Leyna és Lothar - Furcsa jelek

A gyaloglás kimerítő... főleg ha azt az ember egész nap teszi. Tegnap egy álmot láttam amiben itt voltam, tehát úgy döntöttem eljövök. Hátha lesz valami ezen az unalmas napon. A nap égeti a tarkómat, már az sem használ, ha oda tartom a köpenyemet. Jobban belegondolva, jobb itt "napozni" mint a Kősivatagban. Az árnyékomon kívül semmit nem látok olyan vakító a fény. Mormogok magamban és dúdolok...
Igazából azt sem tudom hova megyek, csak próbálom a fejemben tartani a helyet amit álmomban láttam. A fák mindenütt ugyan olyanok, és sehol sem sűrűbb, vagy ritkább mint máshol. A távolban már látom a falvakat. Ezek szerint tettem egy kört, ami eléggé felbosszant.
Nem értem miért álmodtam erről a helyről, ha rég voltam itt és semmit nem találni erre.

- Hát ez remek! - tört fel belőlem az idegességem hangja. Nehéz elfogadnom hogy vissza kell mennem. De mit mondjak azoknak akik kérdezősködnek? Azt hogy megvan amit kerestem? Nem, nem fogok hazudni. Ha pedig azt mondom tévedtem, majd lesz min nevetniük...

Egy percre leülök, mert márkezdenek zsibbadni a lábaim. Addig-addig nyújtózkodom, míg valami szokatlan valami kerül a kezem alá, ahogy végigcsúsztattam végtagjaimat a földön. Felkelek, hogy jobban szemügyrevehessem. Egy ruhadarab. Csak egy cafat, és elég sáros.
Talán mégsem járok rossz helyen! De az is megleglehet, hogy egy vándor megtépázott ruhájából szakatt le. Valaki jön a falvak felől. Messze van nagyon, de biztosan erre tart. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy képzelődök a nagy meleg miatt. Figyelmen kívül hagyom a dolgot és tovább ballagok, meredten vizslatva a talajt, hátha találok még valamit.

Már megint én vagyok az egyetlen értelmes élőlény a környéken. Meg sem lepődöm, sőt évek során ez vált a megszokott alapállapotommá. A fogadós vagy idióta a számtanhoz, vagy megpróbált átvágni. Miután közöltem vele, hogy a fővárosból jöttem és háromcsatás veterán vagyok és mellesleg egyenként verem ki az összes fogát a kupámmal, ha nem jól ad vissza vagy vizezi a bort... nos én pár érmével lettem szegényebb, ő meg néhány foggal. A poroszlók persze szokás szerint szemet hunytak, hisz egy egész őrjáratot mégsem áldoznának fel egy kocsmai verekedésben, hiába fogyóeszköz a gyalogkakukk.
Egy árva árnyék vagy sötét zug nincs a környéken, így elég nagy hülyeség volt részemről, hogy nappal is úton vagyok. A fény égeti a retinámat, hiába húztam a fátylat dupla rétegben a szemem elé. Tejfehér bőröm a fekete köpeny alatt is fáj, szinte sikítozni támad kedvem. Jelenleg úgy nézek ki, mint egy nyeregbe kötött ormótlan fekete zsák, hisz csak kesztyűs kezem lóg ki a köpeny és fátyol halmaz alól. Fajtársaim eleve éjszakai lények, én ráadásul Holdcsókolt vagyok. Nappal annyit érek, mint a nyereg az ülepem alatt. Viszont minél hamarabb elérem a következő falut, annál hamarabb hűsölhetek egy kocsmában.
Először a vándort sem veszem észre, hisz épphogy kilátok, és még mindig a szemembe süt a nap, hiába borítják felhők az eget. Majd ahogy jobban meresztem a szemem kirajzolódik előttem a körvonala. Egy két lábú alak. Nem mernék rá megesküdni, de mintha férfi lenne és fegyveres. Más se hiányzik, mint egy útonálló napfényben. Ámde gyáván megfutni azt nem fogok! Lassan előhúzom pengém és lazán lelógatom magam mellett. Ha ütni kell, akkor legalább egyszerre üssünk.
- Meleg napunk van. - Köszönök rá, hogy tudja, észrevettem. Bár jelenleg egy kiásott vakond is jobb térlátással rendelkezne nálam. Azonban nekem van rutinom a fegyveres harcokban, a haramiáknak meg nem nagyon. - Merre van a legközelebbi falu? - És sejtésem sincs róla, hogy egy fél órája mentem el mellette.

