtve a fák közé. Tudtam, hogy Zephyrantes már nincs messze. Sean beinvitált, Brianna pedig azonnal asztalhoz ültetett, hiába ellenkeztem.
- Ebédidő van, te meg napok óta nem eszel rendesen, látszik rajtad. Most eszel, utána beszélsz, téma lezárva. - Parancsolt rám olyan hangnemben, hogy utána a szememet alig mertem felemelni, amíg volt előttem étel. A többiek is elhelyezkedtek, a háziasszony pedig elkezdett tálalni. Először illatos húslevest, aztán ízletes fűszeres vadhúst rakott az asztalra, amit nem tudtam, hogy hogyan szerzett úgy frissen, mikor akkor értünk be, de betudtam az asszonyi fortélyoknak. Miután mindenki befejezte az evést, ültömben felegyenesedtem.
- Köszönöm, nagyon jól esett. - Mondtam, és őszinte voltam, az egyik legjobb ebéd volt, amit valaha elköltöttem. A házigazdák mosolyogtak.
- Örülök, hogy ízlett! - Mondta Sean, majd odafordult a lányaihoz.
- Menjetek fel a szobátokba, most beszélgetünk az úrral egy kicsit, játsszatok békében, egymást ne öljétek meg, vagy ha mégis szeretnétek, kiabáljatok hangosan mindketten, hogy halljuk, mikor hallgat el egyikőtök. - Kacsintott rájuk, a lányok pedig a szemüket lesütve felmentek egy lépcsőn. Sean felsóhajtott, majd felém fordult.
- Még egyszer köszönöm a segítséget. Épp családos sétán voltunk, amikor ezek a banditák megtámadtak minket, egyre több van belőlük. - Itt köpött egyet.
- Veled mi történt, mióta legutóbb találkoztunk? És főleg, mi szél hozott erre? - Fordult felém érdeklődve. Vettem egy nagy levegőt, és elmeséltem neki mindent. Megemlítettem a jelentéktelenebb munkáimat és az utazásokat, egészen a mostanival bezárólag, a kereskedőt, a harcokat, és hogy hogyan kötöttem végül ott ki náluk. Elismerően füttyentett.
- Ez igen! És a landolás is mutatós volt. - Kínosan mosolyogtam, és igyekeztem nem mutatni, hogy a bokám még eléggé fáj a leérkezéstől. Ekkor a lányok szobája felől éktelen ordibálást hallottam. A két szülő összenézett.
- Intézem, maradj csak. - Mondta Brianna, azzal magára hagyott engem Seannal. Ő rám nézett, és szólásra nyitotta a száját, de megelőztem.
- Hogy csináltad? - Kérdeztem szinte követelőzően. Értetlenség ült ki az arcára.
- Mégis mit hogy csináltam?- Hogy győzted le azt a banditát? Mi volt az a szélroham? - Faggattam tovább. Ráncolta még egy kis ideig a szemöldökét, majd kivilágosodott a tekintete. Rám nézett, és elmosolyodott.
- Szeretnéd megtanulni, igaz? - Hevesen bólogattam, az arca pedig még szélesebb mosolyra húzódott.
- Rendben van. Jó srác vagy, megérdemled. Azt javaslom, hogy ma pihenjünk, holnap kora reggel kezdünk. Hosszú volt a nap, főleg neked, úgy sejtem. Pihenj le. Amíg tanulsz, lakhatsz itt, de segítened kell a ház körül is. - Intett az egyik falnál lévő heverő felé.
Bólintottam, ő pedig felment a felesége után a gyerekeihez. Lecsatoltam a fegyveremet, és lefeküdtem a heverőre. Nagyon boldog voltam, hogy ilyen könnyen ment. Na meg, hogy pihenhetek…
MásnapEgy furcsa módon álomtalan éjszaka után Sean napkeltekor keltett fel.
- Gyere ki a ház elé. - Mondta, majd elindult, aztán visszafordult.
- A kardodat most hagyd bent, nem lesz rá szükség. - Azzal kiment. Megdörzsöltem a szememet, és bármennyire nem tetszett az ötlet, hogy a kardomat itt hagyjam, annyira hozzám nőtt az idők során, de ha így kellett, így. Ahogy kimentem, azt láttam, hogy Sean hátul összefűzött kézzel, egyenes háttal, enyhe terpeszben nézi a felkelő napot, és egy szót se szól. Egy kis idő után türelmetlenül rászóltam.
