[Azonnali] Secret Santa

Veronia lakói!

Közeledvén a karácsonyhoz egy különleges eseménnyel készültünk számotokra. Egy közkedvelt iskolai/céges hagyományt szeretnénk az oldalon megeleveníteni és kissé az frpg műfajára szabni egy azonnali keretében.
A QFA Secret Santa nagyon hasonlóan fog működni az IRL formájában ismert verzióhoz: egy titkos folyamat során mindenki megkapja egy társa nevét, akinek aztán valamilyen ajándékkal illik kedveskedni. Az ajándék (itt jön be az frpg rész) pedig nem más lesz, mint egy kis történet, amelynek arról a karakterről kell szólnia, akit kihúztál, illetve egy kisebb tárgy.

Az azonnali menete/szabályai:
1. Az eseményen azok fognak részt venni, akik december 13-áig jelentkeznek nálam privátban (később sajnos nem nagyon lehet majd becsatlakozni). Multikkal is lehet jelentkezni.
2. Egy online Secret Santa generátorral fogunk majd húzni, tehát csak és kizárólag te fogod tudni, hogy kit húztál.
3. Ezután nincs más dolgod, mint írni egy kis történetet a karakterrel/karakterről, akit kihúztál illetve kitalálni valamilyen kis tárgyat, amelyet neki ajándékoznál (ezeket majd a staff felül fogja bírálni). A történet szólhat bármiről, nem feltétlenül kell karácsonyi feelingje legyen, amíg az általad húzott karakterhez köthető. Nyilván lehet viccelődni is, kifigurázni a másikat, de tegyük ezt kellő tisztelettel, hogy harag semmiképp ne legyen belőle ^^
4. A feladat összetettségére tekintettel (illetve mivel mégiscsak egy karácsonyi azonnaliról beszélünk) a történet minimum szószáma alacsonyabb lesz: elég 700 szóban írni.
5. Erre az alkalomra regisztrálni fogunk egy karaktert, amelynek a loginját mindannyian megkapjátok, akik részt vesztek a játékban, és mindenki vele fog posztolni, hogy tényleg igazán titkos legyen.
6. Az áprilisi azonnalihoz hasonlóan majd lesz egy jó kis leleplező parti, amikor jól kitaláljuk, hogy ki kitől kapta a kis "ajándékát", a róla szóló történetet.
7. A küldetés szupertitkos, tehát kötelező titokban tartani, hogy kit húztál!!!

Ha bárkiben bármi kérdés ébredt az azonnali bármely részével kapcsolatban, szívesen válaszolunk rá.
Várom a jelentkezéseket, és 13-án jövünk a húzással! <3

Suzanne Walford

A Veronián élők számára az év különösen nyugodtan indult, sütött a nap, a természet nyugalomban készült az új tavasz ígéretére. A fák közt ráérősen kavargott a lágy, eleinte hűvös, majd egyre langyosabb szél, és mindenki jól érezte magát. Egy ideig.
Akkoriban sokan, akik nem nagy városokban éltek, hanem vándoroltak, vagy erdőkben húzták meg magukat, sokáig nem tudtak a világ nagy problémáiról. Egész addig voltak boldogok, amíg nem fordult kora nyárira az időjárás: az erdőbe akkor ért el az első aszály. A tündék mágiája már nem védte az erdőt úgy, mint egykor, a szárazság okán az első erdőtüzek pedig elérték a fákat, pusztítottak, hamuba taszították az állatok otthonait, száműzve őket addigi élőhelyükről. Akiknek volt elég szerencséjük ahhoz, hogy a tüzeket és a szárazságot elkerüljék, azoknak a természetjárókkal kellett számolniuk, akiknek a száma látszólag indokolatlanul és nagyon hirtelen nőtt meg, hiszen sok ideje először tudtak úgy a fák közé lépni, hogy ne kelljen félniük a sötét tündéktől. Azok a hónapok az állatok számára is nagy megpróbáltatást jelentettek.
Azok az idők azonban szerencsére elmúltak mindegyikőjük számára. A hőség lassanként visszahúzódott, ennek eredményeképpen az erdőtüzek mérséklődtek, és ahogy a sárgaság megütötte az első fa leveleit, az erdő bundás és tollas lakói már tudták, hogy itt a megváltás, legalábbis részben biztosan. Megérkezik a csapadék, a nedvesség, a hűvös, lesz mit inni, biztosan lesz mit enni, és az erdőjárók is minden bizonnyal megcsappannak.
Egy fiatal leány akkoriban szintén az erdőben lakott. Sokfelé megfordult, és mindenhol szeretett lenni, de abban az időben éppen az erdőbe vágyódott, hogy az állatok közt legyen. Örömmel figyelte őket, és beszélt hozzájuk, az se zavarta, ha nem válaszolnak neki. Igazság szerint akkor ijedt volna meg legjobban, ha válaszoltak volna neki.
Azon kívül, hogy nézte őket, nagy kedvvel alkotott kis történetet a fejében a kedvenc állatairól, és mesélte el őket a fejében lakó hangnak, akivel az idők folyamán nagyon jó barátságot kötött. Egyik este, mikor lefeküdt aludni, és az utazóköpenyébe burkolózva várta az álmot, újból elkezdett alkotni.
„A róka különösen szociális kedvében volt, elindult hát beszélgetőtársakat keresni. Noha ezt nem mondta ki magának, bizonyára becserélt volna egy kis beszélgetést egy kiadós vacsorára, de nem ez volt a célja elsődlegesen. - Azért, ha egy kövér fácánt találok, nem hiszem, hogy sokat fogok róla beszélgetni a fák kérgének állapotáról a háza körül... - mormogott magában a ravasz, ahogy útjára indult olyan állatokat keresni, akik még kedvelték. Ez milyen eddig?” Kérdezte a lány. „Folytasd csak!” Érkezett a hang, ami mögött mosolyt lehetett hallani, a lány pedig folytatta.
„A farkas hasonló célokkal indult útnak, de teljesen más okból. Ugyanis, miután látott két, egymással sétáló, boldog őzet, annyira elérzékenyült, hogy elhatározta, hogy vegetáriánus lesz. Na jó, ez nem igaz, megette őket a fenébe. De aztán rosszul érezte magát miatta, ezért lett vegetáriánus. Viszont egy döntéstől még nem variálódik át egy állat emésztőrendszere sem, növényevővé nem tudott válni, ezért szüksége volt arra, hogy elterelje a figyelmét a szeme előtt keringőző, elképzelt húsdarabokról. - Hús, hús, csábító hús... - énekelték olyan madarak a fejében, amilyeneket még soha életében nem látott, de úgy érezte, hogy ők már ismerik szívének leghőbb vágyát. Pedig elég indokolatlan volt az egész, tekintve, hogy öt perce ette meg az őzeket.” Kuncogás volt a válasz, a leányzó már egészen belelendült.
„A madarak, mint mindig, csak csicseregtek. Ők mindig csak jelentéktelen dolgokról csicseregtek: hogy milyen az időjárás, hogy melyiküket kapta el egy-egy csintalan légáramlat és rontotta el a tökéletesre tervezett landolásukat. Néha az is felmerül, hogy egy ilyen szerencsétlen baleset tette feleslegessé az egész napos párzási táncukat. Ezen és azon kívül, hogy megint keserű magot vagy sovány kisegeret találtak, nem sok beszélnivalója akadt az átlagos kismadárnak. A rosszmájúbbak megjegyezték, hogy a költöző madarak milyen rosszul jártak azzal, hogy elmennek melegebb éghajlatra, hogy megéljék minden bizonnyal ugyanezeket a körülményeket éljék át, valószínűleg még rosszabb minőségben, hiszen ahova ilyenkor mentek, ott még annál is melegebb volt, mint otthon szokott lenni.”
„Aztán az idő egyre hűvösebb lett, a sárguló levelek lassanként lehullottak, majd rozsdabarnába váltottak. Az állatok is elkezdték érezni, hogy lassan közeledik a tél, és elkezdték elvégezni a szükséges előkészületeket. A rókák és a farkasok (azon kívül persze, aki vegetáriánus lett) elkezdték kiszagolni, hogy hol számíthatnak prédára, az őzek és a vaddisznók elkezdtek maguknak fészket kialakítani, a kisebb testű emlősök pedig felváltva gyűjtöttek élelmet és ásták az üregeiket, ahol át fogják vészelni a zord időjárási viszonyokat.”
„A medvék meg zabáltak.” Erre a hang öblösen felnevetett. A lány is mosolygott, aztán elszenderült, de a történet az álmában folytatódott.
A sok ásás és evés közepette pedig egy kis medvebocs és egy fiatal nyúl – akinek magát álmodta a lány - összebarátkozott, és amíg a szüleik keményen dolgoztak, ők kerülték a munkát, és inkább egymással igyekeztek időt tölteni. Egy éjszaka aztán, amikor különösen hideg volt, olyan csábító volt az éjjeli természet, a ragyogó hold és a csillagok, hogy kiterveltek valamit: elszöknek otthonról, és átbeszélgetik az éjszakát. Majd nappal alszanak.
Fel is ültek egy magas ágra, és elkezdtek beszélgetni az élet nagy dolgairól.
- Én nem szeretem a telet. Te szereted? – Kezdte a nyúl elmélázva.
- Én nem tudom. De sokat kell enni, úgyhogy annyira biztos nem rossz. – Vélekedett a medvebocs.
- De hát hideg van!
- Az nem számít. A szüleink majd melegen tartanak minket. Azért vannak.
- Mindegy. Te is láttad, hogy egyre több fa tűnik el az erdő széléről?
- Igen, furcsálltam is. Ráadásul az összes szúrós.
- Azt beszélik otthon, hogy természetjárók viszik el őket.
- De miért? Az összes szúrós. Miért lenne szüksége a természetjáróknak szúrós fára? Hiszen… szúrósak. – Elmélkedett a nyúl. A bocs egyetértett.
- Furcsa bizony. De hát ők tudják, legalább mi nem fogjuk megszúrni magunkat. – A kismedve megint felnézett az égre, és elmerengett a csillagok szépségén. A nyúl viszont beszédes kedvében volt.
- És te szereted ezt az estét?
- Mindent összevetve annyira ne… - eddig jutott el a medvebocs, ekkor viszont valami varázslatos történt. A látszólag kristálytiszta égből egyszer csak furcsa, hideg szemcsék kezdtek esni. A kölykök egy ideig ámulva nézték a fehér pelyheket, és próbálták elkapni őket. A nagy kapálózásban a kisnyúl majdnem leesett a faágról, a bocs fogta meg, mielőtt ledőlt volna.
- K… köszönöm… - mondta a nyúl eleinte ijedten, de aztán meglátott egy, a medve orrára tapadt hópelyhet, és elfogta a kuncogás.
- Mi olyan vicces? – Morgott a bocs, de ekkor meglátott ő is egy fehér kis pontocskát, ami komikusan lógott le a nyúl füléről, és már mindketten kuncogtak. Nem tudták megmagyarázni, de úgy érezték, mintha valami különleges lett volna a levegőben. Lepillantottak az ágról, és meglátták, hogy egy róka egy fácán köré tekeredett, hogy megvédje a hidegtől, egy farkas pedig egy őzcsaládhoz bújt, hogy melegítsék egymást. Ez a béke pillanata volt.
Abban a pillanatban pedig a távolban megszólalt egy harang. Elkezdődött az éjféli mise, eljött a Karácsony, és minden áldását ráborította a világra. Az állatok ezt persze nem tudták: ők csak annyit érzékeltek az egészből, hogy egy éjszakára minden gyűlölködés, harag és vérszomj eltűnt, a helyét pedig betöltötte a nyugalom és a szeretet. Valami, amiből az állatoknak jutott, az emberek világának pedig egyre kevesebb.

