[Azonnali] Pénz, ármányok, szerelem, Azrael!

Wilhelmina kint állt az erkélyen, s elmélkedve nézte, ahogy hullanak a levelek. Bár lassan a tavasz közelgett, az elszáradt, megbarnult levelek némelyike úgy ragaszkodott az ághoz, akár néhány szerencsétlen e földön a szerelemhez. Wilhelmina nem is tudta, hogy ezen gondolatai mennyire beigazolódnak majd.
Az utóbbi időben azzal foglalkozott, hogy vászonra igyekezett vinni állandó jelleggel ide-oda csapongó érzelmeit. Most csak elnézte a tájat és azon gondolkozott, hogy várjon-e pár hetet, amíg virágba és zöldbe borulnak majd a lombok, vagy örökítse meg ezt az éppen ébredésre váró, szinte pattanásig feszülő, szenvedő állapotot? Elvégre a szenvedésben is tud lenni szépség. Végül úgy döntött, most nincs kedve a szomorúság témaköréhez, ezért lecipelte az egész festőszettet a kastélykertbe, ahol egy hatalmas kertnyi rózsa sorakozott, hogy közülük valamelyiket vegye célba megörökítési szempontból. A rózsákról és egyéb, hozzájuk hasonlóan esztétikus virágokról ugyan már tömérdek pazar képe volt, ám úgy vélte, ezekből sosem lehet elég. Az egymásba fonódó, örvényként elvesző sziromrengeteg olyan mélységet tartogatott, amely örökké gyermeki lelkének éj és új felfedeznivalókat tartogatott.
Azonban ahogy ecsete a vászonhoz ért, valami meggátolta abban, hogy, mint ahogy máskor, könnyeden és gördülékenyen rajzolja egymás után a vonalakat. A színek elkezdtek összefolyni és ahogy a vörös festékbe mártotta, kezei megremegtek. Vörös. Emlékei közül felderengett egy személy, akinek haja pontosan olyan színű volt, mint az őszi lombok, melyeknek levelei mostanra teljesen elszürkültek és holtan borították a földet... hogy tápanyagot nyújtsanak a következő nemzedéknek. A következő nemzedék viszont általában könnyek voltak. Sok könny, akár a lezúduló vízesés. Sejteni kezdte, hogy hamarosan nem fog tudni ellenállni a hullámokban érkező fájdalomnak, mely görcsösen rángatja testét-lelkét. Újra meg újra átfutott az agyán, mennyire tönkretette életét.
- Olyan bolond voltam... Hogy tehettem ezt? - motyogta maga elé, ahogy egy apró, fehér lény surrant a lábai mellé és nézett fel rá felágaskodva, pici orrát az égnek nyomva és érdeklődő, kerek szemeivel ártatlanul bámulva bele a vámpír lélektükrébe.
Vámpír... lélek... Nem is szabadna, hogy legyen lelke, emlékeztette önmagát és elhatalmasodott rajta az érzés, hogy létezésének voltaképp nincs is értelme. Hogy ő egy szörnyeteg, egy valóságát megtagadó valami, ami nem való erre a világra. Rossz helyre született.
Letette hát az ecsetet és fölkapta a szelíd menyétet, az egyik élőlényt, aki mindig és bármikor rendelkezésére állt és soha nem kellett kételkedni a hűségében.
A másik Damiano volt, aki nem sokkal utána követte fehér bundás társát. Átkarolta a lányt. Együttérzése felől sosem lehetett kétség.
- Még mindig rá gondolsz, igaz?
Mit volt mit tagadni...
- Nem tudom elfelejteni, Damiano. Egyszerűen nem tudom. Próbálom elfoglalni magam mindennel és fontosabb dolgokra koncentrálni, de nem megy. Mindenről felidéződik, mit is tett velem és néha még mindig úgy érzem, hogy meg akarom találni. Pedig csak el akarom felejteni, egyszer s mindörökre. Kizárni az emlékeim közül. Vajon van erre valami varázslat?
- Erre talán édesapád tudná a választ... vagy a családfőd, az egész család vezetője. De még ők sem tudnák neki megtanítani, hogyan törölje ki magát az emlékezetedből, és talán nem is akarná.
