Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

Abigail Srien

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Abigail Srien on Hétf. Júl. 04, 2016 10:17 pm

Srien

avatar
Tünde Vadász
Tünde Vadász

A pofon ami kétszer üt



A hajnal első napsugarai áthatóan ragyogtak a sűrű fák lombjain kersztül, egy új nap ígéretét hordozva magukban. Gyönyörű reggel lett volna, ha Abigail figyelmét nem kötöttel volna le a kimerültség, ami már régóta kínozta. Hónapok óta nem aludt egy óránál többet, elméje zavarodott, teste túlhajszolt volt.
Rémálmok kínozták mióta csak az eszét tudta, ám ezek régebben alaktalan, homályos látomások voltak. Azon a napon viszont, amikor látta, hogyan mészárolják le családtagjait, rémképei formát kaptak. Leggyakrabban azt a páncélost látta, aki olyan közönyös arccal gyújtja fel régi otthonukat, mintha csak egy cigarettacsikket dobna el hanyagul. A jelenet újra és újra lejátszódott lelki szemei előtt, mint valami szörnyű kazetta amit nem lehet leállítani. Amit pedig akkor nem láthatott, rokonai testét lángra gyúlni, elméje kipótolta. Képzelete valószínűleg még szörnyűbbre festette ezt az amúgy sem szívderítő képet. Néha az amorf formák is vissza-vissza tértek, beszéltek hozzá, pont úgy mint gyermekkorában. Akkor apja egy kézlegyintéssel reagált félelmeire, -gyermeki képzelgés- mondta. Ám míg a gyermekkort már rég maga mögött hagyta, az álmok tovább üldözték bármerre is ment.

Pihenni ugyan nem tudott, de menetelt nyughatatlanul, maga sem tudta merre. Egyszerűen nem tudott egy helyben maradni, de a folyamatos vándorlással sem jutott sehová. Amikor elindult, egy cél lebegett a szeme előtt, megtalálni testvéreit. Úgy gondolta, nem olyan nagy a terület hogy ne találhatná meg őket pár napon belül. Ahogy a napokból hónapok lettek, egyre inkább úrrá lett rajta kétségbeesés. Szinte megszállottá vált, alig evett, aludni pedig képtelen volt.
Ő is tudta, hogy ezzel előbb-utóbb a saját vesztébe rohan, de könnyebb volt a pihenésre gondolni, mint megvalósítani azt. Egy felszín alatti apró gondolat, ami nem volt elég erős ahhoz hogy ténylegesen felszínre törjön, folyamatosan taszította tovább.

Már az összeesés szélén állt, amikor hirtelen egy fáról csüngő tünde került a látóterébe. Egy pillanatra fontolóra vette a lehetőséget, hogy megtébolyult, de ezt gyorsan el is vetette. A kép túlságosan is valószerű volt, leszámítva a furcsa kis manót. Ő ugyanis lelki nyugalma teljes birtokában lógott le a fáról. Szemeit csukva tartotta és az ágon időnként megfeszülő ujjain kívül semmi nem árulta hogy ébren, vagy egyáltalán életben lenne.
Abigail pár percig teljes tanácstalanságban bámulta, a kimerültség miatt lassabban forgó agya nem hová tenni a látottakat. Ő maga is csodálkozott elesettségén ahogy ügyefogyottan próbálta felhívni az apró férfi figyelmét. Ösztönösen érezte hogy a manó szándékai barátságosak, olyan aki nem tudna ártani egy élőlénynek sem. Aprókat köhintett, de nem igazán tudta hogyan kellene beszélgetést kezdeményeznie. A tünde szemei azonban hirtelen kipattantak, arcán széles mosoly terült el. Egy gyors mozdulattal leugrott és a lány előtt fél méterrel ért földet. Abigailnek így lehetősége nyílt alaposabban szemügyre venni a furcsa kis lényt.

A férfi alig érte el a 150 centimétert, fülei viszont arcához képest hatalmasak voltak. Orra ezzel szemben irreálisan aprónak tűnt. A teste is különös látványt nyújtott, hosszú lábaival és viszonylag kicsi törzsével. A tünde arcán egyre szélesedő vigyorral várta, hogy Abigail fejben elemezze a helyzetet.
-Mit gondolsz? Fog még ma esni az eső? Az ennyire napos időtől mindig tartok kicsit, ez hozza általában a legnagyobb viharokat. Bár, ki tudja? Mostanában szörnyen szeszélyes az idő. Ha pedig úgy döntöttél elfogadod társaságom, behívnálak egy teára. Nos? – hadarta el hirtelen.
Abigail arcán végigsuhant valami, amit figyelmesebb megfigyelő akár mosolyként is értelmezhetett, és bólintott. Szerencsére az öreg igazán jó megfigyelőnek számított, a lányt pedig igen szimpatikus társaságnak vélte.

