Negralous (folyamatban)

Név: Negralous

Faj: démon

Frakció: nincs

Kaszt: arató

Nem: fiú

Kor: 750 (ránézésre 12)

Kinézet:Homályba vesző alakját, mely leginkább egy tíz év körüli fiúra emlékeztet  mintha kátrányból gyúrták volna a hatalmas medvekarmokban végződő kezektől egészen a sörényként szerte álló bozontig amit jobb kifejezés híján akár hajnak is lehet nevezni. Az egyetlen ami elkülöníti az őt körbe ölelő sötétségtől az kénsárgán izzó az íriszeket teljes 
Hellyel-közzel emberszerű vonásaiba jócskán keverednek állati jegyek is. Legyen ez akár a borotva éles medve karmok, akár a megsárgult agyarak. Vagy épp a fekete sörény takarta oroszlánfülek, melyeket tíz alig észrevehető kis szarv  ölel körbe.  Ezek mellett természetesen rendelkezik valódi fülekkel is amik hegyes mivoltukkal, pisze orrával és persze a tányérnyi szemekkel egészen manószerűvé teszik.  Alakját általában egy rég elhasznált, fekete köpenybe burkolja, melynek csuklyája jótékony takarja az arca nagy részét.
Alaposabban megfigyelve van benne valami természetellenes. Inkább mozog árnyékként mint hús-vér lényként, a gesztusai pedig néha zavarba ejtően darabosak mintha csak rosszul betanult mozdulatok lennének. 


Jellem: Nyers és nem ritkán szarkasztikus módon fejezi ki a többi néppel, különösen az emberekkel szembeni igencsak lesújtó véleményét. Ez épp úgy lehet a több ezer év eredményeként elkerülhetetlen belefásulás, mint saját negatív világszemléletének eredménye. Nehezen és éppen emiatt nem is szívesen alakít ki kapcsolatokat. Eddig ha megpróbált közelebb kerülni valakihez általában a másik holtan végezte. Az eredményhez persze nagy mértékben hozzájárul az ereiben keringő vérszomj. A  forró vér íze, a fogai között omló hús szó szerint mámoros élvezetet jelent neki. Számára mindig csak egyetlen megoldás létezett a nyers erőszak. Teszi mindezt két roppant egyszerű okból. Először is mert szívből gyűlöli a játszmázást. Inkább ugrana önként egy mennyei pengékkel teli verembe mind hogy részt vegyen a bármilyen nyakatekert intrikában. A másik pedig az, hogy nemes egyszerűséggel pocsékul hazudik. Kevés súlyosabb csapás létezik a világra nézve mint egy brutálisan őszinte és megkeseredett démon.  Negra pedig rettenetesen fáradt. Kimerült a vérontástól, az állandó káosztól, a  és nem utolsó sorban önmaggától is.  
Irónikus módon mégis van benne valami gyermeki. Nyílt ámulat a teremtés csodái felé, sóvárgás egy kedves érintés után.
Hiába  erős fizikailag kevés démon létezik aki lelkileg ennyire sebezhető lenne, épp emiatt nevetségesen egyszerű manipulálni. Elég néhány jó helyre célzott megjegyzés, hogy a föld alá akarjon süllyedni, ugyanígy pár kedves szó is elég, hogy a másik tenyeréből egyen.


Előtörténet: Orrfacsaró hullabűz és az elmúlás semmivel össze nem téveszthető bűze töltötte be a levegőt. A felismerhetlenné roncsolódott testek között fekete tömeg emelkedett ki. A gigászi párductestetről bíborszín vér csöpögött a szennyezett földre végigfolyva a medveszerű lábakon melyeknek természetellenesen hosszú karmai szaggatták darabokra a legközelebbi még lélegző hústömeget. A lény öblös hangon felnevetett az eléje táruló látványra. Forró vér  ömlött a szájából miközben újabb hullahalom tűnt el a torkában mégsem volt képes egy pillanatra sem kielégíteni. Sőt mintha a fogai közt omló hús íze csak fokozta volna az éhségét.                                            
Nem a  torkán lefolyó vér íze,  maga a mészárlás részesítette meg, az ölés kéjes mámora vont vörös fátylat a szeme elé, melyen keresztül a világot csupán elmosódott foltok halmazaként volt képes érzékelni. Fekete és vörös tenger folyt egymásba, majd egy villanásnyi fehér folt után ismét feketeség következett.

