[Azonnali] Azrael Dorm Life

Kissé feldúltan, ugyanakkor reménykedve lépkedek a folyosón. Dühös vagyok, amiért nem sikerült albérletet találnom, ugyanakkor bizakodó is, hiszen tudom: a legjobb esték és legnagyobb bulik általában a kollégiumokban szoktak történni. Már csak a szobatárssal kell, hogy szerencsém legyen. Remélem nem valami könyvmoly, búval-bélelt fazon lesz az, aki a legkisebb zajért is hisztizik, és még inni se lehet vele. A megadott szobaszám elé érkezve kopogtatás nélkül nyitok be, és hogy emlékezetes legyen az első rólam szerzett benyomás – ha már itt van egyáltalán a leendő „élettársam” –, kissé felemelt hangon köszönök:
- Johannes in the house!
- Da fuck man? Eltévesztetted a kibaszott ajtót, vagy mivan? – volt az első, amit reakcióként hallottam. Belépve pedig megpillantottam egy épp könyvet olvasó démont. Biztos csak rosszul látok. Pislantottam egyet, hátha csak nem aludtam eleget. Semmi változás. Az oké, hogy démon. Nem vagyok én (annyira) rasszista. De hogy olvas. A legelső napon. Nem lehetek ennyire szerencsétlen. Nyeljünk egyet. Lehet csak egy gyenge pillanata volt ez. Vagy lehet elnéztem az ajtó számát. Kimegyek, és újra megnézem, de sajnos stimmel.
- Kurvára örülnék, ha így lenne, de sajnos itt lakom. Veled. – tettem hozzá az utolsó szót, kissé kesernyés szájízzel. Dögszag ütötte meg az orromat, és csak remélni tudtam, hogy nem szobatársamból árad. Az ablakhoz lépve, hogy kinyissam azt, hátra fordultam, és megpróbáltam kicsit kedvesebb lenni, bízva abban a halvány reményben, hogy még valami jó is kisülhet ebből. – Akiben kit is tisztelhetek? – folytattam az előző gondolatmenetet.
- Pruinos, legalábbis ez a nevem. Az, hogy tisztelsz vagy hogy milyennek ismersz meg az egy más dolog. És te? Valami Johant mondtál, nem?
Téged sem a memóriádért vettek fel, szaladt ki majdnem a számon, de még időben visszafogtam magam, és rendesen válaszoltam.
- Johannes. Johann. Hans. Ahogyan tetszik, nekem aztán mindegy, úgy se sokat tervezek itt józanul lenni. – árulkodtam terveimről. Kezet nem nyújtottam neki a bemutatkozás mellé…érthető okokból. Visszaléptem a bőröndjeimhez, és fontossági sorrendben elkezdtem kipakolni a cuccaimat. Kivettem az elsőből két doboz sört, az egyiket szobatársam kezébe nyomtam, míg másikat én nyitottam fel, és húztam meg. A következő a laptopom volt. Szerencsébe csak alvóba raktam, így miután felnyitottam, ott folytatta, ahol abbahagytam: épp az egyik kedvenc Timmy Trumpet számon. Természetesen full hangerőn.
- Ezt jó tudni…Nekem Hans leszel, az a legrövidebb. – mondta, s láthatóan kíváncsi volt arra mit csinálok, hiszen lerakta a könyvet a kezéből. Lehet érdemes lenne feljegyeznem évente hányszor csinál ilyet. Nem hagyta szó nélkül a zenét – Te... te ezt szoktad hallgatni? - kérdezte, s hangjából talán kiéreztem azt, hogy gondolatban ezt nem egészen így fogalmazta meg.
Legnagyobb meglepetésemre a sört nem csak hogy megköszönte, de meg is kóstolta. Nem húzott túl nagyot ugyan belőle, de legalább ivott. Lenne hát esély? Úgy döntöttem bedobom a mentőkérdést a kettesért. Add Uram, hogy ne bukjon meg. Persze előtte reagáltam arra, amit mondott.
- Részedről maradjunk a Pru-nál. Csak hogy kvittek legyünk. – majd széles mosolyra húztam az ajkaim – Én is. Meg a szomszédok is. Mindenki jó zenét hallgat, ha akarja, ha nem. – mondtam az időközben előszedett hangszórókkal a kezembe. Nem olcsó és nem is csöndes darabok voltak, így az ideális helyeket akartam megtalálni számukra. Végül az ablakpárkány mellett döntöttem…hátha az udvaron is bulit akarnak csapni valamikor. És végül jöhetett a már emlegetett kérdés. – Ugye velünk jössz?
- Őőő... nem tudom... nem vagyok az az eljárós fajta… – áh, meggyőzhető, szögeztem le magamban. Átment. Szavába vágva válaszoltam.
- Óh, két ital után majd meggondolod magad. Egyébként is itt kezdünk, szóval nincs kifogás.
- …A hangos és jó zenével nekem sincs bajom. Csak sztereó vagy kvadró? - fejezte be előbbi mondatát. Mosolygott, és egészen véletlenül megnyomta a „jó” szócskát. Megütötte a fülemet a dolog, és nem terveztem átsiklani felette. Meddig lehet feszíteni a húrt?
- Akkor még szerencse, hogy én lettem a lakótársad. Ugye? – vigyorogtam rá, s próbáltam nem elengedni a pillantását addig, ameddig választ nem ad a kérdésemre. – Sajna csak kettő, de előbb-utóbb kiegészítem még a cuccost, nem kell félni. – helyeztem el végül a másikat az asztalra.
- Igen... igazi égi szerencse. - nézett vissza, s úgy látom ő sem volt hajlandó feladni a szemkontaktust. Örülök, hogyha mással nem, legalább a szájkaratéval elszórakoztat. – Ha majd beraksz egyet a jobb zenéid közül talán még egy imát is elmondok, hátha jó kedvük van odafenn. Én nem félek ettől. Ha tényleg zenebarát vagy tartani fogod a szavad. – Próbált piszkálni. Úgy emlegeti az égieket, mintha valami reakcióra számítana. Spoiler: nem fog kapni. Max egy mosolyt. Bár az is csodálatra méltó, hogy egyáltalán szájára veszi őket. Démonoknál ha jól tudom nem divat az ilyen. De ha már az elköteleződöttséggel való poénkodásnál tartunk:
- Nem lehet, hogy a te ízléseddel van a baj, és nem a zenével? - az ízlés szóhoz érve végigpillantottam a testén, csak hogy lehetetlen legyen nem értenie az utalást. – Azért vigyáz kihez szólsz, nehogy a végén megpörkölődj egy kicsit - kacsintottam rá. Nem tudom fizikai harcban mennyi esélyem lenne, de mivel én nem terveztem vele verekedni, és belőle se néztem ki, hogy rám vetné magát az aprócska kis szóváltásunk után (vagy ha igen, akkor már megtette volna). Képtelen vagyok megállni tehát, hogy ne szúrják bele még egy utolsót. Megdobnak kővel, dobj vissza sziklával…valahogy így írja a Szentírás is nem? – Ugyan. Zenebarát, piabarát. Emberbarát. Bennem nem fogsz csalódni. – fejezem be a sörömet, oda se nézve, hogy a megjegyzésem milyen hatást váltott ki belőle.
- Tudja a fene. Eddig nem volt ezt kivel megvitatnom. Ezt vegyem fenyegetésnek? Mert akkor ki kell ábrándítsalak, rajtam már nincs sok minden amit megégethetnél.  – a válasza előtti pillanatnyi csönd, és az utána adott kitérés is mind arról árulkodott, hogy nem tud érdemben válaszolni. Győztem, legalábbis én így könyvelem el magamban. Hm. Bizonyára hatalmas szíved van akkor... - válaszol egy újabb kitéréssel. Nincs hozzáfűzni valóm. - Akkor csak embereket hívtál ide, ugye?
- Fenyegetésnek? Dehogy, az égiekről beszéltem. Hisz kitudja milyen kedvük van, amennyire szőrszálhasogatóak tudnak lenni, rajtad is találnak.  – Nem tudom hogy az a kérdése embereket hívtam e csak meg reménykedő vagy szomorkodó volt e, így egyszerűen és őszintén válaszolok. – Igazából mindenkit, aki csak szembejött, nem igazán figyeltem meg őket. Egyedül az volt a fontos, hogy a nők legalább kétszer annyian legyenek, mint a férfiak. Remélem nem rontottam el a matekot.
Közben előkerültek a könyvek, egy feszület, majd a táska aljára érve az ütősebb piák is az asztalra kerültek – készülve az estére. Maradt még ugyan pakolásznom, de meguntam a dolgot, így az ágyam szélére ülve folytattam a beszélgetést Pruval.
- Nagyon remélem hogy nem rontottad el. Azért remélem nem szó szerint hívtál meg mindenkit aki szembe jött. Nem akkora ez a szoba.  – a feszület láttán láthatóan felsóhajtott. – Nem igaz, te egy ilyen oltár-hajlongó fazon vagy? He, nem mondtam volna meg. – majd befejezte a sörét. Végre.
- Áh, az már túl sok változó lett volna az egyenletbe, nem számoltam.  – válaszoltam neki egy bárgyú vigyor kíséretében. Ha volt bármennyi emberismerete, gyorsan átláthatott rajta. Reagált a feszületre, ennek pedig örültem. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, tulajdonképpen azért is vettem elő, mert kíváncsi voltam a reakciójára. Hogy miért volt nálam? – Tudod, szakmai ártalom. Vannak helyzetek amikor nagyon jól tud jönni egy ilyen. – vettem a kezembe, és suhintottam vele egyet-kettőt. Reménység szerint nem veszi magára a dolgot, ezt most kivételesen nem neki szántam. Közben az előbb befejezett sör dobozát az egyik sarokba hajítottam. – Mostantól az a sarok a kuka, ha nem bánod. – nem értettem miért tettem hozzá a végét. Ha bánja, akkor is.
- Nem baj, ha többen jönnek biztos jobb lesz a buli... gondolom. - Próbálta győzködni magát. Eléggé erőtlenre sikerült a „gondolom” szócska. – És ha valamiért mégsem, ha bejöttek azon az ajtón, akkor kimenni is kitudnak rajta. Jut eszembe, gondolom van ide kulcsod és nem a nyitva hagyott ajtón jöttél be, ugye? Kár lenne ha ez véletlenül gyakorlatba kéne átültetni az előző gondolatmenetet. - Nem bír a vérével, és az előző, csúfos veresége ellenére csak próbálkozik. Ő akarta…de előtte megvárom, míg befejezi a mondókáját. - Lefogadom. Nem tudok sokat elképzelni, eddig csak egyetlen egy felhasználási formájáról hallottam. – meglepően jól reagált arra is, hogy még fél órája se vagyok bent, máris szemétdombot akartam csinálni a szoba egyik sarkából – Nem igazán, max később összeszedem. Nekem ne büdösödjék it , az erős szagokat nem bírom. Érzékeny orr.
Eddig bírtam. Meguntam a depressziós, bent ülés, antiszociális viselkedését. Hiába mosolyog itt rám, semmi buli, pia csak kortyonként, és valahányszor embereket említek, gondolatban biztos végig veszi az épület vészkijáratait. Nem akartam kerülgetni a témát és istápolni meg nem terveztem, így hát egyenesen rákérdeztem a dologra.
