[Aréna] - Norven és Gerard

Helyszín: ahol magányos protestáns rohangál

Ellenfél: Templomos

Gerard, téged Lia egy régi kutatása, míg Norvent egy megbízásából hazafelé vezető út vitt a rég felégetett mocsár melletti kis településbe. Túl sötét van már, hogy tovább haladjatok, mire valamelyikőtök tüzet gyújt. A másik közelebb meg, és természetesen már majdnem egymás vérét ontjátok, mire megjelenik egy közepesen magas templomos. Nő az illető, és úgy néz rátok, mint aki jó pénzt fog kapni azért, hogy lekaszabol benneteket. Próbálhattok beszélni is vele akár, ha ez megtörténik akkor keressetek Skype-on. Ellenkező esetben, lássam itt, ami történik!

Természetesen a mocsárban esteledett rám.
Pár nyaktörő, párás mérföldön át még áltattam magam, hogy nem feltétlenül szükséges megállnom - túl közel járok a Hellenburgi Királyság fennhatósága alá eső területekhez, hogy itt akarjam meghúzni magam -, de kisvártatva be kellett ismernem, hogy a terep, amely napvilágnál egyszerűen nehéz, éjszaka egyenesen járhatatlanná válik.
Ma éjszakára itt ragadtam.
Kelletlenül zsúfolom az alkarnyi gallyakat egymásnak támasztva a vidáman pattogó aprófa fölé, csinos gúlát építve belőle - az éjszakai táborok felveréséből ez az egyetlen, amihez valóban értek -, amikor meghallom a motoszkálást.
Rendesen ez nem jelent semmit errefelé: a Mocsárvidék ezernyi parazitája, ragadozója és alattomos, csúszómászó lakója között rengeteg akad, akit a sötétedő ég csalogat elő a fészkéből, ez azonban mégiscsak más.

Már talpon vagyok, amikor megérzem az ismerős kaparászást a homlokom mögött.
Démon! Türelmesen várok, a környező, alacsonyra nőtt növényzetet fürkészve.

A Mocsárvidék. Épeszű ember nem teszi oda be a lábát mindenféle előkészületek nélkül. A rejtélyes ingoványban megannyi veszély leselkedik az emberre, többek közt a zabolázatlan vadállatok, útonállók, a területüket szigorúan őrző vámpírok. Egy fiatal fiú mégis ott sétált, rég letérve a biztonságot jelentő útról. Mint mondtam, épeszű ember a lábát sem tenné csak úgy be oda...de hát ki beszélt arról, hogy ő ember volna.
~ Lia, egész biztos, hogy itt volt?
~ Hé, ne engem hibáztass, hogy itt minden ugyanúgy néz ki!
~ Csak meg akarnék róla bizonyosodni, hogy nem a semmiért sározom össze magam.
~ Mit sírsz, voltam én már nagyobb koszban is. Már nem lehet innen messze...
~ És egész biztos működni fog...?
~ Egyelőre találjuk meg a kardot. Akkor majd meglátjuk.
Hogy érthető legyen a helyen, Gerard azt a kardot kereste, amit Lia használt még régebben. Semmi különleges nem volt benne, egy egyszerű egykezes penge volt, annyi érdekességgel, hogy Lia régebben használta rajta a bűbájt, amit a Nebelturm vámpírok is használtak, ha egy-egy lelket fegyverbe akartak bebörtönözni. Ha akár csak egy szikrányi nyom is maradt abból a varázslatból, az hatalmas lehetőség lenne a tudásdémonnak.
~ Kezd esteledni...nem kéne menedéket keresnünk.
~ Hidd el, ijesztőbb vagy, mint az itt tanyázó állatok nagy része. Elég lesz egy szimpla táborhely is...de nehogy azt hidd, hogy megengedem, hogy aludj! Még csak az kéne, szépen próbáld meg felidézni a helyet!
Úgy fél óra bolyongás után a fiú egyszer csak arra lesz fogyelmes, hogy egy apró fény pislákol valahol a homályban. Lassan, lopakodva megközelíti a helyet. Egy férfi ül ott a tábortűz mellett. Egyszer csak talpra szökken, mintha tudná, hogy közeledik hozzá valaki.
~ Te, szerinted meglátott minket?
~ Nem erre néz.
~ Akkor biztos egyházi.
~ Nem érzem rajta, hogy az lenne...
~ Gyanús ez nekem, de hát szükség törvényt bont.
- Szép jó estét. – szól oda előbújva egy bokor mögül – meg tudna szánni egy hellyel maga mellett? Az a helyzet, hogy eltévedtem.

