[Azonnali játék] - Azrael Univesity

Veroniai Időszámítás Szerint 830-at írunk. A háború réges-rég véget ért már. Az átkozott világra béke honolt, s a népek szép lassan befejezték sebeik nyalogatását. Az a megannyi katona, lovag, vitéz hazafi és mágus itta meg a levét az újonnan felvirradó béke korának. Kik egész életüket a háborúnak szentelték, most ott álltak munka nélkül, hátuk mögött tengernyi tapasztalattal és tudással, melyet gondosan megőriztek. Sok-sok módja volt annak, hogy egy ilyen személy megkeresse a kenyérre valót. Közülük talán a legismertebb a Magnostadt Universitat, egy magasztos épület a Schattenstahl hegység bércei közt, magasan a nemrég feltöltött mocsarak felett. Nem is egy épület, inkább egy apróbb kis város. Hajdani rejtekhely, palota, és most már Veronia leghíresebb egyeteme. Sok-sok korábbi háborús veterán kezdett már itt új életet, mint oktató, kisegítő, vagy akár csak vendégelőadó. Az egyetemnek éppen ezért különösen híres a hadtörténettel és mágiával foglalkozó képzései.

Vajon a legendás kalandorok is eltaláltak ide? Ki lenne az előadó, aki órák után együtt iszogat diákjaival? Vagy a vizsgáztató, aki képtelenség meggyőzni, engedjen át bárkit is. Netalántán a tudományos munkák témavezetője, aki előszeretettel vonja be kutatásába a diákjait? Vagy akár a morcos képű tanár, aki csak azért dolgozik ott, hogy pénzeljék a kutatásait? Vagy akár egy átlagos diák? Esetleg a HÖK egy oszlopos tagja? Esetleg a gondnok, vagy a kollégiumigazgató? A határ a csillagos ég!

//Avagy: ha már volt középiskola, miért ne lehetne egyetem//

Határidő: 2018.01.30.

Jutalom: 150 TP

Fel-alá járkált a folyosón. Nem is emlékezett, mikor izgult utoljára ennyire. Az ujjait tördelte, és másodpercenként simította le hosszú, ezüstszínű ruháját. Még emlékezett rá, amikor Theo Wagner szinte kisfiúként érkezett a Köderdőbe, hogy tanítsa őt a Természet örökérvényű törvényeiről, amiket kihasználva és a saját erejével kombinálva olyan magasságokat érhetett el, amiről azelőtt álmodni sem mert. A tudás valóban hatalom volt, talán nagyobb is, mint a nyers erő, vagy a fegyverek, és úgy tűnt a világ békeidőben kezdte magának felfedezni ezeket a távlatokat.
Valójában boldog volt, ahogyan Veronia sorsa alakult. A háborúk egy ideje elcsitultak, és a csöndes fejlődés és virágzás ideje köszöntött be. Pont ideális volt, hogy nevelje az ikreket, akik inkább a jót és a szépet látták maguk körül a halál, a szenvedés és a kapzsiság pedig csak annyira volt jelen az életükben, mint ami a sötét tündék között szinte már el is volt várható.
- Felség, erre tessék. - szólt egy fiatal mágus egy nagy tölgyfaajtó mögül. Idősebb volt, már nem tanonc, inkább olyan inasféle lehetett, és azt mondták, ő lesz az óráján a tanársegéd, akármit is jelentett ez. Soha nem gondolta, hogy Theo pont őt fogja megkérni, hogy tartson egy előadást a druidamágiáról, bár sejtette, hogy inkább a ritkábbak közé tartozó elemi kötése miatt üzent neki, hogy esetleg meglátogathatná az iskoláját. Valójában már egy ideje kíváncsi volt erre a helyre, ami néhány év alatt rohamtempóban nőtte ki magát egyszerű kis akadémiáról virágzó kisvárossá. Az egésznek a története Lightleafre emlékeztette, és ez megmelengette a szívét. Követte a fiatal mágust, és ahogy átlépett az ajtón, úgy érezte, mintha egy arénába került volna.
A közönség egyenruhát viselt, mindegyiküknek fiatal arca volt, vegyesen tündék, emberek, sőt néha még egy-egy fehéren kivillanó szemfogat is észrevett. A kristálylámpa fénye egyenesen rávetült, és már várta, hogy oldalról kiengedik a tigriseket, hogy azokkal megküzdve szórakoztassa a nagyérdeműt. Minden szem rá szegeződött, és hirtelen azt sem tudta, mit mondjon. Talán még soha nem beszélt egyszerre ennyi ember előtt, pedig hercegné volt már jó sok éve…
De nem. Csak így érezte. Tulajdonképpen a diákság egyáltalán nem figyelt rá, és ahogy Loreena visszaszerezte az érzékei feletti uralmat meglepetten döbbent rá, hogy tulajdonképpen még csak észre sem vették, hogy bejött.
- Khm… - köszörülte meg a torkát, de halkabb lehetett, mint egy lepke szárnycsapása. Kétségbeesetten nézett a tanársegédre, aki erre a mágusbotja végét kétszer hozzácsapta az előadó kőpadlójához. Hangosabb volt, mint várta, bizonyára valami mágiával volt megerősítve, pont fegyelmezésre. A teremre hirtelen ereszkedett rá a súlyos csönd, és a hercegné azt kívánta, bárcsak inkább tovább beszélgettek volna!
- Tisztelt máguskollégák! Ma az igazgató meghívására különleges vendéget köszönthetünk a Harmadik Körben! A hölgy itt mellettem Lady Loreena Wildwind-Fairlight hercegné, és a druidamágiáról fog egy bevezető előadást tartani. Kérem, akik gondolkoznak azon, hogy felvegyék a fakultánst különösen figyeljenek!
Ekkor egy kéz lendült a magasba. A tanársegéd felé bökött a botja végével, jelezve, hogy kérdezhet.
- A hercegné előadása benne lesz a vizsgában?
Lory a tanársegédre nézett. Vizsga? Szerencsétleneknek vizsgázniuk kell? Pedig ő azt hitte, hogy majd csak mesél nekik, és nagyon fognak neki örülni…
- Természetesen benne lesz.
A válasz erre a diákok zúgolódása volt, de a mágusbot újabb koppanása ismét elhallgattatta őket.
- Át is adom a szót felségednek.
- Köszönöm.
Tehát most kell majd beszélnie, de fogalma sem volt, hogy mégis hogyan akarta kezdeni. Számtalanszor átgondolta, mit akar majd mondani nekik, de hirtelen minden közhelyesnek tűnt. A pergamen zörgése és a penna sercegése, ahogy felírták a dátumot és az előadás címét szinte az őrületbe kergette.
- Szóval, mint azt előbb a fiatalúr is említette mellettem, Theo… Herr Wagner megkért, hogy az elsősöknek tartsak egy bevezető előadást, hogyan is működik a druidák mágiája, és miért más alapjaiban, mint amit eddig megszokhattatok. - tekintetét végighordozta a hallgatókon, akik szorgosan elkezdtek jegyzetelni. A tanársegéd közben szigorú arccal járkált a padsorok között, és rákoppintott annak a fejére, aki esetleg mással foglalkozott. Még egy könyvet is elvett az egyik diáktól, a borítója alapján valami olcsó erotikus ponyva lehetett… Loreena végtelenül kényelmetlenül érezte magát. Az egész olyan steril volt, távolságtartó, ahogyan kint állt a fekete palatábla előtt, és legalább egy sornyi asztal elválasztotta őt még a legközelebb merészkedőktől is.
- Tudjátok mit? Ez így nem fog menni.
Egy nagyobb szélkavalkádot idézett meg. Nem viharosat, csak pont olyan erőset, hogy lesöpörjön minden pergament és minden pennát a diákok asztalairól. Azok meglepetten kapták fel a fejüket, és most először nem azért volt csend mert valaki fegyelmezte őket… Ez a némaság inkább a döbbenet számlájára volt írható.
- A természetmágiát nem fogjátok megérteni, ha megpróbáljátok bemagolni az anyagot, mintha rúnák lennének. Vegyétek a kabátotokat, egy, kettő! Kimegyünk a kertbe.
Látta, hogy van kert, és biztos volt benne, hogy senki sem merne rászólni, hogy nem tarthat ott órát. Ennek ellenére a diákok nem mozdultak, csak tanácstalanul néztek egymásra. Loreena felsóhajtott és ismét a tanársegédhez fordult. Mostmár kezdte megérteni, hogy miért is volt szükség a jelenlétére.
- Megtennéd, kérlek?
A fiú bólintott.
- Hallottátok a hercegnét, az óra a kertben lesz megtartva!
Még mindig bizonytalanul, de legalább már felálltak, és felvették a pedánsan fogasokra akasztott egyenköpenyüket. Loreena előre sietett, és a tanársegéd oldalán a menet élére állva masírozott ki a Magnostadt udvarára. A nap tűzött, de a magas hegyek között nem adott meleget, a szél lágyan fújt, és még így is metszett. Az épületek teteje fölött látni lehetett a Schattenschild hóval borított, csipkézett gerincét, mintha őrként magasodott volna az egyetemváros és a diáksereg fölé. A hercegné egy nagyobb füves területet keresett, de végül megelégedett egy öregnek tűnő göcsörtös törzsű fával, az egyetlennel, ami nem valami fenyőféle volt. Ezen a klímán, ilyen magasságban nem éltek volna meg a tünde erdő magasztos tölgyei.
Megállt a fa alatt és megvárta, ameddig a hallgatók is letelepedtek. Volt, aki a fűvel gyéren tarkított kemény földet választotta és törökülésbe ült le, voltak, akik inkább a padokat választották és alkalmanként akár öten is összebújtak rajtuk, hogy ne fázzanak fel. Az arcokon még mindig értetlenség és tanácstalanság ült, pedig pont most voltak olyan környezetben, ahol legalább esélyük volt kapcsolatot létesíteni a természettel. Loreena lehunyta a szemét és egy pillanat erejéig élvezte a szél simogatását az arcán, amit még most is alig egy két szarkaláb barázdált, pedig már a negyven felé közeledett, és sok mindent látott, ami a lelkében nyomott hagyott, de a külsején nem, attól a néhány sebhelytől eltekintve. Kint, a szabad ég alatt, az elemekkel körbeölelve sokkal magabiztosabbnak érezte magát.
- Az arkánmágiát és a rúnák alapjait már biztosan ismeritek. - kezdte.- Sokan pedig valószínűleg láttak már papot, lelkészt, vagy bármilyen más egyházit varázsolni. A Természet mágiája valahol félúton van a kettő között. A tündék druidái egyben papok is, a természettől kapott erőt, az uralmat bizonyos elemek, vagy akár növények és állatok fölött épp úgy Isten ajándékának tekintik, mint a papok a szent fényüket. Legalábbis ez a filozófia mögötte. - mosolygott rá a hallgatókra, majd elkezdett fel alá járkálni. - De mégsem imádkozunk érte, mint a papok, hanem hasonlóan formáljuk, mint ti az arkán mágiát a nyers manából. Ameddig ti azt áramoltatjátok magatokon keresztül, és javítsatok ki ha tévedek, de ez energiát generál a testetekben amit formáltok, mi inkább keresztül áramoltatjuk magunkon a Természettől kapott energiát, és azzá az elemmé formáljuk, amivel a lelkünk a leginkább harmonizál. Ezért van, hogy a legtöbb elemi druida egy, maximum két féle elemi varázslatot képes létrehozni egész életében. A többit egyszerűen nem vagyunk képeset megfogni.
Hogy demonstrálja is, amit ez előbb elmondott, felemelte a két kezét, és közöttük apró, zöld villámok kezdtek el cikázni, majd összeálltak egy kis gömbbé, amit akár el is dobhatott volna. Végül inkább összeérintette a két tenyerét, és a villámok eltűntek. A közönség sorai közül néhány csalódott sóhaj hallatszott, amit a hercegné csak egy mosollyal honorált.
- Van most esetleg kérdés?
Egy bizonytalan két emelkedett a magasba, Loreena pedig intett neki, hogy tegye fel a kérdését.
- Eddig felséged elemekről beszélt, de mi van azokkal a druidákkal, akik indákat növesztenek, és állatoknak parancsolnak? - szólalt meg a vékonyka lányhang.
- Kiváló kérdés. Erre nekünk is csak elméleteink vannak, de ami a legjobban megállja a helyét szerintem, az az, hogy valójában minden energia. A szél a levegő mozgása, a mozgatásához energia kell, a vízzel és a földdel ugyanígy van. A tűz hő. A villám egy energia kisülés. Sőt, még messzebb megyek, az arkán mágia a nyers energia manipulálása, amit nem öntötök formába. Miért lenne másképp a lélekkel is? Ha feltételezzük, hogy a lélek is csupán energia, és ez az energia köti össze az egyes tudatokat, akkor rögtön megkaptuk a természet-druidák mágiájának a forrását, akik ezen az összekötő energián át manipulálják az élőlényeket. De még tovább megyek. Ha a lélek is energia és ennek az összekötő erőnek tudatot adunk, és nevet, és feltételezzük, hogy vele kapcsolatba lépve, nem erőszakosan kinyerhetjük belőle a legtisztább, legfehérebb energiát, amit lehet, akkor megkaptuk a papok mágiáját és Istent.
Döbbent arcokat látott. Döbbent, értetlenkedő arcokat. Loreena zavartan elnevette magát.
- Ne mondjátok el a katedrálisban, hogy ilyesmit mondtam, mert még a végén megégetnek az inkvizitorok. És mint mondtam ez csupán elmélet, de egyesítene mindent, amit eddig a varázslatok működéséről tudunk. Herr Wagner a felsőbb éveseknek biztosan fogja tanítani, úgy tudom kedveli az ilyesmit. De menjünk tovább.
Ez után a szélmágiáról kezdett beszélni, de sokkal inkább kíváncsi volt a diákok ötleteire. Ha ismerik a levegő tulajdonságait, és bármit meg tudnának vele csinálni, mit tennének? Szerencsére mivel majdnem korlátlan uralma volt már az elem fölött az ötletek nagy részét azonnal be is tudta mutatni, még elementállá is vált nekik néhány másodpercre. A végére, mikor elbúcsúzott a gyerekektől úgy érezte magát, mint egy kifacsart citrom. Fáradtan dőlt neki a fa törzsének. A keze remegett, kicsit zihált a rengeteg felhasznált mágiától. Csak aludni akart egy kicsit, esetleg ebédelni egy jót.
- Lady Loreena? - a lány volt az, aki elsőnek kérdezett.
-Mondd csak.
A lány bizonytalanul húzódott közelebb, és telepedett le a földre a hercegné mellé.
- Én… Lehetséges lehet, hogy én is beszéljek az állatokkal és a növényekkel? Mindig érdekelt az ilyesmi, de bármikor próbáltam nem ment. Azt mondták mert nem vagyok tünde.
Lory mosolyogva rázta meg a fejét.
- Tény, hogy emberként neked nehezebb, de nem az erőd, csak a neveltetésed miatt. Egy tündét úgy nevelnek, hogy harmóniában éljen mindennel, ami körülveszi, utána pedig a kapcsolat létesítése annyira már nem nehéz. De a harmónia és annak az elfogadása, hogy valójában sosem uralkodhatsz, csak kérhetsz és együtt dolgozhatsz nagyon nehéz.
Mostmár tényleg úgy beszélt, mint egy igazi druida, és kicsit aggódott is, hogy a lány elhajtja a vallásos dumájával, de az csak megértően bólogatott, és kicsit mintha el is szontyolodott volna.
- Gyere, kísérd be ezt a vénasszonyt. Közben pedig megbeszéljük, hogy el tudnánk-e intézni, hogy cserediákként a tündéknél tanulj. Biztos tőlünk is jönnének ide. Mi a neved?
- Eveline. És köszönöm felség.