A kitalált tárgy:

Andrastea

Nem sok lehetőségem volt a fajtársaim megismerni, de valahogy mindig úgy képzeltem, hogy a csábdémonok kedvelhették a telet. Ilyenkor a nagy hidegben egymáshoz bújni nem csak kedvelt elfoglaltság, de a parasztok körében kötelesség is, a magányos lélek pedig a tél szürke éjszakáin még magányosabbá válik: az emberi melegség merő illúzióját is kebléhez szorítja. Én nem lelem örömem az évszakban, a szokásosnál is fagyosabbnak érzem most az Alexandertől kapott házat, amit egyébként is belengett a férfi rideg szelleme.

Az épületet az utóbbi időkben anyaotthonná alakítottuk, s bár állandó langyos meleg uralkodott a szobákban, most is úgy éreztem, mintha egy fagyos méhben lettem volna, de nem gyermekként, hanem egy fekélyes kinövésként, magzatpózban ölelve törékeny szépségem... Nem vagyok más, mint egy tok nélküli kétélű kard: bármerre is mozdulok, csak sebeket és fájdalmat okozok vele, mindeközben pedig ágyékomban olyan tátongó üres éhség terjeng, melyet minden bizonnyal a világ teremtése előtti idők is megirigyelhettek volna.

Egy sóhaj keserű kíséretével becsukom a könyvet, majd végigsimítom annak a gerincét, mintha csak egy emberé lenne. Etha a gyermekkel foglalkozott egész nap, én pedig egyedül ülök egy csésze tea, s egy szelet nyári akácmézzel megkent kenyér mellett. Mind az étek, mind az ital olyan ízetlen számomra, hogy akár gombócba formált agyagot is ehetnék szennyes vízzel, de legalább igyekeztem megtartani azt a látszatot, amit kialakítottam magamnak. Először nehéz volt Theodora cipőjébe lépni: a lábbeli kényelmetlen volt, idétlen, és egyszerre volt túlzottan szűk, máskor pedig túl bő. Ahogy az idő telt, sikerült beleszoknom, mi több, időnként úgy is éreztem, hogy lassan egyszerre vagyok Tea kisasszony, és Theodora Bergmann. Teljességgel tisztában vagyok vele, hogy talán nem egészséges ez a képzett, de amíg van mivel, igyekszem etetni ezt a szörnyeteget, főleg annak reményében, hogy talán egyszer megnő elég nagyra ahhoz, hogy bekebelezzen elevenen, s végre eltűnjön a világból Tea kisasszony, a démon… A helyét pedig átvegye Theodora Bergmann, az üzletasszony.

Buzgón etettem. Az utóbbi időkben Bibliaként olvastam Alexander könyveléseit, személyét bármilyen szenvedélyesen is utáltam, az üzletembert azért kétségtelenül megláttam benne, úgy éreztem, hogy ez az egy pont volt, ami hiányát érezhette a birtok. Etha is tehetséges volt, de talán ha képes lettem volna átvenni Alexander ezen szerepét, sőt, ha esetleg jobban csináltam volna nála, akkor talán ismét enyém lett volna a figyelme, s nem Gerdáé.

Ismét terhes sóhajtás szakad ki ajkaim közül, keserűbb, mint az előbbi. Gerda léte jobban fáj, mint bármi, amit valaha el kellett viselnem: nagyobb nehezemre esik a gyermek közelében lenni, mint akár egy templomba belépnem, ez pedig borzalmas bűntudatot okoz nekem, hisz a gyermek bár Alexander ágyékból fakadt, legalább akkor részben Etha is. A legjobban talán nem is az zavar, hogy Gerda magában hordoz egy darabot abból a szörnyetegből: főleg azért utálom, mert elcsalta Etha tekintetét rólam. A szeretet, ami most gyengéd tavaszi esőként záporozik Gerdára jogosan az enyém, és nem vagyok másodhegedűs, hogy ezt könnyeden elviseljem. Etha is tudja, hogy neheztelek, én is tudom, hogy ő tisztában van ezzel, s valahogy mélyen úgy sejtem, hogy a gyermek is érzi, hogy csak egy tumor a szememben, ami úgy akaszkodik Etha keblére, mint a moníliás gyümölcs a fára… Azon a fán pedig csak egy moníliás gyümölcsnek van helye.