- Pontosan. Már elnézést a megfogalmazásért...de mitől vagy ilyen búvalbaszott? -talán nem sikerült a legjobban megfogalmaznom, de szerintem megérti. Talán nem a legjobb időpont, de kénytelen vagyok válaszolni az előző beszólására – Valóban kár lenne, hisz úgyis olyan jól összebarátkoztunk már. Szóval ne aggódj, ha véletlenül nincs kulcsom, berúgom. A berúgás úgyis olyan jól megy. – igen, én is éreztem mennyire szar, de kikívánkozott belőlem. Ahogyan azt ezt követő beszólás, és tulajdonképpen annak az elfogadása is, hogy ő fogja takarítani a szobát. – Igen? És mi az? Hátha valami újat tanulok tőled a feszület felhasználása terén. Egy ilyen ajánlatot nem lehet visszautasítani, előre is hálás köszönetem. És valóban, a szagokat én sem tűröm mindig a legjobban. - most ugyan nem néztem végig rajta mint az előbb, de egyértelmű lehetett neki, hogy mit gondolok. Vajon ha karácsonyra dezodort ajándékozok neki, megpróbál majd megölni vele?
- Ezt meg mégis hogy értsem? - úgy látszik mégsem értette mire akartam utalni. - Áh. Szóvicc... – a fejcsóválása mindent elárult. Legalább egy jó pontot szerzett, én sem kedveltem őket túlságosan. - Nos, amilyen gyakran megfenyegettek vele, hogy feldugják a seggembe biztosan az is egy funkciója lehet. – Már majdnem sajnáltam. De csak majdnem. Aztán végre csak elértünk oda, ahol elszakadt a cérna. – Oké, értem, büdös vagyok. Megszoksz vagy megszöksz - próbálj meg te együtt élni kábé folyamatosan rohadó bőrrel. Ez ellen nem tehetek semmit, vegyél autóillatosítót és dobd fel az ajtó fölé vagy valami. Magamat úgy sem érzem.
Mély levegőt vettem, és lassan, sorba véve a mondandóját válaszoltam rá.
- Elég rádnézni. Az első napok egyike, mindenki ismerkedik, az esti bulira készül, vagy próbálja úgy szétcsapni magát ahogy csak lehet. Te pedig mit csinálsz? Olvasol, és eléggé kevés hajlandóságot mutatsz arra, hogy szocializálódni próbálj. Fogadjunk hogyha nem jövök akkor zárt ajtók mögött kockultad volna végig az estét. - „De milyen jó, hogy jöttem”, tettem hozzá magamban a gondolatot. Hiszen így komplett pszichológiai profilt állíthattam fel róla, mindössze egyetlen egy beszélgetés után…vagy mi. – Pedig úgy nézel ki mint aki a légynek sem árt..értem én, hogy rasszisták, de veled? – komolyan elcsodálkoztam. Vannak extrém rasszista és kötekedő emberek, de Pru annyira békés teretménynek néz ki, miért bántotta volna bárki is? A kötekedésem és beszólásom ellenére nem akartam, hogy szívrohamban haljon itt meg nekem, így megpróbáltam megnyugtatni kicsit. – Chill dude. Majd veszünk egy légfrissítőt. Vagy...sokat. Mindegy. Kell egy xanax hogy lenyugodj? - mondtam félig viccesen. Így, hogy kiakadt nem teszem hozzá azt, amivel még folytatni akartam: nem elég a szaga, de még bűnrondán is néz ki.
- Tényleg ez a problmád? - arca mintha őszinte meglepettséget mutatna – Mert én nem úgy mulatok mint ti? Most azért nem kicsit megleptél. És igen, jól látod, ez volt a terv, bevágtam volna magam a gép elé, és nem tudom, Veronia Legends-eztem volna vagy valami. Nem ihatok sokat - faji okok miatt - és szorongok a tömegben. De ha már itt tartunk, te mit szeretsz ennyire ebben, hogy így biztatsz rá? A zaj? A tömeg? Netalán a hányásszag? - próbált gúnyolódni. Úgy látom nagyon belelovagolta magát a dologba, hisz a következő mondatát is hasonló hangnemben folytatta – Igen, velem. Talán nem látszik a szép mosolyomtól és a mézesmázos szavaimtól, de nagyon könnyen megtudom magam utáltatni másokkal. Meg valahogy az emberek nem érzik magukban biztonságban a tudattól hogy gyakorlatilag megtudnám őket enni élve. – itt kissé én is lefagytam. Megevett valakit? Hallottam már extrém szobatársakról…de ennyire? Nem tudtam, hogy elhiggyem e. Vagy inkább úgy mondom, nem akartam elhinni. - ... pedig csak egyszer fordult elő. – nézett ki elmerengve az ablakon. Mire a nyugtatóig ért, megnyugodott kicsit.  – Nem kell, csak... ah. Van még egy piád? Bocs, hogy ezekkel traktállak. Csak... kicsúsztak. – tette hozzá.
Lassan nekem fog kelleni a xanax. Én az ilyen hisztiket nőktől szoktam meg, akikkel egy-két hónapig járok, nem attól, akivel kitudja hány évig fogok egy szobában lakni. Arcomon is láthatta a meglepődést, ahogyan elmondta a szíve bánatát. Bár nem hibáztatom érte, kérdésemet akár úgy is, mint lelkigondozásra való felhívást. Megpróbálom kiásni magam abból, amibe beleástam magam…természetesen úgy, hogy közben tartom magam a véleményemhez.
- Végülis ja, ez. Meg az, hogy "jól szórakozol" a gép előtt. Valóban jólérzed magad, vagy csak elhiteted, mert félsz kimenni a társaságba? A valóságba? Ne akard nekem összevetni azt az örömöt, amikor megnyersz egy meccset azzal, amikor ágyba viszel egy csajt, vagy kitombolod magad a szar heted után. Kell még magyarázat arra, hogy mit élvezek benne, vagy sikerült összerakni? - kérdeztem talán kicsit nagyobb éllel is, mint kellett volna. Hangom ugyan nyugodt maradt, de szavaimat és hangsúlyozásomat érezhette támadásnak – és nem véletelnül…talán volt is benne egy pici. – Persze, és azért középpontjai a vámpírok a buliknak, mert annyira veszélytelenek. Még a háborúdémonok is minden ribancot összeszednek maguknak, csak azért mert nagy dögök. Ne akarj kibúvót keresni magadnak az alól, hogy élned kelljen. Egyébiránt meg ne utáltasd meg magad és voilá: nem akarnak majd megerőszakolni egy kereszttel. – kérdésére nevetés fogott el – Ezt te se gondoltad komolyan. – vettem el valamit az asztalról, és dobtam neki oda. Nem néztem mi az, és igazából bátran dobálózhattam a vaktában kiválasztott itallal: mindegy mit választok, úgy is lesz benne alkohol. – Ugyan, így hogy kiengedted a gőzt legalább szabadabb leszel az este. - mosolyogtam rá. Azért remélem nem csinál belőle rendszert…ha igen, akkor nyugtatót kell csempésznem a kajájába.
Megcsóválta a fejét, mielőtt válaszolt volna.
- Mondjuk, sikerült. De előre szólok, ne gyere nekem azzal mit merek és mit nem. Rossz vége lesz. - ez fenyegetés akart lenni? - Nem direkt csinálom. Tudok én mindenhez jó pofát vágni de nem mindig van hozzá kedvem. Általában jobban jár mindenki ha befogom. - a piát elkapva lassú kortyokkal kezdte inni. - Majd meglátjuk Hans, majd meglátjuk. Még az is lehet hogy inni is fogok.




Hullafáradtan tántorgok be a szobába. Mondanám, hogy másnapos vagyok, de ez inkább még aznap...már egy hete. És még ha csak a pia lett volna. Jó ideje nincs már kedvem gondolkodni, vagy egyáltalán tudatomnál lenni, ahhoz pedig, hogy ezt elérjem, nem féltem bevetni sem a privát készletem, sem az ismerőseim birtokában lévő anyagok sokaságát. A szobába belépve szinte leesek az ágyra, fel sem tűnik, hogy Pru a szobában van e. Nem is igazán érdekel, hogy őszinte legyek, egyetlen vágyam az, hogy elaludjak, és annyira se kelljen gondolkodnom, mint az elmúlt néhány órában.
Azonban valami megakadályoz ebben. Ez pedig az előbb emlegetett szobatársam. Újabban folyamatosan kornyikál. Valami hegedűfélét használ hozzá, de borzasztó a hangja. Szerencsére ahhoz eléggé kiszoktam ütni magam, hogy ha már elalszok ne ébredjek fel, de most épp lehetetlenné tette ezt. Épp megfordulni készülök, hogy néhány keresetlen szóval elhallgattassam, mikor érzem hogy valami bökdösi a hátam. Csak remélni tudom, hogy ez a hegedű vonója volt.
- Hé, te. Élsz még vagy kidobjam a hulládat? - szólított meg. Nem is emlékszem mikor beszélgettünk utoljára, pedig a szájkaratés kakaskodásaink kifejezetten szórakoztatóak voltak. Ezért is jött erre a kérdésére a válasz ennyire reflex-szerűen, még kiütve is.
- Azt hittem azt megenni akarod. Vagy nem bírnád a véralkohol-szintemet? – röhögtem el magam, de a hang inkább hasonlított egy tüdőbajos utolsó pillanataira, mint nevetésre. Le kellene állnom a cigivel.
- Ha hiszed, ha nem, nekem van jóízlésem. És ahogy most vagy, előbb fanyalodnék rá egy patkányra. Rendesen szét csúsztál haver, lassan büdösebb vagy mint én. – mondja, és érzem, ahogyan leül mellém az ágyra. Egyértelműnek hat számomra a komolyság is a hangjából, ennyire már megismertük egymást, de nem kívántam belemenni a játékba. Egyértelmű volt a kiút, tovább viccelődök.
- Érzem ahogy közeledsz, és tudom, hogy ki akarod használni, hogy részeg vagyok. Nem erőszakolhatsz meg. – folytatom a nevetést – De ha zavar az illatom, mehetünk együtt zuhanyozni...csak hagyj kicsit pihenni. – reméltem, hogy kitudom használni azt a néhány percet az elalvásra, ameddig hozzám beszél, de ahogyan a fülemen éreztem a leheletét, valahogy gyorsan kiment a szememből az álom.
- Nem kell az engedélyed hozzá... keresztes fiú. - hallottam, majd egy enyhe ütés éreztem a fenekemen. Ez már nem a vonó volt. Újra komolyra fordította a szót. – És akár még hagyhatnálak is, csak az a baj, hogy már tegnap is hagytalak, meg azelőtt is. Sokat pihensz ahhoz, hogy örökké várjak rád. Addig belefulladunk egymás bűzébe amíg összekaparod magad.
Tudom, hogy nincs eszébe semmi komolyat tennie, sem a vonóval, sem velem, így nem is próbálok elhúzódni tőle. No, nem mintha egyébként lett volna energiám hozzá, de így legalább nem kellett beismernem.
- Inkvizítor, jó? De daddynak is szólíthatsz az ágyban. - Vajon addig fogja játszani a pszichológust, ameddig nem veszem komolyan? Meglátjuk melyikünk bírja tovább. – Vegyél légfrissítőt, nekem is bevált, ha még emlékszel. Egyébként is pár nap...hónap, aztán szabadulunk innen.
- Az inkvizítor jobban tetszik. Odakötve az ágyhoz sok kérdést kéne megpróbálhatnál kihámozni belőlem. Rossz... voltam. - suttogott, de hangjából kiérződött, hogy ő sem veszi komolyan magát. - Nem az én dolgom hogy ítélkezzek, de ha már túlélésre játszol régen nagy baj van. Főzzek egy kávét? Korán van még depizni.
