[Magánjáték] - Jelek és jelölések - Gerard és Marcus

Úgy hívom villanás. Nem a legjobb szó, mert hosszabb ideig tart, és nem eléggé éles. Éppen ez a baj, hogy nem eléggé éles. Néha feltör egy emlék, de a körvonalak, a hely és az idő elmosódott. Ez történt pár napja is. Pár kis nyikhaj utcagyerek, és az ő idióta tréfájuk kellett hozzá, hogy egy újabb emlékszilánk a felszínre kerüljön. Nem azonnal, de hamarosan tudtam, hogy ezt a tréfát már én is elsütöttem gyerekkoromban, nem is egyszer. Innentől pedig ez nem csak egy emlék, hanem egy nyom. Csak nem nagyon tudom, hogy induljak el rajta. Persze, lehet, nem vezet sehová. Nem tudom, ez a tréfa elterjedt-e az egész világon,  vagy csak errefelé jellemző? Ha csak itt jellemző, akkor én itt nőttem fel? Azt sem tudom, hogyan nevezik. Kérdezősködni nem akarok utána. Hogyan tud meg valamit az ember olyan dologról, ami alapvetően marginális dolog, és nem akarja megkérdezni? Hogyan vegye rá az embereket, hogy beszéljenek róla? Egyszerűen: előidézi.
Szóval kerítettem magamnak egy kötelet, bojttal az egyik, és egy csipesszel a másik végén. Most itt vagyok egy népesebb faluban, ma vásárt tartanak a piactéren, a „felszerelés” a zsebemben. A piactér szélén állok, olyan valakire várok, aki befelé fog elhaladni, és egy olyan pillanatra, amikor mások nem néznek errefelé. A tervem szerint miután ilyen „kedvesen” megjelöltem a delikvenst, és besétál a piactérre, valami történni fog. Engem az érdekel, mi lesz ez. Az emberek furán néznek rá, körberöhögik, megjegyzéseket tesznek. Ha errefelé ez másokkal is megesett már, akkor nyilván szóba kerül egy-két eset. Valaki mond egy nevet, egy helyet, ami nekem majd talán ismerős lesz. Vagy nem. Jelen helyzetemben akár a szülőfalum neve is elhangozhat, s lehet, az sem lenne ismerős. Egyáltalán falun születtem? Semmit nem tudok.
Persze idióta tréfa ez, és egy lehetetlen, kétségbeesett próbálkozás. Nem, a kétségbeesett nem a megfelelő szó. Elszánt. Elhatároztam, hogy minden esetleges nyomnak a végére járok, bármi kicsi, bármilyen reménytelennek tűnik is, amíg (látszólag) előrevisz, addig követem.
Feltűnik a sarkon egy fiatalember, egyedül van, felém tart. Amikor elhalad mellettem, a kezem már a zsebemben, de ott nem csak a madzag lapul. Ha bárki errefelé figyelne, akkor csak egy szem diót húzok elő, mintha azért nyúltam volna eleve. Nem látok figyelő szempárt, így a madzag kerül elő, és egy gyors mozdulattal a kabátja hátsó részén az aljára csíptetem. Eddig megvolnánk ….

~ Hülye kő papír olló...
Gerard megint vesztett. Nem is értette, miért száll egyáltalán harcba. Gyakran utazik délre, amikor éppen engedi ideje, ilyenkor mindig megrohanják az otthoni barátai, hogy hozzon el nekik ezt meg azt. Ő ilyenkor visszautasítja, mire kihívják egy leszámolásra, hogy eldöntsék, kinek legyen a szava szent. Esélye sincs Maria ellen. Az a nő még egyszer sem vesztett kő papír ollóban. Így most kénytelen a könyvtárból hazafelé menet elugrani a piacra. Délen nagyon jó borokat lehet kapni, abból kell szereznie.
~ Mennyi részeges barommal lakom én együtt... - gondoltam magában egy pillanatra Gerard.
Előre sétált és elindult a kofák között. Egy pár perc után vette észre, hogy az emberek mintha egyre csak bámulnák őt. Idegesen forgatta a fejét. Olyan volt, mintha lett volna valami az arcán. Zavarodottan megtorpant és körbefordította a fejét.

