Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Lefelé húzom a lovam fejét, olyan erősen, amennyire csak futja az erőmből; rövid huzakodás után féltérdre ereszkedik és én átvetem a lábam a háta felett. Rövid, ismerős nógatás is elég neki, hogy feltápászkodjon, aztán kényelmes lépésben megindulunk.
Sietni akarok, de hiába. Túlságosan fáradt vagyok. És túlságosan leköt, ami a toronyban történt.
'Élni hagyod, vagy megölöd?'
Von Himmelreich zsinatelnök megérdemelte volna, hogy eretnekségét tűzzel-vassal fizessem meg, mégsem vágtam a szavába: a fülemben még zúgva dörömbölt a vér, az ízületeim érzéketlenek voltak a verekedéstől s a hátamban meg a vállamban már ott mocorgott a kezdődő sajgás, amely csak holnapra fog elmúlni. A véres tolongásban kiszáradt a torkom és kiszáradt a szemem is - belülről hallom, ahogy a mocsári levegő minden nedvessége ellenére is rekedten fűrészel a gégémnél.
Sokkal előbb összeszedtem volna magam, ha futni hagyom a holtmágust, de akkor is, ha egyszerűen megölöm: a vallatása nemcsak fárasztó volt, de dühítő is.
No és az, amit megtudtál? Azzal mi van? A démon tábornokával?
A harag egy kissé felébreszt a zsibbadtságomból: ingerülten rúgom oldalba a lovat, hogy ügetésre fogjam a tempót. Mire észbe kapok, már fürge galoppban vágunk át a tájon - patkói felszaggatják a puha fekete földet, egyenletes dübörgésünket azonnal elfojtják az utat szegélyező fák. Sejthettem volna, hogy ez az egész még csak a kezdet; maga a zsinatelnök is úgy tűnt, számít egy másik találkozásra a közeljövőben. Milyen messzire juthattak vajon? Máris elkéstünk volna?
Miféle förtelmekbe botlom legközelebb?
- Állj! Hogy kerülsz a határ belső oldalára? Te a Katedrálisból jössz.
Fiatal, félig ijedt, félig lelkes felháborodástól izzó férfihang zökkent ki a gondolataimból - megtorpanok a megrökönyödéstől, mert a fickó az út közepén áll, teljes fegyverzetben. Az őrposzt még vagy egy fél mérföldre kellene, hogy essen... és ez valószínűleg így is van. A kölyök alighanem messzire kóborolt a nagy felderítésben. Felállok a kengyelben, hogy jól lásson.
- Oda tartok. Félre az útból, fiacskám, vagy megkeserülöd! Jobb dolgom is van, mint teneked felelgetni.
- Határőr vagyok - húzza ki magát. Szemlátomást életében először adatott meg neki, hogy ezt éles helyzetben elővehesse. - Addig nem léphet át senki, amíg meg nem engedtem neki, és attól tartok, utána kell néznem, te mi járatban vagy, uram. Szállj le a lovadról!
Veszedelmes csend következik, amíg teljesen el nem önt a harag; alig pár pillanat kell, hogy leugorjak a nyeregből, közvetlenül mellette. Aztán, mielőtt megszólalhatna, teljes erőből megtaszítom a bal vállát, és a lábfejére taposok; még egy ütés, és a földön van. Ordít, ahogy a torkán kifér, pedig ez csak egy ficam; akár helyre is ránthatnám a térdét, de most, órákkal a csata után már az én tagjaim is kegyetlenül fájnak, és egyáltalán nem vágytam erre az utólagos testmozgásra. Ránehezedem a mellvértjére a térdemmel, pontosan a szegycsontja felett, ügyet sem vetve a fém kellemetlen nyomására.
- Add ide a tőrödet! - mordulok rá, és benne van annyi előzékenység, hogy a markolatával nyújtsa felém.
Még új levegőt sem vett, én már belevágtam a fegyvert az arcába, egyenesen a járomcsontja alá.Tompa csattanás, a penge egy kissé megakad; rá kell nehezednem teljesen, hogy a keresztvasig bele tudjam erőltetni a fejébe. A sikoltozása előbb megszűnik, mint a kést szegélyező nedves recsegés - a zajokat mély, egyszerű csend követi, én pedig a tenyeremről a vért oda sem figyelve kenem a saját oldalamba.
Nem hinném, hogy voltam valaha fáradtabb, most mégis elsőre felugrom a nyeregbe.
A sarkantyúmra pedig ezúttal nincs is szükség.