Attól függetlenül, hogy ismertem Pru-t, volt határ a meleg poénokban is, amit kívántam túllépni. Amennyire erőmből telik, hangosan szólok rá:
- Takarodjá! - A kávéra ugyan felcsillant a szemem, de nem hiszem hogy bármilyen anyagból, vagy olyan vegyületből, ami a legkisebb terhelést is jelenti szervezetemre, kellene még fogyasztanom. Nem akarom kockáztatni a detoxot. - Nem kéne...egyébként is aludni terveztem, nem depizni. Minden…rendben van. - tettem hozzá a végére, bár tudtam, hogy ezzel esélytelen, hogy meggyőzöm.
- Jól van, na. Ha a fáj a fejed akkor nem kell, majd akkor később. - zárta le a sort, hála az Úrnak. Érzem, ahogyan feláll az ágyamról, majd hallom a víz csobogását. Csak főzi azt a kávét… - Nem mintha mostanában a "nem kéne" akármiben is megállított volna. És ha elakarsz küldeni a fenébe hogy hagyjalak, jól van, hajrá, de azért ne hazudjál, a vak is látja hogy már most hulla vagy. A végén még magad is elhiszed...Feketén, vagy cukorral?
Ez volt az a pont, amikor őszintén csodálkozni kezdtem. Elég szép pletyka kerekedett a sztorimból, és mivel a legtöbben ismertek a koliból, archoz is tudták kötni a dolgokat. Ennyire rosszul informált lenne Pru, vagy csak tőlem akarja hallani? Elmondjam neki? Elvégre…a szobatársam. Sőt, kifejezetten jól kijöttünk mostanában. Mindjárt…
- Nem az lenne a legjobb, ha végre sikerülne elhinnem? Nekem mindegy, csak fehér legyen és por... - vágtam rá csípőből, miközben feltápászkodtam az ágyról. Elgondolkodtam, mennyire volt reflex-szerű amit mondtam, és mennyire volt vicc…az eredmény egy picit elszomorított.
- Nem, nem lenne. Mert amekkora egy ütődött vagy a végén elhiszed a következő ötven évre és így maradsz.  – „poénomat nem értékelte” – Nem vicces, Hans, Egy kicsit se. – mondta.
Belealudtam a kávé lefőzésébe, ha mondott is alatta bármit, nem emlékszem. Az arcomra áradó hőre ébredtem, ami az elém tolt bögréből áradt rám. Egy gyenge biccentéssel köszöntem meg, majd annak ellenére, hogy tűz forró volt, elkezdtem inni. Jól esett, nem is a koffeintartalma miatt, hanem mert a torkomat végigégető folyadék kissé visszahozott a valóságba. Csöndesen kezdtem bele abba, ami már néhány hete a lelkemet nyomja, és ami miatt nem akarok tudomást venni a valóságról.
- Isabelle…terhes. - hosszabb szöveget terveztem, de csak ennyi telt tőlem. Nem kockáztattam tovább a beszédet. Egyrészt nem volt mondandóm, másrészt pedig nem akartam elsírni magam. Az még egy ilyen helyzetben is megalázó lett volna. Ehelyett minden erőmet abba öltem, hogy felemelt fejjel figyeljem az arcát, ahogyan meghallja a hírt.
- Hú haver… - esik le mellém az ágyra – …azért ez durva. – Nem mondod… - Mik a terveid?
- Ugye nem pszichológiára jársz? – jegyeztem meg. Felesleges volt, kivételesen nem is akartam most bántani, de mondani akartam valamit, bármit, amin nem kell gondolkodnom. Nem akartam azon az úton tovább haladni, amint elindultunk, de most már kénytelen voltam. Kortyoltam még vagy kettőt a kávéból, mielőtt válaszoltam volna neki. Tökéletes pótcselekvés. - Tényleg nem tudtad? Mik a terveim? Addig iszom ameddig a májam bemondja az unalmast, és nem lesz probléma. - mondtam a megszokott hülyességet. Néhány másodperc után azonban komolyabb reakcióval is megtiszteltem. – Nem tudom. Derékba fogja törni a karrierét. De nem akarom, hogy megölje.
-Tényleg nem. Elhajtottam mindenkit, aki valami pletykát akart volna rólad osztogatni. Ha valamit eltudsz mondani, akkor majd úgy is elfogod. – aztán jött a tanácsadás rész – Biztos vagyok benne, hogy ő se akarja megölni. Az egyetlen, amit tehetsz hogy segítesz neki, gondolom. Azzal, hogy ezt teszed magaddal egyikőtöknek sem használsz. - vágta hozzám.
Nem csodálkoztam a válaszán, tipikus Pru. Nem akadok fenn rajta, sejthettem, hogy ez lesz. Annál jobban kíváncsi voltam azonban arra, hogy mit érez most. Káröröm? „Mondtam, hogy nem kell az a sok buli!” Szánalom vagy sajnálat? Mindegy is. Végig mondom a történetet.
- A szülei erőltetik, hogy elvetesse. És hallgat rájuk. Megígérték hogy kitagadják, ha megszüli.
- Sose lehet az élet egyszerű, mi? Gondolom akkor ezt nem lehet megkerülni... és, mikor költözik el otthonról az asszony? - vált át gyorsan humorra. Talán meg akar nevettetni? Nem hiszem, hogy ez ennek lenne az alkalma. Bár az se lenne sokkal jobb, ha bölcsességeket mondani életről és halálról.
- Hová, ide? Nem hiszem, hogy jól kijönnétek. Bár felettébb vicces lennél nagybácsinak. - megyek bele a dologba, tudván, hogy teljesen hülyesség, még a feltételezése is. - Igazából az örökbeadás az egyetlen opció. De azt a szülei nem fogadják el. Úgy meg mit érünk el? Se pénz, se gyerek, se semmi. Te mit tennél? - tettem fel neki a kérdést. Legalább addig sem próbál engem istápolni ameddig elmondja a véleményét…de ha őszinte akartam lenni magamhoz, akkor rájöhettem, hogy valahol, mélyen legbelül érdekelt is.
- Pont én? Csak halálra tudnám untatni. – mosolyodott el az ideköltözés ötletére. - Hogy én mit tennék? Csalós válasz; semmit. Terméketlennek teremtettek. Rendes válasz; kicsapnám a balhét, és ha a lány is bevállalja, inkább a kitagadást élném túl. Nem szeretem azt, ha valakit kényszerítenek akármire is. Nem mintha ezzel sokat segítettem volna.
A fejemben lejátszódott egy kép, ahogyan Pru ingyom-bingyomozik egy csecsemőnek. Akaratlanul is elmosolyodtam. Valóban érdekelt a válasza, sőt, kifejezetten figyelmesen hallgattam. Válasza megnyugtatott. Nem voltam hát egyedül ezzel a véleménnyel. Sem a lázadó, sem a gőgös énem nem kedvelte azt, hogy helyette döntsenek. Hát még az, amelyik szerette Isabellt. Persze azzal is tisztában voltam, hogy ezzel a döntéssel – amibe egyébként nagy valószínűséggel ő is belemegy – neki ártok a legtöbbet, de reménykedtem, hogy a majdani családunk kárpótolja ezért. Válaszoltam valami helyeslőt a mellettem ülőnek, mielőtt teljesen elmerültem volna a gondolkodásban.
- Ja, jogos. - csak annyira volt elég, hogy ne érezze azt, hogy teljesen figyelmen kívül hagyom amit mondd, arra azonban tökéletes volt. A koffein még nem hatot, a forróság pedig már nem volt elég ahhoz, hogy ébren tartson. – Ha megbocsátasz, megpróbálok aludni. – intettem neki, ő pedig engedelmesen állt fel az ágyamról, helyet adva a lábamnak. Alvás előtt azonban még gondolkodtam. Volt mint.




-Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet? - szegezte nekem a kérdést, bárpultnak vetett háttal, miközben bizonytalanul lötyögtette a whiskyt. Alig tudtam rávenni, hogy elfogadja, pedig bőven szüksége volt rá. Folyékony bátorság. Ez lett végül a kulcsszó, aminek hála öblögetni kezdett vele. Meg amúgyis, hogy nézne már ki a csajozás pia nélkül?
- Teljesen. Búcsúajándék gyanánt megkapod tőlem egyetemi éveid legjobb éjszakáját. – veregettem hátba, aztán gyorsan javítottam magam, mielőtt ő is, meg a körülöttünk állók is félreértették volna a szituációt. – Mármint egy nőn keresztül. Nem buzulunk…megint. – vigyorodtam el rá.
- És, akkor kit? - kérdezte végül, teljesen feladva az ellenállást. Nem mintha nem dőlt volna ez már el akkor, amikor szóltam neki, hogy tíz perc múlva indulunk. Elvégre nem minden nap tud az ember VIP belépőt szerezni ide. Neves hely volt ez, és nem is véletlenül. Nem sokan engedhették meg maguknak, hogy ilyen belépő mellett bulizzanak, sem azt italnak az árait. Azért is volt ilyen lenge a hely, a táncparketten is kényelmesen ellehetett férni, sőt, üres asztalból is akadt bőven. Nem baj, Prunak tökéletes lesz. Szemmel felmértem a terepet, és Pru „súlycsoportjába” tartozó nőt próbáltam keresni. Meg is akadt a szemem néhányon.
- Ez a te estéd, rádbízom a választást. Ugyanakkor ajánlom azt a barnát ott, aki egyedül táncol. Esetleg a szöszit a barátnőivel, vagy azt a vöröskét, aki egy pasival van. Ne aggódj, az csak az öccse, ha pattog, akkor megverem neked. Nos, ki lesz a szerencsés? - fordultam felé, kíváncsian várva, ki lesz ma este a becserkészendő „préda”.
- A kezdő vadász válasszon könnyű prédát…a barna egyedül van. Ott a legkisebb a bukás esélye. - eléggé szórakoztatóan hatott egy falánkságdémon szájából a vadászós szinonima. Csak remélni tudtam, hogy nem lesz az esténk vége az, hogy kitiltanak minket a klubból.
- ÉS szeretnél csatlakozni a táncához? Én élvezni fogom a látványt. - próbáltam elbizonytalanítani kicsit. Lehet túlságba is, hiszen úgy meredt utána egy darabig a piájára, mint borjú az újkapura.
Láttam rajta, hogy nem akarja az igazságot, és valami időhúzásra készül. Nem is csalódtam:
- Meséltem már miért nem ihatnak sokat a falánkságdémonok? - kérdezte.
- Nem, de inkább a leendő partneredet szórakoztasd vele. - nem akartam időt adni neki arra, hogy az egyébként is kevés önbizalmából még veszítsen is, ahogyan múlik az idő. Rövid sóhaj után válaszolt.
- Rövid verzió: Gyorsabb anyag lebontás, gyorsabb berúgás. – mondta, majd befejezte az italát. Sok lehetett neki egyszerre, mert felköhögött. – Kívánj szerencsét…vagy akármit, amit ilyenkor szoktak
- Tünés. - vertem barátilag hátba, hogy induljon már meg a csaj felé. Hallgatott is rám, megindult a táncparkettfelé, tapasztalatához képest eléggé magabiztosan…legalábbis úgy tűnt. Ujjaimat összeszorítottam, másik kezemmel meg keresztet vetettem, így próbáltam rászórni az összes áldást és jókívánságot, ami csak a csövön kifért.

