Azonnali: Azrael High School

Veronia egy hatalmas világ, de hát ugye nem sok iskola van benne. Mi történne, ha Azrael világa nem létezne, s csakis egy okos metafora lenne egy tipikus Amerikai iskolának? Hogy jelennének meg a karakterek ebben az iskolában? Ki lenne a menő jock gyerek, aki minden nap más cheerleadert szed össze? Ki volna a veretlen MTG bajnok, aki zsebvédőt hord, hogy ki ne folyjon a tintája? A zeneiskolás lány? A bohóc, aki poénokat kiabál be, s senki sem nevet rajta? A pothead, aki mindig beszívva megy be a kémia órára? Kezdődjön az Azrael High első nagy kalandja, jó szórakozást! Megvalósítás rátok van hagyva, nem is feltétlenül kell iskolában lennie, akár házibuli is lehetne. 

Jutalom: 150 Tp

Utolsó óra, történelem, becsengettek. A tanár hamarosan nyitotta az ajtót és a gyerekek kezdtek visszazúdulni a székeikbe, köztük Gobz is. Gobz nem ismerte a többi gyereket, mindig is csendben elvolt magában és szünetekben, sőt általában órákon is a saját chipsét ette nyugodtan. Gobz lenézett a félig nyitott táskájába, ami mellette volt, talán talál valami morzsát ami marad, de csak három chipseszacskó hevert bent, üresen. Gobz jó munkát végzett, de még mindig éhes volt. Gobznak azonban volt egy sötét titka... ami igazából annyira nem volt titok, mert mindenki tudott róla a legutóbbi eset óta. Gobz összeszorította a pad alatt a tenyereit és a füzetére nézett csendben. A tanár előkészítette a jegyzeteit, majd a táblára nézett. Nem találta a krétát.
- Gobz! - szólalt meg hangosan. Gobz még mindig szorította a fehér porral kent tenyereit. A szája szélén viszont még mindig volt egy kis krétapor.
- Gobz, megint megetted az összes krétát! Az igazgatóhoz!
Gobz éhes volt és muszáj volt megennie a krétákat, ezt a többiek azonban nem tudták. Nem barátkoztak Gobzzal, a tanárok nem szerették. Gobz ugyanis folyton kifogyott a chipsből az utolsó órára és mindig megtette, ami annyi fájdalmat okozott neki. Eleinte a tanárok elküldték, hogy hozzon több krétát, de Gobz azokat is mindig megette és üres kézzel tért vissza. Az iskola tudta, hogy csak egy megoldás van és beszélniük kellett Gobz szüleivel.
Gobz sóhajtott egy nagyot és elfogadta sorsát. A nagydarab gyerek lomhán felállt székéből, majd kilépett az ajtón. Reménykedett, hogy így hamarabb hazaér majd, mint az órát végigülve. A kólája is kifogyott. Nadrágjába törölte a krétás kezét, nem ment el a mosdóig, mert az túl nagy erőfeszítés lett volna. Sóhajtott még egyet, majd csoszogni kezdett a folyosón.
Néhány gyereknek már nem volt órája és látták Gobzot az igazgatói iroda felé menni, de nem szóltak hozzá. Gobz termete a többiekéhez képest óriási volt, így nem merték bántani mióta leharapta annak az egy gyereknek a kezét első osztályban. Sustorogtak természetesen, nevettek a háta mögött, de Gobzot nem igazán érdekelte, ő csak haza akart már menni. Azonban mit sem sejtett, hogy az igazgató már előre készült az eseményre. Az iskola tudta, hogy Gobz ismételten meg fogja enni a krétákat... biztosan azért voltak a mostani óra előtt ennyire friss, nagy kréták a táblánál.
Gobz néhány perc múlva megérkezett az igazgatói irodához és várni kezdett. Nem szeretett volna benyitni, Gobz szereti megvárni, hogy más nyissa ki az ajtót. Percek teltek el, majd az igazgató kinyitotta az ajtót, hogy körbenézzen mikor jön már a gyerek. Persze, hogy megtette, hiszen már számítottak a gyerek érkezésére... csapdába ejtették.
- Ó, itt van, jöjjön be! - jegyezte meg illedelmesen az igazgató, majd nyitva tartotta az ajtót miközben Gobz besétált. Gobz örült, hogy megspórolt egy kis energiát. Lassan leült székébe, egyenesen az igazgatói asztallal szemben, majd várta a büntetést.
- Nos, szerintem tudja miért küldték magát ide, fiatalember. - próbálta minél kedvesebben mondani.
Gobz tudta, csupán mások nem tudták, hogy Gobz számára az étkezés fontos. Élet-halál kérdése volt mindennapjaiban és a kréták megevése volt a legkisebb kár, amit okozhatott.
Gobz magányos volt. Nem volt barátnője, akiből ehetett volna ezekben a nehéz pillanatokban a barátjai pedig mind otthagyták mióta megtörtént az a bizonyos eset első osztályban. Az egyetlen barátai a szülei voltak, akik örökbe fogadták. És ahogy az idők során kiderült a szüleik egyetlen barátja is a fiuk volt.
- Ez már nem az első eset és kénytelen voltam a szüleit is behívni. - folytatta közben a monológját a háttérben az igazgató.
Gobz csak a földet nézte és nem igazán figyelt rá. Számolta a perceket, hogy hazaérjen és még egy zacskó chipset bonthasson, vagy ehessen mama finom főztjéből. Az igazgató felállt székéből, majd ajtót nyitott és kisétált. Gobz nem csinált semmit... pontosabban kezdte lecsukni két szemét. Mindig álmos volt a kréták után. Általában végigaludta az órát, de ezúttal egy másik helyen volt... egy kényelmesebb székben. Nem tartott sokáig elaludnia Gobznak.
- Nézzék szegény fiút mennyire túldolgoztatják! Nem látja, hogy fáradt?! - hallotta meg Gobz ébredésekor a Michelin-figura anyatigrist. A szülei voltak, úgy látszik elkezdték a vitát miközben Gobz szundított.
Gobz szülei nagyon hasonlítottak egymásra és Gobzra, annak ellenére, hogy nem vér szerinti szülei voltak. Bár arcvonásaik messze eltértek, alakjuk és méretük korral arányban nagyjából egyezett. A szülők pedig foggal-körömmel védték drága gyermeküket és egyetlen barátjukat.
- Hölgyem, kérem! Megeszi a krétákat és nem lehet órát tartani! - mondta hevesen az igazgató.
- Akkor talán nagyobb adagokat kellene adni a menzán! Lehet akkor nem éhezne a gyermekünk! - kontrázott rá Gobz apukája, aki szeretett minél kevesebb pénzért minél többet kapni. Elhivatottan próbálta megoldani, hogy minél olcsóbban kijöjjön Gobz étkeztetése. Így lett a háromfogásos ételek helyett három chipses zacskó néhány év alatt.
Gobz nem vitatkozott a chips miatt szüleivel, tudta, hogy így is megtesznek mindent érte és már ez is rengeteg pénzbe kerülhet nekik havonta, nem is beszélve a sok ételről otthon.
- Az összes többi gyerek megelégszik az adaggal!
- A mi kis drágánk nem olyan, mint az összes többi gyerek!
A vita folytatódott és ment a végtelenségig, így Gobz vette a bátorságot és megpróbált valamit, amit még eddig soha. Hangzavar közben aludni. Nehéz dolog volt, nehezebb, mint valaha valami, de sikerült összehoznia pár perc elteltével. Gobz sikeresen átaludta a vitát és arra ébredt, hogy anyja kelti.
- Gyere kisfiam, hazamegyünk. - fogta meg a kezét, majd húzta maga után.
Az igazgató mint egy letört ember állt az asztala mögött és nézte a távozó családot. Úgy látszott, hogy Gobz szülei elég eredményesen vitatkoztak. Gobz már alig várta, hogy otthon legyen, de először még szólt az anyjának, hogy a táskája az osztályteremben van. Kénytelen volt tehát visszasétálni a terem elé, ahol éppen a történelem óra utolsó percei zajlottak, majd megvárni a csengőt. Benyitni amúgy sem volt kedve meg energiája.
Kicsengettek. Gobz kihasználta az alkalmat, amikor az első gyerek kiszaladt az ajtón, majd besurrant miközben még nyitva volt az. Odament a táskájához és a füzetéhez. Gobz kezdett nagyon éhes lenni, így még mielőtt eltette a füzetét kitépett egy lapot belőle és szájába tömte, majd rágcsálni kezdte. Gobz nem akarta belehelyezni a füzetét a táskájába és más megoldáshoz kellett folyamodnia. A táskája úgyis nyitva volt az asztala mellett, tehát megpróbálkozott azzal, hogy belesöpri az asztalról a füzetét. Sikerült. Gobz boldogan zárta be a táskáját, nyelte le a már teljesen átnyálazott papírgalacsint és vette hátára a holmijait.
Hamarosan hazaérkezett, ahol a szülei már várták egy ötfogásos vacsorával. Gobznak volt egy sejtése, hogy az összes pénzüket ételre költik. Gobz nagyon bölcsnek gondolta szüleit és egyszer az ő példájukat akarja követni. Gobz finomat evett, jóllakott.
Szobájába visszaérve Gobz ledobta a sarokba a táskáját, benne a füzeteivel, amikben a jegyzetek között mindig lapult egy-egy szendvics vagy csirkecomb rajza. Éhesen nehéz jegyzetelésre koncentrálni és Gobz néha csak rajzolt egy üres lapra, majd megette a rajzot. Bár erre általában nem volt szüksége, mikor még volt chipse, ez a folyamat az utolsó órák szundításai után szokott végbemenni. Lefeküdt tehát Gobz az ágyába és nem tanult. Sosem tanult, inkább lustult. Gobz nem volt jó tanuló.

Elsarea sokkal tartozott azért, hogy mindennap eljöttem érte, holott utáltam ezt a helyet. Akárhányszor jöttem ide vissza mindig eszembe jutottak az évek, amelyeket itt szenvedtem mielőtt elegem lett az egészből. Utáltam az Azrael Highschoolt, utáltam az orrukat magasan hordó kismenő gimnazistákat, utáltam a folyamatosan leselkedő tanárokat és főképp utáltam a vezetőséget, akik azt hitték az ő szavuk az igazság így a szabályaik az erények.
- Mit keresel itt megint, Reingard? – Julia nénit is utáltam, főképp hogy rokon létére volt képe igazgatóhelyettesnek lenni ebben a dedóban. Egy hosszú, erőltetett kilégzéssel magamra öltöttem a legsemmitmondóbb ábrázatom és úgy fordultam szembe keresztanyám csúnya tekintetével. Meg kellett hagyni értett hozzá, ha valaki képes lett volna tekintettel ölni, az ő volt.
- Mi közöd van hozzá? – kérdeztem karjaimat összefonva a mellkasom előtt, óvatosan nekidőlve motorom oldalának. Természetesen feleslegesen finomkodtam, a Honda bőven volt elég masszív, hogy megtartson, de még véletlenül sem akartam kárt tenni benne. Elég sok problémám volt vele, míg megszereztem, még egy szerencsétlen vén bolond szektást is össze kellett vernem, aki a sok napon koldulástól elhitte, hogy megszállta a Sátán. Egyre furább emberek járták az utcákat.
- Megint ahhoz a fruskához jöttél? – feszítette tovább a húrt a nő, amire ugyanúgy reagáltam.
- És ehhez mi közöd van? – láthatóan kezdtem felbosszantani, mivel szemöldöke gyors ütemben szaladt fel a homlokán majd vissza, így tudtam, hogy már csak egy kicsit kellett kitartanom.
- Bolond vagy, Reingard. Dolgoznod kellene, vagy még inkább tanulnod. Egy jó egyetemen, aztán egy jó munkát szerezni, hogy büszkévé tedd az apádat. – Az a bizonyos képzeletbeli gitárhúr most pattant el, így a tervezettnél hangosabban válaszoltam.
- Az apám hallott, nem lehet már sem büszke, sem semmi más. Úgyhogy ne foglalkozz azzal, hogy én mit csinálok! – Egy pár végtelen hosszú másodpercig csak párbajszerűen néztünk csúnyán egymásra, míg végül Julia néni sértődötten horkantott és haját lobogtatva sarkon fordult.
- Felőlem csinálj amit akarsz, hülye kölyök! – nem feleltem neki, csak elégedetten sóhajtva örültem neki, hogy végre leszállt rólam. Igaza volt, ezt sosem tagadtam de idegesített, hogy nem vette figyelembe én mit akarok. Mert az senkit nem érdekelt; talán ezért kötöttem ki ott, ahol vagyok.
- A helyemen állsz, Kather! – A sértődött női hangra érdeklődve emeltem fel a fejem, mivel érdekességet ígért. Mindig szerettem nézni, ahogy ezek a kispályás tinédzserek felnagyítják a drámáikat.
- Én állok itt, tehát a hely az enyém. Kár túráztatni! – felelte a Kather nevű, látszatra gazdag apuci kedvence kismenő. Habár ez a leírás talán túl tág volt, gyakorlatilag mindenki az volt ebben a gimnáziumban. A lánynak viszont volt kreativitása megszégyenítés terén, ugyanis egy üveg kólával a kezében kiszállt és nemes egyszerűséggel a Jaguar motorháztetőjére öntötte.
- Büszke vagy a menő új autódra látom. Kár, hogy ezzel se fogsz legyőzni. Ohh, vigyázz, jönni fognak rá a legyek.
- Hé, megvesztél? – ugrott fel azonnal az autó tulajdonosa, de mivel a tettet már nem tudta megakadályozni csak rendkívül lovagiasan galléron ragadta a lányt. - Ezt még edzésen visszakapod. Aztán meglátjuk, hogy tényleg legyőzöl-e...!
- Állok elébe. – mersze az volt, azt meg kellett hagyni. Bár sejtettem, hogy valami se veled se nélküled párocska lehettek, különben messze nem lett volna belőle ekkora balhé.
- Szemét kis görény vagy, Lory! – rúgott még utolsó ajándékként a lány Mustangjának sárvédőjébe
- Ezért vagyunk barátok. - Idejét láttam közbeszólni, így könyökömet a Honda motorházán támasztva halványan elvigyorodtam.
- Vigyázz, Kather. Ha lenyom, a fél iskola rajtad fog röhögni. - Természetesen lendületesen megfordult, ahogy vártam, de mikor rájött, hogy kétszer szélesebb vagyok nála inkább a verbális ütlegeléshez
- Téged ki kérdezett, King Kong? A csajnak csak a szája nagy. De az nagyon. - ebben nem értettem teljesen egyet, de igaza volt alapvetően, így válasz nélkül hagytam. A csengő megszólalt, mire az engedelmesen betanított kismenő rohanva indult az újabb agymosásra, én pedig vigyorogva gyújtottam rá a dohányozni tilos tábla alatt. Szereztem ma éjszakára egy programot magamnak.
Komolyan vették amit mondtak, éjfélkor már egymás mellett berregett fenyegetően a Jaguar és a Mustang, azonban nem zavartatva magam elegánsan begördültem közéjük. Elsareát természetesen nem hagyhattam ki, bár kezdett idegesíteni, hogy sokadjára is a fülem mellett pukkasztotta ki a rágóját.
- Amatőrök. Azt hittétek nélkülem van verseny? - néztem a két gimis nyikhajra. Kather egy biccentéssel nyugtázta, hogy nem kétszemélyes verseny lesz, majd kérdően vonta fel a szemöldökét a mögöttem lábát nyújtogató Lizre.
- Ő is jön? - hasonlóan pillantottam hátra, mire a lány még egy utolsó rágógumiléggömböt fújt és durrasztott ki, majd leugrott mögülem és csípőjét ringatva a három jármű elé sétált. Csak akkor vettem észre a sálam hiányát, mikor magasba emelte, hogy annak elejtésével indítsa a versenyt, ám ekkor már nem tudtam sokat csinálni, így egy bosszús fújással elengedtem a dolgot.
- Kész vagytok? – Meglepő módon Elsarea nem unta a dolgot, sokkal inkább érdekelte.
- Készen születtem.
~ Ch! Felvágós! vigyorodtam el Lory válaszára, de Katheré még mesterkéltebb volt.
- Kapaszkodjatok. - kapcsolta fel a fényszóróit, én pedig szinte szélütést kaptam a sok menőségtől. Kár, hogy egyik sem volt ellenfél az alattam dübörgő ezer köbcentis motornak, de sebaj. Szeretett sálam a földre hullt, a járművek felhörögtek és Liz gót szoknyáját végighullámoztató szelet keltve elstartoltunk. Természetesen nem volt kérdés, hogy azonnal ott hagytam őket, ahogy illett, de amennyit ki tudtam venni egymásnak kemény ellenfelek voltak. Igazából nem is értem pontosan miért jöttem el, biztos voltam, hogy legyőzöm mindkettőjüket. Nem akartam megleckéztetni őket, mert ennyiből semmi érdemlegeset nem tanulnak. Kíváncsi sem voltam, mivel ahhoz elég lett volna végignézni. De mindegy, nem volt már értelme ezen gondolkodni. Az egy kör gyorsabban véget ért, mint gondoltam, ám korántsem úgy, ahogy eredetileg tervezték a kismenők. Ahogy gumikat csikorgatva befékeztem a kivilágított parkolóban pontosan von Himmelreich igazgató úr előtt, lazán levettem a bukósisakot és szenvtelenül néztem rá.
- Uram! Liz, azt hiszem ideje, hogy hazavigyelek! – fordultam barátnőm felé, aki nem várt sokat, felpattant mögém és arcát gyorsan a hátamba fúrta, hogy ne kelljen az igazgató szigorú tekintetét elviselnie. Még egy utolsó biccentéssel „búcsúztam” el a tanerőtől, végignéztem a hasonlóan vészféket padlóig nyomó kismenőkön, majd gyújtást adtam a motornak és távoztam a helyszínről.
Természetesen másnap ugyanott álltam, így végignézhettem a két versenyző gyászos menetét, ahogy jogos büntetésük tudatában elhagyták az iskola épületét.
- Szép győzelem volt, Kather! – biccentettem felé vigyorogva, magasba emelve a sörösüvegem. – Biztosan sokáig emlegetik majd!

Nahát. Lory késik ma reggel.
Elégedetten kanyarodom be a megszokott helyére: sikerrel is járok már elsőre, ami tökéletesen alátámasztja a meggyőződésem, hogy ezt a kocsit igenis nekem teremtették. Nyugodt morgását hallgatom még egy pillanatig - hosszú idő óta először nem szólt a rádióm az úton -, aztán leveszem a gyújtást és kiugrom az aszfaltra, szigorúan a csukott ajtó felett.
Széles vigyorral figyelem a tempósan bekanyarodó Shelbyt, amely mintha a motorházát ráncolná ekkora pimaszság láttán. A sofőrje nemkülönben. Loreena vadul gesztikulál felém a szélvédőn keresztül, s a riasztóm csipogásán át is hallom, ahogy felháborodottan kiáltozik.
- A helyemen állsz, Kather!
Nyomatékul rátapos a gázra, s a Ford nagy, nyolchengeres motorja zsíros, mély hangján felbömböl - ha először látnám, talán megijesztene, de túlságosan régóta ismerem ahhoz, hogy a bravúrjai hatással legyenek rám.
Vigyorogva vágom zsebre a kulcsaimat, és látványosan megvonom a vállam, a napszemüvegem kerete felett végigmérve őt autóstul.
- Én állok itt, tehát a hely az enyém - szögezem le jókedvűen. - Kár túráztatni!
A legjobb hely a legjobb kocsinak, bébi. Te még beférsz a hátsó sorba. Talán.

Loryt sosem kell különösebben sokáig biztatni ahhoz, hogy a tettek mezejére lépjen, ez teszi a női track-válogatott kerületi bajnokává: most sem pazarolja az idejét további vitatkozásra, hanem egész egyszerűen kiugrik a volán mögül, a reggeli kóláját lóbálva. Felszegem az állam, hogy lássa, egyáltalán nem vetem meg az első óra előtti verekedést a parkolóban.
Egyébként is, az, hogy elsőben kiütéssel nyert, nem jelent semmit.
Csakhogy egyáltalán nem felém jön - két lépés, aztán sátáni vigyorral megáll a reggeli fényben fürdő, vadonatúj Jaguarom mellett.
- Büszke vagy a menő új autódra, látom - jegyzi meg aljas hangon. - Kár, hogy ezzel se fogsz legyőzni.
Kis szünet, épp rávágnék valami frappánsat (apám szavaival élve, egy igazán jó autóval az ember nem versenyez, úgyis tudja, hogy ő a gyorsabb), mikor egy mozdulattal lepattintja a kupakot a kólásüvegről, és az egész löttyöt úgy, ahogy van, egy szemvillanás alatt szétlocsolja a motorháztetőn.
- Ohh, vigyázz - rikkantja - jönni fognak rá a legyek...!
- Hé, megvesztél? - ugrom felé elborzadva, de túl messze vagyok, hogy megakadályozzam, így már csak akkorra érek oda, amikor eldobja az üveget és a Mustangjához iszkol, hogy visszaugorjon. Megragadom a gallérját, és a szemében bujkáló nevetés láttán egy kissé megrázom. Már épp összemarakodnék vele, de ekkor feltűnik a kanyarban még egy kocsi. Chrysler terepjáró. Ilyen csak az igazgatóhelyettesnek van.
- Ezt még edzésen visszakapod - vicsorgok a lányra. - Aztán meglátjuk, hogy tényleg legyőzöl-e...!
Magabiztos mosoly gyűr ráncokat a zöld szempár sarkába.
- Állok elébe.
Teljes egyetértésben várunk, amíg a Chrysler elsuhan mellettünk, aztán dacosan kirántja a dzsekijét a markomból, és magára csapja a kocsiajtót. Részben a képén állandósuló elégedett kifejezés az oka, hogy amint elindul, lendületeset rúgok a bal első sárvédőjébe, hogy csak úgy döng belé a kéttonnás karosszéria.
- Szemét kis görény vagy, Lory!
Az ablak csendes, elektromos zizegés kíséretében leereszkedik, s a rajta kinyúló kéz kecsesen int be nekem. A gesztust öntelt, nevetős válasz kíséri.
- Ezért vagyunk barátok.
Padlógázzal hajt el, és én bosszúsan fordulok az autóm felé, hogy felmérjem a kárt, amikor reszelős, mély férfihang szólal meg mögöttem, hogy csaknem megugrom tőle: Reingard Valakicsoda az, a környék egyik szakadt, harsány bajkeverője. Az a fajta srác, akit mindig ugyanabban a szöges farmerban meg bőrdzsekiben látni, és bár biztos, hogy a motorja bütykölésén kívül nincs más hobbija, mégis úgy fest, mint aki minden nap tehervagonokat emelget a roncstelepen. Egyik fülében valami állat szemfoga függ, a szája sarkában meg egy cigaretta, amelyen mintha előzőleg két napig ült volna valaki. Esőben.
Ha valaha így mennék haza, kitagadnának. Vagyis azt, ami megmaradt belőlem.
- Vigyázz, Kather - figyelmeztet, lezseren dőlve a motorjának. - Ha lenyom, a fél iskola rajtad fog röhögni.
Bosszant a srác, különösen, mert még csak nem is ide jár: megkockáztatom, hogy nem jár egyáltalán sehová, és csak az a felvágós liba barátnője vonzotta ide megint. Legszívesebben behúznék neki, de valami azt súgja, olyan lehet megütni, mintha gumiborítású vasbetonba öklöznék, és egyelőre semmi kedvem megválni a kezemtől. Idegesen megrázom a balomat, hogy a Breguet-m lejjebb csússzon - kissé lötyögött mindig is, mégsem vettem rá magam, hogy újabb szemet műttessek ki az óraszíjból - és felhorkanok, végigmérve őt a motoroscsizmájától a csatakos, szélfútta hajáig.
- Téged ki kérdezett, King Kong? - förmedek rá végül, sokkal kevésbé agresszívan, mint elsőre szándékoztam. - A csajnak csak a szája nagy. De az nagyon.
Folytatnám tovább, megosztva a figyelmem közte meg a kocsim fényezését felzabáló folyadék között, ám ebben a pillanatban riasztóan hangos csengőszó úszik át a parkolón - rémülten pillantok az órámra, és azonnal megfeledkezem az egészről. Ideje rohanni.
Még egy későcédula, és végem.

'Ott leszek, ne félj!'
Lory válasza visszhangzik a fejemben, amíg egy háziúr magabiztosságával a hátsó ajtón át a garázsba lépek: nincs szükség rá, hogy titokban lopózzak el éjszaka, mert egy teljes hétig enyém az egész ház. A szüleim üzleti úton vannak, jó kétezer mérföldre innen, a bátyám meg egy házibuliban őrjöng - minden nap másikba hivatalos, és elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, egyáltalán nem kell attól félnem, hogy hazaállít egyáltalán... akár kettő között.
Odakint megvárom, míg a garázsajtó becsukódik, aztán felkapcsolom a lámpákat, és irány az autópálya.
'Kipróbálom a kocsit a hátsó úton éjszaka. Gyere, ha érdekelnek a féklámpák!'
Azonnal tudtam, hogy erre nem mondhat nemet. Különösen azok után nem, hogy suttyomban vállba bokszoltam a pályán, s visszaadni sem tudta, mert rögtön elsodródtunk egymás mellől. És lám, igazam van, messze nem az első vagyok, aki megérkezik az iskola parkolójába, néhány csapattársunk szédülten vigyorog már most, a záróvonalon meg egy jókora söröshordó áll.
Vajon megint a simlis gyereket kérték meg, hogy menjen be érte a boltba...? Tempósan fékezek le a Shelby mellett, rávigyorogva a benne ülő Loreenára.
- Na?
A válaszát dübörgés nyomja el: fekete bőrdzseki fékez le mellettünk, óriási CBR motorját hanyagul egyensúlyozva üresben. Megint ő! Most azonban nincs egyedül; félelmetes hátizmaihoz az éjszakai fényviszonyok ellenére is teljes sminket viselő Elsarea simul.
- Amatőrök - mordul föl lehengerlő vigyorral Reingard. - Azt hittétek, nélkülem van verseny?
Felvonom a szemöldököm, s az utasára nézek.
- Ő is jön?
A srác hátrapillant Lizre, aki lusta buborékot fúj a szájába gyömöszölt rágógumiból. Kis csend következik, aztán a lány megadóan leszáll, hogy a (tagadhatatlanul csinos) csípőjét ringatva besétálhasson elénk. Ismerős szövetdarabot emel fel - Reingard gyanakvó mocorgásából ítélve nem csak nekem tűnt fel, hogy az ő sálja az -, aztán vontatottan végigmér minket.
- Kész vagytok?
Lory reagál elsőnek: könnyedén passzintja a Mustang mord hűtőrácsát a rajtvonalhoz, és kihívó pillantást vet rám.
- Készen születtem.
Laza mosollyal gurulok előre, aztán felkapcsolom a fényszórókat.
- Kapaszkodjatok.

Adrenalinban fürdő, hosszú állókép következik, benne pedig mindannyian feltúráztatjuk a motorokat; mereven előrenézünk, s ahhoz is túlságosan koncentrálok, hogy a sebváltón doboljak közben, ahogyan máskülönben szokásom. Hallom a versenytársak rettenetes, eget repesztő gépzaját, aztán Liz elengedi a szövetdarabot, s a három jármű elrugaszkodik, széles fekete radírnyomokat kenve az úttestre.
Reingard húz el mellettem szinte azonnal: nagy Hondája úgy sivít előre a rajtvonalról, ahogyan azt a rettenetes százharminc kilowattja ellenére sem vártam. A nyomába állok, teljes erővel nyomva a gázt, és bár túl gyorsan hajtunk ahhoz, hogy a tükörre merjek pillantani, a Ford jellegzetes, őrjöngő dübörgéséből érzem, hogy Lory a sarkamban van. Szemvillanás alatt elérjük a százhúsz mérföldes óránkénti sebességet.
Győztem!
Elégedett arccal fordulok meg a széles úton, a Mustanggal a nyomomban: pár perc alatt dőlt el az egész, s most egymás mellett kanyarodunk be az iskola mögé, baráti vigyorral a képünkön.
Aztán egy emberként taposunk a fékre.
A pakoló teljes világítása fel van kapcsolva. A sörvedelő, éljenző diákok megfogyatkoztak, ott ácsorog ellenben egy felnőtt férfi magas, karcsú alakja.
Von Himmelreich...! E percben biztos vagyok benne, hogy Lory agyán is ugyanaz a gondolat fut át, ami az enyémen.
Végünk van.


Ki fognak csapni. Biztos, hogy ki fognak csapni.
Szorongva gubbasztunk az igazgatói iroda várójában immár vagy negyven perce: a férfi tegnap éjszaka semmi mást nem mondott, csak közölte, hogy reggel vár az irodájában, ami pontosan úgy hangzott, mint amit akkor hall az ember, amikor ki akarják rúgni az iskolából. A titkár szerencsére sehol, így nem kell senki hosszú, megvető pillantásait állni: aggodalmasan pislogok Loryra, aki sápadtan, a székbe süllyedve igyekszik felvértezni magát a közelgő viharra. Idegesen piszkálja a körmeit, amit eddig csak extrém stresszhelyzetekben láttam tőle.
Az végül is elég extrém, hogy mindjárt kicsapnak bennünket. És akkor mi lesz?
Talán csak felfüggesztenek, gondolom gyorsan, mielőtt a pánik átragadna rám, észre sem véve, hogy ez már régen megtörtént. Talán csak pár napra, és akkor soha nem derül ki.
Aztán nyílik az ajtó, és mi halálra váltan nézünk fel. De az irodából nem az igazgató lép ki.
Hanem az apám.

Meghaltam, és most a Pokolban vagyok. Ilyen a Pokol. Végül is, ha az ember belegondol, egész logikus.
Holtra váltan bámulok rá, az arcán most kósza morzsája sincs az általános, megnyerő mosolyának, s a két méteres magassága mintha a felháborodástól még inkább megnőtt volna. Mondanom kellene valamit, de semmi olyasmi nem jut az eszembe, amivel megmenthetném a helyzetet egy olyan ember előtt, aki az elmúlt hat órát egy repülőgépen töltötte csak azért, hogy ma reggel az igazgatóval beszéljen.
- Azt hiszem, beszélgetnünk kell.
Megnyikkanni sincs idő, mert nyomatékul megragad a nyakszirtemnél - a bal kezével Loryt részesíti ugyanebben a kegyben, ami azt jelenti, az ő édesanyja nem tudott eljönni - és kicibál a váróból, át a szomszédos szertárba.
- Most pedig csicseregjetek, mit műveltetek - dörmögi haragosan, ahogy elenged; anélkül is tudom, hogy iszonyúan dühös, hogy ezt kifejezésre juttatná.
Kis szünet, várok, hátha Lory akar esetleg válaszolni, de ő is hallgat, úgyhogy magamhoz veszem a szót, mert a csönd még ennél is nyomasztóbb.
- Hát... az úgy volt.
- Az úgy volt - csatlakozik végre a bűntársam - Sil bácsi, hogy csak ki akartuk próbálni hogy megy Norven új kocsija, mert annyira iszonyatosan menő ajándékot kapott tőled!
- Igen - sietek hozzátoldani, mert ez valójában még igaz is. - Neked is sportkocsid van! Emlékszem, hogy kipróbáltad az autópályán...!
A pofon, amit még a mondat befejezése előtt kapok az apámtól, sokkal nagyobb, mint amit valaha kinéztem volna belőle: még soha nem ütött meg egyszer sem, és a meglepetésem még a csípős fájdalmat is felülmúlja, pedig a földre huppanok az ütéstől azonnal.
- Nem azt kérdeztem hogy én mit csináltam, fiam! - emeli föl a hangját hozzá, s most Lory felé moccan, veszedelmesen mérve őt is végig. - Hogy kezdődött?
Vad, fenyegető arckifejezése egészen megrémiszt, nem láttam még soha ilyennek és mert attól félek, őt is meg akarja ütni, gyorsan felugrom, szorosan melléjük ékelődve.
- Én kezdtem, apa! - szólok közbe, olyan hangosan, ahogyan csak ijedtemben tudok. - Én kezdtem. Kihívtam versenyezni, mert a mú... - kis szünet, nem most éne bevallani, hogy két hete megverte a szomszéd suliból a bajnok srácot ugyanitt - A múltkor engedte, hogy kipróbáljam az ő kocsiját.
- Nem volt akkora dolog tényleg - kapcsolódik be Lory, valamivel halkabban. - Mentünk egy kört, a többiek meg drukkoltak. Tudom, nem kellett volna kilógnunk éjszaka, de senkinek nem lett baja és még csak veszélyes se volt! Von Himmelreich csak kiakadt...