Nem kell soká várnom: alig pár szívdobbanásnyi idő telik el, s a sűrű növényzetből karcsú, fiatal fiú külsejét viselő démon lép elő. Azonnal érzem rajta a pokol kénkőszagát, s bár az arca egyébiránt rokonszenves volna, mégis előre látom, hogy alig öt percen belül az egyre követelőzőbben pattogó tűz izzó zsarátnokai közé szorítom majd azt.
Istentelen fattyú. Meg foglak égetni!

- Szép jó estét – ragadja magához a kezdeményezést dallamos hangon, amivel csak tovább hergel. Mit képzel? Még az emberek közül sem mind szólíthat meg csak úgy. – meg tudna szánni egy hellyel maga mellett? Az a helyzet, hogy eltévedtem.
- De mennyire, hogy eltévedtél...! - vágom rá, megfeszítve próbaképpen a lábszáram izmait. - Adok én neked helyet a tűznél, ha akarod, ha nem; hanem remélem, fázol, mert hamar meleged lesz!
A hellenburgi tudásdémonnal való fájdalmas találkozásom óta tudom, hogy a démonok soha nem fegyvertelenek: hogy ne legyen ideje dárdával előállni, már éppen átvetném magam a tábortűz lángjai fölött, egyenesen nekirontva, amikor újabb harasztzörgés zavar meg.

Gyanakodva fordulok arrafelé, és igen jól teszem, mert az új jövevény egyáltalán nem udvariaskodik ennyit. Széles vállú, erőteljes felépítésű nő, talpig páncélban: vállától a bokájáig összetéveszthetetlen árnyalatú kék köpeny fedi.
Templomos lovag. Már csak ez hiányzott!
A képe akár a fösvényé, aki padlásán elrejtett kincsre bukkan.
Úgy fordulok, hogy egyikőjüknek se essem háttal, s felemelem az állam a nő irányába.
- Szedd a lábad, egy-kettő, amíg szépen vagyunk! Dolgom van.

~ Gerard, ha miattad kell megint éveket kúpolnom a mocsárban én meg foglak ölni!
~ Ez jó vicc volt.
Sajnos a gyanú beigazolódott, a férfi vagy egyházi személy volt...vagy legalábbis olyan, aki látásra meg tudja mondani valakiről, hogy démon...bár ki tudja, lehet csak egy őrült pszichopatával futott össze...bár a testén lévő láncokról azonnal megjelentek Gerard elméjében a kép az inkvizítorokról...de kinek van ilyen helyzetben ideje gondolkodni. Hősünk gyorsan megfeszítette az izmait, készen állva a támadásra, miközben megidézte legalapvetőbb fegyverének pecsétjét. A Sötét dárdát már nincs ideje megidézni, de ha a támadás pillanatában hátraugrik, talán lesz egy pillanatnyi ideje befejezni a rítust. Végül az összecsapásra mégsem került sor. A fiú is arra szegezi a tekintetét. Az új jövevényt hamarabb felismerte, mint Norvent...bár nem volt nehéz a kék köpenyéről azonosítani.
- Szedd a lábad, egy-kettő, amíg szépen vagyunk! Dolgom van.
- Oh, szóval ti ismeritek egymást? - néz még mindig kedvesen mosolyogva rájuk. Közbe finoman hátrál egy lépést, és megformálja a kezében alakot öltő Sötét dárdáját.

- Szerencsétekre nem ismerem egyikőtöket sem... Heh, egy démon meg egy inkvizítor... Ez aztán jó nap, jó nap~ - Vigyorog szélesen. - Na, melyikőtök kezdi?

Erőszintre a nő legalább hetes, és magasabb Norvennél. Egyezkedtek? Megtámadjátok? Lássuk mi lesz!

A szemem sarkából látom, hogy a dárda alakot ölt a démon markában. Ennyit arról, hogy nem hagyom ezt a trükköt előrántani.
Nem félek tőlük továbbra sem, de a lábszáram csontjai közé erőltetett darab emlékei óvatossá tesznek. Ideje taktikát váltani - egyébként is, a bozótból előbukkanó templomos sokkal jobban idegesít, mint a démon. És ami azt illeti, jóval veszélyesebbnek is tűnik.