És a dolog bejött. Nem csak hogy nem pofozta fel a csaj reflexből Pru-t de még táncolni is elkezdtek. Innen már nyert ügye lehet a srácnak, ha nem csinál baromságot. Ezt pedig nem akartam a véletlenre bízni. Én is felhajtottam maradék italomat, és kerestem egy magányosan táncoló csajt az éppen vadászó barátom közelébe. Nem terveztem becsajozni, de az asszony ellenére még érezhetem jól magam. És ez egyébként is szent cél érdekében történt, hogy szemmel tarthassam Pru-t. Odaléptem hozzá, és táncolni kezdtünk, fél szemem azonban mindig azt leste, vajon mikor csinál valami hülyességet, vagy mikor kér segítséget az ifjú vadász.
Úgy látszik azonban erre nem volt szükség. Rendesen megtáncoltatta a lányt, ki se néztem volna belőle…Ezután egy asztalhoz telepedtek. Néhány perccel később otthagytam a lányt, és én is leültem nem messze tőlük. A már ott ülők nem igazán érdekeltek, rendeltem mindenkinek egy kör italt, ez pedig elég volt ahhoz, hogy ne kezdjenek hisztibe amiért megzavarom őket. Sajnos bármennyire füleltem azonban, a távolságnak és a zenének hála, semmit nem hallottam Pru és a csaj beszélgetéséből. Azt azonban kiszúrtam, hogy már vagy öt perce ott ülnek, a kis Casanovánk még sem hívta meg semmire a hölgyet. Ejnye, hát erre tanítottalak én téged? Nem hagyom, hogy tovább szomjaztassa, és kihasználom azt, hogy pont a lány hátamögött foglaltam helyet. Előbb a kupámra, majd a csajra mutatok, ezzel egyértelműen jelezve, hogy jó lenne, ha meghívná valamire. Kicsit értetlenkedett ugyan azzal a korlátozott fejével, de végül leesett neki, s ahogy italért indult, elhaladt mellettem is.
- Tippek? - súgta oda.
- Csak így tovább, beszéltesd, de ne légy töketlen, amikor cselekedni kell! – vetettem neki oda az első közhelyt, ami csak eszembejutott. Sajnos tényleg nem hallottam semmit abból, amit beszéltek, így jobb tanáccsal nem igazán tudtam szolgálni. Azt azonban láttam a csaj testbeszédén, hogy Pru akár még nagyon jól is kijöhet ebből a dologból…
Sejtésem pedig bevált. Italoztak kicsit, nevetgéltek, majd egy idő után a csaj készülődni kezdett. Feltűnően lassan pakolt, gondolom az az áldott lélek még nem ajánlotta fel neki, hogy hazakíséri. Nem mertem mutogatni, hogy a csaj észrevesz, így csak imádkoztam, hogy észbekapjon démonbarátom. Az Úr pedig kegyes volt, és meghallgatta imámat. Hirtelen felállt, elfogadta a csaj táskáját, amit az a kezébe nyomott, és elindultak kifelé a bárból. Végre. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy ez is sikerült. Italomat felhajtva hagyom ott a helyet. Sok szerencsét, Pru.

Zenei aláfestés: Alestorm : Hangover ]

Ha őszinte akarok lenni, akkor életem talán legfontosabb időszakát a kollégiumi éveimmel kellene azonosítanom, hiába is akarnám néhanapján letagadni. A legnagyobb változások itt játszódtak le bennem, és legyenek azok pozitívak vagy éppen negatívak, egyetlen egy dologra lehet mindet visszavezetni, egyetlen egy kis homokszemecskére, ami valahogy becsúszott az elképzelt jövőm gépezetébe, egyetlen egy sorsfordító emberre…
Mit becsúszott, berúgta magát az életembe.
- Johannes in the house! - jött be az ajtón, nagy lendületében szinte beroppantva azt, mindenféle kopogás vagy előrejelzés nélkül, ahogy azt általában az udvarias viharok szokták tenni. Én erre a váratlan fordulatra csak úgy tudtam rendesen reagálni, hogy kis híján szívrohamot kapva majdnem lefordultam az ágyamról.
- Da fuck, man? Eltévesztetted a kibaszott ajtót vagy mi? – förmedtem rá, mellékesen megjegyezve, teljesen jogosan. A démon már nyugodtan se olvashatja a könyveit? Pedig egy olyan öreg és ritka darabot sikerült találnom… sötét figurák mély gondolatai. Szinte senki se olvasta, mert pillanatok alatt nyársalta fele magát a történet az ’edge’ oltárán, de ez csak további értéket adott a műnek, amit mások nem láthattak meg benne.
A srácban valószínűleg ennek hatására szintén megfogalmazódhatott ugyanaz a kérdés, hiszen azonnal hátraarcot vágott és kiment a szobából – hála az égnek, gondoltam, talán megúsztam a társaságát, de csak az ajtóig jutott, ahol – feltehetőleg - ellenőrizte a szobaszámot. Utólag belegondolva, lazán kamuzhatott is róla, sose kérdeztem rá pontosan milyen számot keresett, és talán ennek az egésznek meg sem kellett volna történnie…
- Kurvára örülnék ha így lenne, de sajnos itt lakom. Veled. – tette hozzá az utolsó szót kelletlenül. Ha legalább egy boldogságom lehetett abban a pillanatban, akkor legalább az ellenszenv kölcsönös volt.  Első teendőjeként, mint a szoba újonnan demokratikus keretek között megválasztott és másodlagos ura, elvonult a szoba végébe és feltépte az ablakot. Ennek meg mi baja van az áporodott levegővel? Sokkal jobb a könyveknek. – Akiben kit is tisztelhetek? – tette fel a kérdést, ami engem annyira nem foglalkoztatott. Még mindig azon gondolkodtam, hogyan tudhatnék megszabadulni tőle, amíg végre tudatosult bennem a szomorú és elkerülhetetlen tény.
~ Ez… ideköltözik? Miért kell valakinek ideköltöznie? Olyan jó csend volt eddig… - nyomtam el magamban egy panaszkodást, majd végül méltattam egy válaszra. Megvontam a vállamat; felesleges ezt rosszabbá tenni, mint amilyennek muszáj lennie. Kidobni mégse dobhatom ki.
- Pruinos, legalábbis ez a nevem. Az hogy tisztelsz vagy hogy milyennek ismersz meg az egy más dolog. És te? Valami Johant mondtál, nem? – érdeklődtem azért vissza. Hangosnak tűnt és rendezkedőnek; és egyiket se preferáltam a kis birodalmamban. Add Faterka hogy ne valami seggfej legyen…
- Johannes. Johann. Hans. Vagy ahogyan tetszik, nekem aztán mindegy, úgy se sokat tervezek józanul itt lenni. – mondta, szinte félvállról. Valami seggfej, vagy valami egzotikus alfaja. Nagyszerű. Nagyon megharagudhattak rám odafent. Közben elkezdett azonnal pakolni, egyik bőröndjét feldobva a másik mellé az – eddig – szabad ágyra.
- Ezt jó tudni… - mondtam félszegen, legbelül csalódva. – Nekem Hans leszel, az a legrövidebb. – döntöttem el, majd egy könyvjelzővel megtisztelve a könyvemet tettem félre egy ideig azt. Felkeltem az ágyamról és közelebb mentem hozzá, hogy megnézzem miket hozott magával.
- Részedről maradjunk a Pru-nál. Csak hogy kvittek legyünk. – mondta pakolás közben, és váratlanul, két doboz sört kapott ki az egyik csomagjából. Az egyiket a kezembe is nyomta.
- Ő… kösz. – lepődtem meg nem kicsit, de a visszautasítás nem volt opció. Nos, legalább a maga módján udvarias. Miközben felbontottam az italt, átfutott a fejemen a gondolat, hogy:
~ Egyáltalán szabad a koleszban az alkoholfogyasztás?
Ahogy lement az első korty, a következő meg valahogy így hangozhatott:
~ Ezt a fajtát biztos nem. Ezt betiltani kéne, nem inni… - fanyarodtam el, de igyekeztem ezt nem kiültetni az arcomra. Ajándékot azért mégsem dob csak úgy vissza az ember, a démon meg pláne.
- Ugye velünk tartasz az esti bulira? Néhány sráccal már megbeszéltem hogy itt kezdünk, aztán szép lassan végigmegyünk a szobákon. Csak hogy jól kezdjük az évet. – ajánlott fel egy jegyet a személyes poklomba, és elszorult a torkom. Hirtelen sokkal finomabbnak tűnt az a sör mint azelőtt, így jól bele is kortyoltam a válaszadás előtt.
- Őőő... nem tudom... nem vagyok az az eljárós fajta. - mondtam vonakodva kissé, bár érezhetően nem határozottan ellenkezve. Talán ezt szokták egyesek a "meggyőzhető" kategóriába sorolni, nem tudom, nem is érdekelt. Sose voltam az a túlzottan határozott fajta.
- Óh, két ital után majd meggondolod magad. Egyébként is itt kezdünk, szóval nincs kifogás. – mondta, ellentmondást nem tűrő hangon. A logika, sajnálatos és meglepő módon, hibátlan volt, ezt el kellett ismernem.
- Ó... nagyszerű. - kortyoltam bele a sörbe megint. Ennek a Hansnak volt egy határozott fellépése, kétségtelenül. Végül is, olyan rossz csak nem lehet. Talán még jó pia is lesz, ki tudja.
Aztán előkerült egy laptop a táskák mélyéről és egy pillanatra fellélegeztem - talán mégis van remény számára. Gondoltam később még játszhatunk együtt vagy valami, de ahogy felnyitotta valami megragadhatatlan hangélmény zúdult ki a gépezetből, és kis híján kiköptem a kortyot. Valami sivatagon-túli zenekultúra felmodernesített… alkotása lehetett, de olyan szinten sokkolt a váratlansága, hogy pár pillanatra elfelejtettem levegőt is venni. Fel kellett köhögnöm, hogy szóhoz jussak.
- Te... te ezt szoktad hallgatni? - kérdeztem, próbálva minél finomabban fogalmazni. Valahogy a "MI A SZAR EZ?!" nem tűnt túl diplomatikusnak. Témaváltásnak jó volt.
- Én is. Meg a szomszédok is. Mindenki jó zenét hallgat, ha akarja, ha nem. – mondta kajmánhoz méltó mosollyal, majd előszedett még pár hangszórót is, és mint a vadász az új területén, elkezdett körbejárni, hova is tegye le a csapdáit. A rettegésem és az idegességem csak nőttön-nőtt. Neki aztán tényleg volt bőr a képén. Legalább neki.
- A hangos és jó zenével nekem sincs bajom. - mondtam mosolyogva, véletlenül megnyomva a "jó" szócskát. A vélemény csak nem akart rendesen bennmaradni a helyén.
- Akkor még szerencse, hogy én lettem a lakótársad. Ugye? – válaszolt, feltűnően belemeredve a szemembe. Volt ebben valami… aggasztó.
- Igen... igazi égi szerencse. - furcsálltam a dolgot, de még mielőtt kihátrálhattam volna rendesen a helyzetből, észrevettem valamit a tekintetében, ami megpiszkált bennem valamit. Valami… rég elnyomottat. Ez... ez a csóka engem ki akar hívni! Óh, jó füled van nem igaz? - Ha majd beraksz egyet a jobb zenéid közül talán még egy imát is elmondok, hátha jó kedvük van odafenn. - piszkáltam meg direktbe kicsikét, nem elkapva a tekintetemet az övéről. Felőlem játszhatunk így is.