//Gustav az Egyház és Norven Pápa nyomására Tanárnak nevezték ki a hadtörténettel és mágiával foglalkozó Egyetemen...de szerintem csak elakarták takarítani helyéről...// - Theodore Wagner Egyetem igazgató.

Betétdal: Rock-suli

A nap már hét ágra sütött odakinn a szabadban, végre az emberek eldobhatták pufajkájukat, nehéz öltözéküket, mert a tavasz már mosolyogva köszöntötte a házaikból kimerészkedő embereket. A nap fénye, mint, ha hódító hadjáratot folytatna, úgy kebelezte be a sötétség keltette árnyékokat. Üde folt a szomorú ember lelkében is, ahogy csicseregnek a madarak, énekelve az eljövendő tavasz nótáját, s ezt hallgatta Gustav is kifelé bámulva az ablakon, mikor eszébe jutottak a rég múlt emlékei. A nagy háború, mely véget vetett a frakciók vége láthatatlan ellenségeskedésének, a Démonok új esélyként tekintettek életükre, nem pedig azokéra törtek, kik még az elsőt is éppen hogy tengetik. A nekromanták tudásukat az egyháznak ajánlották, míg a kultisták sötét tudományukkal együtt visszaköltöztek a mélyre, oda ahová a bukott angyalok is száműzve lettek. A vámpírok mondhatni legtöbbjük eddig is megélt valahogy az emberek sanyargatása nélkül, jó szövetségesnek számítottak a mélységiekkel vívott háborúban. Gyötrelmes harcok voltak azok, minden erejükre szükségük volt, Gustav is nem egyszer majdnem otthagyta a fogát az Egyház csapatait vezényelve, de az úr lemosolygott rájuk a szükség óráiban, így egyik szemét hagyta ott csupán, azt, mellyel a világ sötét bugyrait fürkészte egykoron.
- Bizony gyerekek, mondom, hogy így történt! - törte meg a csendet a férfi, kihúzva magát, bozontos szakállát markolászva, ezzel egy bölcs gyötrelmes elmélkedését mintázva.
- Az Úr fénye vakította el a mélységiek rohamait és engedett teret nekünk az ellentámadásra. – tette hozzá keresztet véve mellkasára.
- A történelemkönyvek Loreena kisasszony hősies rohamáról mesél, ki oldalba támadta a szörnyeket Tünde seregével, így nyitva utat az Egyház kereszteseinek. – magyarázta egy okoskodó stréber nebuló ujját az ég felé mutatva.
~ Theodore igazgató gyereke…minden lében kanál, mint az apja… ~ morfondírozott magában a Püspök, egyben hittanoktató Gustav, majd közelebb lépett a fiatalhoz.
- Fiam, elgondolkodnék azon, miért nyomják le a fejed annyiszor a pottyantósban… - válaszolt hűvösen a férfi, szemeiből rideg komorság tükröződött, miközben nyakán megfeszültek az erek. Nem, hogy Theo fia, de még a közelben ülők is megborzongtak a Paplovag láttán, főleg, miután az kedvesen elmosolyodott. Ezt a trükköt még Norven barátjától tanulta, mikor még Püspökként próbálta őt kihúzni minden bajból az Egyház nyomására. Mára már ő a Pápa, meg is érdemli a pozíciót, Gustav nem sajnálta tőle, eléggé mazoista az Inquisitor, ugráltatták így is eleget, erre fel elfogadja a Pápa kinevezését. Őt magát azért küldték az egyetemre, hogy végre megszabaduljanak a vele járó problémától, s bár kinevezések és díjak ezreit nyerte el a háború alatt mutatott elszántságáról és hősiességéről, ez addig volt csak felkapva, míg be nem köszöntött a béke.
- Minden esetre szép munka fiam, jó, hogy oda figyelsz a történelem órán, DE EZ HITTAN! – üvöltötte le a fiú haját a helyéről, majd megköszörülte torkát, mint aki jól végezte dolgát és tova sétált, elvéve az asztalról poharát.
- Az egyház szolgálatában állók az Úr kegyét élvezik, ha szabadon élsz szeretetteljesen, segítve másokat, az Isten beragyogja utad, tartson az egy sötét, baljós háborúba, vagy egy gyönyörű Hölgy gyümölcsös kertjébe, mely édes akár a méz…hehehe… - gyűlt össze a nyál a szájában egy pillanatra, mikor eszébe jutott, hogy este hasonló örömökben fog részesülni egy randit követően.
- Atyám, milyen hasonlatra célzott egy Gyönyörű lány gyümölcsös kertje alatt? – kérdezte az egyik lány felemelve kezeit, bár leeshetett volna neki a tantusz, minek nyomán Theo fián kívül mindegyik kis gazfickó elpirulva vigyorgott.
- Természetesen a gyümölcsös kertjükre, amit hátul ültettek a földbe Lányom. Ha elég érett leszel, neked is megterem majd az, miről én most beszélek. Na de erről bővebben majd Crispin beszél nektek a felvilágosító órán jövő héten. – magyarázta, megrázva fejét, belegondolva, milyen beteges előadással fog előállni ivócimborája.
- Szóval, a szeretet és az összetartás ereje hegyeket tud megmozgatni gyerekek. Egyetlen egyházi szent ember élvezheti ugyan az Úr kegyét, de egy seregnyi elkötelezett katona maga az Úr jelképe. Egyetlen sötét lelkű halandó nem képes ellenállni az Úr seregének. – folytatta Gustav, majd hirtelen megfordult tengelye körül.
- Mire gondolhatok ezalatt? Jelentkezőket várok. Aki megfejti az egyházi seregek erejének nyitját, az ötöst kap, aki elvéti, megbuktatom. Tehát? – kérdezte gonosz vigyorral arcán, miközben összedörzsölte kezeit.
- A sorozatos ima az Úrhoz, ki meghallgatja a sereg kérését és így segítséget nyújt? A főparancsolat (Vö. Mk 12,30-31) – válaszolta Theo gyermeke, mire Gustav a fejéhez kapott.
- Hogy lehet az Wagner, hogy minden tantárgyból osztályelső vagy, itt mégis bukásra állsz? – csóválta meg fejét a férfi, majd következő áldozatára tekintett.
- Igen? Esser kisasszony? – szólította fel a következő felelőt.
- A szívünkben érzett hatalmas szeretet és az elkötelezettség ereje, melyet az Úr és a Testvéreink iránt érzünk? – kérdezte bizonytalanul.
- Úgy van! Hatalmas ötös Esser kisasszony, nem is vártam volna kevesebbet Siegbald lányától! – tapsolta meg a férfi a nebulót, majd az osztályra meredt.
- Nem győzöm hangsúlyozni gyerekek, hogy a Hittan nem az éneklésről, nem a kötelező templomba járásról és a szigorú szabályok betartásáról szól. Ez az egyház képmutatása, nem…a hit sokkal nagyobb, sokkal fennköltebb eszmékről szól. Vegyünk egy példát. Te…úgy tudom bukásra állsz testnevelésből, tegyük fel, hogy adott egy kötél, melyet meg kellene másznod. Már a feladat elején eldöntöd, hogy te erre képtelen vagy, ergó, nem hiszel magadban, abban, hogy sikerrel jársz, lemondasz magadról, így az Úr is elfordul tőled. – magyarázta körbe járva a termet a férfi, majd elmélkedve folytatta.
- DE! Ha megpróbálod, hiszed, hogy felmászol a közepéig, mellyel elérsz, hasra ütésszerűen mondjuk tíz kreditet, máris előrébb van és az Úr sem fogja becsukni szemeit, mert, ha hiszel magadban? - kérdezte a Tanár fülét feléjük fordítva.
- Az Isten is megsegít! – kiáltották egyszerre a diákok
- Remek… - válaszolta Gustav elégedetten, majd belekortyolt poharába, felfrissítve ezzel elméjét…