Láncot fogok, mert ennek fele se tréfa. Természetesen az egészről a háromszor elátkozott Mocsárvidék tehet: gyorsan kell végeznem velük, mielőtt még a nyakamba hull az összes többi közelben ólálkodó szörnyeteg is.
Egészen biztos, hogy kettővel nem úszom meg.
- Na, melyikőtök kezdi?
Farkasszemet néznék a templomossal, ha őkelme nem osztaná meg a tulajdon figyelmét kettőnk között.
- Ha akarod az ötezer váltót, ami a fejemen van, kezdd velem - szólok oda neki hetykén. - De ha van egy kis eszed, elfutsz. Talán nem érlek utol.

Csak áll egyhelyben pislogva, mint hal a szatyorban fonottkosárban.
~ Úgy látszik a másikuk katolikus...inkvizítor.
~ Ilyen szerencséd is csak neked lehet.
- Na, melyikőtök kezdi?
- Ha akarod az ötezer váltót, ami a fejemen van, kezdd velem. De ha van egy kis eszed, elfutsz. Talán nem érlek utol.
~ Ötezer?! Ki lehet ez a fickó?
~ Nem tudom, de mintha már láttuk volna valahol...
~ Nem számít. Mit csináljunk?
~ Hát, ismered a mondást: oszd meg, és uralkodj.
~ Legyen.
Alapállásba vágta magát, a tekintetét a templomos felé szegezte. A nő látszólag sokkal erősebb volt bármelyiküknél. Ha összecsap az inkvizítorral, nem kétséges, hogy közelharcban felülkerekedik és le akar majd sújtani rá. Ezt a pillanatot kell megragadni és egy jól irányzott lövéssel eltalálni.

A nő felröhög Norven provokációján, majd öles léptekkel indul meg, s közben már lendíti is oldalasan a kardját. Érdemes kerülgetni, mert nyakra céloz. Ha így teszel, Norven, ő tovább folytatja a vagdalkozást, de egyre pontosabb lesz, szóval nem kerülgetheted sokáig. Gerre egyelőre nem figyel. Lássuk, mi a tervetek!

Mint rendesen, most sem a gondolkodással kezdtem.
Valójában jottányit sem számít, hogy felbosszantom-e a templomost, mert mind a ketten tudjuk, hogy úgysem lehet más vége a találkozásunknak, csak és kizárólag harc, mégis átvillan az agyamon, hogy talán fordíthattam volna ezt a kis időt arra is, hogy feltaláljam magam a hergelése helyett... Mivel erről azonban már lekéstem, teketória nélkül félreugrom előle, jó féllábnyival elkerülve az irdatlan penge útjából.
Amaz beleadja tagbaszakadt felsőteste rettenetes erejét, és megfordítja a csapást - ezúttal közelebb harap a levegőbe, a torkomtól nem messze kavarva fel azt. Szerencsém, hogy nem kell attól félnem, elvágja a nyakamat. Balszerencsém, hogy ennek oka nem más, mint a tény, hogy ha eltalál, valószínűleg különösebb erőfeszítés nélkül a fejemet veszi úgy, ahogy van.
Ezt nem kellene megvárni.

Ehelyett inkább rámutatok - van valami rosszindulat is a mozdulatban, mint mindig, ha ilyen körülmények közt használom -, és ahogy a kíntól egy pillanatra megdermed, a pallosa hatósugarán belülre kerülök: útközben csuklóvastagságú, göcsörtös ágat rántok ki a tűzből. Sérült, gyantás tölgyről törtem volt, alig másfél láb hosszú: parázspikkelyes, csorba vége vörösen izzik föl a rátelepült, hajszálvékony hamuréteg alatt, ahogy széles ívben meglendítem, egyenest az arcába. Ettől még a sisakja sem menthetné meg, ha viselné sem, mert a fémnek ütköző zsarátnok szikrái egyenest a képébe záporoznának.
Hanem üvöltök én magam is, mert egyetlen pillantás a tűzre kevés volt: az ág mindkét végén ott rágott a láng eleinte, s némi apró parázsmorzsák megmaradtak azon a felén is, amelyre rámarkoltam. Istentelenül fáj, de még mindig jobb, mintha levágnák a fejemet.
Ordítva engedem el ezért, akár eltalálom, akár nem: mennyei szerencsém, hogy mindkét kezem egyformán megbízható, bár jobb szeretném, ha nem volna rá szükség.