Hosszú, legalább félperces csend következik, amíg egymást figyeljük feszülten: apám nem mozdul, csak a megcsörrenő telefonját kapcsolja ki egyszer. Soha életemben nem láttam még, hogy egy hívásra ne válaszolt volna.
- Lory, apád hívott fel, hogy jöjjek be érted - szólal meg végül, amitől részvétet érzek a lány iránt. Neki ez az egész még el se kezdődött. Aztán felém fordul. - Hány 'múltkor' volt már? - szegezi nekem nyugodtan. - Nem ajánlom, hogy hazudj.
Szemrebbenés nélkül állom a tekintetét.
- Egy - felelem, mielőtt Lory válaszolhatna, nem túl gyorsan, nehogy gyanús legyen, de a tenyerem azért izzad. A képem még zsibbad, de a bűntudatom már kezd a végére érni. Megtudta, amit akart, felesleges tovább vallatnia. Többet harapófogóval sem húz ki belőlem. - Amikor elhozta az autóját a nagynénjétől. Akkor mehettem vele egy kört. De nem is csináltunk semmit! Tényleg nem.
- Igen, így igaz - hazudja gyorsan, támogató hangon Loreena, amiért hálás vagyok. Elég nagy bajban vagyunk enélkül is. - Sil bácsi... Most ki vagyunk rúgva?
Lélegzetvisszafojtva várunk: apám az ajtófélfának dől hanyagul, s a mellényzsebéből cigarettát halász elő. Egy darabig figyelmesen forgatja, alighanem azért, hogy megnyugodjon közben.
- Ezért megérdemelnél egy alapos seggberúgást, fiam - mondja végül, de nem ez az utolsó szava. - Sikerült elintézni Esroniellel, hogy csak felfüggesztést kapjatok két hétre. Valaki odafentről vigyáz rátok...
Tapintható megkönnyebülés árad szét bennem.Annyira, hogy a következő, egykedvű kijelentés csak késve jut el az agyamig.
- A kocsidról ne is álmodj egy ideig, fiam. Lory, a szüleid nevében ugyanezt mondhatom.
Örülnöm kéne, hogy ennyivel megúsztuk.
- Jaj, ne már...! - kiáltok fel csalódottan ehelyett, mert ez már igazán kegyetlenség. - Hogy járok így be edzésre?
- Köszönjük - vág a szavamba Lory, aki alighanem sokkal kevésbé tartja megfizethetetlen bírságnak a dolgot. - Majd sétálunk suliba.
- Hát oda igen... - dünnyögi apám, majd apró szusszanással kettétöri a cigarettáját, s fekete öltönyéről lesepri a dohánymorzsákat. - Máshova viszont még gyalog sem.
Micsoda?! Némán bámulok rá, még akkor is, amikor felpillant, és - hosszú idő óta először - elneveti magát.
- Na, és legalább te győztél, fiam?
- Szobafogságot is kapok?! - nyögök fel elkeseredetten, mert el akartam hívni randira az új lányt, de úgy látszik, ehelyett kénytelen leszek a házba zártan kuksolni. Autó nélkül még talán, de így? Fájdalmasan döbbenek rá, hogy két hétig órán sem fogom látni. Mit tettél, hülye! - Ez nem igazságos.
Sértetten, elkenődve nézem, ahogy nevetni kezd, de a mosolya ragadós, és örülök, hogy legalább Lory megúszta. Eddig. Remélhetőleg lesz annyi esze, hogy rám kenje. Lassan átveszem egy kicsit apa mosolyát, aztán vállat vonok.
- Döntetlen volt.
Ez nem tartozik rájuk.
- Sil bácsi, de ugye nem kell sokáig szobafogságban lennie? - kérdez közbe Loreena aggodalmasan. Bizonyára tudja, hogy kínomban neki fogok üzengetni, mennyire szenvedek. Aztán elmosolyodik egy kicsit. - Amúgy igen, döntetlen. Bár... lehetséges, hogy néhány centivel nyertél.
- Majd az anyád megmondja - véglegesíti az ítéletet apa egy kegyelemdöféssel, de ezt már egy háborús veterán mártírarcával fogadom. - Két héttel számoljatok kezdésnek. Igen, te is.
Együttérző arccal fordulok Lory felé. Számára ez még egyszer, ugyanígy hátravan. Az, hogy a szüleink kebelbarátok, még nem jeleti azt, hogy nem fogják mindannyian megmosni mindkettőnk fejét.
- Gyertek, hazadobállak benneteket - zárja le a beszélgetést az apám.
Máris haza! Anyám színe elé. 'Végem van, temessetek sekély sírba' - pillantást vetek a cellatársamra, aztán megkockáztatok egy szelíd mosolyt apa felé.
- Hazafelé azért vezethetek...?
Elvégre az autót csak haza kell vinni valahogy, nem? Will elhozhatná, de az rettenetesen nagy kerülő lenne. A bátyám már egyetemista, és egyáltalán nem esik neki útba ez a hely.
- Én se hagynám itt a kocsimat, Sil bácsi - próbálkozik mellettem Loreena is. - Nem lehetne, hogy vezetünk...? Csak hazáig és utána tényleg nem!
Egy pillanatig töprengő csend, mintha apám azon töprengene, kiabáljon vagy nevetni kezdjen. Végül az előbbi mellett dönt.
- Ami sok, az sok! - dörren ránk bosszúsan. - Pofa súlyba, nem dumál, előre néz, utánam jön! A jó rohadt életbe már, ne legyetek ennyire pofátlanok!
Behúzom a nyakam, mert úgy tűnik, ez nagyon nem az alkudozás ideje; némán pislogva, biztonságosan nagy távolságot hagyva követem őt a folyosón, hogy ha meggondolná magát a fenyítéssel kapcsolatban, akkor se érjen el. Csak Loryra vetek egy bajtársiasan aggódó pillantást. 'Ha holnap reggel nem hívlak, meghaltam, hívd fel a bátyám.' A pillantásom viszonzásra talál, s a lány támogatón megveregeti a vállamat.
- Nyugi - súgja fojtottan. - Majd kitalálok valamit.
A szemem sarkából még látom az ajtó előtt söröző Reingardot, aki vigyorogva figyel - a megjegyzését kénytelen vagyok ezúttal figyelmen kívül hagyni, így is elég van már a rovásomon. Megállunk odakint, ahol apám Mustangja parkol: ugyanolyan autója van, mint Loreenának, csak a fényezése más színű. Kicsit ácsorgunk, majd Sil az órájára pillant.
- Hmmm...
- Mi az, apa? - tudakolom, mert azt hittem, végre eltűnünk innen. - Valami baj van?
- Baj? Ugyan...
Mielőtt kifejthetné, mire vár, karcsú, sportos Alfa Romeo kanyarodik be az épület elé; volánja mögött lángvörös hajú, fényes sötét szemű nő napszemüvegben. Az ablak leereszkedik, és nekem újra eszembe jut, hogy meghaltam, és a Pokolban vagyok.
- Nekem tárgyalásom lesz úgy fél óra múlva, tehát sietek - szól apám, teljesen feleslegesen, röpke csókot nyomva a felesége arcára. - Anyád majd hazavisz titeket.

Szélsebesen hajtott be az Azrael Highschool parkolójába. Imádta a Ford Mustang GT500-asát, amit a nagynénjétől örökölt meg, amikor az egy még annál is újabb modellre cserélte. Nem volt biztos benne, hogy nem csak ürügyet keresett arra, hogy megajándékozhassa Loryt egy kocsival anélkül, hogy alkudoznia kéne a nővérével. Csodálatos napfényes reggel volt, minden adott egy tökéletes naphoz. Beleivott a kólájába és már rákanyarodott volna szokásos parkolóhelyére, a nagy juhar alatt, hogy ne melegedjen át az ülés délután sem, és közel legyen a tornaterem bejárata, amikor kénytelen volt konstatálni, hogy valaki már áll a helyén. A rendszám nem volt ismerős, és a gyönyörű jaguar xkl sem, összességében, a srác, aki viszont előtte állt nagyon is. Norven Kather… Az ő legkedvesebb gyerekkori cimborája, akivel bár folyamatosan szekálták egymást, tudták, hogy vállvetve vannak benne minden apró csínyben, a nagyobb balhékig, és kiállnak a másik mellett, hogyha a szükség úgy hozza. Körülötte sokan álltak még, a csapattársai, néhány diák, akik a sportkocsit csodálták, és nem sokkal messzebb Reingard a motorjának dőlve. Biztosan a barátnőjét Lizt hozta be reggel, aki az osztálytársnőjük volt, és nagyon szeretett a menő motoros rosszfiúval lógni.
- A helyemen állsz Kather! – brümmögtette meg a mustang motorját a lány, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Én állok itt, tehát a hely az enyém. Kár túráztatni!
Nem. Az a hely az övé, mióta vezetni tud, mindig odaáll, és most nem fogja hagyni, hogy csak azért mert menő új kocsit kapott Norven a gazdag apucitól, akkor már rögtön azt higgye, hogy jobb nála! Le se állította a motort, csak kicsapta az ajtaját, és arcán angyali mosollyal sétált oda a jaguar mellé, csak hogy egy egyszerű kézfordítással ráöntse a maradék (fél üveg) kóláját a fényes, és tényleg vadonatúj motorháztetőre. Eddig ő volt a gyorsulási versenyek bajnoka heti kétszer éjszakánként, de ez az új gyönyörűség már a puszta létezésével veszélyeztette a pozícióját.
- Büszke vagy a menő új autódra látom. Kár, hogy ezzel se fogsz legyőzni. Ohh, vigyázz, jönni fognak rá a legyek.
- Hé, megvesztél? - kiáltott rá Kather, és bár azt már nem tudta megakadályozni, hogy a cukros, ragacsos üdítő összekoszolja az autóját, ahhoz már elég gyors volt, hogy megragadja Lory kockás ingjének gallérját. Nem öltözött lányosan, ing, farmernadrág és converse cipő volt az iskolai viselete, haját többnyire egyszerű lófarokba kötötte. Kihívóan nézett vissza Norvenre.
- Ezt még edzésen visszakapod. Aztán meglátjuk, hogy tényleg legyőzöl-e...!
Lory elvigyorodott.
- Állok elébe!
Kiszabadult az erős markok szorításából és visszaült az autójába, hogy elhajtson helyet keresni valahol hátrébb, de még érezte így is, hogy Kather belerúg az egyik első sárvédőjébe.
- Szemét kis görény vagy, Lory!
- Ezért vagyunk barátok.
Rálépett a gázpedálra de még hallotta Reingard megjegyzését:
- Vigyázz, Kather. Ha lenyom, a fél iskola rajtad fog röhögni.
A riposztot viszont már nem, csak azt látta, hogy amikor ő megy be az első órára, nem sokkal a csengő előtt, akkor Norven még mindig a kólát takarítja a motorháztetőről.

Fél tizenkettőkör még gyorsan ellenőrizte, hogy a szülei és az öccse alszanak-e már, majd kimászott az ablaka előtt lévő fa ágára, és onnan ereszkedett le a tökéletesre nyírt puha fűre. Ügyesen kikerülgette az éjszaka már működő locsolókat, és bevágta magát a mustangba, hogy elhajtson az iskolai parkolóba. Le kell győznie Kathert, főleg azok után, hogy az edzésen még emlékeztette is a kis versenyükre a hátsó úton, a válla pedig, amibe a fiú beleboxolt azóta is sajgott kicsit. Az iskola előtt meglepően sokan gyűltek össze, hogy megnézzék, ahogyan lealázza a legjobb barátját. Mindenki eljött, aki számít, úgy szokták mondani. Vigyorogva állt rajtvonalhoz, közvetlenül Norven jaguarja mellé, a rajt előtt berobogott Reingard is a Hondájával, fekete „Black Hunter”-es bőrdzsekiben, háta mögött a fekete csipkébe csomagolt Lizzel, aki épp felfújt és kipukkasztott egy rózsaszín rágógumit.
- Amatőrök. Azt hittétek nélkülem van verseny?
Lory felnevetett. Tisztában volt vele, hogy egy motort esélyük sincs legyorsulni, de ha a fiú játszani akart, ő nem volt semmi jónak elrontója.
- Ő is jön?
Liz válasz helyett leszállt a motorról, majd csipőjét riszálva sétált be a versenyzők elé. Tehát nem játszik, csak elindítja őket, végülis valakinek ezt a nemes feladatot is magára kellett vállalnia. Úgy helyezkedett, hogy ne legyen útba senkinek, amikor elrajtolnak, majd felemelt egy vörös szövetdarabot. Talán egy sál?
- Kész vagytok?
Lory rajthoz állt és kihívóan nézett át a szomszéd kocsiba Norvenre.
- Készen születtem.
- Kapaszkodjatok.
Liz elengedte a sálat. A szövet kínos lassúsággal érte el az aszfaltot, a motorok felpörögtek, és amikor végre leért, mint beletapostak a gázba. Rein motorját mintha puskából lőtték volna ki, azonnal elhúzott mellettük, a két autónak esélye sem volt, de ezt sejtette is előre a lány. Csak Kahterre koncentrált, de a fiú autója jobb volt, mint az övé, újabb is, és valószínűleg a váza valamivel könnyebb, de nem adta föl. Az iskola mögötti úton teljes gázzal hajtották az autók motorját, megfeszült alattuk a rengeteg lóerő. Egy ideig fej-fej mellett haladtak, de amikor visszaértek az iskola elé, Loreena már látta, hogy valaki tönkre tette a hangulatot. A parkolóban égtek a lámpák, és von Himmelreich igazgatóúr összevont szemöldökkel nézett a két jómadárra. Rein már a motorjának dőlve várta őket Kicsit lefékezett, így Kather néhány centivel előbb érte el a célt. Nade a győzelem az sajnos győzelem, bármilyen apró is, és bármilyen jól állta is a sarat végig. Ezt élete végéig hallgatni fogja…

Az igazgatói iroda előtt ültek Norvennel, és várták von Himmelreich ítéletét, hogy vajon kicsapják őket, felfüggesztettet kapnak, vagy csak simán megússzák egy figyelmeztetéssel. Lory malmozott az ujjaival. Neki igazából mindegy volt. Ha leérettségizett várta a tiszti képző, talán a vadászpilóták iskolája, még nem döntötte el, hogyha pedig kicsapják csak simán beáll a seregbe közkatonának. Szerette volna jobbá tenni a világot valahogy, de elég izgalmas is kellett legyen ahhoz, hogy lekösse, de ez mindenre igaz volt.
Mozgást látott az irodában, majd pár másodperc múlva az igazgató úr helyett Norven apja Yrsil lépett ki az irodából. A férfi bár negyvenes éveiben járt már, meglepően jóképű és sármos volt, fekete öltönyt és fehér inget viselt, mint aki tárgyalásra jött… Vagy ott volt amikor felhívták az iskolából. Nem jelenthetett semmi jót, egyikükre nézve sem, mert így biztos, hogy az ő szülei is hallani fognak az ügyről, ráadásul Norven is bajba kerülhet. Ugyan olyan sápadt, mint a barátja, és hirtelen nem is tud mit mondani.
- Azt hiszem beszélgetnünk kell. - morogta Sil bácsi vészjóslóan, majd tarkón ragadta a két jómadarat és becipelte őket egy üres szertárba. Lory ijedten nyögött föl, mikor elkapták a grabancát. A fájdalom egy dolog, de a bizonytalanság a legrosszabb, Kather legalább már most tudni fogja mi vár rá...
- Most pedig csicseregjetek, mit művletetek. - dörmögte, egyre dühösebb tekintettel.
- Hát... az úgy volt.
- Az úgy volt, Sil bácsi, hogy csak ki akartuk próbálni, hogy megy Norven új kocsija, mert annyira iszonyatosan menő ajándékot kapott tőled!
- Igen. Neked is sportkocsid van! Emlékszem, hogy kipróbáltad az autópályán...!
Yrsil kapásból akkora pofont kevert le a fiának, hogy még a folyosó is elcsöndesült egy pillanatra a meglepettségtől. Loreena nem tudta, hogy a férfi veri a barátját, de így nem lehetett valami rózsás a családi életük… Közbeszólni viszont nem mert, esélyes volt, hogy ő kapja a következőt, és mivel a szüleik közeli barátok nem tartotta valószínűnek, hogy a saját családja elítélné ezért Silt. Norven arcán nagyobb vörös folt maradt, de nem több.
- Nem azt kérdeztem, hogy én mit csináltam, fiam! – mondta a férfi hangosan. Szinte föléjük tornyosult, és most Lory felé fordult, aki ettől ijedten húzta össze magát.
- Hogy kezdődött?
Kather a pofon után meglepően gyorsan felugrott és került a barátja mellé. Bár nem mert mosolyogni, a lánynak jól esett, hogy a másik a saját apja ellenében is képes lenne megvédeni őt, és a pofon útjába állni. Alkalomadtán meg fogja neki köszönni.
- Én kezdtem, apa! Én kezdtem. Kihívtam versenyezni, mert a mú... A múltkor engedte, hogy kipróbáljam az ő kocsiját.
A múltkor megverte a bajnokot, és azelőtt meg megint valaki mást gyorsulási versenyen. Már nem is számolta mennyin voltak együtt, de ennek nem szabadot pont most kiderülnie, különben az is lehetséges volt, hogy nem hagyják el élve a szertárt.
- Nem volt akkor dolog tényleg. Mentünk egy kört a többiek meg drukkoltak. Tudom nem kellett volna kilógnunk éjszaka, de senkinek nem lett baja és még csak veszélyes se volt! Von Himmelreich csak kiakadt...
Yrsil fél percig tűnődött, mikor megcsörrent a telefonja, de a gyerekek legnagyobb meglepetésére kinyomta.
- Lory, apád hívott fel, hogy jöjjek be érted. – közölte egyszerűen. A lány nyelt egyet és bólintott, tudta, hogy rá vár még egy kör otthon, amikor a saját szüleinek is el kell magyarázni, hogy mégis mi történt a parkolóban és miért… Csak ne vegyél el a kocsiját!
- Hány ''múltkor'' volt már? - kérdezte Norventől Sil bá’. - Nem ajánlom, hogy hazudj.
- Egy. Amikor elhozta az autóját a nagynénjétől. Akkor mehettem vele egy kört. De nem is csináltunk semmit! Tényleg nem.
- Igen, így igaz. - meg kell erősítenie neki is, még ha nem is igaz. - Sil bácsi... Most ki vagyunk rúgva?
Yrsil az ajtófélfának dőlt és előhúzott egy szál cigarettát a mellzsebéből. A lány rá akart szólni, hogy az iskola területén nem lehet dohányozni, de inkább nem mert megszólalni. A férfi végül nem gyújtott rá, csak az ujjai között forgatta a szálat.
- Ezért megérdemelnél egy alapos seggberúgást, fiam. - mondta merengve. - Sikerült elintézni Esroniellel hogy csak felfüggesztettet kapjatok egy két hétre. Valaki odafentről vigyáz rátok... A kocsidról ne is álmodj egy ideig fiam. Lory, a szüleid nevében ugyanezt mondhatom.
Norven láthatóan megkönnyebbült a felfüggesztésre, és a lány se volt vele másképp, de csak hogy utána rögtön csalódottan kiáltson fel. Loreena viszont még mindig sokkal jobbnak látta a felfüggesztést, mint a kirúgást.
- Jaj, ne már...! Hogy járok így be edzésre?
- Köszönjük. - nézett szigorúan a lány Katherre.- Majd sétálunk suliba.
- Hát oda igen... - Yrsil hirtelen kettétörte a cigarettát. -...máshova viszont még gyalog sem.
Itt viszont már a férfi sem tudta megállni, hogy feléjük forduljon. Lory mindig jó arcnak ismerte meg Sil bácsit ezért is lepődött meg annyira azon a pofonon.
- Szobafogságot is kapok?! Ez nem igazságos.
- Na, és legalább te győztél, fiam? - nevetett fel.
- Döntetlen volt.
- Sil bácsi, de ugye nem kell sokáig szobafogságban lennie? - kérdezte aggódva Lory, bár nem tudta hogy ő számíthat-e hasonlóra, nem szerette volna, hogyha Norven sokáig nem mehetne sehova.
- Amúgy igen, döntetlen. Bár lehetséges, hogy néhány centivel nyertél. - mosolygott rá a barátjára kedvesen.
- Majd az anyád megmondja. - nézett Norvenre először Sil, majd vissza Lory-ra. - Két héttel számoljatok kezdésnek. Igen, te is. - bólintott felé. - Gyertek, hazadobállak benneteket.
Norven kétségbeesett pillantást vetett a barátjára, miközben elindultak a folyosón, megszégyenülve. Nem találkozott a tekintete Lorynak semelyik osztálytársukéval sem, és igazából még egy vállveregetést sem kaptak senkitől a nagyszerű versenyért. Hálátlanok! Szerencsére már eszébe jutott néhány kiskapu, amivel kikerülhetik Katherrel azt a bizonyos szobafogságot.
- Hazafelé azért vezethetek...?
- Én se hagynám itt a kocsimat Sil bácsi. Nem lehetne, hogy vezetünk...? Csak hazáig és utána tényleg nem!
- Ami sok az sok! Pofa súlyba, nem dumál, előre néz, utánam jön! A jó rohadt életbe már ne legyetek ennyire pofátlanok! - kiabált rájuk haragosan Sil. Lory összerezzent az idősebbik Kather felcsattanására, és inkább befogta a száját. Fogalma sem volt viszont, hogy így mi lesz a kocsijával, neki nincs bátyja, ki fogja elhozni? Az öccse???? Bár az apák barátok, biztos elintézik... Viszonozza Norven aggódó pillantását, és hirtelen ötlettől vezérelve vállon veregeti.
- Nyugi. Majd kitalálok valamit. - súgta oda neki.

A recsegő magnó hangosan játszotta a kazettára felvett dallamot, a lány kászálódva emelkedett ki a flaneltakaró forró öleléséből, s pár pillanatig még érezte egy kissé annak hívogató tapintását. Sóhajtott... Nem volt kedve ehhez a naphoz, utálta ezt a napot már most, utálta az életét, fárasztó volt. 


Tétován nyúlt a telefonjáért, mely lefele volt fordítva. Hátulján ott feküdt a harapástól sértett alma, ő is úgy érezte most magát, hiányzott egy darabja, s nem volt kedvem megnézni kapott-e üzenetet, félt a háttértől ami fogadta rajta...
- A fene egye meg, miért fáj ennyire?
Szólalt végül meg, majd elhúzta a nyitás gombot, s pár pillanatig figyelte a háttérként szolgáló piktúrát magáról és iskolája igazgatójáról, ahogy éppen kezét vállára helyezve állnak egymás mellett, miközben a körzeti Kémia versenyért járó oklevelet tartja. Eredmények, eredmények, eredmények. Diák... Csakis diák marad, s nem is lesz más, pedig minden percben a férfin járt az esze, s minden könnyet miatta hullajt, minden csepp vért miatta folyat el, melynek nyomát aztán másnap ezerféle szövetkarkötővel takart el. Felállt, s levette magáról a Metallica trikót, valamilyen fekete fehérneműt keresve, majd végül rátoldva arra egy Black veil Bride-os pólóval, egy dereka köré kötött vörös kockás inggel, s egy szakadt, poros éjszín farmerral. Ezután a magnóhoz lépett, s visszatekerte a lemezt úgy, hogy holnap ismét ugyanekkor induljon el kedvenc zenéje, fájdalmasan keltve az álomból. Függönye szakadt volt, a lukon beszűrődött valami kis fény a terembe, mely egy merő halom rendetlenség volt, mindenfele szétdobált lemezekkel és kazettákkal, na meg persze göncökkel. Kezére valamilyen szakadt fekete zoknit húzott, kissé zsírosodó fehér melírozással tarkított hajába pedig beletúrt párszor, hogy kellőképpen tépett legyen. Az Iphonet zsebre vágta, majd egy szürke katonai zsákot vetett vállára, mely díszítve volt mindenféle kis kitűzőkkel, s csecsebecsékkel. Kilépve egy kisebb nappaliban találta magát, ahol egy öreg, szinte teljesen kopasz, nyomorék férfi ült kanapéján amerikai futballt nézve.
- Jó reggelt nagyapa!
A hangra az öreg megfordult egy kissé, s rámosolyodott a lányra. Egyedül nevelte fel, a szülei autóbalesetben haltak meg még mikor gyermek volt. Megéltek abból a kevésből, ami akadt, de a mindennapi étel, ital, s néha valami kis ajándékocska kivételével nem volt sok más luxusuk.
- Jó reggelt, pont kelteni akartalak téged. * Az öreg eleresztett egy galambot, majd láthatóan jót szórakozva szellemes "megjegyzésén", folytatta * - Néha azért vehetnél mást is fel, nem csak ezeket a csúnya ruhákat. Édesanyádnak sok szép darabja volt, nem értem miért nem hordod őket.
- Ezt te nem értheted nagyapa, túl öreg vagy már hozzá!
- Ez igaz, na, indulás előtt gyere adj még egy puszit öregapádnak... Aztán jó legyél!
Némiképp ugyan erőltetetten is, de azért odalépett a redős arcú vénemberhez, s egy puszit nyomott a képére. Mindeközben a Eckbert a kezét figyelte, hogy volt-e rajta újabb vágás, de nem látott semmi frisset, így kicsit fellélegzett. A lány még evett pár falat pirítóst, s már úton is volt, még hallva, ahogy nagyapja valamit makogott magában arról, hogy minek is így elcsúfítania magát ilyen nagy kerek füllukakkal és piercingekkel.


A belvárosban laktak, egy koszos kis bérházban. Az egész egy nappali volt, s az ő szobája, na meg persze a fürdő és a konyha. Ha ez a csótánnyal teli valóság nem lett volna eléggé szörnyű neki, akkor még az iskolától is messze volt, bár ezt sosem bánta annyira. Minden reggel metodikusan szívott el egy szál Marlborot a buszmegállóban, nem foglalkozva senki és semmi véleményével sem. Ezután felszállt a járműre, és viselte az ott lévő állatkert rettenetes majomparádéját. A világ tele volt hülyékkel. Rohadt idegesítő és nagypofájú sportoló idiótákkal, a trendi csajokkal, akik mindig a lehető legjobb formában voltak. A röfögve nevető kockákkal, az idegesítő wannabe zenészekkel... Mindezek közül a legjobban azokat utálta, akik hozzászóltak, s így mindig következetesen két helyet foglalt magának, hogy véletlenül se kelljen elviselnie valakit. Ilyenkor örült csak annyira annak a telefonnak amit még nagynénjétől kapott ajándékba, mindkét füléből körömlakkal feketére festett zsinór lógott ki, s ordított a grunge belőle, hogy még annyit se kelljen foglalkoznia ezekkel az idiótákkal. Csak hagyják békén... Hagyják meg magában...


Ha a busz egy állatkert volt, az iskola és a tanterem nem más mint a poklának személyes megtestesülése. Csak ült egy helyben, skicceket rajzolva a füzetébe, s reménykedett minden nap, hogy nem akar tőle senki se semmit. Megtermett baromhoz hasonló srác lépett mellé, lukasztott füllel, s természetellenesen fehér fogakkal. Minden vonása idegesítette, s már előre tudta, hogy valamit akart tőle... Valamit mindig akartak.


- Add már kölcsön a házid, nem csináltam meg.
Szemeit hidegen futtatta végig a srácon, focista, s látszott rajta jól, hogy nagyon elégedett volt magával... Talán puszta létjogosultsága, hogy ne kelljen semmit dolgoznia ahhoz, hogy meglegyen a házi? Talán...
- Kérdd mástól, nem érdekel.
- Figyelj, csak egy pillanatra kéne.
Talán hamarabb végez, ha odaadja neki... Fáradtan nyúlt a füzetért, átadva a majomnak, aki végül visszataszítóan vigyorodott el, s diadalittasan rohant lemásolni, hogy aztán tíz perc múlva ismét vissza tudjon térni.
- Köszi, egy kicsit segítettem kidíszíteni. Most már nagyon fasza.
A srác megjegyzésére nagy nevetés született, amire ő maga csak sóhajtott. Nem lepődött meg, fel volt készülve már korábban a dologra, mindig ez történt, ha odaadott valakinek valamit: Neve mellett a füzeten egy hatalmas pénisz helyezkedett el, rettenetesen ocsmányul rajzolva. Gondolkodás nélkül tépte le az oldalt, majd galacsinként vágta a srác fejéhez.
- Ez a legtöbb ami tőled telik? Hülye pöcs.
A terem az indulatok förgetegévé vált egy pillanat alatt, ilyenkor tör ki főleg az állatság csak kicsiny világukban. A focista szinte sértődötten nézett végig a földön lévő galacsinon, el sem képzelve, hogy merészelne valaki ilyet tenni.
- Kis kurva, azzal a nyelvvel inkább a tanárok seggét nyald.
- Kapd be.


Nem kívánta tovább tűrni a dolgot, sebesen rakta el a cuccait a táskába, s átvetette azt a vállán, gondolkodás nélkül lelépve. Gyakran lógott az ilyesmik miatt, ilyenkor a csatorna parton rajzolgatott cigarettázva, vagy esetleg a lemezboltban zenéket hallgatva. Nem volt türelme ehhez, utálta az életét. Mérgesen vágta ki maga előtt az ajtót, s kiviharzott, ám egy lágy hang megállásra késztette. A szavak tulajdonosa egy jóképű, szelíd arcú középkorú férfi volt.
- Hilde, hova mész? Már becsengettek, most kezdődik az óra.
A kedves szavaknak nem tudott ellenkezni, s egy fájdalommal teli mosollyal megfordult, s a férfire nézett, ki nem más volt, mint az iskola igazgatója. Amióta először megpillantotta szerette, s ezen nem változtatott az se semmit, hogy a férfinak lánya és gyermeke is volt. A Kémia volt a közös titkuk... Amíg abból jó volt, addig élvezhette figyelmét, addig talán nem csak egy sima diák volt... De diák, s ez volt a baja. Felsóhajtott.
- Csak mosdóba szerettem volna menni.

Nyugodt tempót erőltetek magamra.
Nehéz dolgom van. Ha valaki egy tanártól lopott pénztárcával sétál az iskola folyosóján, akkor még úgy se könnyű megtartani a szokott higgadtságát, ha hozzám hasonlóan színészkedik. Márpedig én most pont ezt teszem: az előbb kísértem vissza az angolprofesszort az iroidájába, és.. hát... igazából nem is csináltam semmit. Nem altattam el a figyelmét a szokott stréber stílus megjátszásával, nem néztem körül óvatosan, hogy nincs-e ott valami érdekes, és nem vettem magamhoz semmit, még véletlenül sem. Hisz én soha nem vetemednék tolvajlásra.
...csak időnként.
Na jó, gyakran. De az mit számít?
Egy szó, mint száz: egy drága bőrtárca van a táskám mélyén, benne valószínűleg elég sok lóvéval, meg pár fontos irattal. Eléggé hiányozni fog neki, és minden bizonnyal átkot szór majd arra, aki épp jól szórakozik az ő vagyonából.
Mekkora tévedés. Hol érdekel engem a pénze? Jó, soha nem volt gazdag a családom, a középosztálynak is valahol az alsó részén vagyunk, de attól még nem ezért csinálom. Luxus, ugyan! Semmilyen drága dolog nem érhet fel a szórakozásommal.
A bűntudat pedig... nos, az mi?
Összeszedem hát magam, és úgy haladok tovább a terem felé, mintha teljesen ártatlan lennék - felkészülve a hátam mögött felharsanó kiáltásra.
Én aztán nem tudok semmiről.

Puff!
Mi tagadás, megijedek a váratlan ütközéstől. Összerezdülök a sikkantásra, és egy pillanatra fel se fogom, mi történik. Aztán észbekapok, és megnézem a lányt, akinek nekimentem.
Nocsak, Alice? Róla még én se tudok sokat, pedig mindenkit igyekszem megfigyelni. Az azért nem lep meg, hogy most is fél tonna könyvet cipelt a kezében... és persze elszórta mind.
Hogy ki volt a hibás? Nem tudom, de igazából nem is érdekel. Az már sokkal jobban zavar, hogy pont most kell segítenem neki, mikor sietős lenne a dolgom... mert persze nem hagyhatom, hogy egyedül szedje fel őket. Franc a lovagiasság minden formájába, de a játszott szerepemhez hozzátartozik, hogy segítsek.
Úgyhogy ideje túlesni rajta. Még akkor is, ha így nem lesz időm elrejteni a tárcát.
-Ó... - tartok egy pillanatnyi szünetet. - Bocsánat, nem akartalak fellökni! - és lehajolok, hogy felvegyek egy könyvet.
- Izé... Öhm... - most jövök rá, hogy még alig hallottam a hangját. Pont olyan félénknek tűnik, mint máskor, sőt... egyedül mintha még esetlenebb lenne, mint a két társával. Beszél egyáltalán valakivel rajtuk kívül? - Semmi... Semmi gond - leguggol, hogy kövesse a példám.
-Várj, majd én! - újabb köteteket szedek fel, közben a lányra nézek. Ha már lúd, legyen kövér. - Nem esett bajod?
Valami zajt hallok a tanári felől... felfedezte? Látszik, hogy sietni akarok: kiejtem a kezemből, amit eddig összeszedtem, mire Alice ijedtében ugyanezt teszi.
Utánozni akar, vagy mi?
De szerencsém van: csak egy végzős marha kiabált. Ezek szerint még van időm - hogy mennyi, azt nem tudom, de egyelőre muszáj itt maradnom.
- Nem, nem szükséges. És nem, nem esett - ez a fejrázás... mitől fél ennyire? Csak nem vagyok ijesztő, vagy mégis? - Majd... Majd én megcsinálom.
-De, szívesen segítek! - most, hogy elült ez a zaj, valamennyire lenyugodtam. Már biztos kézzel szedem fel a könyveit. Úgyse szabadulok hamarabb, ha kapkodok is. - Hisz miattam szórtad el ezeket. - ...ami félig hazugság, de az kit érdekel? Az a csoda, hogy legalább részben igazat mondtam.
- Nem, nem... Én voltam ügyetlen.
-Miért lettél volna ügyetlen? - például mert mindig az. Nem tudok sokat róla, de azt mindenki látja, mennyire szereti veszélyeztetni a saját és környezete épségét. Ha jól emlékszem, tornáznia is ezért nem kell... talán eltörte valamijét? Áh, mindenre én sem emlékezhetek. Mindenesetre érdekes, hogy véletlenül sikerült kiragadnom a megszokott hármasból, így talán jobban meg tudom figyelni... már ha mutat mást a zavaron kívül. - Ha nem jövök erről, nem ütközöm neked, nem igaz?
- De jobban is odafigyelhettem volna. Mondjuk most nem a lépcsőről estem le... - a második mondatot szinte csak suttogja, de balszerencséjére így is hallom. Érdemes ezt firtatni?
-Most? Miért, volt olyan is?
- Hát... Izé... I... Igen - ééés megint elszórja a könyveket. Az összeset. Itt is van a válasz: nem, nem érdemes, úgyse fog róla elmondani többet. Vajon direkt dobott le megint mindent, csak hogy ne kelljen erről beszélnie?
Egy biztos: nehéz elfojtanom a vigyorom. De szerencsére sikerül.
- Mondom, nyugi, majd én segítek! - leguggolok elé, és felveszem azt is, amit ő ejtett el. Ez aztán nem kevés... mindig ilyen sokat hord magával? Az addig rendben van, hogy minden órán olvas, de hogy ennyit?
Fura szerzet, az biztos.
- De... De... De... - ki akarja venni ezeket a kezemből? Hát, sok sikert, én nem fogom hagyni. De nem, szerencsére feladja, és csak figyeli, ahogy ügyködöm.
Egész hamar végzek. Lám, megy ez, ha senki nem zavar meg. Bár... ha már itt vagyunk, miért ne tehetnék egy próbát? A tárcát úgyse tudom eldugni, szóval ha már úgyis óra lesz mindjárt...
-A terembe mész te is, ugye? Segítek vinni ezeket, ha szeretnéd!
Természetesen el fogja utasítani a segítségem.
Megrökönyödve figyelem a félénk bólintást. Mi van? Fura, hogy nem kapja ki a könyveket a kezemből, hogy aztán megint elszórja őket. Biztos pont ezért engedi, mert nem akarja megismételni az egészet... vagy nem tudom. De mindegy is, az engedélyt megkaptam, szóval cipekedem én.
Tényleg, egyetemes történelem lesz. Igaz, hogy soha nem figyel, de azért a beadandókról csak tud. Érdemes lehet megkérdezni.
-Nem tudod, a prof mikor kéri az esszét? Jövő hétre, vagy az azt követőre?
- Prof...? - nocsak, végre rám néz egy pillanatra! Természetesen nem javítom ki a szlenget, tényleg érdekel a válasz. - Szerintem mára kérte...
Mi?
-H... hogy mára? Ugye csak viccelsz? - most az egyszer nem kell színlelnem a rémült pillantást. Ha tényleg ma van a határidő, akkor... de Alice csak megrázza a fejét. Nem, nem viccelt. Tényleg mára kellett volna megírnom.
Basszus.
-Ehm... na mindegy... úgyis kimagyarázom magam. Az jól megy. - halkan felnevetek. Bír annyira a prof, hogy egy mulasztást elnézzen nekem, főleg, ha kitalálok valami jó kifogást. Hm, mi is legyen az...
- Igen, az feltűnt. - hoppá! Igaz, csak egy pillanatig tartott ez a beszédes hangulat, most már ismét másfelé néz, de akkor is meglepő. Mégis tud társalogni?
Na, most már mindenképp rá kell játszanom.
-Most miért, nem is szoktam elhanyagolni a beadandókat! Annyiszor... - művészien harapom el az utolsó szót, és kapom félre a tekintetem. Tökéletesen játszom a hanyag diákot, vagyis... várjunk csak... azt nem is kell játszanom. Áh, akkor azért megy ilyen jól!
- Hmh.
Aha. Így már minden világos.
Nem reagálok a szinte semmi válaszra, de nem is kell, hisz mindjárt a teremnél vagyunk. Ahogy beérek, csak egy pillanatra nézek körül - nagyjából a diákok fele van bent - aztán egy pillanatnyi habozás nélkül Alice asztalához viszem a könyveket. Hát igen, valamire mégis jó a memória fejlesztése.
De... hogy tud ennyi könyvet hordozni magával?
-Nnna, ez is megvan! - mondom, csak hogy mondjak valamit, mire enyhén meghajol.
- Köszönöm - és elindul az ajtó felé. Rohanva.
Aztán felbukik az egyik táskában, amiből kiborulnak a könyvek, a lány pedig előrezuhan.
Hjaj, Alice... ez jár a fejemben, miközben odafutok, hogy segítsek neki.
Kezdődik minden az elejétől...