- Itt vagyok, fordulj már meg! - Láthatóan összerezzent, majd egy mély sóhaj után rám nézett.
- Jól van na, elmerengtem. Szóval! - Köszörülte meg a torkát
- Ahhoz, hogy úgy harcolhass, mint én, érezned kell a természetet. Nem csak tapasztalnod, érezned kell. Vegyél egy mély levegőt. - Utasított. Hát ez egyáltalán nem olyan volt, mint amit képzeltem. Azt hittem, elővesszük a fegyvereinket, és harcolunk, és közben majd mondja, hogy mit kell tennem, de nem így lett. Nem vonhattam kérdőre, elvégre ő volt az, aki nekem segített, így némi gondolkodás után vettem egy levegőt.
- Nem jó! - Szólt rám, én pedig fújtam egy nagyot. Ez hosszú lesz… -
Mint mondtam, érezd. Amikor beszívod, ne csak a levegőt szívd be. Érezd benne azt, ahonnan jön: a fákat, amik féltőn őrzik. A madarakat, akik szárnyuk alá veszik és siklanak rajta. Az avart, ahogy sodródik benne. A hajnali harmatot, amely ilyenkor a levegőből száll le a növényekre, majd azokról száll vissza oda. Érezd a levegőt, ahogy éltetően bejár téged, és minden élőlényt Veronián. Végy egy mély levegőt, és csak érezd. - Mondta átszellemülten, nekem pedig támadt egy olyan érzésem, hogy ő tényleg él mindent, ami körülötte van, nem csak azt, ami benne, mint a legtöbben. Behunytam a szemem, és átgondoltam mindent, amit Sean mondott, majd mélyet szívtam a levegőből. Még mindig nem éreztem semmit, de nem adtam fel, még akkor se, ha a következő próbálkozásnál egy kósza szösz berepült az orromba, és elkezdtem tüsszögni, Sean pedig elnevette magát.
- Jó, ebből mostanra elég, ma már nem lesz jobb. Holnap megint nekiugrunk. Most gyere velem. - Mondta, és elindult az erdőbe, én pedig követtem. Szótlanul haladtunk, amíg egy viszonylag mély és szélesebb, lassú folyású patakhoz értünk. Megállt a partján, és megszólalt.
- Nyújtsd bele a kezed, és lassan kavard a vizet. Hideg lesz, figyelmeztetlek. De érezned kell a hideg mellett a benne úszkáló, vagy épp alvó halakat, a folyó medrében megbúvó rákokat, a felszínén úszó békanyálat. Érezd, ahogy él a víz. - Mondta, én pedig letérdeltem a víz mellé, és belenyújtottam a kezemet. Igyekeztem koncentrálni arra, amit ő mondott, de kicsivel később egy, a hátsó felemre mért erőteljes billentés kizökkentett mind az egyensúlyomból, mind a koncentrációmból, és beleborultam a vízbe. Füstölögve bukkantam elő a víz alól, csak azért, hogy lássam, ahogy Sean szívből hahotázik. Már majdnem elkezdtem vele együtt nevetni, de aztán eszembe jutott, hogy ha kifejezem, hogy tetszett, talán megint meg fogja tenni, úgyhogy inkább durcás arccal kimásztam a vízből. A tünde, még mindig fuldokolva a nevetéstől, szabadkozott.
- Ne… haragudj… de…. muhu…száháj… volt… - Nyögte ki végül, majd erőt vett magán, és felegyenesedett.
- Menjünk vissza a házba, reggelizzünk, aztán fogjunk valamit ebédre. Nincs nagy kamránk, úgyhogy rendszerint naponta kell elmenni ennivalót cserkészni, és számítok a segítségedre. Tudsz vadászni? - Fordult felém. Én a víztől csöpögve bólintottam.
- Jó. Kapsz majd otthon tiszta, száraz ruhát, eszünk, és elindulunk. Oda már hozhatod a kardod, ha akarod. - Mondta, és elindult visszafelé. Ezek hosszú napok lesznek…
Úgy történt minden, ahogy leírta. Visszaértünk, ettünk, aztán egész nap dolgoztunk valamin, vagy fát vágtunk, vagy aprítottuk, amit előző nap kivágtunk, vagy ástunk, ha kellett. Benti házimunkát Brianna nem volt hajlandó ránk bízni, és valószínűleg igaza volt ebben, jobb, ha ő bent marad, mi pedig kint dolgozunk.