- Persze, hogy nem... - Csinos, fitos orral ellátott fiatalos arcát düh csúfította el. Talán nem is csak düh, hanem egyenesen gyűlölet... - Azt akarja, hogy szenvedjek... Ezt érdemlem... valamiért. Mindegy  - legyint jó messzire a kezével. - Sétára indulok, Damiano. Kérlek, hagyj gondolkodni egy kicsit. Addig sem zavarok senkit a botor szavaimmal... Nézni akarom egy kicsit a tájat és elmélyedni magamban.
- Hogyne. Természetesen. - tette hozzá egy lemondó sóhajjal. Félt, hogy a lány soha nem békél meg önmagával. Túl törékeny lelke volt hozzá. Kezei közé akarta keríteni azt, aki ezt tette vele, és megmutatni neki, mit érdemel az ilyen... Ezért inkább elindult vadászni. Így le tudta vezetni a feszültséget. Ráadásul voltak elegen, akik vigyázzák a kastélyt és annak kincseit.

***

Wilhelmina szeretetteljesen simogatta világospeje nyakát. A ló hűséges társa volt évek óta, és többek között neki köszönhette ezeket a csodálatos élményeket, amikor teljesen szabadon, egyedül vágtázhatott a mezőn, földutakon, a határban... az éledő tavasz reményében.
Vagyis csak azt hitte, hogy egyedül van. Ugyanis ahogy csukott szemmel élvezte, ahogy a szél belekap a hajába és édes, fűszeres illatokat sodor feléje, egy újabb lovas jött vele szembe. Egy tünde. Haja szőke volt, és a druidák jellegzetes fegyverét tartotta a kezében. Arca pedig vörös lett, amikor megpillantotta őt és szinte hitetlenül rebegte a nevét: - Wilhelmina...
Nem tudván, mihez kezdjen a helyzettel, pislogva állította le a lovacskát. Majd lehuppant a nyeregből, ahogy az idegen is, hogy illendően tudja köszönteni.
Nem volt idegen. Rájött most már. Gyorsan, hirtelen szippantott be egy adag levegőt, ahogy a felismerés megérintette.
- Victor...?
Victor Goldhawk. Ez volt a neve. Hirtelen rohamozták meg az emlékek. Az első pillanatok, amikor benyitott a házba... abba a kis szerény falusi házba, ahol annyi éven át laktak, és a meghívás. Aztán ahogy ott keringett díszesen, illatosan, felcicomázva, abban a gyönyörű ruhában, s a tünde pedig elegánsan kísérte minden lépését. Táncoltak. S a tánc mintha örökké tartott volna.
Vér szökött az arcába. Éppen most... Minek köszönheti, hogy éppen most sodorta őt ide a sors?
- Akkor emlékszel még rám... Csak reménykedni tudtam benne.
- Milyen régen is volt...
- Így van... -  A tünde végigmérte alaposan, tetőtől talpig, nagy, csillogó szemeiben gyönyörködéssel. Puszta tekintete is friss forrás vize volt kiéhezett lelkének. Ösztönösen is elmosolyodott. - Akkor is ugyanilyen gyönyörű voltál. Nem, most talán még gyönyörűbb vagy.
- Oh, én kösz.. köszönöm. - Úgysem tudta volna elrejteni a pirosságot, így inkább nem is próbálkozott. Szíve eszeveszetten zakatolt a mellkasában. - Victor, te hogy... kerülsz ide? Tudtad, hogy itt élek?
- A környéken mindenki ismer téged... Nem felejtik el azt, amit értük tettél. - felelte Victor gyorsan, de valamiért Minának az az érzése volt, hogy nem mond igazat. - Mit számít ez? Semmi nem okoz nagyobb örömet, mint az, hogy láthatlak. -  Vajon a zavarát leplezte a hadarással?
- Victor, vendégül láthatlak? Gyere, vacsorázz velünk.
- VeleTEK?... Oh... még mindig vele élsz...
- Igen, de mi nem... ő nem a... nem olyasmi, mintha a férjem lenne, tudod.
Mikor lesz valaha is könnyű megmagyarázni?
- Hogyne. Egy vacsorát sosem utasítanék vissza.
Így aznapra meg is volt az elfoglaltság...
Az egész vacsora alatt az ő tekintetében fürdött. Dús illatok terjengtek a konyhában, és dús érzelmek keringtek a szívében, majd amikor Damiano otthagyta őket, felvonulva szobájába, magára hagyva a galambpárt, akkor Victornak megjött a bátorsága, hogy előálljon azzal, mit is tervezett valójában.