Tíz perc múlva már a faház konyhájában kavargatták a férfi által teának nevezett italt. Az íze ugyan szörnyű volt, de a lány túl fáradt volt, hogy erre figyelmet fordítson. A háta begörnyedt ahogy ült, fejét enyhén lehajtotta és szinte mohón itta a gyógynövényes főzetet. A csend hamar zavarni kezdte a társaságot csak ritkán élvező férfit.
-Donaldnak hívnak. Bár igazából nem kérdezted. Ugyan már elég régen találkoztam másokkal, de azt hiszem így udvarias.
Abigail továbbra is elmélázva ült, bár gondolatai mennyiségét és minőségét tekintve inkább nyitott szemmel aludt.
-Próbáltam finoman utalni rá, de talán nem haragszol ha megkérdezem. Te mégis ki vagy?
-Abigail Mines – válszolta végül.
Bár a férfi kedves volt és segítő szándékai őszinték, a hazugság valahogy helyénvalónak tűnt. Amíg kideríti kik is voltak a szülei valójában, mit tettek és tudtak, csak így volt biztonságban.
-Látom, kimerült vagy, feküdj le nyugodtan a kisszobában. Menj csak, rögtön az első ajtó balra.
-Köszönöm.
– nyögte a lány halkan.

A nyugodt fekhely sem tudta elűzni kísérteteit. Az alaktalan szörnyek és a szörnyű emlékképek is meglátogatták álmában. Nővérei egykor oly barátságos arcai fokozatosan torzultak el, átalakulva rémséges látomásokká. Az idő elveszni látszott, ahogy a képek váltották egymást, folyton visszatérve a legszörnyűbbhöz. Már szinte régi barátként üdvözölte a rémületet, ahogy természetellenesen gyorsan magához tért. Fásultan feküdt a kemény ágyban, már nem is reménykedett még egy kis pihenésben.

A konyhába kiérve Donaldot a tűzhely körül sürgölődve találta. Amint belépett a helyiségbe, a férfi megállíthatatlanul fecsegni kezdett. Ez az egyhangú zümmögés megnyugtatta ugyan Abigail elméjét, de figyelni nem igazán tudott rá. A hangnemváltozásra azonban rögtön felfigyelt.
-Nem hagynak aludi, igaz? – kérdezte az öreg – A rémálmok.
A lány tétován igent bólintott, kicsit meglepődve a hirtelen témaváltáson. Donald tekintetéből nem áradt más, csak őszinte megértés és együttérzés.
-Folyton ott vannak. Minden éjjel, amint lehunyom a szemem. Régen is voltak, de mostanában sokkal rosszabb és semmit nem tudok ellene tenni.
-De talán én segíthetek.
- A lány kérdőn nézett rá, mire az öreg izgatottan folytatta. – Az emberi test pusztán egy gép, nincs benne semmi amit ne lehetne befolyásolni. Persze nem könnyű parancsolni neki, sok gyakorlást igényel és néha egy kis külső segítséget. Ha szeretnéd, megtanítalak néhány egyszerűbb relaxációs gyakorlatra, amivel ki tudod tisztítani az elmédből a mérgező gondolatokat.
Kimentek az egyik közeli tisztásra, pont oda, ahol találkoztak. Felmásztak a legnagyobb fa legmagasabb ágaira, amin lefeküdtek egymástól fél méterre. Abigail szemeit szorosan összezárta és erősen koncentrált az öreg szavaira, aki lassú, megnyugtató hangon sorolta az utasításokat.
-Feküdj annyira nyugodtan amennyire csak tudsz. Lazítsd el a végtagjaid, egyesével. Kezd a lábaiddal és ha már zsibbadnak, térj át a másikra. Most egyszerre a kettőt, tartsd ebben a zsibbadt állapotban. Csináld ugyanezt a kezeiddel is és próbálj egyre lassabban lélegezni. Ne gondolj semmire, csak arra ahogy a levegő elhagyja a tüdődet és a negatív gondolatokkal karöltve kilép a testedből.

Ahogy egy madár elkezdte csipegetni az orrát, a lány lassan magához tért. Most nem azt a túlságosan megszoktt kimerült éberséget érezte, hanem valami jóleső bágyadságot, ami már csak azokból a letűnt időkből volt ismerős, amikor még szülei biztonságos otthonában ébredt, egy átaludt éjszaka után. A külvilág szép lassan férkőzött a tudatába, a megszokottnál kicsit hűvösebb levegő emlékeztette rá, hogy még mindig a fa tetején tartózkodik. Azt is megállapította, hogy nem pihenhetett túl sokat, a nap helyzetéből ítélve talán csak egy órát. Ahogy megpróbált megmozdulni, lábaiba tűszúrás szerű fájdalom hasított. Esetlenül kezdett el lefelé mászni, próbálva figyelmen kívül hagyni az ezernyi sajgó pontot végtagjaiban. Kissé még kótyagosan ért be a konyhába, ahol Donald, szokásához híven, sürgött-forogott.
-Áh, felébredtél? Végre. Már azt hittem fel kell mennem érted.
-Végre? Hiszen csak másfél órát aludtam!
– pillantott az órára.
-Meg még vagy három napot. De sebaj, hisz nem sietsz sehova, ugye?
-Nem. Nem sietetek sehova
– szólalt meg a lány egy pillanatnyi gondolkodás után. Hangjából mérhetetlen gyász és keserűség hallatszott ki, aminek most először volt képes hangot adni.