- Merre van a második évfolyam? – kérdezte a Mágus és egyben igazgató Professzor Theodore Wagner megvakarva feje búbját.
- Úgy tudom Gustav Atya elvitte a gyerekeket kirándulásra, mondván a szabadban jótékony hatással lesz rájuk az Isten tisztelet. – válaszolta a titkár meglepődötten, nem tudott arról, hogy ez az Igazgató Úr fülébe nem jutott el.
- Oh…ne…a szabadban a fenéket… - suttogta alig hallhatóan, majd hirtelen fejébe nyilalló fájdalmat próbálta meg halántéka dörzsölésével feloldani.
- Ki is javasolta az Iskolába Gustav Püspököt? – kérdezte vöröses arckifejezésre váltva arcának színét.
- Institoris Pápa. – válaszolt szűkszavúan a férfi.
- Persze, hogy ő…




- Gustav…miért kell mindig idehoznod a kölyköket? Árt az üzletnek, plusz, ha megint elővesznek miattad… - szólt közbe Sidmund a pult mögül, mire Gustav sóhajtott egy mélyet.
- Na, elég lesz mára ennyi gyerekek, a mi jó öreg cimboránk már megint rosszkedvű. Ki rendeli a mai kört? Mondjuk Theobold… - mutatott a férfi bohókásan a meglepett ifjúra.
- Megint Atyám? Múltkor is én fizettem! – morgott a fiatal kezeit keresztbe téve.
- Ne feleselj Fiam, az Apád az igazgató, tele vagytok úgyis. – morogtva le a férfi az ellenkező diákot, ki sóhajtva adta meg magát az Úr akaratának, és persze diáktársai fújjolásának.
- Sig, 15 kupa bort kérek…Theo barátom számlájára…hehe… - nevetett a Püspök, majd ismét az ablakhoz lépett és a régi időkre gondolt…és arra, hogy végre…béke van…

Megigazítottam az ingemet, majd benyitottam a terembe. Próbáltam beosonni a padokhoz úgy, hogy ne zavarjam az előadás menetét, de ez (mivel én én vagyok) nem jött össze. A professzor megpillantott és mikor félúton voltam a helyemtől, erősen nézett rám, majd megszólított.
- Mr. Wood, ha ennyire tudja, hogy beseér időben, szíveskedjék megmondani kik küzdöttek egymással a Holt Mezei Csatában.
- Hát, uhmmm...
Ennyire könnyen még nem kaptam karót... Meh... Mikor véget ért az előadás, ismételten próbáltam észrevehetetlen maradni, csak ezúttal nem be- hanem kifele.
- Mr. Wood. - igazította meg a szemüvegét a professzor. - Mit csinált, hogy nem ért ide időben?
- Fontos... Elintézni valóm akadt. - nyeltem nagyot, nehogy gyanakodjon.
- Ugyan, mi olyan fontos?
- Magánügy. - hunytam le szemeimet remélve, hogy nem lát át rajtam.
- Maga tudja... - állt fel az asztalától.
Szép lassan kicamogott a teremből és megállt a folyosó közepén. Meglátta a lyukat a falon...
- Mr. Wood... - fordult felém. - Már megint? Mit ártott magának a fal, hogy lekellet bontani? Ez már az ötödik alkalom a héten... Jöjjön velem, megyünk az igazgatóhoz.
Sóhajtottam egyet és elkezdtem követni a professzort. Az igazgató ajtaja nyikorgott, ahogy szokott, még mindig nem olajozta be. Szokás szerint üldögélt az asztalánál és olvasott valami szart... Mr. Wagner márcsak ilyen.
- Igazgató úr. Mr. Wood megint lerombolta a falat.
- Igazán? - nézett fel a könyvétől a diri, de nem nagyon zavartatta magát és pár megvető pillantás után folytatta az olvasást. - Figyeljen, Johnathan. Én értem, hogy magának van egy falbontó fétise, de ez nem ok arra, hogy az iskolánk épületét rongálja. Sajnálattal kell közölnöm magával, hogy az egyetemen való részvétel nem kötelező. Ez azt jelenti, hogy ezúton kérném magát arra, hogy a holnapi naptól ne jöjjön az egyetem épületébe. Véleményemmel nem szükséges egyet értenie, de Cyne professzor többször is jelentette magát nálam. Most kérem, távozzanak.
Idegesen léptem ki a küszöbön, mikor az igazgató keserkés hangon megszólította a professzort.
- Cyne professzor. Kérem, visszajönne?
Odatapsztottam fülemet az ajtajára és hallgatni kezdtem a beszélgetésüket.
- Cyne, nézze...
- Hadjuk a formaságot Theo! - rikkantott fel a professzor.
- Komoly ügyben akarok magával beszélni.
A professzor hangjában némi változás volt észrevehető. A megszokott komoly hangja helyett keserkésen szólalt meg.
- Mi olyan fontos?
- Én értem, hogy maga nem szimpatizál Mr. Wooddal, már csak a származása miatt sem, de ez nem ok arra, hogy minden kis butaságért jelentse. Ami pedig a fal lebontását illeti... Én magam egyszer sem láttam volna, hogy...
Tovább nem bírtam hallgatni a párbeszédüket. A falakról beszélve egyre erősebben kezdtem markolni a pad támláját. Lábfejeimet leszorítottam és próbáltam visszatartani az érzést. Nem bírtam... Egyszerűen erősebb volt nálam. Muszáj volt megtennem. Felálltam a padról dagadó erekkel, majd odaléptem a falhoz.
- NEM BÍROM KI!!! - visítottam, mint egy sakál és ököllel kezdtem ütni a falat. - Ezaz! Hulljon a vakolat!
A fal kezdte elveszíteni fehérre meszelt formáját. Már lassan a tartó gerenda szintjénél jártam, mikor feltűnt, hogy a kezem rettenet mód vérzik. De akkor... Megláttam a tartó gerendát és nem bírtam ki. Csáppá formáltam az egyik karomat és kirántottam a helyéről. Mindenfelé hullott a vakolat és fal kisebb darabjai, majd az igazgató irodája hangosan összedőlt. A hatalmas porfellegben volt időm elrőhani a romok közül köhögve előlépő professzortól és a diritől.
- JOHNATHAN! - ordították utánam köhécselve.
Az alsó szinten találtak rám, az egyik padon üldögélve, mintha mi sem történt volna.
- Ebből elég volt! - ordította el magát Cyne professzor. - Azonnal mész a büntetőbe Mr. Pruinoshoz!
Mikor meghallottam azt a nevet megálltam bennem az ütő... Azt rebesgetik, szörnyű büntetéseket szab ki a szabály szegőkre. Egy olyan legenda is terjed az iskolában, hogy beleeszik az áldozataiba. Szörnyű lehet... Nekem pedig oda kell mennem. Komótosan kezdtem lépkedni a folyosón a büntető felé. Az leglepukkantabb terem az egész épületben... Az ajtóra volt száradva valami vörös izé... Csak remélni tudtam, hogy nem vér.
Az égett pofája Pruinos ott üldögélt az asztala mögött és rám vigyorgott.
- Tudtam, hogy itt fog kikötni, Mr. Wood. Legyenszíves, mondja meg nekem, miért küldték ide? Tán nem felgyújtott egy templomot? - nevette el magát a férfi hangosan.
- Nem akarok válaszolni... - fordítottam el a fejem az undorító pofájáról.
- Válaszoljon, Johnathan, különben... - nyalta végig fogait, miközben ajkáról csurgott lefelé a nyála. - Közelebbről is megismeri, milyen érzés, mikor kétpofára falják. - ismételten röhögött egyet.
- Nem vagyok hajlandó magának válaszolni. - próbáltam elterelni a gondolataimat arról, miként is fog felzabálni.
- Akkor nincs mit tennem... - hajolt bele az arcomba, hogy közelebbről is érezhessem büdös szájszagát.
- N... N... Ne... Nem csi... Csináltam semm... Semmit... - dadogtam rémülten.
- Egészen biztos ebben, Mr. Wood? - suttogta fülembe.
- E... Egészen b-biztos v... Vagyok benn... Benne.
- Akkor mégis miért küldték ide? A két szép szeméért, vagy mi a francért?
- Na... Na, jó... - lihegtem, mire ő végre kihajolt az arcomból. - Lehet, hogy leromboltam az igazgató irodáját...
- És tudja mit érdemel az, aki ilyen bűnt követ el? - vigyrogott összekulcsolt kezekkel.
- Nem... - néztem a földhöz szorított lábaimat.
- Tudja szeretem a rosszaságokat... Finom ízük van. - csapott egyet az asztalára a röhögéstől. - Na jól van... - váltott hirtelen komolyra, miközben hátradőlt a székével. - Most az egyszer elengedem, de legközelebb tényleg megtapasztalja milyen bűnhődni.
- Köszönöm szépen! - rikoltottam fel, miközben kirontottam az ajtón.
Az igazgató és a professzor ott álltak a folyosó másik végén, a büntető ajtaját bámulva.
- Hogyan jutott ki? - nézett Cyne professzor a dirire.
- Honnan kéne tudnom, Professzor úr? Ami pedig az előző beszélgetésünket illeti, ezúton szeretném megkérni önt, hogy most azonnal hagyja el az épületet. - megköszörülte a torkát, hogy a lehető legszebb hangján közölje a rossz (számomra jó, túlzottan is jó) hírt. - Ki van rúgva.
Bár az igazat megvallva ugyan kirúgta Cyne professzort, de engem is... Francba! Nem tudom kiélvezni a Cyne mentes éveket... De legalább az iskola örökre megjegyzi Johnathan Wood nevét.

