Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Vidám éjszaka volt akkor. A fogadó lángjai lobogtak, a vendégek, ittak, mulattak és kedvükre nőztek. Kikecmeregtem szobám homályából és a bérpulthoz léptem. A csapos vidáman, mosolyogva kérdezte tőlem, hogy szeretnék-e valamit inni. Én csak egyhangúan mondtam, hogy csak egy pohár bor lesz. A csapos kitöltötte és már tovább is állt kiszolgálni a többi vendéget.
Ilyen, ha az ember délen mulat. -gondoltam magamban, és félmosolyt vetettem fel arcomra. Megfordultam a székemen és láttam, hogy mindenki boldog. Nem gondoltak a háborúra, a szegénységre, a banditákra, és semmire amik megkeseríthetnék az életüket, csak boldogok voltak. Most az egyszer érezhettem azt, hogy biztonságban vagyok. Tényleg, hátradőlhettem gondtalanul és nem kellett minden pillanatban arra figyelnem, hogy valaki az életemre tör. Belekortyoltam egy kicsit a boromba és visszafordultam az asztalhoz. Pillanatokon belül egy öreg, halszagú büdös ember lépett be. Nem nézett ki iszákosnak vagy bolondnak, csak nem volt épp a legjobb állapotában. Amikor belépett az ajtón egy pillanatra elhalkult a zene. Az énekek abbamaradtak, és az italok kortyolása is megszűnt. Amint az öreg leült pont mellém a pulthoz, és meggyőződtek arról, hogy nem egy bandita, tovább haladt az esti parti. A legerősebb italt kérte, ahogy néztem rá is fér. Olyan embernek tűnt aki inkább veterán harcos mint remete. A csapos félve nyújtotta oda neki a poharat és rögvest tovább is állt, amennyire tudott a sok embertől. Az öreg nagyot ivott a poharából és úgy levágta a bárpultra, hogy még egy jó adag ömlött ki belőle. Az öreg felém fordult és beszélni kezdett hozzám. Amint kinyitotta a száját megcsapott a bűz, és kezemet akaratlanul is orromhoz szegeztem.
A nevem Senvar, fiú. Annyi harcot megéltem már amennyit te két élet alatt sem fogsz!
Jobbra húztam el a számat, félmosolyt alkotva és finoman beleittam boromba. Letettem a pultra italomat és Senvar felé fordultam.
Az én nevem Tom. És most elmesélek magának egy történetet. -Senvar csak értetlenül nézett rám, hogy ilyen fiatalon mégis, hogyan lehetnének olyan történeteim amiket hősök szoktak mondani. Pár évvel ezelőtt történt ez az egész. Huszonhárom éves lehettem amikor az utakat róttam fényes nappal. Egy szépen kikövezett úton haladtam, éreztem ahogy a szél enyhén halad át páncélzatomon és ahogy a farkasok vonyítanak a távolban. Az egyik pillanatban egy róka futott el előttem, balról ahol egy elég nagy erdő van. A róka még csak meg sem ijedt csörömpölő páncélzatomtól, vagy magas termetemtől. Csak simán átszaladt előttem. Talán itt nem annyira vadak az állatok, mint máshol. Tovább haladtam ahol egy kisebb kőfal állt. Olyan 2-3 méteres. Elég réginek tűnt, eredeti célja valószínűleg már rág elveszett az időben. Talán valamikor magasabb is volt és hosszabb. A fal előtt egy szürke ruhás sötét elf állt és úgy tűnt mintha imádkozott volna. Őszintén, sosem kedveltem a sötét elfeket. Van valamilyen kisugárzásuk amit én egyszerűen nem bírok elfogadni. Ahol tudom, csak elkerülöm őket. Most viszont muszáj volt az ő irányába mennem. Amikor a háta mögé értem hallottam, hogy valami mormog az orra alatt. Biztos valami ősi imát mond el az isteneinek vagy hasonló. Ennyivel le is tudtam a dolgot de mire a fal végéhez értem, egy hosszú, szőke hajú nő ugrott elém, karddal a kezében. Mikor a kardomra tettem a kezemet már éreztem nyakamon a sötét elf pengéjét.