Egyre csak figyeli, ahogy ellenfelük vad rohamot intéz Norven ellen.
~ Vajon van neki terve?
~ Ki tudja. Ezek az inkvizítorok ravasz népség...
És lám, Liának újfent igaza lett. Ahogy az inkvizítor megpróbálja az égő fát a nagydarab templomoshoz, ő is akcióba lép.
~ Most elintézhetjük.
~ Tűzzel a tűzre?
~ A számból vetted ki a szót.
Előrenyújtotta a kezét, és megidézett egy lángoló dárdát. Egy fél pillanatig célzott vele, majd tett két lépést előre, hogy pontosabban tudjon lőni és egy határozott dobással a dárdát ellenfele (mármint a nagyobb ellenfele) mellkasának vágta.

/Na most azt nem tudom, hogy a Láng Dárda is ugyanúgy átviszi e a páncélt, mint a sima, de ha nem, akkor is ezt lépem...azért tiszta tüzet hajítani valakire önmagában is elég pova /

A templomos összegörnyed a lángoló ág ütésétől, a dárda pedig beleáll a páncéljába. Ekkor felemelkedik, és látjátok, amint az arcának bizony semmi baja. Egy gyors mozdulattal felemeli kardját a jobb válla fölé, és gyanús, kék fény veszi körül azt. Egy másodperc múlva lendíti is, és egy hatalmas fényből álló penge siklik végig vízszintesen felétek. Hogyan tértek ki? Kitértek egyáltalán? Lássuk!

Csillagokat látok a kíntól, ahogy hátraugrom: fogcsikorgatva szorítom ökölbe a kezemet, de hiába. Az égés olyasmi, amely vadul lángoló sebeket hagy hátra, őrjtő fájdalommal már attól is, ha a nyomait levegő éri. Némán szitkozódom, s a szemembe toluló könnyeken át látva, ahogy a démon túlságosan is ismerős, elhajított fegyvere megreked a nő páncéljában.
Az átokfajzat legörnyed, de mielőtt akár csak megmoccanhatnánk, már fel is egyenesedett megint. A képén nyoma sincs a zsarátnok szikráinak.
Átkozott!

Irtózatos pallosát a feje fölé emeli - kék fény lobban a penge élén -, és én az életemet féltve ugrom félre, ahogy lesújt, áthemperedve a vállamon. A kezem csuklóig merül a talaj nedves tőzegmocskába, minden egyes idegszálamat fájdalmas sikoltásra lobbantva. Nyavalyás szuka...! Bal kézzel ragadok láncot, hogy teljes erőből a sisakos fejére sújtsak vele.

Nem hisz a szemének, amikor meglátja hogy ellenfele (a nagyobbik) röhögve állja a támadásaikat. Szívósak ezek a templomosok, annyi szent. De nem marad sok ideje elgondolkozni ezen, ugyanis a nő hatalmasat lendít a kardjával és célba veszi mindkettejüket.
~ Térj ki, MOST!
Szinte gondolnia sem kellett volna, a fiú szöcskeként ugrott el. Nem nagyon gondolt bele, hogy fog földet érni, így jobbájára a hátára esve terült ez a fűben.
~ Elég volt a teapartiból! Vegyük komolyra a figurát.
~ Támogatom!
~ Szinkron!
~ Szinkron!
Gerard széles mosolyra nyitotta a száját. Hamar feltápászkodott, majd megpróbálta feldolgozni, mi történt, míg ő a susnyásban hempergett. Az inkvizítor eközben vad rohaomt intézett a templomos nő ellen.
~ Úgy tűnik kézitusa fog következni...
~ Gyerünk, dobjuk be magunkat!
Mialatt Norven rárontott ellenfelükre, ő megpróbálta lassan megközelíteni a célpontját. Mikor néhány méterrel sikerült csökkenteni a kettejük közti távolságot, megidézett egy Sötlt dárdát, majd abban a pillanatban, ahogy a templomot támadást kezdeményezne, a mellkasának dobja.