Ha a kreditnek meg kell lennie hát meg kell lennie, ilyenkor pedig egy diák olyan dolgokra kényszerül rá, amelyek csak a legnagyobb kétségbeesésben jutnának eszébe. Például egy általam meghirdetett gyakorlati tárgyra jelentkezni, amely a visszahallott fülesek szerint a diákság körében egyet jelentett az öngyilkossággal. Egyesek azt mondták, akik nem teljesítik a vizsgáimat azok kerülnek fel a boncasztalra következő szemeszterben, mások szerint csak a reggelim részeit képezik. Ennek ellenére elképzelésük sem volt a valóság szörnyűségeiről. A soha nem látott mélységekről, amelyek a hallgatók idegrendszerét érték ilyenkor.
- Szóval, fräulein Hanna? – fontam keresztbe a karomat a mellkasom előtt, amitől a fiatal vámpírlány tekintete kitágult, állának süllyedése azt jelezte, hogy nagyon igyekezett egy mély nyeléssel megadni a kellő löketet a válaszhoz, de az izgalomtól már teljesen kiszáradt a szája.
- Hát… - futott neki még egyszer, kétségbeesetten matatva a tetem felnyitott mellkasában, addig, míg a formalin tömény szaga az orrába nem csapott és ingerült köhögésre nem késztette. Mély levegőt vettem, türelmesen várva a választ, míg a lány a könnybe lábadt szeme felett próbált uralmat nyerni, miközben a falon ketyegő órára néztem. Tizenhat perce tartott a felelet. Kicsúszott az időből.
- Itt találja. – nyúltam át mellette, a mutatócsipesszel összefogva a keresett érszakaszt. – Azt javasolnám a következő alkalomra sokkal több atlaszábrát nézegessen.
- De professzor úr, kérem, én… - egyenesedett fel, fekete haja szinte körbecsavarodott a fehér köpenyen és sötét szemei kétségbeesve kezdtek felolvadni a bukás könnyei között. Nem szerettem a síró hallgatók látványát.
- Ön mi? Felkészült? Tudja? Láthatóan egyik sem. Ne vegye a szívére, frau Schwarzjäger, de ennél pontosabbnak és gyorsabbnak kell lennie. Menjen haza, készüljön még egy hetet és próbálja meg újra.
Itt volt az a pont, ahol a lány dühösen csapta le a kezében szorongatott bonckészletet az asztalra, megadását átvette a harag és mint a legtöbb hallgató, mindent okolni kezdett magán kívül.
- De ennyi mindent nem lehet megtanulni egyszerre! És különben is, mi köze ennek a mágiához? Teljesen felesleges, haszontalan és soha nem fog segíteni…
- Ha jól emlékszem… - vágtam közbe a meginduló szóáradat elharapódzása előtt, kellően emelkedett hangon hogy a vámpír azonnal megszeppenve elhallgasson. - … az édesanyja azért küldte ide, hogy sangromanciát tanuljon, így van?
Hanna Schwarzjäger önkénytelenül megmarkolta a boncasztal szélét, fejét lehorgasztva és ráharapott az alsó ajkára.
- Jól, Dieter professzor. De nem értem mi szükségem van ehhez az anatómiára.
Az örök kérdés okozta elégedetlenség egy halk, elnéző sóhaj formájában szakadt ki belőlem, mert nem tudtam hibáztatni a lányt. Soha, egyetlen hallgató sem értette mi köze van bárminek bármihez az egyetemen, főképp mert a vezetőséget jobban lefoglalta az újítások és felfedezések hajhászása, mint hogy megmagyarázzanak bármit annak, aki nem érti. Felemeltem az egyik kezemet, nyitott tenyérrel felfelé és hagytam, hogy a lány lába melletti tartósító dobozból a bemutatásra szolgáló vértasak apró repedésén keresztül a vöröslő folyadék egy kis gömbbé gyűljön az ujjaim fölött.
- Mit gondol, a vérmágia csak ennyi? Csak akarja a dolgot, és a varázslat megteszi a dolgát?
- Nos… - próbálta elszakítani a tekintetét a bemutatómtól, sikertelenül. - … a mágia így működik…
- A hagyományos mágiák. De a Rotmantel vérmágia különleges dolog, fräulein Hanna. Senki, sem maga, sem én, sem a tisztavérű Rotmantel utódok, de még az édesanyja sem tudott soha egyetlen csepp vért megmozdítani anélkül, hogy értette volna, hogyan működik.
Voltaképpen ez nem volt teljesen igaz. A lány anyja, Elsarea von Rotmantel kellően tehetséges volt ahhoz, hogy szinte ösztönösen használja a sangromancia egy bizonyos fokát, de az olyan félvéreknek, mint neki és nekem szükségünk volt a tudásra. Mert ameddig ismertük ennek a bonyolult rendszernek minden elemét, nem ütközhettünk olyan akadályba, amelyet ne tudtunk volna megkerülni. Ezért kellett megértetnem vele, miért is különösen fontos ez.
- Rajta, próbálja meg! – nyújtottam a tenyerem a vámpír elé. – Vegye el a tenyeremről a vérgömböt és maga is rájön, hogy képtelen rá. Pedig a gyakorlati tudása és a mágia iránti affinitása meg van hozzá. Képes Schwarzjäger botlókötéllé vagy acéltövissé alakítani árnyakat, képes fonallá és szikévé keményíteni a sötétséget. A vér, az élő szervezetek magja és központja mégsem fog engedelmeskedni a mágiájának soha.
Nem hitt nekem. Senki nem hitte el elsőre. Szemöldökei fel-le vándoroltak a homlokán feszülő bőr alatti izmok rángatásának engedve, míg a lány minden idegszála belekapszkodott a mágia szövetébe és alaktalan, fogalomtalan pecsétté nem gyűrték – amely nem tett semmit.
- Látja? – kérdeztem tőle. – Fogalma sincs ez a vér honnan jött, mit okozott, mit működtetett és hogyan létezett, mielőtt kifolyatták. Én tudom, ezért is tudok neki parancsolni. Javaslom, kezdje a H. v. R. féle atlasszal, de olvassa el hozzá a Vogelsteinból is a kiegészítő fejezeteket. Pénteken várom. – ejtettem vissza a vért a tartájába, majd sarkon fordulva elszakítottam a tekintetem a megsemmisülés katatóniájába süllyedő lánytól.
- Végzett is, magister? – kérdezte a terem ajtaján kilépve a helyi boncmester, miközben épp egy újabb tetemet készített elő. Arca elé, egészen az orráig felhúzott maszkot hordott a formalin maró szaga ellen, így azonban igen nehéz volt megérteni a szavait.
- Még mindig így hív, herr Symeon? Hány éve is volt már? Hét?
- Tíz. – felelte a férfi, tartósítószerben tocsogó ujjai helyett kéztövével dörzsölve meg a feje búbját. – Sikeres volt?
- Még nem. De javuló tendencia. Ha a lány összeszedte magát, kérem, becsukná a termet? – kérdeztem, miközben leakasztottam a kabátom a fogasról.
- Persze, Dieter doktor. – legyintett a boncmester, majd újra könyékig merült a nagycsepleszben. Megigazítottam az ingem gallérját összetartó szalagot, és sóhajtva kiléptem az intézetből, próbálva nem törődni Hanna Schwarzjäger zokogásával. Ahogy leléptem a márványlépcsőről a gondosan karbantartott kavicsos gyalogútra elsietett mellettem egy fiatal sötét tünde, akit ha jól emlékszem a vámpírlány társaságában láttam sokszor. Ahogy szemei lopva felém pillantottak mozgása megakadt és kiesett a ritmusból, nyilván a felismerésnek hála. Épp most találkozott szembe a vámpírtanszék mumusával, az anatómiaoktatóval, akitől a fél egyetem retteg, Felemás Dieterrel. Tisztában voltam, hogy a hallgatók ilyeneket mondtak rólam, de túl rég óta voltam ebben a szakmában ahhoz, hogy magamra vegyem. Egyvalami zavart azonban. Vajon mit fog mondani rólam, amint megkérdezi milyen volt? Egyértelműen én vagyok a gonosz, a kegyetlen és az érzéketlen – mindig ezt gondolják. Egyszer, csak egyszer fordulna meg valamelyikük fejében, hogy tanulniuk kellene…