Kora reggel a telefonom csörgése ébresztett fel. Reggel ? Inkább hajnal. Ahogy az arcom elé húzom a telefont, ijesztően egyértelművé válik a dolog. Hajnal négy van, ideje felkelni. Nehezen és fáradt tagokkal kelek ki az ágyból, és a zuhanyzóba vánszorgom. A reggeli forróvíz ugyan nem ébresz fel, de legalább kellemesen jól esik. A hajam fel van kötve, és átló a zuhanyzó tetején, ezúttal csak egy gyors tusolásra van időm. Ha hajat is akartam volna mosni, talán egy órával korábban kellett volna kelnem. Kerítek egy pohár vizet, majd előhúzom a konyhai kisfiókot. Egy műanyag üvegcsét veszek ki belőle. Igen erre még szükségem van. Kiszórok két tablettát a tenyerembe majd bekapom és iszok rá. Kell ez nekem. Szükségem van rá. Nem bírnám nélküle. Nem tart soká, hogy beleugorjak a ruhámba. Nem késhetek, várni fog rám. Akkor pedig ha nem jövök időben, ideges. Ha ideges, nem tudom mire képes. Kiléptem a zuhany alól és magamra kaptam az első cuccokat amit a szekrényben találtam. Az első ami a kezem ügyébe esett, egy fehér póló volt rajta egy motoros figurával, és Easy Rider felirattal. Egy fehér nadrág volt mellette, gyorsan belebújtam. Eltávban még gyorsan magamra kanyarítottam az Anarchy felriratú motorosdzsekimet, és a fél lábon ugrálva felhúztam a barna csizmámat. Még talán időben el tudok indulni. Ahogy lépek lefelé a lépcsőn, azonnal megpillantom az életem egyik legnagyobb és leghosszabban tartó szerelmét. A motoromat. Gyönyörű volt, mint minden reggel, a tegnap este rászánt takarítástól csak úgy csillogott villogott az egész. Kitoltam a garázsból, s némán merengtem az ég távoli pírja felé. Hideg, csípős idő volt, de majd úgyis bemelegszik. A hajamat összefogtam, majd sál helyett kétszer körbetekertem a nyakam körül. Összehúztam a dzsekimet és éppen indulni akartam volna, mikor valami megállított. Macskanyávogás volt az, méghozzá egy kiscica a tőlem alig két méterre lévő tölgyfáról. Leállítottam a motort, majd odasétáltam a fa alá.
- Már megint te vagy az ? - kérdeztem egy apró, fehér szőrgombolyagtól. A környéken kóborgó macsakák egyik eltévedt kölyke volt, aki általában erre a fára menekül a kutyák elől, és sosem tudott lejönni. Gondolkoztam már rajta, hogy megtartom, de nem tudnám hova tenni. Sosem volt macskám, így nem tudom mit is kéne vele csinálni. Viszont magára mégsem hagyhatom. Felnyúltam érte és könnyedén leemeltem. Azt hiszem megvannak az előnyei a fantasztikus magasságomnak is. A kis fehér szőrmók ott didergett a kezemben, és nem tudtam nem megsajnálni. Belecsúsztattam a mellzsebemben, és visszamentem a házba. Gyorsan kinyitottam az ajtót, majd egy tálkát kerestem. A hűtőből még egy is tejet öntöttem bele, és leraktam a konyha padlójára. Remélem elég lesz neki. A cicus értetlenül nézelődött, valószínűleg fogalma sem volt mi történik. A nyakánál fogva kiemeltem a zsebemből majd ránevettem. Letettem a tálka mellé, és elsiettem, tudtam több késés már nem megengedhető. Remélem túléli mire visszaérek. De mi a francért tartom meg ? Mit fogok vele csinálni ? Belefűzöm a hajamba, vagy mi ? Nincs most erre idő. El kell érnem Fry-hoz. Felültem a motorra, majd eszembe villant az az elvetemült gondolat, hogy némi húzatással felébresszem a környéken alvó szomszédokat. Ám nem vagyok én efféle szemét alak. Attól a kiscsajtól még csokit is kaptam születésnapomra, így igazán nem kéne.  Lassan elindultam, még a félhomályos, kihalt utcákon. Egyedül voltam. A motorom kellemes dübörgése egyfajta meghitt állapotba hozott engem. Csak az út volt előttem, és semmi más. Tudtam hova megyek, ám nem akartam odaérni. Csak élvezni az utat. Vajon ébren van már ? Engem vár ? Bekapcsolt lámpával mentem, még csak autók sem voltak ilyen korán csak én. Letértem egy útkereszteződésben, és kissé nagyobb gázt adva elhúztam. Ma hogy érezheti magát ? Talán ma jobb napja lehet ? Elkanyarodtam egy körforgalomban, majd kihajtva egy szép és gondozott negyed felé tértem le. Itt a második letérőnél jobbra tértem, és megálltam az első sikátornál. Hát, itt vagyok. Nem tudom, hogy van-e csupán egyetlen porcikám is, amely kívánja-e ezt az egészet, de tudom, hogy meg kell tennem. A sikátorban egyetlen ajtót lehetett látni, fölötte egy lámpa világított. Mintha csak magamat látnám most, ahogyan először beléptem azon az ajtón. Ujjaim között megpörgetem a kulcsot, majd hagytam hogy a tenyerembe csapódjon. A motort betoltam a bejáratig, majd kis habozás után beszúrtam a kulcsot a zárba, és elfordítottam. Halk kattanással nyílt az ajtó, s ahogy kinyitottam az ajtót kellemes, női parfüm és alkohol szaga csapott meg. Egy lépcső tárult elém, amely az emeletre vezetett. Odafent pedig egy másik ajtó zárta a lakást. Révetegen másztam felfelé a lépcsőn, ám ott megálltam. Talán nem kéne bemennem. Nem kéne soha többé találkoznunk. Ki kéne törölnöm őt az ismerőseim közül, ahogyan az emlékeimből is. Ekkor egy női hang hallatszott.
- Gyere már be ! - szólalt meg Fry, én pedig engedelmesen beléptem. Egy gyönyörű, mély lila színű, elegánsan és pazarul berendezett lakás képe fogadott. Egy csomó hi-tech kütyü, mindenből a legdrágább márka. A lakás közepén pedig ott feküdt ennek a rettentő gazdag birodalomnak az égköve, Fry. A szőnyegen hevert, karját felém nyújtva pisztolyt formált belőle, majd imitálta mintha lelőne. Rövid fekete haja volt, egy élénkvörös hajtincsel a szemében. Alakra igencsak vonzó volt, az ágyban is kiváló volt, de kétlem hogy lenne épeszű ember aki kibírná mellette. Én se bírtam. Az asztalon egy üres üveg whisky álldogált, abból a fajtából, amelyet én még ünnepnapon sem engedhettem volna meg magamnak. Egyértelműen kissé részeg volt. Nem baj, gyorsan józanódó típus volt. Próbáltam nem megjegyzést tenni sem az állapotára, sem pedig másra. A konyhába mentem, és elkezdtem előpakolni.
- Rántotta lesz, sütök hozzá egy kis szalonnát ! - szóltam oda neki hangosan, hogy a ház másik felén is hallja. A válasz csak némi érthetetlen, zagyva szöveg volt. Megsütöttem a rántottát, majd a szalonnát is, gyorsan fel is tálaltam és mindent előkészítettem. Visszamentem a szobába, ahol Fry megpóbálta hozzám vágni az üveget, de csak annyit ért el, hogy erőtlenül a kezem ügyébe dobta. Elmosolyodtam, majd letérdeltem hozzá.
- Gyere, menjünk enni. Az majd rendbehoz. - mondtam, remélve hogy nem dobja ki a taccsot mielőtt odaérünk. Acélgyomra volt a csajnak, az már igaz, viszont ha mégis megtörténik, akkor tuti hogy elkésem az első óráimat...

A szél szabadon kapott bele a hajamba, szertefújta volna, ha nem a nyakamon áttekerve hordtam volna. Háromszor volt körbetekerve, a két hajfonatommal összefogva, elöl himbálózott. Tökéletesen megfelelt sál helyett is. Sisakot nem viseltem, viszont a szokásos napszemüveg rajtam volt. Ahogy repesztettem az utcákon, egy ismerős alak rajzolódott ki a távolban. Felismertem volna akárhonnan azt az ezerfelé álló bozontos hajat. Gerard volt az. Egy egyszerű, kék farmert viselt, egy szintén hasonlóan kék pólót, láthatóan csak magára kaptam azt amit talált. Szokás szerint a fején szóló headsettel hallgatta a zenét, és szokás szerint újfent késésben volt. Tippelem hogy egész éjjel animét nézett, vagy mangát olvasott, és persze a kis ''barátnőjével'' beszélgetett. Lelassítottam majd óvatosan megálltam mellette.
- Héé Ger, nem pattansz fel ? - vigyorogtam rá. Tudtam mennyire gyűlöli a motorokat, meg úgy minden más járművet is. Szabályosan rosszul lesz tőlük.
- Van más választásom? - válaszolta lemondóan, majd felpattant a motorra.  Én vigyorgva szorítottam neki helyet mögöttem. Azt mondani rá hogy nem bírja a járműveket, szolid szó lett volna. Nem sok ember fért volna el mellettem, főleg a termetemet nézve. Meg tekintve hogy a motoromon két normális méretű ember sem nagyon fért volna el. Viszont az öreg barátom éppen felfért, mint mindig. El is késett volna nélkülem, mint mindig. Éreztem ahogyan szorosan belém kapaszkodik, és próbál kényelembe helyezkedni azon az apró részen ahol hely jutott neki.
- Kapaszkodj, mert sietek ! - kiáltottam fel, majd nagy gázzal nekiindultam. A hirtelen gyorsulás mindkettőnket hátrcsúsztatott, ám hamar visszarendeződtünk. Felgyorsultam annyira, amennyire csak lehetett, repesztettem előre a suli irányába. Gerard pedig...hűségesen a járműiszonyához képest éppen haldoklott mögöttem.
- Ebbe hallgass bele ! - kiabáltam túl a motor hangját, majd fél kézzel elengedtem a kormányt, és kikapvam a fülesem hátranyújtottam neki. Zene
- Mutasd, mid van ? - kérdezte falfehér arccal. Óvatosan feltette a fülest, majd behunyta a szemét egy pillanatra, hogy azonosulni tudjon a zenével. Én csak hagytam hogy a zene magával ragadjon, élveztem a napsütést, és a kellemes motorozás fantasztikus élményét. Könnyedén lehagytam egy autót, majd levágtam a suli utcájába.
- Jól hangzik....hé, nehogy karambolozz itt nekem!!! - hangzott Gerard riadt kiáltása mögülem. Hangosan felnevettem a kis ijedőstől. Még mindig nem szoktam meg pedig pár éve furikázom már. Legalább nem dobja ki a taccsot. Már csak az kéne. Lazán vezettem tovább, kényelmes tempóba váltva. Egykedvűen motoroztam, hátrahagyva a fülesem, s a másik fülemben szóló zenére figyelve. Nem a vezetés sosem igényelt túl nagy figyelmet, én már összenőttem a motorommal. Egy test és egy vér voltunk mi már. Az utca végén előbukkant a sulim épülete. Hatalmas volt, minden szempontból. Több oldalépülete is volt, többek közt külön ebédlő, tornaterem valamint szabadidőközpontja.
- Itt vagyunk ! - szóltam hátra a kis barátomnak, jelezve hogy perceken belül végetér a rémálom. Számomra viszont egy kellemes utazás volt az egész. Egy kényelmes parkolóhelyet kerestem, ahol leállhatok, ám a motorom dübörgése felkeltette a suli előtti füves téren ténfergő diákok közegét. Többen is megindultak felénk, csoportba verődve, bár inkább kisebb hordának tűnt. Ger határozott lendülettel leszédül a motorról, majd féltérdre ereszkedve landol a földön azon erőlködve, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
- Sil....rohadj....meg...! - nyöszörgi, miközben próbálja összeszedni magát. Gerard
Hangosan felröhögök, ahogyan Ger átkoz engem és a motoromat. Bár leginkább a járműiszonyát, szerintem. Jobb ökölbe szoríttott karjával a földön tamászkodik, baljával pedig a térdét markolja. Szegénykém, teljesen kicsinálta az utazás.
- Hát, egyszer meg is fogok. - vigyorgok rá - De legalább nem késtél el.
Néhány tag velem együtt nevet, de egy szúrós nézéssel hamar csendet parancsolok. Tudom, hogy jónéhányan nem kedvelik Gerardot, és azt is, hogy sokan kiszúrnának vele...amit nem hagyok. Néhány srác lép elő, ők a focicsapat tagjai. Könnyendén meglapogatjuk egymás vállát, majd pár szót váltunk. Próbálom összeszedni a legutóbbi hazai meccs eredményét a fejemben, bár nem sokra emlékszem. Néhányukkal lekezelek, másokkal spéci kézfogásokat váltok, a csajokat pedig könnyedén átölelem.Kihúzom magam, fölémagasodva a tömegnek, ellépek tőlük, kezet nyújtok Gerardnak.
- Na gyere, menjünk. - mondom neki miközben arra gondolok, ideje lenne már rágyújtani.
- Sürget az, akire minden reggel fél órát kell várni. - válaszolja, és a segítő kezemet figyelmen kívül hagyva elindul az épület felé. Hát ja, nem minden nap szabadulok le Fry-tól időben. Kicsit felbosszantottam ? Elég valószínű. Vele együtt indulok meg, kiszakadva a bandából, egyenletesen felvéve a tempót hozzá. Némi bosszankodás, és itt ott fura pillantások kísérnek. Miért is lógok vele, és nem velük ? Nem hiszem hogy könnyen megmagyarázható volna. Már elég régóta barátok vagyunk Gerarddal mégha szinte mindenben különbözünk is. Nem cserélném le senki másra. A hosszú, hófehér hajamat lassan letekerem a nyakamból, széthúzom a dzsekimet, és leveszem a napszemüvegem. Kicsit kezdtem befőni. Megcsörren a mobilom, amit azonnal előkapok, s az üzeneteimbe mélyedek. Fry írt nekem.

FRY : HOL VAGY ?
FRY : NEM VAGY ITT !!!
FRY : GYERE HAZA !
FRY : KELLESZ NEKEM !

- Te láttad már az új kiegészítőt a QFA-hoz ? Elvileg megnyílik innen már a kilencvenötödik szintig. - mondom, hogy Gerard érdeklődését felkeltsem. Felhúzza a szemöldökét, és meglepett arckifejezését ha akarná, sem tudná elrejteni.
- Nem is tudtam, hogy játszol vele.  - feleli, miközben gyorsan vált kettőt a zenéi között. Ő ugyan nem volt nagy QFA játékos, de már ismerte a játékot. Neki is ajánlottam, de valahogy nem ragadta meg. Azt mondta a kiegészítők nem adtak sokat a játékélményhez, és a stílus sem fogta meg. Igaz, nem mindenki rajong a dark fantasy témájú MMO játékok iránt, bár kétségkívül nagy a kereslet rá. Az új kiegészítő majd helyrerázza a már leülepült tartalmat, remélem, hogy jónéhány új játékost hoz majd magával. Buffolták a kedvenc kasztomat, az egyháziak nerfet kaptak a játék későbbi részében, bekerül egy csomó új epic cucc, három új dungeon és négy új instant küldetés, ráadásul egy új hadszíntér a céheknek. Néhány szent dmg képesség nerfet kapott, pár harci technika pedig buffot, és végre talán ballanszolva lettek a játék korábbi hibái és bugjai. Úgy tűnik teljes vérfrisítést kapot nem beszélve két új kasztról amelyet eddig teljes hallgatás övezett. Magam elég öreg játékosnak számítottam már, főleg hogy a kezdetek kezdetétől játszottam már, ám ismertem olyanokat is, akik még hozzám képest is veteránoknak számítottak.
- Jut is eszembe, mi lett végül azzal a szőke lánnyal, akivel tegnap randiztál? - kérdez vissza Ger, terelve a témát a játékokról. Igen, a tegnapi randi. Egy újabb lány szívét törtem össze. Mindig ez van...összetörnek, ahogy én is, mivel én bántottam meg őket. Végül csak annyi lesz a vége, hogy kétszer olyan nagy igyekezettel próbálnak elcsábítani. Gyorsan pötyögök vissza a telefonomon, majd zsebre vágom, és teljes figyelmemet a Gernek szentelem.

SIL : Suliban vagyok, nem lehet. Inkább dőlj vissza és aludj egy jót

- Hát... -húzom el a számat - ...kár volt randira menni. Sajnos nem értette meg, hogy nem kívánok többet mint csak egyszerűen jóban lenni vele. Mondjuk, nincs egyedül... - feleltem. Újfent megcsörrent a telefonom, amelyet azonnal kikaptam a zsebemből. Fry ír még mindig. Mellzsebemből cigit vettem elő, két szálat löktem fel a doboz tetejére, és felé nyújtottam.
- Rágyújtasz ? - kérdeztem, mialatt a telefonomra meredtem. Rámosolyogtam Gerre, remélve hogy ezúttal elfogad egy szálat.

FRY : Hülye fasz vagy, egy utolsó mocsok !
SIL : Tudom, bocsánat érte.
FRY : Gyűlöllek, soha, de soha többé nem akarlak látni.
SIL : Akkor többé majd nem megyek.

- Á, tudod hogy nem az én műfajom. - mondta Ger, majd legyintett. Egy pár pillanatig csendben figyelt, majd váratlanul megszólalt.
- Nem, szerintem inkább a másik színűt kéne.  - röviden hallgatott - Nem, nem azért mert részrehajló vagyok... - újra röviden hallgatott - ...ja, ahogy szoktuk...  - újfent szünet - ...nem fogom a hangszórót bömböltetni, a végén még lemerül... - megint hallgatás - ...rendben van. Sil, Lia üdvözöl.
- Ááá, én is őt ! - mosolyogtam, miközben kihúztam mindkét szálat a számmal. Egy rövidet sóhajtottam, majd eltettem a dobozt. Talán túl sokat szívok mostanság. Túlságosan is sokat. Napi két doboz is elmegy, jobb napokon csak egy. Mindkét szál a számban lógott. A jobbomal felnyúltam, levettem a jobb oldalit, a baloldalt lévőre viszont rágyújtottam. Mélyen leszívtam a füstöt, majd oldalra fújtam. Tudtam hogy Ger mennyire gyűlölte ha az arcába fújták a füstöt.
- Hogy megvagy Lia ? - kérdeztem oda érdeklődve. - Mesélted már neki a kis tervünket, Ger ?
A válaszra pár másodpercet várni kellett. Talán jobb is hogy nem hallom ezúttal Liát, ugyanis lehet hogy éppen minket szid.
- Azt mondja, hogy két ekkora idiótát még éltében nem látott. Szóval igen, meséltem. Jó is lesz végre csinálni is valamit. Megöli az unalom az embert... - válaszolta Ger. Szélesen elvigyorodtam. Ma felforgatjuk a sulit. A telefonomra néztem, és kissé megijedtem. Nemsoká kezdődnek az óráink, azokra jó lenne beérni.
- Menjünk, mert még a végén elkésünk. - szóltam oda, majd elpöcköltem a cigit a legközelebbi kukába. A másik szálat a fülem mögé rejtettem, a telefonomat zsebre vágtam, majd átkaroltam a másik nyakát. Volt egy fejnyi magasság közöttünk, és alkatilag is én voltam az erősebb, így nem okozott túl sok gondot, hogy megammal húzzam.
- Most Gernek mennie kell, pápá Lia, szia-szia, sok puszi, szeretünk ! - kiabáltam a fülébe, kicsit magunkra vonzva a figyelmet. Próbáltam kinyomni a hívást, ám Ger minduntalan elhajolt.  Ahogyan behúztam az iskolaajtón, ő maga nyomta ki a hívást.
- Majd felhívlak óra közben, ott elmesélheted. - felelte búcsúzóul. Úgy negyed óra múlva kezdődik a órám, addigra oda kell érnem, és ezek ketten még elcsicseregnének órákig egymással. Őszintén kicsit még irgyeltem is hogy ilyen jól kijönnek egymással. Már régi kapcsolat, és meglehetősen furán kiegyensúlyozott. Aranyosnak tartottam mindkettőt, bár meglehetősen gyerekesnek is még egyben. De a jobbik értelemben szólva.
- Jut eszembe. Megszereztem, ami mondtam? - kérdezte, miközben kérdő szemeket vetett rám.
- Bizony. - tapogattam meg a dzsekimben dagadó két almanagyságú dudort, és ördögien rávigyorogtam - Az ebédszünet előtt csináljuk, hogy senki ne fogjon gyanút. A többit majd utána. Tizenegy harmincötkor legyél a másodikon, hátsó feljárónál. - mondom halkan. Ahogy a folyosón sétálunk egy csoportra, és hangos veszekedés hangjai értek el hozzám.
- ...mert te mindig féltékenykedsz, és sosem hagyod abba ezt ! - kiabálta egy alacsony, rövid, fekete hajú csaj. Egyszerű zöld pólót viselt, kék farmerral. Ismertem őt, Cara osztálytársnője volt, Liza. Többet nem tudtam róla, csupán annyit, jóban van Carával. Többé kevésbé. A másik egy szexi fiatal csaj volt, akit rögtön felismertem Annie volt, a jégkirálynő. Azt tartották róla, hogy igencsak szeszélyes, és amit tudtam is, nagyon szereti elcsábítani páros-pasikat. Még Gernél is bepróbálkozott, de erről nemigen volt hajlandó beszélni. Annie arca kidagadt a dühtől, és mint azt hallhattam, a féltékenységtől. Előreléptem, karommal szétválasztva a tömeget, hangosan felszólaltam.
- Mi ez a cicaharc kérem ? - mosolyogtam a jelenlévőkre. Liza esetében nem volt még csak ötletem se, hogy mivel foghatnám meg. Viszont Annie esetében volt egy rég bevált trükköm. Ami talán kissé szomorú is, de eddig mindig hatott, és elég kegyetlen voltam ahhoz hogy használjam is.
- Csajok, csajok, nem kéne pont ennyi ember előtt megvitatni a magánéleteket. - szólalok fel békés, nyugodt hangon, miközben kezemmel intek a többieknek, hogy bizony nincs itt semmi látnivaló. A legtöbben elmentek, de még néhányan itt maradtak, kíváncsiak voltak a végkifejletre. Azt nem is csodálom, Annie fenemód tudott balhét gyártani.
- Ez a repedtsarkú ribanc... - kezdett bele Liza, ám félúton megállt ahogyan felmutattam neki a karórámat, ujjammal kétszer rákoppantva a mutatójára. A suli másik végében volt órája, ennyit tudtam, mert Cara is korábban jött be. Azonnal elrohant. Annie is meg akart szólalni, ám a mutatóujjam a szájára tapasztottam. A tekintetem elsötétült, és egyöntetűen suttogtam azt a mondatot amitől képes volt befagyni.
- Április elseje, tavaly, emlékszel ? - suttogtam halkan. A szeme kikerekedett, és félrenézett, tudtam hogy nagyon kínos ez neki, de legalább ennyire nekem is. Viszont tény, hogy a gyakran voltam olyan segg, aki felemlegette ezt a szerfülött ciki helyzetet. Jobbomat a háta mögött lévő szekrénynek támaszkodtam, majd föléhajoltam. Nem kellett körbenéznem, hogy lássam a írigy tekinteteket. A legtöbben ölni tudtak volna ahhoz hogy ilyen közel kerülhessenek hozzám. Látok esélyt arra is hogy a Jégkirálynőt is jégre teszik ezért. Hiába, a szexepil nem vész el, csak átalakul. Az esetemben hatalommá, a leendő barátnőm esetében életveszéllyé. Annie zavarba jött. A Jégkirálynő zavarba jött. Talán ez súlyosabb büntetés, mint bármi amit kaphatott volna Lizától, bármit is tett. A közelségemtől, vagy annak a felettébb mókás, és szenvedélyes emlék felelevenítésétől, nem tudom. Talán mindkettő egyszerre. Ránéztem a karórámra, majd könnyedén intettem Gerardnak. Kezdődnek az órák, és ezúttal nem lenne jó elkésni németről.
- Akkor ne feledd amit mondtam, ott találkozunk ! - kiáltottam oda, és ahogy az emberek felfogták hogy az órák kezdődnek, már mindenki rohant is. Egy pillanat alatt kiürültek a folyosók, és én is rohantam ahogyan csak bírtam. Még egy kicsit kell várni, még egy kicsit.