Ez a pillanatnyi változás azonban éppen elég volt, hogy kiszakítsa a bódulatból és a jelenség irányába forduljon. A kénsárga szempár meglepetten pislogott az előtte álló lényre. Az alak saját fajtársai között sem lehetett túl magas, a több mint négy méteres démonhoz képest pedig egyenesen aprócskának tűnt. Vérrel kevert nyál csöpögött le a hatalmas agyarakról amint a szörnyeteg szájai gúnyos vigyorra húzódottak.

- Nem számítottam vendégekre. Mi hozott ide kicsi angyal?-

- Azért jöttem, hogy megállítsalak.- Jelentette ki a másik mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.- A bestiát egy pillanatra elnénította a jövevény vakmerősége majd mennydörgő röhögésben tört ki. Tényleg azt képzeli tehet ellene bármit is? Egyetlen harapással képes lenne felfalni.

- Valóban? Milyen érdekes.- Képtelenség volt nem kihallani a szavai mögött hömpölygő gúnyt.- Igazán erős kis veréb lehetsz ha egyedül szállsz szembe velem.-
A borotva éles karmok ismét mozgásba lendültek, csupán néhány arasszal hibázva el a másik torkát.
Utólag aligha lett volna képes megmondani mennyi ideig tarthatott a küzdelem. Talán pár perc, vagy egy egész nap? Még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán harcnak lehet-e nevezni azt. A félangyal egyszer sem támadott vissza mégsem tudta megölni. Nem számított hányszor próbálkozott képtelen volt akár csak egyszer is hozzáérni. Mint valami bosszantó kis szúnyog minden alkalommal kitért előle.  Mégsem ez volt benne a legidegesítőbb. Sokkal inkább az az aprócska ám annál derűsebb mosoly . Egyszerűen nem értette. A teremtmény magával a halállal nézett szembe mégsem rendült meg egy pillanatra sem. Mintha tudna valamit, ami már azelőtt eldöntötte kettejük küzdelmét, hogy egyáltalán elkezdődött volna. Az ő ereje azonban egyre csak fogyott.     talaj egyre többször akart kifordulni a talpa alól, mintha csak egy rozoga tutajon próbálna egyensúlyozni. Legjobb esetben is percei lehettek hátra amíg fentarthatja ezt az alakját ...       

* * * 

Fagyos lángok fonták körbe, dermesztőbben mint a tüdejét lassan megtöltő hullámok. Égbekiáltó bűnök festették éjfeketére a víztömeget körülötte, belőle áramolva egyre lejebb taszítva a mélybe. Mozdulni akart. Kapálózni, segítségért kiáltani, sikoltani, akármit, de a torkát minden alkalommal véresre marta a belezúduló víz, kitaszítva az éltető levegőt. Halványan tudatában volt a végtagjaira nehezedő bilincseknek, ahogy az irdatlan méretű láncok  a mélységbe.

A démon hatalmas kortyokban nyelte a levegőt, éjfekete szövet borította mellkasa őrült tempóban emelkedett és süllyedt a lelkét összepréselő pánik szorítása ellen küzdve. Évezredeknek tűnő percek után végre magához tért annyira, hogy felfogja pontosan hol van. A börtönéül szolgáló gödör mindennek volt mondható csak ... nem. Némi igyekezettel  még a mostani  alakjában sem jelentett volna gondot kimászni. Azonban a gödör közvetlenül a nefilim tábor mellett volt. Egy hadseregnyi égi vérttel felfegyverkezett angyalvérű ellen pedig aligha volt esélye.
Ahogy tekintete lassan hozzászokott a lent uralkodó sötétséghez utolsó erejével fáradt sóhajt hallatott. Már megint ugyan az a rémálom. Legalább is remélte, hogy az őt gyötrő képek csupán egy visszatérő lidércnyomás részei és nem az előző énjének emlékfoszlányai. Persze az lehetetlen volna. Nem, hogy a korábbi a mostani életéről is alig akadt bármi benyomása már ami a kezdeteket illeti. Egyedül az álkapcsa között roppanó koponyák hangja és az állatias ösztönök egymást túlharsogó üvöltése visszhangzott valahol az elméje mélyén. Nagy sokára ülő helyzetbe küzdötte magát két lábát a törzséhez húzta, míg a karjait védekezően fonta maga köré mégsem volt képes elűzni a dermesztő hideget.  A csontjaiból áradt, körbe fonta akárcsak a körülötte ásító sötétség.