- Igazgatóúr! – Ébreszt fel egy hírtelen hang, melyet az ajtó nyitódásának nyikorgása követ, ezzel szakítva félbe az asztalomon éppen folyamatban lévő, szunyókálásomat. Ahogy felnézek, úgy a párnaként funkcionáló megannyi papírból, pár az arcomra ragad, melyeket lomhán leszedegetek.
Előre pillantok, ekkor a hang forrása ki is rajzolódik a szemem elött. – Mit akarsz Eric? Nem látod, hogy dolgozom? – Ő volt, az igazgató helyettes, vagy titkár? Azt hiszem szegény, kettő az egyben szerepet tölt be. Nem sokkal az ajtó becsukása után, egy nagy halom papírral a kezében, indul meg felém.
Papírmunka a papírmunka után, már kezd elegem lenni. A mai nap nem járhatsz túl az eszemen Eric! Felkészültem ellened, és így már nem sózhatsz rám több felelősségteljes munkát! Nem! Nem engedem!
– Hahaha azt hitted, hogy a mai nap is ugyan olyan egyszerű dolgod lesz Eric? Pedig nem! – Majd ugrok fel a székből, jobb kezem mutatóujját, és hüvelykujját az államon pihentetve, majd jobb kezemet előre tartva, ordítom el magmamat. – ANTI ERIC SHIELD! – Melyre egy kékes átlátszó pajzs kezd húzódni kettőnk között, mely felépülve faltól falig terjed. – HAHAHA! Nesze neked! Több papírmunkát az életben nem fogok végezni! – Nevetek fel a tökéletes védőfal mögött, miközben az önön nagyszerűségem fényében fürdök. Csakis Eric miatt fejlesztettem ki ezt a technikát, végre nyugodtan pihenhetek, és talán még időm is lesz egy pár előadást megnézni. – Igazgató úr… Már kezdte elhinni, hogy a mai nap sikerülhet? Nem emlékszik valamire a múltból? Várjon csak, hadd emlékeztessem, vagy inkább várjon egy pillanatot, inkább megmutatom. - Tolta vissza szemüvegét a mutató, és középső ujjával. A papírhalmot a jobb kezébe fogta, majd szemöldökét felvonva, mintha csak kihívna, és ekkor történt, hogy ki is mondta azokat a szavakat, amiket abban a pillanatban nem akartam hallani. - Die Tür, zweites formen! – Ekkor pedig megnyílt egy kis kapu a papírhalmot tartó keze mellett, melybe egy elegáns mozdulattal belehajította a halmot, mely halom nem sokkal később, az asztalom szélénél megnyílt kapun keresztül kiszáguldva, egy szép nagyot csattant az asztalomon. – Jó munkát igazgatóúr… Jó munkát…. – Majd hátat fordítva, és integetve kisétált az ajtón, azt maga mögött hangosan becsapva.
Ahogy az ajtó becsukódott, úgy zuhantam reménytelenül vissza a székembe, majd arccal a papírkupacra. Ekkor az én tökéletes varázslatom, olyan siralmasan tört darabokra, mint a reményeim, hogy a mai nap talán, TALÁN sikeresen megúszhatom a papírmunkát.
Valahogy sikerült összeszednem magamat, és az önbecsülésem széttört darabkáit nagynehezen össze preparáltam, és nekikezdtem a munkának. Tarthatott már vagy egy órán keresztül, de még mindig nem akart elkezdeni fogyakozni a papírhalom. – Áhhh elegem van! Ez így nem mehet tovább! Arkanischer Assistent! – Csapok az asztalra, és Idézek meg két klónt, akik embertelen sebességgel állnak neki a papírhalom kivégzésének. Ezek az eszközök, a tökéletesség netovábjai, melyeket az irathalmokkal való vért izzasztó csatározáskora fejlesztettem ki. Ezek a tökéletes gyilkológépek, melyek kiírthatják a papírhalmok következő generációját is.
Így hát, mint aki jól végezte dolgát, hagyom hátra a két klónt, és megindulok az iskolába körbe nézni kicsit. A menetelés közben elővéve a noteszemet, végig olvasom a napirendet, amit Eric talált ki nekem. Ebből ki is derül, hogy ez a kis dög, még ezt a kis akciót is beleszámította a teendőimbe, így óralátogatás már biztosan nem kerül bele a mai napi programjaim közé. Ehelyett, szerepel benne minden más. Ahogyan jobban végig lapozgatom a kis noteszt, és a részleteket is figyelve elolvasom, kiderül, hogy megint felügyelnem kell pár mágusviadalt. Még szerencse hogy normálisan felvagyunk szerelkezve pár gyógynövényes kerttel, profi alkimistákkal, és gyógyító mágiát alkalmazni képes iskolaorvosokkal.
Na, nézzük miket szervezett nekünk még Eric… Olvasgatom a noteszt, aminek mintha soha se akarna véget érnie. Eközben elhaladok pár terem elött, melyek ajtajának üvegablakán, Be be kukucskálok, és lopva megfigyelhetek pár pillanatot, amíg haladok a további dolgomra. Érdekes megfigyelni az oktatókat, és tanárokat az ablakokon keresztül, bár ezek a betekintések nem tartottak több ideig, pár pillanatnál az ablakon keresztül, mert nekem már haladnom is kellett tovább.
Eric majdhogynem percre pontosan betáblázott engem, és ahogy látom, a mostani programom, az építkezések felügyelete lenne. Mit is ír… Mit is ír… Nyálazom át a kis noteszt. „A gyors közlekedést biztosító áthelyező rúnakörök beizzítása, és tesztelése” Micsoda? Teszteljem is? Ekkora egy szadista disznót biztosan az igazgatói szerepre vágyik, és minden álma az lenne, ha félúton széttépne valami hiba folytán a rendszer… Na, még meglátjuk Eric, még meglátjuk!
Haladok tovább bosszankodva a folyósón, és útközben kijavítok pár kristálylámpát, melyeknek a rúnaköreibe az ifjú tanulók bele kontárkodtak. Szerencsém van, hogy csak a színével tudnak variálni és babrálni, mert még akár veszélyes is lehetne, ha nem lenne hozzám kötve a rendszer, és mélyebben belenyúlhatnának a mágiafolyamba. Mégis megesik, hogy a rózsaszínre, pirosra, vagy akár zöldre átírt kristálylámpák közé, bele keveredik pár olyan, amelybe megpróbáltak mélyebben beleturkálni a diákok. Ezek a pontos rúnanyelvü mágiaprogramozásnak hála, úgy ahogy kell, le is álltak. Nem lenne kellemes, ha egy diák úgy járna, mint én a kezdetekben azzal a labilis bottal.
Mostanság sokkalta több a bajkeverő, mint az én időmbe volt. Ahogy haladok a folyósón, egyre több csínytevést találok, főleg a női mosdók elött, a széllőkés egy gyengébb rúnáját, hogy fellibbentsék a lányok szoknyáját. Ezek a diákok soha sem változnak. Sóhajtok nagyokat, míg eltörlöm a kontármunkákat.
Lassan de biztosan ki is érek a Blutstern munkásokhoz, kik már a tervek szerint tökéletesen lemásolva vésték bele a rúnákat a fehér márványlapokba. Nem véletlenül tartják őket, a kőműves mesterség koronázott királyainak. Talán ők lennének a kőműves istenek, mert mesterekhez nem éppen hasonlíthatók. Ahogy közelebb érek, már lép is elém a rúnavésési munkálatokat vezető egyén. – Ahogy látja, úgy készítettük el, ahogy az a terveken szerepelt. Most már csak ön hiányzik, hogy beindítsa ezt a valamit. – Mutatott rá, a többszörös rúnakörökre, melyek a márványlapba karcolva, tudatlan szemekkel nézve, csak egymást véletlenszerűen metsző köröknek látszhatott.
- Látom a pecsétkő helye is rajta van. Remélem, hogy megfelelően sikerült, mert ha nem, akkor lehet itt halunk szörnyet. – Vizsgálom meg a rúnaköröket, olvasom és értelmezem őket, hogy minden úgy készült e el, mint a tervekben. A pecsétkő nyomába helyezve pár ujjamat, tapintom ki, hogy a belső vésetek helyesek e, majd ahogy meggyőződtem, hogy itt nem vétettek hibát, neki is kezdtem a munkálatoknak.
Vagyis kezdtem volna, de egy baljós hang félbeszakított. – Óh, igazgató úr! Látom végzett a papírmunkával, ez örömömre szolgál. Hadd figyeljem meg, ahogy a levegőbe repíti.. khm ahogy aktiválja az áthelyező varázslatot. – Persze hogy Ericnek is pont ilyen helyzetekben kell megjelennie. Na de kezdjünk neki, úgysem lesz semmi probléma és fennakadás, vagyis remélem.
A pecsétkövet behelyeztem a foglalatba, majd a kezemet megvágva, egy keveset ráfolyatok a véremből. Ekkor a rúnák egy kékeset lobbantak, majd a vér elkezdett keresztül szivárogni a körökön, feltöltve azt. Ekkor kivettem a pecsétkövet, melyre a rúnakörök rúnánként széttöredeztek, és mozogni kezdtek. Az első beugrott a pecsétkő helyére, és így ugráltak mindig az éppen üres helyre, miközben a körök egymásba érve forogtak, és cserélgették egymás rúnáit. Ahogy a vérem kékes izzással felszívódott a rúnák között, úgy egy kistermetű szomorú fűzfa alakja rajzolódott ki előttem kéken, melynek tizenegy ága az égfelé mutatott. Nagyot sóhajtva töröltem le az izzadságot a homlokomról, majd felálltam – Már csak tizenegy van hátra. -

Hosszú idő volt, ha megjegyezhetem. Túlságosan hosszú. A háború, mely végre véget ért, túl sok családot tett tönkre, túlságosan megviselte a népet, a bolygót… így végre elmondhatom, hogy örülök, hogy végre lezárult. A béke, mely szépen laxssan szétterült a tájakon megnyugvást hozott az embereknek, így ideje volt, hogy az emberek elkezdjék kezelni a rajtuk és a nemzeten keletkezett sebeket. Így van rendjén, ez a helyes. Viszont mivel a háborúzásoknak vége és nagyjából, most, hogy mindenhol béke honol, előbb-utóbb az én munkám is feleslegessé válik, mint sorkatona… ez valamiért… egy kicsit azért elkeserít.

~Néhány év múlva~
Ahogy sejtettem. Igazam volt. A háborút lezáró béke utolsó szelei elegek voltak ahhoz, hogy a katonasorba hívott embereket lefokozzák, elengedjék. Hisz minek tartsanak fenn egy sereget, ha egyszer nincs rájuk szükség. Csak fölösleges költségek. Így kerültem lefokozása, közel 3-4 hónapja. Én voltam a sokadik, ezekben a hosszúra nyúlt években, akiknek azt mondták végül, hogy bye-bye. Mondjuk az is hozzájár, hogy én tényleg nagyon sokáig kihúztam, hisz látszólag nagyon későn gondolták úgy, hogy jóval kevesebb ember is elég egy kisebb hely fenntartásához. Így hát új munkát kellett keresnem. És találtam is. Hogy hol? Egy híres létesítményben, ahol az ember megtanulhatja a háborúzás csínját-bínját. Legalábbis… én így tekintek erre az iskolára. Szép dolog, hogy megtanítja minden háborús dologra az embert, de azért nem kéne túlzásokba esni. Mindenesetre Magnostadt egy érdekes helynek bizonyult és elég aktív foglalkoztatást is részesít számomra. Annak ellenére, hogy több ízben is felkértek, hogy legyek oktató azoknak, kik lovagi képzésen szeretnének részt venni, én mégis megannyiszor nemet intettem. Tudom, hogy nem vagyok tanárnak való, tudom, hogy nem lennék kellően szigorú, mi kell eme képzéshez… és tudom, hogy tudok hasznosabb is lenni az iskola részére, melyet bár még nem láthatnak előre, de egyszer biztosan megértik, hogy jól döntöttem. Igen. Pedellus lettem.