Minden értéket és fegyvert a földre. Most! Tekintélyt parancsoló hangja átszelte a nyugodt vidék csendjét, és választások híján ledobtam erszényemet és kardomat a földre. Miután ez megtörtént, egy hatalmas ütést éreztem a tarkómon és a földre zuhantam. Homályosan még annyit láttam, hogy a nő felemeli az erszényemet, de utána minden elsötétült. Miután magamhoz tértem egy cellában találtam magam. Alig lehetett valami látni a félhomály miatt. Alig, hogy magamhoz tértem egy vascsizma rúgását éreztem a hátamon, és ordították mellé, hogy kelljek fel. Az a sötét elf volt az amelyik papnak álcázva állt ott a falnál. Egy szál vászonnadrág és vászoning volt rajtam, ami egy kisebb húzás után már szakadásra volt ítélve. Megálltam a sötét elf előtt de egy szót sem szóltam. Az elf erre annyira dühös lett, hogy páncélkesztyűjével gyomorszájon vágott. Legörnyedtem a padlóra de ismét felálltam. Nem szóltam semmit, ugyanúgy megálltam az elf előtt. Erre ő egy vasrudat emelt a kezébe és már az arcomat ütötte volna meg amikor egy hang megtörte azt.
Sendarin! Elég. A fogolyra élve van szükségünk, és lehetőleg munka kész állapotban. -Egy női hang mondta ezt és én már bizony hallottam ezt a hangot. Pont az a nő mondta ezt aki miatt idekerültem.
Az elf csak pöfékelt egyet és letette a vasrudat. Megfogta a vállamat és előre lökött engem egy ajtó felé. Az ajtót három kulcsra zárták, és mind a három kulcs külön-külön embereknél van. Sendarin be akart lökni a még nyitva levő ajtón de én ahelyett, hogy beestem volna, csak a földre zuhantam. Pont egy olyan helyre estem ahol remek rálátásom nyílt a Sendarinnál lévő kulcsra. A folyosó végén kikanyarodott a nő aki lefegyverzett engem a falnál. Sendarin odafordította a fejét és amikor teljes testével is megfordult akkor lerántottam róla a lelógó kulcsot. Gyorsan becsúsztattam a vászonnadrágom zsebébe és felálltam a padlóról. A nő pontosan elém állt és szemtől-szembe néztünk egymással. Északon vagy egy bányában, fogoly. Az egész életedet itt fogod leélni egy csákánnyal a kezedben. Annyi ércet fogsz bányászni amennyit csak tudsz. Nem fogadok el semmilyen kifogást. Ha kell akkor törött kézzel is bányászni fogsz nekem. -Mondta érzelem mentes hangon, majd legyintett egyet és a sötét elf bevitt a bányába, és rám zárta az ajtót. Nem volt egy hatalmas bánya. Körülbelül két nagyobb ház méretének felelt meg. A bányában két elf és egy sötét elf volt. A többi hat ember. Nem nagyon lepődtek meg azon, hogy új vagyok. A legtöbbjükre ránézvén lerítt, hogy nagyon sok ideje itt vannak már. Persze itt sem ment minden zökkenőmentesen. Az egyik sarokban egy csontváz feküdt csákánnyal a kezében. Néhány helyen még meg volt rajta a hús. A nyakába egy cetli volt akasztva: " Az én ércemhez senki nem nyúl! ". Érdekes. Inkább el is távolodtam onnan, nehogy én is hasonlóképp járjak. A bányát nem figyelték őrök. Nem járőröztek, vagy figyeltek a rabokra. Egyszerűen csak behajítanak ide. Az egyik rab odaszólt hozzám Elmondta nekem a helyi szabályokat. Elmondta, hogy itt három-négy naponta jönnek be az őrök, összeszedni a kibányászott ércet, és mindenki annyi ennivalót kap amennyi ércet bányászott. Aki egyáltalán nem bányászott semmit, az éhen halhat.
Volt itt egy ember. A neve Marmalock. Ő egy északi és már húsz éve itt van. Neki van egyedül a bányán belül egy cellája, amit "tiszteletből" kapott a vezetőktől kitartó munkája miatt. Az ajtaját egy termetes szintén északi őrzi. Csak úgy lehet bejutni Marmalock cellájába, ha megadod azt az őrének amit akar. Az őr nem látszott intelligensnek, lerítt róla, hogy csak az ereje miatt van még életben.