Végül úgy döntött, az öreggel marad, legalább addig amíg ki nem találja merre tovább. Rendszeres körutakat tett a környező területeken, néha napokig is eltűnve kutatott. Minden nap babonás megszállottsággal hitte, hogy ha elég kitartóan keres, megtalálja öccseit. Minden alkalommal egyre világosabbá vált, mennyire reménytelen is megtalálnia őket, de túl makacs volt ahhoz, hogy hagyja ezt a gondolatot beférkőzi az agyába. Azt mondák, hogy a gondolat veszélyesebb mint bármely vírus, ha egyszer megszületik, előbb vagy utóbb megfertőz mindent. Abigail azonban kitartóan küzdött a reménytelenség ellen, az öreg nyugalmat kínáló otthona biztonságát élvezve.
Donaldal is gyorsan megtalálták a közös hangot. A férfi beszédes természete tökéletes társra lelt a lány csendesében. Mindig újabb és újabb dolgokra tanította, meditációs technikákra és különböző főzetek elkészítésére. Abigél lassacskán elkezdett bízni benne, elmondott apróbb részleteket az életéről, de mindig gondosan kerülve a témát, hogy miért vándorolt egyedül az erdőben egy 17 éves lány. Beszélt viszont a rémálmairól, az amorf alakokról amik kísértik.
Hónapok teltek el és a lány egyre nagyobb tehernek érezte a titkolózását. Mintha hazudna valakinek, akinek nem lenne szabad. Egy nap eldöntötte, hogy színt vall. Talán az öreg még segíteni is tud, hiszen sok mindent látott már, akár a kardról is lehetnek információi. Éppen ebédeltek, amikor kihasználva a szempillantásnyi szünetet a férfi végtelen monológjában, gyorsan belekezdett mondandójába.
-Hazudtam. – vágott a közepébe – A nevemről. Az igazság az, hogy....
Ekkor látta meg azt ami jobban megrémisztette mint bármi az elmúlt hónapokban. Egy apró villanás, egy szakadás a hibátlan lepedőn, ami tiszta volt és egész, már-már makulátlan. Ám az a rövid pillanat, a mohó csillogás Donald szemében, mintha mély álomból ébresztette volna. Leleplezte az oly aprólékosan megalkotott álcát, amely részleteiben éppen olyan tökéletesen kidolgozott volt, mint egészben. És amint a valóság áttör a jól felépített hazugságon, már nincs visszaút.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Abigail Srien on Kedd Júl. 05, 2016 12:28 pm

Kedves Abigail! Nagy örömmel olvastam az első élményedet, a tündefélék amúgy is a szívem csücskei. Kezdjünk is bele az elenőrzésbe! Nagyon szépen leírtad a karakter kétségbeesését, ahogyan az őt ért sokk után próbál magához térni, kapaszkodni abba, hogy fáradhatatlanul keresi a testvéreit, és bíztatja magát, hogy már mindjárt rájuk, talál, már csak egy kicsit kell kibírni, de mégis ami napoknak tűnik abból több hónap lesz. Ez után felüdülés lehetett volna, hogy otthonra és nyugalomra találsz Donald házikójában, igazából már vártam, hogy hol lesz a csavar (gyanús volt, hogy azonnal olyan kedves volt és csak úgy be is fogadott, bár simán lehetnek ilyen habókos öregek akik igazából már csak a társaságnak is örülnek), ami el is jött a végére, bár nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a vége a történetnek, véget ér-e a közös utatok együtt, és ha igen akkor hogyan. Remélem folytatod a történetet!

Néhány apróságra azért szeretném felhívni a figyelmed:

"Hónapok óta nem aludt egy óránál többet" - értem, hogy azt szeretted volna mondani, hogy egy huzamban egy óránál többet, de kicsit megtévesztő.

"mintha csak egy cigarettacsikket dobna el hanyagul", "szörnyű kazetta" - Veronián nincsen cigaretta, a dohányzás egyelőre a pipázással egyenlő, így a cigarettacsikk és a kazetta szavak (és a hasonlatok amikben használod őket) bár érzékletesek, de nagyon világidegenek, én azt javaslom hogy próbáld meg kerülni őket a jövőben.

Természetesen jár a 100 tp és 1000 váltó, és mivel ez az első élményed tárgyjutalomban is részesülsz:

Név: Tenacity
Típus: Talizmán
Leírás: Egy különleges, fából faragott talizmán, ami képes teljesen elűzni a test fáradtságát, akkor is ha a viselője már az összeesés szélén áll. A talizmán mágiája két nap alatt töltődik újra.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Similar topics

-

» Abigail and Cole

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.