A maga módján nevetséges belegondolni, hogy én magam is egy gyermek vagyok csak. Bármely ember szívesen látna az ágyában, de akárhogy csavarjuk a szót, nem éltem jelentősen többet, mint Gerda… Minden csábdémon csak egy nagyra nőtt gyermek: szeretetet igénylünk, törődést, figyelmet, az érintés melegét. Sírunk, hazudunk, toporzékolunk ezért a szeretetért, és ha nem kapjuk meg az anyánktól, hát a következő közelben lévő emberhez fordulunk, legyen az apánk, vagy a testvérünk. Talán pont ezért nem is állhatom Gerdát: ha ránézek, nem csak Alexandert, vagy Ethát látom, hanem magam is, magamnál pedig még Alexandert se utáltam jobban.

Belekortyolok a teába, ami bár kellemes, még mindig nem érzem azt, hogy bármi elégedettséget okozna számomra. Pont olyan, mintha csak egy varosodó seb környékét vakarnám, de magát a viszkető bőrt nem. Csak tovább csiklandoz, szítja az éhséget. Az ajtón halk és félénk kopogás szalad végig, amire felemeltem kissé a tekintetem. Tudom, hogy kihez tartozik.
– Szabad. – sóhajtok fel, letéve a csészét az asztalra. – Gyere be!
Az ajtón Anika lép be félénken, kötényével látszólag igyekezett takarni az immáron erősen gömbölyödő hasát.
– Tea kisasszony, későre jár. Ne készítsek önnek egy fürdőt esetleg?
Néha elgondolkozom, hogy ha az Isten valóban szeretettel teremtette a világot, s minden teremtményét, hogy hozhatott létre engem. Gyűlölöm magam, és gyűlölöm ezt az éhséget is, mely nem a gyomrom marta, hanem a bennem szunnyadó bestia rácsait. Felállok az asztaltól, majd Anika mellé lépek, és mélyen a szemeibe pillantok, mintha keresnék benne valamit.
– Készítheted a fürdőt, Anika. – búgom neki halkan.
Egyre közelebb és közelebb hajolok hozzá, míg végül éreztem, hogy a lelkemen varosodó seb ismét vérezni kezd, és még az előbbieknél is jobban viszket. Elevenen lüktető büntetés vagyok.

Név: Gyanakvók okuláréja/monoklija (Amit szeretnél)
Típus: Kiegészítő
Leírás: A tárgyat Etha kérésére Ignatz vásárolta neked egy a településen megforduló kereskedőtől, aki váltig állította, hogy Neulanderek gyártmánya. A szándék talán az lehetett mögötte, hogy a sok olvasás megviselheti a szemed, s a lencse talán segít majd egy kicsit. Sokáig ismeretlen volt számodra a hatása, de idővel rájöttél, hogy ha ránézel vele valakire, ki tudod szagolni, hogy milyenek a szándékai az irányodba. Kalandonként egy kiválasztott személyről megmondja, hogy megbízhatsz-e benne. Csak fekete-fehér alapon tájékoztat, a mértéket nem mutatja. Sajnos arra is rájöttél, hogy az olvasásban nem segít, sima üveg van benne.

A kis mágustanoncnak nem mindig volt olyan könnyű az élet otthon. Legalábbis ez az, amit szeretett elképzelni olyankor, mikor kicsit elszökött otthonról, hogy a közeli erdőségekben játsszon, vagy egyszerűen csak bent unatkozott, és életre kelt a fantáziája. Mindig is komolyan vette a nővérei védelmezését, de mivel erre nem került valójában sor soha, kénytelen volt elképzelni, hogy hős lovagként idősebb testvérei segítségére siet, amikor édesapja éppen nincsen otthon. Mindig érzett valami felemelőt abban, hogy szükség van rá, és örömét lelte abban, hogy segíthet másoknak, és amikor éppen nem kellett senkinek egy pár segítő kéz, rábízta a képzeletére, hogy legyen.

Amikor hatéves volt, azt képzelte, hogy ő Erlendr, a vitéz banditavadász. Hallotta a történeteket a hősökről, akik a vidéket rótták, és leszámoltak minden gonosztevővel, amiért elnyerték a királylány kezét s a fél királyságot. A fiú szerette beleképzelni magát a hősök helyzetébe: sok napot töltött el azzal, hogy egy bottal hadonászva szaladgált az erdőben (nem túl messze annak szélétől, mert az meg volt tiltva neki). Félelem nélkül vívott a levegővel, és bősz csatakiáltásokat talált ki, ahogy a vitézek köpenyébe képzelte magát. Sok banditatábor és zsiványok egész hada esett el a bot-kard által, és rengeteg királylány ajánlotta fel a kezét a bajnoknak: talán ez volt az, ami leginkább rávehette, hogy ezt az életvitelt hajszolja felnőttként is.

Egy másik alkalommal ő volt Erlendr, a démonölő. Cornelius szerzetes mesélt neki a háborúdémonokról, és arról, hogy milyen szörnyűséges alakot tudnak egyes démonok felvenni. A tizenkét éves fiú kiállt a település szélére, ahol lakott, és acélos tekintetét a Skarstind messzi, de hatalmas ormaira szegezte. Nagy levegőt vett, behunyta a szemét. Mire kinyitotta, nagy és erős felnőtt férfi volt, a szeme előtt pedig már megváltozott a táj: előtte minden lángolt egészen a zord hegybércekig, mögötte pedig minden békésen szunnyadt: csend volt, vihar előtti csend. Egyszer csak nagy szélvész támadt, a szélvész közepette pedig látott egy hatalmas, szárnyas alakot felszállni a Skarstind legmagasabb ormai mögül. Robusztus volt, rettenetes, és nagy robajjal közeledett a férfi felé. Erlendr viszont nem rendült meg, szilárdan tartotta maga előtt a mágusbotját, melyet annak idején magától a királytól kapott jutalmul, miután megmentette a világot, s amely gyönyörűbben ragyogott, mint valaha. A boton körös-körül arany vésetek futottak egy ismeretlen nyelven írva: tán nem is jelentettek semmit. A szimbólumok folyama mentén rubin- és zafírberakások törték meg az egyébként sötét színű bot felszínét. A botot pedig egy magasztos smaragd koronázta meg, amely a zöld minden árnyalatában pompázva szórta magából a magabiztos ragyogást. Ennél több ideje azonban nem volt Erlendr-nek kigondolni a bot további részleteit, ugyanis a bestia megérkezett, és nagy hangzavarral leszállt előtte. Minden megrengett, a férfi tartását kivéve. Határozottan szegezte előre a botját, elmormolt néhány szót, amit akkor talált ki, de hatalmas varázslatoknak hangzottak. A sárkány ugyan szólásra nyitotta a száját, de csak félelmetes sikítások jöttek ki belőle. Másodperceken belül elporladt, azzal pedig minden tűz, amely egész addig a földet gyötörte, egyszerre csak felszívódott. Egyszerre csak megjelent körülötte minden ismerőse, és olyanok is, akiket még sosem látott, hogy körülrajongják és gratuláljanak a nagy és erős férfinak, aki megmentette a világot: és a kisfiú egy elégedett mosollyal engedte maga mellé a girbegurba botot, amit a földön talált.