- Nem lehet hogy a te ízléseddel van baj, nem a zenével? – vágott vissza, egyértelműen utalva valamire, végignézve rajtam. Rasszista poén, ennél azért többre számítottam.  - Aztán vigyázz kihez szólsz, nehogy a végén még megpörkölődj kicsit. – kacsintott egyet. És még fenyeget is. És még hogy én vagyok pofátlan.
- Tudja a fene. Eddig nem volt ezt kivel megvitatnom. – válaszoltam neki úgy, hogy ne nagyon tudjon rá mit felelni. Kezdtem aggódni hogy melyik irányba halad a beszélgetés. - Ezt vegyem fenyegetésnek? - kérdeztem vissza nyugodt hangon, mindennemű provokációs szándék nélkül. Éreztem hogy gyűl kettőnk között a feszültség, és nem tetszett a dolog. Jöhetett a B terv - viccel könnyíteni a légkörön. - Mert akkor ki kell ábrándítsalak, rajtam már nincs sok minden amit megégethetnél.
- Fenyegetésnek? Dehogy, én az égiekről beszéltem. Hisz kitudja milyen kedvük van, amennyire szőrszálhasogatóak tudnak lenni, rajtad is találnak valamit. – tolta tovább a dolgot. Témát kellett váltani – a hangszórók. Azok jó lesznek.
Körültekintettem látványosan a szobában. - Csak sztereó vagy kvadró? - kérdeztem a hangfalak számára utalva. Nem akartam nekiesni, inkább dobtam volna a témát. Ha van négy akkor a szoba négy sarka logikus választásnak tűnt, egyébként is, hátha lesz egy minimális kontrollom megint a lakóterem felett.
- Sajna csak kettő, de előbb-utóbb kiegészítem még a cuccost, nem kell félni. – kapta be a csalit, legalábbis egyelőre.
- Én nem félek ettől. Ha tényleg zenebarát vagy tartani fogod a szavad. – csaptam le idejekorán a dolgot. Őszintén, nem érdekelt eléggé hogy erőltessem a dolgot, reméltem hogy innen magától elfog halni majd a téma.
- Ugyan. Zenebarát, piabarát, emberbarát. Bennem nem fogsz csalódni. – provokált újra, legalábbis én annak vettem.
- Hm. Bizonyára hatalmas szíved van akkor... - tértem ki megint előle. Nem volt nehéz észrevenni hogy a 'démon' nem szerepelt a felsorolásban. - Akkor csak embereket hívtál ide, ugye?
- Igazából mindenkit, aki csak szembejött, nem igazán figyeltem meg őket. Egyedül az volt a fontos, hogy a nők legalább kétszer annyian legyenek mint a férfiak. Remélem nem rontottam el a matekot. – próbált, gondolom, humorizálni. Nála, és főleg akkoriban, ezt nehéz volt megmondani.
- Nagyon remélem hogy nem rontottad el. - mondtam finoman elmosolyodva. A nők társaságát tényleg ne vesse meg senki aki hord valamit a lábai között. - Azért remélem nem szó szerint hívtál meg mindenkit aki szembe jött. Nem akkora ez a szoba. - utaltam félre. Csak semmi utálat egyesek irányába, ugyan dehogy. Sose voltam arról híres hogy nem kedveltem volna valakit. Valakiket. Egész csoportokat. Tömegeket.
Mindenkit.
- Áh, az már túl sok változó lett volna az egyenletbe, nem számoltam. - ejtett meg egy bárgyú vigyort. Nem tudtam hogy önönmaga hülyének tettetése poén akart lenni, önkritika vagy szerény vallomás. Valószínűleg mindahárom bizarr és groteszk kombinációja.
- Nem baj, ha többen jönnek biztos jobb lesz a buli... gondolom. - próbáltam azért megtámogatni a dolgot, hátha nem tűnik ki hangomból az ellenkezés - És ha valamiért mégsem, ha bejöttek azon az ajtón - böktem rá nyomatékosítás képpen - akkor kimenni is kitudnak rajta. Jut eszembe, gondolom van ide kulcsod és nem a nyitva hagyott ajtón jöttél be, ugye? Kár lenne ha ez véletlenül gyakorlatba kéne átültetni az előző gondolatmenetet. - szúrtam oda, mert béke ide vagy oda, nem bírtam ki.
Eh, tompított vadászat. Nem tudok élni nélküle.
- Valóban kár lenne, hisz úgyis olyan jól összebarátkoztunk már. Szóval ne aggódj, ha véletlenül nincs kulcsom, berúgom. A berúgás úgyis olyan jól megy.
- Áh. Szóvicc... - csóváltam meg a fejemet. Nagyon reméltem hogy nem profilja az ilyen, különben nagyon hamar rosszban leszünk és verekedni fogok. A szóvicc minden mazochizmust nélkülöző démon gyengéje volt – ami, persze, hétpecsétes titok.
Témaváltást, most. Közben továbbra is pakolt, és elővett többet között egy feszületet is, majd leült az ágya szélére. Ami, nem annyira fontos de mégis, az elképzelhetőség miatt kiemelendő.
- Nem igaz, te egy ilyen oltár-hajlongó fazon vagy? He, nem mondtam volna meg. - mosolyodtam el szélesebben, befejezve végre a sört. A vége volt a legrosszabb. De valahogy legyűrtem – a dobozt egyelőre csak tartogattam a kezemben.
- Tudod, szakmai ártalom. Vannak helyzetek amikor nagyon jól tud jönni egy ilyen. – suhintotta meg, feltehetőleg agresszív célzattal. Nem tudom kinek a fejét akarhatta lecsapni vele, de azért voltak tippjeim. Nem voltam hajlandó újra felülni a provokálásának.
- Lefogadom. Nem tudok sokat elképzelni, eddig csak egyetlen egy felhasználási formájáról hallottam. - vezettem fel egy témát, azzal a szándékkal hátha egy viccel nyugtathatok a kedélyeken.
- Igen? És mi az? Hátha valami újat tanulok tőled.
- Nos, amilyen gyakran megfenyegettek vele hogy feldugják a seggembe biztosan az is egy funkciója lehet. - mondtam száraz mosollyal. Nem voltam az a vicces fazon de próbálkozni szabad volt.
- Pedig úgy nézel ki mint aki a légynek sem árt… értem én, hogy rasszisták, de veled? – csodálkozott, legalábbis úgy tűnt. Nem értettem a dolgot, főleg azt hogy miért nem reagált a vicc részére, de azt se hogy ezen mit kell csodálkozni. Nekem kellett volna hálásnak lennem, hogy nem sújtott még le rám valami szent-zseblámpa trükkel vagy valamivel, amit tanulgat. Nem mintha tudtam volna akkor milyen szakra jár – a kereszt lehetett valami fura hobbi is.
- Igen, velem. Talán nem látszik a szép mosolyomtól és a mézesmázos szavaimtól, de nagyon könnyen meg tudom magam utáltatni másokkal. Meg valahogy az emberek nem érzik magukban biztonságban a tudattól hogy gyakorlatilag megtudnám őket enni élve.
Egy pillanatra hatásszünetet tartottam és kimeredtem az ablakon, mint aki elveszett az emlékeiben.
- ... pedig csak egyszer fordult elő. - mondtam teljesen komoly hangnemben. Természetesen vicceltem, börtönben ülnék és nem itt ha megtörtént volna.
De, erről nem kellett tudnia. Bár ahogy láttam a lesokkolt pofáját, nem tudtam visszatartani a dolgot és elkezdtem nevetni; az a fajta nehezen felszakadós, amit az ember és démon megpróbál elnyomni és csak a levegő szöködözik ki a tüdejéből. Nem vehette  jó néven, mert nem tette szóvá de durcásabban válaszolgatott mint eddig. Már, persze, ha ez lehetséges volt.
- Persze, és azért középpontjai a vámpírok a buliknak, mert annyira veszélytelenek. Még a háborúdémonok is minden ribancot összeszednek maguknak, csak azért mert nagy dögök. Ne akarj kibúvót keresni magadnak az alól, hogy élned kelljen. Egyébiránt meg ne utáltasd meg magad és voilá: nem akarnak majd megerőszakolni egy kereszttel.
- Nem direkt csinálom. - vágtam vissza. - Tudok én mindenhez jó pofát vágni, de nem mindig van hozzá kedvem. Általában jobban jár mindenki ha befogom. – csaptam le a témát, és a dobozt. Pillanatnyi némacsönd.
- Mostantól az a sarok a kuka, ha nem bánod. – kérdezte, a sörös dobozt elküldve a távolabbi sarokba. Nem hatott meg túlzottan.
- Nem igazán, max később összeszedem. Nekem ne büdösödjék itt, az erős szagokat nem bírom. Érzékeny orr. - jegyeztem meg mellékesen.
- Egy ilyen ajánlatot nem lehet visszautasítani, előre is hálás köszönetem. És valóban, a szagokat én sem tűröm mindig a legjobban. – válaszolt, egy pillanatra elmerengve rajtam. Jól van, ebből elég lesz!
- Oké, értem, büdös vagyok. Megszoksz vagy megszöksz - próbálj meg te együtt élni kábé folyamatosan rohadó bőrrel. Ez ellen nem tehetek semmit, vegyél autóillatosítót és dobd fel az ajtó fölé vagy valami. Magamat úgy sem érzem.  - fakadtam ki egy kicsit megsértődve. Ezek az emberek olyan egyformák tudnak lenni... mi lesz a következő, hogy ronda a pofám?
- Chill dude. Majd veszünk egy légfrissítőt. Vagy... sokat. Mindegy. Kell egy xanax hogy lenyugodj? – válaszolt, először visszahőkölve. Annyira meglepődtem ezen, hogy én se toltam tovább a dolgot.
- Nem kell, csak... ah. Van még egy piád? - váltottam témát. Így jár az aki nem beszélt kábé senkivel hetek óta; kitör belőle az összes szar amit lenyomott magában.
- Ezt a kérdést te se hitted el. – kapott fel egy üveget és felém dobta; szerencsére elkaptam, és beleittam minden huzavona nélkül. Erősebb volt a sörnél, de határozottan jobb íze is volt - a címke nem érdekelt. Nem a neve dönti el hogy megiszom-e vagy sem. Csak lassú kortyok és minden rendben lesz, csak nem állok idő előtt fejre.
- Már elnézést a megfogalmazásért...de mitől vagy ilyen búvalbaszott? – kérdezte váratlanul. Már megint kezdi.
- Ezt meg mégis hogy értsem?
- Elég rád nézni. Az első napok egyike, mindenki ismerkedik, az esti bulira készül, vagy próbálja úgy szétcsapni magát ahogy csak lehet. Te pedig mit csinálsz? Olvasol, és eléggé kevés hajlandóságot mutatsz arra, hogy szocializálódni próbálj. Fogadjunk, hogyha nem jövök akkor zárt ajtók mögött kockultad volna végig az estét.
- Tényleg ez a problémád? - lepődtem meg őszintén - Mert én nem úgy mulatok mint ti? Most azért nem kicsit megleptél. És igen, jól látod, ez volt a terv, bevágtam volna magam a gép elé, és nem tudom, Veronia Legends-eztem volna vagy valami. Nem ihatok sokat - faji okok miatt - és szorongok a tömegben. De ha már itt tartunk, te mit szeretsz ennyire ebben hogy így biztatsz rá? A zaj? A tömeg? Netalán a hányásszag? - gúnyolódtam kissé, de a kérdés igaz volt. Tényleg nem értettem mi jó ebben.