Reggelente a szokásos volt a feladat: lélegezni, majd vizet kavargatni. Egyre jobban ment, ahogy teltek a napok, minden egyes alkalommal egyre többet tudtam megragadni a levegőből: éreztem, ahogy a fák ontják magukból, ahogy madarak szárnyalnak rajta, és ahogy a harmat minden hajnalban elhagyja, majd minden délelőtt visszatér. És egyre többet mondott nekem a víz: éreztem a kavargását, ahogy a halak fickándoznak benne, a békanyál pedig nagyon is élvezi, hogy sodródhat. Nagyon furcsa tapasztalat volt: minden mély levegővételnél megborzongtam, és akárhányszor így belenyújtottam a kezem a patakba, majdnem kirántottam. Nem unatkoztam közben egyáltalán, akármennyire is azt hittem, hogy semmi izgalmas nem lehet a levegővételben, és a vízben nyúlkálásban, és akármennyire hiányzott a pengém, legalább lefoglaltam magam mással.
Másfél héttel későbbSean egy szokásos reggeli kör után egyszer csak bólintott.
- Rendben van. Most ugyanezt kell tenned, csak a fákkal. Érezned kell, ahogy lüktet, ahogy ontja magából a levegőt, ahogy szívja magába a napfényt, ahogy a víz folyik benne. Tedd az egyik fa kérgére a kezed. - Adta ki, én pedig megtettem. Látta, hogy koncentrálok, azonban egy idő után leállított.
- Jó. Láttam már többször is, mennyire vágyakozva nézel a kardodra, ígérem, hogy ez az utolsó, amit gyakorolnod kell, aztán megmutatom azt is, mit csináltam aznap a banditával. - Felálltam a víz mellől, és várakozóan ránéztem, ő pedig folytatta.
- Ugyanaz lesz a feladatot, mint eddig, csak most a természet alapját kell megérezned: magát a földet. Ezt tudjuk a ház előtt is csinálni, gyere. - Intett, és elindultunk vissza a ház felé. Alig bírtam az izgalommal, ami hatalmába kerített. Végre harcolhatok majd! Nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön a pillanat. A ház elé értünk, és Sean jelzésére megérintettem a földet is.
- Az is jó, ha ásol egy gödröt, és abba teszed a kezedet, aztán betemeted. Nagyobb lesz a kontakt. - Javasolta, én pedig kérdően néztem rá.
- Csak meg akarsz szívatni, ugye? - Szégyenlősen elmosolyodott.
- Egy kicsit igen. De igazat mondtam, csak gondoltam, védtelenebb leszel, amíg egy kezed le van ásva. - Elmosolyodtam. Lehet, hogy már öreg, de a humorérzékéből szemlátomást nem vesztett az évek során, vagy ha igen, hát igen érdekes lehetett vele régen az élet.
- Azt próbáld meg… - Néztem rá fenyegetően, de a szemem vidám volt. Majd gyorsan kapartam egy kis lyukat, majd beletettem a jobb kezem, és betemettem. Tudta, hogy a bal kezem az ügyesebb, reméltem, hogy így nem lesz kedve kiszúrni velem. Pont úgy koncentráltam, ahogy eddig, de ahogy az elején, most se éreztem semmi különöset, csak azt, hogy nyirkos a föld. Felnéztem Seanra, aki éppen egy taslit próbált kivitelezni, de így, hogy a meglepetés ereje elmúlt, csalódottan visszahúzta a kezét, és még csalódottabb lett, amikor elmondtam neki, hogy semmi.
- Nem baj, ez már gyorsan meglesz, az előző kettő után. Ásd ki magad, moss kezet, és gyere enni, holnap folytatjuk. Három nappal későbbMegint igaza lett, hamar belerázódtam, egy idő után a fákat is tudtam érezni. Éreztem, ahogy a gyanta képződik, és szinte hallottam, ahogy a lombok lélegeznek. A földet is sikerült megéreznem, érzékeltem, ahogy a földigiliszták nyomán porhanyós lesz, szélesebb járatokat ástak bele a vakondok, a mélyben pedig egy föld alatti vízgyűjtő van, a mesterem egyszer csak azt mondta:
- Hozd a kardodat!Se szó, se beszéd, már rohantam is be érte. Felmarkoltam Fragarachot, és kifutottam. Sean már kivont fegyverrel várt. Lefékeztem előtte, előhúztam Fragarachot, és felemeltem. Vártam, hogy történjen valami. A férfi ravaszul elmosolyodott.
