Helyzetjáték - Yena

Akkor most már jó topikba jön a thread, kérném azt a sunyiságot itten e.

/Semmi baj, nem került semmibe újranyitni a topicot /


Csak sétálgatok - igaz, nem céltalanul. A napokban sikerült elcsennem egy könyvecskét, amelyben azon növények szerepelnek, melyeknek gyógyhatásai vannak, vagy bájitalok készítéséhez szükségesek. Egyelőre csak az érdekelne, hogy képes lennék-e beletanulni ebbe a szakmába akár magam is - legalább annyira, hogy megtanuljam ezeket a növénykéket felismerni. Enélkül hiába is akarnék nekiállni -szerintem- a tanulásnak. Ha leghalványabb fogalmam sincs, hogy mi is az a Tinóru vagy Mandragóra, és hol találom, addig úgyis hiába tanulnám meg, hogy az egyikhez teszemazt szesz kell, a másikhoz gyöngyvirág... Utóbbit legalább tudom, hogy micsoda. Ezt az egyetlen egyet.
Túl sokáig nem bambulhatok a könyvbe, a falu határát kerülgetve, hátha lelek valami olyat, ami a lapra is van rajzolva színes festékekkel. Vita hangja csapja meg a fülem, s egy ismerős szó: tolvaj.
Szemeim kikerekednek, szívem nagyot dobban, össze is csapom gyorsan a kis könyvecskét, s elrejtem oldalamon levő táskámba. Ez még éppen belefér, bár összecsatolni már így sem tudom a feszesen dagadozó tárhelyecskét.
Néhány pillanat múlva megnyugodhatok viszont. Nem rólam van szó, nem engem ismert meg már messziről valaki, akit sikerült kisebb vagy nagyobb mértékben meglopnom a napokban. Egymással perlekedik három másik, mind férfiak. Elvigyorodom, s csak egy egész kicsit megyek közelebb hozzájuk. Leguggolok a fűbe, az épp körülöttem lévő növénykék közé, s úgy teszek, mintha ezeket tanulmányoznám éppen. Közben persze sokszor odalesek, s hegyezem a fülem. Magamban jókat mosolygok az indulatok ki-kitörésén. Szeretem hallgatni és látni a bajt - az egyetlen dolog csak, ami keserű szájízt okoz az egész helyzet kapcsán, az az, hogy ezúttal nem volt szerepem a kialakulásában. Kicsivel azért jobban szeretem a gondosan megválasztott mozzanataim eredményét nézni. De azt hiszem, ezzel mindenki más is így van, csak a nagy többség -velem szöges ellentétben- a jótettekkel kapcsolatosan.

~Lopott. Biztosan lopott. Túl indulatos ahhoz, hogy hihető legyen, amit mentségére felhoz. Nem jól játssza az ártatlant. Ebbe a hibába én is beleestem még a legelején, csak sikerült ledolgoznom. Bár igaz, egy csinos hölgy két csillogó szeme meggyőzőbb lehet akár száz akárhogyan megválogatott szónál, eskünél is.~
Persze, ilyen szempontból jókora szerencsém van. Szép is vagyok, csinos is, kedves a hangom, és össze is szedtem már annyit, hogy olyan öltözetem legyen, amilyen a kis tolvajkáknak általában nincs. Emellé megtanultam megszeppent képet vágni és rendkívül ártatlanul rebegtetni a szempilláimat, mint aki épp azt sem tudja, hol van. Ilyen szempontokból nyert ügyem van, ha csak meggyanúsítanak, anélkül, hogy valóban látták volna, hogy én loptam. Ha látták, hogy elvettem valamit, akkor persze más a helyzet. De abból is ki tudom vágni magam.
"Én beteg vagyok, kérem. Nem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy elvegyem, ami megtetszik. Néha még akkor sem, ha semmi szükségem nincs rá. Kérem, bocsássák meg, azonnal visszaadom."
Vagy valami hasonló. Sírós hang kell hozzá csak, remegő kéz, ami arról árulkodik, hogy félek a következményektől. Kinek ne esne meg egy ilyenen a szíve? Akármilyen kőszívű is legyen, legfeljebb rám rivall, hogy kotródjak. De őrséggel nem vezettet el.