Ahogy Erlendr idősödött, ért, egyre bölcsebb és értelmesebb lett, úgy fejlődtek vele a fantáziaképei is. Azt a mágust, akinek régebben elképzelte magát, egyre közelebb érezte magához, noha nem tervezte a világot megmenteni. Tisztában volt már viszont azzal, hogy vannak részei az álmának, amit el kell engednie. Ennek volt olyan része, ami nem volt nehéz: például nem akart volna soha nagy gonosszal szembenézni. Viszont az a bot, amit kitalált magának, tetszett neki, arra talán titkon még most is vágyódik. A saját hőstörténetei középpontjába pedig a banditák levadászása helyett arra került a hangsúly, hogy kit kap érte jutalmul. A föld sem érdekelte annyira, viszont millióféleképpen elképzelte a királylányt, akit majd jutalmul kap a hőstetteiért. Volt már magas és alacsony, vékony és teltebb, világos és sötétebb bőrű, barna és szőke hajú, tiszta kék és igéző barna szemű, de valahogyan egyik se tudta megfogni. Ez, ha máshogy nem, tudat alatt mindig is zavarta, hiszen azt akarta, hogy ha megkaphat egy leányt, akkor abba bele tudjon szeretni. Érthető is volt, hiszen maga körül mindig azt látta, hogy az emberek szeretik egymást, és elképzelni se tudta, hogy hogyan történhetne meg, hogy nem szereti azt, akit majd elvesz feleségül. Így lett tulajdonképpen Erlendr von Nordenburgból az a kalandvágyó mágus, aki lépten-nyomon, bármi is történik vele, a kalandjai közepette valahol mindig keresni fogja az igaz szerelmét.

Spoiler:

Lance Kalver

Volt a Tünde Légióban egy fiatal nő, akivel még így két év alatt sem tudtam dőlőre jutni, bárhogyan is próbáltam őt megérteni. Az idő pedig veszélyesen fogyott, ugyanis karácsony a nyakamon volt. Máig éreztem egy kis szégyent, hogy akkor nem adtam neki semmi ajándékot, ezért úgy döntöttem, hogy bármennyire is szerencsétlen volt a fából farigcsált bábúja, meg fogom lepni valamivel. Idegen volt ez nekem nagyon, bármennyire is furcsa, de sosem igazán kellett ajándékot adnom… Emellett pedig bármennyire is kedveltem a nőt, igazából nem voltam benne biztos, hogy minek is örült volna. Csak az vigasztalt, hogy jól láthatóan ő sem igazán sejtette, hogy én mit szerettem volna, ennek pedig tökéletes példája volt a tavalyi borzalmas ajándéka.

A Légió elfjeit bár látszólag kedvelték, sokszor kaptunk semmitmondó, unalmas feladatokat a békésebb időkben, és ezek közül az egyik legrosszabb az volt, mikor a tél hidegében a falak tetején kellett őrködnünk. A legdühítőbb az volt az egészben, hogy mélyen felesleges volt, hiszen ki volt olyan bolond, hogy ilyenkor megtámadja a várost, vagy esetleg kifossza az üres bástyákat?
Késő délután lehetett, mire végre elszabadulhattam a faltól, és a kézművesek felé vehettem az irányt. Nem sok hála volt a falon való munkában, de legalább időm mindig akadt gondolkodni: arra jutottam, hogy a nő talán örülne egy új pár kesztyűnek, hisz ha én fáztam, ő is. Szerencsére találtam is egy megbízható szűcsöt, tőle vettem a kardomnak a szíját is, tudtam, hogy jó munkát végez. Ha már itt voltam, magamnak is vettem egy új szarvasbőr kesztyűt, mert az enyém is megette az idő. Az életmódomnak hála elemem volt a fukarkodás, de most legalább tudtam valamire költeni a zsoldom egy részét, máskülönben csak ülhettem volna rajta, mint egy sárkány… A sárkányokból pedig elegem volt már.

Nem vagyok hadvezér, de azért elég sok csatában harcoltam már ahhoz, hogy tudjam, hogy miként is megy az ilyesmi. Tavaly ilyenkor a nő lepett meg a szobámban, most élni kívántam a stratégiai előnyömmel, és én kerestem fel őt, bátortalan kopogással jelezve ajtaján, hogy megérkeztem.
~ Remélem nem számított rá, hogy jövök. - Gondoltam magamban.
Az ajtót kisvártatva kinyílt, és ott állt előttem a nő, hétköznapi ruházatban. Mindig furcsa volt így látnom egy bajtársat, de nem volt taszító, mi több, a maga módján vonzónak is találtam, pedig még csak szárnya sem volt.
- Szia! - Nyögtem ki nagy nehezen, miközben igyekeztem tartani a szemkontaktust. A mosolya majd megvakított. - Bejöhetek?
Az ajtó kicsit jobban kinyílt, én pedig azonnal beléptem, kínosan figyelve arra, hogy véletlenül se essek át a saját lábaimon. Furcsa volt ez nekem, hisz nem féltem a nőktől, véletlenül sem, de valahogy más volt egy elf társaságában lenni, mint egy nefilimében.
- Szia! - A nő vidáman becsukta az ajtót. - Minden rendben? Nem szoktál csak úgy meglátogatni engem.
A szavakra összeszedtem kicsit magam, és elővettem a kis zsákot, amit a szűcs adott nekem a kesztyűhöz. Pár pillanatig vizslattam, majd odanyújtottam neki, várakozva, hogy elvegye tőlem.
- Ez micsoda? - Kérdezte, majd elvette tőlem a zsákot, gyermeki örömmel méregetve azt.
 Boldog karácsonyt! - Válaszoltam, hátam az egyik falnak vetve. Azt hiszem megértettem, hogy miért is szeretett ajándékozni: már-már gyermeteg izgalom lett úrrá rajtam.
- Azt hittem, hogy te sem ünnepeled a karácsonyt. - Mondta mosolyogva, majd kioldotta a zsinórt, amivel össze volt kötve a szütyő.
- Nem, de jó indok az ajándékozásra. - Válaszoltam, szinte visszhangozva azt, amit a nő mondott nekem régen.
Kissé megleptem volna magam vele, hogy ennyire emlékeztem a nő szavaira, de valójában tényleg beleégett az emlékezetembe az este. Eszemet se tudtam szinte, mikor utoljára ajándékot kaptam, és bármennyire is mar akartam szabadulni a fából faragott képmásomtól, azért jól esett a szándék. Mondanám, hogy bánom, hogy megszabadultam tőle, de ez közel sem igaz. Inkább egy szép emlék, mint egy ocsmány faragvány.
- Ez tényleg az enyém? - Kérdezte a nő, ahogy meglepetten szemlélte a kesztyűt. Szép darab volt, a szűcs még néhány zöld levelet is hímzett bele. - Jajj, annyira örülök neki! Nekem is van ám egy meglepetésem a számodra. Csukd be a szemed!
Igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, hisz már tudtam, hogy mi következett, és közel sem vártam. Emellett persze becsuktam a szemem, s vártam.
- Nyújtsd ki a kezed. - Szólt a nő mosolygós hangon.
Nem ellenkeztem, és bár már éreztem az epét felkúszni a gyomromba, azért megerőltettem magam, hogy a keserűség ne vegye le a mosolyt a képemről. Pár pillanat kellett csak, és éreztem, hogy valami fából készült tárgy került a kezembe, ám meglepő módon nem éreztem azt, hogy szálkák szúródtak volna a tenyeredbe.
- Most már kinyithatod. - Mondta ismét csicseregve.
Így tettem, felkészülve a borzalomra, ami várt rám, ám meglepetésemre csalódnom kellett. Pozitívan. A faragvány, ha lehet ilyet mondanom, szinte tökéletes volt. Az arányok tényleg a sajátoméra emlékeztettek, és emellett úgy éreztem, hogy az arcvonásaim is sikerült jól megragadnia. Sok értelmét most se láttam, de legalább nem volt idétlen.
- Ez én vagyok, igaz? - Forgattam a kezemben, de most nem úgy, mintha egy kutyaszart néztem volna. - Sokkal jóképűbb lettem egy év alatt.
- Most kicsit több időm volt foglalkozni vele, de megmondhattad volna, hogy nem tetszett. - Szólt a nő egy kissé bánatosan. - Van itt még valami, csukd be a szemed ismét.
Szemeim becsuktam bárminemű akadékoskodás nélkül, hisz immáron sejtettem, hogy mi volt a következő ajándéka. Személy szerint a csókjának jobban örültem, mint a faragványnak.