~Napjainkban~
Fáradtan nyújtóztam el a széken. Újabb hétfő, újabb nap szenvedés. Igen, szívesen végzem a munkámat, de arról nincs szó, hogy nem találom kimerítőnek. Jó dolog egy ilyen elit iskola karbantartójának lenni, de az más kérdés, hogy egy ilyen iskola EGYETLEN pedellusának lenni, már kevésbé jópofa. Kezdve ott, hogy emiatt alig akadt valami ritkás szabadidőm, amennyiben pedig mégis akadt azokon is általában azon stresszeztem, hogy vajon mi vár rám, mire visszatérek… De ennek ellenére szívesen csináltam ezt, hisz azért dolgozok, hogy a palántáinknak megfelelő körülményeket tartsak fenn a továbbképzéshez… még ha úgy tűnik, hogy ők előszeretettel teszik szándékosan tönkre ezeket a körülményeket. Még csak tíz óra, de máris két padot, egy széket kellett megjavítanom a csíntalan diákok miatt, és még a java most jön, hisz a délutáni közelharci edzések után az én feladatom lesz a páncélzatok és a fegyverek helyrekupálása is… elég gyakoriak, hogy helytelenül használják a diákok őket és emiatt kicsorbulnak, eldeformálódnak. Ilyenkor kerülök én a színre. Épp egy rövidke pihenőt tartottam a raktárban, mikor kopogásra leszek figyelmes.
- Szabad! – kiáltok ki, majd felállok a székről, melyen eddig pihentem.
Az ajtót az egyik diák nyitotta ki, ráadásul olyan, akit elég jól ismerek már.
- Áh Emilia, kedvesem… már megint a fiúk? – kérdezem fáradt mosollyal.
- Igen… - feleli a lány fáradt mosollyal – Kérem nézze el nekik… jófiúk… csak… túl sok az energiájuk.
- Ejjj... jó lenne már, ha ez a trió elvezetné valamivel ezeket a fölös energiákat, a múltkori alkotásuk után fel kellett töltenünk a raktár fa készletét, annyi bútort kellett megjavítani… - mondom fejemet csóválva, de azért barátságos mosollyal.
Emilia Shnetter egy kisebb nemesekből álló osztály egyik női tanulója. Bár jobb, ha megjegyezzük, hogy inkább lány, mint nő. A hét tagú csoportból szinte mindegyikük még gyermeknek számít jószerével. Elég sok hű-hó van velük sajnálatosan, hisz a nemesi léttel a hátuk mögött egynéhányuk azt hiszik, bármit megtehetnek. Elrikből, Thomasból és Filipsből álló trió pedig jószerével minden nap tönkretesznek valamit akár szándékosan, akár véletlenül. Elég fárasztóak. Emilia a legidősebb a hetes fogatból és talán a legbecsületesebb is. Általában mindig lejön hozzám, ha valami problémát csinálnak azok hárman, így megelőzve a nagyobb károkat. Általában ezeknek a végén a fiúk mindig fenyegetőzni kezdtek a családi hátterükkel, de szinte mindig békésen lezárultak ezek az apróbb kis perpatvarok és a végére mindenki barátságosan (bár legtöbbjük felhúzott orral) vált el. Mire a lány oldalán megérkeztem a termükbe, szegény páncélállvány (melyen szemléltették a vasmellértezetet), jószerével teljesen tönkrement. A három fiú egymás után csapkodta a figurát bizonyára azon versengve ki tud nagyobbat ütni. Az egyik ilyen ütést kaptam épp el, keményen megragadva a lesújtásra készülő fémcsövet, s mivel a fiú nem vett észre, hogy megközelítettem őt (egyikük sem vette eddig észre), így a megfékezet lendülettől kis híján elesett.
- Hé mi a franc kell, kell egy mafl…. ás… - fordul meg idegesen a fiú, azthidve egyik osztálytársa vagyok, mikor azonban ráeszmélt, hogy ki vagyok elengedte a botot és hátrébb lépett – Khm… Miben segíthetek Pedellus úr… - néz rám rosszalló szemmel, miközben két társa is rámfigyel és morognak az orruk alatt.
- Abban, ha nem nehezítitek meg a dolgomat, minden nap. – válaszolom mosolyogva, cseppet sem mérgesen.
Láttam rajta a növő gőgöt és már készült is volna, hogy valami sértőt szóljon minden bizonnyal, de egyszerűen megdörgöltem a fejét és elléptem mellette páncélhoz, hogy megnézzem vajon javítható-e, helyrekupálható, vagy teljesen tropára ment. Első ránézésre elég jó állapotban volt, bár tényleg kicsit megviselt állapotba, de azért ennél jobb állapotba hozható még. Már majdnem teljesen összekapartam a maradék fémkupacot, amikor is nagy csörömpölést hallok az ajtó felől. Eléggé meglepett, hisz eddig soha sem folytatta a trió a randalírozást, mikor jelen voltam, nem értettem tehát, hogy most miért cselekedtem mégis ehhez. Ám mikor odafordultam nem a trio közül valaki állt velem szembe, hanem egy felnőtt férfi. Díszes ruháiból és az őt körülvevő lekezelő aurából könnyen kitalálható volt, hogy valami nemesszerűség.
- Oh elnézését kérem… baleset volt… - szólt fel színtelen hangon – Ön lenne a helyi komornyik?
- Rá se rántson, mindenkivel előfordulnak balesetek. – mosolygok rá barátságosan, majd visszafordulok a páncélhoz és inkább úgy pakolom, hogy ne legyen útba senkinek – Egy pillanat, mindjárt összetaka…
Még be sem fejeztem a mondatomat szinte azonnal újabb törést hallok ismét a férfitől. Újabb váza tört szét és én felvont szemöldökkel fordulok ismét felé, aki csak undok mosollyal nézett vissza.
- Elnézést... megcsúszott a kezem…
- Ugyan nincs se… - még vissza se fordulok, mire máris nyúl a következő áldozatért, egy sima üvegpohárért, majd azt is lelöki.
- Hoppá… jaj mi lelt engem… - önelégült arccal emeli feljebb az állát – Mit nézel szolga? Takaríts fel!
Hosszasan néztem rá megvizsgálva, hogy vajon mit akar. Gondolom, tisztában van vele, hogy hol vagyunk és ki vagyok, de látszólag teljesen azzal van elfoglalva, hogy minél jobban megalázzon. Nem értem viszont, hogy miért. Végül bólintok, és szó nélkül megyek oda hozzá, hogy összeszedjem a darabkákat, ám mikor hajoltam volna le legnagyobb meglepetésemre arcon rúgott. Mikor kissé haragosan megtámasztom magam és látható indulattal ránézek, szinte majdnem megszakadt a röhögéstől.
- Így-így… tanuld meg hol a helyed pondró! Te csak a falusi paraszt vagy! Nincs jogodban parancsolgatni a nemesek vérvonalának! HÁH.. – ezzel megfordult és folytatta a törészúzást.
A diákok eddig már elhúzódtak tőlünk, egyikük még tanárért is elszaladt, ám legnagyobb meglepetésemre, az első személy, aki a segítségemre sietett Thomas volt.
- Atyám kérlek, hagyja abba, már megértette a leckét nem…
A férfi keze erősen csattant a keze a fiú (mint kiderült a fia) arcán, aki ettől földre csüccsent. Láttam a szemében a könnyeket, de magában tartotta. Hogy az apja jelenléte miatt, vagy az osztálytársai véleménye miatt azt nem tudom. Igazából nem láttam semmi hasonlóságot kettejük között.
- Ne feleselj velem fiam. Majd én eldöntöm mikor elég. Khmm… - visszafordult ekkor hozzám – Mindenesetre úgy hallom Ön nagyon sok mindent enged meg magának. Mondja, milyen jogon parancsol a nemesek gyermekeinek egyszerű pedellusként? Ha felgyújtják a termet, akkor is Ön zokszó nélkül csöndben marad, és várja, míg kialszanak a lángok. Értette? – mered rám unottan.
- Sajnos nem Uram… az én felelősségem a gyermekeik jóléte, és ha ehhez az kell, hogy rájuk szóljak, akkor bármikor megteszem. – felelem, mikor végül felálltam.
- Heh…. úgy látom igen el van telve magával… de rendben… legyen… - úgy látszik elérte amit akart, mert vigyora még eddig sem volt ilyen széles, mint eddig – Az igazgató úr jó barátom… biztos fájdalmas búcsút fog mag venni Öntől, ha meghallja milyen károkat okozott az iskolában… - vigyorog vadul (utalva az összetört dolgokra, melyek között ez igen értékes váza is volt), majd hátat fordított és nevetve kisétált.
Mondanom sem kell, hogy az első pillanattól fogva örültem, hogy végre elment. Összenéztem Thomassal, aki még mindig próbálta visszatartani a könnyeit, majd megdörgöltem a fejét.
- Ne aggódj majd elmúlik.
- K…kérem bocsásson meg atyámnak… é…és sajnálom, amiért ilyen dolgokat hallott Önről… tudom hogy Ön csak jót akar nekünk… - szippant egyet, majd visszatér a duzzogó gyerek arckifejezése – De azért nem kéne elrontani a játékunknak.
Felnevettem, majd biccentetem a kölyöknek. Jó látni, hogy nem viselete meg az a pofon nagyon, gondolom nem egyszer volt már benne része egy ilyen apával. Hogy én mit csináltam? Semmit. Összeszedtem a szemetet és helyrepofoztam a páncélt, miközben a beérkező tanár próbálta értelmezni a káoszt, majd miután megbizonyosodott róla, hogy a kedélyek lenyugodtak megtartotta az órát. Hogy mi lett velem? Nem sok. A nemes szavai nyomán elindítottak egy eljárást az igaz, de mivel mindenki ismer engem az iskolában és a legtöbben szimpatizáltak is velem, így nem igazán lett a dologból nagyobb bajok. Persze jelképesen csökkentették a fizetésemet, de mivel biztosították a szállásom és az étkezésemet eddig is, így nem kifejezetten zavart a dolog… hisz másnap ugyanúgy mentem a dolgomra, takarítani a trio után.

// tudom, hogy nagyon eh de sajnos féltem, hogy kicsúszok a határidőről xD //

Veronia. A háborúk már régen véget értek. Végre beköszöntött a béke korszaka, és jómagam is letettem hűséges pajzsomat, és inkább elővettem a Bibliámat, talán kicsit jobban, mint máskor.
A Magnostadt Universitat most új otthonom, egy egyetem a Schattenstahl hegység bércei között terült el.
Ezért jöttem ide, mivel az általam az évek során felhalmozott teológiai tudást szerettem volna átadni az új nemzedékeknek.

Ismét egy fényes reggel az egyetemi dolgozószobámban.....illetve....reggel?
Pontosan nem is tudom már milyen napszakban vagyok, hiszen az elmúlt hetek voltak a diákjaim vizsgaidőszakjának utolsó napjai. Én is sokat megszenvedtem velük, de mindet átengedtem.
Viszont most új félév közeleg, de én egyenlőre pihenni kívántam..... - miközben épp erre gondoltam, meggyújtottam a pipámat egyfajta édes dohánnyal, megszívtam, és a finom füst belepte az egész irodát.
A dolgozóasztalomon nem volt semmi különleges, telis-tele volt ószövetség kommentárokkal, és eredeti ószövetségi írásokkal....nem csoda, hiszen jómagam volnék az ószövetség tanszék vezetője.....sőt...szerintem rajtam és még egy becses kollégámon kívül nem is nagyon űzik eme nemes tudományt az egyetem dicső falai között. A füst közben csak terjengett a szobában, ugyan ki akart menekülni a zárt ablakon, de nem sikerült neki. Viszont így én se láttam ki a hegységre....." Meh" -gondoltam. - " Le kellett volna már szoknom..."
A lazításom hamar félbeszakította egy sietős kopogás. A fene üssön belé később sem adta fel az illető, ezért felálltam a jó kényelmes karosszékből, és ajtót nyitottam.
- Tessék, mit óhajt? - szóltam ki. Kint meglepő módon ( nem volt meglepő egyáltalán) egy fiatal, talán másodéves diák reszketett, és nézett rám.
Kicsit szégyenlősnek tűnt a lelkésznövendék, ezért megszólítottam még egyszer, de ő csak csendben nézegetett, kerülte a tekintetemet. Látszott rajta, hogy mondani akart valami fontosat....
- Professzor úr én.......- kezdte.
- Igen? - lógott ki a pipa a számból.
- Nos.....szükségünk lenne magára! - bökte ki végre.
-No! - a diákjaim engem akarnak, rajta- Mondja csak, miben lehetek a szolgálatára?
- Hát....tanár úr...önnel lenne a.....mostani óránk. És mint osztályfelelős, jöttem szólni önnek, nehogy gond legyen belőle. Tudja, az akadémiai 15perc....ha letelik, mindenki...
- Szétszéled....nos igen, igen. Hát, ez ellen tennünk kell valamit! Jöjjön kérem!.- a vállánál fogva kikísértem, és megindultunk a terem felé, amely nem is volt oly messze az irodámtól.
" Hmmmm szóval megkezdődött az új félév....érdekes....kicsit gyorsan történt minden..." - gondolkoztam magamban, miközben megérkeztünk a terem bejáratához, aminek az ajtajára volt erősítve az "ószövetség tanterem" felirat, kétségtelenül ez volt az.
Beléptem, és egy halom szempár tekintett rám egyszerre, a zsivajból csend lett. A diákjaim a szokásos sötétkék egyetemi viseletükben voltak, ugyan palást nélkül még, de mindnek lelkész forma feje volt.
- Mit néznek, maguk....zöldszeműek?!?! Éppen az órára készültem! Néznek itt mint pék kutyája a langyos bucira!
Kifakadásomra a feszült csendben mosolyok tűntek fel, megszokták már tőlem ezt a szeszélyességet, van akit mosolyra derítettem. - Készített valaki szorgalmi feladatot az Ezsdrás könyvéből? Ki van szótárazva már mind a 40 fejezet, amit kértem?!?! - néztem rájuk szigorúan, visszaváltva professzor módba.
Valaki jelentkezett, felszólítottam.
- Tanár úr, nem tudjuk melyik rész van ó-nefilim nyelven írva ("óarám" ) ezért nem kezdtünk még bele a fordításba! - magyarázkodott feleslegesen egy fiatal lelkésznövendék.
- Persze hogy nem! Hiszen még nem is mondtam. Ma elmondom akkor önöknek , de ha ezek után se lesz meg a szószedet, a következő vizsgaidőszakban zúgni fognak, mint hűs májusi szélben a győzelmi lobogó!
Vaaaaagy........netalántán az önök vizsgáján felveszem a keleti tünde nevemet, tudják e, mi az? - kérdeztem őket, mivel már elmondtam párszor, körül belül minden órán.
- Csupán-csak Kupán-csap! - hangzott nyomban a válasz a hátsó sorokból egy hölgyeménytől.
- Igen igen....... na mivel ilyen jól tudta, ön most hoz nekem egy kávét! És a többiek.....na de vége mára a gyereknapnak! Nyissák ki Ezsdrásnál a Bibliájukat....hol is tartottunk...?
(szintén időhiány miatt rövid)