- Végül is ja, ez. Meg az, hogy "jól szórakozol" a gép előtt. Valóban jól érzed magad, vagy csak elhiteted, mert félsz kimenni a társaságba? A valóságba? Ne akard nekem összevetni azt az örömöt, amikor megnyersz egy meccset azzal, amikor ágyba viszel egy csajt, vagy kitombolod magad a szar heted után. Kell még magyarázat arra, hogy mit élvezek benne, vagy sikerült összerakni?
Megcsóváltam a fejemet. Ugyanazt csináljuk mindketten csak más módszerrel, de én vagyok a degenerált. Kérlek, legyen úgy, de akkor váltsunk témát.
- Mondjuk, sikerült. De előre szólok, ne gyere nekem azzal mit merek és mit nem. Rossz vége lesz. - mondtam, egyáltalán nem fenyegető hangnemben, már ha ezt lehet úgy értelmezni valahogy. A „nem mered” típusnak a beugratható fajtája voltam; ha ezzel cukkoltak letoltam egybe akár egy yöldet is, még ha utána nagyon sokáig borzalmasan is voltam. De... de egy dugás vagy egy kis tombolás tényleg jól esne. Shit - ahogy a művelt tünde mondaná.
- Majd meglátjuk Hans, majd meglátjuk. Még az is lehet hogy inni is fogok. – zártam le a dolgot, tovább szopogatva a kezemben lévő italt.

Meg kell jegyeznem, hogy azért a kapcsolatunk korántsem volt ennyire egyoldalú, hogy én voltam a szerencsétlen és elesett, míg ő a magabiztos és meginghatatlan. Néhanapján neki legalább annyira szüksége volt rám, mint általában nekem őrá.
Például… ott volt az a bizonyos eset…
- Szóval, hogyha ezt a húrt így, akkor… - néztem le a képernyőmre, miközben a vállamhoz préseltem szerencsétlen hegedűt; az üveg másik oldalán a fickó a legkisebb fennakadás nélkül tette ugyanezt pillanatokkal előttem, és amíg az ő kezében az természetesen állt, az enyémben csak kelletlenül feszengett. Már előre tudta hogy jön a vég, de menekülni nem tudott. A vonót elkezdtem húzni, és az első halálsikolyok el is hagyták a hangszer torkát, ahelyett hogy szépen énekelni kezdett volna.
Közben az ajtó már meg se próbálta feltartani Hansot, már a nap minden pillanatában éberen várta a támadását; most is ellenállás nélkül nyílt ki előtte.
- Hello? – kérdeztem tőle hasztalan. Végigtántorgott némán a szobán és belezuhant az ágyába, elfordulva a fal felé és elbújva előlem. Vagy valami más elől. Ez volt a héten az ötödik alkalom – és péntek volt. Ilyen szinten nem ivott korábban, megközelítőleg sem.
Akkor eldöntöttem, hogy ez eddig tartott és nem tovább. Itt valami egyértelmű bajt volt, amit elhallgatott előlem - a szobatársa és elméletbeli barátja elől. Tovább játszottam, remélve hogy a hangzavar, ami még egy józan embert is megviselne talán majd magához kelti még az ötödnapos fejét is.
Végül csak felém fordult, még ha a hála csírája is hiányzott az arcáról. Nem mintha tudtam volna hibáztatni emiatt.
- Hé, te. – léptem mellé, megbökdösve a vonóval és megszólítva – Élsz még vagy kidobjam a hulládat?
- Azt hittem megenni akarod… - szurkálódott, az álmukból keltett medvék hangján. – Vagy nem bírnád a véralkoholszintemet? – röhögött fel a kissé esetlen viccén, de olyan hangon, mint akinek abban a pillanatban szakad ki a tüdeje a mellkasán keresztül.
Nem emlékeztem rá hogy dohányzott volna. Komolyan rámeredtem, de azért végül elmosolyodtam. Ha még volt ereje viccelődni annyira nagyon komoly nem lehetett a helyzet.
- Ha hiszed, ha nem, nekem van jó ízlésem. És ahogy most vagy, előbb fanyalodnék rá egy patkányra. Rendesen szét csúsztál haver, lassan büdösebb vagy mint én. – ültem le mellé az ágyra, a hegedűt a lábaim között a földre állítva, a vonót pedig elfektetve a térdeimen. Erős piaszaga volt – mármint, hozzá képest is erős. Csak az alkoholgőzével képes lett volna sterilizálni akármit a szobában-fajta.
- Érzem ahogy közeledsz, és tudom hogy ki akarod használni hogy részeg vagyok. Nem erőszakolhatsz meg. - röhögött tovább. - De ha zavar az illatom, mehetünk együtt zuhanyozni... csak hagyj kicsit pihenni. – mondta, fejét visszaejtve a párnájára. Dezertőr. Nem hagytam ilyen könnyen menekülni.
Odahajoltam a füle mellé és belesúgtam:
- Nem kell az engedélyed hozzá... keresztes fiú. - nevettem belé a legdémonibb hangomon amit kitudtam csikarni magamból, majd némi bátorságot összekaparva egyet rávertem a hátsófelére.
Nem mintha meg tudta volna torolni.
- És akár még hagyhatnálak is, csak az a baj hogy már tegnap is hagytalak, meg azelőtt is. Sokat pihensz ahhoz, hogy örökké várjak rád. Addig belefulladunk egymás bűzébe amíg összekaparod magad.
- Inkvizítor, jó? De „daddynek” is szólíthatsz az ágyban. – humorizált tovább, a legcsekélyebb reakció nélkül. Vagy élvezte a dolgot, vagy túlzottan jól ismert ahhoz hogy olyat tegyek vele amit ő is bánna. Attól féltem hogy mindkettő igaz volt.
- Vegyél légfrissítőt, nekem is bevált, ha még emlékszel. Egyébként is pár nap... hónap, aztán szabadulunk innen. – szakadt ki belőle egy sóhaj. Talán mégis volt esélyem itt… hogy helyrerakjak dolgokat a fejében. Nem másra gondoltam.
- Az inkvizítor jobban tetszik. Odakötve az ágyhoz sok kérdést kéne kihámoznod belőlem. Rossz... voltam. – mondtam, de már az én fülemnek is hiteltelennek hangzott a mondat. Talán jobb is volt így, amilyen hülye alapjáraton a végén még tényleg elhitte volna hogy hajtok rá.
- Takarodjá'... – szólt rám, egy fokkal hangosabban a beszédhangjánál. Hát nem nyűgős a drága?
- Jól van, na. Ha a fáj a fejed akkor nem kell, majd akkor később. - zártam le a borzalmas poén-irányt egy fanyarú mosollyal. - Nem az én dolgom hogy ítélkezzek, de ha már túlélésre játszol régen nagy baj van. Főzzek egy kávét? Korán van még depizni. – keltem fel az ágytól, a vonót és a hegedűt elfektetve egy üres székre. Csak egy ilyen volt, a többi a ruhásszekrényekként üzemeltek.
- Nem kéne... amúgy is aludni terveztem, nem depizni. Minden... rendben van. – mondta, kevesebb átéléssel mint én a poénjaimat. Nem is tudtam hogy ez lehetséges – és még ő akart inkvizítor lenni?
- Nem mintha mostanában a "nem kéne" akármiben is megállított volna. És ha elakarsz küldeni a fenébe hogy hagyjalak, jól van, hajrá, de azért ne hazudjál, a vak is látja hogy már most hulla vagy. A végén még magad is elhiszed... - csóváltam meg a fejemet és kezdtem el a kávéport beletömködni a gép megfelelő részbe.
- Nem az lenne a legjobb, ha végre sikerülne elhinnem? – dobta vissza a labdát, és újra ültébe szenvedte magát. Elkomorodtam.
- Nem, nem lenne. Mert amekkora egy ütődött vagy a végén elhiszed a következő ötven évre és így maradsz. – morogtam szinte rá a szavakat - Feketén vagy cukorral?
- Nekem mindegy, csak fehér legyen és por...
- Nem vicces, Hans, Egy kicsit se. - raktam végül két cukrot a kávéjába, miután nagy végre lefőtt. Beletelt vagy öt-hat percbe, közben végig állva a kínos csendet. Sikerült levernem ezzel a kijelentésemmel a mondatot, így egy vicc mellett szántam el magam. Meglocsoltam valamennyi tejjel is, és odatoltam az orra alá. - Raktam bele fehéret és folyósat hogy örüljél is. - álltam előtte, kissé merev tartással. - Elmondod hogy mitől baszott meg így a bú vagy olvassam ki a naplódból?
- Isabelle... terhes. – nyögte ki nehezen, fájdalommal tele. A szoba megtelt nehéz légkörrel, a szavak tompán visszhangoztak vissza a falakról.
- Hú, haver... - ülök vissza mellé az ágyra és keresem a szavaimat - ... azért ez durva. - jelentettem ki a nyilvánvalót, majd hagytam pár pillanatnyi csendet magunkra borulni. - Mik a terveid? - kérdeztem végül, összeszedve a gondolataimat.
- Ugye nem pszichológiára jársz? – kérdezte, majd ivott rá pár kortyot a kávéból. Nem vettem fel a sértegetéseit. - Tényleg nem tudtad?
- Tényleg nem. - válaszoltam őszintén az egyetlen egy épeszű megszólalására. - Elhajtottam mindenkit aki valami pletykát akart volna rólad osztogatni. Ha valamit eltudsz mondani, akkor majd úgy is elfogod.
- Mik a terveim? Addig iszom ameddig a májam bemondja az unalmast, és nem lesz probléma. – maradt hülye, majd feladta és komolyabbra fordította a szót. - Nem tudom. Derékba fogja törni a karrierét. De nem akarom hogy megölje.
- Biztos vagyok benne, hogy ő se akarja megölni. Az egyetlen amit tehetsz hogy segítesz neki, gondolom. Azzal, hogy ezt teszed magaddal egyikkőtöknek sem használsz. – próbáltam valami okosat mondani, de sok eredményt nem reméltem tőle.
- A szülei erőltetik, hogy elvetesse. És hallgat rájuk. Megígérték hogy kitagadják, ha megszüli. – folytatta a dolgot. Ez egyre rosszabb és rosszabb lett.
- Sose lehet az élet egyszerű, mi? - kérdeztem, nem várva válaszra. - Gondolom akkor ezt nem lehet megkerülni... és, mikor költözik el otthonról az asszony? - váltottam át hirtelen humorkódos hangulatba, még ha a gondolat mögötte teljesen komoly volt. Bármelyik pillanatban szívesen fogadtam volna, ha ezzel tudok segíteni. Egy ilyen jó havert nem hagynék cserben, ahogy a párját se.
Eldobni egy életet, csak így? Értem én, hogy a megszülése akár tönkre is teheti az övét, de ez... ez megfizethetetlen árnak tűnt.
- Hová, ide? Nem hiszem hogy jól kijönnétek. Bár felettébb vicces lennél nagybácsinak. – mondta, elmosolyodva. Olyan látvány amit már nagyon régen láttam rajta, és szó mi szó, el is fért rajta rendesen.
- Pont én? Csak halálra tudnám untatni. - mosolyodtam el én is, bár kissé fanyarul. Nem csodáltam hogy ennyit ivott, sajnáltam rendesen.
- Igazából az örökbeadás az egyetlen opció. De azt a szülei nem fogadják el. Úgy meg mit érünk el? Se pénz, se gyerek, se semmi. Te mit tennél?