Név: Lance Kalver
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy kis fa faragvány, amit úgy készítettek el, hogy kivételesen tényleg hasonlítson rád. A druida nőtől kaptad, aki látszólag sokkal több munkát rakott bele, mint az előző ajándékodba. Druidamágia lengi körül a tárgyat, s ameddig magadnál hordod, küldetésenként 3 körig teljesen immunissá tesz mindennemű elmebefolyásoló hatással tűzsebzéssel szemben. Úgy tűnik, hogy a nő megsejtette, hogy mi is történt az előző verzióval, s biztosra akart menni…

Fabionak (és/vagy Dr. House-nak) sok szeretettel <3

A deresedő hajú férfi kissé görbe háttal hajolt az asztala fölé. Arcán gondterhelt kifejezéssel fürkészte az elé kiterített fehér papírosokat.
‒ Jó reggelt! ‒ üdvözölte a női hang. A férfi felnézett. Zavart tekintete elidőzött a nő arcán. Szép arca volt neki, igen kellemes, bár határozott vonásai, hegyes kis álla, egyenes orra, vékony, de szépen ívelt ajkai, bölcs, kék szemei. A férfi tekintete végigsiklott a nő egész alakján.
‒ Dícsértessék ‒ biccentett oda neki, gondterhelt arcáról egy pillanatra tovalibbent az árnyék, ahogy barátságosan elmosolyodott.
A nő megütközve nézett rá.
‒ Mi ütött beléd, House? Elgurult a vicodinod?
Fabio értetlenül pislogott rá.
‒ Nézze, nővér, fogalmam sincs, miről beszél ‒ ingatta a fejét. ‒ Egyébként is, túl rövid a szoknyája… Nem Délen vagyunk, ahol az ilyesmi fertőt elnézik ‒ jegyezte meg önérzetesen.
A nő kinyitotta a száját, hogy valamit mondjon, de mielőtt megtehette volna, megjelent mögötte néhány fehér ruhába öltözött ember.
‒ House, nagy baj van… ‒ szólalt meg a három ember közül a nő.
‒ Emlékszik a múltkori betegre, akinél Lupusra gyanakodtunk, de végül kiderült, hogy annak ellenére, hogy gyerekkorában megtanították, hogy nem szabad a szilvamagot lenyelni, ő mégis lenyelte és fa nőtt a hasában? ‒ vette át a szót a nőtől egy fekete színű férfi.
Fabio értetlenül pislogott rá.
‒ Most behoztak egy férfit, akinek az MR szerint egy ember alakú daganat van a fejében ‒ fejezte be végül a mondanivalójukat a harmadik ember, egy szőkehajú férfi.
‒ Mit csináljunk? ‒ kérdezték mindhárman egyszerre, betódulva a szobába, néhány újabb fehér papírt dobálva le előtte az asztalra, amely mögött ült.
Fabio értetlenül pislogott még néhány másodpercig, majd összeráncolta a szemöldökét.
‒ Imádkozzunk talán ‒ javasolta végül határozott hangon, ahogy homloka ráncai elsimultak, ajkára pedig szelíd mosoly ült ki.
Ezúttal a három újonnan megjelent emberen volt a sor, hogy értetlenül pislogjanak. Hol egymásra, hol pedig a nőre, aki már benn volt. Ez utóbbi végül megvonta a vállát és megrázta a fejét.
‒ Mi ütött magába? ‒ rivallt rá a fiatalabb barna hajú nő.
Fabio megvonta a vállát. Nem igazán értette, mi történik, arra gyanakodott, hogy álmodhat. Néha álmodott rosszat, ha túl későn vacsorázott, és tegnap este végül hagyta magát rábeszélni, hogy Matheusszal elmenjenek cukrászdába. Úgy tűnik, igen nagy hiba volt, főleg, hogy utána Matheus cukros kómába esett, ő pedig most ilyen rosszakat álmodik…

Eközben Tenebris világában

Több ember is körbeállta az ágyon fekvő Matheus mozdulatlan testét. Egymás közt pusmogtak.
Egy deresedő hajú férfi próbált közéjük férkőzni, de kissé sántikált, s ez lelassította.
‒ Vajon, mi baja lehet? ‒ sutyorogták egymás között a csuhások.
‒ Minden bizonnyal Lupusa van ‒ jegyezte meg a sánta férfi morcosan. ‒ Adni kell neki még két ampulla aszpirint, be kell kenegetni lóbalzsammal a talpát, és kell vinni röntgenre, MRI-re és adóátvilágításra.
‒ He? ‒ fordult Doctor House felé az egyik pap.
‒ Szerintünk inkább megszállhatta valami ‒ szólalt meg egy másik. ‒ Legalábbis erre a következtetésre jutottunk, mikor megláttuk, hogy úgy esett el, hogy kilátszott a bokája…
Doctor House erre megcsóválta a fejét, majd lemondóan sóhajtott egyet, és a zsebéhez nyúlt, hogy kivegye belőle gyógyszeres dobozát, melyben a vicodin kapszulákat tartotta… melyektől függő volt. De nem volt rajta a reggel felvett farmer, hanem valami fura ruha volt, és mikor House végignézett magán, nagyon csodálkozott, hogy reverendában van.
‒ Imádkozzunk ‒ mondták a papok.
‒ Jézusisten! ‒ mondta House.
‒ Ilyen kezdetűt nem ismerünk, Fabio testvér ‒ mondták a papok.
‒ Mi? ‒ mondta House.
De már legalább nem fájt a lába. Mert annál jobban fájt a feje.

Eközben ott, ahol a Doctor House játszódott, legyen ez akárhol a világban

‒ Megnyitom a koponyát! ‒ mondta az ember, aki fehér köpenyben volt.
‒ Édes Istenem! ‒ mondta Fabio, aki már semmiféle szép szóval, könyörgéssel, győzködéssel nem tudta ezeket a fura eretnekeket lebeszélni arról, hogy ilyen ostobaságokat csináljanak. Biztos valamiféle őrült Rotmantelek lehetnek, akikről köztudott, hogy szeretik az embereket szétszedni, és általában sajnos nem tudják összerakni már.
Fabio csendesen imádkozni kezdett.
Mindeközben a fehér ruhás Rotmantel mellett a műtőasztalon fekvő férfi egyszer csak kinyitotta a szemét én énekelni kezdett.
Fabio értetlenül állt a dolog előtt, és hosszú idő telt el, legalább négy strófát is elénekelt az Internacionáléból az ember, mire Fabio ráeszmélt: hiszen ez a zsinatelnök!
‒ Esroniel!? ‒ szólította meg riadtan.
‒ Békesség ‒ mondta Esroniel.
‒ Mi történik, Esroniel?
‒ Nem tudom, Fabio ‒ mondta Esroniel. ‒ Én csak mindenféle szörnyű varázslatokat műveltem, és próbáltam minél több tudást és hatalmat szerezni magamnak… És egyszer csak… Azt hiszem elszakítottam a tér-idő kontinuumot és most egy párhuzamos univerzumban ragadtunk mi ketten.
‒ Mi? ‒ mondta Fabio.
‒ Mi? ‒ mondta a fehér köpenyes orvos.
‒ Mi? ‒ mondta Esroniel.

Fabio végül úgy döntött, templomba megy, hogy ott kérdéseire választ találjon. Mivel Esronielt nem engedték ki, a fejében lévő ember alakú daganat miatt, melyről kiderült, hogy pontosan ugyanúgy néz ki, mint ő maga.
Fabio sokáig imádkozott. Végül úgy érezte, szíve könnyebb lesz, s hogy zenélni kíván. Ezért a templomban lévő orgonához ment és játszani kezdett rajta.
Gyönyörű dallamok keltek életre az ujjai alól. Fabio teljes békét és nyugalmat érzett, és tudta: minden rendben lesz.

Végül ott nyomta el az álom, az orgonára hajtott fejjel. S mikor felébredt, riadtan nézett körbe, többször is megdörzsölte a szemét és megpofozgatta arcát, mire meggyőzte magát: a saját ágyában van.
Fabio úgy gondolta, olyan gyönyörűen játszott, hogy a zene helyrehozta a szétszakadt tér-idő kontinuumot, melyet a mohó, gonosz zsinatelnök szétszakított. Vagy valami hasonló.