- Wilhelmina, én... Sokat gondolkoztam és sok ideje nem láttalak, ezt tudom, de az évek alatt mindig újra meg újra visszatértem hozzád. Mindig ott voltál a gondolataim között. És tudom, hogy te vagy az a valami, ami mindig hiányzott. A világ lassan összeomlik, ezt látom, és nem szeretnék egyedül lenni, amikor megteszi. Tudom, önző vagyok, de nem bírtam már tovább... Nem bírtam tovább nélküled létezni. Kérlek, Wilhelmina... légy a feleségem.

Egy ilyen döntés meghozatala sem könnyű, és Wilhelmina összetört lelkét váratlanul érte a sokkhatás. Csak egy kis időt kért pusztán, amíg átgondolja. Az összes pozitív emlék egyszerre zúdult rá és egy idő után már egyszerűen nem talált ellenérveket. A bátortalan boldogság úgy kúszott elő, akár a zöldellő fűszálak a kövek alól. Észrevétlen és megállíthatatlanul. Hiszen együtt élhetne azzal, aki imádja őt... Hogy is mondhatna nemet?
Amikor azt mondta, ki akar lovagolni, Victor ragaszkodott, hogy vele megy, nem hagyja egyedül, és szúrós pillantásokat lövellt Damiano felé, hogy mégis milyen az a férfi, aki csak úgy hagyná, hogy egy hölgy veszélybe sodorja magát... Hiába volt ez a hölgyemény olyan képességek birtokában, melyekkel puszta útonállóktól semmi oka nem volt félni.
Ahogy épp a birtok határát jelző boltív alatt döcögtek át, meglátták, hogy egy alak közeledik. Világos jelenés volt, hószín szárnyakkal, de emberalakkal. Amikor legutoljára látta, teljesen egyszerű, színtelen ruhákat viselt, a mostaniak sokkal több eleganciák kölcsönöznek neki. Nyilván megtalálta a klánját...
Ő volt az a nefilim, akivel először találkozott abból a fajtából. S talán neki is ők voltak az elsők, akik mintát mutattak abból, milyen is ez a világ. Na persze... Ha Mináék alapján akarná valaki megítélni, milyen a világ, tévúton járna. Aggódott is egy ideig amiatt, mi lesz a fiúval, kinek arca mintha örök fiatalságot őrizne. Félangyal. Szent lény. Az ő ellentéte épp. Olyan gyönyörű...
Nem... Nem lenne szabad erre gondolnia...
- Szia, Jared..
- Te... ismered őt?
Füle most szokatlan zavartól pirosodott ki.
- Igen... mi.. régen találkoztunk... Jared még új volt a környéken... Nos, nem is ezen a környéken volt... Jared, mondd csak, hogy találtál ide?
- Üdvözlöm, tünde uram. Üdvözlöm, Wilhelmina. - Hajtja meg fejét a nefilim mindkettejük irányába kissé gépiesen, az emberek nyelvén szólva, kissé nehézkesen, érződő akcentussal. Majd szinte könyörgő szemekkel - oh, azok a szemek! - Minára néz és héberül szólal meg. - Ne haragudj, hogy megzavartalak. Elmegyek. Ígérem. Csak... csak látni akartalak. Bocsáss meg.
- Mi?! Dehogyis... nem mész sehova. Itt maradsz te is vacsorázni. Valószínűleg sokat utazhattál, nem mehetsz csak úgy el. - válaszol szintén emberül. Victor értetlenül nézett egyikükről a másikra.
- Biztos... vagy ebben?
- Persze. A személyzet majd elirányít, kaphatsz enni is. Csak kérlek, légy óvatos.
Nem tudja, hogy a bútorzat törékenyebb részeit félti Jaredtől, vagy a nefilimet az újdonságoktól. Bár kétségkívül ennyi év alatt hozzászokhatott ehhez a világhoz, szóval talán megsérti azzal, ha gyereknek nézi... Mindegy is.
A szárnyas lény eltűnt a boltív alatt engedelmesen, a kastély irányába, félve, de határozottan. Mina térdei remegni kezdtek, szerencse, hogy nyeregben ült. A rövid túra további részében igyekezett elmagyarázni, hogy is történt anno ez a bizonyos találkozás. Közben azon vette észre magát, hogy a nefilim feltűnése kétségeket ültetett a szívébe. Nyilván a szépségük csak az egyik dolog, amely megzavarhatja egyéb halandók lelkét, ám... Ha ilyen kétségek képesek benne születni, akkor vajon elkötelezheti magát?