//Nos, ha már Niel lepasszolt titeket nekem, jövök is! Remélhetőleg nem okozok csalódást //

Sikeresen kitértek mindketten, így megússzátok ezt a támadást sérülések nélkül. Norven cselekedetére szélesen elvigyorodik, láthatóan élvezi, hogy két kis bogárka ennyire próbálkozik a legyőzésével, és mindebből még az is világossá válhat, hogy meglehetősen nagyra van magával. Az eddigiek alapján talán nem csoda...
Ahogy a lánc érkezik felé, kardját védekezőn felemeli, Norven fegyverét ezzel legjobb esetben eltérítve (rosszabb esetben kardjára csavarodik), még mindig megtartva azt az idegesítő ábrázatot. Bátran lép egyet előre is, ezt Gerard még akár támadásnak is veheti - ekkor indítja az ifjú tudásdémon a dárdát, amit ösztönszerűen próbálna kivédeni kardjával, de elkésik: a lövedék a páncélon sebesen hatol át, könnyed sérülést okozva mellkasán. Ettől a kis fájdalomtól összerezzen, előrébb görnyed valamivel, így Norven lánca eltalálja sisakos fejét. Nem okoz sérülést ugyan, de a támadásnak köszönhetően épp eléggé berezeg az egész fém, így szédelegve hátrál. Bizonyára nem sok híja van annak se, hogy elessen, kardját viszont még mindig fenyegetőn tartja a lehető legmagabiztosabbnak tűnni.
És sikeresen letöröltétek a képéről azt a vigyort. Most már fájdalmasan és ingerülten figyel titeket.
- Ebből... Elég...! - szűri ki idegesen fogai közt a szavakat. Már-már veszettül indul el Norven felé kardját maga elé emelve, a közeledbe érve pedig suhint egyet a mellkasod magasságában. Ha esetleg félreugranál, akkor halad is tovább, egyenesen Gerard felé, tetőtől talpig lévő páncélzatban lassan ugyan, de úgy, mint egy megállíthatatlan fenevad.

Eltaláljuk, méghozzá mindketten: a láncon végigrezeg a találat, megrecsegtetve a csontokat a csuklómban, ez azonban szinte fel sem tűnik a lángoló fájdalom mellett, amely a tenyeremet marcangolja.
A templomos feljajdulva szédül hátra, de a kardja túlságosan veszedelmesen ékelődik közénk: nem indulok meg felé, a kezemet tornáztatva, lihegve figyelek inkább: ahogy fölmordul és nekem ront, ráébredek, hogy képtelen vagyok hárítani a csapását.
Ki kell térnem előle, vagy úgy söpör félre, akár huzat a könnyű csipkefüggönyt.

Hátravetődöm, de nem vagyok elég energikus: a fegyver cikkanása szegycsonton talál, sekély vágást metszve a mellkasomba. Fölszisszenve hátrálok, csaknem elhemperedve: szerencsém, hogy éppen csak elért, máskülönben most keresztülgázolhatna rajtam.
Továbbrobog a démon felé, én pedig számolok.
Úgy négy yardra lehetnek egymástól, amikor felemelem a kezem.
Szolgáltass nekem igazságot...

Sikeres támadás. Miért is ne lenne az, elvégre minden úgy történt, ahogyan előre elképzelte. De egy dologban tévedett, a templomos már nem Norvent akarja kettészabdalni, hanem őt. Valahol érthető a támadásának oka, a vastag páncélján kevés fegyver hatol át olyan hatékonyan, mint egy sötét dárda. Hihetetlen lendülettel közelít felé a vasba öltözött végzet. Ám vele ellentétben neki volt valamilyen, amit ellenfele elvesztett, amikor a legnagyobb szüksége volt rá: a hidegvérét. Sietve hátrált pár lépést, hogy egy kevés többletidőt nyerjen magának.
~ Jöjj elő, Árnybéklyó!
Az ujjaiból négy hosszú kötél kígyózott elő, egyenesen a föld felé tartva, majd a főben meglapulva álnok kígyóként közelítették meg a lovagot, aki eközben már alig pár lépésre volt tőle. A kötelek, amint kellő távolságra értek hozzá észrevétlenül megpróbáltak rátekeredni az egyik lábára. Gerard, ahogy végez az előkészületekkel a templomos következő földrengető lépésére várva megfeszíti a karját, majd a lába emelésének pillanatában egy hatalmasat ránt ellenfelén. Ha sikerül, talán képes lesz ezt a páncélozott monstrumot padlóra küldeni.