- Mi van, nem támadsz? Nem erre vártál végig? - Kérdezte kihívóan.
~ Ó, de igen! ~ Gondoltam, és nekirontottam. Hátraugrott, és meglendítette a kardját. Mielőtt azonban el tudtam volna gondolkozni, hogy mégis mit hadonászik a levegőben, valami megvágott, és hűvös szellőt éreztem körülötte. Hitetlenkedve néztem Seanra, aki kajánul vigyorgott.
- Mire vársz? Most kell használnod mindazt, amit eddig gyakoroltál! Érezd a természetet! Használd fel erejét! - Azzal ő rontott nekem, és néhány kardcsapás után már a földön voltam, azt se tudva, hogy hol vagyok. Sean felsegített.
- Na ezen még dolgozunk. Ne haragudj, hogy így belevágtam a közepébe, de tudod, hogy nekem is harc az életem, és hiányzott már a küzdelem. Gyere, Brianna beköti a sebedet, és holnap folytatjuk. - Paskolta meg a vállamat, és elindult befelé. A vérző sebet néztem. Ezt meg hogy? Mikor felocsúdtam, követtem a házba, és ellátták a sebeimet, utána pedig folytattuk a napot, mint máskor, a következő reggelek viszont már harcból álltak. Azt már sokkal jobban élveztem, de ezzel együtt jobban is fájt. Mikor leszek már kész?
Három nappal később- Gyorsabban! - Mondta a tünde fogcsikorgatva, ahogy egymásnak feszültek a pengéink. Nem sokszor éreztem magam ennyire élőnek.
- Határozottabban! - Parancsolt rám, mikor megtámadott, és alig tudtam hárítani a csapását.
- Könnyedebben! A szél vigye a fegyvered, ne a karod! - Kiabálta el magát, majd egy könnyed vízszintes suhintást eresztett meg felém. Felemeltem a kardomat, hogy védekezzek, de hiába: az ő fegyvere megakadt az enyémben, de mégis fellibbentette a ruhám ujját, engem pedig megvágott, pedig hozzám se ért.
~ Megint az a trükk… ~ Ziháltam magamban szinte dühösen. Hogy csinálja? Akárhányszor próbáltam megvágni, mindig hátratáncolt, és megsebesített. Nagyon mérges voltam. Egy alkalommal én is hátraléptem, és elordítottam magam:
- Tudod mit? Ezt neked! - Suhintottam felé a kardomat, tisztában léve azzal, hogy nagyon messze van ahhoz, hogy eltalálja. Ekkor viszont nagyon furcsa élményem volt. Éreztem, ahogy a földből, a levegőből, a fákból belém áramlik az energia, és a kardomon átfutva kiült annak pengéjére, hogy zölden csillogva elhagyja azt. Elképedtem, de talán közel sem annyira, mint Sean. Leeresztette a kardját, és odafutott hozzám, majd örömében átölelt.
- Sikerült! Megcsináltad! - Örvendezett, én pedig kábán álltam. Tényleg sikerült? Ennyi volt?
A hangzavarra kijött a családja többi része is.
- Sikerült! Sikerült neki! Megcsinálta! - Mondta, ahogy elengedett engem, és odafutott a feleségéhez, hogy örömében megcsókolja.
~Ennyire azért csak nem nagy szám… ~ Gondoltam magamban, ahogy bambultam magam elé. Még mindig az érzés hatása alatt voltam, az zökkentett ki, hogy megrángatta valaki a ruhám ujját. A két lány közül a kisebbik volt.
- Meg tetszik mutatni a bácsi, amit az apa tanított? Kíváncsi vagyok rá! - Mondta ártatlan hangon. Noha nem értettem, miért mondja ezt, mert az apjától valószínűleg annyiszor láthatta, hogy sokszor, de miután gyors pillantással meggyőződtem róla, hogy szabad, nekikészültem. Újból megpróbáltam átélni azt, amit az előbb, és sikerült: a bizsergés után megsuhintottam a kardomat, és a zöldes hullám elhagyta a pengét. Elégedetten rávigyorogtam Seanra.
- Köszönöm! - Mondtam, ahogy láttam, hogy a kislány fülig érő mosollyal szalad vissza az anyja mögé. Ha rajtam múlik, azt hiszem, sose fogom megérteni a gyerekeket… De ez most nem is volt fontos. Megtanultam a természet energiáját használni. Győztem!
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