Ismerem ezt az érzést: a diadal, hogy egy röpke időre hülyét csinálhatok valakiből. Gyerekként élveztem. Ha lebuktam akció közben és a mester elvert, azt sokkal kevésbé. Ott lifeg a fickó kabátján a szamárfarok. Próbálom úgy követni, hogy nem ér fülig a szám közben. Az piac népének feltűnik a dolog. Itt egy félmosoly, ott egy dévaj pillantás. Oldalba bökik egymást, és fejjel biccentgetnek a látnivaló felé. Van, aki a portékájába fúrva az arcát reszket a nevetéstől (kötényeket árul).
Szegénykém nehezen kapcsol, már szinte szánom. De nem lehetek könyörületes, nekem most inkább hallgatóznom kell. Ki mit mond?
- Aj, régi szép idők ...
- Emlékszel, amikor Hans vasvillával kergette Wilhelm kisebbik fiát, és a madzag csak úgy lobogott mögötte?
- Hogy megy az idő! Az a gyerek azóta már megnősült, két fia van.
- Hová tette a szemét, hogy nem veszi észre?
- Szegény, olyan jótét léleknek tűnik, ki tehette ezt vele?
- Nyamvadt utcakölykök, hogy törne le a kezük!
- Igazán csinos ki bojt van a végén ... olyan kackiás ...
A hallottakból egyértelmű, hogy itt is ismerik a tréfáknak ezt a mérsékelten szellemes, de annál izgalmasabb formáját. A vasvillát kicsit túlzásnak érzem, és szívből remélem, hogy én megúszom a kalandot ennél olcsóbban is. De most inkább az a kérdés, mit tudtam meg ebből? Nagyjából semmit. Talán az a legfontosabb, hogy régen is játszották, akkor, amikor én gyerek voltam.

Zavarodottan nézett fel alá. Csak vele van valami, nem létezik, hogy mindenki őt bámulja. Ahogy pördült egyet a tengelye körül, hirtelen rá is döbbent mi van a hátára tűzve. A köpenye széléről ott libbent fel a levegőbe egy furcsa kis tárgy. Azon nevetnének talán. Emlékezett rá. Annak idején, még amikor fiatalabb volt. Annak idején a gyerekek tréfálkoztak vele. Egy csendes mozdulattal leemelte.
Nem is nagyon tudta, mit csináljon vele. Még sosem fordult elő vele, hogy ilyet akasztottak volna rá. Aztán szép lassan megfogalmazódott benne egy ötlet. A kis kölök, aki ezt rátette, minden bizonnyal a közelben van még. Ha a tekintetével elkezdi keresni, majd a szemeik keresztezik egymást, csak természetes, hogy az illető kerülni fogja a szemkontaktust. Most mindenki rajta mereszti a szemét. Ha most körbefordul, meg fogja találni azt, akié a kis szamárfarok.

Kicsit lassú, de nem teljesen reménytelen. Nagyjából így lehet megfogalmazni, mit látok a fickón. Mert azért végül csak észreveszi, mi a gond. Persze én is lehetnék annyira elgondolkodva, hogy nem veszem észre, mit művelnek velem. Bárkivel, bármikor megeshet.
Ami azonban utána történik …. A mozdulat, hogy eltávolítja a felesleges „kiegészítőt” a ruhájáról, egészen elegáns. De aztán ahogy körbefordul, komolyan, lassan …
Eddig már csak szolidaritásból is (elvégre én kevertem pácba), próbáltam komoly maradni, de most már nem megy. Bár heroikus ellenállást fejtek ki, a szám igen hamar széles vigyorba torzul, és hangtalanul ráz a nevetés. Hátat fordítok, nem annyira a lelkiismeret furdalás miatt, hanem mert nem illik valakit szembe röhögni. Nem mindenki ennyire diszkrét, van, aki ujjal mutogat szegényre.
Igen, azért egy kicsit bánt a lelkiismeret is. Ha lenne fölös pénzem, lehet meghívnám egy italra.
Na de, nekem inkább összegeznem kéne, mit tudtam meg, és érdemes-e folytatni ezt a kísérletezgetést máshol is? Ezt jól át kéne gondolni, de … de most nem megy. Majd ha abbahagytam a nevetést.