---

Ajándéktárgy:
Ékesszoló rózsafüzér (karneol szemekkel)
Leírás: Fabio szelíd és megfontolt ember, amely a kisugárzásán is látszik, különösen, mikor magánál hordja ezt a kiegészítőt. A karneol ugyanis magabiztosságot ad viselőjének, valamint növeli a kisugárzását és karizmáját, így ha azok, akikhez szól látják az ékkövet, nagyobb eséllyel hajlanak a szavára. Így olyankor, mikor Fabion látható helyen van a rózsafüzér, az emberek hajlamosabbak meghallgatni őt és megszívlelni szavait.

A hölgy megigazította elfeküdt haját, hatalmasat ásított és feltápászkodott az ágyából. Kicsoszogott a konyhába, és reggeli gyanánt hatalmasat harapott egy fej hagymába. Miközben azt rágcsálta visszacsoszogott a hálójába, és jól belebámult az asztalán lévő tükörbe.
– Áh, igen. Még mindig vámpír vagyok és ezért nem látszódok. – Közölte szájában tele hagymával. Szegény nem tudta, hogy Veronián látszódnak a vámpírok a tükörben, csupán az, amit ő tükörnek vélt látni valójában egy szépre faragott üveglap.
Így, hogy ma is talált a fésülködés elmaradására jó indokot eldöntötte, hogy készen áll napi teendőinek elvégzésére. Tradíció szerint az első dolog, amihez hozzálátott az éjjeliszekrényén lévő bekeretezett Esroniel von Himmelreich képre való reggeli nyáladzás volt.
– Ebből elég lesz! – Hallott egy ismeretlen hangot maga mögül.
– Ki vagy és miért nem vagy a zsinatelnök? Takarodj a házamból! – Fordult ijedten hátra.
– Ú, de rondák azok az égésnyomok… - Takarta el a szemeit. – Akarom mondani… – Köszörülte meg a torkát. – Én vagyok a múlt karácsonyainak a szelleme! – Kezdte monotonul, mint aki felolvas. – Azért jöttem, hogy megmutassam, milyen szörnyű következményei vannak, ha egész életedben Esronielre szimpelsz.
A vámpír elsápadt, de ebből semmi sem látszódott.
– Egy szellem az én protestáns házamban? – Falta izgatottan tovább a hagymát, amit amúgy nem pucolt meg. – És ráadásul az én waifumat szidja?
– Már nem sokáig, mert most visszamegyünk az időben, túrázunk egyet a múlt karácsonyainak öblében. – Csettintett, és mindketten elindultak visszafelé az időben, ámde rossz irányba fordultak egy inkvizítornál, aki éppen leszúrt egy másikat, és így téridő örvénybe kerültek. – Jaj, ne, már megint!
Így érkeztek meg tehát teljesen máshová, mint ahová eredetileg indultak. Ez a hely pedig egy meglehetősen horrorisztikus erdő volt. Talán a múlt Halloweeneibe kerültek véletlenül? A nő már kezdett is nagyon félni, de meglátott egy lándzsával az egyik fába rögzített hullát.
– Nem vagyok méltó! – Borult le Esroniel felsőteste elé. – De hová lettek a lábai?
A háttérben egy tünde bunyózott egy másikkal.
– Hogy fogunk most innét visszajutni? – Sóhajtozott a szellem, miközben a vámpír asszonyság leszerelte a hullát a fáról. A nyársat elhajította, hisz otthon volt neki másik.
A bunyót két nő figyelte.
– Nagyon köszönöm ezt a remek karácsonyi meglepetést! – Húzta magával a zsinatelnök felsőtestét. – Most menjünk ahhoz az ünnephez, ahol a lábai vannak!
A szellem nem is méltatta a dolgot válaszra, csak csettintett.
– Különben mi ez a borzalmas hagymaszag? – Hallatszott egy távolodó mélységi hangja, akinek rögtön minden kedve elment attól, hogy sötéttündékkel huncutkodjon.
A téridőben ezúttal jó irányba fordultak a kerekasztal mellett fekvő meztelen nőnél, és így megérkeztek a jelen karácsonyához. A jelen karácsonya unalmas volt, mert többek között nem voltak ott Esroniel lábai.
– Én vagyok a jelen karácsonyának szelleme! – Szólt a jelen karácsonyának szelleme, aki pont úgy is nézett ki, mintha a jelen karácsonyának volna a szelleme. – Nincsenek barátaid, és senki sem akar veled ünnepelni. Lásd, magányosan töltöd el ezt a karácsonyt is.
– Nem értem. – Ölelte át a felső testet. – Hát Niel itt van velem, és sosem hagyna el. Sosem! – Simogatta gyengéden a haját. – Különben is, hol vagyunk?
– Egy fürdőházban, ahol valami tünde muzsikus mindenkit a furulyájával terrorizált.
– Jaj, ne! Arra emlékszem! – Ölelte át a hullát. – Védj meg, zsinatelnököm!
– A zsinatelnököd semmit sem véd meg, mert halott!
– Most csak azért, mert hiányzik derék alatt… Megmondom neked, hogy a szerelem többől áll!
A jelen karácsonyának szelleme sóhajtott.
– Most tovább küldelek a jövő karácsonyaiba!
– Miért, ott vannak Niel lábai? – Kérdezte, de a választ már nem hallotta, mert épp úton volt a jövő karácsonyainak felé.
A jövő karácsonya még unalmasabb volt a jelenénél: egyrész nem voltak ott Niel lábai, másrészt semmi más sem.
– Gyű. – Nézett végig a sötétségen. – Oswald nagyon dühös lesz, mikor meghallja, hogy nincs töltöttkáposzta a jövőben…
– Én vagyok a jövő karácsonyainak szelleme! – Mondta a jövő karácsonyainak szelleme, aki egyáltalán nem hasonlított a jövő karácsonyainak szellemére. – Veronia megsemmisült!
– Nem baj, majd Niellel újra népesítjük. Ha megmutatod, hol van az a része…
– Nem! Azért mutatom ezt neked, mert pont annyi jövője van Veroniának, mint neked és Nielnek! – Mutatott körbe a semmire. – Jól jegyezd meg szavainkat!
– Lalala, nem hallak! – Ölelte át szorosan az életnagyságú félbevágott dakimakura zsinatelnököt.
Ámde már el is lökődött a téridőn keresztül vissza a jelenbe, továbbra is a kérdéses lábak nélkül.
– Így nem teljes az értéke, hogy nincs meg az egész kollekció. – Nézte szomorúan otthon a hálószobájában falra fellándzsázott fél-Nielt. – Na nem baj. Majd jövő karácsonykor elcsenem a másik felét is. – Bólogatott nagy bölcsen, ahogy azt egy jól végzett nap után illik, és elment bevásárolni a piacra, hogy feltöltse fogyóban levő hagymakészleteit.

Tárgy:
Név: Niel felső teste
Típus: Kiegészítő
Leírás: Békesség árad belőle. Egymagában haszontalan, de ha meg van az alja is, akkor bármely katolikus instant félbevágódik, amikor meglátja.