//'más tartalmat' kategóriában, Esroniel Von Himmelreich zsinatelnök, admin és a kaland lezárója figyelmébe - ide//
Sietni akarok, de hiába. Túlságosan fáradt vagyok. És túlságosan leköt, ami a toronyban történt.
'Élni hagyod, vagy megölöd?'
Von Himmelreich zsinatelnök megérdemelte volna, hogy eretnekségét tűzzel-vassal fizessem meg, mégsem vágtam a szavába: a fülemben még zúgva dörömbölt a vér, az ízületeim érzéketlenek voltak a verekedéstől s a hátamban meg a vállamban már ott mocorgott a kezdődő sajgás, amely csak holnapra fog elmúlni. A véres tolongásban kiszáradt a torkom és kiszáradt a szemem is - belülről hallom, ahogy a mocsári levegő minden nedvessége ellenére is rekedten fűrészel a gégémnél.
Sokkal előbb összeszedtem volna magam, ha futni hagyom a holtmágust, de akkor is, ha egyszerűen megölöm: a vallatása nemcsak fárasztó volt, de dühítő is.
No és az, amit megtudtál? Azzal mi van? A démon tábornokával?
A harag egy kissé felébreszt a zsibbadtságomból: ingerülten rúgom oldalba a lovat, hogy ügetésre fogjam a tempót. Mire észbe kapok, már fürge galoppban vágunk át a tájon - patkói felszaggatják a puha fekete földet, egyenletes dübörgésünket azonnal elfojtják az utat szegélyező fák. Sejthettem volna, hogy ez az egész még csak a kezdet; maga a zsinatelnök is úgy tűnt, számít egy másik találkozásra a közeljövőben. Milyen messzire juthattak vajon? Máris elkéstünk volna?
Miféle förtelmekbe botlom legközelebb?
- Állj! Hogy kerülsz a határ belső oldalára? Te a Katedrálisból jössz.
Fiatal, félig ijedt, félig lelkes felháborodástól izzó férfihang zökkent ki a gondolataimból - megtorpanok a megrökönyödéstől, mert a fickó az út közepén áll, teljes fegyverzetben. Az őrposzt még vagy egy fél mérföldre kellene, hogy essen... és ez valószínűleg így is van. A kölyök alighanem messzire kóborolt a nagy felderítésben. Felállok a kengyelben, hogy jól lásson.
- Oda tartok. Félre az útból, fiacskám, vagy megkeserülöd! Jobb dolgom is van, mint teneked felelgetni.
- Határőr vagyok - húzza ki magát. Szemlátomást életében először adatott meg neki, hogy ezt éles helyzetben elővehesse. - Addig nem léphet át senki, amíg meg nem engedtem neki, és attól tartok, utána kell néznem, te mi járatban vagy, uram. Szállj le a lovadról!
Veszedelmes csend következik, amíg teljesen el nem önt a harag; alig pár pillanat kell, hogy leugorjak a nyeregből, közvetlenül mellette. Aztán, mielőtt megszólalhatna, teljes erőből megtaszítom a bal vállát, és a lábfejére taposok; még egy ütés, és a földön van. Ordít, ahogy a torkán kifér, pedig ez csak egy ficam; akár helyre is ránthatnám a térdét, de most, órákkal a csata után már az én tagjaim is kegyetlenül fájnak, és egyáltalán nem vágytam erre az utólagos testmozgásra. Ránehezedem a mellvértjére a térdemmel, pontosan a szegycsontja felett, ügyet sem vetve a fém kellemetlen nyomására.
- Add ide a tőrödet! - mordulok rá, és benne van annyi előzékenység, hogy a markolatával nyújtsa felém.
Még új levegőt sem vett, én már belevágtam a fegyvert az arcába, egyenesen a járomcsontja alá.Tompa csattanás, a penge egy kissé megakad; rá kell nehezednem teljesen, hogy a keresztvasig bele tudjam erőltetni a fejébe. A sikoltozása előbb megszűnik, mint a kést szegélyező nedves recsegés - a zajokat mély, egyszerű csend követi, én pedig a tenyeremről a vért oda sem figyelve kenem a saját oldalamba.
Nem hinném, hogy voltam valaha fáradtabb, most mégis elsőre felugrom a nyeregbe.
A sarkantyúmra pedig ezúttal nincs is szükség.
//'más tartalmat' kategóriában, Esroniel Von Himmelreich zsinatelnök, admin és a kaland lezárója figyelmébe - ide//