Nem látott egy gyereket sem, aki gyanús lett volna. Helyette egy nála talán idősebb, de mindenképp idősebbnek kinéző férfi húzta el a fejét felőle. Talán csak nagyra értékelte a tréfát, semmi több. Nem tudta elképzelni, mi oka lett volna, hogy pont ő csinálja ezt. Még nevet is rajta. Ez elég kicsinyesnek tűnik.
~ Talán csak nem ki akar engem hívni? Azt hiszi, egy ilyen apróságtól is megfutamodnék? - más oka nem lehet neki, hogy ilyen módon próbálta meg inzultálni.
Igen, biztos volt benne. Ez a párbajra hívásnak valami eddig ismeretlen formája kellett hogy legyen. Vadul keresgélt az emlékei közt, hogy hogyan kéne erre válaszolnia, de a tengernyi tudás és emlékkép közt egyetlen egy sem szólt egy szamárfarokkal intézett kihívásról. Úgyhogy improvizált, ahogy mindig is szokta. Magabiztosan odasétált az alakhoz. Egyelőre még az sem biztos, hogy egyáltalán ő volt az, úgyhogy nem kapkodott. Talán csak látta azt, aki tette és azért nevet. Megszólította.
- Üdvüzlet. Nem tudod, kié ez a kis tárgy? - mutatta meg neki a farkat.

Még nem csillapul a nevethetnék, amikor meghallok mellettem egy hangot. Elsőre nem gondolok semmi komolyabbra, valaki talált valamit, és vissza akarja adni a tulajdonosának. De ahogy kinyitom a szemem és a hang felé fordulok, a fickót látom, kezében a kötéllel.
Ezen úgy meglepődöm, hogy még levegőt venni is elfelejtek, nemhogy nevetni. Az arcomon nem tükröződik azonban sem ijedtség, sem félelem (arra még nem volt időm), csak a puszta meglepetés.
~ Ezt meg hogy csinálta?
Pislogok párat, és csak nézek rá tovább, mert hát ezt azért szívesen megtanulnám.
Közben odabenn azért már beindultak a vészmechanizmusok, és pörögnek a lehetséges kimenetelek. Első lehetőség, hogy egyszerűen megrázom a fejem, hogy nem, és esetleg még fel is háborodom azon, hogy miért pont tőlem kérdezi.
Másik lehetőség, hogy bevallom, én voltam a ludas.
Harmadik lehetőség … őőőőő …. Pedig kéne …
- Hmmmm … - szólalok meg, hogy húzzam az időt.
Közben egy terv bontakozik ki a fejemben, és egyre inkább tetszik. Töredelmes bűnbánatot gyakorolni ráérek akkor is, ha nem jött be.
- Sajnos nem láttam, hogy ki aggatta Rád, és elnézést kérek, amiért kinevettelek. Viszont esetleg tudok Neked segíteni, ha ki szeretnéd deríteni, ki volt az.
Egyenlőre nem mondok többet, várom, hogy ráharap-e a lehetőségre, vagy sem. Ebből azt is ki tudom deríteni, hogy mennyire vágyik bosszúra. Ha hagyja a fenébe az egészet, akkor nem annyira. Ha viszont elfogadja a lehetőséget, akkor jobb, ha vigyázok magamra.