-   Újabb rémálmok?- Verőfényes hang tört át a gondolatai ködén. Még csak meg sem kellett fordulnia, hogy tudja kihez tartozik. Ebben a gödörben csupán egy valaki járt rajta kivül. Anefilim bár vagy két fejjel magasabb volt nála még mindig nevetségesen törékenynek látszott. Szinte csodával határos volt, hogy nem roskadt össze a vállán tartott hatalmas batyu alatt.

- Kezdem megszokni.- a démon ajkai örömtelen mosolyra húzódtak.- Egyébként nektek nem megölnötök kéne?- Bökött a vászon csomag felé amiből a nyers hús összetéveszthetetlen illata áradt. Mióta sikerült ide zárniuk szinte minden nap gondoskodtak legalább pár falatja élelemről számára. Legalább is egy részük akik életben akarták hagyni. Az angyalvérűek jó része  szívesebben látták volna darabokban. 

- Ez nem ilyen egyszerű - a másik hirtelen szokatlanul komoly lett. -
Azok után ami történt nem mészárolhatunk le csak úgy. Ráadásul amíg nem tudjuk mi vagy inkább itt tartanánk.-
- Más szóval kísérleti patkány vagyok.-

- Igen, így is mondhatjuk.  Szóval a legjobb amit tehetünk várunk és bízunk az ítéletében.-

Negralous szája akaratlanul is gúnyos mosolyra rándult. Hát persze, hogy megint itt kötöttek ki.  Az elmúlt hetekben nem tudott volna olyan látogatást felidézni amikor a nefilimek Istene ne került volna szóba. Samuel szinte végtelen ideig volt képes Róla beszélni, vagy még pontosabb kifejezéssel áradozni. Mindezt olyan túláradó lelkesedéssel, hogy az ember (pontosabban démon) könnyen elhihette tényleg a mindenség legcsodálatosabb személyéről van szó.              
Nem mintha ő bármennyire is hitelt adott volna az e féle elbeszéléseknek. Legalább is első alkalommal ezt mondta magának. A tizedik után kezdett el kérdezni. A tizenötödik után kénytelen volt észre venni, hogy ő az aki többet akar hallani. 
Róla aki miatt még a halál torkában is megéri mosolyogni.                                                                
Róla aki minden további nélkül elevenen elégetheti.

* * *

Utólag aligha lenne képes megmondani mennyi idő telt el. Egyik naplemente követte a másikat és az egyre ritkuló látogatások végül teljesen megszűntek.                                                                    A sokadik éjjel azonban átható vérszagra ébredt. A fémes aroma még az ő orrát is marta, a halál bűze nehéz vászonként telepedett a környékre. Jóformán fel sem ért mikor már pontosan tudta mi történt. Ostoba lett volna nem kitalálni.
A démon néhány pillanatig még elgondolkozva nézte az egykori tábor romjait majd hátat fordított és eltűnt a pusztában.
Attól a naptól kezdve újabb és újabb szóbeszédek kaptak szárnyra a sivatagban portyázó szörnyetegről Azt ugyan senki sem mondhatta el magáról, hogy látta volna a lényt a belőle áradó síri hideg azonban néha egészen közelről lehetett érezni
Természetesen tudta, hogy távol kéne maradnia. Pontosabban minden oka megvan távol maradni. A másik alakját azóta is képtelen volt használni és a félangyalok másodszorra aligha lennének olyan kegyesek vele. Ráadásul aligha volt dolga velük. Ragadozó volt nem pedig morzsákért kuncsorgó kutya. Vért akart, a lábai alatt roppanó csontok hangjára és a puszta hírneve ellenére épp elég áldozatot kívánlt a vágya kielégítésére. Egészen addig amíg a félangyalok táborárát befonó különös jelenlét újra jelzőfáklyaként tűnt fel a láthatáron és minden józan érv ellenére kérlelhetetlenül vonzotta magához mint egy lepkét a lángok.
Csupán idő kérdése volt mikor merészkedik túl közel. Ironikus módon kevés konkrét dologra emlékszik arról az éjszakáról. Sem a törzs nevét, sem a pontos helyet nem tudná megmondani. Csupán egy vörösen izzó csillag és a nyugtalanság húsba vágó érzése él még az emlékezetében. Még a tábortól jóval távolabb eső barlangból is tisztán érezte a zavarodottságot. Pár méterrel közelebb izgatott suttogások ütötték meg a fülét egy réges régi próféciáról. A sátrak árnyékában végül egy döbbent szempárral és a