Keresgélek egy ideje, de semmi haszna. Fáradt vagyok, és ezt abból veszem észre, hogy megakad a szemem egy hangyán ami nagy serényem cipel egy morzsát. Ahogy nézem, eszembe jut, hogy beszomjaztam, és a vizem is elfogyott. Ahogy térdemen támasztom felsőtestem, elhatároztam, elmegyek egy kocsmába mielőtt teljesen kiszáradok. Vagy csak igyak a kútból? Hisz az nem kerül semmibe... Dehogy! Az elég megalázó lenne, főleg,hogy pár órával ez előtt áthaladtam ott.
Eléggé meglepődtem, nem számítottam rá, hogy valaki mellémoson miközben meggörnyedve a talajt kémlelem. Hirtelen megfordulok és próbálok úgy felegyenesedni, hogy ne nézzen bolondnak. Egyből megpillantom szemem sarkából a kieresztett kardját. Lassan, a lehető leglassabban megmarkolom övemen lógó kardom bőrmarkolatát.
Végignézek rajta. Az arcát alig látom a fátyol miatt, de azt legalább termetéből meg tudtam állapítani, hogy nő az illető. Bőre egészen világos, szinte vakít a naptól.
Pár másodpercig még nézem, mire eszembe jut, hogy kérdezett valamit. Nagy nehezen eszembe jutott a kérdése, és kapkodva megpróbáltam válaszolni is neki.
- A falu pontosan arra van, amerről jöttél. Mármint, egy mellett el kellett haladnod, ha a Fővárosból jössz. - feleltem neki kissé csodálkozva.
- Ha nem haragszol a tolakodásomért... mi járatban erre? - fejemmel a kardjára mutattam.

Kezemet a kardom kihúzására készítettem, nehogy meglepjen, ha hirtelen támadna. Az is lehet, hogy felbérelték. Szememet a nap kissé szúrja, de muszáj minden apró mozdulatára figyelnem. Igaz, az is lehet, hogy nincs mitől tartanom, higy kisebb is és gyengébb is ahogy elnézem.

- Őfelsége és az Egyház parancsait követem. Ahhoz neked semmi közöd. - Vetem oda neki foghegyről. Naná, majd pont egy olyan kardról fogok neki mesélni, ami nincs is. Mert, ha létezne, már hetekkel ezelőtt megtaláltam volna. Hisz, ha nekem nem jött eddig össze, akkor kizárt, hogy másnak összejöhetett. És egyébként is. Én Leyna von Gotteskraft vagyok, A királyi udvar zsoldosa, A férgek eltaposója, Az eretnekek ostora, A legformásabb fenék a királyságban, A legkeményebb cici a királyságban, A halálos szúrás birtokosa és A szerénység mintaképe.
- Lehet, hogy elhagytam, mert ahhoz volt kedvem. Most hülyének nézel? - Azt sose szeretem. Lehet, hogy nem látok ki a fátyol alól, de még mindig jobb félvakon lovagolni, mintsem kiégjen a retinám. Az átok minket súlyosabban érintett, mint más fajokat. Na jó, a vámpírokat pont annyira érintette, mint a sötét tündéket, így velük mindig jóban voltam. Már amikor épp el tudtam viselni a fennhéjázó, egoista természetük, hisz én mindig a szerénységet szerettem magamban is. Arról nem tehetek, hogy tényleg én vagyok a legjobb fővárosi zsoldos, de sose vetettem egy ember szemére sem, hogy annyira idióta, hogy csoda, hogy még életben van, mindig megpróbáltam szerényen visszafogni magam és csak kicsit lehülyézni.
- A helyedben nem szorongatnám annyira azt a markolatot. A végén még megvágod magad. - Próbálok magabiztosnak látszani. Hisz ilyen fényviszonyok mellett azt se látom, hogy már támad-e vagy csak ácsorog. Éjszaka elememben lennék, amikor ellátok az orromnál messzebb és nem éget a napfény. Amikor csak a lenge ruhám és a könnyű vértem van rajtam, amiben nem érzem zsák főtt krumplinak magam. Hisz ki csomagolna be egy zsák krumplit, miután megfőzte? Ennek az egész szituációnak semmi értelme sincs.
- Ha tartani tudod a lépést, akkor megengedem, hogy velem tarts. - Na meg akkor legalább az egyikünk látni fogja azt is, hogy merre van a falu. Most kérjek segítséget egy férfitól, akinek még nem pelyhedzik az álla? Bár felőlem fél méteres szakálla is lehet, amennyire ki tudom venni az arcát.