Gerard arca felderült. Talán ért a nyomolvasáshoz a férfi, azért ajánlotta fel a segítségét. Bár így, hogy valószínűleg egy gyerek csinálta, semmi értelme. Ez biztos nem a kihívás egyik jele, csak egy egyszerű tréfa. Nem is érti, mire gondolt fél perccel ezelőtt. Pórázon kéne tartania a fantáziáját.
- Á, nem lényeges, hagyd csak. Valószínűleg csak egy gyerek csinálta. Viszont...elő tudtad volna keríteni? Erdei vadász lennél, hogy így értesz a nyomkövetéshez? - kérdezte barátságosan. Próbálta a témát másfelé terelni, mert picit mintha kínos fordulatot vett volna a beszélgetés...vagy csak ő gondolja ezt így.

Na, jó, úgy tűnik, ezt megúsztam. Én ugyan arra készültem, hogy úgy csinálok, mintha varázsolnék (nem mintha tudnám, hogyan kell), a nyomolvasás ennyi ember között eszembe sem jutott, az is jó, ha ő így képzeli.
- Értek hozzá valamelyest, de ez csak akkor segített volna persze, ha nem itt tették fel Rád, hanem valamivel kijjebb, ahol még nem járnak olyan sokan. - intek bizonytalanul kifelé, bár talán én vagyok az egyetlen, aki tudja, pontosan hol került fel az az izé. - Igen, nyilvánvalóan roppant gyerekes tréfa volt. Szóra sem érdemes.
Na, és akkor, hogy ebben így megegyeztünk, merre tovább? Mármint mehet mindenki tovább, amerre lát, nem?

Gerard némileg elbizonytalanodott. Talán túl sokat foglalkozik ezzel a kis bojttal a kötél végén.Szusszant egyet. Ennyire unatkozna. Vagy csak simán a vásárlást akarja halogatni. Mondjuk rá is ér, nem mintha megőszülne, amíg itt beszélget ezzel az alakkal...aki úgy látszik nem verte nagy dobra, hogy csak úgy odament hozzá, Biztos könnyen épít új kapcsolatokat. Ez egy kis falu. Itt a legtöbb ember ismeri egymást. Errefelé nyilván nem annyira távolságtartóak egymással szemben az emberek, mint egy nagyobb városban.
- Akkor más módszerre gondoltál...nos, nem számít. - nyújtott kezet neki - Engedd meg, hogy bemutatkozzam. Gerard D. Lawrenz, szolgálatodra.

A fickó ehelyett bemutatkozik.
Ettől felmerül bennem a gyanú, hogy mégiscsak tudja, hogy én voltam, és most csak terel, elaltatja a gyanakvásomat, hogy aztán ... hát igen, azt hiszem, ez már üldözési mánia.
- Marcus Berger. Örvendek! - fogadom el a kezet.
Körülöttünk már mindenki napirendre tért az eset felett, a vásár a megszokott mederben folyik tovább.  Meg kéne nézni a lovakat ... hátha árulnak valami szemrevalót.

Legalább a félreértést sikerült elsimítani. Gerard szusszant egy nagyot. Mindig is értett az emberekhez, noha nem volt egy diplomata, de őt sem kellett félteni attól, hogy mérgükben meglincselik az emberek...na jó, de igen, nagyon is, mert folyton kitalál mindenféle őrültséget, amit aztán nem si rest véghezvinni, de ez már máslapra tartozik.
- Említetted, hogy nyomolvasástól más módon is meg tudod valaki nyomát találni. Milyen módszerre gondoltál? - érdekelte, vajon milyen teknikát tudhat magáénak a férfi. Talán valami olyat, ami neki is segítene, ha éppen rászorulna. Volt ugyan nem is egy módszere arra, hogy megtaláljon rejtett dolgokat, de ezek nem mindig segítették ki. Az ember sose lehet elég biztos.