***

Rohanok felfelé a lépcsőn, fel egyenesen a tanárihoz. Nem késhetek el, minden az időzítésen múlik. Néhány figurával útközben lekezelek, néhányuknak csak odaintek, miközben szinte átsprintelek az emberekkel telt folyosón. Szokás szerint a suli életteli zsongása vesz körül, én pedig úgy úszok benne akár hal a vízben. Mintha az én világom lenne, nem ? Normális körülmények közt talán élvezhetném is a mindennapokat. Egyszerű főiskolás lennék, egy a sok közül, átlagos. Az élet sosem ilyen egyszerű.
- Hé, Ger itt, itt vagyok. - érkezek meg a megbeszélt találkahelyre. A nyakába karolok, és lekezelek a srácokkal akikhez betársult. Átlagos arcok, sok kiemelkedő nincs bennük ugyan, de emiatt sosem szorítottam hátrányba senkit. Mindenkivel mindig jól kijöttem. Őszintén voltak elég fura fazonok a suliban, akik hát kissé...más érdeklődésűek voltak mint én, de ez sosem volt nagy probléma.
- Mi újság srácok, minden rendben ? Ed, veled még dumálok később, hallottam motorozni akarsz. Tom, szervusz, még már átmentél már angolból németre ? - érdeklődök kedvesen, hogy ne tűnjek egy bunkónak. Általában mindig tudom kivel mi történik. - Nem baj ha elrabolom Gert egy kicsit ? -kérdezek oda, és választ sem várva már húzom is arrébb. A tanári ajtajához. A srácok elsétálnak, tökéletes lehetőséget biztosítva számunkra a tervünk véghezviteléhez.
- Figyelj, utánam gyere úgy egy perc múlva, oké ? Ha meglátna a tanárnő, akkor tűnj el. - suttogom, majd befordulok az ajtón, magára hagyva Gerardot.
- Minden úgy lesz, ahogy elterveztük. - szól még utánam. Létfontosságú a terv kivitelezése érdekében, hogy észrevétlen maradjon. Máskülönben lebukunk, és nekünk lőttek. Ahogyan befordulok, a tanári terv szerint üres. Leszámítva a kedvenc tanárnőmet, Laura Nendelt, aki éppen kétrét görnyed néhány dolgozat fölött. Ahogyan közeledek prímán rálátok az asztalára, és az azon heverő képekre. Félmeztelen pasik képére. Az én félmeztelen képemre. Meglepődjek ? Vagy inkább ne ? A fotózás jól sikerült, és egészen jól is nézek ki, nincs mit szégyelnem. A tanárnő meglehetősen fiatal, és ráadásként eszméletlenül dögös is. Nemhiába van a német órákont több férfi mint nő.
- Jó napot, tanárnő, elnézést a zavarásért. - szólítom meg halovány mosolyal a szám sarkában. Kapkodva csukja össze a füzetet, és egy lendülettel húzza ki asztala egyik fiókját, majd vágja be a papírokat. Köhint párat, majd egy barátságos mosolyt villant rám, mintha mi sem történt volna. Csupán egy kedves biccentéssel köszön.
- Igen? Segíthetek valamiben ? - kérdezi, mintha mi sem történt volna. Áá nem is történt semmi rossz. Még...
- Kérem tanárnő, csak egy pillanatra átnézné ezt nekem ? - mutatom fel a kezemben lévő dolgozatomat. Egyébként semmi baja nincs, jól megsínylettem mire elkészültem vele, de elég jó lett. Odalépek mellé, és a dolgozatomat óvatosan az asztalára fektetem. Jobbomal az asztal szélének támaszkodom, és hagyom hogy néhány szál a szép hosszú hajamból az asztalra csússzon. Egy észrevehetetlen vállbmozdítással lecsúsztatom a bőrdzsekim a vállamról majd szélesen elmosolyodok.
- Úgy vélem, talán szükségem lenne egy szakértőre, mint ön tanárnő. - felelem, miközben úgy állok be, hogy lefedjem a tanári ajtaját. Nem volna jó, hogyha éppenséggel a dolgozatomon és rajtam kívül mást is látna.
- Ó - érdeklődve és csodálkozva nézegeti a dolgozatot, ami hamarosan az asztalára kerül. Megszokásból elővesz egy piros tollat tolltartójából, és gyorsan átfutja a sorokat.
- Pár vesszőhiba... - mondja halkabban, és beírja a hiányzó két-három írásjelet. - Itt egy picikét furcsa a megfogalmazás - mutat az egyik részre. - de így gyorsan átnézve nem látok benne mást. Szép munka. - mosolyog fel rám, majd felrántja a dzsekimet a vállamra. Néhány percet nyertem vele.
- Tessék - nyújtja vissza. Elmosolyodom, a doga elég időt adott hogy félig kész legyen a művelet, még szükségem volna még többre. Rámnéz, majd mosolyog, amit viszonzok, hogy lássa ő is, értékelem a gesztust.
- Hálásan köszönöm, tanárnő. - felelem, miközben a hátam mögött rejtegett kávét egy hálásan az asztalára helyezem. Még volt időm megérdeklődni hogyan issza a kávéját, talán ez úgy jó lesz. Feketén, két cukorral.
- Nem kell köszönni, azért vagyok itt, hogy segítsek - mosolyog tovább, kézfejére támasztva állát.
- Viszont akárhogy is nézem, sajnos az utóbbi időben valahogy nehezebben megy a tanulás. Nem tudom mennyire válal be korrepetálást, főként... - egy kis szünetet tartok - ...nyelvleckéket.
Eleinte meglepetten és kíváncsian hallgat, aztán ahogyan meghallja nyelvlecke szót, a szemei villannak egyet. Ezt elrejtve eltűnődve fordul vissza asztalához, behunyja szemeit, kissé előredönti fejét, karba teszi a kezét. Magamban jót vigyorgok a helyzeten, előlem ugyan nem kell rejtegetnie semmit.
- Nos, ami azt illeti, lehet róla szó. Mikor ér rá a fiatalember? - érdeklődik szórakozottan.
- Nos, tulajdonképpen hétfőtől szerdáig minden nap, már amikor éppen nincsenek óráim, csütörtökön általában későn végzek a melóban, de ha máskor nem jó, akkor aznap is megoldható. Péntek és a hétvége pedig szabadon variálható. - mosolyodom el. Megengedek egy gyors oldalpillantást, látom hogy Gerard végzett és éppen oson kifelé. Még annyi idő kell míg kiér.
- Nos, önnek mely napok felelnek meg ? - kérdezek vissza, miközben minden figyelmemet és vonzerőmet bevetem hogy magamra vonzzam a figyelmét, és véletlenül se lássa a kiosonó Gerardot.
- Hmm... Lássuk csak... - Nehezen sikerül elszakadnia tőlem, és az asztali naptárát lapozgatja, amibe elég gyakran van beírva vörössel, hogy RANDI, mellette nevek, és mindegyiknél friss rúzsnyomok árulkodnak a randi típusáról. A tanárnő nem éppen prűd, de hát pont én szólaljak meg ? - A pénteki alkalmakhoz mit szólnál? - tekint fel a másikra, megemelve a tollat, amivel kihúzza az akkorra beígért randevút. Én kis híján elfüttyentem magam, ahogy végignézem a sok randidátumot, és kis híján felröhögök amikor kihúz egyet. Talán csak más nevet és címet kellett volna adnia neki. Lefagyasztom magam, és próbálok öszpontosítani a feladatra.
- Nos, azt hiszem akkor tökéletes. - válaszolom lelkileg nyugodtan, imáron hogy Gerard kijutott. Előkapom a telefonomat, és feljegyzetelem magamnak a dolgokat, miközben félhangosan mondom magamnak - Péntekente...Laura Nendel...nyelvlecke...
Egy cetlit kapok a szomszéd asztalról, ráfirkantom a telefontszámomat, és a lakcímem, majd angyali mosollyal átnyújtom neki.
- A telefonszámom, ha esetleg ''bármire'' szüksége volna tőlem. - mondom, majd megengedek magamnak egy merész, csábos kacsintást. Azt hiszem a péntek estéim valami ''hasznossal'' fognak telni.
- Köszönöm - fogadja el a cetlit Silhez hasonlóan széles mosollyal. - Este hét körül érkezem akkor - int egyet. Én óvatosan hátrálok, és pont mielőtt kifordulnák az ajtón, még látom hogy egy csóknyom kíséretében a cetilit a naptárához helyezi. Azt hiszem ezt jól megcsináltam. Ger hasát fogva a nevetéstől nézi, ahogyan kisétálok az ajtón.
- Hehe, ez zseniálisra sikeredett. - egy pillanatra leszegezi a fejét, majd elmosolyodik -minden a terv szerint... - néz rám bizakodóan. Van is miért, a tervünk első szakaszát teljesítettük.
- Bizony barátom... - felelem elégedett vigyorral - ...minden a terv szerint.
Csettintek egyet a nyelvemmel, majd megpörgetem a jobb kezemben a mobilomat, ellenőrizve az időt. Minden jól halad, most Esroniel igazgató jön.
- Na most jön az igazgató. Tippelj, vajon mikor megy az igazgató ebédszünetre ? - kérdezem démoni vigyorral az arcomon.
- Talán délben...? - kérdez rá enyhe iróniával. Közben egyik kezével mélyen a zsebébe túr, hogy zeneszámot váltson. - Bár fáj a szívem, hogy emiatt kell kihagyjam az ebédszünetet... - mondta, ám természetesen nem gondolta komolyan. Nem szokott ebédelni, inkább csak eszeget ezt azt egész nap. Az ebédszünetet rendre az osztályteremben töltötte, ahol egyik animéjének részeit nézte a telefonján. Ismertem Gerardot, akár a rosz pénzt. Viszont a saját ebédszünetem megrövidítését sajnáltam. Általában ilyenkor vagy Carával és a pompom csapattal kajáltam, vagy Gerrel cigiztem a tetőn. Csettintek a nyelvemmel újra, majd jobbra biccentek a fejemmel. Az igazgató kilép a folyosóra teljes pompájában. Megnézi a karóráját, és sietősen megigazítja a kabátját. Még az ajtóján gyorsan teker egyet, könnyedén bezárva, majd távozik a hátsó kijáraton. Óó, drága igazgató úr, ez volt élete egyik legroszabb döntése.
- Készen állsz ? - kérdezem, majd az ajtóhoz lópózom. Ilyenkor teljesen kihalt szokott lenni a szint, így csak a véletlenül felbukkanó emberektől kellett tartanunk. Nem volna jó hogyha valaki éppen rajtakapna hogy az igazgatóiba törünk be. Simán kirúgnának érte.
- Fedezz ! - sziszegem Gerardnak, majd nekiesek a zárszerkezetnek, hogy feltörjem. Még szerencse, hogy anno lenyúltam a bátyám felszerelését. Volt is belőle balhé, el is porolt rendesen. Viszont, a csodálatos internet, és néhány ''elvesztettem a kulcsomat'' eset után szépen beletanultam ebbe a kis fortélyba. Gerard háttal beáll nekem, már amennyire el tud takarni, annyira próbál.
- Bízd csak ide. - válaszolja, majd egy szinpadias mozdulattal a kezét a bal szeme elé helyezi - Egy légy sem jut át, ha rajtam áll. - folytatta, majd feszülten figyelte a folyosót. Kicsit fura ez a srác, de amúgy tök rendben van. Legalábbis az esze a helyén van, ami nem egyszer kapóra jött már. Kis matatás után halk kattanás jelzi az ügyködésem sikerességét. A zár megadja magát, az ajtó pedig kinyílik. Óvatosan behajtom az ajtót, és felderítem a terepet. Egy nagy asztal, egy hatalmas festmény a falon, egy tucat szekrény és egy számítógép. Egészen átlagos kis iroda ez. Tiszta és rendezett, láthatóan szépen rendben van tartva. Óvatosan besunnyogok a csodaszép, intve Gernek hogy kövessen.
- A whisky az első fiókban van, oda tesszük a festékbombát. Várj, nálad van ? - kérdezem kissé riadtan. Mi van ha elfelejtette ? Több időnk nincs, max néhány perc, mert ha bárki idő előtt visszajönne nekünk végünk. Gerard legugol mellém, és elővesz a zsebéből egy szürke tárgyat. Vigyorgok, majd hagyom hogy tegye a dolgát.
- Nem volt nehéz beszerezni. Az üveg meg kényelmesen elfér a táskámban. Fezezz, amíg kicserélem őket. - mondja, majd nekilát hogy beállítsa a kis ajándékot. Óvatosan lesek ki az ajtóból, ellenőrizve hogy ne legyen váratlan látogatónk. A folyosó teljesen kihalt, még a tanáriból sem látszik semmi mozgás. Remek. Ger lassan befejezi a művetet, óvatosan visszatolja a fiókot, majd a táskájába süllyeszti az üveget.
- Be tudod zárni? Úgy nagyobb lesz a meglepetés. - kérdezi. Hmm, ha kinyitottam akkor be is tudnám zárni valahogy.
- Emlékszel, amikor két éve megfújták Ciel tanár úr személyes piakészletét a tanári szertárból ? - vigyorodtam el démonian. - Azok mi voltunk a bandával.
Az eset híres volt, ugyanis bezárt ajtón keresztül lopták el azt a három üveget. Mivel másnak nem volt kulcsa, csak a tanároknak és a személyzetnek, ezért elég nagy csetepaté volt akkoriban. Élénken emlékszem hogy eléggé finom volt. Egyet meg kell hagyni, a tanár úrnak jó érzéke van az alkoholhoz. Óvatosan becsuktam az ajtót, és visszazártam, majd megfordulva intettem hogy tűnjünk el. Lerobogtam a lépcsőn.
- Kellhet még egy kis idő, mire hat a meglepetés. Nem kell ennyire sietni. - fújtat mögöttem. Épp leértünk, én pedig megállok fújtatni. Jó kondiban vagyok, meglehetősen, bár még így is lihegek egy darabig, mire lelassul a szívverésem. Akkor mit is csinálunk most ? Ja igen, kajálni kéne. A whisky ott lapul az oldaltáskájában. Azt is meg kéne inni valamikor.
- Kajás vagy, Ger ? - kérdezem meg tőle, miközben a másik lépcső felé biccentek, az egyetlen lépcső felé, ami felvisz a tetőre. Általában le szokott lenni zárva, ám mióta összehaverkodtunk a gondnokkal, valahogy ''véletlenül'' nyitva szokott maradni. Mi pedig gyakorta élünk a lehetőséggel. Ger egy pillanatig értetlenül néz, majd felfogja amit mondtam.
- Én? - mosolyodik el - Mindig. Nyomás! - írányít, majd elindul felfelé. Mielőtt megindult volna felfelé a lépcsőn, gyorsan körbetekint, nehogy valaki észrevegye, hogy felmennek. Nem árt meg az óvatosság, annyi szent.
- Ja tényleg. Ebéded nálad van? - kérdezi útközben. Nála mindig volt kaja, ellenben velem aki éppen azt ette amit össze tudott dobni otthon indulás előtt, vagy azt amit az exe gondozása közben tudott alkotni.
- Hát nincs, de úgyis csak cigizek majd. - mondom egykedvűen. Nem mintha tudnák enni csak így. Nekiindulok a lépcsőnek, szépen nyugodtan szedve a fokokat, miközben előszedem a cigimet még az épületben. Ebéd mi ? Nem mintha nem tudnák összeütni magamnak valamit, egyszerűen csak semmire sem volt időm. Már egészen fiatal korom óta tanultam a szakácsművészet rejtelmeit. Eleinte azért, mert sem apát, sem anyát nem ismerem, mindig is a bátyámmal és a nővéremmel voltunk hárman. Utána pedig azért mert örömömet leltem benne. Elolvastam minden szakácskönyvet, főzőműsorokat néztem már ha tehettem. Emlékszem arra az alkalomra, amikor egy gyerekeknek rendezett főzőversenyt nyertem meg. Életem egyik legboldogabb percének éreztem. A bátyám életében először ölelt meg és azt mondta büszke rám, a nővérem is nevetett és rendkívül boldog volt. Azóta én voltam a felelős minden ételért ami az asztalra került. Boldogan sütöttem és főztem, a testvéreim pedig mindig megdícsérték, még akkor is ha valami ehetetlenül szörnyűséges íze volt. Ezekután gyakorta vettem részt ilyen rendezvényeken ami végül nagykoromra oda juttatott hogy szakácsként dolgozzak. Sem a bátyám, sem a nővérem nem él velem már, bár gyakorta látogatnak meg, minden vasárnap amikor finom ebéddel várom őket.
Megbotlottam egy lépcsőfokban, és felriadtam a merengésemből. Valamit mondanom kell gyorsan. Mindjárt felérünk.
- Mit csinálsz délután ? - kérdeztem.
- Á, csak a szokásos. Ma este jön ki az új része a Fairy Tailnek, és Lia most ajánlott be egy egész ígéretes sorozatot a *!#[^$"&'];-ot. Csak 40 rész, szóval talán még ma a végére érek. - válaszolta szórakozottan. Na persze én meg beszélek japánul, ember ? Az animékből sem sokat ismerek, a Fairy Tail-en kívül csak néhányat amit együtt néztem Gerarddal, meg amit Lia unszolására előszedtem. Tetszett az egész, kissé irigykedtem Gerard figuragyűjteményére, és arra a hatalmas halom mangára ami általában a szobájában szokott heverni. Bár legfőképpen az időre amit rászán. A keresetemből az alap-dolgok mellett vagy a motoromra, vagy a QFA figurakészletem bővítésére költöttem. Elég ritka kincseket őrizgettem otthon, az már szentigaz. A legtöbb QFA relikvia volt, többek között a gyűjtői kiadású figurák, egyedi készítésű díszfegyverek és más rikaságok. Egyik másik majdnem annyiba kerül mint a motorom. Egy két Warhammer figura díszítette ez a már amúgyis díszes társaságot, meg egy kéz alatt szerzett Rohamosztagos páncél a Star Wars-ból.
- És te mi jót terveztél? - kérdezte Gerard, miközben felértünk a tetőre. Finoman megfogta a kilincset és kitolta az ajtót. A kellemes meleg szellő az arcomba csapott, ami mit nem mondjak, elég kellemesen esett a suli hűvös falai után.
- Ahham. - válaszolom. Követem Gert a tetőre, az erős szél viszont ezúttal nem volt túl jó nekem, szétfújta az rettentően hosszú hajam a levegőbe. Nem törődtem vele, inkább az ujjaim közé csíptem a cigit, és a másik zsebemből egy dobozt szedtem elő. Nyugtatók, méghozzá az erősebb fajtából. Mióta is szedtem már ezeket a mérgeket ? Nem ugrik be mikor kezdtem neki. Úgy egy éve...két éve ? Több ? Nem lényeges.
- Estére megnézem Fry-t valamikor. Jut eszembe, nála maradt az ebédem. - hazudtam szemrebbenés nélkül. Az ebédemre aligha volt időm miközben próbáltam őt életben tartani. Viszont szokás szerint minden reggel ránéztem, már évek óta ment ez így. A nyugtatókra néztem, majd kilöktem kettőt a tenyerembe, majd bekaptam őket. Ahogy lenyeltem már szinte azonnal rágyújtottam, élvezve a kellemes napsütést és a lágy szellőt. Gerard kérdő tekintettel nézett rám.
- Figyi, biztos hogy azokat kettesével kell szedni? - kérdezte, halovány aggodalommal a hangjában. Persze hogy nem kettesével. Egyet minden nap. Nem is emlékszem ma már a hányadiknál járok, ám nem hiszem hogy jó lenne emlékezni a számukra. Talán jobb is így. Figyelmen kívül hagytam a kérdését, és inkább mélyet szívtam a cigimbe. Joggal aggódhatott értem, ami be kell valljam kissé jól esett. Viszont a legkevéssbé sem akartam magyarázkodni neki amiatt, hogy miért is szedem. Szerintem nagyon is tisztában volt a helyzettel, bár talán a súlyosságával kevésbé.
- A délutánom elvileg szabad, nincs kedved kockulni egy kicsit ? - érdeklődtem kedvesen, elterelve a témát.
- Miért is ne, úgyis rendeltem most egy új játékot PS-re. Még nem volt alkalmam kipróbálni. - mondtam mialatt egyik kezével vadul matatott a táskájában. Úgy fél perc után megtalálta amit keresett, egy tábla csokoládét. Kezébe vette, letekerte róla az alufóliát, majd úgy ahogy van beleharapott, nem törődve a kockák tördelése adta lehetőséggel. Evés közben, a másik kezével elővett egy jack-csatlakozót a táskájából, és hozzácsatolta az övéhez erősített hangszóróhoz.
- Na végre, kint a friss levegőn! - szólalt meg Lia a hangszórón keresztül.
- Te még most is otthon gubbasztasz, mi? Hol friss levegő az neked?! - vágja rá Ger komiszan.
- Ne félj, már kinyitottam az ablakot. Egyébként itt éppen esik. Irigy vagyok ám rátok! - hangzott a válasz.
- Szialia !- köszönök neki egykedvűen. Azt hiszem hogy most a gerlepár csicsergését fogom hallgatni, ám az mindig is szórakoztató volt. - Mi újság ?
- Á, éppen órán kéne lennem, ne is kérdezd. De ami a jó hír, asszem ebben az évben még hat órát hiányozhatok bukás nélkül.- válaszolt enyhe gúnnyal a hangjában. Na igen, a lány igazából nagyon fiatalka volt még, de úgy vágott az esze, mint a borotva. Nagyon ígéretes tanuló válhatott volna belőle, de ő finoman szólva is szart az egészre, inkább ellógta az egész napot. Amikor azzal fenyegették, hogy bentlakásos iskolába küldik, az egyetlen kérdése az volt, hogy hány megabites a wifije az intézménynek. Ez az egész történhetett nagyjából két éve, akkor talán meg is ölte volna az unalom, ha nem ismerkedett volna meg Gerarddal.
- Tényleg Sil, ezen hatalmasat fogsz derülni. Tegnap egyik osztálytársamat rajtakapták, mert becsempészett a suliba egy pornóújságot...hm, lehet nem kellett volna neki annyit mesélnem róla. Na mindegy, szóval lényeg a lényeg, az igazgató behívta magához és sikerült kihallgatnom, miket vágott a fejéhez. Még fel is tudtam venni...Ger, játszd már le!
A fiú nyugis vénemberes tempóban állított kettőt a lejátszóján, mire egy érces hangú, tekintélyt parancsoló öregúr kezdett el szólni a hangszóróból. Olyan választékosan volt képes becsmérelni, mindenféle vulgáris szó használata nélkül, hogy már szinte önmaga paródiájának hangzott. Nem sok hiányzott ahhoz hogy hangosan felröhögjek. Mármint nem az örgen hanem magán az eseten.
- Egy pornóújságért ? -horkantam fel. - Egek, hol vagyunk az óvodában ? - Megrázom a fejem, és mélyet szívok a cigimbe. Mégis miféle balekot képesek ilyennel elkapni. Na meg ki az a balfácán aki pornóújságot visz suliba ? Fiatalság... Rátámaszkodok a korlátra és szétnézek. Egy igencsak ismerős, őszies alakot látok kilépni az ebédlőből. Esroniel Himmelreich igazgató úr személyesen. Ohó remélem tetszeni fog a kis meglepetésünk. Gyengén megrúgom Ger lábát is, hogy észrevegye.
- Nézd csak ki érkezik, Ger. -vigyorgok rá. Ha ő már jön át, akkor nekünk már indulnunk kéne. A tanári ezek szerint már beérkezett, kajától eltelve, megcsapolva a hashajtóval turbózott vízkészletüket. Ez még csak jobb lesz. - Nem kéne lassan mennünk a következő célterületre ? Még össze kéne raknunk a parittyát, igaz ?
- Még nagyjából húsz percünk van mindent elintézni. - válaszolja Ger.
- Ger, remélem nem azt terve.... - kezdi Lia, ám a hangja eltorzulva elvész, miközben Ger egy laza mozdulattal kihúzza a dugót a hangszóróból.
- Bocsi Lia, de sajnos be kell érned velem. - mondja, majd elindul lefelé a lépcsőn. - Ha jól emlékszem, a pom-pom csapatnak most van edzése a focipályán. Ott majd megszerezzük.
- Abban biztos lehetsz. - nevettem rá, majd elpöcköltem a cigit. Tervünk a leggonoszabb részéhez érkezett. Elindultam Gerard mögött, szépen nyugodt tempóban haladtunk a lefelé a lépcsőn. Nem tettem semmi, csak elgondolkozva találgattam, vajon melyik lánynak lehet megfelelő ''eszköze'' a dologhoz. Nem kellett sokáig ötletelnem, hogy megtaláljam a legmegfelelőbb leányzót. Belegondolva még csak nem is kellett sokat ötletelnem hozzá. Bármelyik csajtól beszerezhettem volna, de nem volt mindegy miféle. Rugalmas kellett és feszes ami tökéletes parittyaanyag, ilyen pedig csak egyetlen csajnak volt...Carának. Ő pedig szíves örömest benne lenne a tervünkben.

//Csak saját felelősségre, az egész a Sátán műve!//

Sietős és bizonytalan léptekkel közeledik a terem felé. Kezében egy halom könyvet tart, és valamilyen csoda folytán még egyik sem pottyant le. A lépcsőn is meglepő ügyességgel lépkedett fel, bár akik mellett elment, mind utánafordultak, hogy aggodalmas pillantásukat rajta függesszék. Mindannyian attól tartottak, hogy a kis ügyetlen lányka a következő pillanatban egy hatalmasat fog esni, amitől ismételten gipszben találja valamelyik tagját.
Ahogy a mozgását figyeli az ember, azt hinné, a másodperceken belül zakózni fog egyet, annyira sugárzik róla az ügyetlenség. Már-már kocsonyásan remegő lábai és karjai miatt önkéntelenül is oda lehetne képzelni, ahogy az egész teste szétcsúszik alatta, és sokak már azon csodálkoznak, hogyan képes egyben megmaradni. Pedig nem olyan nehéz: csak megmarad így. Nem olyan megerőltető, nem kell ehhez varázserő és semmi ehhez hasonló.
Persze ott van a másik oldal is: nemcsak aggodalmat képes kiváltani, hanem csodálatot is, elvégre roppant aranyos. Megfigyelve azokat a finom vonásokat, azt a halvány vörösséget az arcán, amely szégyellős természetéből adódik, azokat az ártatlan, gyermeki őszinteséggel és félénkséggel csillanó világoskék szemeket a jégszín keretes szemüveg mögött… A cukiságfaktor legtetején áll, ezt sokan elismerik, és belül is egy igazi tünemény. Akár egy jóságos, ártatlan angyalka, olyan, hacsak nem épp háborúba készül, hogy visszaszerezze a könyveit – akkor bizony olyan, mint egy vérszomjas barbár, aki egy őrületes csatakiáltással vonul hadba: cicaharcba kezd.
Haját többnyire fonva hordja, mint azok az ősi vikingek, bár az agancsos sisak elmarad: két részre választja minden reggel nagy gonddal, és a fekete tincsekből álló fonat mellkasáig ér, végükön egy-egy fehér szalag masniba kötve fogja össze a fürtöket. Egyrészes ruhája szintén hófehér és patyolattiszta, ezzel csak még jobban kiemelve jellemének ártatlanságát. Vékony kis cipőjében topog végig a folyosón olyan halkan, amit még egy tolvaj is megirigyelhetne, és talán pontosan ezért történik meg a következő pillanatban az a hatalmas baj: ahogy nekiütközik valaminek, ijedten sikkant fel. Kis híján elveszíti egyensúlyát, és hogy visszanyerje azt, ezzel túlélve az orvtámadást, hátrál pár lépést. Kincstárának, varázserővel telt rubintjainak nagy része, azaz vaskosabbnál vaskosabb kötetek nagy része sorban hull a földre fényüket vesztve, és csak nagyon keveset tud megtartani, de csak egy rövid időre…
- Ó... – szólal meg a bandita, és ennyi kellett összesen: Alice már riadtan rándul össze, mire még több szent tárgy az iskola épületének köveire esik.
- Bocsánat, nem akartalak fellökni! – kér azonnal elnézést a másik, akinek felszerelése teljesen átlagos, még csak fegyver sincs nála. Roppant gyanús. Valamiben sántikál, le se tagadhatja, és egyértelműen lerí róla, hogy az eszére hagyatkozik.
Hatalmas szemekkel mered rá egy darabig, mintha sose látta volna eddig őt, pedig egy osztályba járnak. Természetesen tökéletesen tudja, kit is lát: a valóságban Astonien van előtte, egy trehány ember, aki imádja tettetni, hogy roppant szorgalmas, és pontosan ezért olyan meglepően jó banditának. Vagy orvgyilkosnak. Az már mindegy, lényeg, hogy valahogy védekeznie kell, de nem lesz az olyan egyszerű. Meglepően magas értéke van karizma terén, és pontosan ezért fogja őt leigázni, őt, a kis varázslótanoncot, aki képtelen megszólalni. Irigyli a fiút, elvégre állandóan kivágja magát a húzósabb helyzetekből, hogy képes könnyedén, szemrebbenés nélkül összehordani mindenféle bődületes baromságot. Alice meg csak összehabog pár varázsigének sem mondható dolgot, és percek telnek el, mire megtalálja a hangját, ezzel kivédve a tanárok gonosz bűbájhullámait.
Astonien, míg ez a kis közjáték lezajlik a lány fejében, lehajol, hogy elkezdje összeszedni az elejtett értékeket.
- Izé... Öhm... - idegesen tűri füle mögé sötét tincseit, majd szemüvegét ugyanolyan zaklatottan tolja feljebb orrán, mivel fogalma sincsen, mihez is kezdhetne. Tisztában van vele, hogy a másik mérföldkövekkel magasabb szinten áll, még annak ellenére is, hogy mindentlátó lencséi az évek alatt már megkoptak. Igyekezett nagyon tisztán, jó kezekben tartani, de már nem olyan hatásos, mint régen, ráadásul gyakran csúszik le - még egy apró fejrándítás is elég ahhoz, hogy kényelmetlenül alacsonyan legyen.
Zavartan, gyors mozdulatokkal leguggol, hogy ő gyűjthesse össze azokat az értékes lapokat, melyen az élet összes tanítása szerepel, valamint hogy semmiképpen se kelljen a másik szemeibe néznie, máskülönben felrobban, annyira zavarba jön. És ha ez nem lenne elég… Azok elátkozott tekintetek! Rabul ejtik, ha sokáig nézi! Ritkán találkozik efféle különlegességgel, de ez az alak pont rendelkezik vele. A lehető legrosszabb helyzetben van, jól meg kell húznia magát.
- Semmi... Semmi gond - mondja remegő hangon, miközben reszkető ujjai közé veszi a könyveket.
- Várj, majd én! – vesz fel ő is párat, mire kis híján felsikoltana. Ne! Elszívja az összes tudást! Elszívja a manát minden tárgyból! Hogy képes erre?!
Érzi, ahogy Astonien rá emeli tekintetét, azt a bűvös tekintetét, így csak némán tűrni tud, elvégre ha meg meri említeni mindezt… Könnyedén kitekerheti a nyakát. Izzadni kezd a gondolatától, teljesen belefeledkezik abba, hogy menekülőutat keressen, de… Nem hagyhatja, hogy varázstárgyainak összese elvesszen! Nem hagyhatja hátra ezeket! Honnan fog szerezni ugyanennyit?
- Nem esett bajod? – érdeklődik, és hallja, ahogy pár kötet újra a földön végzi – ekkor ijedten összerándul. Szinte fáj ezt hallania fényvesztett kincseinek tompa koppanását, de nem mer szólni érte.
- Nem, nem szükséges. És nem, nem esett - rázza meg félősen a fejét. Hát… Most talán nem, de korábban voltak már balesetek, akkor is lényegesen magasabb értékekkel rendelkezett a másik fél. Nem hiába mentették fel tesiből sem nagyjából három hónap után – állandóan eltört valamije, olyan alacsonyan van fizikai ereje. Ha egy egyszerű gyakorlatot csináltak, abba is belebukott, és az esetek többségében gyenge csontozata megadta magát, így mehetett is a kórházba. Akkoriban gyakorlatilag a tornaórák, azoknak a veszedelmekkel teli kiképzésnek órái kilencven százalékán nem vehetett részt, és mind a doktor, mind a tanárnő belátta, hogy ez nem mehet tovább, ide felmentés kell, mert olyan borzalmasan hangolja össze mozdulatait. Azóta olvas ekkor is, tökéletesítve és folyamatosan bővítve tudását.
Egészen idáig csak a próbatételek alkalmával nem volt lehetősége a bűvigék csiszolására, valamint hogy egy-egy történetet folytathasson. Minden máson ott volt, és most is ott van hol ölében, hol a füzete alatt egy regény, és amikor a tanár pont a táblára ír valamilyen furcsa krikszkrakszot és megoldhatatlan képletet, mely a Sátán nyelvén íródott, gyorsan lapoz egyet a varázslattal teli kötetben. Közben természetesen úgy tesz, mintha jegyzetelne, ezzel elrejtőzve a figyelő szemek elől, holott, ha úgy adódik, hogy idegen nyelven olvas, mert különösképp érdeklik ezek, egyszerűen csak ismeretlen szavakat ír ki. És hogy hol marad a figyelem az órákon? Hát… Az elmarad. Nem akar ilyen bűnös dolgokról tanulni, nem akar a Sátán szolgálója lenni. Volt is ebből nem egyszer probléma... Néhányszor viszont sikerült elcsípnie a hozzá intézett ördögi kérdést, melyek többségében megválaszolhatatlanok, olyan szörnyen nehezek és irreálisak, így könnyedén megúszhatta azt, hogy elkobozzák az aktuális kedvencét: megőrizhette a kincset.
- Majd... Majd én megcsinálom - motyogja elszontyolodva, visszatérve a jelenhez, meghunyászkodva.
- De, szívesen segítek! – kezdi el biztosabban felszedni az értékeket, elszívva minden csillogását az összesnek. Még hogy szívesen! Csak a tudás kell annak rusnyaságnak, melyet ellophat tőle! Ezért még meglakol! Megbűnhődik érte, ha eljut arra a szintre, amikor már képes lesz szembeszállni vele! Mindemellé még szívesen mondaná azt is, hogy menjen már innen, kerítsen máshonnét ismereteket, csak hagyja egyedül, csak maradjon távol tőle, csak csinálja a saját dolgát, őt pedig hagyja figyelmen kívül, de… Egyszerűen nem jut szóhoz. Nem mer még levegőt sem venni.
- Hisz miattam szórtad el ezeket – teszi még hozzá. Hmh, jó vicc! Alice volt, mindig ő a hibás, mindig ő a kis ügyetlenke, aki akarata ellenére is beleüti az orrát olyan dolgokba, amikbe nem kéne. Vagy… Pont elkerüli ezeket? Igazából fogalma sincs a külvilágról, mindig csak a könyvek fölött üldögél, engedve, hogy egy-egy világ különlegessége magába szippantsa, és ami erre rásegít: a fülébe dugott, furcsán jól szóló mágikus tárgyból is üvölt a kellemesebbnél kellemesebb zene, melyek a helyzethez mérten bármit felidézhetnek: szerelmet, keserűséget, hiányt, felhőtlen örömet. Tényleg bármit! Igazán csodálatos dologhoz jutott hozzá.
- Nem, nem... Én voltam ügyetlen – győzködi a másikat, bár eléggé bizonytalanul beszél. Így mégis hogy tudna meggyőzni bárkit is?! Most komolyan. Valamilyen mágikus igét hadd nyögjön már ki, amivel elűzheti a gonoszt! Bár... Ilyen silány képességekkel egy ilyen hatalmas ellenfél ellen mit ér?
- Miért lettél volna ügyetlen? - néz rá érdeklődve. Ez egy csapda! Nem szabad belesétálnia!
- Ha nem jövök erről, nem ütközöm neked, nem igaz?
Hát… Ez igaz, de akkor meg másba ütközött volna. Mindenesetre ez az egész bűzlene neki, ha már az elején nem tette volna egyértelművé Astonien, a gonosz, tudáslopó bandita a szándékát.
- De jobban is odafigyelhettem volna - mondja, még mindig félve a szembeszállástól. - Mondjuk most nem a lépcsőről estem le... – motyogja maga elé bámulva. Felrémlik előtte a jelenet, ahogy megcsúszott az egyik frissen felmosott fokon, majd akkorát zúgott, hogy lába tört, a könyvek pedig akkor is szanaszét repültek. A tanárok és a takarítók rettentően örültek ennek az esetnek, tényleg… Szinte hallja magában, ahogy mondogatják: “Jaj, már megint ez a lány ügyetlenkedik?”, vagy éppen: “Ha nem látnám, el se hinném, hogy ennyire bénácska”. Igen, valahogy így. Viszont ő tudja, hogy nem azért van, mert ügyetlen! A lépcső színét felvették a kis apró szörnyetegek, és saját magukat feláldozva dobták le Alice-t a fokról.
- Most? Miért, volt olyan is? – érdeklődik tiszta ártatlansággal, mire a lány azonnal kivörösödik. Ne, az előbb elszólta magát!
- Hát... Izé... I... Igen - fogja meg ruhája nyakát, majd úgy feljebb húzza azt, hogy arcát némileg takarja a fehér szövet, ezzel különösen nagy mágikus védelemmel felvértezve magát, ám ennek köszönhetően viszont megint elejti a könyveket, melyek csekély támadását jelentik.
- Mondom, nyugi, majd én segítek! – guggol le elé. Segít?! Elvesz tőle minden! Ez nem segítség! Ez... Ez... EZ KATASZTRÓFA!
Astonien fél kézzel felszedi azokat a könyveket is, amiket Alice az imént hagyott puffanni, a másikkal pedig a már összegyűjtött kupacot tartja, folyamatosan elvéve a tárgyak értékét. Ez annyira nem is zavaró, tényleg, csak… Nála vannak a könyvei, na meg túl közel van, mintha tőle is el akarná szívni az energiát. Nem, cseppet sem ingerlő, egy kicsit sem, nem akar elkezdeni sipákolni, hogy ezek bizony az ő könyvei, és ne nyúljon hozzájuk egy ujjacskájával se, különben eltöri az összeset. Nem, tényleg nem. Inkább a saját ujjait tördeli idegességében és kínzó tehetetlenségében.
- De... De... De... - nyúlna a kötetekért kétségbeesetten, hátha még megmenthetők, kis híján elsírva magát, aztán inkább feladja. Már túl késő. Már nincs értelme próbálkozni. Astonien győzött, méghozzá túl könnyen.
Összehúzódva, rákvörös fejjel guggol tovább a pusztulás szélén, míg a tudáslopó bandita befejezi a gyűjtögetést. Pillanatokon belül végez, felfalva az összes ismeretet, majd könnyedén áll fel az egész könyvhalommal. Persze... Ennyi információ után könnyű. Alice meg teljesen összetört mindettől.
- A terembe mész te is, ugye? Segítek vinni ezeket, ha szeretnéd!
Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, NEM! Csak menjen innen! Nem kell segíteni! Megoldja ő egyedül is! Még ha háromszor fog elbukni a teremig, akkor is elviszi odáig egyedül! Még ha a szegély gonosz ellenfelévé is válik, még ha a padok lábai gátolják országába való visszatérését, akkor is legyőzi ezeket az akadályokat, és ismét visszatér a sárkányok és mágusok világába! Nem maradhat itt ennyi mafla között!
Bár már mindegy... Astonien már csak látszólagos kedvességet mutat, mintha azt hinné, Alice nem látja, hogy bizony mindent elszívott a mágikus tárgyakból. Mindent.
Még mindig takarja ruhájával arcát, és némán, félénken bólint egyet, közben ismét feltolja szemüvegét. Lassan feláll, és osztálytársa mellett lépeget bizonytalanul. Nem ellenkezhet, mivel ha megteszi, neki vége. Ennél is jobban megbünteti, pedig... Nem tett semmit! Vagy azért kapja ezt, mert bele mert ütközni? Biztosan így van! Biztosan szereti mutatni, hogy milyen segítőkész, viszont a felszín alatt rettentően romlott! Rájött erre a kis titkára, és lebuktat...
Nem tudja. Sarokba szorította. Nincs már meg az ereje, mert elvette tőle.
Olyan mozdulatokkal tesz meg minden egyes lépést, ahogy tudatosul benne mindez, hogyha valaki ránézne, bizonyára már ott lenne benne a félelem, hogy mindjárt összeesik szerencsétlen lány.
- Nem tudod, a prof mikor kéri az esszét? Jövő hétre, vagy az azt követőre? – kezd el csevegni, mintha ezzel eloszlathatná Alice keserűségét.
- Prof...? - értetlenkedik társára győztes ellenfelére pillantva, aztán elkapja a tekintetét – nem tud sokáig más szemébe nézni, főleg az övébe nem. Öhm… De mit is akar ez jelenteni? Mi az a prof? Profi? Profit? Professzionális? Prof… Talán... professzor? És mégis minek akarja ezt tudni? Végtelen mennyiségű ismeret birtokába került, így ez még kérdés?!
- Szerintem mára kérte... - válaszol halkan.
- H... hogy mára? Ugye csak viccelsz? - pislog rémülten, mire a lány nemlegesen megrázza a fejét. Komolyan kinézi belőle, hogy viccel? Ki kell ábrándítsa: ő nem olyan, mint a többiek, mint Astonien, akik jópofiságot mutatva titkon átvágják a gyengéket. Na meg... Nem kell már tettetnie, hogy milyen kis ártatlan! Kristálytisztán látja már a valóságot! Ő egy gonosz démon, nem egy bandita!
- Ehm... na mindegy... úgyis kimagyarázom magam. Az jól megy – nevet fel halkan. Persze... Ha már ennyit zabált a kimeríthetetlen tudásból?
- Igen, az feltűnt - jegyzi meg halkan, bár a rosszallás, az irigykedés és az ellenségeskedés nem hallatszódik hangján. Még szerencse, máskülönben ismét rákvörös fejjel magyarázkodhatna, miért is olyan furcsa a hangszíne.
Oldalra fordítja kissé a fejét, a falat vizsgálgatja, mely romok régmúlt történeteit titkolják, majd ahogy feleszmél, hogy az előbbieket ki is mondta, ruhán, azaz magas védelmén keresztül szája elé kapja a kezét. Hoppácska.
- Most miért, nem is szoktam elhanyagolni a beadandókat! Annyiszor... - harapja el az utolsó szót. Nos… Erre mit is kéne reagálnia, ha már így megkeserítette az életét? Valami frappánsat kéne mondania, szóval most megerőlteti magát, és kitalál valami jót, amivel megbüntetheti:
- Hmh.
Ennyi tellett tőle. De… Ez elég kreatív volt, nem? Tényleg megerőltette magát, tényleg! De… De ennél jobb nem jut eszébe. Hiába van több ezer szó a fejében, egyszerűen nem tud ennél jobbat kitalálni. Vajon kedvenc szereplője hogyan oldotta volna meg ezt a helyzetet? Belekezdett volna valami hősi eposz elmesélésébe, ahol a legfőbb személy, kiről a történet szól, szörnyethal? Mert… Azt is csinálhatná. Fejében van rengeteg legendás esemény, amelyekről a többségnek mondjuk fogalma sincsen, de egészen érdekes lenne, nem? Egészen... Kínzó, talán még a másik is megkönnyezné.
Nem, ő azt akarja, hogy zokogjon! Hogy mélységes sajnálattal kérjen elnézést, de ő nem fogja megadni neki! Addig fogja kínozni szomorúbbnál szomorúbb történetekkel, míg bele nem rokkan! Nem kegyelmez!
Elérkeznek a teremhez. Astonien az ajtónál nem sokat teketóriázik: egyszerűen átlépi a szegélyt, mely gyakorlatilag Alice főellensége: állandó akadályozója, mikor otthonába visszatérne. Folyamatosan kigáncsolja, mindahányszor átlépne rajta, és mikor a földön köt ki, az a nyomorult szegély állandóan röhög rajta. Hallja most is, ahogy morog, látja, ahogy vicsorog rá, ahogy a belefúrt szögek legszívesebben egy mágikus erő hatására felemelkednének, majd célba vennék őt. Persze most a lány fokozott védelemmel rendelkezik, így óvatosan nézegeti pár pillanatig újabb ellenségét, végül mély levegőt vesz, és magasra emelve a lábát megkísérli a túloldalra kerülést. A másodpecek vészesen lassan telnek, minden idege pattanásig feszül, míg átkerül a túloldalra, be az osztályterembe. Legszívesebben diadalittasan ugrándozna és kiáltozna, azonban nem ez volt az utolsó csatája, nem ez volt a végső leszámolás a szegéllyel: még rengeteg harca lesz vele. Elvégre ez egy háború. Egy véget nem érő háború.
- Nnna, ez is megvan! – szólal meg, lerakva a könyveket a megfelelő asztalra, és pont akkor ér Alice is mellé, aki álcázott hálája jeleként aprót bólint, közben ruháját gyűrögeti kínjában. Nem tud varázsolni... Nem tudja megfenyegetni... Nem tudja megkötő bűbáj alá vonni... Szánalmas a teljesítménye...
- Köszönöm - hajol meg, folytatva a színjátékot, aztán, hogy a lehető leghamarabb kerüljön távol a démonná alakult banditától, rohanva célba veszi a kijáratot, legalábbis... Megpróbál kirohanni, viszont egy apró szörnyeteg az útjába áll, méghozzá egy táska, amely roppant magas mágikus képességekkel rendelkezik. Astoniennek köszönhetően teljesen lenullázódott, így esélytelen, hogy kivédje ezt a csapást: beleütközik, majd orra bukik. Az ellenséges mágiatöltésű könyvek hamar kicsúsznak a manával telt tárolóból, és próbálják Alice-t megbabonázni különös bájaikkal. Hihetetlenül okosak és furfangosak ezek is, tehát jobb, ha vigyáz velük, de… Nem tud nekik ellenállni... Egyszerűen... Képtelen rá...
Egy kétségbeesett sikoltással a földre zuhan, és úgy tűnik, hogy csak egyvalaki szabadíthatja őt ki ebből a különös bűvöletből, még ha egyáltalán nem tetszik neki a választás…
ASTONIEN! SEGÍTSÉG!