Fenébe! Észrevette a kezemet, de legalább tudom, hogy nem akar nagyon harcolni. Most, hogy nézem, egész fáradt lehet, nagy levegőket vesz, valószínűleg a nap nagyon is megviseli. Tehát vagy vámpír, vagy tünde. Már is közelebb kerültem ahhoz, hogy megtudjam ki is az illető, azon kívül, hogy azt  állítja, az Egyházat szolgálja... soha sem láttam még, illetve nem tűnik ismerősnek. Ha nem  ellenség, akkor szövetséges, ami nekem nem nagy hátrány.
- Az Egyház parancsait? - kérdem. -Én szintén az Egyház szolgállatában vagyok, most viszont nem utasítás miatt vagyok itt.JA, és nem, nemézlek hülyének. CSupán furcsálom az esetet. - Talán nem baj, ha elmondom kit szolgálok, hisz ő is megosztotta velem. Ha kell, megtudom védeni magamat egy nő ellen, főleg, hogy nem bírja az erős napot. Ez is az előnyömet szolgálja.
-Hát ez igazán nagylelkű tőled! Épp terveztem, hogy elindulok oda. - mutattam ujjammal a falvat, melynek körvonalai tökéletesen láthatóvá válltak, ahogy a napot egy kisebb felhő takarta. Nem tudom kinek képzeli magát ez a csaj, elég nagyra van magával. Látszik rajta, hogy egyre nehezebben bírja a napot, mégis leplezi azzal, hogy kihúzza magát miközben beszél.
Megigazítom a köpenyemet, éselindulok szépen, lassan. Kövessen ő, ha már egyszer sikerült elnéznie az irányt. Lassan növelem a távolságot, lépteit még nem hallom magam mögött.

Egy egyházi… Más sem hiányzott, mint hogy a nyakamba varrjanak egy újabb ügyet. Már a napot sem tudom, hogy mikor foglalkoztam utoljára mással a nyavalyás kardjukon kívül, erre pont egy egyháziba kellett belefutnom. Bár az némiképp megnyugtat, hogy nem utasítást követ. Akkor viszont mit keres erre? Ezek a szent életű fehérlovagok nem szoktak csak úgy szabadságra menni és kirándulni… Valami itt bűzlik, és nagyon úgy tűnik, hogy nem a szaglásommal van gond.
- Véletlenül nem hallottál Aurelius kardjáról? Vagy valami hasonló a neve. Egy angyal itt felejtett egy kardot és velünk keresteti. Vagy valami ilyesmi. Hatalmas horderejű dologról van szó, biztos hallottál róla. – Hátha végre valaki megmondja a pontos nevet. Asebius, Ahenobarbus vagy mi a csoda annak a nyavalyás tollasnak a neve. Hát mi vagyok én, apáca, hogy ezeket a hülye latin neveket megjegyezzem?
Lassan ügetek mögötte. A lovamra bízom, hogy kövesse a férfit. Hangja alapján legfeljebb velem lehet egyidős. Márpedig a fiatalokkal vigyázni kell. Hevesek, indulatosak. Nem tapasztalt vén rókák, olyan harci cselekkel, amikről nem is hallottam, de fürgék, lendületesek és sebességük pótolja rutinjukat. Más sem hiányzik, mint reflexből harcolni a tűző napon. Amíg nem érek árnyékba, addig jobb, ha megmarad a másfélszeres kardtávolság. Minimum.
Ebből a faluból holnap szürkületig biztos, hogy nem fogok továbbmenni. Már hiányzik a Hold megnyugtató látványa.

Hmmm.... ha jól gondolom arról a kardról beszél, melyet nekem is célom megtalálni. De ő, mit kezdene vele? Ahogy lépkedek, egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy elkezd követni. Ez már tetszik! Talán azért érdeklődik a kard miatt, mert azt hiszi meegtaláltam. Lehet, hogy kém? Az alkata megvan hozzá, hisz ilyen karcsó testel könnyedén surranhat be az ember bárhova, és bizonyára elég fürge is.
- Ha nem tévedek, te Azrael kardjára gondolsz. Hatalmas erővel bír az a fegyver. - Így talán eszébe jut a kard pontos neve.
- Tegnap éjjel álmot láttam, melyben itt voltam a pusztában, úgyhogy kijöttem. Arra számítottam, közelebb kerülök a kard megleléséhez, de hiába. Csak ezt az ócska ruhadarabot találtam. - Felemeltem a kezem, és meglengettem azt a rongy cafatot, hátrafordulni nem volt kedvem.
Hát igen. Sokat hallottam a kardról, de még a közelében semjárok. Néha megfordul a fejemben, hogy az egész egy mese. Hála Istennek, ezt a gondolatot hamar el tudom űzni a fejemből. A falu messzevan még, a nap pedig tovább éget. Köpenyemet ráhózom a tarkómra, hogy még véletlenül se üssön ki a meleg. Az kéne még, a végén kirabolnának amíg eszméletlen vagyok.
- Ha már együtt megyünk egy jó darabig, gondoltam bemutatkozom, úgyhogy... Lothar, Lothar Grünewald vagyok! - Én kezdeményeztem, így legalább többet tudhatk meg a hölgyről.
Ahogy hátrapillantok, jobban szemügyre veszem lovát. Hát igen. Nemkéne ennyit gyalogolnom, ha magammal hoztam volna a sajátomat. De mindegy is, a fogadós vigyáz rá.