Az én áldott jó szívem, hogy még akkor is segíteni akarok, amikor nem akarok! Miért is ígértem olyat, amit nem tudok betartani?
- Nézd, vannak módszerek, trükkök ... - kezdem kicsit bizalmas hangnemben - .. de ezen ugye ilyen ... hogy is mondjam ... szakmai titkok, amiket az ember nem szívesen árul el. Ha tényleg fontos lett volna neked megtalálni őket, akkor persze segítettem volna, de csak úgy a semmiért ... ne haragudj, de így inkább nem mondanék erről semmit.
Nézek rá kedvesen, amolyan "ugye megérted, hogy nekem is élni kell valamiből" nézéssel.
- Egyébként meg nem számít. - teszem hozzá. - Úgy értem, nem számít, hogy mi történt veled. A megjelenésed és a fellépésed abszolút feledteti azt, ami az előbb történt. Szerintem ha most elkezdenél vásárolni egy pultnál, senki nem erre a kis fiaskóra emlékezne.
Ebben nem vagyok teljesen biztos, mert még néha nekem is felfelé görbül a szám széle, de egy kis hízelkedés soha nem árt. Az ego meglegyezgetése általában bejön.

Ahogy a másikat hallgatta, felcsillant a szeme.
~ Szakmai titok?! - ordította magában.
Lehetséges, hogy rámosolygott a szerencse. Találkozott valakivel, aki ismer egy alig látott, egyedi nyomkövetési módot. De Marcus makacs volt, akár az öszvér, nem akarta neki elárulni, de még csak egy utalást sem adott rá. A piszok, ezt nem fogja annyiban hagyni. Ő, aki bármilyen titokról képes a leplet lerántani. Nem vesztette el a magabiztosságát egy pillanatra sem.
- Á, szó sincs róla - felelte - csak örülök neki, hogy találkoztam egy szakmabélivel. Lehet nem látszik, de magam is nyomkövető vagyok. - meg fogja tudni, mi a titka Marcusnak. Nem tágít, amíg ki nem szed belőle mindent. Ehhez azonban az kell, hogy bízzanak egymásban. És amúgy sem származhat semmi baj belelőle ha elárulja, hogy ő maga is nagyon gyakran próbál meg különféle dolgokat becserkészni...noha az ő képességei többnyire a mágiákra korlátozódnak.

"Lehet nem látszik, de magam is nyomkövető vagyok."
~ Hát az baj.
Látom a csillogást a szemében. Most ... felvillanyoztam. Ez nem volt szándékomban, esküszöm!
Udvariasan mosolygok, hogy "lám, ha szakmabeliek találkoznak, milyen jó is az", de közben nem rejtem véka alá teljesen a kényszeredettséget. Hadd higgyen irigynek, aki próbál udvarian lenni, de közben pokolba kívánja a másikat, vagy legalábbis a kérdéseit.
- Na, és mi járatban erre, a vásárban? - kérdem, és mind az irigy szakmabéli, mind saját magam szeretném valóban másra terelni a szót. De nincs sok reményem, az előbbi hízelgős terelés is lepergett róla.

Gerard megvakarta a tarkóját.
- Áh, semmi különös. Szóval, odahaza egy barátommal el akartunk ide jönni, egy-két ritkaságot megszerezni, fűszerek, helyi érlelésű borok, könyvek, meg hasonlók, tudod - kezdett bele némileg hadarva - aztán rájöttünk, hogy igazából egy embernek is elég, ha eljön, haza tudja vinni amit a másik akart, szóval megmérkőztünk egymással kő-papír-ollóban és hát...vesztettem. Csúnya vereség volt, esélyem sem volt ellene, így aztán most így vagyok. A könyvtárat jártam meg, hogy kutakodjak egy kicsit és most visszafelé menet keresem a dolgokat, amiket ígértem, hogy hazaviszek.
Története végeztével vett egy nagy levegőt. Ennyi mindent egy szusszal elmondani elismerésre méltó teljesítmény. Nem is túl gyakran csinál hasonlót. Azért reméli nem beszélt túl gyorsan. A többi társa már megszokta, hogy gyorsan pörög az agya, de egy vadidegen...hát ha más nem annyira emlékszik belőle, hogy vásárolni jött.