A nap néhány sugara besütött az elsötétített szoba ablakán, pár perccel utána hangosan csengett egy vekkeróra. Az ébresztő nem sokkal a szoba falához állított ágy mellett foglalt helyet egy éjjeliszekrényen. Gerardot nem hatotta meg a szerkezet lármája, békésen aludt tovább. Nem is értette, miért állította be rajta az ébresztést, eddigi iskolás évei alatt még egyszer sem fordult elő, hogy a rikoltozó ketyere hangjára képes lett volna kipattanni az ágyból. Ám ekkor egy éles hang hasított a fülébe az éjszaka is viselt fülhallgatóján keresztül.
- Ger, innen hallom, hogy el fogsz késni! Ébredj már fel... – hallatszott egy lágy, de mégis tiszteletparancsoló lány hangja.
A fiú nyögött egy nagyot, majd mialatt a fejét mélyen a párnájába nyomta lassan felemelte az egyik karját, megpróbálta kitapogatni az éjjeliszekrényén, hová is tette a zenelejátszóját. Pár próbálkozás után rátalált a kis szerkezetre. Egy egyszerű vezeték nélküli MP3 lejátszó volt, erre csatlakozott rá a headsettje, amit éjjel nappal viselt. Gyorsan állított a lejátszási listán egy keveset, mire a fülében szóló nyugis hárfazene átváltott egy pörgősebb japán popszámra. Azzal a lendülettel kinyitotta a szemeit és merev tekintettel, fapofával kiugrott az ágyból. Mert nincs is jobb ébresztő, mint egy pörgős zene, amitől rögtön duplájára nő az ember pulzusa.
- Jó reggelt, Lia. – felel egyhangúan a hang gazdájának.
- Jó reggelt, hétalvó. A helyedben sietnék.
Ránézett az órájára, ekkor döbbent rá, hogy futva is aligha tudna már időben beérni. Rossz szokása az éjszaka jelentős részét ébren tölteni így reggelente akkor sem tudna már időben felkelni, ha akarna. Sajnos azonban a tanórákat nem igazítják az ő rutinjához, ezért reggelente állandóan siet, hogy el ne késsen az első óráról. Ebben az évben talán még három vagy négy órát mulaszthat el emiatt, utána megbuktatják.
- Mikor sikerült elaludnom? – teszi fel a kérdést a még mindig üresen álló szobában, miközben magára rántja az első farmert, amit meglát.
- Fene tudja, én már előtted kidőltem. Tudod, elvileg még növésben vagyok.
- Jó kisfogás...
A lányt, akihez beszélt úgy hívták Lia. Már lassan fél éve annak, hogy megismerkedtek egy aimés fórumon. Szerelem volt első látásra, és azóta is együtt vannak. Sajnálatos módon azonban eléggé messze laktak egymástól, így ellenben a szokványos párokkal, nem találkozhattak akkor, amikor kedvük tarottta. Na de ezt a párost nem is olyan fából faragták, hogy ilyesmi gondot jelentsen nekik. Gerard és Lia a nap 24 órájában tartotta a kapcsolatot Skypeon keresztül. Mindketten egy vezeték nélküli headsettet használtak ennek lebonyolítására, így akár más emberek társaságában is képesek voltak egymáshoz beszélni, vagy hallani, mi történik a másik körül. Nehéz elhinni, de az ötlet működött és akárki hallotta őket andalodni azt gondolta, ennél kiegyensúlyozottabb kapcsolat nem is létezhetne a világon. Ugyanakkor nem sok ember mondott még ehhez hasonlókat, mivel mindketten ügyeltek arra, hogy ez a kapcsolat titokban maradjon. Az emberek hajlamosak ferde szemmel nézni az efféle furcsa dolgokra.
- Mennyi idő is volt a múltkor odaérni?
- Úgy fél óra.
- Akkor sietnem kell...
Azért egy próbát megér, hátha ma kivételesen nem kell AHHOZ folyamodnia. Gyorsan magára vette ruháit, felkapta a hátizsákját. Ezután gyorsan előkereste az övtáskáját. Fekete színű, egyszerű kialakítású darab volt, nem túl széles így nem akdályozta a mozgásban. Gerard el sem tudta képzelni az életét nélküle, hiszen annyi sok holmit lehetettt bele pakolni. Felcsatolta majd ellenőrizte, hogy minden szükséges dolog benne van e: egy hordozható wi-fi hangszóró, okostelefon, pár tábla csokoládé, zsebkendő, egy pici kamera a videochathez Liával ezt gyorsan rácsatolta az övére, hogy Lia is lásson valamit abból, ami körülötte történik. A lány videói egyébként a telefonjának kijelzőjére érkeztek. Mikor megbizonyosodd róla, hogy minden a helyén van, felkapta a hátizsákját és már futott is a suli felé... azaz futott volna, de félúton belefáradt a sprintelésbe. Esélye sem volt rá, hogy időben odaérjen... mint az esetek döntő többségében. Ám ekkor egy ismerős alakot pillantott meg az úton. Sil volt az, ő is éppen a suli felé tartott, csak éppen motorral. Feltűnő, szép sötétes árnyalatban csillogó járgány volt ez, ugyanakkor mégis letisztult és még véletlenül sem csicsásan túldíszített. Gerard már hallotta a háta mögött a végzet zúgását. Egy pillanatig próbált nem rá gondolni, elvégre pont azért „sietett” reggel annyira, hogy megunja AZT. A másik fú lefékezett mellette. Mint mindig most sem hordott bukósisakot, védelem gyanánt egyedül egy napszemüveg ékesedett a kobakján. Ami azért is érdekes, mert a nap az ellentétes irányból sütött.
- Héé Ger, nem pattansz fel ? – mondta vigyorogva. Hát igen, ez volt az a bizonyos valami, amit nagyon el akart kerülni: Sillel menni iskolába. Nem arról van szó, hogy nem kedvelnék egymást. Szó sincs róla, hiszen már nagyon régóta barátok. Csak éppen szegény Gerard képtelen volt az évek során bármilyen mozgó járművön öt percnél tovább rosszullét nélkül utazni. Ez alól talán egyedül a bicikli képez kivételt. A járműiszonya olyan durva volt, hogy emiatt a buszt sem volt hajlandó használni, inkább gyalogolt az iskoláig. Talán ez volt az oka annak is, hogy szinte minden nap elkésett.
- Van más választásom? – kérdez vissza lemondóam. Egy elegáns mozdulattal felpattan a motorra, majd minden létező izmát megfeszítve készül az elkerülhetetlenre. Ez már-már szinte rutin volt számára, ugyanis a jelenleginél jóval többször késett volna el, ha Sil nem viszi őt be nap mint nap.Barátja kajánul vigyorogva adott neki helyet. A sors iróniája, hogy a motorülés pont akkora volt, hogy ketten kényelmesen elfértek rajta.
- Kapaszkodj, mert sietek! – figyelmezteti őt az egyértelműre. A következő pillanatban nagyot rántott a kormányon.
Amint elindult a halálszekér érezte, hogy rögevest tótágast áll a gyomra. Határozotta próbál nem olyan ábrázatot vágni, aminek következtében a körülötte állókat a nevetés környékezné meg, de úgy fél perc után feladja a küzdelmet és inkább arra koncentrál, nehogy lessen a kétkerekűről. Eközben Sil engesztelésként hátranyújtja neki a saját fülhallgatóját.
- Ebbe hallgass bele! – ordította úgy, hogy szavai éppen kivehetőek voltak a motor robaja mellett, majd fél kézzel elengedte a kormányt, hogy hátranyújthassa a fülest.
- Mutasd, mid van?
Óvatosan feltette a fülest, majd behunyta a szemét egy pillanatra, hogy azonosulni tudjon a zenével. A következő pillanatban már ki is nyitotta, mert érezte, hogy máskülönben leszédülne a motorról. Rossz ötlet ilyesmit mozgó játművön csinálni, de hát a szokás hatalma már csak ilyen.
- Jól hangzik....hé, nehogy karambolozz itt nekem!!!
Sil csak nevetett. Jellemző. Bár már igazán megszokhatta volna, elvégre nem mindenki olyan esetlen utazáskor mint ő… bár meg kell hagyni, azért elég ritka, hogy valaki bicikli módjára közlekedik egy motorral. Közben (Gerard legnagyobb megkönnyebbülésére) Sil lassabbra vette a tempót. Vagy azért, nehogy kidobja a taccsot utazás közben, vagy azért, mert az iskola körül több járőr szokott kivezényelve lenni akik lázasan figyelik az esetlegesen felbukkanó gyorshajtókat. Gernek erős gyanúja volt affelől, hogy azért történt mindez így, mert a diákok egy része felelőtlelül vezet. Az ember ezt gondolná elsőre Silről is, de ez rá nem igaz. Ő egész egyszerűen ilyen jól kezeli a kormányt, hogy megengedhet magának efféle laza mozdulatokat. Pár év kínszenvedés után a háta mögött ezt az egyet megtanulta. Azt viszont már kevésbé, hogyan tudna rosszullét nélkül utazni vele. Szerencsére az út motorral nem tart olyan sokáig, mint gyalog, így pár percen belül megérkeznek az iskola elé.
- Itt vagyunk! - szólt hátra, jelezve hogy perceken belül végetér a rémálom. Hamar le is parkolt a motorral.
Gerard azzal a legndülettel ugrott le róló. Pontosabban, leszédült róla, mivel az utazásról képtelen volt megtartani az egyensúlyát. Szédelegve dolt előre, behajltva a térdét, hogy lejjebb vigye súlypontját, jobb kezével ökölbe szorítva a földön támaszkodott, míg a baljával a térdére nehezkedett rá.
- Sil....rohadj....meg...!
Ő csak hangosan felröhög, ahogy a fiú átkozza, bár leginkább a járműiszonyát szidja eme pillanatban
- Hát, egyszer meg is fogok, de legalább nem késtél el. Gyere, menjünk.
Lassan megszűnő kettőslátással tápászkodik fel, várja barátját miközben az megteszi a szokásos reggeli tiszteletköreit, mindeközben azon agyalva, vajon hogy tudja a jópofizást ilyen szinten űzni. Sil nagyjából az iskola összes tanulójával haveri viszonyban van, így jó baráti kötelessége mindenkivel kezet fogni, lepacsizni, esetlenként megejteni valami flancos kézfogást. Neki nem okoz gondot ezt csinálni nap mint nap, de Gerardnak már egy-két ilyen lepacsizástól is lehervadna a mosoly az arcáról. Gyorsan előkap a táskájából egy fésűt, igazít kettőt a haján, mert hát reggel nem volt ideje fésülködni és az úton is eléggé összekócolódott a majd vállig ér haja. Mire Sil visszaér, már makulátlan állapotban van a frizurája.
- Sürget az, akire minden reggel fél órát kell várni. - vágja rá enyhe gúnnyal fűszerezve
Majd elindul az épület felé. Sil követi, kiszakadva a bandából, egyenletesen felvéve a tempót hozzá. Ekkor megcsörren barátja mobiltelefonja. Valószínűleg megint az ex-barátnője, Fry zaklatja az üzeneteivel. Sil megnézi, majd látszólag nem is reagálva rá inkább feldob valami témát. Mindig próbál kevésbé emlékezni arra a lányra.
- Te láttad már az új kiegészítőt a QFA-hoz? Elvileg megnyílik innen már a kilencvenötödik szintig.
Gerard felhúzza a szemöldökét. A barátja sose volt valami nagy MMO-játékos, mégis ilyen beszédtémával hozakodik elő. Nyilván valami olyat szeretett volna engesztelésként felhozni, amihet Gernek is van némi köze. Sil még a korábbi kiegészítőkben volt hatalmas QFA-s, azóta kicsit alábbhagyott a lelkesedése. Nyilván azért érdeklődik iránta, mert végre valahára nerfelték a kedvenc kasztjának legerősebb countereit. Bár ő sem volt valami nagy játékos, de otthon mozgott benne. Egész egyszerűen azért nem foglalkozott vele több időt, mert túl hamar kimaxolta az egyes kiegészítők nyújtotta lehetőségeket. Hiába egy 500 részes anime maratonhoz képest ez a játék csak könnyed kikapcsolódásnak tűnt. Ugyanakkor valamilyen szinten ez volt a fiú talán egyetlen olyan hobbija, amihez Sil is hozzá tudott szólni, amit p tökéletesen meg tudott érteni. Egyszer ajánlotta neki az egyik kedvenc animéjét… Silnek sikerült eljutnia addig, hogy a cím első két szavát begépelte a Google-be.
- Nem is tudtam, hogy még mindig játszol vele. - feleli, miközben gyorsan vált kettőt a zenéi között. Bár nem volt nagy QFA játékos, de több ismerőse szinte fanatikusan tolta egész nap. - Azt mondják az új kiegészítő jobb lesz, mint az eddigi összes együtt véve. Jut is eszembe, mi lett végül azzal a szőke lánnyal, akivel tegnap randiztál? - viszonozza barátja érdeklődésfelkeltési szándékait.
- Hát... – feleli csalódottan, miközben a telefonjár ír egy üzenetet - Kár volt randira menni. Sajnos nem értette meg, hogy nem kívánok többet mint csak egyszerűen jóban lenni vele. Mondjuk, nincs egyedül... – pár másodpercre rá újra csörgött a telefonja.
Sil és Fry hasonlóan furcsa páros, mint Ger és Lia… leginkább azért, mert ők már nem is egy pár. Régóta szakítottak, de Fry olyan szinten ragaszkodott hozzá, hogy az már-már őrültségnek nevezhető. Azóta is zakaltja őt és talán Sil hibája, de még mindig félti, hogy mit történne vele, ha teljesen faképnél hagyná. Segyény Silt eléggé megviseli a dolog, éppen ezért let láncdohányos is. Írogatás közben is előrántott egy szálat.
- Rágyújtasz?
- Á, tudod hogy nem az én műfajom. – legyintett, majd intett Silnek, hogy várjon egy kicsit. Egy pár pillanatig csendben figyelt, majd váratlanul megszólalt.
- Nem, szerintem inkább a másik színűt kéne - rövid hallgatás következett, majd újra megszólalt - Nem, nem azért mert részrehajló vagyok - rövid hallgatás - ja, ahogy szoktuk - rövid hallgatás - nem fogom a hangszórót bömböltetni, a végén még lemerül – hallgatás - rendben van. Sil, Lia üdvözöl.
- Ááá, én is őt! – mosolyogott. Azon kevesek közé tartozott, akik tudtak a kettejük furcsa kpacsolattartási szokásáról, szóval nem lepte meg annyira, hogy barátja magával beszélget. Ritkán adódik alkalma erre az iskolán belül, leginkább csak szünetekben, akkor más diák is szokott telefonálni, így nem oylan feltűnő, ha az ember a semmihez beszél.
- Hogy megvagy Lia? – veti oda  a kérdést Sil. - Mesélted már neki a kis tervünket, Ger?
A válaszra pár másodpercet várni kellett. Ger Liát hallva nevetésre húzta a száját.
- Add át neki: én két ekkora idiótát még életemben nem láttam! - üzeni a lány pajkosan
- Azt mondja, hogy két ekkora idiótát még éltében nem látott. Szóval igen, meséltem. Jó is lesz végre csinálni is valamit. Megöli az unalom az embert.
Ma végre véghezviszik a nagy tervet, amit olyan régóta terveltek...jó igazából a múlt héten jutott eszükbe, de egy hét akkor is sok idő. Egy hét alatt végig lehet nézni akár egy 100 részes animét is. Legalábbis Geard így érvelt volna.
- Menjünk, mert még a végén elkésünk. – feleli, miközben elpöcköli a cigit a legközelebbi kukába. A másik szálat a füle mögé tette, majd átkaroltam Ger nyakát.
- Most Gernek mennie kell, pápá Lia, szia szia, sok puszi, szeretünk! – kiabálta, miközben megpróbálta kinyomni a hívást
Ger közbe pillanatra felnéz a homlokzatra kitett faliórára. Nem lenne rossz időben beérnie, ha már végigszenvedte a reggelt miatta. Előfordult már nemegyszer, hogy a reggeli ökörködés miatt késtek el. Így utólag legszívesebben inkább kihagyta volna ezeket a bolondozásokat, és akkor talán még lenne pár nap, amikor nyugodt szívvel késhetne nem aggódva, hogy esetleg megbuktatják. És ami talán a legfontosabb, azokon a napokon nem kellett volna utolsó lehetőségként Sil motorján utaznia.
- Majd felhívlak óra közben, ott elmesélheted - fogja és kinyomja a hívást ő maga. Nagy léptekkel elindulnak az iskola folyósóján. Még mielőtt szétválnának, gyorsan feltesz a barátjának egy kérdést.
- Jut eszembe. Megszereztem, ami mondtam? – vágja oda neki titokzatosan, ügyelve arra, hogy a folyosón senki se kezdjen el rájuk gyanakodni.
- Bizony. – csap rá Sil két almanagyságú dudorra a kabátja felső zsebeinek magasságában. Gerard finoman próbálja mutatni, hogy ne ilyen feltűnően tegye. Ő csak legyint egyet és ördögien elmosolyodik. - Az ebédszünet előtt csináljuk, hogy senki ne fogjon gyanút. A többit majd utána. Tizenegy harmincötkor legyél a másodikon, hátsó feljárónál. - feleli halkan. Ám a tervezgetést félbeszakítja egy hangos verekedés a folyosón.
- ...mert te mindig féltékenykedsz, és sosem hagyod abba ezt! - kiabálta egy alacsony, rövid fekete hajú csaj. Egyszerű zöld pólót viselt, kék farmerral. Ismerték őt, Cara osztálytársnője volt, Liza. A másik egy szexi fiatal csaj volt, akit Sil csak Annie, a jégkirálynő néven emlegetett. Azt tartották róla, hogy igencsak szeszélyes, és szereti elcsábítani pasikat. Még Gernél is bepróbálkozott, de erről nemigen volt hajlandó beszélni… leginkább azért, mert Lia az eset után kijelentette, hogyha még egy szót hall erről, “a saját belével fojtja meg a ribancot”, legalább is az ő szavai értelmében. A szavak úgy égtek bele Ger szürkeállományába, mintha izzó vassal karcolták volna bele. A két lány nyilván féltékenységből vitatkozott egymással. Silnek sem kellett több odament, majd egy határozott mozdulattal szétválasztotta őket. Ekkor egy pillanatra mindenki elcsendesedett. Ger már megszokta ezt a reakciót. Ha van bármiféle előnye annak, hogy valaki az összes létező emberrel képes minden nap lepacsizni, akkor az ez.
- Mi ez a cicaharc kérem? – teszi fel a kérdést szemrehányóan.
Gerard csak csendben kíséri figyelemmel, ahogy Sil megpróbál rendet tenni a két verekedő lány között. Abból az igencsak tragikus történetből, ami Annie nevéhez fűződött jól tudta, ahol ő kavarja a port, ott jó dolgo már nem történhet.
- Segítesz neki? - szólalt meg Lia a semmiből.
- Á, neki semmiség lerendezni egy ilyet.... – kezd bele nyugodt és természetes hangnemben - várjunk csak, hogy-hogy te még vonalban vagy!?
- Észre se veszed már, ha felveszed a telefont, annyira megszoktad, mi? – feleli a lány gúnyosan. Gerard próbál valami frappánsat visszaszólni, de sajnos ez az igazság, ezen nincs mit szépíteni, bár talán nem is kell, így legalább nem idegesíti fel magát azon, ha esetleg csörög a telefon. Most komolyan, hány ember tudna ölni érte, akik már a csengőhangjuk első akkordjától is összerezdülnek. Közbe végül úgy döntött jobb, ha fél szemét Silen tartja, szóval odament meglesni, mi történt.
- Csajok, csajok, nem kéne pont ennyi ember előtt megvitatni a magánéleteket. – próbálkozik ezalatt a barátja. Eközben, hogy egy kicsit lecsillapítsa az indulatokat, megpróbálja elhessegetni az iőközben összegyűjt kisebb tömeget, egyre csak azt sugallva, hogy bizony nincs itt semmi látnivaló. A legtöbben elmentek, de jó a felük még itt maradt, kíváncsiak voltak a végkifejletre.
- Ez a repedtsarkú ribanc... - kezdett bele Liza, ám félúton megállt. Nyilván Sil csinált vele valamit, amitől megszeppenhetett. Igen, nyilvánvalóan ez történt.
- Április elseje, tavaly, emlékszel? - suttogta halkan. A lány szeme kikerekedett, és félrenézett.
~ Hm…vajon mi történhetett április elején?
~ Ki tudja, talán egy holdfényes éjszakán egy domboldalon kama…
~ Lia, te most nem lehetsz itt!
~ Bocsi…
Sil elegánsan a háta mögött lévő szekrénynek támasztotta magát, majd föléhajolt a már amúgy is megszeppent lánynak. Nem kellett körbenézni, hogy látszódjon, minden lány irigységtől duzzogva figyelte a jelenetet. Félelmetes, hogy a legtöbben szinte ölni tudtak volna azért, hogy ilyen közel kerüljenek hozzá. Ger ezen állandóan hatalmasat szokott derülni, elvégre ezek a kis nüanszok már nem egyszer okoztak fejfájást öreg barátjának.
- Gerard, fordulj oda, nem látom semmit! – visította Lia a fülhallgatóba. Imádja ezeket a jeleneteket nézni, így nem akar egyetlen pillanatot sem elszalasztani.
A fiú unottan odafordította a táskáján lévő kamerát az események féle. Bárcsak ne tette volna. Lia olyan hangosan elkezdett nevetni, hogy ha nem veszi két másodpercen belül a hangerőt, maradandó halláskárosodást szenved. Ijedtem nyúlt oda a headsetthez, hogy lejjebb állítsa a hangerőt. Már megsozkhatta volna, mindig ez történik, ha Lia az iskolájuk mindennapjait szemléli.
- Jó ég, nézd már a csaj arcát, mindjárt összeesik izgalmában. Szegény Silt egyszer még darabokra fogják szabdalni...az egyik bordáját szerezd meg nekem, ha ez megtörténik.
- Látom ma is elemedben vagy...
- Várjunk csak, ez nem az a szemétláda, aki a múltkor el akart rabolni előlem?!
- Már mondtam, semmi nem történt. – próbálja csillapítani a kedélyeket a saját oldalán.
- Hé, nekem ne akard bemesélni, hogy az amit hallottam semmi nem volt!
Közben egyre csak alakultak az események, de látszólag Sil (a múlt ködös emlékeire alapozva) megfelelően tudja kezelni a helyzetet. Gerard csak arra tudott gondolni, mikor esnek majd neki szegény lánynak a társai féltékenykedve, hogy aztán időben megkaparinthassa a Liának odaígért bordáját…illetve segíteni neki. De bármit is csinált, jól csinálta, mert Annie zavarba jött. A Jégkirálynő zavarba jött. Talán ez súlyosabb büntetés, mint bármi amit kaphatott volna Lizától, bármit is tett. A kedélek lassan elcsitultak, midnenki ment a maga dolgára. Sil is intett, hogy ideje volna órára menniük.
- Akkor ne feledd amit mondtam, ott találkozunk! - kiáltotta oda, és ahogy az emberek felfogták hogy az órák kezdődnek, már mindenki rohant is. Egy pillanat alatt kiürültek a folyosók.
Az osztályterembe beérve Gerard megnyugodva tapasztalta, hogy a tanár még nem érkezett. Igaz is, a matektanárnak mindig szokása öt percet késni az első óráiról. Ő megteheti, a nebulók nem. A teremben nagy volt a sürgés forgás, de szerencsére nem okozott különösebb gondot leülni a padba. Gerard már éppen elővette volna a telefonjára lementett magát, hogy óra alatt azt olvashassa, amikor az egyik osztálytársa odajött hozzá. Gyorsan elsötétítette a képernyőjét, nehogy észrevegye. Osztálytársai nem igazán tudnak a hobbijáról, és valószínűleg nem is lennének jó véleménnynel róla, ha kiderülne.
- Szia Ger, tudnál segíteni egy kicsit?! – kezd bele a srác zihálva.
- Szia Arnold. Miben kéne?
- Ne… nem csináltam meg a leckét és élet-halál kérdése lenne szóval…ő… lemásolhatom a tiédet?
- Oh, mármint azokat a kétismeretlenes egyenleteket? – kérdez vissza vidáman a fiú.
- Igen, azokat!
Ger megvakarja a fejét, majd elmosolyodik.
- Hát azt elfelejtettem…
Szegény srác hirtelen azt sem tudta, mit tegyen, Ger volt az utolsó ember, akitől el tudta volna kérni. A többi osztálytársát vagy nem érdekelte a házi feladat, vagy pusztán szemétségből nem adták oda neki. Nem volt az a fajta, aki könnyen érvényesíteni tudta volna az akaratát.
- Na jó – veszi elő a füzetét és a könyvét teljesen nyugodt hangnemben, az aggódás legkisebb jelét sem mutatva – lássuk mi is volt mára.
- Csak nem!? – szólal meg hirtelen Lia – Már megint nekem kell segítenem.
- Igen, asszem ezt gyors meg tudom oldani – adja meg a válasz Gerard titokzatosan, ügyelve arra, hogy Arnold ne fogjon gyanút Liáról.
- Egek, javíthatatlan vagy. Na essünk neki.
- Helyes, asszem ezt könnyen megoldhatom! Szinkron!
- Szinkron!
A séma egyszerű volt. Gerard a feladatgyűjteményét a webkamerája elé helyezi, hogy Lia is láthassa a feladványt. Amíg Gerard elvégzi a szükséges logikai műveleteket, majd elmormolja a kiszámolandó értékeket, Lia egy számológéppel megcsinálja a számítást, így ketten együtt szinte felfoghatatlan sebességgel tudják megírni a házit. Arnold csak ámult bámult, fel sem fogta az egészet, csak amikor már az orra elé tolta Gerard a megoldásokat.
- Tessék. Itt ott lehet, hogy kicsit elszámoltam, szóval nem garantálom, hogy 100%-os.
Arnold kizökkent a transzból, majd hálásan lemásolta a feladatokat.
- Ezer hála!
- Ugyan – kuncogott – igazán semmiség – mondja, miközben a fejét a plafon felé fordítja, a bal kezét a job szeme elég helyezi, majd lendít egyet a karjával… kis híján orrba vágta a mellette ülőt. Osztálytársa csak nézett rá értetlenül, nem tudta mire vélje ezt a mozdulatot. Szegény Ger is rájött erre, s gyorsan visszahúzta a kezét. Ekkor belépett a terembe a matektanár, mire mindenki merev tartással helyet foglalt a neki kiosztott széken.
- Már megint Leleuch-t utánoztad mi?
- Tudod milyen vagyok, ha elragadtatom magam. – suttogja óvatosan a fiú.
A tanár sajnálatos módon ezt észrevette, s kötelességszegésnek tartotta nem szóvátenni.
- Lawrenz, maga meg mégis kivel beszélget ott?
Szegény Gerard hirtelen azt sem tudta, mihez kezdjen.
- Bocsánat én… csak… ellenőriztem magamban, hogy mindenem itt van e.
- Szép mentés. Sokkal job volt, mint amikor azt hazudtad, hogy az iskolai színdarabra gyúrsz.
A tanár annyiban hagyta. És ezzel kezdetét vedte egy újabb unalmas óra.
Túlságosan is unalmasnak ígérkezett, úgyhogy nem volt más választása a diáknak, valamivel el kellett foglalnia magát. Ez lehet rajzolgatás, olvasás, SMS-ezés. Gernek is megvolt a maga elképzelése, az egyik kedvenc mangájának nemrég jelent meg a legújabb kötete és sikerült letölteni a telefonjára.
Amikor megszólalt a megváltást jelentő csengő, mire a tanár még utolsó erejével igyekszik elmondani, mi is a lecke, de Gert nem hatja meg, egyenesen a folyosó felé veszi az irányt több lezser osztálytársával egyetemben. Sose szokott leckét írni, inkább óra előtt fejezi be, Lia és az esetlegesen hozzá fohászkodó osztálytársai legnagyobb örömére. Még ki sem ért a teremből, amikor a lány hangja elkezdett szólni a fülében. Látszólag jobban örült volna annak, ha ezidő alatt végig vele beszélget.
- Egek, ez de unalmas volt.
- Pedig te még tanulhattál is volna valamit.
Beszéd közben ügyesen kerülgette a folyosón hömpölygő tömeget. Nem könnyű ezt csinálni úgy, hogy közben másfelé is figyelnie kell az embernek. A madaraknak is idő megtanulni, hogy repülés közben még a hátuk mögé is el kell látniuk. Szerencsére Gerard a Liával töltött hosszú idő alatt megtanult egyszerre többfelé is figyelni. Ez leginkább akkor jött jól, amikor az óra közepén képes volt a tanár kérdéseire válaszolni úgy, hogy közbe egészen mással foglalkozott. Végül megérkezett a megbeszélt találkozóhelyre. Zsebében ott lapult a meglepetés, amit a szünetben kívántak elhelyezni, egy pár tabletta erős hashajtó. Hogy ne keltsen feltűnést, pár szekrénnyel a tanári előtt megállt, és beszélgetést kezdeményezett egy éppen a könyveit előrámoló diákkal.
- Szia, hogy s mint? – szólt oda neki a tőle megszokott nyugodt és barátságos hangon.
- Jé, heló Gerard. Újabban semmi. Te, hallottad mi történt a tegnapi focimeccsen?
A mondat hallatán Ger óvatosan megkopogtatta a headsettének mikrofonját, majd úgy tett mintha gondolkozna. Rá egy kis időre Lia hadarta el neki a választ.
- Váratlan helyzetből Daniel Gross fejesgóljával egyenlítettek, majd a hosszabbításban 3:2-re verték a helyi csapatot. – olvassa föl a lány az időközben előkeresett weboldal szövegét.
- Ne is mond, azt hittem, kiugrik a két szemem, amikor megláttam...ekkora szerencséjük is csak nekik lehet! – csóválja a fejét.
Beszélgetés közben egyre csak a folyosó másik végét kémlelte Silt várva. Hamar fel is bukkan a tanári felé rohanva. Talán kicsit ingerült, amiért ő említette meg (többször), hogy időben ott kell lenni a megbeszélt helyen.
- Hé, Ger itt, itt vagyok. - érkezik meg, majd azzal a lendülettel belekarol. Belekarol a nyakába, majd bekapcsolódik a beszélgetsében, mert végül is miért ne.
- Mi újság srácok, minden rendben? Ed, veled még dumálok később, hallottam motorozni akarsz. Tom, szervusz, még már átmentél már angolból németre? – próbál kedvesnek mutatkozni - Nem baj ha elrabolom Gert egy kicsit ? –teszi fel a költői kérdést, mielőtt odébbhúzná a tanári ajtajához. A srácok elsétálnak, tökéletes lehetőséget biztosítva a tökéletes terv kivitelezéséhez.
- Figyelj, utánam gyere úgy egy perc múlva, oké? Ha meglátna a tanárnő, akkor tűnj el. – suttogja Sil, még mielőtt benyitna a terembe.
- Minden úgy lesz, ahogy elterveztük. - szól még utána. Létfontosságú a terv kivitelezése érdekében, hogy észrevétlen maradjon. Máskülönben lebuknak, és akkor less nekik nemulass. A tanári terv szerint üres. Leszámítva Laura Nendelt, aki éppen kétrét görnyed néhány dolgozat fölött.
- Jó napot, tanárnő, elnézést a zavarásért. – hangzik Siltől. Elkezdte az elterelést.
A tanárnő kapkodva csukja össze a füzetet, és egy lendülettel húzza ki asztala egyik fiókját, majd vágja be a papírokat. Köhint párat, majd egy barátságos mosolyt villant Silre, mintha mi sem történt volna. Csupán egy kedves biccentéssel köszön.
- Igen? Segíhtetek valamiben?
- Kérem tanárnő, csak egy pillanatra átnézné ezt nekem?
~ Hm…vajon mit nézet meg vele?
- Úgy vélem, talán szükségem lenne egy szakértőre, mint ön tanárnő. – mialatt ezt mondja, óvatosan eltakarja a testével a tanári ajtaját. Itt az alkalom. Óvatosan résnyire nyitja az ajtót és beoson rajta, amíg Laura tanárnő a dolgozatra öszpontosítja a figyelmét. Ügyel arra, hogy a lépéseinek alig legyen viszhangja
- Ó - érdeklődve és csodálkozva nézegeti a dolgozatot, ami hamarosan az asztalára kerül. Megszokásból elővesz egy piros tollat tolltartójából, és gyorsan átfutja a sorokat.
- Pár vesszőhiba... - mondja halkabban, és beírja a hiányzó két-három írásjelet. - Itt egy picikét furcsa a megfogalmazás - mutat az egyik részre. - de így gyorsan átnézve nem látok benne mást. Szép munka - mosolyog fel Silre, ha eléri, akkor könnyeden megveregeti a vállát, és a lecsúszott dzsekit visszarántja a vállára. - Tessék - nyújtja vissza.
Mindeközben Gerard, amíg nem szegeződik rá senki tekintete ügyesen odalopózik egy, a fal mellé elhelyezett víztartályhoz. Egyszerű, háromlábú álvány volt, a tetején egy húsz literes tartállyal, az elején egy könnyen nyitható és zárható fényesre polírozott csappal. Mellette egy szekrényen csinos stócba ott állt jópár papírpohát. Az egész szerkezet azt a célt szolgálta, hogy két óra között a tanároknak legalább legyen ideje egy pohár vizet inni. Ezúttal azonban a két jóbarát tervének kulcsa lesz.
~ Szerencse, hogy nincs könnyen nyitható. Jól van… - gondolja magában, miközben még egyszer hátrapillant, hogy nem fedezték e még fel.
Óvatosan fogta és letekerte a tartály kupakját. A kevébe vette a tablettákat, majd egyessével belehajigálta őket a vízbe. Halk hang kísérte, ahogy a kis fehér kapszulák sisteregve feloldódtak a frissítőben.
~ Ennyi szem biztosan elég lesz.
Sil, próbálja húzni még az időt
- Hálásan köszönöm, tanárnő.
- Nem kell köszönni, azért vagyok itt, hogy segítsek - mosolyog tovább, kézfejére támasztva állát.
- Viszont akárhogy is nézem, sajnos az utóbbi időben valahogy nehezebben megy a tanulás. Nem tudom mennyire vállal be korrepetálást, főként... - hagy egy kis szünetet - ...nyelvleckéket.
- Nos, ami azt illeti, lehet róla szó. Mikor ér rá a fiatalember? - érdeklődik szórakozottan.
- Nos, tulajdonképpen hétfőtől szerdáig minden nap, már amikor éppen nincsenek óráim, csütörtökön általában későn végzek a melóban, de ha máskor nem jó, akkor aznap is megoldható. Péntek és a hétvége pedig szabadon variálható. – feleli Sil, majd gyorsan hátrapillantva meggyőződik róla, merre is jár most éppen a barátja.
Ger ezalatt próbál feltűnésmentesen elpárologni a tett helyszínéről. Halk léptekkel közelíti meg az ajtót, ügyelve rá, hogy még a padlódeszkát se nyikorogtassa meg a lépteivel.
- Nos, önnek mely napok felelnek meg? - kérdez vissza, miközben minden figyelmét és vonzerejét beveti hogy magára vonzza a figyelmét, és véletlenül se lássa a kiosonó Gerardot.
- Hmm... Lássuk csak... - Nehezen sikerül elszakadnia Siltől, és az asztali naptárát lapozgatja, amibe elég gyakran van beírva vörössel, hogy RANDI XY-nal, és mindhez frissen rúzsozott száját odanyomta még akkor, amikor beírta. - A pénteki alkalmakhoz mit szólnál? - tekint fel a másikra, megemelve a tollat, amivel kihúzza az akkorra beígért randevút. Ger ugyan ebből semmit se látott, de Lia kamerája pont arra fordult, így alaposan szemügyre tudta venni a helyzetet.
- Igyekezz, mindjárt idefodul.
A fiúnak nem kellett kétszer mondani, azzal a lendülettel kiosont a résnyire nyitva hagyott ajtón, majd óvatosa megpróbálta beszukni. Halkan húzta a kilincset olyan közel az keretbe vájt réshez, amennyire csak tudta, majd nesztelenül lenomta a kilincset, hogy bezárhassa az ajtót.
- Nos, azt hiszem akkor tökéletes. – fejezi be a kis elterelését Sil most, hogy a barátja már szerencsése kijutott a tanáriból. Még utoljára előveszi a telefonját, hogy feljegyezze magának - Péntekente...Laura Nendel...nyelvlecke...
Gerard hasát fogva a nevetéstől nézi, ahogy társa bájvigyorral kisétál a tanári ajtaján. Még kitöröl egy könnycseppet a szeméből, majd összeszedi magát, nehogy túl nagy feltűnést keltsen a hahotázásával.
- Hehe, ez zseniálisra sikeredett. - egy pillanatra leszegezi a fejét, majd elmosolyodik - minden a terv szerint...  - néz fel bizakodóan Silre-
- Bizony barátom... - feleli elégedett vigyorral - ...minden a terv szerint.
Sil egy látávnyos mozdulat keratein belül előkapja a telefonját, majd ellenőrzi mennyi idejük maradt még cselekedni.
- Na most jön az igazgató. Tippelj, vajon mikor megy az igazgató ebédszünetre?
- Talán délben...? - kérdez rá enyhe iróniával fűszerezett hangnemben. Hát mégis mikor máskor. Bár, ebben nem lehetnek teljesen biztosak, elvégre maga Gerard is akkor szokott enni, amikor éppen kedve tartja. Mivel a napi rutinjában nem szerepel az ebéd és a reggeli, általában egész nap eszegetni szokott valamit, ami éppen a keze ügyébe kerül. De majdnem 100%-ig biztosak lehetnek abban, hogy a rendszerető Esroniel igazgató nem él effajta megoldásokkal. Közben egyik kezével mélyen a zsebébe túr, hogy zeneszámot váltson. Pár próbálkozás után rá is talál.
- Bár fáj a szívem, hogy emiatt kell kihagyjam az ebédszünetet. - természetesen nem gondolta komolyan. Pont ő az, akinek a legkevésbé fog ez az idő hiányozni. Az ebédszüneteket rendszerint az osztályteremben töltötte, animét nézve a telefonján.
Nyugis tempóban közlekedtek a folyosón, majd megérkeztek úticéljuk következő állomásához: az igazgató irodájához. éppen akkor lépett ki és indult el az étkező felé, amikor odaértek elé. Hallották, ahogy kattan a zár, miközben az igazgató kulcsra zárja az ajtót. Nem less egyszerű bejutni, de közel sem lehetetlen.
- Készen állsz? – kérdezte, mialatt gyorsan körbetekintett. Tásra csak bólintott egyett.
- Fedezz ! – szigeszi, majd odahajol a zárszerkezethez és hozzálát annak feltöréséhez.
- Bízd csak ide. - egy szinpadias mozdulattal a kezét a bal szeme elé helyezi - egy légy sem jut át, ha rajtam áll.
Ger nem kételkedett egy percig sem, barátja igencsak gyakorlott volt az efféle simlis dolgok kivitelezésébe. Pár percen belül a zár pár csikorgás keretében a zár megadja magát, az ajtó pedig kinyílik. Mindeközben Ger a hátával eltakarja őt, mintha arra várna, hogy az igazgató visszajöjjön, hogy ő majd valami fontos ügyet intézhessen nála.
- A whisky az első fiókban van, oda tesszük a festékbombát. Várj, nálad van ? -kérdezem Gerardot.
Körbetekintett, hátha valaki kifigyelte őket egy pillanatra elővesz a zsebéből egy szürke tárgyat.
- Nem volt nehéz beszerezni. Az üveg meg kényelmesen elfér a táskámban. Fezezz, amíg kicserélem őket.
halk, de mégis szapora léptekkel beront az igazgató irodájába. Egy pillanatra elmélázik a dekoráción, majd sietve a fiókhoz ballak, kinyitja. Az üveg szerencséjükre ott van, ahol remélték. Egy laza mozdulattal elteszi, majd a fiók sarkába behelyezi a festékpatront vigyázva, nehogy felrobbanjon a kezében. Dolga végeztével egyszerűen kisétált az ajtón.
- Be tudod zárni? Úgy nagyobb lesz a meglepetés. – teszi fel a költői kérdést. Barátja úgy képes nyitni-zárni az egyszerű ajtókat, mintha sütisdobozt akarna feltörni.
- Emlékszel, amikor két éve megfújták Ciel tanár úr személyes piakészletét a tanári szertárból? - feleli demonian vigyorogva  - Azok mi voltunk a bandával.
Az eset híres volt, ugyanis bezárt ajtón keresztül lopták el azt a három üveget. Mivel másnak nem volt kulcsa, csak a tanároknak és a személyzetnek, ezért elég nagy csetepaté volt akkoriban. Jól emlékezett rá és bár egyszer sem kérdezte meg, valahol sejtette, hogy ő áll a dolog mögött.
barátja gyorsabb tempóra váltott, ő is próbálta tartani, még ha néha kicsit belenyilalt az érzés a lábába, hogy később még borzalmas izomláza lesz tőle.
- Kellhet még egy kis idő, mire hat a meglepetés. Nem kell ennyire sietni. – veti oda Sil lustán.
Mire leértek, már javában tartott az ebédszünet. Sil nem úgy igazította az étkezést a rutinjába mint barátja, jogos volt hát a részéről a kérdés:
- Kajás vagy, Ger?
Ő aztán egy pillanatra értetlenül néz.
- Én? - vált át az arckifejezése mosolyra - Mindig. Nyomás!
És azzal a fendülettel elindult felfelé. Mielőtt megindult volna a lépcsőn, gyorsan körbetekintett, nehogy valaki észrevegye, hogy felmennek. A diákoknak nem lenne szabad a tetőn bandulokniuk, ők is csak azért úszták meg eddig, mert jóban vannak a gondnokkal.
~ Tényleg, talán odaadhatnánk az öregnek a whisky-t. Tuti örülne neki.
- Ja tényleg. Ebéded nálad van?
Most gondolt csak bele, hogy talán ő az egyetlen, aki állandóan hord valami ennivalót magánál.
- Hát nincs, de úgyis csak cigizek majd. - feleli egykedvűen. Ő is nekiindul a lépcsőn, miközben fellelé menet már veszi is elő az első szálat.
- Mit csinálsz délután?
Gerard eközben lassan felér a lépcső tetejére.
- Á, csak a szokásos. Ma este jön ki az új része a Fairy Tailnek, és Lia most ajánlott be egy egész ígéretes sorozatot a <itt valami értelmetlennek hangzó, legalább 10 szavas mondat hangzik el>-t. Csak 40 rész, szóval talán még ma a végére érek.
Még felfele menet gyorsan visszapillantott, majd azzal a lendülettel előrefordította a fejét, amint meglátta barátja zavarodott arcát. Mindig elfelejti, hogy neki annyira nem állnak a szájára ezek a bonyolult nevű sorozatok. Ahogy odaértek a tetőre vezető ajtóhoz, Gerard finoman megfogta a kilincset és kitolta az ajtót. Csodálatos érzés volt, ahogy a meleg szellő belekapott a hajába.
- És te mi jót terveztél?
Sil eközben követte őt a tetőre, majd amint kiértek az ujja közé csippentette a cigit, ezután előszedett egy aprócska dobozt a zsebéből. Igencsak erős nyugtatók voltak benne. Kivett két szemet, majd visszatette a dobozukat a nadrágjába és bevette őket.
- Estére megnézem Fry-t valamikor. Jut eszembe, nála maradt az ebédem. – feleli
Eközben barátja kérdő tekintettel figyelte, ahogy Sil beveszi a szokásos nyugtató-adagját.
- Figyi, biztos hogy azokat kettesével kell szedni? - kicsit aggódott Sil miatt, mert az idők során elég durva utórengései lettek a volt kapcsolatának...akkor adott hálát az égnek, hogy elfelejtette azt a Mirai Nikkis viccet, amit anno el akart neki mesélni.
- A délutánom elvileg szabad, nincs kedved kockulni egy kicsit ?
- Miért is ne, úgyis rendeltem most egy új játékot PS-re. Még nem volt alkalmam kipróbálni.
Ezalatt Gerard egyik kezével vadul matatott a táskájában. Úgy fél perc után megtalálta amit keresett, egy tábla csokoládét. Kezébe vette, letekerte róla az alufóliát, majd úgy ahogy van beleharapott, nem törődve a kockák tördelése adta lehetőséggel. Ő már csak így eszi. Evés közben, a másik kezével elővett egy jack-csatlakozót a táskájából, és hozzácsatolta az övéhez erősített hangszóróhoz.
- Na végre, kint a friss levegőn! - szólalt meg Lia a hangszórón keresztül
- Te még most is otthon gubbasztasz, mi? Hol friss levegő az neked?! - vágja rá Ger komiszan
- Ne félj, már kinyitottam az ablakot. Egyébként itt éppen esik. Irigy vagyok ám rátok!
- Szialia! Mi újság ?
A lány enyhe gúnnyal válaszolt.
- Á, éppen órán kéne lennem, ne is kérdezd. De ami a jó hír, asszem ebben az évben még hat órát hiányozhatok bukás nélkül.
Lia igazából még csak általános iskolás volt, de úgy vágott az esze, mint a borotva. Nagyon ígéretes tanuló válhatott volna belőle, de ő finoman szólva is szart az egészre, inkább ellógta az egész napot. A jegyeivel nem volt baj, de sajnos van egy határa annak, hogy mennyit hinyozhat az ember az órákról. Amikor azzal fenyegették, hogy bentlakásos iskolába küldik, az egyetlen kérdése az volt, hogy hány megabites a wifije az intézménynek. Ez az egész történhetett nagyjából két éve, akkor talán meg is ölte volna az unalom, ha nem ismerkedett volna meg Gerarddal. Ennek ellenére vigyázott, hogy sose feszítse túl a húrt.
- Tényleg Sil, ezen hatalmasat fogsz derülni. Tegnap egyik osztálytársamat rajtakapták, mert becsempészett a suliba egy pornóújságot...hm, lehet nem kellett volna neki annyit mesélnem róla. Na mindegy, szóval lényeg a lényeg, az igazgató behívta magához és sikerült kihallgatnom, miket vágott a fejéhez. Még fel is tudtam venni...Ger, játszd már le!
A fiú nyugis vénemberes tempóban állított kettőt a lejátszóján, mire egy érces hangú, tekintélyt parancsoló öregúr kezdett el szólni a hangszóróból. Olyan választékosan volt képes becsmérelni, mindenféle vulgáris szó használata nélkül, hogy már szinte önmaga paródiájának hangzott.
- Egy pornóújságért ? – horkan fel - Egek, hol vagyunk az óvodában? - Megrázra a fejét, és mélyet szív a cigibe. Nem sokkal később eg ismerős alakra less figyelmes. Esroniel igazgató éppen akkor megy be a főépületbe. Gyengén megrúgja Ger lábát is, hogy észrevegye.
- Nézd csak ki érkezik, Ger. -vigyorog rá. - Nem kéne lassan mennünk a következő célterületre? Még össze kéne raknunk a parittyát, igaz?
Sil sikeresen kizökkenti őt a transzból. Ránéz az órájára.
- Még nagyjából húsz percünk van mindent elintézni.
- Ger, remélem nem azt terve.... - egy laza mozdulattal kihúzza a dugót a hangszóróból
- Bocsi Lia, de sajnos be kell érned velem.
Azzal a két jóbarát elindult lefelé a lépcsőn.
- Ha jól emlékszem, a pom-pom csapatnak most van edzése a focipályán. Ott majd megszerezzük.
- Abban biztos lehetsz. – nevet vissza. Elérkezett a nagy terv legzseniálisabb pontja.