Beszélnem kell Marmalockal. -Az őr magasra húztam szemöldökét és elgondolkozott kicsit. Hosszú elmélkedés után csak annyit mondott ki a száján, hogy bökő. Rögtön tudtam mit kell tennem. A bányában csak két embernek volt bökője, amennyire én hallottam pár szóból. Az egyik egy friss harcos délről, a másik pedig egy puhány nemes a Fővárosból. Egyértelmű volt a célpont. A nemes csak ült a sarokban, a csáklyával a kezében és a falat bámulta. Valószínűleg megszokta már, hogy elég csak kiejtenie a száján azt amit akar.
Odaléptem elé, ő pedig pökhendiken arrébb ült. Én pedig ismét utána léptem.
Hogy merészeled? Tudod te, hogy ki vagyok én? Én maga a Főváros al-. -Nem hagytam, hogy befejezze mondatát, csak leütöttem őt a csákányom végével. Puhány teste ájultan esett szét a földön. Bökőjét elemeltem a zsebéből és vittem vissza az őrhöz. Nem szóltam semmit csak elé nyújtottam. Ő vigyorogva elfogadta és tartva a szavát, kinyitotta nekem az ajtót. Marmalock éppen írt az asztalán és három bökő volt felsorakozva a papír mellett.
Marmalock. Beszélnünk kell. -Mondtam neki, határozottan.
Szóra sem érdemes kedves barátom! Ahogy látom szereztél nekem még egy bökőt, így hamarosan készen leszünk.
-Először nem igazán értettem, hogy mire gondol de folytatta mondanivalóját. Elegánsan felállt asztalától és a bökőket a zsebébe rakta.
Sietős léptekkel elsuhant mellettem és az egész bányát odahívta a cella bejáratához.
Testvéreim! Sokan vagyunk itt akik már egy jó ideje itt ülnek nap,mint nap és a bánya falait ütik! Vannak persze akik nem régen csatlakoztak köreinkbe, de ne is engedjük, hogy elkényelmesedjenek itt! A cellám belsejében találtam egy alagutat. Pár évig még finomítanom kell, de most már használható! -Fogta, és osztott néhány embernek a bökőkből. Furcsa módon nekem is adott egyet, majd folytatta beszédét.
Előre testvéreim! Bosszúnk teljesedjen be elnyomóinkon! -Hatalmasat ordítottak a bányában lévők és egyszerre kezdtek el szaladni Marmalock után. Mivel én álltam a legközelebb hozzá, így másodikként futhattam az emberekkel. Az alagút egy ősi katakomba volt. Televolt csontvázakkal és lekopott koporsókkal. Az alagút vége egy barlanghoz vezetett. A barlangból kiérve, teljes balszerencsénkre az elfogóink táboroztak. Ott volt a sötét elf, a szőke nő és még három állig felfegyverkezett katona. Mi meg ott voltunk, ruhának nem nevezhető rongyokban, bökővel és csákánnyal a kezünkben. Két katona egy íjjal már le is szedett két emberünket. Marmalock öreg kora ellenére nagyon jó harcos volt. Hatalmasat kiáltott és minden rab elkezdett rohamozni. A legtöbbet már a rohamnál felnyársalták vagy lekaszabolták, de az egyik katonát sikerült megölniük. Négy fogoly maradt, és négy elnyomó. Az az elf aki Marmalock celláját védte beleugrott a négy elnyomó közé. Egyik kezében a bökő, másikban pedig a csáklya volt. A bökővel arcon szúrta az egyik katonát de a másik, kivédte a csákány ütését és egy egyszerű mozdulattal levágta az elfet. Marmalock erre megfogta a saját bökőjét és fejbe dobta katonát. Viszont a dobás pontatlan volt, Sendarin az íját ajzotta és Marmalock már nem tudott elugrani onnan. A harmadik fogoly a nemes volt. Senki nem számított rá ezért elmászott a földön az éppen tüzelésre készülő Sendarin mögé és elmetszette a torkát. Marmalock felkapott egy csákányt a földről és a