Spoiler:

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
- Hogy mondtad? – kérdezte az öreg kocsmáros, fiatalabb barátjától, mikor az elmondta neki a lovas legény és a ló szerencsétlen találkozásának történetét.
- Nem viccelek, esküszöm a két kezemre! – hebegett a szőke hajú fiú, s ekkor jelent meg Alberich, mint egy jól időzített levél, hogy megtudakolja, mi is történt, milyen eseményről hallott foszlányokat.
- A lovas legényünk, Petrich játszotta volna a másik démont melletted, de alig egy órája megtaposta a lábát egy ló. Alig bír ráállni. – magyarázta másodkézből az öreg.
- Megtaposta? Dehogy taposta. – kacagott fel a vándor. – Hát milyen lovász az, akit megtapos a ló? Bizonyára csak lázas lett az izgalomtól és inába szállt a bátorsága. Menjünk el őhozzá, egyből látni fogja.
Így is tettek, ám nem csak kettesben. A hős katona, a pap és a feleség szerepét magukra vállalók is velük tartottak, hogy saját szemükkel láthassák a sérültet, vagy gyávát. Odaérvén azonban hamar rá kellett jönniük, hogy a legény valóban nem képes lábra állni.
- Mi legyen most? – kérdezi a hős katona. – Egy démonnal nem tudjuk lejátszani.
- Cseppet se féljenek jó urak. – szólt hangosan a vándor. – Bár megehettem szavaimat, hogy gyávának véltem a sérültet, mégsem mondom, hogy nincs jó ízük. Az én szavaim ízlésesek és merem mondani, hogy alakításom is legalább annyira.
Ezután odafordult az öreg kocsmároshoz és mélyen a szemébe nézett.
- Engedje meg, hogy a másik démont is én játszhassam! A jelenetek között csak gyorsan ruhát váltok és bemaszkírozzuk az arcomat. Bár nem tudom, mennyi szenet kell rám kenni, hogy ne lássanak ugyan olyannak, de egy próbát megér. Nem?
Az öreg mordult egyet, mintha kacagni akart volna, csak nem volt hozzá éppen hangulata, majd körbenézett a többieken.
- Meg tudod e tanulni a szerepedet néhány óra alatt? – kérdezte, a férfi vállára téve mindkét kezét.
- Olyannyira, hogy még mulatozni is marad időm.
Ezzel aztán bólintott a ráncos férfi és utasította a hős lovag szerepében tündökölhető fiút, hogy gyakorolja be a második démon szerepét is Fischer úrral.
Így történt, hogy az Úr 822. veroniai évének telén, egy kis településen, minden gyötrődés és sanyargatás emlékét kidobták elméjükből az emberek és fényekkel, italokkal, ételekkel köszöntötték egymást. A gyerekek házról házra jártak, különböző játékokkal játszadozva, időnként a lányok szoknyáját rángatták, időnként az öregek bajuszát, mígnem elérkezet az est fénypontja. A templom előtti kisebb téren összegyűltek az emberek, hogy az összeeszkábált emelvényen majd egy különleges színdarabot élvezhessenek mind a kicsik és a nagyok.
A kocsmáros, ki az esti darabot komponálta, megköszörülte a torkát, és mintha ezernyi mennydörgés élne a mellkasában, beszélni kezdett. A szereplők felvonultak, Alberich utolsónak, s elkezdődött a színdarab, mely mulattatta az egész falut.
Nem volt sok szerepe a vándornak, hiszen a démonoknak csupán halniuk kellett, ám ő még is úgy mutatta magát, mintha övé lenne mindenki figyelme. Első halálának pillanatában oly hihetően dőlt fel, hogy a gyerekek felsikkantottak, az asszonyok pedig szájuk elé emelték kezüket. Második halálának pillanatában pedig mindenki egyöntetűen felkacagott az alakításától.
Hála neki, a téli színdarab egy igazi különlegességnek sikeredett, s jutalmul még a gyerekek sem gúnyolódtak rajta.
- Honnan van kendnek efféle gyakorlata? – kérdezte meglepetten a kocsmáros, mikor már a porondot szerelték szét.
- Az Úr úgy adta még régen, hogy vándorszínészek között éljek, s közöttük eltanultam egyet, s mást. Bár igazi szenvedélyem a bábmozgatás, mint azt ön is láthatta, nem áll messze tőlem a saját testem mozgatása sem.
Ezen mind a ketten jót kacagtak, s a kocsmáros felajánlotta, hogy ha a következő évben is náluk jár, kérdés nélkül szerepet adna neki.

Ajándék tárgyad: Makacs, koszos széndarab
Leírás: Ez az apró szén, nem csupán egy emlék a színdarabban való részvételéről, hanem egy remek eszköz arra, hogy egy körben egyszer bemaszkírozhassa vele magát a tulajdonosa, így elrejtve önmagát a kereső szemek elől. Sajnos csak éjszaka működik, de akkor roppant hatékonyan.

Adel Holzernek sok szeretettel



- Ave Maria, gratia plena, Dominus tecum.
Amíg az ember ifjú, azt gondolja, megváltoztathatja a világot akár egymaga puszta igyekezetével. Amikor először szembesül az Egyház tökéletlenségével, eldöntheti: hátat fordít neki, vagy tesz azért, hogy Krisztus csillaga átragyogja a sötétséget.
- Benedicta tu in mulieribus, et benedictus fructus ventris tui, Jesus.
Akkor még nem is sejti, hogy milyen nehéz dolga lesz.
Nem, amíg meg nem érzi a hatalom ízét.

Csendesen zörögnek a hárslevelek, a köd ezüstös pászmákat sző köréjük. Mennyivel szebb felfelé nézni, mint lefelé; a fekete sárba. Piszkos szőrű korcs kutya ugat az udvarban.
Pedig már nincs mit őriznie.
- Nővér - szólít meg a tiszt, ahogy kilép a ház ajtaján - Megtaláltuk.
Tompán érzékelek, de a keresztes szavára biccentek. Nem tudom a tekintetem levenni a kutyáról. Ostoba állat, hát nincs mit védened…
A szomszédja jelentette fel a molnárt, egész pontosan a papnak szólt: már gyanús volt neki egy ideje a beszéde, de aztán meghallotta, hogy egy oldalnyi bibliafordítás van a birtokában. Azóta kiderült, hogy a molnár valaha nemes fiú volt, aki beleszeretett egy parasztlányba, s elszökött. Ezzel az irattal pedig most aláírta a halálos ítéletét.
- Nővér?
Miért? Miért csinált ilyen bolondságot? Honnan és miért szerezte, mi volt a célja vele? Isten látja lelkem, én azt akartam, hogy megmeneküljön a haláltól. Elvehetném a lapot, mondhatnám a kíséretemnek, hogy nem láttak semmit, hogy üres volt a ház. De nem tehetek. A kezem ökölbe szorítom tehetetlen dühömben.
- Indulás - a hangom fátyolosabban és erőtlenebbül hallom, mint amilyennek valójában szántam.
Úgy tettem, ahogy helyes volt, magam jártam ki, hogy kutassák át a házat. Nem történt semmi mélyreható vizsgálat, tisztességes kihallgatás. Az inkvizíció rövid ítélete: halál rá. Hiába kutattam, kicsoda, mi is a története, hiába láttam az embert, nem tudtam láttatni. Gyűlölöm, hogy ebben a gigászi hierarchiában nekem szavam nem lehet, nem emelhetem fel a fejem.
Nem engedi az Egyház igája.
Ilyenkor a gondolataim szárnyra kelnek, messzire repülnek.
Délre.
Akarva-akaratlanul is eszembe jut a férfi, a családja. Elfog a félelem, ilyenkor, a molnárban is őt látom, Robint, s nem tudom, jól van-e? Mondjanak bármit, pontosan tudom, hogy nincs másképp odalenn, mint idefenn; a protestánsok délen ugyanúgy könyörtelenül leszámolnak az eretnekmozgalmakkal és az északi egyház követőivel, mint az inkvizíció északon, s jaj annak, akinél eretnek iratot, amulettet vagy rózsafüzért találnak. Meglehet, hogy nincs okom rá, könnyen lehet, hogy biztonságban van, vagy áttért az ottaniak hitére. Sosem fogok szabadulni ezektől a gondolatoktól, a szüntelen féltéstől - a vér összeköt.
Felszállt a köd. Egy sárba ragadt szekér jószág nélkül, egy férfi élet nélkül. Olyanok vagyunk, mint a juhok pásztor nélkül. Porhüvely az út szélén. És fáj, annyira fáj az üresség. Hol van az a láng, amit akkor éreztem lobogni, mikor még a munkát elkezdtem? Amikor azt hittem, lángra gyújthatom újból az Isten Egyházát? Sok minden változott azóta. Túl sok minden.