- Szia Cara, mi újság ? - lépett oda az élénk vörös hajú lányhoz, aki történetesen a pom-pom csapat vezetője is volt. - Van időd beszélni velem egy percet?
- Szia Sil, szia Ger! -köszöntött ránk a derűs mosolyú szépség.
- Szia, éppen csak erre jártunk.
Sil nem teketóriázik sokat, azonnal megragadja a karját és elrohan vele. Ebbe ő most nem igazán tud asszisztálni, a barátja mindig is jobban értett hozzá mint ő. Míg Sil odavan, gyorsan előveszi a telefonját, hogy pár új zenét küldhessen át a lejátszójára. Elcsattan egy pofon a sarokban, szépen visszhangzik, s alig egy fél másodpercre rá egy csók is. Cara elvonul, Sil pedig félig mosolyogva, félig az arcát dörzsölgetve tér vissza.
- Belement, de volt egy feltétele. Ő is jönni akar. Próbáld meg lebeszélni... – bökte ki sajnálkozva, miközben próbálta eltüntetni az arcáról a vörös tenyérnyomot.
Gerard fapofával figyelte, ahogy Sil visszajön, miközben próbált nem odafigyelni Lia fülsüketítő nevetésére, amítől valahogy ő is viccesebbnek látta a szituációt.
- Hát...nem látok rá túl sok esélyt, hogy sikerülne.
- Gyere menjünk.
Hátul Cara várta őket kezében szégyenltelenül pörgetve a melltartóját.
- Kívánod a megtiszteltetést, hogy összerakd, Ger?
Pont jó helyen voltak, a tornaterem háta mögül remekül rálátni a mindkét tanári mosdó ablakára.
Gert furdalta a kíváncsiság, mit gondolhatott Cara, amikpr Sil előállt neki a tervvel. Amikor ő elmesélte Liának, az első gondolata az volt, miért nem használnak valami mást.
- Bízd csak ide.
Kinyújtotta a kezét.
- Cara, ha nem gond akkor ezt elkérném.
A lány egy gondolkodó pillantás keretében átnyújtotta a becses fehérneműt.. Ger óvatosan hozzákötötte a fa két szárához figyelve, nehogy elszakadjon.
- Kész is. - feleli majd felemeli a magasba, mintha valami mágikus kardot emelne az égbe
- Ger, mondtam már, hogy eltúlzod.
- Nem elégszer...izé, bocsi srácok, csak mormolok magamban. - egy pillanatra elfelejtette, hogy Cara nem is tud Liáról - Na, akkor én tartom a fát és célzok vele, te pedig lődd ki a kis ajándékot.
- Hát ezekre gondolsz? - húz elő két könnygázgránátot a mellzsebemből. - A bátyám spéci ajándéka.
Cara felnevet ahogy rájön...egy kicsit sem vicceltek. Odafentről jól hallható dobogás, és zajongás hallatszik, úgy tűnik szépen hat a hashajtó amit Gerard a vízbe csempészett. A fiú még egyik ujjával ellenőrzi a szelet, csak a poén kedvéért, majd a megfelelő pozícióba állítja a rudat.
- Most! – vezényel Sil, majd belövi az ablakon a kibiztosított könnygázgránátot. Előkapja a másikat is, betölti - Kicsit feljebb és balra, Ger !
- Ez kész. Nem kell túl nagyot repülnie, nehogy az ablak fölé menjen.
A két gránát sikeresen célba ér. A következő pillanatban zavarodott kiálltások szűrődnek ki az ablakon.
- Na MOST futás!
Sil és Cara azon nyomban elkezd sprintelni, meg sem állnak, míg ki nem érnek a parkolóig. Ger mögöttük fut, nem valami gyorsan, de magához képest meglehetősen szaporán. Sil röhögve elvágódik a motorján, mialatt barátja nagynehezen utoléri a másik két jómadarat, majd odaérve hozzájuk igyekszik stabilizálni a légzésszámát, amit jócskánmegnehezít a folyamatos röhögés
- Hát ez hatalmas volt...kár, hogy vissza kell menni órákra.
- Megvesztél? A fél tanári karon rajta van a szapora, és a fél emelet megtelik nemsoká könnygázzal. - nevet rá démonian. - Azt mondom húzzunk haza. Semmi kedvem itt lógni.
Cara vállat von, és elutasítóan legyint.
- Nekem még edzésem van a lányokkal, bocsi. - mondja, majd elindult a tornaterem felé - Kössz srácok, Sil te pedig majd visszaadod! - mutat a parittyára kötözött sportmelltartóra.
- Végül is, miért ne. Menjünk hozzánk...de ha már ennyire ráérünk, ezúttal gyalog!
Sil erre csak elmosolyodik és megveregeti a motorja hátulját. Ger lemondóan legyint egyet, majd nagyot nyelve helyet foglal. Ezúttal nem kellett sietniük sehova, így kicsit egyenletesebb és nyugisabb tempóban mehettek haza. Ger határozottan jobban viseli az utat mint reggel, ennek köszönhetően leszállás után pár szédült lépést követően képes lesz egyenesen járni.
- Megérkeztünk, Ger.
- Tiszta szerencse. Na gyere, mutatom az utat.
Ger családjából még senki sem érkezett haza, hiszen rajta kívül nem kísérelte meg senki sem elgázosítani a főnökét/tanárát, így legalább senkit sem fog zavarni, ha vendéget fogad. Atvágva a nappalin hamar megérkeznek a fiú szobájához. A helységben mint midig, most is a káosz uralkodott, Ger holmijai véletlenszerűen elhelyezett kupacokban álltak mindenfelé. Bár az ember azt gondolná, hogy képtelenség ekkor kuplerájban bármit is megtalálni, neki sosem okozott gondot megkeresni bármely cuccát. A szoba ablakai még mindig el voltak sötétítve, hogy a reggeli napfélnytől ne melegedjen fel tőlságosan a levegő. Gerard gyorsan kinyitotta az ablakot. A beszűrődő napfény megvilágította a falat és a szekrényeket. Ezek számos saját készítésű rajznak, poszternek és gyűjtői relikviáknak adtak otthont. Az ágy mellett ott feküdt egy hatalmas stóc manga rajta egy "elolvasandó" feliratú öntapadós cetlivel. A szoba egyik falára egy nem túl nagy, de nem is túl kicsi monitorvolt felföggesztve, hozzá csatlakoztatva egy konzolhoz. A képernyő előbb két babzsékfoter volt a szoba közepére kiterített szőnyegen.
- Helyezd magad kényelembe, addig beizzítom a kicsikét.
gyorsan bekapcsolta a szerkezetet, majd utolsó simítésként Lia csatlakozóját átdugta egy, a szoba sarkába fektetett hangszóróba
- Te itt rá...áhhh hagyjuk. – Kezdene bele a mondatába, amikor észreveszi, hogy már reflexszerűen húzott elő egy szál cigit, de aztán eszébe jut, hogy Ger szülei nem igazán tolerálják a bagószagot a hászban, így végül beetörődve elrakja azt. Ger együttérzően néz rá Silre, de sajnos nem tud mit tenni ezügyben. Hogy felvidítsa, megmutatja neki a korábban melegetett játéka borítóját.
- Erről meséltem mi! Az új DoA. Fenomenális!
Áradozás közben előkapja a CD-t a tokból, megpörgeti az ujja körül, majd egy látványos mozdulattal behelyezi a lejátszóba. A játék azonnal elindul, Ger pedig helyet foglal a másik fotelben, odanyúltva az egyik kontrollert Silnek.
- Kéz és lábtörést. Akkor...kezdődjön a játék!
Kiválasztja a neki szimpatikus karaktert
- Majd én eltöröm a kezed is, a lábad is. - nevetek rá, majd kiválaszt ő is egy számára megfelelő szereplőt.
Az új játék teljesen más moncepciókra épül, mint elődei, így Sil, aki még csak a korábbi játékokat ismerte igencsak nehezen tudja kiismerni a dolgok működését.
- Hű, ez nem rossz. Sőt...a fenébe, X ! X ! Nem igaz...a háromszöggel, vagy a kockával lehet rúgni ? Ohh Lia közben mesélj valamit ! - nyög oda a harmadik félnek, aki láthatóan háttérbe szorult két kockuló pasi háta mögött.
Bár Sil nem bizonyult túl erős ellenfélnek, de azért Ger sem vette véresen komolyan, igyekezett neki tanácsokat osztogatni.
- Használd a kombókat, most már inkább azokkal lehet nagyot ütni....várj, ha közel kerülsz, ultival le tudod venni a fél életem...
Lia csak csendben figyelte a játékot, egészen addig, amíg Sil meg nem szólította.
- Mesélni? Ahhoz most nincs kedvem. Gyertek egyet ellenem ketten.
Gerard halálkomoly fejjel nézett rá a barátjára. Lia még nála is jobban ismerte ezeket a játékokat, képes volt már-már az ellenfele gondolataiba belelátni. Ha kihívást intéz, azt véresen komolyan kell venni, különben csúnya vége lesz. Már többször is játszottak ketten ellene, de még együttes erővel sem votlak képesek legyőzni...igaz, az utóbbi időben egyre közelebb kerültek hozzá.
- Legyen. Csatlakozz fel a hálózatra.
- Akkor viszont nekünk erősítésre lesz szükségünk. – jelentette ki ellentmodást nem tűrő hangom.
- Ha valóban olyan jó vagy, mint ahogy a madarak csicseregték, akkor remélem öt percre megbocsátasz nekünk.
- Oh...
A kezével eltakarta a mikrofonját, nehogy lehallgathassák a beszélgetésüket
- Na, mi a nagy terved?
- Valahogy meg kéne szívatni...de ötletem sincs hogyan. Viszont én tépek előtte, úgy jobban megy. - kezd bele a mondandójába.
- Nyugi, nekem sincs...de hát a remény hal meg utoljára.
Aztán kicsit elgondolkozott.
- Végül is miért ne...
- Mindjárt jövünk ! - kiabálta jókedvűen, majd nyugodt tempóban lesétáltaka ház oldalához, ahol a cigisdoboz mélyéről egy gyönyörűen megcsavart rakétát varázsolt elő. Meggyújtotta, majd két hosszabb, nyugodt szippantás után átnyújtotta Gernek.
A fiú határozottan bűntudatot érzett, amikor átvette Siltől a szálat, ugyanis Lia a múltkori alkalommal úgy a fejére olvasott, hogy az öröm, mint fogalom egy hétre elkerülte. Ennek ellenére jó mókána gérkezett és ha már felrobbantották a suli WC-jét, miért ne.
- Kösz.
A füst ízét még mindig nem volt képes megszokni, nem fért a fejébe, hogy képes Sil ebből naponta elszívni akár egy vagy több dobozzal. Két-három slukk után vissza is adta
- Huuuhhhh -. fújtatott egyet Sil, miközben előhalászott a zsebéből egy szél cigarettét és rágyúltott.
- Ez jóféle, mi?
Lassan neki is kezdett hatni a cucc, így hogy az egyensúlyát megtartsa, félig nekidőlt a falnak. Amikor Sil hátbavágta, kishíján hasraesett. Szúrós, véreres szemekkel nézett rá vissza.
- Hát...lehet.
Összeszedte magát, majd erőtt véve megindult visszafelé
- Gyerünk, van egy lejátszandó meccsünk!
- Adjunk neki! – dörzsölte meg a tenyerét.
A két jó barát szépen visszaballagott.
- Lia készen állsz ?
A hangszóróból csak ennyi halaltszott
- Mi tartott ennyi ideig? Együtt mentetek CW-re?
A lány próbálta kicsit felheccelni a két barátot. Ger nem sokkal Sil után elfoglalja a helyét.
- Indítom.
Lia most sem kímélte őket. Hiába voltak ketten együtt, nagyon nehéz volt akár csak megközelíteni is őt
- Ger, figy, menj fel, fel, fel, aztán le, nyomsz egy duplarúgást, majd jöhet a kombót, figyelsz? - magyarázta Gerardnak. Valamiért kissé betépve Sil játékstílusa is javult. Mert Lia valóban nem volt egy könnyű ellenfél. Mintha maga a játék ellen játszottam volna. Az agresszív támadásainak meg volt az eredménye, sikerült egy rest nyitni a lány védelmén.
- Ger, csináld, most, most!
Lia vadul támadott viszonzásként, Gert leginkább az érdekelte, hogy ne haljanak meg a lány vad rohamaitól.
- Csinálom...
Sil megadta a lehetőséget, nem lett volna szép dolog elszalasztani. Ger felugrott, majd a levegőből egy jól irányzott kombót küldött egyenesen Lia arcába.
- Nocsak, megtört volna a jég?
- El ne hidd...
Lia a védekezés helyett Gerrel egyidőben támadott, így bár a kombó betalált, mindketten sebződtek, még ha Lia kicsit többet is. Ekkor a meccs időkorlátja lejárt és mivel az életpontjaik össege pont megegyezett, döntetlennel végződött a meccs.
- Hehe, több szerencsét legközelebb. Sil, nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz játszani.
- Hehe, én sem... – nevette el magát, miközben elégedetten hátradplt a babzsákfotelben. Ez a fél győzelem már bőven elék okod ad az ünneplésre.
- Te se vagy valami rossz játékos...mond hogy a francba csinálod az a pörgőrúgásos trükköt ? – kérdez vissza kissé zavaros hangon.
Lia felnevetett.
- Ja, hát bugos a játék. Amikor a felrúgást a levegőben használod, majd utána indítasz rögtön egy másikat, elkezd forogni a karakter, mintha megállás nélkül nyomkodnád.
Igen, Lia már csak így játszott. Nagyjából ezeknek a furcsa trükkjeinek köszönheti, hogy ilyen jó játékos
A fél pillanatnyi elmélázásomból a telefonom csörgése zökkentett ki. Kicsit belassulva tértem magamhoz, s előkotortam a zsebemből a telefonomat. Ahogy ránzétem az üzenetekre elkomorodtam. Felpattantam, majd Gerre néztem. Egyértelmű volt hogy megint afféle vészhelyzet ált elő Fry miatt.
- Bocsi Ger, bocsi Lia, le kell lépnem... - hadartam gyorsan, majd indultam is kifelé. Még gyorsan kezet fogtam Gerardal és felpattantam a motoromra. Körbecsaptam a hajam a nyakam körül, majd tétován intettem még mielőtt elrobogtam volna.
- Viszlát, holnap találkozunk.
Fél percig csak a csend zúgott a szobában, ahogy Ger elpakolta  a játékot.
- Kalandos nap volt ez, nem Lia?
- Hm…már vége is van? Na végre!
Ekkor hirtelen kinyílt a ruhásszekrény ajtaja és kiugrott belőle a lány teljes valójában. Kezében ott szorongatta a PS-portable-jét, amivel a két jóbarát ellen játszott. Gerard nem hit a szemének, ijedt tekintettel mutatott rá Liára.
- Te… te…mégis mikor jöttél be?
- Amíg ti el voltatok foglalva a suli káoszba taszításával. Meglepődtél?
- Az nem kifejezés...