- Hogy én mit tennék? Csalós válasz; semmit. Terméketlennek teremtettek. – emeltem ki a dolgot, hogy ebben az átokban és áldásban, mint gyermek, nekem nem lehet részem - Rendes válasz; kicsapnám a balhét, és ha a lány is bevállalja, inkább a kitagadást élném túl. Nem szeretem azt ha valakit kényszerítenek akármire is. Nem mintha ezzel sokat segítettem volna. - mosolyodtam el bambán. Szar érzés amikor az ember nem tud segíteni, bármennyire is szeretne.
- Ja, jogos. – válaszolt kissé kábán, maga elé meredve. Mintha egy kicsit… nyugodtabbnak tűnt volna. - Ha megbocsátasz, megpróbálok aludni. – küldött el végül, én meg felkeltem mellőle az ágyról és hagytam, hadd húzza a lóbőrt.
Amikor már egyértelműen a másik oldalon járt, még ráhúztam a takaróját, kikotortam a gyógyszeres fiókomból egy aszpirint és előkészítettem neki egy pohár vizet is az éjjeli szekrényére, majd beültem olvasni a másik oldalra. El kellett terelnem a figyelmemet, de tanulni most képtelen lettem volna – és az ég szerelmére, semmiképp nem keltettem volna most föl szerencsétlent. Megérdemelte a pihenést… ezek után.

Ezekből a sorokból könnyen úgy tűnhet, hogy bár voltak jó pillanataink, a kolesz csak fájdalomból állt és abból, hogy egymásnak tönkre tegyük az életét. Nos, ez valahol igaz volt, de az utolsó napok egyike például tökéletes példa arra, hogy azért mi jól is éreztük magunkat, méghozzá együtt. De… de nem úgy!
- Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet? - kérdeztem, miután hátam nekivetettem a bárpultnak, kezemben bizonytalanul löttyintgetve a pohár alján úszkáló whiskymet. "Folyékonybátorság", mondta Hans. Nem tudom hogy most hiányzik-e nekem az, de nem sok választásom maradt, már kitalálta és még a jó Apácska se tudja akkor a véleményét megváltoztatnia ennek.
- Teljesen. Búcsúajándék gyanánt megkapod tőlem egyetemi éveid legjobb éjszakáját. - veregettet hátba - Mármint egy nőn keresztül. Nem buzulunk. Megint. – nevetett fel. Ő már most eleget ivott, vagy csak nagyon is élvezte a helyzetet.
Szememmel körbejártam a színteret.
- És, akkor kit? - kérdeztem végül feladóan.
- Ez a te estéd, rád bízom a választást. De ajánlom azt a barnát ott, aki egyedül táncol, a szöszit a barátnőivel, meg azt a vöröskét aki egy pasival van. Nyugi, az csak az öccse, ha pattog, akkor megverem neked. Nos, ki lesz a szerencsés? – adta alám a lovat nagyon magabiztosan.
- A kezdő vadász válasszon könnyű prédát... a barna egyedül van. Ott a legkisebb a bukás esélye. - mondtam finom szinonimával.
- És szeretnél csatlakozni a táncához? Én élvezni fogom a látványt. – cukkolt, amire felhangosod az agyam parlamentjében az ellenzék, és a zaj elől muszáj volt letekintenem a poharamba. Hirtelen nagyon rossz ötletnek tűnt ez az egész - kivert a víz.
Gyorsan találnom kellett valamit amivel húzhattam az időt.
- Meséltem már miért nem ihatnak sokat a falánkságdémonok? - ittam egy kortyot. Lassan. Kellemesen égette a nyelőcsövemet, egy fokkal élőbbnek is éreztem magam tőle.
- Nem, de inkább a leendő partneredet szórakoztasd vele.
Felsóhajtottam. Hajthatatlan Hans...
- Rövid verzió; gyorsabb anyag lebontás, gyorsabb berúgás. - mondtam, majd egy korttyal befejeztem a poharamat. Felköhögtem.
- Aha, aha. Na, tünés. – vágott újra vállon, feltehetőleg ösztönzési megfontolásból.
- Kívánj szerencsét... vagy akármit amit ilyenkor szoktak. - indultam útnak, és érdekesen tapasztaltam, hogy szépen lassan kezdett oldódni a csomó a torkomban ahogy közeledtem. Talán a pia túl gyorsan ütött be, talán ősrégi ösztönök szálltak meg, de amikor már a lány előtt voltam, már kimondottan élveztem a lehetőséget. Utoljára még hátra fordultam társam felé, majd egy nagy levegőt véve nekikezdtem.
- Szia, mondták ma már neked hogy ennivalóan nézel ki? - improvizáltam, talán a világ legrosszabb, pickup szövegét.
- Igen, meg azt is, hogy sótlan vagyok. – jött a kontra, amire elképedtem. Idegen csaj - jómagam: 1-0. Ekkora visszaütésre nem számítottam, és bár egy pillanatig még azon is elgondolkodtam, hogy itt az ideje a visszavonulásnak, végül mégis maradtam. Csak valami jobb szöveg kéne...
- Nos, akkor eddig csak olyanba futhattál bele akinek nincs jó ízlése. - igyekeztem javítani a helyzeten, de a beszélőkém nem akart az én oldalamra állni. Mivel dolgozhatunk még... nos, a lány táncol.
- Egy táncra szabad?
- Nem rossz, démonfiú. – kaptam a dicséretet, majd nyújtotta a kacsóját a hölgy, amit azonnal el is martam, ahogy lehetett, majd a derekát is. A szerencsecsillagom ma jöhetett fel. Sose hittem volna, hogy még örülni fogok annak a sok társastánc órának, de úgy látszik tényleg minden egy terv része. Elkezdtem vezetni.
- És, esetleg megtudhatom a hölgy nevét?
- Karola. – válaszolta röviden, majd közelebb hajolt és szinte ráépült a mellkasomra. Ó, egek… a váratlan nyíltsága azért nem zökkentett ki a ritmusból, annál több tapasztalatom volt ebben.
Pár év keringő, néhány végig vitt szalagavató, egy vaskalapos tánctanár intései és egy jó pohár önbizalom mozgathatta a lábaimat, mert az agyam teljesen máshol járt. Karola... milyen szép név. Bár, utólag belegondolva minden nevet szépnek találtam volna ami azokhoz a barna fürtökhöz kötődtek.
Nem ismertem a modern táncokat, így az ilyesféléhez ragaszkodtam, de elkell ismerni - a gyors ritmus, amit a zene ütött igencsak kihívássá és pörgőssé tette a lépéseket és a forgásokat, jó néhányszor még meg is pörgettem magam körül, amíg a lány az egyik zeneszám végénél nem kért pihenőt. Szinte autópilóta módban követtem az egyik üres asztalhoz, aminek a két ellentétes oldalán foglaltunk helyett. Szívem a torkomban vert – ez, ez működött. Nem kergetett el a képem miatt, a pacsuli fürdő amivel Hans kedveskedett – még a hátamat is megsúrolta, hát nem volt édes? Nem, ne is gondolj semmi többre! – is hatásosnak tűnt.
- És az úrfinak mi a neve?
- Pruinos. Nem valami hétköznapi, tudom. - mondtam mosolyogva és alig lihegve. Sikerült lenyűgöznöm, úgy látszik; innentől már csak azt ronthattam el ha elkezdem untatni. Nagyobb veszélyt jelentett ez, mint amilyennek hangzik. Rá kellett jönnöm gyorsan milyen témák érdeklik mielőtt a sajátjaimmal ringattam volna álomba.
- És, mit szoktál csinálni hogyha épp nem nagyszerűen táncolsz? - próbáltam témát indítani, a jó öreg klisét belefojtva egy bókba. Azt sem szabad túl tolni... megjegyezni, figyelni... megfelelő pillanatban lecsapni... Mindenesetre, egy apró mosollyal honorálta a kezdeményezést.
- Szoktam ám ülni is. Sőt, bizonyos esetekben még le is fekszem. – mondta, talán kissé utalva valamire, de nem voltam benne biztos - Egyébként bármennyire is nehéz elhinni, éneklek és zongorázom. Nem messze tanulok a városban.
- Miért lenne nehéz? - mosolyodtam el kedvesen. - Egy ilyen finom hölgyhöz illenek az efféle művészetek. Ebből is szeretnél később megélni? - maradtam a pár százéves módinál. Nem akartam felkapni a fejemet a fekvésre - csapda szaga volt. Kíváncsi vagyok csak rá, nem kétségbeesetten kergetem.
- Kitudja... ha bejönnek a terveim, akkor igen. – válaszolt, nem túl lelkesen. Talán túlzásba vittem a bókolást, vagy… éppen alul? Áh, bárcsak ismerném a szabályokat…
De azért ezt az érdeklődést talán illene azért nyomatékosítani, mielőtt még kihűl a nyom.
- És ha nem vagyok tolakodó... mennyire nem messze?
A háttérből egy ismerős arcot pillantok meg egy pillanatra, de nem tudnék úgy jelezni neki hogy ne legyen gyanús, így nem is adom jelét adnak hogy megláttam. Azért a tudat megnyugtat, hogy van egy őrangyalom.
- A Magnostadton tanulok. És te? – válaszolt majd kérdezett, amiből lekövetkeztettem, hogy a közelben, még ha nem is volt ez egyáltalán egyértelmű.
Már épp megszólalnék, amikor a perifériámon az őrangyal valamit nagyon mutogat... a lányra mutogat és a saját ivóserlegére. A lány egy kupa? Szerezzek egy kupát a lánynak? Mégis... ó, én nagyon értelmileg csökkentett.
- Szintúgy Magnostadt, csak én szakácsnak készülök. Erről jut eszembe... hozhatok valamit inni neked? - próbáltam nagyon smooth lenni, de még mindig nem volt az igazi, de talán már alakult.
- Oh, szakács... – mondta érdekesen. Döbbenten? Furcsán? Undorral? Nem tudtam, de valamiért csak rossz dolgokra tudtam gondolni. - Egyszer mindenképp főznöd kell nekem egy finomat. – mondta végül, ami kissé megnyugtatott. Ezzel se fürödtem be, jól van. - Egy yöld koktél jól esne. Nem is. Inkább kettőt, ha nem haragszol meg. – válaszolt végül az égetőbb kérdésre. Nagyon szomjas lehetett… de végül is, egy ideje már megvárattam, ennyit tényleg nem sajnálhattam el tőle. Jól bírhatja az alkoholt, az biztos. Van-e ennyim egyáltalán?
- Ki nem hagynám, ha cserébe majd énekelsz valamit; bár akkor az már egy randi lesz. - mosolyogtam rá, mert szerencsére úgy jött ki ez a rész hogy tényleg jól tudtam válaszolni rá. – És két yöld a hölgynek, azonnal. – vettem a rendelést, mint egy jó pincér, majd felkeltem és elindultam a pult irányába. „Teljesen véletlenül” azért útba ejtettem Hanst is, fojtott hangon, csak egy pillanatra megállva mellette.
- Tippek?
- Csak így tovább, beszéltesd, de ne légy töketlen, amikor cselekedni kell!
~ Kösz, bazd... - gondoltam a nagy segítségre, de legalább hülyeséget nem mondott.
A válasza után mentem is tovább, és kikértem az italokat, majd magamnak még egy whiskeyt, majd fizetés után fordultam is tovább. Mély levegő. Eddig minden jól megy, csak lazán és az enyém lesz.
Miért hangzott ez olyan... állatiasan?
- Itt is vannak... két yöld. – tettem le elé az italokat, a sajátomat pedig magam elé. Jó hideg volt a kezemben, ráérősen úszkált benne a két jégkocka is… jól estek, az egész testem lázban égett.