- Persze, hogy hatalmas erővel bír, szerinted miért azt keresi mindenki? – És még mindig nem találták meg, különben már visszarendeltek volna és más feladatom lenne. Valami azt súgja, hogy a mi generációnk nem fogja megtalálni. Ez valami legendás fegyver lesz, amit évszázadokig keresnek. Mint Mihály arkangyal kardja, amivel Lucifert lekergette a Pokolba. Vagy, mint a Végzet lándzsája, amivel megszúrták Jézust. Senki se látta, senki se találta meg, mégis tudjuk, hogy létezik.
- Azt, ugye nem gondolod komolyan, hogy aki a kardot birtokolja, az fennakadt egy tüskén és hátrahagyott egy ruhafoszlányt? – Aki a kardot birtokolná, mert szerintem kizárt, hogy valaki birtokolná, akkor biztos vagyok benne, hogy talpig vértben járna, amiből nem szakadnának le darabok csak úgy véletlenül.
- Leyna vagyok. – Egyelőre elég ennyit elmondani. Sőt általában ennyi tényleg elég ahhoz, hogy a tapasztaltabb zsoldosok tudják, hogy ki vagyok.
Hogyhogy gyalog vagy? Nem dőlsz ki a nap végére, vértben gyalogolni? – Ennyi fémet az edzett, kétszer ekkora harcosok is csak tíz-tizenkét órát hordanak magukon, estére levetkőznek bőr alsóvértre. Aludni meg sosem alszanak benne. Ez a fiú meg itt bóklászik a puszta közepén, visszatükröződik róla a napfény, mint valami világítótorony, a nap is jobban süti, mint ingben sütné és eszében sincs levenni. Ez a fiú nem normális.
- Ismerek egy lócsiszárt. Stramm lovakat tenyészt, elbírják a málhát és egy vértes lovas súlyát együtt. – Csak tudnám hol lopta ezt a vértet… Ha vértre telik neki, akkor lóra miért nem? Úgy gyanús az egész, ahogy van.

Furcsa, hogy nem tudja a kard nevét, de tisztában van az erejével. Ez csak azt mutatja számomra, hogy nem is érdekli igazán, tehát megbízás miatt keresi.
- Igen, gondoltam én is rá, hogy nem a kard birtoklójának ruhájából való ez, de tudod, én hiszek az égi jelekben. De úgy tűnik ezen a napon tényleg nem történt semmi különös, azon kívül persze, hogy találkoztam veled. - Hát igen, talán nem kéne olyan hiszékenynek lennem. De mit tehet az ember ilyenkor? Ha nem jöttem volna el ide, lehet más találja meg a kardot. Mindegy is, hamarosan visszaérek a faluba. Vincent nagybátyám valószínűleg mára befejezte a műhelyben való munkát, biztosan beleegyezik abba hogy nála szálljak meg, és talán még Leyna számára is tud egy szobát biztosítani.
- A lovamra a kocsmáros figyel abban a faluban amerre tartunk. Sántít, úgyhogy valószínűleg egy darabig nem fogok tudni lovagolni rajta. Addig bácsikám biztos gondját viseli és kölcsön vehetek egyet a lovai közül, de azért nagyon köszönöm a segítségedet. - Igazán meglep mennyire segítőkész, ahhoz képest amilyen furcsán indult a találkozásunk. A nap már lassan nyugovóra tér, nem is süt olyan tüzesen mint a nap közepén, és ahogy közeledünk a faluhoz a szél is egyre kellemesebben simítja végig arcunkat. Az idő egyre elviselhetőbb.
- Ha gondolod megszállhatsz nálunk, nagybátyámnál minden bizonnyal akad még egy hely, és még fizetned sem kell annál a kapzsi fogadósnál. Reggel pedig indulhat is.... ömmm... izé.... ahova tartasz. - Mondatom befejezésével próbálom ösztönözni, hogy elmondja hova is megy. Szinte megöl a kíváncsiság, de igyekszem nem kimutatni, bár teljesen mindegy, hiszen amíg mögöttem van az arcomról nem bír leolvasni semmit.