Lassan egy vétizede már, hogy annak a gyalázatos háborúnak vége szaadt. Az a legendá torony most is ott állt a Wasterwald közepén. Nem ment sehova. Lakói azóta ezer felé utaztak, hogy tovább éljék az életüket. A torony nem maradt más, csak emlék egy-egy örömteli viszontlátáskor. Két alak állt a földszinten, a lépcsők mellett.
- ...hát, ez volna a helyzet. – mondta az egyik, egy díszes mágusköpenyt viselő férfi – Remélem számíthatok rád.
A másik ember merev szemekkel nézett rá. Egyik kezével óvatosan megdörzsölte a nyakában lógó ékszert. Egy nagy feketeacél amulett volt az, közepén egy félbetört kristállyal. Úgy nézett rá, akár vásári jós a gömbjére.
- Már nem vagyok az, aki annak idején voltam.
Ám a másik nem tágított.
- Pontosan tudom, melyik részed maradt meg. Ne mond, hogy nem kedvezp neked. Nos, áll az alku...?



Kora őszi meleg, harmatos időjárás volt aznap a magas hegyek lábánál. Új félév kezdődött, a diákok pedig nagy hévvel rohantak az akadémia előcsarnokát, ahová az öreg pedellus minden alkalommal pontosan ugyanabban a percben tűzte ki az éves csoportbeosztásokat. Akkor derült ki, ki kivel került egy csoportba, valamint ki melyik vezetőt kapta meg a gyakorlatokra. A gyakorlatok feltételei voltak a vizsgáknak, de ki szerencsével a diákoknak nem kellett aggódniuk miatta. A vezetők nagy része kedves és elnéző volt.
Friedrich ott állt valahol a harmadik és negyedik sor között. Szerencsére a majdnem két méteres magasságával még onnan is játszi könnyedséggel kereste meg ő, és csoporttársai beosztását a nagy faliújságra kiszögelt lapon. Másodéves hallgató volt a Hadtudományi Karon. Remek szakot választott, széleskörű oktatással, remek lehetőségekkel és a legjobb kutatási módok megismerésével kecsegtetett, mellyel akár a bukott angyalok maradéka ellen is sikerre lehet vezetni egy sereget. Az egyik legfontosabb gyakorlata a Hadászati Propedeutika gyakorlat volt. Egyszerű bevezető tárgy a mágia harctéri alkalmazásáról. Ebben az évben szigorlat is várható volt az elméleti részéből. Gyorsan meg is kereste, kihez osztották be, majd odaszaladt a barátaihoz elújágolni.
- No, mit láttál? – kérdezte az egyikük.
- Valami Lawrenz nevű fazonthoz kerültünk.
A név hallatán a kis társoság, szám szerint hat fő egyként rezzent össze. Mindhallottak már a nagy háborúk hírhedt veteránjáról, aki állítólag eszét vesztette a csaták forgatagában. Az igazgató kegyének hála taníthatott itt. De hogy milyen volt a keze alatt tanulni, abban már koránt sem értettek egyet.
- Az nagyon jó. A felsőbbévesek mesélték, hogy senkit sem buktat meg. Oda se figyel rá, mit csinálsz a gyakon, csak egyhelyben ül és valamin elmélkedik.
- De nem úgy volt, hogy szökő évente két ember kap nála kettesnél jobbat?
- Nyeld le Johann, - rivallt rá a társa – ebben az évben integethetsz az ösztöndíjnak. Az a nyamvadt gyakorlat így is túl van súlyozva...



A gyakorlatot érdekes módon a szabad ég alatt, egy hegyi tisztáson tartották meg. A csoport ott várta Lawrenzt, feszülten figyelve a kis hegyi utat, ahonnan fel kell tűnnie. Nem kellett sokáig várniuk, kisvártatva ott tornyosult előttük a majd harminc évesnek látszó, de állítólag már a hatvanak is megélt férfi. Tiszta, komoly arccal nézett végig a kis csapaton.
- Lásuk csak...azt hiszem... – habozott egy kis időre, miközben unott módon az óráját bámulta – talán illene egy névsorral kezdeni.
Így közelről egyáltalán nem tűnt rémisztőnek, vagy annak a tipikus határozott oktatónak, aki minden tizedik embert engedi csak tovább menni. Ám az tény és való, hogy nem pazarolta fölöslegesen az idejét, mert amint végeztek, már el is kezdte ismertetni a tantervet.
- A gyakorlat elején minden héten ki lesz választva két személy, ők lesznek a parancsnokok. Érmefeldobást követően felváltva választanak maguk mellé harcosokat. Mindkét csapat kap egy zászlót, és ezt kell a másiktól megszerezni.
A csoport némán, értetlen fejjel hallgatott. Nem igazán értették, mire gondol most.
- Maguk közt vannak katonatisztesek és csatamágusok is, igaz? – kérdezte, mire a diákok csendben bólogattak.
- Akkor minden jó. Minden gyakorlat végén a győztes csapat tagjai pontot szereznek. Döntetlen esetén senki sem kap pontot. A vesztes szintúgy. A jegyüket pedig az adja majd meg, mennyi pontot szereztek a tíz hét alatt.
Nem telt bele két hét, azonnal rájöttek, hogy elképesztően nehéz kellő zámú pontot összeszedni. Több mint 70%-os győzelmi aránnyal lehet csak meg az a pontszám, ami az elégségeshez szükséges volt. Ahogy teltek a hetek, úgy nőtt a kétségbeesés is a diákok szívében. Pedig semmi dolguk nem volt, csak egymással szórakozni. Ennél könnyebb tantágyuk még soha nem volt ezelőtt. A negyedik héttől kezdve viszont kezdtek olyanok kikerülni a parancsnokok közül, akiknek szilárd elképzelésük volt a győzelemről. Elkezdtek kialakulni jól összeszokott csapatok, akiket megérte egymással összeválogatni. Mindenki szép lassan rájött, ki milyen feladatra a legalkalmasabb. Kénytelenek voltak egész gyakorlaton egymást csépelni, átejteni, kihasználni, körbejátszani, tudván, hogy a másikat a bukás szakadéka felé tuszkolják. A hatodik héttől már nem akadt egy ember sem, aki érdekelt volna.
A legidegesítőbb az egészben, hogy Lawrenz egész végig rájuk se bagózott. Még ha valaki le is sérült, akkor is nekik kellett orvost hívni. A tanár nem csinált semmi, csak elvonult a diákoktól vagy száz méterre, egy magas szintre, és ott olvasott. Még a jelenléti ívet, amin a pontokat vezette is otthagyta a fű közepén, egy kő mellett. Friedrich egy volt azok közül, akik már elég pontot gyűjtöttek, hogy ne bukjanak meg. Az ilyenek általában inkább direkt veszítenek, hogy minél kevesebb ismétlő legyen...de itt még ez sem működött. Aki jó volt, gyakran került össze olyanokkal, akiknek cska kevés pontjuk volt. Az ifjú diáknak elege volt az egészből. Egy hirtelen vett ötlet által vezérelve odaosont a jelenléti ívhez, és nemes egyszerűséggel fellapozta.
- Hé, mit csiálsz?! – ugrott oda egy régi cimborája – Ha Lawrenz meglátja, páros lábban repülsz ki innen.
- Nem is szokott nézni minket...csak minden gyakorlat elején beírja a pontokat az embereknek, miután csapatokat választottak...
És valamiért mindig eltalálta az eredményt.
- Lefogadom észre se venné, ha átjavítanám az értékeinket... – morfondírozott magában.
Friedrich egy óvatos varázslattal leradírozta a betűket a gyakorlat jelenléti ívéről, majd kitöltötte az üressé tett helyeket úgy, hogy mindenkinek annyi pont jusson, amennyivel lazán megkapja az elégségest.
- Kész. Most már nincs tétje az egésznek.
Gerard a gyakorlat végén, ahogy mindig szokta felemelte a füzetecskét, majd egy hangos sípszóval parancsolt megálljt diákjainak. Halvány mosollyal az arcán lapozta fel a jelenléti ívet. Ahogy a mai nap bejegyzéseihez ért, halvány mooly rajzolódott ki az arcára. Mialatt a diákjai izzadt fejjel távoztak, ő óvatosan eltette a füzetet a ruhája zsebébe, majd ugyanonnan előrántotta az igazi jeleléti ívet, melyet egész addig magánál tartott.
- Egek...a tavalyiak mennyivel hamarabb rájöttek. Sok munka lesz még velük... – morogta, ahogy Friedrich jegyét elégségesről jelesre javította.