Christian nem értette, miért volt fontos, hogy jó mentort találjak és minél nagyobb ismeretségre tegyek szert. Hogy is tudhatta volna? Neki sosem voltak nagy tervei. Mi módon akarom megváltoztatni az egyházat, ha csak egy nővér vagyok valahol, ahogy gazakat gyomlál vagy templompadokat törölget? Ha senki nem ismer, és ha semmi befolyásra nem teszek szert? Nem. Az Úr Isten számtalanszor tudta a hatalmat jóra használni és látta, hogy jó cél vezérel, hogy békét akarok teremteni és a szenvedőknek segítő kezet nyújtani. Látnia kellett... Azt gondoltam, hogy állhatatos maradok, hogy nem válok olyanná, mint a hazug papok, a farizeuskodó, köpönyegforgató egyháziak.
Langfurthban, úgy éreztem, esélyt kaptam, hogy bizonyítsak maga Malleus Maleficarum előtt, és akkor éreztem, hogy nagyobb dolgokra vagyok hivatott, mint valamikor gondoltam volna. Talán az volt az első? Vagy a sokadik? Tudom, hogy tüske maradt bennem az is, hogy Tertullius püspök elutasított, amikor mentorálását kértem. Talán igen, van bennem becsvágy, valóban, akarok bizonyítani, meg akarom mutatni, hogy vagyok olyan jó, mint bárki más, hogy nem vagyok gyengébb és gyámoltalanabb attól, hogy nő vagyok, és hogy lehetek hasznos eszköz az Úr kezében.
De az embernek csak egyszer kell megízlelnie, milyen is a hatalom.
Nekem pedig tálcán kínálták fel.

- Sancta Maria, Mater Dei, ora pro nobis peccatoribus,...
Elfordultam a szent céltól? Vagy talán eleve hiába tűztem ki a célt?
Az nem lehet, az elhívásom nem volt hiábavaló. Néha mindenki leveszi a tekintetét az útról. Amit tettem, amit gondoltam, nem rossz szándék vezérelte.
- … nunc, et in hora mortis nostræ.
Még van esélyem, még van lehetőségem. Nem leszek olyan, mint az elöljáróim, bármennyire is kecsegtető a rang, az elismertség, a befolyás.
Még megváltoztathatom az Egyházat.
- Amen.


Név: Robin ajándéka
Típus: kiegészítő
Leírás: Hálából, amiért ikerhúga átveszi a helyét, Robin távozása előtt egy apró aranyfoglalatos opalit medált adott neki a hozzá tartozó lánccal emlékül. Amikor Adel a nyakékre pillant, eszébe jut a küldetése és egykori szent elhatározása. Ettől új erőre kap: visszatöltődik 2 manapontja. Kalandonként egyszer használható.

Nagyon szuper kis történetek születtek, senkinek se hoz így a Télapó virgácsot vagy szenet (nos, Alberich-et leszámítva), viszont minden kedves Secret Santa felírhat magának 150 TP és 1500 váltónyi jutalmat, illetve ki-ki a maga kis személyes ajándékát.

Su:
Név: Mackó testvér
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy kis medvebocsot ábrázoló függő. Amíg ezt szorítja a használó, addig a nem természetfeletti eredetű félelmektől mentesül játékonként maximum 10 körig.

Tea:
Név: Gyanakvók okuláréja/monoklija (Amit szeretnél)
Típus: Kiegészítő
Leírás: A tárgyat Etha kérésére Ignatz vásárolta neked egy a településen megforduló kereskedőtől, aki váltig állította, hogy Neulanderek gyártmánya. A szándék talán az lehetett mögötte, hogy a sok olvasás megviselheti a szemed, s a lencse talán segít majd egy kicsit. Sokáig ismeretlen volt számodra a hatása, de idővel rájöttél, hogy ha ránézel vele valakire, ki tudod szagolni, hogy milyenek a szándékai az irányodba. Kalandonként egy kiválasztott személyről megmondja, hogy megbízhatsz-e benne. Csak fekete-fehér alapon tájékoztat, a mértéket nem mutatja. Sajnos arra is rájöttél, hogy az olvasásban nem segít, sima üveg van benne.

Erlendr
Név: Az álmok nem halnak meg!
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy nyaklánc, amelyet megérintve bármi, ami Erlendr kezében van, azt az illúziót kelti, mintha az általa megálmodott bot lenne a kezében. A hatás pillanatszerű. Játékonként egyszer használható.

Lance:
Név: Lance Kalver
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy kis fafaragvány, amit úgy készítettek el, hogy kivételesen tényleg hasonlítson rád. A druida nőtől kaptad, aki látszólag sokkal több munkát rakott bele, mint az előző ajándékodba. Druidamágia lengi körül a tárgyat, s ameddig magadnál hordod, küldetésenként 3 körig teljesen immunissá tesz mindennemű elmebefolyásoló hatással, illetve míg a hatás tart, nem éget meg semmilyen formájában a tűz. Úgy tűnik, hogy a nő megsejtette, hogy mi is történt az előző verzióval, s biztosra akart menni…

Fabio:
Név: Ékesszoló rózsafüzér (karneol szemekkel)
Típus: Kiegészítő
Leírás: Fabio szelíd és megfontolt ember, amely a kisugárzásán is látszik, különösen, mikor magánál hordja ezt a kiegészítőt. A karneol ugyanis magabiztosságot ad viselőjének, valamint növeli a kisugárzását és karizmáját, így, ha azok, akikhez szól, látják az ékkövet, nagyobb eséllyel hajlanak a szavára. Olyankor, mikor Fabionál látható helyen van a rózsafüzér, az emberek hajlamosabbak meghallgatni őt és megszívlelni szavait.

Oswald:
Név: Oswald ékköve
Típus: Kiegészítő
Leírás: A kapott karban található ékkő óvatos munkával máshova is áthelyezhető. A hatása egyszerű: büszkeséggel tölti el Oswaldot, így mozdulatai magabiztosabbak és pontosabbak lesznek. Egy támadása egy egyeztetés, illetve harc alatt, amiről máskor kocka döntene, így biztosan eltalálja az ellenfelét.

Math:
Név: Matheus tűzszerszáma
Típus: Kiegészítő
Leírás: A különleges tűzszerszám már csak azzal is teljesíti Matheus minden kívánságát, hogy meggyújtja a fát. De ezen kívül egy játék alatt egyszer, aki meglátja a szikráját, Matheus egy egyszerű kérését készségesen teljesíti. A hatás csak NJK-kat érint, illetve nem érvényesül, amennyiben olyan kérésről van szó, amely teljesítése során a kiválasztott NJK-nak konkrét ‒ akár végzetes ‒ fizikai sérülést kéne okoznia magának vagy másnak.

Hilde:
Név: Esroniel hajtincse
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy tincs a volt zsinatelnök hajából. Esroniel Istennel kötött szövetségének maradványaként küldetésenként egyszer megakadályoz egy a használó fele irányuló támadást – megbotlik a támadó, valaki meglöki stb., küldetésekben a mesélő, magánokban a használó fantáziájára bízva ‒, ha abban a játékban még a használó nem támadott.

Alberich:
Név: Makacs, koszos széndarab
Leírás: Ez az apró szén, nem csupán egy emlék a színdarabban való részvételéről, hanem egy remek eszköz arra, hogy egy játékban egyszer bemaszkírozhassa vele magát a tulajdonosa, így elrejtve önmagát a kereső szemek/varázslatok elől. Sajnos csak éjszaka működik, de akkor roppant hatékonyan.

Adel:
Név: Robin ajándéka
Típus: Kiegészítő
Leírás: Hálából, amiért ikerhúga átveszi a helyét, Robin távozása előtt egy apró aranyfoglalatos opalit medált adott neki a hozzá tartozó lánccal emlékül. Amikor Adel a nyakékre pillant, eszébe jut a küldetése és egykori szent elhatározása. Ettől új erőre kap: visszatöltődik 2 mágiapontja. Kalandonként egyszer használható.