[MK] Eschiva van Haanrade

Név: mrs. Kather
Faj: ember
Frakció:úrinő
Kaszt: szeretőtartó feleség
Nem: igen
Kor: 45 (?)

Kinézet: nagyon szép

Jellem: nagyon kedves

Előtörténet:
Amikor először megszólalt, azt mondta: akarom.

Amikor először ültem lovon, úgy éreztem, mintha soha nem lettem volna teljes ember egészen odáig. Előrehajoltam, hogy a sörényébe markoljak. A testem olyan pontosan illeszkedett a gerince vonalához, mintha egyszer hozzám tartozó lett volna, de valami megmagyarázhatatlan átok elszakított volna a fizikai valóm e szerves részétől. A pillanat maga olyan volt, mint az első szerelem. Tíz éves, gyermeki szívem zabolázhatatlanul dobogott, fürgén ütközve neki a mellkasomnak, mint a csontbörtönéből szabadulni vágyó kismadár. A levegő langyosan csúszott végig a torkomon, kitöltötte a tüdőm. Mintha magának a szélnek a hátára ültem volna. Mintha magam volnék a szél. Tomboló, megállíthatatlan hurrikán.

Amikor először láttam, arra gondoltam, hogy olyan, mint a kedvenc porcelánbabáim egyike. Mint a telehold, olyan sápadt volt a bőre, az arca hosszúkás, az orra fitos, a tekintete lágy, de hideg, zöld, mint a hóharmat verte fenyves. Édesanya később megkérdezte, hogy tetszik-e nekem a fiú, hogy szeretném-e, ha a felesége lennék. Hónapokkal később, mikor a nappalinkban ültek – az apja konyakot kortyolgatva –, hűs tekintettel méregettem őt – éreztem, hogy kényelmetlenül mocorog a pillantás súlya alatt –, azt mondtam anyám felé fordulva: Megteszi. Csak mert nem volt lehetőségem visszautasítani, az még nem jelentette, hogy ezt neki is tudnia kell.

Amikor először tartottam a karjaimban a fiam, tudtam, hogy azelőtt a pillanatig nem is ismertem az igazi boldogságot. Annyi szeretet feszült a szívemben, hogy majdnem széthasadt. Az érzés az egész testemben ott csordogált, kitöltötte a lüktető izmokat, bármilyen istennél hatalmasabbnak éreztem az erejét. Azon gondolkodtam, hogy egy ilyen csöpp teremtés, ami egyébként annyi fájdalmat okozott – s el se mertem képzelni, mennyit fog még −, hogyan volt képes felforgatni mindent, amiben eddig hittem, méghozzá ilyen elemi erővel, ennyire ösztönösen, anélkül, hogy egyáltalán akarta volna. Azt hiszem, a férjemet se tudtam szeretni egészen addig a pontig, amíg nem kaptam meg tőle a fiam. Azután pedig már hogy szerethettem volna? Hol maradt volna neki a hely a szívemben az én pici fiam mellett?

Amikor először megláttam tüzes tekintettel magyarázott az isteni kegyelemről. A tűzre vetett nedves fa szikráihoz hasonlóan pattogott a hangja, megperzselte a bőröm, ahol hozzám ért. Az íriszét az éjfélkor elsúgott titkok barnája színezte, a szeme kápráztatóbban ragyogott, mint a tündöklő szentjánosbogarak. A szája szigorú, feszes vonal. Szerettem volna lecsókolni róla a szavakat.
A falak félve remegtek meg, amerre elsiklott a hangja, a festmények és szobrok mindenfelé néző szemei csak rá fókuszáltak, mikor beszélt. Én visszafojtott lélegzettel figyeltem, akárcsak a márványarcok domborulatai vagy az olajvonások. Minden érzékszervem kitöltötte a belőle sugárzó élet. Hallani, látni, szagolni, kóstolni, érinteni szerettem volna.

Amikor először láttam, már akkor tudtam, hogy akarom.