Olyan érzésem van, mintha kinyitottam volna egy zsilipet. Gerard nyelve hirtelen megered, és én jóval több információval leszek gazdagabb, mint szerettem volna. Az első pillanatokban nem telik másra, minthogy "állom az áradatot", és pár kicsit megszeppent pislogáson kívül nem reagálok többet. De aztán a végére feltalálom magam.
- Értem. Nos, fűszerek, borok, könyvek ... van feladat bőven, mire ezt mind beszerzi, jól lemegy majd az idő. Nem is tartom fel tovább, örvendtem a szerencsének! - felelem mosolyogva, és biccentek egyet a végén, már mint elköszönésképpen, hogy ha ő is úgy akarja, akkor elváljanak útjaink.

Arra gondolt, nem engedheti elmenni. Nem, amíg meg nem tudta, mi a külölnleges nyomkövetési mód, amit ennyire el akart előle titkolni. Az, hogy egy szót sem volt hajlandó róla beszélni csak még kíváncsibbá tette. Direkt kerüli a témát, ez már biztossá vált számára. De vajon miért, futott át Gerard agyán. Talán ez is csak egy újabb rejtély, amit ki kell derítenie. Előrelépett hát egyet és megpróbálta maradásra bírni.
- Nem tesz semmit. Időm mint a tenger. - vett egy nagy levegőt - Figyi, amúgy is ritkán futok össze olyannal, akivel ilyen kutakodásról tudnék beszélni. Meg aztán biztos kellemetlen lehetett ez az egész helyzet neked. Szóval... - dörzsölte meg a tarkóját - Nem iszunk meg valamit? A vendégem vagy egy italra.
Azonban mostanra már lett még egy dolog, amit ki akart deríteni. Nem az érdekelte igazán, mi a titka Marcusnak. Inkább az, miért tűnt ennyire visszahúzódónak, aki módszeresen próbálja kerülni a társaságát. Vagy ő lenne ennyire idegesítő? Az nem lehet, épp csak egy apró kérdést tett fel. Látott már tudásdémont, aki olyan szinten képes volt a másik arcába könyökölni, amikor faggatózni kezdett, hogy levegőt nem lehetett tőle kapni.

Na, ezt bebuktam. Gerard ráér.
- Nagyon kedves tőled! - biccentek a meghívásra.
Annyira, de annyira szeretném úgy folytatni, hogy
- de sajnos már várnak egy üzleti megbeszélésen
- ebédre oda kell érnem a menyasszonyom családjához
- estére a szomszéd városban van már dolgom
vagy bármi hasonló. De ez nyílt hazugság lenne, és soha nem lehet tudni egy ilyen mágiával átszőtt világban, hogy kinek milyen vészcsengője szólal meg ilyenkor. Szóval ez nem egy járható út.
Gerard tehát szakértő a "kutakodás" területén. Én sem vagyok teljesen tudatlan, de attól tartok egy mély szakmai eszmecsere meghaladja a képességeimet. Nem baj, legfeljebb Gerard majd úgy véli, hogy nagyobb a szám, mint az eszem. Ez amúgy sem ritkaság.
- És mely területen is jeleskedsz, Gerard? - kérdezem érdeklődve, míg hagyom magam egy kocsma felé terelni.
Addig jó, amíg ő beszél magáról ... vagy bármiről ... szóval beszéltetni, beszéltetni!

Na most aztán nyakig benne van. Ha most rosszul tippeli meg a másiks zakterületét, azonnal rájön, hogy nem szakmabéli. Ránézett a férfira. Ilyen kinézettel az embert leginkább vadásznak, vagy kalandvágyó kincsvadásznak képzeli el. Ő viszont a varázslókra illő ruhát hordott. Végül sóhajtott egyet magában, úgy gondolta egyszerűbb ha ténylegesen azt vázolja fel, amit csinálni szokott.
- Leggyakrabban rég elfeledett mágiák és mágikus ereklyék után kutatok. Meglepődnél, milyen sok titkot ástak el annak idején a régiek a föld alá.
Talán valami konkrétabbat kellett volna megneveznie, hogy mondjuk angyalromokat, rég elfeledett kriptákat, ősi tünde vagy rég letűnt jotün romokat tár fel, esetleg a könyvtárak mélyén megbúvó könyvek titkait fürkészi, de egyelőre csak ennyit mondott. Igazából mindenbe beleütötte már az orrát az évek során, talán ő maga sem tudta volna eldönteni, mi a fő kutatási területe. Egy igazi minden lében kanál tudásdémon...