6:50. Az éjszaka halk nyugalmát telefonomon beállított egyik kedvenc együttesem ébresztőóraként szolgáló száma szakította meg. Mindig is voltak kikötéseim az ébresztő zenével kapcsolatban, hogy elég hamar megutálom őket, kiindulva abból, hogy ezek zavarnak fel álmomból, azonban erre az egyre valahogy képtelen voltam neheztelni. Satnya mozdulatokkal lóbáltam a kezemet az ágyban, próbálva elérni az éjjeliszekrényemen csengő telefont, s kikapcsolni azt. Miután elcsöndesítettem a zenét, fájdalmas sóhajokkal nyújtóztattam ki fáradt végtagjaimat, s dörzsöltem ki szememből az álmosság szikráit. Pár perc lustálkodás után végül erőt vettem magamon, s kiszenvedtem az ágyam hívogató öleléséből. Egy szál alsógatyában kivándoroltam a konyhába, s feltettem főni egy kávét, ezután pedig következő utam a fürdőszobába vezetett, ahol vettem egy gyors zuhanyt. Végigtöröltem vizes testem, törölközőmet derekam köré tekertem, majd visszabaktattam a szobámban, valami ruhanemű után kutatva. Mai öltözetemként egy sötét, több helyen szakított csőnadrágot öltöttem fel, és egy nyitottabb vágású fehér trikót, melyet különféle elvont vonaljátékok díszítették feketén. Csuklóimra felvettem mindennap hordott sötétbarna fa karkötőim, s megigazgattam fültágítóim, melyek az alvás alatt kicsit kényelmetlenebb pozícióba tolódtak. Táskámat a sarokból fölkapva jobb vállamra dobtam, majd leviharoztam a lépcsőn a földszintre. Felhúztam bordó, vászon Vans cipellőmet, majd a felnyaláboltam a cipős szekrénynek támasztott gördeszkámat, amiről büszkén mondhattam, hogy én festettem s designoltam. Mindig is odavoltam a művészetekért, főleg a sajátomért… A kulcsot elfordítottam a zárban miután kiértem a házból, s zsebembe dugtam telefonom mellé, majd a deszkát az aszfaltra gurítottam, s utána lépve felálltam rá, megkezdve átlag utamat a suliba.
***
Az iskolától pár percnyi sétára volt egy parkosított rész, ahol igazából szinte senki sem szokott megfordulni, főleg nem reggel. Az egyik összefirkált padon ücsörögtem, táskám és a gördeszkám társaságában. Kezemben tiplit készítettem egy régebbi Yu-Gi-Oh kártya egy darabjából, amit egy cigipapír végébe helyeztem, s letettem magam mellé. Miközben táskámba nyúltam a kis légmentes zacskóért, amiben a pár napja vett füvem maradéka hanyatlódott, szememmel a tájat fürkészve bizonyosodtam meg róla, hogy nem fog senki sem megzavarni reggeli ceremóniámban. A kis zacsit egy fémőrlő, és némi dohány társaságában, vettem ki, majd dolgozni kezdtem. Már késznek mondható volt a joint, éppen a pad kemény felületén kocogtattam le, amikor megzavartak. A mögöttem lévő mozdulatra, s a kavics recsegésére a pulzusom az egekbe szökött, a víz kishíján levert. Gyors mozdulattal zsebrevágtam ami kezem ügyében volt, reménykedve, hogy az illető nem látta meg, bárki is legyen az. Nem hiszek istenben, de kegyetlen imádkoztam, hogy ne rendőr legyen. A vállamon pár apró koppintást éreztem. Hátrakaptam fejemet, majd némileg megkönnyebbültem, amikor megpillantottam osztálytársamat, Anorát. Osztálytárs azonban ide vagy oda, nem is nagyon ismertem, szinte csak pár szót váltottunk, egyfajta nézőviszonyban vagyunk. Érdekes volt, és egyedi személyiség, azonban még nem volt részünk hosszasabb beszélgetésben egymással, és most igen rosszkor támadt kedve velem csevegni.
– Miért vagy itt? – nézett rám szúrós tekintetével, és a kérdést az igazat megvallva nem nagyon tudtam hova tenni.
– Miért is érdekel ez igazán téged? – ráncoltam szemöldököm furcsa kérdésére egyfajta elterelő kérdésként.
– Éppen a helyemet foglalod el. – bökött az alattam lévő padra, amire csak furcsán felnevettem.
- A Te helyed? Váó, nem tűnt fel, hogy alsó tagozaton vagyunk. – mondtam cinikusan.
- Nem tűnt fel, hogy bármikor is itt lettél volna. Ezért is választottam ezt a helyet. – kezdett duzzogni.
– Pedig biztos jobb a kis helyed, így, hogy már itt vagyok. – kacagtam – De ha ennyire fontos neked hogy itt üldögélj, akkor nyugodtan. Átmegyek egy másik padra. – forgattam a szemeim, majd felálltam, azonban ez egy elég nagy hiba volt. Ha látta a lány, ha nem, hogy tekerek, most bizony a zsebemből kiesett a kész munka, s a földre landolva biztos észrevette. Gyorsan utánanyúltam, s felvettem a földről.
– Rajtad áll: Szereted a kihívásokat? Maradhatsz a padon, ha nyersz mondjuk... egy fogadásban. De el is futhatsz innen, az persze könnyebb lenne neked... – vigyorgott rám. Igazából ráhagytam volna az egészet, mert gyerekes időpazarlásnak véltem, pláne, hogy az volt a tét, hogy maradhatok egy padon, amikor a húsz méteres körzetben még volt kettő, azonban kíváncsi voltam, mi is jár a fejében.
– Mire gondolsz? – Fontam karba kezeimet.
- Mennyire félted a gördeszkád? – nézett körbe.
– Figyelj, nem értem mire célzol, de rengeteg munkám van benne, az egész hátulját én festettem.
- a kikötésem a deszka, hogy neked is legyen valami élvezet benne, dönts te, mit kezdjek vele. – húzta lábával magához gördeszkámat. - ne gondolj semmi rosszra, valami laza legyen... hogy neked se haladja meg a képességeidet – gúnyolódott rajtam vigyorogva.
– Pff… mintha le tudnál verni, ennyi erővel már most elindulhatnál a suliba, nehogy elkéss. – vigyorogtam vissza rá cinikusan. – Tegyük fel, te nyersz, akkor mi lesz?
Minden álmom az iskola padjait koptatni, ez érdekesebbnek hangzik. Ha már itt vagy, legalább legyen értelme ennek a reggelnek. Legyen mondjuk.. ha nyerek, elmész innen és békén hagyod ezt a szerencsétlen padot. – kezdte megalkotni a szabályokat. – Ja és adsz a jointól. – az utóbbira nevetésben törtem ki.
– Hát édeském, te aztán feltudod dobni az ember reggelét. – röhögtem fel. – De ha nyerek, átírjuk ezt a mennyei padot – túlzottam hangommal – az én nevemre, ugye?
- Legyen így, kell neked is némi remény. – kacsintott rám - nos, akkor mondd, milyen nagyszerű ötleted lenne?
Hmmm. - gondolkodtam egy pillanatra. - Ha már ilyen nagyra vagy magaddal, mutass be valami trükköt, valami komolyabbat. Ha azt jobban megcsinálom, én nyerek. Másik esetben te. – leptem hatra, jelezve, hogy nekiállhat. Rálépett a deszkára, meghajtotta kicsit magát, majd amikor azt vártam, hogy jól pofára esik, életem egyik legszebb 360 ollieát láthattam aminek szabad szemmel eddig tanúja voltam. Gyönyörű forgás, patent érkezés. Alig hittem a szemeimnek.
- Na, ez lenne a trükk. Hajrá! – kacsintott rám ismét, s felém gurította a deszkát. Még mindig nem nagyon tudtam szóhoz jutni. Elindultam, majd ugrás közben kicsúszott alólam a gördeszkám, majd hátsó felemre estem az aszfalton. Hihetetlen, hogy ez a kis fruska így beadta azt a trükköt, én meg még megcsinálni sem vagyok képes, pedig már rengetegszer megvolt az évek alatt.
- Oké, faszság az egész, megpróbálhatom még egyszer? Biztos menne. – kérleltem a lányt második esélyért.
- Hadd gondolkozzam. Nem. Ezt nem csinálhatod, az alku, az alku. viszont ha valami nehezebbet tudsz, szívesen megnézem azt. – gúnyolódott.
– Chh… neked aztán nem kell bizonyítanod semmit. – mondtam neki majd fejemmel intettem, hogy jöjjön közelebb, s helyet foglaltam a padon, elővéve a jointot, s begyújtottam azt. Pár nagyobb szippantással életre keltettem azt, majd kettő másikat szívtam, s tovább adtam a lánynak, miközben tüdőm mélyén tartottam a füstöt. Lent tartottam egy rövidebb ideig, majd kifújtam azt. Hagytam, ahogy a tüdőmbe áradó dohány és fű füstjének keveréke lassan felszívódjon, s elárasszon a kellemes tompaság.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megadod magad... de nem is zavar igazából. – nézett rám kicsit meglepetten, miközben elvette a jointomat.
– Nem adtam meg magam. Ami azt illeti, lenne egy ötletem. Egy visszavágó. – emeltem fel tekintetemet a lányra, miközben átvettem a cigit, s újra nagyokat slukkoltam bele.
- Érdekesnek hangzik. – nézett el a másik irányba. - Vegyünk ki egy szabad napot, a becsengőt úgy is lekéstük már. – vigyorgott, amikor úgy is tudta, hogy még bőven beérnénk. De hát nekem sem volt az égadta világon semmi kedvem sem bemenni suliba.
– Ezt nyomjuk még el, aztán induljunk, akarok mutatni egy helyet. Nyugi, nem áll szándékomban elrabolni… habáááár… - néztem fel rá egy kis szünetet tartva, majd elnevettem magam.
Nem sokra mennél velem, elviszem a deszkád és nem érsz utol utána – nevetett fel ő is. Végeztünk a jointtal, majd végül útnak is indultunk.
***
Áthoppantunk a ”BELÉPNI TILOS” táblával jelzett kerítésen, majd miközben az egyik elhagyatott ház felé tartottunk, nekikezdtem mondandómnak.
– Nos Anora, ez a hely húsz évvel ezelőtt egy tömeggyilkosság majd gyújtogatás után lezárt terület lett. Azóta aligha jár erre valaki, én néha szoktam, de mást soha sem láttam még erre mást. Éééés, most jön a lényeg! – játszottam hangommal. – Múltkor találtam valamit, ami nagyon jó visszavágó lenne. Gyere, abban a házban van. – mutattam az egyik romos épület felé.
- Vágjunk bele – kacsintott rám vidáman - Pontosan mire gondoltál?
– Pár nappal ezelőtt voltam erre, akkor láttam valamit, és ha emlékezetem nem csal, az nem volt más… mint egy… SZELLEM IDÉZŐ TÁÁÁBLAAA – álltam meg és ráztam kezeim dramatikusan. – Sajnálom. Ez szörnyű volt. – nevettem kínomban. – Lényeg a lényeg, az a tábla, amin betűk vannak és szellemekkel lehet kapcsolatba lépni vele. Hátha beszélgetünk valami vagány lélekkel. – kacsintottam rá. Kézrázásomra szemei nagyra nyíltak, majd ő is elnevette magát.
- Igazad van, tényleg szörnyű volt, talán ezzel el is ijesztetted a szellemünket.  – kacagott, majd újra rám pillantott. - Akkor mire várunk, menjünk be. – indult meg nagy lendülettel, s ahogy elhaladt mellettem lassan végigsúrolta vállam, amire csak mosolyogtam egyet. Ahogy beértünk a dohos épületben, én intettem is a lánynak hogy kövessen, ahogyan felmentünk a szobába. Az egyik polcról le is vettem a táblát. Egy egyszerű fából készült kis ökörség volt, rajta az abc betűivel, míg a bal sarokban egy „NEM” míg a jobban egy „IGEN” díszelgett.
– Ez lenne az. – poroltam le. – Nos, a következőt kell tennünk. Van nálam egy feles pohár, azt rátesszük a közepére – mutattam a táblára. – Utána pedig, mindketten megvágjuk a tenyerünket, s összefonjuk kezeinket, míg a másik kezünkön két ujjunk a pohárra tesszük, és kérdéseket teszünk fel. – magyaráztam nagy beleéléssel. – Ja, és a végén le kell nyalni egymás vérét, és egymás véres nyelvét bekapni. – tartottam pár másodperc szünetet, majd felröhögtem. – Csak hülyülök.
- Ez... - kezdett bele a mondandójába, majd végül ő is nevetésben tört ki. - Kár, pedig a legizgalmasabb részét hagyjuk ki
– Hát… én nem vagyok semmi rossznak elrontója. – kacsintottam Anorára. – Na de kezdjünk bele. – táskámból kikotorásztam egy rugós kést, és az emlegetett poharat, amit elhelyeztem középen. Megvágtam a tenyerem, kicsit csípett, ahogy a hideg penge húsomba hatolt s helyén vér fakadt ki. Talán sok volt egy hülye játékért. Mikor végeztem tovább nyújtottam a lánynak, aki hasonlóképpen tett, majd összefontuk ujjainkat, míg másik kezünk a pohárra tettük.
– Van köztünk valaki? – tettem fel a kérdést, s legnagyobb meglepődésemre a pohár az „IGEN”-re vándorolt. Megfagyott egy pillanatra a vér az ereimben, alig bírtam szóhoz jutni.
– Te voltál az? – kaptam fel a lányra a tekintetem.
- Én? Meg sem mozdultam. – mondta ki az aggodalomra okot adó választ, miközben nagyra nyílt szemekkel rám nézett. - Akkor... kérdezek én. Öhm... nem jut eszembe semmi értelmes - nevet kínjában. - Beszélgethetünk veled? – nézett rám kicsit vállát vonva kérdően. Ha lett volna szabad kezem, most biztos az arcomat fogtam volna, de csak elhúztam a számat. A pohár ismét az igenre ment.
– Itt haltál meg? – kérdeztem a levegőbe, s a pohár a nemre csúszott. Nagyot nyeltem, majd végül megkérdeztem tőle.
– Miért vagy itt? – Pár másodperc eltelt, majd a pohár ide-oda cikázott.
– Hogy… befe…jezzem…amit…el…kezdtem. – olvastam fel hangosan. Csak értetlenül néztem, majd hirtelen az összes ablak kicsapódott, az üvegek kitörtek, s a tőlünk nem messze lévő szekrény is felborult. Ordítva pattantam fel, miközben a pohár a betűkön eszméletlen gyorsan cikázott.
- Één... ölt... itt... minden... halál. - próbálta a lány kiolvasni a suhanó pohárból a betűket, miközben szorosan mellém bújt, azonban engem valahogy nem nagyon érdekelt.
– GYERE MÁR! – ordítottam megragadva Anora csuklóját, s lefelé rohantunk, egyenesen vissza a parkig, hátra sem nézve.
***
Ott álltunk, ahol reggel elindultunk. Egymás mellett lihegtünk, szótlanul. Még mindig nem tudtam hova tenni az egész délelőttöt, hogy mi is történt igazából. Remegő kézzel nyúltam egy cigarettáért a táskámba, majd rágyújtottam, s ahogy felnéztem, a lány is ugyanígy tett. Hagytam, ahogy a füst nikotinja kicsit megnyugtatja felajzott idegeimet. Szavak nélkül tekintetünk összetalálkozott, majd mindketten elsétáltunk egymás társaságában.[/color]

A tükörben látom, ahogy fehér, hosszú hajam kócosan a vállamra omlik. Látom magamat egy fekete farmerben, tornacipőben és szűk, fekete topban. Semmi új, minden nap ezeket viselem. Megigazítom a hajamat indulás előtt, azaz megrázom a fejemet és beletúrok, ezzel biztosítva az oroszlán-hatást. A biztonság kedvéért magamra veszek egy szürke pulcsit, jobban eltűnik benne és a karkötők labirintusában a fülhallgató, ha órán zenét hallgatok. Kilépek az ajtón félig a hátamra dobva a táskámat, majd bezárom az ajtót. Nincs itthon ilyenkor már senki. Egyedül vagyok teljesen, és élvezem. Nem lakok messze a sulitól, de minden nap egy fél órával hamarabb elindulok. Alig pár percnyi sétára van egy parkosított rész, ahol igazából szinte senki sem szokott megfordulni, főleg nem reggel. Itt szoktam megállni, s leülni egy padra, ahol még elszívok egy szál cigarettát. Nem szoktam rá, bármikor ki tudnék hagyni egy napot, de nem látom értelmét. Minek, ha egyszer van lehetőségem rá?
A reggeli csípős szellő felébreszt, miközben arról elmélkedek, miről is szólnak a napjaim. Az egyetlen jó dolog bennük a reggeli rutinom, ahogy a cigarettában lévő nikotin szétárad a testemben, elborítva az agyamat, eufórikus állapotba hozva engem, s ezzel az egyetlen fénypontjává válik a hétfőknek… keddeknek, szerdáknak és így tovább.
Befordulok a parkba, de látom, hogy egy idegen alak a padomon ül. Be kell vallanom, az a pad igazán a szívemhez nőtt. Mikor esténként kiszökök, mindig erre a helyre jövök, délutánonként ide járok olvasni, s a reggelt is itt kezdem. Mondhatni, ha ez a pad mesélni tudna, csak arról panaszkodna, hogy folyamatosan rajta ülök. Az illető nem is tűnik annyira idegennek, mikor közelebb érek, látom, hogy az egyik osztálytársam az. A meglepettség keveredett egy pillanatra a haraggal. Mit keres ez itt? Mivel a pad hátulja felől jövök, ő nem láthat engem. Odamegyek hozzá, és megkocogtatom a vállát, mire ő kicsit meglepődve hátrafordul.
- Miért vagy itt? – szegezem neki a kérdést szúrós szemmel. Közben a pad mellé sétálok, s megállok mellette. Tudom ki ő, ezért csak annyi érdekel, mit keres a helyemen.
- Miért is érdekel ez igazán téged? – feleli szemöldökét ráncolva. Egy ilyen válaszra számítottam, érzem, hogy nem lesz könnyű menet a ma reggelem.
- Éppen a helyemet foglalod el. – mutatok arra a pontra, ahol ül.
- A Te helyed? Váó, nem tűnt fel, hogy alsó tagozaton vagyunk. – cinikusan kinevet, ami nem kicsit bosszantó.
- Nem tűnt fel, hogy bármikor is itt lettél volna. – fonom keresztbe a karomat. - Ezért is választottam ezt a helyet. - Nem fűlött a fogam most ahhoz, hogy belém kössenek.
- Pedig biztos jobb a kis helyed, így, hogy már itt vagyok. – gúnyosan felkacag, ami nem teszi kellemesebbé a helyzetet. – De ha ennyire fontos neked hogy itt üldögélj, akkor nyugodtan. Átmegyek egy másik padra. – abba a pillanatban, hogy feláll, kiesik a zsebéből egy joint, amint gyorsan felkap és visszadugja a helyére. Kapva kapok az alkalmon, végigkövetem a jelenetet majd vigyorogva meredek rá.
- Rajtad áll: szereted a kihívásokat? Maradhatsz a padon, ha nyersz, mondjuk... egy fogadásban. De el is futhatsz innen, az persze könnyebb lenne neked... – az ég felé fordítom unottnak mutatott fejemet, de az utolsó szavaknál ravasz tekintettel felé fordulok.
- Mire gondolsz? – erre már ő is keresztbe fonja karjait.
Körbenézek, ötletek után kutatva: - Hmm, mennyire félted a gördeszkádat?
- Figyelj, nem értem mire célzol, de rengeteg munkám van benne, az egész hátulját én festettem. – érzem, hogy nem érti, mire akarok kilyukadni, de ez nem is zavar. Hadd törje csak a fejét.
- A kikötésem a deszka. Hogy neked is legyen valami élvezet benne, dönts te, mit kezdjek vele. - a lábamhoz húzom a gördeszkát, bal talpamat ráhelyezem. - Ne gondolj semmi rosszra, valami laza legyen... hogy neked se haladja meg a képességeidet. – vigyorgok rá.
- Pff… mintha le tudnál verni, ennyi erővel már most elindulhatnál a suliba, nehogy elkéss. – vigyorog vissza rám cinikusan. – Tegyük fel, te nyersz, akkor mi lesz?
- Persze, minden álmom az iskola padjait koptatni, ugyan már, ez érdekesebbnek hangzik. - válaszolok semlegesen, ide-oda tologatva a deszkát. - Ha már itt vagy, legalább legyen értelme ennek a reggelnek. Legyen, mondjuk... ha nyerek, elmész innen és békén hagyod ezt a szerencsétlen padot - eltúlzom a pad jelzőjét, s drámai gesztusokkal mutatok felé. - Ja, és adsz a jointból - vigyorgok rá újból. Kényelmetlen helyzetbe akarom hozni, nem úszhatja meg ilyen könnyen, hogy elfoglalta a padot.
- Hát Édeském, te aztán fel tudod dobni az ember reggelét. - röhög fel.  – De ha nyerek, átírjuk ezt a mennyei padot – ő is túloz a hangjával – az én nevemre, ugye?
- Legyen így, kell neked is némi remény. – kacsintok rá eszelősen - Nos, akkor mondd, milyen nagyszerű ötleted lenne?
- Hmmm. – látszik, hogy komolyan elgondolkodik ezen.  - Ha már ilyen nagyra vagy magaddal, mutass be valami trükköt, valami komolyabbat. Ha azt jobban megcsinálom, én nyerek. Más esetben pedig te. – hátralép, ezzel utat adva nekem, jelezvén, hogy kezdhetem.
Ellököm magam és mindkét lábamat felrakom a deszkára, a híres 360 ollie-ra készülök. Elhelyezem a talpaimat a megfelelő helyre, súlypont, emelkedés, lökés, és kész van. Visszaérkezek pontosan úgy, ahogy kell. Örömmel konstratálom magamban, hogy érdemes volt egykor az ismerőseimmel elmenni kipróbálni. Régebben volt egy olyan időszakom, amikor rendszeresen jártam el gördeszkázni és a többiekkel inni. Aztán rájöttem, hogy inni egyedül is tudok, deszkázni egyedül is tudok, a többiekre meg nincsen szükségem, úgyis a legtöbbjük egyetemisták lévén lemorzsolódtak a bandától.
- Na, ez lenne az. Hajrá - kacsintok rá és hozzá gurítom a deszkát, mikor megint felé fordulok.

Rárakja a lábát a deszkára és nekiindul. Látszik rajta, hogy sokat foglalkozott vele, mondatni profi. Egy pillanatra meg is ijedek, mégis csak a padom a tét. De ugyanekkor el is fog a nyugalom érzete, mert a levegőben kicsúszott alóla a deszka és hatalmas esik a földre. Alig bírom visszafogni magam, nehogy nevetésben törjek ki, bár egy kicsit sajnálom is. Biztos nem lesz kellemes érzés az ülés egy darabig.
- Oké, faszság az egész, megpróbálhatom még egyszer? Biztos menne. – áll fel és haragosan néz rám. Persze, hogy nem örül, épp most vesztett el egy fogadást velem szemben.
- Hadd gondolkozzam… Nem. Ezt nem csinálhatod, az alku, az alku. Viszont ha valami nehezebbet tudsz, szívesen megnézem azt.
- Chh… neked aztán nem kell bizonyítanom semmit. – int a fejével, hogy üljek le mellé a padra, majd előveszi a jointot.
Kicsit meglepetten nézek rá, de végül helyet foglalok mellette a padon.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megadod magad… de nem is zavar igazából - elveszem a cigit is nagyot szívok belőle.
- Nem adtam meg magam. Ami azt illeti, lenne egy ötletem. Egy visszavágó. – felnéz rám miközben visszaveszi tőlem.
- Érdekesnek hangzik. - mosolygok a másik irányba. - Vegyünk ki egy szabad napot, a becsengőt úgy is lekéstük már. – még bőven beérnénk az első óra előtt, még ha lassan sétálunk, akkor is, de nem érdekel. Máshogy akarom ezt a napot. Itt még nincs vége semminek sem. Sőt, az egész csak most kezdődik.
- Ezt nyomjuk még el, aztán induljunk, akarok mutatni egy helyet. Nyugi, nem áll szándékomban elrabolni… habáááár… - egy kis szünet után nevetésben tör ki.
- Nem sokra mennél velem, elviszem a deszkád és nem érsz utol utána - nevetek fel én is. Igen jó hatása vannak ennek a ciginek. Egyértelműen látszik, hogy oldódik a feszültség. Főleg én nyugodtam meg, mert érzem, hogy akármi is történjen ma, nem lesz többé vita a pad körül.
Amint végzünk a cigivel, felpattanunk és elindulunk a helyre. Rábízom az utat Neilre, nem tudom, hova akar vezetni. Áthuppanunk a kerítésen és sétálni kezdünk tejesen ellentétes irányba, egyre távolabb kerülve az iskolától.

Mikor odaérünk, felismerem a helyet, jártam itt egyszer már. De látom, hogy Neil belekezd valamibe, ezért végighallgatom.
- Nos Anora, ez a hely húsz évvel ezelőtt egy tömeggyilkosság majd gyújtogatás után lezárt terület lett. Azóta aligha jár erre valaki, én néha szoktam, de mást soha sem láttam még erre. Éééés, most jön a lényeg! – játszott a hangjával.  – Múltkor találtam valamit, ami nagyon jó visszavágó lenne. Gyere, abban a házban van. – bökött az egyik romos épület felé.
- Vágjunk bele akkor. – kacsintok rá jókedvűen. Egyáltalán nem riadok vissza a bizarr kinézetű épülettől, kecsegtető is az ötlet, hogy belépjünk. - Pontosan mire gondoltál?
- Pár nappal ezelőtt voltam erre, akkor láttam valamit, és ha emlékezetem nem csal, az nem volt más… mint egy… SZELLEM IDÉZŐ TÁÁÁBLAAA – állt meg és a kezeit dramatikusan rázni kezdte. Vicces látványt nyújtott, nem emlékeztetett arra a magának való, mogorva srácra, akivel reggel találkoztam.  – Sajnálom. Ez szörnyű volt. – nevetett kínjában. – Lényeg a lényeg, az a tábla, amin betűk vannak és szellemekkel lehet kapcsolatba lépni vele. Hátha beszélgetünk valami vagány lélekkel. – kacsint rám.
Hatalmasra nyitott szemekkel nézek rá, mikor elkezdte a furcsa mozdulatokat, majd elnevetem magam - Igazad van, tényleg iszonyú volt, talán ezzel el is ijesztetted a szellemünket. - kacagok magamban, majd rá nézek. - Akkor mire várunk még, menjünk be! - Elindulok befelé, Neil előtt, pontosan úgy, hogy elhaladva mellette a vállam őt súrolja. Érzem a pillantását a hátamon.
Amint beléptünk az ajtón, mellém jön és int, hogy kövessem. A nyikorgó lépcsőt követően egy szobába érünk, ahol Neil levesz egy nagy táblát az egyik polcról.
- Ez lenne az. –miközben leporolja, hatalmas réteg rárakódott porcica szabadul el nyávogva a szoba fülledt levegőjébe.  - Nos, a következőt kell tennünk. Van nálam egy feles pohár, azt rátesszük a közepére – mutat a táblára, amin fel van sorolva az ábécé összes betűje, s a két sarokban hatalmas IGEN és NEM felirat virít. – Utána pedig, mindketten megvágjuk a tenyerünket, s összefonjuk kezeinket, míg a másik kezünkön két ujjunk a pohárra tesszük, és kérdéseket teszünk fel. – nagy beleéléssel magyaráz, öröm nézni s hallgatni. – Ja, és a végén le kell nyalni egymás vérét, és egymás véres nyelvét bekapni…
- Ez… - nézek rá hatalmas szemekkel, csak nem gondolja komolyan. Nem gondolhatja komolyan.
Pár másodperc szünet után felröhög. – Csak hülyülök.
Felderülök erre a válaszra, nem is számíthattam másra. Nevetve válaszolok – Kár, pedig a legizgalmasabb részét hagyjuk ki így.
- Na de kezdjünk bele. – előkotor a táskájából egy rugós kést, és az emlegetett poharat, majd elhelyezi a tábla középen. Megvágja a tenyerét, látszik rajta, hogy fáj neki. Még egy hozzá hasonló személy sem tudná titkolni a fájdalom jeleit. Mikor befejezi, nekem nyújtja a kést. Ugyanígy teszek, s az arcom reflexszerűen összerándul a hideg fájdalom hatására. Most összefonjuk ujjainkat, míg másik kezünk a poháron hever.
- Van köztünk valaki? – teszi fel Neil a kérdést, s legnagyobb meglepődésünkre a pohár az „IGEN”-re vándorol. Megfagyott a vér az ereimben, alig bírtam szóhoz jutni, a gondolataim is elapadtak egy röpke pillanatra, a rideg félelem futkosott a hátamon. – Te voltál az? – néz rám hirtelen, látom a szemében, hogy ő is ugyanígy reagált a helyzetre.
- Én? Meg sem mozdultam. - nézek vissza rá, mindkettőnk szemében ott lapuk a ki nem mondott félelem. - Akkor... kérdezek én. Öhm... - nem jut eszembe semmi értelmes - nevetek szaggatottan, kínomban. - Beszélgethetnénk veled? - nézek Neilre, s felhúzom kicsit a vállamat, reménykedve, hogy nem tettem fel ostoba kérdést.
A reakciójából ítélve nem nyerte el tetszését a kérdésem. Pedig úgy gondolom, jobb megkérdezni, mint azt várni, hogy hirtelen valami… baleset történik.  A pohár ismét az igenre húzódik.
- Itt haltál meg? – kérdezi Neil, s két hatalmas nyelés közt nemleges választ kapunk. – Miért vagy itt? – Pár másodperc eltelt, majd a pohár hirtelen elkezdett ide-oda cikázni. – Hogy… befe…jezzem…amit…el…kezdtem. – olvasta fel hangosan. Csak értetlenül néztünk egymásra, majd váratlanul az összes ablak kicsapódott, az üvegek kitörtek, s a tőlünk nem messze lévő szekrény is felborult. Hatalmasat sikítottam és nagyon gyorsan odaugrottam Neil mellé. Mindketten zihálva néztük, ahogy a pohár eszméletlen gyorsan csúszkál a betűk között. Nem tudom nyomon követni a szöveget, annyira gyors, hogy csak részleteket sikerül elkapnom. Hangosan felolvasom, halkan, szaggatott hanggal. - én... ölt... itt... minden... halál.
A szívem a torkomban dobog, érzem, ahogy a vér kiszáll az arcomból és elsápadok. Ránézek Neilre, majd hirtelen megragadja a csuklómat és idegesen ordítva húz a lépcső felé. Kirohanunk az épületből, egészen vissza a parkig, addig meg sem állunk, majd ott végre összeszedjük magunkat. Mind a ketten remegünk, én a földet bámulom, miközben a karjaimmal a combomat támasztom. Nehéz összerendezni a gondolataimat, az egész délelőtt olyan… felfoghatatlan volt. Nem tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént.
Az agyam még kalapál, szüntelenül dörömböl a koponyámon, hogy engedjék ki, ugyanis ő nem erre vállalkozott. Nem voltam képes mást tenni, mint remegő kezekkel elővenni egy cigarettát a dobozából, s behelyezni a számba. Kiegyenesedek és látom, hogy Neil ugyanígy tesz. A szemébe nézek, s ő viszonozza a pillantást. így állunk ott néhány másodpercig, majd ő megfordul, én meg elindulok.
Egymás mellett lépdelünk szótlanul, cigaretta füstöt hagyva magunk után.

- Nézd, milyen jó a segge!
- Ja, de mondjuk ugrálhatna a melle is, ahogy sétál. Olyan lapos...
- Haver, kit érdekel, én szívesen....
A mondatot nem tudta befejezni a suhanc, ugyanis észrevette, hogy elkezdtem felé sétálni.   Arcukra széles vigyor húzódott.
Rólam beszéltek, természetesen. Tudom, hogy megnéznek a diákjaim, és ez eleinte nagyon zavarba is hozott, de az, ha hangosan vitatják, messze túl megy a tűréshatáromon.
Komoly ábrázatom akkor se tört meg, amikor majdnem nekiütköztem egy csapat hevesen fecsegő lánynak.
- Áldás, békesség, tanárnő! - Köszönt a seggmániás, kedveskedő hangon.
Néha nem tudom eldönteni, hogy tényleg akarnak-e valamit, vagy csak pusztán szórakozásból teszik magukat. Egyáltalán, tényleg úgy gondolják, hogy lenne esélyük?
- Rögvest kapnak tőlem egy olyan áldást, hogy örökké békességben maradnak! - feleltem fennhangon, mire újabb nevetés lett a válasz a páros részéről. A folyosón elhaladó diákok fejrázással vagy rosszalló mosollyal nyugtázták a történteket. Ők már tudták, amit ez a kettő még nem ekkor.
- A tancinéni nagyon heves ma, nem akarja az energiáit másba fektetni? - vihogott tovább a segges - Vagy ha szeretné, én is fektethetem magát valahova...
A türelmem ennél a pontnál fogyott el. Dühös voltam a srácra, a szüleire meg a társadalmi rendszerre is, ami megengedte, hogy ez a két abomináció létrejöjjön, ráadásul egy keresztény iskolába járhasson. Mégis mit gondolt Himmelreich igazgató úr, amikor ezeket felvette? Nem illik bele minden egy ilyen hely képébe...!
Persze, mondom ezt én úgy, hogy mielőtt három éve tanár lettem - vagyis azóta dolgozom itt, a diplomáim nem tudom, hogy hol szereztem - magam is betörésekből éltem.
De nekem legalább volt okom, nem úgy, mint ezeknek! Fogjanak egy fiatalabb nőt, ne egy harmincasat!
Hiszen egy balesetem óta nem emlékszem csak a nevemre és arra a borzalmasan sok ismeretanyagra, amit korábban szereztem. Amint emlékmorzsáim követve visszakeveredtem Veroniaváros egyik kis sikátorában található kis otthonomba, megpróbáltam kideríteni a múltamról amit csak lehet.
Asaelnek hívtak, és meglepő módon minden tárgyat taníthattam középiskolában, ráadásul erről diplomám is volt. Persze ez nem egy olyan dolog volt, amit csak úgy elhittem, így inkább piti lopásokkal tengettem magam. Aztán egyszer, amikor csodálatos okokból pont nem megélhetési okokból, hanem inkább önművelés céljából megpróbáltam a Hellenburg High School könyvtárába betörni, az igazgatóhelyettes nő rajtakapott. Ahelyett, hogy lecsukatott volna, egy rövid beszélgetés után munkaszerződést kaptam - lehetett rendes munkám.
De mindegy is mindez, ha ilyen könnyen feldühítenek!
Szóval, minthogy már tűréshatáron voltam, benyúltam a blúzom bal ujjába a jobb kezemmel. A mellimádó arcán megjelenő sötét árnyékból tudtam, hogy ő már hallott történeteket.
- Hé, szerintem állj le tesó, nem lesz jó vége...
- Ne már, ez csak egy tanár, mi....
Ezt a mondatát se tudta befejezni, ugyanis kiszánkázott ruhaujjamból a könnyű, összecsukható üvegszálas pálcám, és akkorát sóztam vele a delikvens arcára, hogy a bal fülbevalója és az orrpiercingje is apró vércsíkot húzva csúszott tova a folyosó csiszolt gránitkövein. A srác felüvöltött, majd miután megszorongatta az arcát és felnézett, láttam, hogy a kellemes együttlét helyett az erőszak képe sokkal előkelőbb helyre került a listáján. A melles arc berezelt, ő szörnyülködve figyelte a történéseket.
Igen, hamar híres lett a három év alatt, hogy én meg merem ütni a diákokat. Persze sorra jönnek a szülők, de az igazgató úr mindig könnyedén lenyugtatja őket. Még nem szólt a kar, hogy problémás lenne, ezért nem is fogok megállni.
- Te hülye szuka! - kiáltja a seggfej, majd ő is ütésre emeli a kezét. Ekkorra már jókora tömeg gyűlt össze körülöttünk. Ahogy a srác öklei közelítettek, egy hirtelen mozdulat eltérítette azt az arcomtól.
Az igazgató húga volt az, Skadi, aki aggódva tekintett végig rajtam. Kedves lány volt, egyszer segített már az utcán is elintézni egy nézeteltérésem pár bevándorlóval. Mellesleg, az iskolai női ökölvívócsapat kapitánya is volt, kiváló eredményt ért el mindig a rivális Karolusburg High elleni mérkőzéseken.
- Jól van, tanárnő? - kérdezte, mire én csak a fejem ráztam. Aztán elmosolyodott. - Mágára aztán tényleg illik a "démoni tanár" név...
- Ne avatkozz be, te ku...
- Skadi von Himmelreich neked, te tacskó. - nézett a farpofájú alakra, mire az csak elhúzta a száját, és elsétált.
- Az apám hallani fog erről!
"Úgy legyen..." - Gondoltam magamban, majd elindultam a terem felé, ahová alapból is tartottam.
Karórámra pillantva megállapítottam, hogy mindjárt elkések, így begyorsítottam, próbálva minimalizálni a felöklelt emberek számát.