A szép összejátszás továbbra is tart: Norven képessége hatásos, a nő azonnal fájdalmasan, fojtottan felnyög, és kénytelen leengedi védelmét arra a szemvillanásnyi időre. Kardját lejjebb engedi, bizonytalanul lép egyet oldalra, kitámasztva magát, kivárva azt a keservesen hosszú pillanatot, míg a hatás elmúlik.
A páncélok miatt tapintás nélkül, a hirtelen elhomályosult látása, valamint a sötét miatt pedig nem veszi észre, ahogy Gerard kötele egyik lábára csavarodik, így gyanútlanul folytatja a továbbiakban a vad futamot: a hirtelen megtörést újabb lendület követi, azonban csak rövid ideig.
Ismételten fenyegetőn emeli meg kardját maga elé, hogyha a fiú közelébe ért, akkor csupán a nekirontással levághassa. Magabiztosan, határozottan rohan előre, továbbra is Gerard felé, mintha mi sem történt volna az imént, viszont a következő pillanatban, ahogy megemeli lábát, majd helyezné le az iszapos mocsár talajára, egy hirtelen, bár tudásdémonhoz gyenge, mégis időben eltalált rántással kicsúszik alóla jobb talpa, majd bal térdére rogy egy felszakadó, meglepett kiáltás mellett.
- Átokfajzat... - préseli ki magából, kirántott lábát pedig próbálja a lehető legkevésbé eltorzult vonásokkal maga mellé húzni.
Most újra van lehetőségetek támadni, súlyos páncélokkal azért nehéz egyik pillanatról a másikra felkelni.

A fájdalom elég erős ahhoz, hogy a lovag lendülete megtörjön: démoni vendégemnek sikerül kötelet csavarnia a nő lábára anélkül, hogy az észrevenné. A kölyök nem pazarolja az idejét, s a szerencse ezúttal mellette áll: kirántja a templomos alól a támaszát, az pedig az egyensúlyát veszítve zuhan térdre a lucskos talajon.
- Átokfajzat...
Egyáltalán nem áll szándékomban megvárni, amíg felkel: a mozgása túl darabos ahhoz, hogy fürgén talpraálljon.
Lent maradsz örökre, kedvesem...!
Elnyújtott, fürge léptekkel rohanok utána - nem akarok mást, csak utolérni, mielőtt teljesen felegyenesedhetne, hogy hátulról a nyakába vessem az egyik láncomat. Ha nem tud valahogyan lerázni, megfojtom.

Elégedett arccal figyeli, ahogy az inkvizítor ráveti magát a vadászból vált prédára, így legalább könnyen el tud menekülni, miközben ideiglenes "társa" kezelésbe veszi a pórul járt templomost. Ennek ellenére nem lenne jó, ha végül a másik kerekedne felül, majd utána eredni, így míg nem biztos a dolgában, megidéz egy Sötét Dárda pecsétet, hogy ellenfeléhez vágja, amikor az esetleg valamiféle ellenállást kísérelne meg.
Ahogy azt előre megjósolta, az erőfölény bizonyára a templomosunknál lenne, és így, mielőtt még elhúzhatná nyakától a láncot, a dárda betalál, újabb meglepettséget és enyhe fájdalmat okozva. A lánc durván csapódik vissza nyakára, ahogy elengedi, tényleges fuldoklása pedig most kezdődik el.
~ Lassan ideje indulnunk.
~ Várjuk ki a végét.
Miközben az északi egyház tagja vadul erőlködik földre küldött ellenfelével, egy pillanatra azon gondolkozik, vajon megérné e neki most hátbadöfnie az inkvizítort, hiszen akkor két ellenfelet is a földön fekve tudhat. De mivel már nem maradt annyi varázsereje, hogy bármelyikükkel megküzdhessen egymaga, jobbnak látja továbbra is csendben a háttérből igazgatni a dolgokat. Okosan kell felhasználnia a megmaradt varázserejét, de ettől még a jelen helyzetben a dárda az egyetlen, ami képes visszatartani a földön fekvő páncélost. Tettre készen áll egy újabb mágikus fegyverrel, hogy szükség esetén ismét közbeavatkozhasson. Erre azonban a továbbiakban nem sok szükség van, a lánc kellőképp szorul a nyakára, hogy ne tudjon a páncélkesztyűkkel alányúlni, és a többi páncéldarab sincs most nagyon segítségére, mert hátráltatják őt a mozgásban. A pánik is azonnal eluralkodik rajta, így nem képes logikus vagy érdemesnek tűnő cselekedetre, csak kapálózik, próbálja megragadni a lánc elérhető részét, ami közvetlen mögötte van, odáig viszont az emlegetett páncélzattól nem ér el. Megpróbálkozik azzal is, hogy esetleg valahogy megfordul, de a meghúzott lába ezt sem engedi neki, így némi fickándozás és szenvedés után kimúlik szegény templomos.
~ Azt hiszem, a mi feladatunk itt ért véget.
~ Helyes, semmi kedvem még egy ellenféllel megküzdeni.
~ Távozzunk szépen csendben, ahogy úriembertől illik...
Gerard önelégült tekintettel hátrál pár lépést, majd amikor látja, hogy a két egyház képviselői csak egymásnak szentelik az idejüket, csendben sarkon fordul és távozik a csatatérről minél messzebb, hogy a démon érzékeléssel se lehessen megtalálni.