Sarokba szorítva érezte magát... A döntéskényszer úgy szorította, akár egy satu, és legszívesebben elrohant, eltűnt volna innen messzire.
Victor pedig türelmetlen volt. Választ követelt, esküdözött. Minának pedig egyre kevésbé volt kedve hozzá.
Akihez lett volna kedve... nos... ő harmadnap érkezett meg.
Olyan magabiztosan sétált be a kapun, keresztül az őrökön, mosollyal az arcán, mintha a világon nem lenne semmi, ami megállíthatná. Felsétált a lépcsőn egyenesen Wilhelmina hálószobájáig és minden kérdés nélkül kopogott hármat a tölgyfa ajtón.
- Damiano? Te vagy az?
- Nem ezen a néven ismertél.
Wilhelmina szíve az egekbe szökött, Várj!, kiáltotta, és igyekezett előtúrni egy viszonylag gyorsan felvehető öltözéket. Vörös, hétköznapibb, de azért szemet gyönyörködtető, mások számára ünnepinek beillő ruhára esett a választás, bár izzadt, ideges ujjaival ez nagyobb kihívásnak bizonyult, mint egy kislánynak felmászni egy paripa nyergébe.
Ez a hang... Ezt a selymes hangot pontosan tudja, hol hallotta. Egy kastélyban, amely nem létezett. Amely puszta illúzió volt. Ahogy a tánc is, az ételek, italok, a rengeteg nép, akik sürögtek-forogtak körülöttük...
Remegő kezekkel nyúlt a kilincsért, miután tincseit nagyjából rendbe szedte. A dühtől és várakozástól egyaránt alig bírt megállni a lábán, és nem érdekelte, mennyire karikás a szeme.
Szembekerült egy csábdémon félmosolyával.
Barna haja ugyanúgy a válláig ért, mint akkor. Mina le merte volna fogadni, hogy ha azóta változtatott is a kinézetén valamennyit, pontosan felidézte, hogyan festett akkor, amikor a lánnyal találkozott. A tincsek tökéletes vonalakkal keretezték az arcát, melynek arányai teljességgel megfeleltek annak, amit szépnek talált. Enyhe hullámok voltak bennük. Az öltözéke is pontosan ugyanolyan volt, mint aznap.
Piros gombos sárga bársonykapát, díszes gallér, királykék bőrnadrág.
Lélegzethez sem jutott. Csak nézte. És már tagadni sem tudta, milyen gyönyörűnek találja. Csokoládébarna szemei édes méreg voltak, melyek megállíthatatlanul itták be magukat a lelkébe.
- Te... mit.. keresel itt? Hogy jutottál be?!
Damien közölte vele, hogy soha többet nem keresztezhetik az útjuk egymást. Soha. Bánatosan kullogtak el az esőben, és azt hitte, akkor fogja látni utoljára...
Az egész visszajött ismét. A fényűző falak között eltöltött pillanatok. A közelsége. Bársonyos szavai, am,elyeket a fülébe suttogott, szívének ritmusa, a vér áramlása a nyakában, csak egy leheletnyire tőle. Iszonyodva pillant rá. Iszonyodva és tagadóan, menekülni akarván.
- Szavakkal, kedves Wilhelmina. A te kedvenc módszered is ez, ha értesüléseim helyesek.
- Mit keresel itt? Mit akarsz tőlem?
- Csak magadat. - Ez ő. Kertelés nélkül, a közepébe...
- Távozz innen! Tudok ártani neked. Erős vagyok. Ha az értesüléseid annyira helyesek, akkor ezt is tudod, és azt is, hogy nem véletlenül vagyunk egy kastélyban... - Tekintete elkalandozott a szája vonalán, néhány elszabadult mélybarna tincsen, és a frusztrációtól remegni kezdtek a kezei. -... egy kastélyban, amely kastély kivételesen LÉTEZIK, és nem csak egy illúzió!
A démon arcán őszinte megbánás tükröződik, ahogy elmosolyodik. - Milyen nevet is hazudtál nekem?
- Alrich voltam a számodra. Nem nevezném hazugságnak. Tudod... Mi nem tudjuk az igazi nevünket.
Ez... eljött sajnáltatni magát? Hányféle mocskos módszert ismer még az ördögfattya?