A délutánjaim mindig hasonlóak voltak. Először a gerelyhajíó egyesület edzését vezettem le (aminek elnöke is vagyok), majd korrepetáltam néhány diákot. A Hilde nevű lány megint hiányzott, gyakorlatilag többet nincs, mint van. A sportfelelősöktől hallottam, hogy Alaric és Oswald a Baseball egyesülettől már megint jól játszottak a Karolusburg ellen. Összességében nem tudom, meddig húzza még az a hely ilyen szintű korrupció mellett, de a diákjaik is egyre demoralizáltabbak.

Oh, igen, diákok. Ma este, hazautazás előtt még láttam a perverz punkot a szüleivel elkullogni. Nem tudom, hogy csinálja Himmelreich úr, de minden tiszteletem az övé. Holnap már ez a kölyök is tisztelettel fog előre köszönni, mint a többi, aki így járt, ebben biztos vagyok.
Valahogy soha sem tudtam kivívni a diákok alsó rétegének a megbecsülését. Soha sem fordítottam nagy figyelmet a ténynek, hogy nő vagyok (Pedig 32 évem ellenére egyetlen ráncom sincs még. Talán ezért ilyen furák a diákok? Mert túl fiatalos vagyok? Ha igen, remélem hamar megöregszem...).
Az ők figyelme ezzel szemben legtöbbször erre terelődik. Többet kellene ütnöm őket? Ki tudja... Az biztos, hogy a jól teljesítő diákok gyakori hálája viszont alátámasztja, hogy nem eredménytelen a munkám, ami elég lelkesedéssel tölt el hogy ne adjam fel jelenlegi életformám.

Így gondolkodtam, míg megérkeztem lakásomba (természetesen tömegközlekedéssel, az autóktól kiráz a hideg).  Kicsi volt, de tele könyvvel, amit az előző tulajdonos, egy idős úr hagyott rám. Kijavítottam a matematika dolgozatokat másnapra, majd bekapcsoltam a TV-t.
Semmi érdekes, a világ nem változik. És ez jó is így. Talán valahol, egy párhuzamos világban tényleg egy démon vagyok, aminek mások tartanak, vagy apáca, vagy ki tudja mi. Egy dologban viszont biztos vagyok: Tanítok, és ez nem is fog megváltozni, még ha a világ a darabjaira hullik is...

- Szia Cara, mi újság ? - léptem oda az élénk vörös hajú lányhoz, aki történetesen a pom-pom csapat vezetője is volt. Meg régi ismerősöm. A legjobb barátaim egyike. Ráadásul a suli egyik legdögösebb csaja. - Van időd beszélni velem egy percet ?
- Szia Sil, szia Ger ! -köszöntött ránk a derűs mosolyú szépség. Egyszerű pompom-ruhát viselt, haja össze volt kötve, arca pedig pirospozsgás volt a sok gyakorlatozástól.
- Szia, éppen csak erre jártunk. - köszönt oda Gerard. Megfogtam Cara karját és félrevontam a sarokba, intve Gernek hogy ne kövessen. Négyszemközt kellett beszélnem vele, ráadásul Gerard jelenléte igencsak zavaró körülmény volt számomra, ez esetben. Egy távoli sarokba húztam, jobbomat a válla felett a falnak tapasztva közel hajoltam hozzá.
- Szükségem van valamire, amit csak te adhatsz meg nekem. - kezdtem bele csábító hangon. Néhány hajszálam az arcomba csúszott, és olyan mosolyomat villantottam rá, amelytől bárki más azonnal el...elbájolódott volna. Tény a testi adottságaim megvoltak hozzá, bizonyítja az is hogy a csajmagazinban engem választottak az év pasijának. Cara meggyűrte a ruhája szélét, majd nagyot nyelve visszakérdezett.
- Mi...mit szeretnél Sil ? - kérdezte, miközben az ujjival lépdelni kezdett a mellkasomon egyre lejjebb. Belementem a játékba.
- Valamit... - ujjaimat az ajkaira helyeztem - ...ami... - lejjebb vezettem az ujjaimat a nyakához - ...valahol... - az ujjaim utazása végre elérte kitűzött dombokat - ...itt van. - fejezem be a mondatot, majd csókközelségbe hajolok. Ekkor egy hatalmas pofon csattan el az arcomon, és erősen elhajolok.
- Ezt...ezt...ezt...bocsi.. - hebegi Cara. Hát legalább felfogta hogy mi kell. Visszafordultam, egyenesen a szemébe nézve. Ekkor megcsókolt. Ezek a nők...tényleg kiszámíthatatlanok. Röviden csókolóztunk, majd eltolt magától. - Megkapod amit kérsz, de egy feltétellel. Én is benne akarok lenni a buliban, bármi is az. - suttogta.
- Rendben, kicsim, de akkor siessünk. Nemsoká idő van. - feleltem. Elléptem Carától és a fél pompomcsapat sutyorgása közepette visszatértem Gerardhoz. Szép pletykák fognak terjedni rólam holnap. Valószínűleg Cara most veszítette el a barátnői felét. Ez van ha túl népszerű az ember. Ahogyan odaballagtam fapofával figyelő Gerardhoz, és elvigyorodtam.
- Belement, de volt egy feltétele. Ő is jönni akar. - mondtam, és reménytelenül Gerre néztem. - Próbáld meg lebeszélni... - dörzsöltem az arcomat. Tényleg fájt, és a rákvörös tenyérnyom csak nem akart eltűnni.
- Hát...nem látok rá túl sok esélyt, hogy sikerülne. - válaszolta. Jól látta a helyzetet. Cara jelen esetben szétrúgta volna mindkettőnk hátsóját, főleg mivel tanult valami távol-keleti marhaságot.
- Gyere menjünk. - szóltam oda Gerardnak, majd szokás szerint átkarolom a nyakát és kihúzom a hátsó ajtón, ahol Cara vár minket kezében szégyentelenül pörgetve a melltartóját. Szép darab volt, sportmelltartó, rugalmas és észveszően szép vörös. Akárcsak a haja. Mindenesetre minden kész van egy oltári szívatáshoz.
- Kívánod a megtiszteltetést, hogy összerakd, Ger ? - kérdezem. Pont jó helyen vagyunk, a tornaterem háta mögül remekül rálátni a mindkét tanári mosdó ablakára. A távolság nem lehet több húsz méternél. Talán picivel több, de inne biztosan be tudunk találni. Körbenézek, és a kicsi, parkos terülen egy lélek sem látható. Előhúzom a parittyának való fát a táskámból, majd elvigyorodom.
- Bízd csak ide. - válaszolja Gerard majd Cara felé nyújtotta a kezét. - Cara, ha nem gond akkor ezt elkérném. - mondta. A lány egy gondolkodó pillantás keretében átnyújtotta a becses fehérneműt...csodálom hogy egyátalán odaadta neki. Ger óvatosan hozzákötötte a fa két szárához figyelve, nehogy elszakadjon.
- Kész is. - feleli majd felemeli a magasba, mintha valami mágikus kardot emelne az égbe. - Nem elégszer...izé, bocsi srácok, csak mormolok magamban. - mondja magában. Minden bizonnyal Liához beszélt, de Cara tudtommal nem tudott róla hogy Gerardnak barátnője van. Vagy egyátalán lány ismerőse. - Na, akkor én tartom a fát és célzok vele, te pedig lődd ki a kis ajándékot.
- Hát ezekre gondolsz ? - húzok elő két könnygázgránátot a mellzsebemből  - A bátyám spéci ajándékai. - húzom a számat démoni vigyorra. A bátyám bűnözői élete folyamán két dolog jutott nekem. Az aggódás és a menő ajándékok. Cara felnevet ahogy rájön...egy kicsit sem vicceltem. Odafentről jól hallható dobogás, és zajongás hallatszik, úgy tűnik szépen hat a hashajtó amit Gerard a vízbe csempészett. Ajtók csapódnak, a tanárok hangjai szűrődnek ki a két ablakon át...hála istennek Laura tanárnő hangját nem hallom. A parittyába helyezem, majd kibiztosítom a lövedéket.
- Most ! - vezényelek, majd belövöm az ablakon a kibiztosított könnygázgránátot. Előkapom a másikat is, és célozni kihúzom újfent. - Kicsit feljebb és balra, Ger ! - szólalok fel hangosan. A cinkostársam egyik ujjával ellenőrzi a szelet, csak a poén kedvéért, majd a megfelelő pozícióba állítja a rudat.
- Ez kész. Nem kell túl nagyot repülnie, nehogy az ablak fölé menjen. - adja az infókat, mire a másik gránát is sikeresen célba ér. A következő pillanatban zavarodott kiálltások és könnygáz szűrődik ki az ablakon. Ez volt életem talán legdurvább szivatása, már egészen kegyetlennek érzem. Ám mielőtt belemerülhetnék ebbe a lelkiismeretemmel vívott csatába Ger felkiált.
- Na MOST futás!
Sprintet vágok le, egyenesen a parkolóig, a jó kondimnak és gyakori edzésemnek köszönhetően gyorsan elhagyom Gert. Mire észbe kapok, már a motoromnál fékezek le, Carával az oldalamon. Ger mögöttünk fut, de meglehetősen szaporán, mire én elvágódok a motoromon, erősen szuszogva, és röhögve.
- Hát ez hatalmas volt...kár, hogy vissza kell menni órákra. - szólal egy iszonyatos ökörséget Ger. Órára ? Megbolondult ez ? A fél tanári kar próbál eljutni a diákok mellékhelységébe, a másik fele pedig bőgve trónol a mellékhelységben...ebből nem lesz óra, max német.
- Megvesztél ? A fél tanári karon rajta van a szapora, és a fél emelet megtelik nemsoká könnygázzal. - nevetek rá démonian - Azt mondom húzzunk haza. Semmi kedvem itt lógni.
Felteszem a napszemüvegem, és nekiállok felcsavarni a hajam a nyakamaba. Felülök a motoromra, és Carára nézek, aki viszont vállat von, és elutasítóan legyint.
- Nekem még edzésem van a lányokkal, bocsi. - mondja, majd elindult a tornaterem felé - Kössz srácok, Sil te pedig majd visszaadod ! - mutat a parittyára kötözött sportmelltartóra. Na majd eljössz érte drágám. A múltkori óta be nem teszem a lábamat hozzátok. Ger pár másodpercig elgondolkozik.
- Végül is, miért ne. Menjünk hozzánk...de ha már ennyire ráérünk, ezúttal gyalog! - mondja ám én vigyorogva megveregetem a motorom hátulját. Lemondóan legyint egyet, majd nagyot nyelve helyet foglal. Beindítom a motort, majd lazán megindulok, ezúttal vigyázva hogy Gerardot minél kevéssbé nyírja ki a motorozás. Bár tény hogy még így is magánkívül van. Mondjuk, ő minden járműtől oda, s vissza van, a legrosszabbik értelemben. Nem kell sok, hogy elérjek hozzájuk, a forgalom kicsi, az út nyugodt, az idő szép, én pedig élvezettel hajtok mint a tatár. A távolban látszik már Gerardék háza, s én pedig egy nyugodt lassulás után kényelmesen megállok előttük.
- Megérkeztünk, Ger. - mondom, majd leszállok a motorról. Ő határozottan jobban viseli az utat mint reggel, ennek köszönhetően pár szédült lépés után képes lesz egyenesen járni. Az utóbbi időben sem nem dobta ki a taccsot, sem nem esett össze, szóval eléggé úgy látom hogy halad a srác. Talán egyszer majd képes lesz élvezni a motorozás örömeit is.
- Tiszta szerencse. Na gyere, mutatom az utat. - feleli majd előremegy. Követem Gerardot, a már rég megszokott módon. Nem mondhatnám, hogy éjjel nappal itt lógok, viszont le merném fogadni hogy a suliból nem sok osztálytársának jutott ki ez a megtiszteltetés. Talán senki másnak. Egykedvűen sétálok a nyomában, elnyomva magamban a késztetést, hogy rágyújtsak. Senki nem volt még otthon, bár ezen nem lehet mit csodálkozni. Átvágva a nappalin hamar megérkezünk Ger szobájához. A helységben mint midig, most is a káosz uralkodott, a holmijai véletlenszerűen elhelyezett kupacokban álltak mindenfelé. Bár az ember azt gondolná, hogy képtelenség ekkor kuplerájban bármit is megtalálni, neki sosem okozott gondot megkeresni bármely cuccát. A szoba ablakai még mindig el voltak sötétítve, hogy a reggeli napfélnytől ne melegedjen fel tőlságosan a levegő. Gerard gyorsan kinyitotta az ablakot. A beszűrődő napfény megvilágította a falat és a szekrényeket. Ezek számos saját készítésű rajznak, poszternek és gyűjtői relikviáknak adtak otthont. Az ágy mellett ott feküdt egy hatalmas stóc manga rajta egy "elolvasandó" feliratú öntapadós cetlivel. A szoba egyik falára egy nem túl nagy, de nem is túl kicsi monitorvolt felföggesztve, hozzá csatlakoztatva egy konzolhoz. A képernyő előbb két babzsékfoter volt a szoba közepére kiterített szőnyegen.
- Helyezd magad kényelembe, addig beizzítom a kicsikét. - mondja majd nekiáll életet lehelni a konzolba. Gyorsan bekapcsolta a szerkezetet, majd utolsó simítésként Lia csatlakozóját átdugta egy, a szoba sarkába fektetett hangszóróba. Én néhány pillanatig a bámultam a gyűjtői cuccait, mintha új egy kiscsajjal több lenne. Nem, egy új Luffy figura ezúttal a bővítmény újabb tagja. Mintha csak otthon lennék, levetettem magam az egyik babzsákfotelbe. Ahogy körbenéztem a szobában visszatartottam a rendetlenségre utaló megjegyzésem. Nem mintha én sokkal rendszeretőbb lettem volna. Akaratlanul is arra döbbentem rá, hogy egy cigi van a kezemben.
- Te itt rá...áhhh hagyjuk. - tettem a cigit a fülem mögé. Beletúrtam a rettentő hosszú hajamba, amely ezúttal szerteszét szóródott a padlón, majd várakozóan a képernyőt néztem. Ger együttérzően néz rám, de sajnos az ő családja nem igazán tolerálja, ha bagószagú a szobája, így sajnos ezen vágyamat meg kell ölnöm csírájában.
- Erről meséltem mi! Az új DoA. Fenomenális! - áradozik, miközben előkapja a CD-t a tokból, megpörgeti az ujja körül, majd egy látványos mozdulattal behelyezi a lejátszóba. A játék azonnal elindul, Ger pedig helyet foglal a másik fotelben, odanyúltva az egyik kontrollert nekem.
- Kéz és lábtörést. Akkor...kezdődjön a játék! - mondja, majd kiválasztja a neki szimpatikus karaktert.
- Majd én eltöröm a kezed is, a lábad is. - nevetek rá, majd kiválasztok egy előző részekből ismerősnek tűnő karaktert. Tűnő, ugyanis annak már megvolt pár éve, hogy a sorozattal játszottam. Ahogy elindul a meccs találomra nyomkálom össze gombokat remélve hogy valami csak sikerül.
- Hű, ez nem rossz. Sőt...a fenébe, X ! X ! Nem igaz...a háromszöggel, vagy a kockával lehet rúgni ? Ohh Lia közben mesélj valamit ! - nyögök oda a harmadik félnek, aki láthatóan háttérbe szorult két kockuló pasi háta mögött...mellett...felett...nem is tudom már. Gerard elporol mint annak a rendje, módja szerint. Nem hagyom magam, bár kétségkívül látszik, hogy sokkal tapasztaltabb ebben a játékban.
- Használd a kombókat, most már inkább azokkal lehet nagyot ütni....várj, ha közel kerülsz, ultival le tudod venni a fél életem... - nyögi oda Gerard, próbálva segíteni nekem.
- Mesélni? ahhoz most nincs kedvem. Gyertek egyet ellenem ketten. - szólal meg Lia. Gerard halálkomoly fejjel néz rám. Lia még nála is jobban ismerte ezeket a játékokat, képes volt már-már az ellenfele gondolataiba belelátni. Ha kihívást intéz, azt véresen komolyan kell venni, különben csúnya vége lesz. Már többször is játszottak ketten ellene, de még együttes erővel sem votlak képesek legyőzni...igaz, az utóbbi időben egyre közelebb kerültek hozzá.
- Legyen. Csatlakozz fel a hálózatra. - mondta a Ger.
- Akkor viszont nekünk erősítésre lesz szükségünk. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, és Gerardra vigyorogtam. Kiropogtattam a nyakam, és az ujjaim miközben biccentettem a fejemmel, hogy négyszemközt szeretnék beszélni vele.
- Ha valóban olyan jó vagy, mint ahogy a madarak csicseregték, akkor remélem öt percre megbocsátasz nekünk.
- Oh... - válaszolta Lia. Ger a kezével eltakarta a mikrofonját, nehogy lehallgathassák a beszélgetésüket.
- Na, mi a nagy terved? - kérdezte.
- Valahogy meg kéne szívatni...de ötletem sincs hogyan. Viszont én tépek előtte, úgy jobban megy. - kezdtem bele a mondanivalómba. Nem akartam hogy Lia meghallja, de magam sem akartam csinálni, és Ger is eléggé alapgázon futott. Kellett valami ami meghozza az életkedvet. Meg persze a nyugtatók bódító hatása is egyre erősödött.
- Nyugi, nekem sincs...de hát a remény hal meg utoljára. - felelte elgondolkozva - Végül is miért ne...
- Mindjárt jövünk ! - kiabáltam jókedvűen, majd nyugodt tempóban lesétáltunk a ház oldalához, ahol a cigisdobozom mélyéről egy gyönyörűen megcsavart rakétát varázsoltam elő. Meggyújtottam, majd két hosszabb, nyugodt szippantás után, Gernek nyújtottam.
- Kösz. - mondta, majd elcsippentette tőlem. Két slukk után kissé érdekes arckifejezéssel adta vissza. Erős volt a cucc, nagyon erős.
- Huuuhhhh - fújtattam egyet, miközben a szemeim könnybe lábadtak. Mindig ez történt ha téptem, innen tudtam hogy jó-e a cucc, vagy selejt. Elvettem a rakétát, majd tetem egy laza kört. Éreztem hogy az anyag szépen, lassan, nyugodtan bekerül a vérkeringésembe, az agyamba. Ger félig nekidőlt a falnak, valószínűleg beütött nála az anyag. Elvigyorodotam, és meglapogattam Ger hátát, majd a szájába nyomva rágyújtotam egy cigire. Ger kis híján pofára esett ettől a baráti gesztustól, és szúrós szemekkel nézett vissza.
- Ez jóféle, mi ? - kérdeztem, tudván hogy ez bizony az. Nem hiszem hogy sokat tépett volna, de pontosan az ilyen apró fickókról szokott kiderülni, hogy nagyobb szakik a témában mint hinné az ember.
- Hát...lehet. - válaszolta, majd összeszedve magát, megindult visszafelé - Gyerünk, van egy lejátszandó meccsünk!
- Adjunk neki ! - dörzsöltem a tenyerem, és igencsak szélesen vigyorogtam. Óvatosan követtem Gert be, majd szinte vetődéssel vágódtam a babzsákfotelre. Felkaptam a kart, és rányomtam a csatlakozásra. Beletúrtam a hajamba, majd szétvetettem, beterítve a teljes környezetemet.
- Lia készen állsz ? - kérdeztem, mire a hangszóróból csak ennyi hallatszott.
- Mi tartott ennyi ideig? Együtt mentetek WC-re? - heccelődött Lia.
- Indítom. - mondta Ger, mire a képernyőre tapadtam. Lia szokás szerint most sem kímélt minket. Hiába voltunk ketten együtt, nagyon nehéz volt akár csak megközelíteni őt.
- Ger, figy, menj fel, fel, fel, aztán le, nyomsz egy duplarúgást, majd jöhet a kombód, figyelsz ? - magyaráztam Gerardnak. Így hogy már kissé hatott a cucc, megjött a kedvem mindenféle flancos kombókat csinálni, és összejátszani. Mert Lia valóban nem volt egy könnyű ellenfél. Mintha maga a játék ellen játszottam volna. Egy-egy bevitt ütésért, konkrétan leizzadtam, és hát közel álltam ahhoz és egyre erősebb lett bennem a győzelem iránti vágy...csak még egy ütést.
- Ger, csináld, most, most ! -kiáltottam, majd öngyilkos rohamommal lehetőséget rést nyitottam Lia védelmén.
- Csinálom... - mondta, majd felugrott, majd a levegőből egy jól irányzott kombót küldött egyenesen Lia arcába, ami egyenes úton vezetett volna el a győzelmi tábláig. Ekkor a meccs időkorlátja lejárt és mivel az életpontjaink összege pont megegyezett, döntetlennel végződött a meccs.
- Nocsak, megtört volna a jég?
- El ne hidd...
- Hehe, több szerencsét legközelebb. Sil, nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz játszani.
- Hehe, én sem... - nevettem el magam, majd hátradőltem a babzsákfotelben, csak pihenve, élvezve a kényelmet.  - Te se vagy valami rossz játékos...mond hogy a francba csinálod az a pörgőrúgásos trükköt ? - érdeklődtem, ám már csupán merő udvariasságból. Kezdtem szétcsúszni ahogyan a fű hatása keveredett a véremben keringő nyugtatóval, furcsa, éber álomszerű állapotba csábítva engem. Lia felnevetett.
- Ja, hát bugos a játék. Amikor a felrúgást a levegőben használod, majd utána indítasz rögtön egy másikat, elkezd forogni a karakter, mintha megállás nélkül nyomkodnád. - felelte vidáman, mintha ez nem is számított volna csalásnak. Igen, Lia már csak így játszott. Nagyjából ezeknek a furcsa trükkjeinek köszönheti, hogy ilyen jó játékos. A fél pillanatnyi elmélázásomból a telefonom csörgése zökkentett ki. Kicsit belassulva tértem magamhoz, s előkotortam a zsebemből a telefonomat. Ahogy ránzétem az üzenetekre elkomorodtam. Felpattantam, majd Gerre néztem. Egyértelmű volt hogy megint afféle vészhelyzet ált elő Fry miatt.

FRY : GYERE AZONNAL !
FRY : GYERE MOST !
FRY : VALAMI ROSSZ TÖRTÉNT !

- Bocsi Ger, bocsi Lia, le kell lépnem... - hadartam gyorsan, majd indultam is kifelé. Még gyorsan kezet fogtam Gerardal, aki kissé furán vigyorogva köszönt el tőlem. Felpattantam a motoromra, körbecsaptam a hajam a nyakam körül, majd tétován intettem még mielőtt elrobogtam volna. Vadul vezettem, nem törődve másokkal. Az üzenete zakatolt a fejemben. Valami rossz történt. Túl sokat ivott ? Altatókat szedett be ? Netán újfent visszaszokott és belőtte magát ? Megsérült ? Túl sok kérdés zakatol az agyamban. Próbáltam az útra koncentrálni. Kihoztam a maximumot a motoromból, egy kereszteződésnél még zsarukat is láttam felfigyelni rám. Továbbhajtottam. Nem tudom utánam jöttek-e hiszen hamar elveszem a mellékutcák rengetegében. Mihamarább oda kell érnem. Nem tartott soká mire megérkeztem, egy pillanat alatt leparkoltam és lepattantam a motorról. Remegő kezekkel kezdtem szöszmötölni a kulcsal. Le is esett. Valahogy sikerült beletalálnom a zárba. Ha be van zárva akkor nem támadták meg. Viszont így talán rosszabb is. Azonnal felrohantam a lépcsőn, és szinte berúgtam magam előtt az ajtót. Rettenetesen féltem hogy baja esik. Már régóta tartott rettegésben azzal, hogy valami történni fog vele. Úgy éreztem felelősséggel tartozom iránta. Sajnáltam és egy picit még talán...még mindig szerettem. Akár a húgomat. Ahogy az ajtó kicsapódott a szobába rontottam, és riadtan kutattam Fry után. Egy árnyék mozdult meg a szobalámpa mellett, és valami fényes suhant felém. Egy kéz volt az egy konyhakést markolva. Még idejében elkaptam, és félrerántottam, így az a vállam helyett a fala csapódott. Fry eszevesszetten csapkodott és kiabált velem.
- MERRE VOLTÁL ? NEM VOLTÁL ITT, MAGAMRA HAGYTÁL, ELHAGYTÁL, ELÁRULTÁL ! - visította, miközben a körmeivel megpróbálta végigkaromlni az arcom. Persze erőtlen volt, és gyenge, ahogy pedig belélegeztem a szobában érezhető erős alkohol szagot...eléggé részeg is.  Erősen megszorítottam a kezét amelyből kihullott a kés, majd magamhoz rántottam és átöleltem. Néhány percig még megpróbál kiszakadni a szorításomból, de végül engedett nekem. Egy ideig álltunk ott, ketten lágyna ringatózva...dúdoltam neki, más nemnagyon tehettem. Szipogás hallottam, majd éreztem hogy a pólom könnyektől ázik át. Sírt.
- Ne sírj. Itt vagyok veled. - suttogtam lágyan. Lenyúltam majd a karomba kaptam, és az ágyához cipeltem. Óvatosan lefektettem és hozzábújtam. Remegett, görgyösen kapaszkodott a ruhámba, a fejét pedig az ölembe fúrta. Félt. Félt attól hogy elhagyom. Pedig sosem hagytam el igazán. Fry ijesfajta kirohanásai nem voltak gyakoriak, ám valahogy mégis számoltam velük. Egyszerűen tudtam, hogy ilyen bármikor megtörténhet.
- Én csak...én csak...én... - csuklott el a hangja, és zokogni kezdett. Elmerengtem, s hátradőltem a párnákon. Lágyan simogattam a fejét, miközben a kedvenc altatódalomat dúdoltam. Tudtam mit akar. Egy régi ígéretéhez ragaszkodott, és egy emberhez, egy olyan emberhez aki elfogadja és szereti őt. Meg tudtam érteni. Viszont a mi kapcsolatunk a szó legszorosabb értelmében életveszélyes volt. Olyanok voltunk mint a puskaporos hordó, és a szikra. Nem szóltam semmit, csak továbbra is álomszerűen pihentem a kényelmes ágyon.
- Nyugodj meg, nincs semmi baj. - suttogtam neki újra. Nem bírtam nézni a szenvedését, azt a rettentő felelmet amelyet egy olyan világ látványa váltott ki benne, amelynek én nem voltam a részese. Rettegett tőle hogy elhagyom, végleg. A naptól amikor örökre eltűnök az életéből. Sosem vallotta be, de tudtam hogy igazam van.
- Én csak veled akarok lenni... - szipogta - ...ne hagyj el...marad velem. Örökre. - mondta, miközben ujjai lassan az enyéimbe fonódtak. Talán magam mögött kellene hagynom őt, örökre kizárva az életemből, hogy rájöjjön az élet nem belőlem áll. Olyan vagyok számára mint egy méreg. Támaszkodik rám és erőt merít belőlem, pedig én rontom meg az életét. Teszem függővé...magamtól. Lassan abbamaradt a sírás, majd elcsendesült a szoba. Az alkohol és a kimerültség megtette a hatását. Elszunnyadt. Egy picit én is lehunyhatnám a szemem. Csak egy picit...egy icipicit...

Rémülten riadtam fel, ám megnyugodva vettem észre hogy nem történt semmi. Bár meglehetősen sötét volt már odakint. Fry még mindig csendesen szunnyadt az ölemben. Óvatosan kimásztam, és egy párnát csempésztem a feje alá. Gyengéden betakartam, majd elhagytam a házat. Előkaptam a telefonomat, és leellenőriztem az időt. Nemsoká fél hét. Ideje lenne hazatérni. Felültem a motorra, majd betettem a fülhallgatóimat. Lassan kidöcögtem az utcára, majd még gyorsan zenét indítottam. Egy régi kedvenc számom indult el, The White Buffalo-tól a House of the Rising Sun. Lassan elindultam az úton, már csak arra gondolva, hogy valami jót most már igazán megérdemelnék az élettől. Ahogyan hazafelé motoroztam, lassú, és nyugodt tempóban haladtam a sűrű forgalomban. Elmélázva meredtem magam elé. Ahogyan betértem az utcába, melyben lakom, egy fekete kocsit láttam parkolni előttem. Vajon ki lehet ? Ahogyan közelebb gurultam, leesett az állam. Laura tanárnő álldogált az ajtóm előtt, és éppen a csengetni akart. Egy ELKÉPESZTŐEN szexi bőrruciban. Na te jó ég, ma péntek van ? Na te jó ég, nálam máris áll a zászló ? Nyelnék, zavarba jönnék, elpirulnák, ha lenne bennem valami ami erre ösztökélne. Viszont a ''Pom-pom incidens'' után nem hiszem hogy bármi szégyenlősség volna bennem. Laura, immáron csak Laura egy igen mély dekoltázzsal indítő bőrrucit visel, amelyre az agyam kapásból megadja a tíz pontot a tízből. Elképesztően szexi alkatán remekül áll ez az szerelés, amelyet még a mélyvörös rúzzsal kihúzott ajkai, és a fekete haja csak ráadásként tesz ellenálhatatlanná. Könnyedén lepattantam a motorról, majd szélesen elmosolyodtam.
- Kérem tanárnő, erre tessék ! - intettem a garázs felé - Erről is fel lehet jutni ! - fűztem hozzá a magyarázatot. Ő érdeklődve fordul hátra, majd viszonozza a széles mosolyt, a bőrruha fölső része természetesen elég sokat enged  láttatni az amúgy is legelésző szemeimnek.
- Á, vagy úgy! Már megyek is - indul el könnyeden felém.
Biccentek a fejemmel, mialatt a motorom a garázs elé tolom. Felhúzom az ajtót, gyorsan betolom, majd a baloldalt a házba vezető lépcsőre állok.
- Egy italt ? - kérdezem, miközben egy cigit halászok elő a mellzsebemből, és elindulok felfelé.
- Nos, azt hiszem, egy kávét elfogadok, bizonyára éjszakába nyúló nyelvleckét fogok adni - válaszol sejtelmes mosollyal, miközben követ a lépcsőn. Amint a lépcsők tetejére érek, a dzsekim ''csak úgy'' lecsúszik rólam. Ő pedig finoman hozzáér a hátamhoz, végigsimít rajta, és úgy lép elém, aztán hozzámsimul. - Már ha úgy érzed, hogy szükséges - teszi hozzá, miközben két ujjával lépeget fel a mellkasomon. Nem hiszek én semmit, csak azt hogy téged itt és most. A hosszú hajamba beletúrva a bal kezemmel hátravetem, egyenesen a nő feje felett, majd lenyúlok, és a karomba kapom. Ő már csak elégedettel elvigyorodik, végigsimítva a nyakamon, finoman beletúr a hajamba.
- A nyelvtudásom kissé hiányos, de kíváncsi vagyok mennyire lesz elégedett vele...tanárnő...

Nagyon szép játékokat láthattam, kiemelkedően jól sikerült írások lettek, mindenki jó sok erőt fektetett a dologba, ami kifejezetten tetszik. Természetesen mindenkinek jár a 150 Tp jutalom kivéve Silt és Gerardot, mert 16k-t kellett miattuk olvasnom.

Továbbá: Gerard majd később lesz lezárva, mikor este végez.
Majd kérek valakit, hogy zárja le Hildét, mert magamat nem jutalmazhatom.

//Hildének is jóváírva, mivel ő is megérdemli - Darr//

Gerard is lezárva, jár érte a 150 TP jutalom. Többször nem fogok ekkora hszeket ellenőrizni lel, mert érzem a halandóság jelentését... De egyébként nagyon jó lett, látszik, hogy adta a szerep amit ráadtál a karakterre, s tele volt popkult utalásokkal dögivel (Büdös plebek, DOAznak, mikor ott a GG vagy a BB... Pfej), azokat meg szeretem. Köszönöm az irományt.