Sikerrel járok: ahogyan annak idején Bernard von Finsterblutnál, ennél a nőnél is képes vagyok a siak alsó pereme és a fém torokvédő közé csúsztatni a láncot, hogy aztután teljes erővel belekapaszkodjam: csakhogy most is, akárcsak akkor, az áldozatom erősebb, mint egy igásló.
Haragos morgással emelkedik térdre, páncélkesztyűs ujjaival a mellvértje felső ívén kaparászva, amikor a démon varázslata eltalálja: visszafojtom a lélegzetem, várva, hogy a lövedék áthatoljon a nő testén és a gyomromba fúródjon, ám ez elmarad. Ehelyett finom zökkenést érzek, a kovácsolt ezüstszemek a templomos nyaka köré szorulnak, vastag izmű, keménykötésű testén pedig rángás fut végig, ahogy fájdalmasan szorul ki belőle a levegő.
A mellkasom és a felfüggesztéseim minden erejét beleadva húzom a láncot, ráakaszkodom a teljes súlyommal: nem szabad, hogy elérjen, mert ha sikerül elcsípnie, leszakítja a karom. Keresztbehúzom a láncot a nyakszirtjén, hurkot vetve a torkán még egyszer.

Vergődni kezd, mint a ragadozó halak, ha horog akad a szájukba: irtózatos erejét megkettőzi könyörtelen haláltusája, én pedig az erőlködéstől félvakon, izzó karizmokkal, feszülten kapaszkodom belé, mint az életembe: rettenetes rángatózása úgy dobál, mintha a százötven font súlyom mit sem számítana. Valószínűleg elbírna kérszer ennyit is, ha nem a torkába kapaszkodnék. Üres tüdeje fuldokló zörejeivel kirekeszt minden mást a fülemből, s megfeledkeznék a démonról is, ha nem érezném a jelenlétét: hanem a nőt félek idejekorán elengedni, nehogy túljárjon az eszemen, így fogom még egy kicsit, akkor is, amikor az erő kiszállt már belőle. A súlyos test megadón rogy a földre, és egy pillanatra hálás vagyok, amiért nem kell látnom, ahogy feldagadt, elfeketedett nyelve kibukkan a szájából, mint az akasztott embereké, az arca pedig sötét liláskékre színeződik, vérben úszó szeme körül fekete karikákba tolulva.
Pár perc. Csak pár perc, de azt muszáj.
Zihálva tépem el a páncéljai közé szorult láncot, borzongón lépve hátra. Összeégett tenyeremet föltépte a húzódzkodás, és most éles, élénk színű karikákkal káprázik a szemem, az éles kín lüktető ütemére hullámzó fekete háttér előtt.
A démon sehol.
Könnyes szemmel nyúlok az ingem alá, a gyógyító erejű feszületem után tapogatózva.
Átkozott.

Jól van, hosszú ideje húzódik már, de végre valahára lezárásra kerül (érzitek a megkönnyebbülést?), megérdemlitek ezért a szép összejátszásért és a templomos legyőzéséért a 100-100 tp-t