Közelebb lépdelek, lassan és hajlott háttal, mint aki még mindig a fűben, a gaz közt keresgél. Nem vesznek észre. Túl elfoglaltak a maguk bajával, vélt sérelmükkel és igazukkal ahhoz.
~Mi lenne, ha...~
Valóban. Mi lenne? Ugyan, semmi. Nem arra figyelnek.
~Itt az idő. Magadban már vázoltad is az eshetőségeket. ugyan, mire vársz még?~
És igazam van, mint mindig. Nem is én lennék, ha nem merülne bennem fel a gondolat, hogy kihasználjam a szinte ezüst-tálcán kínálkozó lehetőséget. És ráadásul, ami még vonzóbbá teszi ezt most, az nem más, mint hogy még nagyobb bajt kavarhatok a három szerencsétlen köré.
Leszakítok pár gazt gyorsan, amiket a kezembe gyűjthetek, mint valami füvesasszony. Egy jókora maroknyival szedek össze ebből is-abból is. Valószínűleg nem jó ez a sok vacak semmire, de most meg fog felelni a célnak. Ahogy sejtem, ezeknek egyike sem tudja úgyse, mi fán teremnek a gyógynövények. Legalább annyira, mint én sem - de utóbbi azért annyira nem számít pillanatnyilag.
Amint megvagyok a bokrétával, meg is indulok feléjük. Lassacskán, de céltudatosan, időnként még mindig szétnézve lábaim körül, hogy hová lépek. Csak hogy fenntartsam a látszatot továbbra is, arra az esetre, ha mostmár felfigyelnének rám. Amint aztán hozzájuk érek, csak bele kell botlanom az egyikükbe. Ezt sem nehéz megjátszani, lévén ők is egy dúsabb fűcsomó közelében állnak, amit füvesasszonyként alaposan meg kell néznem.

És hopp! Máris koppanok az egyik úriemberen, történetesen azon, akit tolvajnak kiáltanak ki. Hullik a sok növény, rá a ruhájára, a holmijára és szanaszét a földre. Persze, nem az ütközéstől magától, hanem mert a felét szándékosan szórom el, hogy elmarhassak tőle gyorsan bármit, amit csak érek, s ami mozdítható. Erszény, apró fegyver, gyűrű... Ki bánja? Csak legyen valami, ami remélhetőleg többet fog érni egy-két Váltónál.
-Ó. Elnézést, nagyon röstellem, nem figyeltem eléggé. Ne haragudjanak, nem akartam megzavarni magukat... -rebegem megrettent hangon, majd ezzel a lendülettel le is hajolok a lehullott holmikért. Ez utóbbit leginkább azért, hogy gyorsan elrejthessem a kezemben maradt gizgaz közt, vagy szoknyám derekában a lopott holmit gyorsan, és természetesen azért is, hogy ők a formás hátsóm bámulása közben megbocsássanak, avagy el is feledkezzenek arról, hogy esetleg könnyebbek lettek egy kis súllyal.
-Segítenének összeszedni ezeket, kérem? Kellenek. Amint megvagyok, nem is zavarok tovább, ígérem. -nem csak az időt húzni célom, csak újabb lehetőséget akarok adni magamnak arra, hogy még valamire lecsaphassak; akár egy lelógó medálra, akár egy pár zsebből kiesett Váltóra.
Amint összekapartam a dudva nagyját, ismét sűrű bocsánatkérések közepette, kedves mosollyal az arcomon valóban a távozás útjára lépek, a lehető leghamarabb. Azt, hogy mit sikerült elemelnem, csak a faluban nézem meg pontosan, miután elszórtam a gazhalmot is.