Amíg nem ilyen értelmetlen megbízatásokat teljesítettem, addig sokkal izgalmasabb volt az életem. Voltak harcok, voltak veszteségek is, nem tagadom, de nem csak annyiból állt az élet, hogy városról városra jártam, hátha valaki tud valamit. Hátha…
- Az égi jelekben nem hiszek, csak abban, hogy minden egyes döntésünknek következménye van, amik kihatással vannak mások életére is. – Ha nem ebbe az irányba tartottam volna, akkor nem találkozom a fiúval. Az égieknek nem sok közük volt hozzá, én választottam ezt az irányt. Persze jó, ha valakinek van hite és a felelősséget átrakhatja másra, ám én magamban hiszek, így a felelősség is az én vállamat terheli. Csak magamban bízom, viszont így hibáztatni sem tudok senkit, ha valami nem úgy jön össze, mint ahogy terveztem.
- A bácsikád melyik faluban él? – Vagy a kocsmáros a bácsikája, vagy egy sánta lovat akar kantárszáron átvezetni egy másik faluba. Különben semmi sem indokolja, hogy a bácsikája helyett a kocsmáros ügyel a lóra. A logika annak a képessége, hogy a mozaikdarabokból egész képet tudunk kirakni. Ha a kép torz, akkor vagy hibásan raktuk össze, ami az én esetemben kizárt, tehát csak a mozaikdarabkák lehetnek össze nem illőek. A fiú percről percre gyanúsabb.
A mondandója többi része még furábbá teszi az egészet. A kapzsi fogadós vigyáz a lóra, pedig a bácsikája ugyanabban a faluban él. Sőt, még engem is be tud fogadni, tehát elég helye van.
- Akkor miért a fogadós vigyáz a lóra? – Elvesztettem a fonalat. Ha valami értelmetlennel találkozom, akkor felhúzom magam rajta és ingerültté válok. Az egyetlen előnyünk a démonokkal szemben az értelmünk, ha már az sem segít rajtunk, akkor mi lesz velünk? Ezért állunk úgy, ahogy, mert az egyháziak a saját lovukról sem képesek gondoskodni.

- Az a te dolgod, hogy miben hiszel. Csak azt nem értem, miért kutatsz akkor a kard után, de mindegy is. - Eléggé magának való alak ez a nő. Talán kár volt felajánlani ingyen szállást neki, hisz még beszélgetni sem lehet vele anélkül, hogy valami miatt nem problémázna. Nem egy nővel találkoztam már,de az ilyen viselkedést sosem toleráltam, olyan mint amikor valaki nagyon gyanakszik rád valami miatt, pedig semmi oka nem lenne rá.
- Amerre most megyünk, csak egy falu van, ott lakik a műhelye mellett. Azért a kocsmárosra bíztam a lovamat, mert régi ismerős, és ügyesen le tudja ápolni aa lovamat, már máskor is segítségemre volt. - Eszem megáll a kérdéseitől, nem is értem igazén, mert erre ez az egyetlen falu, északra az utolsó. Nem mindegy neki hol lakik Vincent bácsikám? Meg hogy miért viszem a kocsmároshoz a lovamat? Igazán törődhetne a saját dolgával, főleg ha már segítek neki. Akár hagyhattam volna kint a pusztában is estére, az öltözete miatt a hidegben összeszedett volna valami betegséget, de neeem. Én bolond segítek neki. Szép mondhatom.
Lassan oda is érünk a faluhoz, a gyerekek hangja már eléri a fülünket, ahogy játékaikban elmúlt idők nagy csatáit elevenítik meg. Mindig a saját gyermekkorom jut eszembe, ha látom a tökmagokat a falu végén szórakozni. Elmosolyodom.
- Tünde vagy. Igaz? Csak mert feltűnt, hogy nehezen bírod a napot. - Teszem fel a kérdést esélyt látva rá, hogy esetleg összebarátkozhatunk. Még a hangsúlyra is figyeltem, nehogy sértőnek vagy rosszallónak vegye a kérdésemet.