Visszagondoltam a tanácsra. Beszéltetni a hölgyet jónak tűnik, ámbár továbbra se voltam annyira biztos a dologban. Miről is beszélgessünk?
- Csak kíváncsiságból, mikor döntötted el hogy zenével foglalkoznál? - maradtam annál a talpalatnyi biztos terepen, amit már felfedeztem magamnak. Legalább a zenéhez minimálisan értek, és talán még a jó ízlésem is megmaradt vele kapcsolatban, hiába kellett az elmúlt, lassan egész évet azzal töltenem hogy nefilim-zajorkánt hallgattam napestig.
- Gyerekként rám húzták hogy tehetséges vagyok, így nem igazán volt sok választásom. De nem panaszkodhatom, élvezem a dolgot. - egy korty után visszaütötte a témát - És te, mindig is hölgyeknek akartál finom ételeket főzni, vagy más terved is volt?
- Nos, mit mondhatnék. Szeretek jókat enni, és szeretek másokat boldoggá tenni. Evidens volt. - mosolyodtam el - Nekem megfelel ez is egy megélhetésnek, ha emellett még marad időm másra is - például, boldoggá tenni másokat.
Affene. Hát ez aztán nagyon megnyerőre sikerült, gratulálok magamnak. Gyorsan ittam két kortyot, aztán letettem a poharat. - Jaj. Vigyáznom kellene. Szóval, más tervek? Hm... nem is tudom, mindig is szerettem elromlott dolgokat megjavítani. Lehettem volna orvos vagy pszichológus is, ha nem tiltottak volna el a biológiától. Na, de ne engedd hogy untassalak. Ha csinálhatnál valami mást a zenélés helyett, akkor az mi lenne? – zúdítottam rá egyszerre több dolgot is, hogy ne tudjon semmire se jól válaszolni. Nagyszerű taktika volt, büszke is voltam magamra – megártott a whiskey. Elkezdtem megállás nélkül pofázni.
- Oh, és eddig volt időd rá? – kérdezte, kissé célozgatva. Vagy gyorsan ártott neki a yöld, vagy nagyon könnyűvérű volt, vagy… tetszettem neki. És mivel az utolsó lehetőség igencsak valószerűtlen, a másodikat pedig nem akartam elfogadni mint lehetőséget, maradtam annál hogy mégse bírja a piát.
Elmosolyodtam zavaromban. Nem volt bölcs döntés kiemelni egy gyengepontot és a levegőbe pofázni. Még jó hogy leellenőrizni nem tudja a dolgokat.
- Nos, akadt. Valamennyi. - maradtam álszerény. Az az egy alkalom tapasztalatnak is kevéske volt, hogy csak úgy felvágjak vele.
- Nem bírod az alkoholt? – tért át egy másik témacsermelyre, széles mosollyal az arcán, alaposan meghúzva az italát. Úgy látszik vagy átlátott rajtam, vagy egyszerűen nem érdekelte a téma.
- Én bírom, ő nem bír engem. - próbáltam gyengén humorizálni. - Egyike átkaimnak. Gyorsabban bontok le mindent, mint te, így az alkoholt is. - magyarázkodok, miközben elámulok a másik bátorságán - ... de legalább gyorsabban is józanodom ki, és a másnap is elkerül. Nem tudom melyikünk járt jobban.
- Szerintem én. Akiket én bírok, azok általában engem is bírnak.
Elgondolkodtam egy pillanatra a kijelentésén, és úgy döntöttem megpróbálok előnyt szerezni belőle. Már, ha lehet olyat.
- Akkor, ezt értsem úgy hogy bírsz engem? Mert én határozottan bírlak téged.
Nem, ez borzasztóan sikerült.
Ennek ellenére hangosan és édesen felnevetett… angyali egy hangja volt, a démoni viselkedése ellenére. Kedves és kihívó, izgalmas és megnyugtató egyszerre. Teljesen elcsavarta a fejemet.
- Erre a válaszom egy erős... igen. – húzta el lehetetlenül hosszúra a válaszát, mint a nótát az idegszálaimon, a végtelennek tűnő pillanatok alatt már leverve a lábammal egy kész zeneszám dobszerelését és lekaparva az összes burkolatot az asztallapról. Nagyon régen feszültem meg ennyire, várva valamire. Karola egyértelműen élvezte hogy szenvedni láthat, de hát, én reagáltam túl valószínűleg mindent.
A bohócok is csak a boldogság ügyét szolgálják.
De úgy látszott kiszórakozta magát… vagy legalábbis más ötlete támadt, hogy hogyan is játszhatna velem, hiszen visszautalt arra a kérdésre, hogy „mi is lenne, ha nem zenével foglalkozna?”.
- Sztriptíztáncos lennék. – mondta fapofával, teljesen komolyan gondolva a dolgot. Legalábbis, úgy tűnt, de én nem tudtam volna megmondani mi is az igazság.
Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak. Nagyot kortyoltam az italomba.
- Hát, öhm... - vesztettem el a beszélőkémet - a mozgásod megvan hozzá... - próbálkoztam. - De talán ezt a művészetet nem nagyközönség előtt kéne gyakorolni...
- Köszönöm. Azt mondod a privát műsorokra kellene specializálódnom? Nem tudom, lenne-e rá kliensem... – forgatta a szemeit, igencsak nőiesen. Azokat a gyönyörű, mandulabarna szemeit… amikkel egyértelműen cukkolt, de nem bántam. Megérte.
Égett a fejem, itallal hűtöttem. Ha most lecsapok erre az alkalomra, vagy siker koronáz vagy egyszerűen bunkónak titulál és elhajt, gondoltam. Belenéztem a poharamba - háromnegyede már sehol se volt.
Ugyan, mit veszthetek.
- Szerintem ebből nem lenne egy pillanatig se probléma. - maradtam a biztonságkedvéért nem túl direkt.
- Nocsak, és ki lenne az? – mondta széles mosollyal. Nem engedett.
A kérdése túlzottan direkt volt, és volt benne... valami kihívó. Most jött a bukfenc - és eldöntöttem, hogy innen nincs visszaút. Ha olyan kegyetlen lenne hogy innen ránt be a csapdába, egyébként se jöttünk volna ki jól a jövőben.
- Önként jelentkeznék erre a nemes feladatra. Mindent az elnyomott álmok felelevenítésért. - mondtam borzalmasan mű-önbizalommal, majd hátra dőltem és letoltam a maradék whiskeyemet. Égett az egész testem, és nem kicsit élveztem a dolgot.
Talán az önbizalom az, hogy elhitetetted magaddal hogy képes vagy valamire? Ezen még nem gondolkodtam...
- Milyen kedves és önfeláldozó hős vagy. Már csak az időpontot kell egyeztetnünk, hisz biztos sok sütnivalód akad a konyhában... – incselkedett tovább, vagy… ajánlatot tett? Nem tudtam megkülönböztetni hol ért végett a flört és hol kezdődött az igazi móka.
A dolgok túlzottan jól mentek. Hihetetlenül jól. A lány utalását gyorsan összeraktam a fejemben, és... most felkért arra hogy hívjam el randira? Valószínűleg ez volt a helyzet. Nem akartam elhinni.
Ebben a vadászatban most melyikünk is volt a vadász és melyikünk a préda?
- Hm, igazad van. Egy jó ebéd, vagy vacsora elkészítéshez idő kell. Most szombatra már van programod? - kérdeztem, magamat nagyon-de-nagyon lazának gondolva, csak csuklóból.
A büdös életben nem izgultam még ennyire. Ez döntött el mindent - a szavai mögött ugyanúgy bujkálhatott rejtett gúny is mint...
Eh. Megártott az ital. Egyértelműen én voltam itt a préda, és kezdtem mindent túl gondolni.
- Még nincs. – mondta érdekesen - A vacsorákat jobban kedvelem. – egészítette ki a dolgot. Át se futott a fejemen a gondolat hogy akkora már vacsoraidő volt, sőt, eltelt rég.
A hangjából mintha csalódást hallottam volna ki... valamit elronthattam? A szombat túl korán lenne? Végül is... csak belegyezett, szóval, a küldetés sikerrel zárhattam.
És ilyenkor... mi van? Nem ilyenkor szoktak az emberek elbúcsúzkodni? Kifelejtettem volna valamit?
A poharam már üresen árválkodott. Több segítségem nem maradt. Oké, gondold át...
Te balek. Házszám nélkül nehezen viszed el akárhova, és egy elérhetőség is sokat segítene, nem gondolod?
- Akkor szerintem ezt megbeszéltük. Esetleg még elkérhetem a telefonszámodat? Csak a rend kedvéért - és ő, egy cím is kéne nekem, ugye? Egy pillanat... leírhatnád valahova... - kapkodtam gyorsan a fejemet, majd tekintetem megállapodott egy szalvétán.
Rosszabb alapra húztak fel nagyobb nemzeteket is. Megteszi – gondoltam.
Toll ki a zsebből, mert azt mindig tart magánál a démon. Nem akarok beszélni róla hogy miért is.
- Öhm, tessék. - nyújtottam át azt, és figyeltem izgatottan a dolgot. Apuska, csak add hogy ne szakadjon szét a papír… Ugye nem felejtettem el még valamit? Ugye nem?
Kivételesen a szerencse, vagy az égiek, vagy esetleg mindkettő az én oldalamon állt, és minden probléma nélkül kaptam készhez mindent, amire szükségem volt. Nos, mindent amit emberek között átadhatott nekem.
- Eléggé elfáradtam... lassan hazaindulok. – mondta, és elkezdett pakolni. Kínosan lassan – mint aki várt valamire. Elmegy. Akkor ennek vége van, ugye?
Valami nem stimmelt... hogy nézne ki ha csak elsétálna innen én meg itt maradnék? Nem, nem így kéne befejeződnie.
Esküszöm, ennyire szánalmas még a saját fejemben sem kéne hogy legyek.
- Engedd meg... - pattantam fel kissé túl fürgén, talán kissé kétségbeesetten, talán már túl ittasan, de valószínűleg már tisztában volt hogy miféle is vagyok. Csak elnézi. - ... hadd kísérjelek el. Egy darabig, legalább. Nagyszerűen tudok karokat tartani és táskákat cipelni. – aláztam meg magam önként.
Ha ennek vége, megkérem Hanst hogy öljön meg. Biztos van rá valami praktikája. Ha próbálkoztam volna se sikerült volna ez borzalmasabban. A végén még most rontom el...
- Karokat tartani? A végén még a kezemet is megfogod! – nevetettet rám, majd indult el sebesen a kijárat irányába.
A nevetése némileg megnyugtatott és mosolyra derített, a táska a kezemben meg célt adott. Nem mintha a nőkísérgetés nem lett volna az.
Nagyon határozottan indult meg, és ha nem sietek akkor még itt is hagy - egy hátra nézést még megengedtem magamnak, de nem találtam sehol se szobatársam tekintetét. Gyorsan a lány után siettem, a magam - már - botladozóbb mozgáskultúrájával.
- Alkudható... - mondtam, majd kissé félénken, de megfogtam a kezét. Miért volt ez sokkal egyszerűbb a tánc alatt?
Így teltek a kollégiumi éveim, és megkell hagyni, Hans nélkül nem éltem volna át a barátság és a szerelem élményét; azt, amiért érdemes is élni.
Bár valószínűleg már profi Gobz játékos lennék és e-sport bajnok lennék. No de, valamit valamiért.
És, hogy mi lett annak az éjszakának a vége?
Nos…

~:O:~

***

***