Helyzet: 

Yena egyik elég fontos célja, hogy elérje azokat a kapzsi magaslatokat, amikkel kiemelkedhet a többiek közül. Számomra teljességgel lényegtelen, hogy ez a cél a játék során miben is fog megnyilvánulni. Gázoljon át emberek hulláinak ezrein, lopjon, öljön, csaljon, tegyen bármit, amit megkíván a célja... Ám ahogy végül hátradőlhetne kényelmesen a Dunkelwald faragta királyi trónuson, vagy a legcsodálatosabb vidéki kúriában lepihenhetne, mégis elkezd motoszkálni valami agyának legkisebb szegletében, mely végül egyre idegesítőbb és zavaróbb lesz: Mindent elért amit lehetett, semmi mást nem tud begyűjteni, ám mégsem elégedett. Mindene megvan, ami kellhet, de ez sem elég. Hogy éli meg a karakter, hogy az összes tett, az összes fáradtság amit végrehajtott azért, hogy valóra váltsa álmait, mind hiába volt, mert a hataloméhsége csillapíthatatlan?

Nem kifejezetten állt szándékomban uralkodói babérokra törni, de így alakult. Viszont... Kezdem nem szeretni.
Mert persze, szép ez a trón, még ha nem is épp kényelmes. Sok értékes holmi van a kúriában, amilyenekről pár éve még álmodni sem mertem, ma meg... Némelyik szobrot például az esetek döntő többségében fogasnak használom - mert már a ruhám is annyi, hogy nem tudom máshova tenni.
Bárkit megkapok, akit akarok, mert igazából talán rettegnek is nemet mondani. Túl jól ismernek már, milyen szeszélyes tudok lenni. Nem mindenki szereti az udvaribolond címet sem nálam. Hát még a tömlöcöt, vagy a... Fővesztést...
A legfinomabb ételeket ehetem, s már annyi ékszerem és csecsebecsém van, hogy képtelenség rájuk zárni a láda tetejét. Szó szerint szétfolyik a jó része a földön, minden egyes kisebb huzatnál.

Mindenem megvan. De egyre inkább úgy érzem, hogy nincs semmim.

Határozottan unatkozom - méghozzá határtalanul.

Az elején még élveztem, hogy minden nap újabb marok ezüstöt és drágakövecskét dobhatok a különböző ládikókba, aztán jól belé meríthetem a kezem, mintha csak a folyóparti homokot túrnám. Aztán tetszett, hogy egyre több kis láda sorakozik az asztalon. Következő lépésként pedig azt élveztem, hogy újabbnál újabbra, és ezzel együtt egyre nagyobb ládákra van szükség.
Ma már ezeknek sokféle díszessége sem fog meg.
Ahogy az sem, hogy csak a véletlen műveként viselem egy évben kétszer ugyanazt az öltözéket - ha nem figyelek eléggé a kiválasztásánál.

~Mit tegyek?~
Jobb híján csak azért kelek fel minden nap, hogy üljek, és szikrákat pattintgassak az ujjaim hegyére, vagy az épp rajtam lévő ruhát bájolgassam félóránként újra, különbözőképpen, az egymásnak tökéletesen ellentétes hatásokkal.
Nem mozgat már meg a déli tömlöctúra sem, mikor a nagy tál friss, illatozó sültet hozza mellettem a szolga, hogy a bezártak előtt egyem és néha odavessek nekik egy-egy csipettel, hadd marják egymást érte. Ezt is unom, és már csak azért teszem, hogy a szolga által megszokott napirendet megtartsam.
A különleges növényeim is kezdenek a kipusztulás könnyű, sivár és szánni való útjára lépni. Már őket sem gondozom.
Minek is? Hiszen mindből volt már legalább egy példány. Amúgy is megszoktam őket teljesen. Elmúlt az újdonság varázsa ezekkel kapcsolatban is, már nem látom őket szépnek. Ugyanolyanná váltak, mint a fenyők az erdőben.

~Úgy érzem, üres vagyok, de teljesen.~
Még haragudni sem tudok a helyzetre, pedig szeretnék.
~Lassan úgy fogok járni, mint a növények.
Kóróvá sorvadok.~

Elég volt.
Elég volt. Elég-volt!