korábban megtámadott katonát lecsapta. A szőke nő előrántotta kardját, lecsapta a nemest és egy gyors mozdulattal Marmalockot és felrúgta. Én ez idő alatt megtaláltam a felszerelésemet és rögtön felkaptam rövid kardomat amivel megakadályoztam a szőke nő sújtását Marmalock felett. A nő előhúzta másik kardját, és így már párosan támadt felém. Ádáz kardtusa vette kezdetét, mert a nő jobban harcolt nálam. . Az egyik kardvágása éppenhogy súrolta az arcomat, de sikerült kitérnem előle. Figyelemelterelést használt és nem tudtam kivédeni. Felrúgott engem én pedig már a szúrását vártam amikor Marmalock leszúrta hátulról a nőt. Meglepő módon a nő nem esett össze csak legörnyedt kicsit. Megfordult és mindkét kardját Marmalockba döfte. Én gyorsan felpattantam és kardomat a nő torkába szúrtam. Hirtelen fel sem eszméltem azon, hogy mi történt. Annyi életnek szakadt most vége. Magamra öltöttem a páncélomat ami ugyanott volt ahol a kardom és kiléptem a barlangból. Letérdeltem és élveztem ahogy az eső lemossa rólam a túl sok vért. Egy pillanatra magam mögé néztem és láttam a sok hullát. A sok hullát akikkel nem is olyan régen még beszéltem, akikkel még meneteltem a győzelem felé. És az elnyomókat, akik szintén arccal a sárban végezték. Vettem egy nagy levegőt, felálltam és elindultam tovább az úton, ahogy eddig is tettem.
A fogadóban síri csend volt. Nem volt zene, vagy éneklés, csak csend. Mindenki rám figyelt. Senvar szóhoz sem jutott, csak elszégyellte magát és a bárpult felé fordult. Felálltam és összeszedtem a cuccaimat a szobámban, majd elhagytam a fogadót. Miután elhagytam a fogadót, nem folytatódott a zene és a mulatás. Csak csend honolt azon az éjszakán tovább. Én nyújtózkodtam egyet és elindultam tovább az úton, ahogy eddig is tettem.
Ilyen, ha az ember délen mulat. -gondoltam magamban, és félmosolyt vetettem fel arcomra. Megfordultam a székemen és láttam, hogy mindenki boldog. Nem gondoltak a háborúra, a szegénységre, a banditákra, és semmire amik megkeseríthetnék az életüket, csak boldogok voltak. Most az egyszer érezhettem azt, hogy biztonságban vagyok. Tényleg, hátradőlhettem gondtalanul és nem kellett minden pillanatban arra figyelnem, hogy valaki az életemre tör. Belekortyoltam egy kicsit a boromba és visszafordultam az asztalhoz. Pillanatokon belül egy öreg, halszagú büdös ember lépett be. Nem nézett ki iszákosnak vagy bolondnak, csak nem volt épp a legjobb állapotában. Amikor belépett az ajtón egy pillanatra elhalkult a zene. Az énekek abbamaradtak, és az italok kortyolása is megszűnt. Amint az öreg leült pont mellém a pulthoz, és meggyőződtek arról, hogy nem egy bandita, tovább haladt az esti parti. A legerősebb italt kérte, ahogy néztem rá is fér. Olyan embernek tűnt aki inkább veterán harcos mint remete. A csapos félve nyújtotta oda neki a poharat és rögvest tovább is állt, amennyire tudott a sok embertől. Az öreg nagyot ivott a poharából és úgy levágta a bárpultra, hogy még egy jó adag ömlött ki belőle. Az öreg felém fordult és beszélni kezdett hozzám. Amint kinyitotta a száját megcsapott a bűz, és kezemet akaratlanul is orromhoz szegeztem.
A nevem Senvar, fiú. Annyi harcot megéltem már amennyit te két élet alatt sem fogsz!
Jobbra húztam el a számat, félmosolyt alkotva és finoman beleittam boromba. Letettem a pultra italomat és Senvar felé fordultam.