~ Ó, szóval ilyen nagymenő ... ereklyék ... Biztos tud varázsolni is!
Most van az a pillanat, amikor mélyen és őszintén megbánom ezt az egészet, és megfogadom, hogy soha többet nem próbálkozom ilyen módon a múltam felderítésével. Itt egy egész vásárnyi ember ... és egyéb szerzet ... és nekem pont egy mágiahasználót kell ezek közül kiszemelnem magamnak! Mégis? Mennyi lehet itt közülük? Százból ... őt? Kettő?
~ Hogy pont egy hókuszpókuszt kellett "felfarkaznom"...
De kifelé csak megértően és elismerően bólogatok.
- Annyira nem meglepő, hogy elásták ... Itt ez a csomó háború, és a világunk felszíne csupa rom, és üszök. Hát hová rakták volna? De megtalálni nem lehet könnyű.

Mosolyogva válaszolt neki, miközben elindul az utcán, fél szemével egy fogadót, vagy egyéb leülésre alkalmas helyet keresve.
- Nem is találtam eddig olyan túl sok mindent. A kincsvadászok élete bizony nehéz...várj csak, mutatok valami nagyon érdekeset.
Elővett egy apró tintatartót a zsebéből és egy darab papírt. Óvatosan kinyitotta, majd egy lúdtollal felskiccelt egy egyszerű kis virágot a papírlapra.
- Mondjuk mondom azt, hogy tavasz. - és ahogy kimondta ezeket a szavakat, a papírra rajzolt virág képe egyszerűen köddé vált, mintha sose fel sem rajzolta volna fel.
Gerard vigyorogva adta oda a papírt Marcusnak.
- Egy régi romban találtam rá erre a receptre. Rajta, próbáld csak ki. Elég kimondani a kulcsszót másodszorra. - ha Marcus kimondja, hogy tavasz, annyit fog tapasztalni, hogy a virág rajza ismét megmutatja magát.

//Ezt használtam fel itt:

Tárgy: Mágikus tinta
Ár: 900 Váltó
Leírása: Egy mágiával bájolt tinta, ami írás után eltűnik, azonban megfelelő mágikus szó kiejtésével láthatóvá, valamint elrejthetővé tehető. Természetesen más személyek is tudják használni, ha ismerik azt a mágikus szót.//

Ez az egész, amit Gerard mutat tényleg igen különleges, de én csak egyre tudok gondolni: nekem itt végem van. Ez a fickó tényleg tud varázsolni.
- Ez roppant ... - nyelek egyet, mert kicsit mintha berekedtem volna - érdekes.
Hogy tudnám magam megvédeni?
Kéne egy ötlet ....
Lassan formálódni kezd bennem egy elgondolás. Még abban a faluban láttam valamit, ahol lábadoztam. Nem tudom, egyáltalán mi történt akkor az orrom előtt, egyáltalán nem értek az ilyen mágikus dolgokhoz. De valami akkor történt. És ha most leutánzom, akkor mutatok is valamit, meg nem is. Ráadásul talán véglegesen elterelhetem a gyanút magamról.
Veszek egy nagy levegőt, és belevágok.
- Hát, ha már így megosztjuk egymással a szakmai titkainkat, akkor megmutatom, mivel akartam megkeresni neked azt, aki megtréfált. Elkérhetném a ... - majdnem azt mondtam, hogy "a farkadat" de még idejében fékeztem, mert ez roppant félreérhető így - ... a zsinórt.
Ha megkapom, jobb kezembe szorítom, és azt a kezemet a mellkasomhoz teszem, majd úgy teszek, mint aki erősen összpontosít. Közben a bal kezemet kinyújtom, és lassan körbefordulok. Egy idő után visszafelé forgok kicsit, és megállapodok egy irányban. - Arra vannak jelenleg. - jelentem ki határozottan, és ezzel visszaadom a kötelet. - Ez egy módszer, amit egy eldugott kis faluban tanultam. Egy kislánynak elveszett a báránykája, és akkor hívták a falu javasasszonyát. A nő ezt csinálta, és a kecske meglett. Na, tőle tanultam ezt.
Most vagy nagyon gyorsan lebukok, vagy kivágtam magam. Ráadásul a történet a kecskével, meg a nővel tényleg igaz volt. Bár a kecskegida három szomszéddal odébb legelt a káposztásban, szóval annyira nem volt nagy feladat megtalálni. Ha tudom,, hogy ott káposztát ültettek, magam is arra indulok.