A trón fából van. akárcsak a berendezés nagy része - szekrények, asztalok, ládák, lambéria a falon, a függőfolyosó maga és az azt tartó oszlopok is mind... Ráadásul ott az a sok száradtan megtört gaz is.
A kamrában meg van pár hordó sör, drága borok és más szeszek üvegeinek tucatjai...

~Hát legyen.
Úgyis ki akartam próbálni a vöröset.~
-Milena! Hozzál nekem egy nagy veder meleg vizet, mézet, citromokat, kamillát, meg hagymák héjából főtt sűrű szószt. De sokat ám!
-De úrnőm, én már összekészítettem a cellalátoga...
-Nem ismerek olyat, hogy "de úrnő". Csináld és cserébe kimenőt kapsz.
Szerencsétlen asszony arca felderül. Már nem is tudom, mikor volt utoljára szabadnapja. Az utóbbi időben rajta és a többi szolgálón próbáltam kiélni a mások bántására hajtó vágyat a juttatások megvonásával. Most rohan is, még a kontya is kibomlik. Én meg a fejem csóválva nézek utána.

~Én is fogom ezt az örömöt érezni.
Nemsoká...~

Bőven van időm előkészülni. Kiválasztok néhány ruhát, ami belefér a régi hátitáskába. Hozzácsapok pár olyan csecsebecsét, amit viselni fogok, s még néhányat a drágább holmi közül, amolyan tartaléknak. Még egy nagyobb erszény Váltót is a zsákba tömök - s a dolgok legkönnyebb részével meg is volnék.

Most jöjjön is a legnehezebb!
Olló a kézbe, határozott léptek a tükrös asztalhoz. Két nagy szusszanás, és már majdnem sikerül is leülni hozzá.
Ez valóban nehezebb, mint gondoltam... Öt percbe telik, mire végre rászánom magam. Újabb tízbe, mire a helyére emelem az ollót.

~Úgyis visszanő. Tedd már meg! Csak nyomd össze, az ég szerelmére! Ha már belekezdesz, úgyis muszáj lesz végigcsinálni!~
-De nem megy!! Nem akarom!!
~Nézz bele jobban abba a tükörbe! Mit látsz?~
Persze, hogy az egyik magasan ágaskodó cserepes gallyat mögöttem a falnál, ami épp utolsó elszáradt, fakóbarna levelét szórja el. Valaha rózsafa volt.
...nyissz!
Egyik után a másik - a temérdek fekete tincs a földön végzi körülöttem. A fele hossznak végre búcsút intettem.
Ahogy megérkezik a sok kért szer, az aggódó Milenát el is zavarom.
-Most az egyszer eltekintek az azonnali feltakarítástól, tedd már le azt a nyomorult seprűt! Mész innen, nem hallod?!

Jó óra hosszát töltök a tűző napon, a mézes-citromos-kamillás keverékkel a fejemen. És persze, a darazsakkal. Utálom őket, szívesen pörkölném meg mindet egyesével, de most nem tehetem. Csak igyekszem szugerálni a szert, hogy hasson az én ében hajamon is.
~Legalább a bőröm is lefogja talán egy kicsit a nap. Most az egyszer örülnék is neki...~
Próbálom nyugtatni magam, de egész addig nem sikerül igazán, míg a másik büdös, ragacsos mocsok lemosása után végre a vörös Yena néz vissza rám a tükörből. Nagyon-nagyon szokatlan, még ez az inkább vörösesbarna árnyalat is. Elmondhatatlanul. De legalább tudom, hogy ha én így állok hozzá, akkor lesz a tökéletes.

~Nincs már sok hátra!~
Felnyergelek egy lovat, méghozzá a legszebb derest, a nyeregre pedig felfűzöm az összekészített holmit. Ki is vezetem őt a kertbe, hogy ép bőrrel megússza.