Az én nevem Tom. És most elmesélek magának egy történetet. -Senvar csak értetlenül nézett rám, hogy ilyen fiatalon mégis, hogyan lehetnének olyan történeteim amiket hősök szoktak mondani. Pár évvel ezelőtt történt ez az egész. Huszonhárom éves lehettem amikor az utakat róttam fényes nappal. Egy szépen kikövezett úton haladtam, éreztem ahogy a szél enyhén halad át páncélzatomon és ahogy a farkasok vonyítanak a távolban. Az egyik pillanatban egy róka futott el előttem, balról ahol egy elég nagy erdő van. A róka még csak meg sem ijedt csörömpölő páncélzatomtól, vagy magas termetemtől. Csak simán átszaladt előttem. Talán itt nem annyira vadak az állatok, mint máshol. Tovább haladtam ahol egy kisebb kőfal állt. Olyan 2-3 méteres. Elég réginek tűnt, eredeti célja valószínűleg már rág elveszett az időben. Talán valamikor magasabb is volt és hosszabb. A fal előtt egy szürke ruhás sötét elf állt és úgy tűnt mintha imádkozott volna. Őszintén, sosem kedveltem a sötét elfeket. Van valamilyen kisugárzásuk amit én egyszerűen nem bírok elfogadni. Ahol tudom, csak elkerülöm őket. Most viszont muszáj volt az ő irányába mennem. Amikor a háta mögé értem hallottam, hogy valami mormog az orra alatt. Biztos valami ősi imát mond el az isteneinek vagy hasonló. Ennyivel le is tudtam a dolgot de mire a fal végéhez értem, egy hosszú, szőke hajú nő ugrott elém, karddal a kezében. Mikor a kardomra tettem a kezemet már éreztem nyakamon a sötét elf pengéjét.
Minden értéket és fegyvert a földre. Most! Tekintélyt parancsoló hangja átszelte a nyugodt vidék csendjét, és választások híján ledobtam erszényemet és kardomat a földre. Miután ez megtörtént, egy hatalmas ütést éreztem a tarkómon és a földre zuhantam. Homályosan még annyit láttam, hogy a nő felemeli az erszényemet, de utána minden elsötétült. Miután magamhoz tértem egy cellában találtam magam. Alig lehetett valami látni a félhomály miatt. Alig, hogy magamhoz tértem egy vascsizma rúgását éreztem a hátamon, és ordították mellé, hogy kelljek fel. Az a sötét elf volt az amelyik papnak álcázva állt ott a falnál. Egy szál vászonnadrág és vászoning volt rajtam, ami egy kisebb húzás után már szakadásra volt ítélve. Megálltam a sötét elf előtt de egy szót sem szóltam. Az elf erre annyira dühös lett, hogy páncélkesztyűjével gyomorszájon vágott. Legörnyedtem a padlóra de ismét felálltam. Nem szóltam semmit, ugyanúgy megálltam az elf előtt. Erre ő egy vasrudat emelt a kezébe és már az arcomat ütötte volna meg amikor egy hang megtörte azt.
Sendarin! Elég. A fogolyra élve van szükségünk, és lehetőleg munka kész állapotban. -Egy női hang mondta ezt és én már bizony hallottam ezt a hangot. Pont az a nő mondta ezt aki miatt idekerültem.