- Édesmindegy, mi a neved, semmi jogod nincs ahhoz, hogy idejöjj, és szó nélkül betrappolj a kastélyomba, ráadásul a SZOBÁMBA, ahol...
-...ahol az igazak álmát aludtad, igen. Ám sajnos, ha nem jövök, a végén még meghoztál volna egy nagyon meggondolatlan döntést. Feleségül adtad volna magad egy tündéhez, aki nem a megfelelő számodra.
- Oh, igen? És szerinted tanácsra van szükségem? Tőled?
- Akár el akarod hinni, akár nem, én tudom, mire van szükséged.
Arra volt szüksége, hogy azok a barna szemek simogassák, azok a finom ujjak simuljanak a derekára... Alrich közelebb lépett. Az illata még mindig olyan volt, mint nyáron éjjel a virágos mezőké.
- Azt hiszed, kétszer lehet becsalni ugyanabba a csapdába? Nem vagyok már az a buta kislány, Alrich.
Minden egyes másodperc, amit őt nézve töltött, vonzotta közelebb, köré akarta vetni a karjait és elveszni az ölelésében, az illatában, nyakába mártani a fogait, végtagjait szorongatni a kezével, nekilökni a falnak, kisajátítani, felfalni. És gyűlölte ezért. Imádta és gyűlölte.
- Ebben reménykedtem. - Alrich szemöldöke őszintének tűnő íve alól nézett rá. Nem sötét, gonosz csábítónak tűnt, aki a bűn útjára akarja terelni. Valami oka kellett, hogy legyen, hogy visszajött. - S biztos vagyok benne, hogy nem vagy buta. Ezért jöttem vissza. Hálával tartozom. Miattad más lett az életem, és... őrült ötleteim támadtak. Hogy talán... segíthetsz kideríteni, ki vagyok igazából. Vagyis... Ki voltam igazából.
Döbbenten nézett. Egy konkrét cél miatt jött hát ide? Nem pusztán csókot lopni? Őszintén meglepődött...
Bár talán elhamarkodott volt a kijelentés, a következő pillanatban ugyanis Alrich arca alig pár centiméterre volt az övétől. Hogy ki mozdult, a lány, vagy ő? Nem tudná megmondani. A közelgő forróság azt sugallja, ne próbálja elutasítani, hisz fölösleges.
Ekkor azonban nyílik az ajtó és egy szőke tündefej néz be rajta.
A világ pedig darabokra hullik.
Wilhelmina hátrálni kezdett, és füleire szorította a kezét,  hogy kizárja a felháborodott hangokat, amelyek egymásba ütköznek a teremben. A szégyen és az utálat egyvelege akart kirobbanni belőle, és csak rázta a fejét. Ellökte Victor felé közelítő kezeit, és csak rázta a fejét. Egyedül akart lenni, semmi mást...
- Hagyjatok... Hagyjatok békén... mindenki.... MINDENKI TŰNJÖN EBBŐL A KASTÉLYBÓL. NE IS LÁSSALAK TITEKET TÖBBÉ. Soha többé... - tette hozzá elhalva, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy mindenki elhordta az irháját, ingerülten becsapja az ajtót, kielégítődve a hang agressziójától. Az ágyára roskadt, fejét belefúrta a párnába és csendesen zokogott. Majd hangosan.

***

Napokig nem volt hajlandó semmit sem enni. Sem beszélni bárkivel. Most már teljesen megbizonyosodott róla, hogy rossz világba született. Választania kellett volna, és nem volt hajlandó. Elege volt mindenféle férfinemű illetőből és nem akart rájuk nézni sem, fájdalommal töltötték el. A feladataira akart koncentrálni, csak még egy kis időt akart adni magának, hogy összeszedje gondolatait és szívét a földről...
Egy nap Damiano újra kopogott az ajtaján. Nyafogva felelte, hogy még mindig nincs kedve kommunikálni.
- Egy leveled érkezett... Szerintem jó lenne, ha megnéznéd.
Ez új volt. Talán érdemes ránézni, gondolta, és a mosdótálhoz lépett, hideg vizet loccsantott elnyűtt arcbőrére. Máris jobban érezte magát. Rendezte kissé rémesen összekócolt haját, felöltözött, majd ajtót nyitott és sóhajtva átvette a levelet.
Pecsét nem volt rajta, semmiféle jel, hogy kitől jöhetett. Szemei mohón falták a betűket.