Valamit biztos rosszul csinált, mert pont az ellenkezőjét érte el, mint amit el akart érni. Ráadásul valami nagyon furcsa is feltűnt neki. Marcus színészkedik. Biztos volt benne. Gerard is csinálta elégszer, felismerte, ha valaki bénázik miközben felébreszti magban a csepűrágót. Korábban ő is vétett hasonló hibákat.
Biztos volt benne, hogy Marcus nem használt varázslatot. Ő képes a mágiát, mint egy hatodik érzés segítségével szinte látni és semmi sem jött a másik ember felől. És az a kis történet, amit hozzá kerített. Azt mondta, a kislány báránykája veszett el, aztán egy kecske került elő. Valamit titkol előle, ebben biztos volt. Vagy lehet hogy csak át akarja verni.
Gerard lépett egyet előre. Már tudta mit fog csinálni. Valamit amire a másik nem számít. Akkor hagy igazán tartós emléket magáról, ha meglepi azokat, akik körülötte vannak. Égnek emelte a karját és színpadiasan intett vele egyet, miközben eleresztette.
- Micsoda tehetség! - válaszolta dalolászva, majd visszaváltott a rendes hangnemére - De nem kell szégyellni, ha az ember nem konyít a mágiához. Csak nagyon kevesen ismerik. Meg amúgy is, ez elég gyenge alakítás volt, csepűrágó barátom. - nevetett egy nagyot barátságosan. Nem akarta Marcust megijeszteni a világért se. Nem szívta mellre.

Mire becsukom a számat a magyarázat után, már tudom, hogy elszúrtam. Ráadásul ott, ahol nem számítottam rá. Ebből mi lesz ...
Gerard reakciója érdekes. Egészen szimpatikus a hozzáállása. Talán még akkor sem harapná le a fejem, ha rájönne, hogy én voltam az, aki megtréfálta.
- Bárányt mondtam. - állapítom meg rezignáltam, mert nem gondoltam volna, hogy itt szúrom el. - Pedig kecske volt.
Már én is vigyorgok, mert hát ez tényleg ez egy idióta helyzet.
- Gerard, ne nevess, ezt én tényleg láttam. Kecskegidával. Csak annyira a másik felére koncentráltam, hogy összekevertem az állatokat. - aztán ha már itt tartunk, én is felhívom a figyelmét valamire - Egyébként nem mondtam, hogy varázslat. Az asszony se mondta. Azt mondta, ha megpróbálok így megkeresni fontos dogokat, valamit érezni fogok. - felemelt mutatóujjal hívom fel a figyelmét a lényegre.
Most lehet, komplett félkegyelműnek néz, de én meg azt mondom, sok minden van ég és föld között, mit még nem ismerünk.
- Jó, azt is érdemes tudni, hogy a gidát a legközelebb káposztásban találtuk meg. - teszem hozzá egy legyintéssel. - Szóval én sem tudom, hogy ez az egész igazából működik-e. Tessék, itt a farkad, tarts meg emlékbe!
Azzal visszaadom a zsinórt.