Az elf csak pöfékelt egyet és letette a vasrudat. Megfogta a vállamat és előre lökött engem egy ajtó felé. Az ajtót három kulcsra zárták, és mind a három kulcs külön-külön embereknél van. Sendarin be akart lökni a még nyitva levő ajtón de én ahelyett, hogy beestem volna, csak a földre zuhantam. Pont egy olyan helyre estem ahol remek rálátásom nyílt a Sendarinnál lévő kulcsra. A folyosó végén kikanyarodott a nő aki lefegyverzett engem a falnál. Sendarin odafordította a fejét és amikor teljes testével is megfordult akkor lerántottam róla a lelógó kulcsot. Gyorsan becsúsztattam a vászonnadrágom zsebébe és felálltam a padlóról. A nő pontosan elém állt és szemtől-szembe néztünk egymással. Északon vagy egy bányában, fogoly. Az egész életedet itt fogod leélni egy csákánnyal a kezedben. Annyi ércet fogsz bányászni amennyit csak tudsz. Nem fogadok el semmilyen kifogást. Ha kell akkor törött kézzel is bányászni fogsz nekem. -Mondta érzelem mentes hangon, majd legyintett egyet és a sötét elf bevitt a bányába, és rám zárta az ajtót. Nem volt egy hatalmas bánya. Körülbelül két nagyobb ház méretének felelt meg. A bányában két elf és egy sötét elf volt. A többi hat ember. Nem nagyon lepődtek meg azon, hogy új vagyok. A legtöbbjükre ránézvén lerítt, hogy nagyon sok ideje itt vannak már. Persze itt sem ment minden zökkenőmentesen. Az egyik sarokban egy csontváz feküdt csákánnyal a kezében. Néhány helyen még meg volt rajta a hús. A nyakába egy cetli volt akasztva: " Az én ércemhez senki nem nyúl! ". Érdekes. Inkább el is távolodtam onnan, nehogy én is hasonlóképp járjak. A bányát nem figyelték őrök. Nem járőröztek, vagy figyeltek a rabokra. Egyszerűen csak behajítanak ide. Az egyik rab odaszólt hozzám Elmondta nekem a helyi szabályokat. Elmondta, hogy itt három-négy naponta jönnek be az őrök, összeszedni a kibányászott ércet, és mindenki annyi ennivalót kap amennyi ércet bányászott. Aki egyáltalán nem bányászott semmit, az éhen halhat.
Volt itt egy ember. A neve Marmalock. Ő egy északi és már húsz éve itt van. Neki van egyedül a bányán belül egy cellája, amit "tiszteletből" kapott a vezetőktől kitartó munkája miatt. Az ajtaját egy termetes szintén északi őrzi. Csak úgy lehet bejutni Marmalock cellájába, ha megadod azt az őrének amit akar. Az őr nem látszott intelligensnek, lerítt róla, hogy csak az ereje miatt van még életben.
Beszélnem kell Marmalockal. -Az őr magasra húztam szemöldökét és elgondolkozott kicsit. Hosszú elmélkedés után csak annyit mondott ki a száján, hogy bökő. Rögtön tudtam mit kell tennem. A bányában csak két embernek volt bökője, amennyire én hallottam pár szóból. Az egyik egy friss harcos délről, a másik pedig egy puhány nemes a Fővárosból. Egyértelmű volt a célpont. A nemes csak ült a sarokban, a csáklyával a kezében és a falat bámulta. Valószínűleg megszokta már, hogy elég csak kiejtenie a száján azt amit akar.
Odaléptem elé, ő pedig pökhendiken arrébb ült. Én pedig ismét utána léptem.
Hogy merészeled? Tudod te, hogy ki vagyok én? Én maga a Főváros al-. -Nem hagytam, hogy befejezze mondatát, csak leütöttem őt a csákányom végével. Puhány teste ájultan esett szét a földön. Bökőjét elemeltem a zsebéből és vittem vissza az őrhöz. Nem szóltam semmit csak elé nyújtottam. Ő vigyorogva elfogadta és tartva a szavát, kinyitotta nekem az ajtót. Marmalock éppen írt az asztalán és három bökő volt felsorakozva a papír mellett.
Marmalock. Beszélnünk kell. -Mondtam neki, határozottan.
Szóra sem érdemes kedves barátom! Ahogy látom szereztél nekem még egy bökőt, így hamarosan készen leszünk.
-Először nem igazán értettem, hogy mire gondol de folytatta mondanivalóját. Elegánsan felállt asztalától és a bökőket a zsebébe rakta.
Sietős léptekkel elsuhant mellettem és az egész bányát odahívta a cella bejáratához.
Testvéreim! Sokan vagyunk itt akik már egy jó ideje itt ülnek nap,mint nap és a bánya falait ütik! Vannak persze akik nem régen csatlakoztak köreinkbe, de ne is engedjük, hogy elkényelmesedjenek itt! A cellám belsejében találtam egy alagutat. Pár évig még finomítanom kell, de most már használható! -Fogta, és osztott néhány embernek a bökőkből. Furcsa módon nekem is adott egyet, majd folytatta beszédét.