~Már csak három...~
Gurulnak is a hordók ki a kúria csarnokába, kard által barbár módon lékelődve, majd mennek is tovább szanaszét. Az üvegek követik őket, hangos csörömpöléssel csattanva szét a falakon, a függőfolyosón. A szolgálók némelyike próbál utamba állni, de már nincs visszaút. Üvöltözés lesz úrrá a házon, ami már bűzlik a mindent eláztató, átitató cefreszagtól, mint a létező legrosszabb csapszék.
Fuss, ha kedves az életed! Fuss, míg van kiút! Takarodj, nem is láttál semmit!

~És kettő...~
Sercen a szikra ismét az ujjaim közt. Már meghallani ezt is a hirtelen támadt csendben. Elnézem a táncot járó apróságot még kicsit, hitetlenkedve.
~Óriási erőd van neked. Parányi vagy, de telhetetlenül nősz majd fel pillanatok alatt, s felemésztesz mindent, ami csak az utadba kerül.~
Olyan leszek megint, mint te.
Elviszem a kerti kijáratig, szabad kezemmel ernyőt formálva elé, féltve, mintha valóban óvni kellene a törékeny múlósága miatt. Még egyszer utoljára végignézek a berendezésen, csendes búcsút véve minden egyes szekrénytől, szőnyegtől és kandelábertől is, ami eddig a pillanatig az enyém volt...
Aztán útjára engedem a tüzecskét, hadd fusson és végezze a dolgát.

~S végül egy!~
Azaz elnyargalni, s valahonnan jó messziről nézni, ahogy a hangyákként összesereglők próbálják menteni a menthetetlent, oltani a tüzet.
Végre újra elégedettséget érzek, látva erőfeszítéseiket, hogy védjék a várost. És elégedettséget, látva, hogyan lesz a lángok martalékává és lesz végül az enyészeté a kúria.

~Végre szabad vagyok!~
Újra a magam ura, de főképp az érzéseimé. Büszkén, mert elértem végső célom, és büszkén, mert képes voltam mindent eldobni, ami egykor fontos volt. S mert ráadásként sikerült egy igencsak hatásos kilépőt összehoznom.
Nos, ismét kezdhetem nulláról az egészet. De ezúttal én hoztam meg ezt a fontos döntést. És ami még lényeges: tudom is már pontosan, milyen út vezet idáig.
Persze csak arra az esetre, ha az utolsó éveket a nihil unalmában tölteném, esetleg megállapodva valaki mellett.

De az nem holnap jön el úgysem.
Hogy most mi jön? Magam sem tudom pontosan. De ez a lényeg. Megyek, amerre visz az út és teszem azt, ami már annyira hiányzott. A többi meg majd elválik...

Nagyon érdekes lett, s igazán jól sikerült. Annyit szeretnék hozzátenni, hogy ezt nem kell átírnod, mert nyilván nem tudhattad, de nincs Citromunk a világban. Emellett nagyon tetszett a végső döntés  Úgy tudom feltörekvő alkimistával van dolgom, így kapsz valami efféle tárgyat.

Tárgy: Titkos Kiskert 
Típus: Helyszín-Kiegészítő "tárgy"
Leírás: Egy kicsiny kert, amit időnként meglátogatva gondozol egy elrejtett zugban. Sok érdekes növény megnő itt, s ennek köszönhetően minden hónapban felírhatsz magadnak a 100 váltót nem meghaladó értékű alkímiai összetevők közül egyet. Ezt a felírást a piacon kell jelezni. A jóváírás a hónap első napján történik, s már erre a hónapra is jár. 

Következő helyzet: 
Yena egy csodálatos erejű akímistává válik idővel, s mondjuk úgy 20 évvel már a világ legnagyobb főzetkészítője. Miként változtatja meg ez a tény a karaktert? Esetleg semmi jelentős variáció sem történik, vagy feléled benne a tudás iránti éhség, s elkezdi kutatni a Bölcsek Kövének legyártásához szükséges lépéseket? Hajrá!