Ráérősen mászkáltam fel-alá az alagsori folyosón a kardomat lóbálva. Időnként rácsodálkoztam a fegyverre, milyen gyönyörű volt, bele is gravíroztattam, amint fizetésem engedte: „Vengeance”, vagyis bosszú. Egy kifejezetten emlékezetes kiküldetés során szereztem meg: a saját fegyveremet elhagytam, viszont egy kedves társam, Crispin megszánt az ő kardjával, hogy ne haljak meg feltétlenül. Lustán nézelődtem jobbra-balra a Szörnykutatási- és Tenyésztési Részleg, ha úgy tetszik, raktárában, ahol a különböző lényeket tartották, egyeseket azért, hogy mintákat vegyenek belőlük, megint másoknak kizárólag a párzás-szaporodás volt a feladatuk, hogy minél tökéletesebb példányt hozzanak létre egyikből vagy másikból, nekem pedig az volt a feladatom, hogy gondoskodjak róluk, ha elkanászodnak. Csak halvány ötletem lehetett arra, hogy miért tenyésztették egyiket, vagy másikat. A nyálkaszörnyekből például a menzán főztek előszeretettel, de néha túl savanyú lett a végeredmény, valószínűleg ezen igyekeztek javítani változatos módon, amiket nem igazán értettem meg, de legalább egy dolgot biztosan megtudtam: itteni főtt kaját nincs az az ég, hogy egyek egyszer is, ki tudja, mit tesznek még bele. Megint máshol gólemek voltak, akiket ugyan nem szaporítottak, mert nem tudták őket, viszont a pecsétjeikből sok hasznos információt nyertek - elvileg -, valamint a másodéves Pecsétismeret hallgatóknak ők voltak a tananyag. Mivel őket problémás volt az előadóba felvinni, ezért a hallgatókat hozták le ide, hogy vizsgálódjanak, én persze nem mehettem el akkor se, mert valamilyen indokból én voltam az egyetlen a karvezetőkön kívül, aki ismerte, hogy a ketrecek mágikus védelmét hogy kell kezelni. Egyáltalán nem fogtam fel, hogy miért, hiszen csak néhány kapcsolót kellett megfelelően állítani... aztán megláttam a tanárokat, és világossá vált minden. Ezt a tárgyat meg főképp valamiért lányok hallgatták, akiknek többsége meg volt áldva a legkellemesebb testi adottságokkal, nekem pedig valamiért mindig akkor lett nagyon melegem, amikor ők lejöttek, és kénytelen voltam levenni a felsőmet... Amúgy is, ki határozna meg öltözködési szabályzatot valakinek, aki a sötétben cirkál egész nap, és általában egyedül szörnyek nézik? Azok ellen meg egyébként is praktikusan kell öltözni, nem szépen...  Igaz, hogy legfőképp a nyálkák szoktak rendetlenkedni, de nekik volt a tartályukban beépített vízcsap erre az esetre, azt ha megnyitottam, máris elkedvtelenítettem a naaagy horkantós turhamestereket, és inkább megnyugodtak. Hogy a lefolyó, amin keresztül a feloldott slájm hova került, nem akartam tudni...
A baromi hosszú folyosó következő részén trollok voltak. Nem voltak túl okosak, cserébe kifejezetten buták és agresszívak, szerencsémre a védelmet erős mágusok húzták fel, nem volt jellemző, hogy megtört, mióta itt dolgoztam, összesen kétszer történt meg, de nem aggódtam akkor se, egy riasztórendszer ilyenkor tájékoztatta az illetékeseket, hogy baj van, így nekem ilyenkor az volt a feladatom, hogy feltartsam az elszabadult lényeket. Meg csak akkor ölhettem akármelyiket, ha úgy ítéltem, hogy ezen más nem segíthet, lévén nagyon macerás volt az új lény beszerzése, olyan ütemben pedig nem szaporodtak, bár kérésemre a trollokhoz is megoldották a hangszigetelést.. borzalmas hangja volt, amikor párzottak. Nem sokkal messzebb az óriások voltak, akik még erősebben ostromolták a barikádot, ezt a kettőt igyekezték valahogyan békésebbé tenni, hogy hosszútávon talán kisebb eséllyel és kevesebben essenek áldozatul orvtámadásoknak a természetben.
A bejárathoz legközelebb bezárt griffek voltak, akikkel hosszútávon az volt a célja az Egyetemnek, hogy egyes egyedeket megszelídítsenek, akár mágia segítségével is, és jó pénzért eladhassák őket annak, aki hajlandó fizetni értük. Hogy mire használták volna őket, az az intézményt már nem érdekelte, lehetett az tulajdonképpen sima házőrzés, vagy emberek levadászása is, amíg pénz jött belőle, senkit nem érdekelt. Ezt kicsit ezekben a békeidőkben nehezen emésztettem meg, de valahol mégis megértettem, hiszen bevétel mindig kellett valahonnan, még akkor is, ha ez a hozzáállás egy kicsit morbidnak is hatott. Plusz azért voltak ilyen közel a bejárathoz, mert akárki bejöhetett nézni őket, diákoknak ingyen volt, másoknak fizetni kellett érte. Sőt, az időről időre lejövő gondozók és a vizsgálatokat végző tudósok beszélgetéseiből azt hallottam, hogy ha ezeket a lényeket sikerül majd kellőképpen befolyás alá vonni, néhánnyal időről időre bemutatót is fognak tartani, amire persze a belépő megint egy vagyon lesz. Okos húzás, minden mindegy, csak pénzt lehessen facsarni belőle.. Pedig amennyire tudtam, nefilim nem is volt a vezetőség körében, vagy legalábbis lehet, hogy a pénzügyi részlegen igen, abba nem igazán volt belelátásom.
De nem ért ezzel még véget minden. A folyosó végén volt egy ajtó is, ahova két óránként egyszer mentem be, akkor is csak gyorsan végignéztem, minden rendben van-e, és már jöttem is kifelé olyan sebességgel, hogy az csak határértékekkel nem karcolta az illetlenség ütemét, ott voltak ugyanis a különféle kísértetek és idézett lények elzárva, hogy ott tanulmányozzák a varázslatot, ami életre hívta, adott esetben még életben is tartotta őket. Nekem előírás volt, hogy nem tartózkodhatok ott sokáig, kizárólag nagyhatalmú mágusoknak volt szabad, akiknek külön fakultációt tartottak csak erre az Egyetemen, csak ők voltak képesek kibírni ép ésszel azokat a varázslatokat, amiket maga az igazgató állított fel a szörnyetegek féken tartására. Ez volt az egyetlen részleg, ahova rá volt szükség, pletykák szerint az Egyetem második embere is édeskevés lett volna a mágiák lefektetéséhez. Ahhoz, hogy valaki vizsgálódhasson ott, nem viccből kellett elvégezni a mesterszak után még egy három éves képzést, és ez volt az egyetlen, ami után nem hallottam dohogni senkit, mennyire fölösleges volt az egész, ők tényleg passzióból csinálták, amit csináltak. Fegyelmezetten, koncentráltan, csodáltam is őket érte. Nekem csak azért kellett bemennem néha, hogy ellenőrizzem a védelmeket, de nagy hülyeségnek tartottam, ha már úgyis mindig volt lent valaki, sőt többen, mert csoportban dolgoztak. Szerintem csak szívatni akart az igazgató úr, amiért húsz éve majdnem kiheréltem.
A merengésemből dobogó léptek ébresztettek fel.
- Kalver?
- Igen? - Kérdeztem megszeppenten, ahogy megláttam a hideg hang forrását. Hermann Hanzig volt, a Fizikai Harcászat nevezetű kar vezetője.
- Megbetegedett a Haladó Kardforgatás előadónk, maga fog beugrani helyette. Nem, ne fáradjon a kifogásokkal, hogy itt kell maradnia, meg minden addig én helyettesítem. Meg se kérdezze, azért nem tartom meg én, mert igazság szerint rohadtul nincs kedvem.
Rendezett le rövid úton, mielőtt kettőt pisloghattam volna. Bármennyire is kelletlenül tettem, éreztem, hogy ha most nem megyek, akkor az állásomnak is lőttek, annak pedig a legkevésbé se örültem volna. Néhányszor voltam alkalmi előadó Haladó Kardforgatáson, így már tudtam, merre vegyem az irányt, útközben pedig nagyjából ki is gondoltam, mi fog történni. Nemsokára meg is érkeztem a gyakorlótérre, ahol nagyjából húsz lelkes fiatalt láttam, nagyjából ugyanannyi fiúval, mint lánnyal. Annak legalább örültem, hogy ezt a csoportot már ismertem, és ők is felismertek, mert ahogy megláttak, fegyelmezetten kihúzták magukat, sőt, néhány fojtott örömujjongó hangot is hallottam hátulról, de szándékosan elengedtem a fülem mellett. Ennyire rossz lenne az előadó? Néhányszor vívtam már Marióval, kevésszer került ki győztesen, de azért olyan rossz mégse lehetett.
- Álljatok párba, ha lehet, fiú-lány párosok legyenek. A lányok így fizikailag fognak jobban edződni, a fiúk pedig mentalitásban fejlődnek, meg kell tanulni, hogy ha valaki ellened indul, ha fiú, ha lány, fiatal vagy öreg, semmi nem akadályozhat meg abban, hogy megvédd magad.
Kezdtem, majd türelmesen vártam, hogy párba rendeződjenek. Néhányan nem akartak engedelmeskedni, és azonos neművel párosodtak inkább, ezért egy félmosollyal ezt mondtam:
- Akinek véletlen nem sikerülne ez a nehéz művelet, az velem fog párba állni.
Jót szórakoztam a kialakult fejetlenségen, ahogy mindenki lélekszakadva keresett más párt. A fiúknak volt nagyobb szerencséje, ők voltak többen, bár hogy mi a szerencse, nézőpont kérdése, felfogható volt úgy is, hogy a többi fiú közben lányokkal építhetett kapcsolatot, de akár úgy is, hogy összesen kevesebb lánynak kellett fiúkhoz mérni az erejét.
- Mindenkinél életlen kard van, ugye? - Kérdeztem, majd az egyöntetű igenlő válaszra elégedetten bólintottam. [/color]- Nagyon jó, akkor mutatom a gyakorolnivaló mozdulatsort.[/color]
Odaintettem magamhoz az emlékeim szerint legügyesebb fiút.
- Lassan fogok támadni, háríts úgy, mintha ezek erősebb csapások lennének az átlagosnál, csak majd vigyázz. - Mondtam neki halkan, majd bele is kezdtem. Jobb kezes volt a srác, ezért nagy ívben indítottam egy ígéretemhez híven lassú, de mégis erős csapást jobbról, le is hárította, majd egy ugyanilyen csapást indítottam balról. A srác tényleg jól csinálta, rendesen kivitte a kardforgató kezét oldalra, ekkor pedig közel léptem hozzá, és fellöktem a vállammal.
- Ez lenne hát a feladat. Figyeljétek meg, hogy az ellenfeleteknek mi a kardforgató keze, és afelől indítsatok egy széles, vízszintes csapást több erővel. Ha nincs szerencsétek, és nem szeltétek egyből keresztbe szerencsétlent, akkor ugyanabból a helyzetből azonnal indítsatok egy másik vízszintes vágást az ellentétes oldalról, ebbe még több lendületet vigyetek bele. Tuti tipp, egy csuklómozdulattal fordítsátok meg a pengét, hogy ne a penge magatok felé eső részével vágjatok, mert úgy sokkal kevesebb erőt tudtok kifejteni, hiszek benne, hogy ez Haladó Kardforgatáson menni fog. Ha jól csináltátok, akkor néhány tizedmásodpercig védtelen lesz az ellenfél mellkasa, ekkor az lesz a teendő, hogy közel lépve hozzá a vállatokkal fellökjétek. Innentől mindenkinek a fantáziájára bízom, jó mulatást, egymásra vigyázzatok.
Tudtam, hogy a hallgatókat itt magázni szokás, de nagyon nem voltam az a típus. Örömmel töltött el, ahogy belevetették magukat a feladatba. Párosról párosra haladtam, felügyeltem, és korrigáltam a hibákat, amiből voltak azért, de hamar beletanultak, nagyon tehetségesek voltak mindannyian. Az egyetlen mondat, amit rengetegszer hangsúlyoznom kellett, az az volt, hogy „Támadd meg igazán, te pedig védekezz normálisan, különben soha nem fogja egyikőtök se tudni rendesen csinálni!” Annyira belemelegedtek, hogy nem is akartak más gyakorlatot végezni óra végéig. Mikor letelt az idő, összecsaptam a tenyerem, és azzal bocsátottam el őket:
- Szerintem ezzel a trükkel már az igazi tanár urat kihívhatjátok, de csak csínján! És ne mondjátok el, hogy én tanítottam...
Mondtam, majd egy elégedett mosollyal visszaindultam a szokásos helyemre. Mégse olyan rossz ez!

Gratulálok a zseniális alkotásokért. Könnyet csalt a szemembe, hogy ennyi mindenki írt, úgyhogy jár a vállveregetés, no meg persze a 150 TP. Csak így tovább!