Előre testvéreim! Bosszúnk teljesedjen be elnyomóinkon! -Hatalmasat ordítottak a bányában lévők és egyszerre kezdtek el szaladni Marmalock után. Mivel én álltam a legközelebb hozzá, így másodikként futhattam az emberekkel. Az alagút egy ősi katakomba volt. Televolt csontvázakkal és lekopott koporsókkal. Az alagút vége egy barlanghoz vezetett. A barlangból kiérve, teljes balszerencsénkre az elfogóink táboroztak. Ott volt a sötét elf, a szőke nő és még három állig felfegyverkezett katona. Mi meg ott voltunk, ruhának nem nevezhető rongyokban, bökővel és csákánnyal a kezünkben. Két katona egy íjjal már le is szedett két emberünket. Marmalock öreg kora ellenére nagyon jó harcos volt. Hatalmasat kiáltott és minden rab elkezdett rohamozni. A legtöbbet már a rohamnál felnyársalták vagy lekaszabolták, de az egyik katonát sikerült megölniük. Négy fogoly maradt, és négy elnyomó. Az az elf aki Marmalock celláját védte beleugrott a négy elnyomó közé. Egyik kezében a bökő, másikban pedig a csáklya volt. A bökővel arcon szúrta az egyik katonát de a másik, kivédte a csákány ütését és egy egyszerű mozdulattal levágta az elfet. Marmalock erre megfogta a saját bökőjét és fejbe dobta katonát. Viszont a dobás pontatlan volt, Sendarin az íját ajzotta és Marmalock már nem tudott elugrani onnan. A harmadik fogoly a nemes volt. Senki nem számított rá ezért elmászott a földön az éppen tüzelésre készülő Sendarin mögé és elmetszette a torkát. Marmalock felkapott egy csákányt a földről és a korábban megtámadott katonát lecsapta. A szőke nő előrántotta kardját, lecsapta a nemest és egy gyors mozdulattal Marmalockot és felrúgta. Én ez idő alatt megtaláltam a felszerelésemet és rögtön felkaptam rövid kardomat amivel megakadályoztam a szőke nő sújtását Marmalock felett. A nő előhúzta másik kardját, és így már párosan támadt felém. Ádáz kardtusa vette kezdetét, mert a nő jobban harcolt nálam. . Az egyik kardvágása éppenhogy súrolta az arcomat, de sikerült kitérnem előle. Figyelemelterelést használt és nem tudtam kivédeni. Felrúgott engem én pedig már a szúrását vártam amikor Marmalock leszúrta hátulról a nőt. Meglepő módon a nő nem esett össze csak legörnyedt kicsit. Megfordult és mindkét kardját Marmalockba döfte. Én gyorsan felpattantam és kardomat a nő torkába szúrtam. Hirtelen fel sem eszméltem azon, hogy mi történt. Annyi életnek szakadt most vége. Magamra öltöttem a páncélomat ami ugyanott volt ahol a kardom és kiléptem a barlangból. Letérdeltem és élveztem ahogy az eső lemossa rólam a túl sok vért. Egy pillanatra magam mögé néztem és láttam a sok hullát. A sok hullát akikkel nem is olyan régen még beszéltem, akikkel még meneteltem a győzelem felé. És az elnyomókat, akik szintén arccal a sárban végezték. Vettem egy nagy levegőt, felálltam és elindultam tovább az úton, ahogy eddig is tettem.
A fogadóban síri csend volt. Nem volt zene, vagy éneklés, csak csend. Mindenki rám figyelt. Senvar szóhoz sem jutott, csak elszégyellte magát és a bárpult felé fordult. Felálltam és összeszedtem a cuccaimat a szobámban, majd elhagytam a fogadót. Miután elhagytam a fogadót, nem folytatódott a zene és a mulatás. Csak csend honolt azon az éjszakán tovább. Én nyújtózkodtam egyet és elindultam tovább az úton, ahogy eddig is tettem.
A hozzászólást Thomas Nebelturm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Május 30, 2016 3:29 pm-kor.
" -Nem hagytam, hogy befejezze mondatát, csak leütöttem őt a csákányom végével. "
? 
