Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Alysha Sonnen
Faj: ember
Frakció: Északi Királyság
Kaszt: arkán mágus
Út: az okkult útja
Nem: nő
Kor: 24
Megjegyzés: Neil Remington hozott
Kinézet: Mit is mondhatnék a külsőmről? Hosszú, rózsaszínes hajam van, erről általában könnyen megismernek. Alkatom nyúlánk, a többségnél kicsivel magasabb vagyok. Olyan ruhákat szoktam hordani, melyek elsősorban kényelmesek, de azért csinosak is. A nadrágot és a szoknyát is jól viselem. A férfiak számára, azt hiszem, előnyös külsővel rendelkezem, bár nem mondhatnám, hogy igyekszem bárkit is elcsábítani. A mozgásom kifinomult, úri hölgyekhez való. Gyakran hordok ékszereket és oldaltáskát.
Jellem: Azt mondják, rideg vagyok és távolságtartó. Valószínűleg igazuk van, bár ettől még nem érzem rossz embernek magam. Tény, hogy nem lennék jó anya, se jó szerető, vagy épp katona. Nem mintha ne lenne bennem empátia, épp ellenkezőleg! A morális iránytűm azt hiszem, teljességgel hibátlan. Inkább arról van szó, hogy minden olyan távolinak tűnik. A világot egy elreppenő madár szemszögéből figyelem. A hiányosságaim ugyanakkor cseppet sem gátolják utam, sőt, inkább egyengetik. Ha így folytatom, erős mágussá válhatok, vagy szorgalmas kutatóvá, ki rég elfeledett rejtélyeket old meg. Akár hírhedt fellépővé is. Elsősorban azonban önmagammá akarok válni, bármennyire is tűnjön lehetetlennek.
Előtörténet:
Úgy gondolod, elegendő érzékszerved van? Elvégre több, mint bármely más élőlénynek, nem igaz? Biztosan abban a tévhitben ringatod magad, hogy az a néhány apró lyuk a fejeden az igazságot mutatja neked. Az elméd pedig a segítőd, a tulajdonod, sőt talán te magad. Amit gondolsz a világról, az maga a valóság.
Elárulok egy titkot: nem létezik valóság. Vélemények vannak, némelyeké erőszakosabb, mint másoké, de igazából egyik sem ér egy fabatkát sem. Tudom, nem hiszel nekem. Még. Talán egy vallásba kapaszkodsz, a tudományba, vagy önön egoizmusodba, keresed a fogódzkodót az életen, ezen a hazug mesén, amivel elméd szórakoztatja önmagát.
Ha már úgyis itt a főtéren jársz, tekints a cirkusz színpada felé! Éppen Kay, a késdobáló lép fel. Pengéi nagy robajjal csapódnak a fába, alig pár ujjnyira vétve el a kikötözött nőt. A tizedik késénél tart. Persze te nem izgulsz a nőért, hiszen pontosan tudod, hogy Kay, ha akarná, akkor sem találhatná el.
Utánuk a nyakig bebugyolált, kétfejű Denton bohóckodik a színpadon. Macskát kerget, galambot fog, de végül mindig pórul jár, két arca dühösen veszekszik egymással, kezeivel saját magát ütlegeli. A közönség megállás nélkül kacag. Te persze tudod, hogy a pocakos, bebugyolált alak valójában két vékony ember sokat gyakorolt összjátéka. A közönség is tudja.
Pedig Denton tényleg egy kétfejű szerencsétlen, a ruhája nem rejt mást, csak egy iszonytató, torz testet. Csupán az egyik fej Denton, a másik valaki teljesen más.
Nem tudsz te semmit.
Üdv a memóriapalotámban! Valójában persze nem palota, még csak nem is épület, sokkal inkább egyfajta táj. Lebegő hegyek úsznak az alattam elterülő felhőkön, a sziklák közt embernagyságú kristályokkal szegélyezett ösvények tekeregnek. Itt tartom az emlékeim, hogy bármikor pontosan előhívhassam őket.
Épp egy kör alakú fennsíkon állok, a közepén egy sziklába szúrt kard. Azrael kardja, melynek küllemét kénytelen voltam képzeletemre bízni, hisz nem sikerült leírást találnunk róla. A fennsík szélén álló polcokon viszont sok másfajta leírás akad, tekercsek, melyeket olvasás után megsemmisítettünk, hogy csak a fejünkben maradhasson nyomuk, biztonságban.
Egyszer Vidos megkérdezte tőlem, mit kezdenék a karddal, ha rábukkanánk. Nem tudtam válaszolni. Ma sem tudnék. Csak a kérdés foglalkoztat: miért nem lehet megtalálni egy mozdulatlan tárgyat, ha több száz varázstudó keresi? De összességében ez is csak egy rejtély a sok közül. Mindenem feláldoznám, hogy megfejtsem, de amint összeállnak a kirakós darabkái, az egész értelmét vesztené. Az ember már csak ilyen, mindent pontosan addig akar, míg meg nem szerzi magának, semmivel se tovább.
De távolodjunk el a kardtól, hisz ma egy másik rejtély miatt vagyok itt. Saját magamért.
Az Eredet Ösvényen lépdelek, körülöttem erdők, hegyek, városok apró darabkái váltogatják egymást, ahogy a sorba rendezett emlékek mellett haladok. Amott három kislány játszik egy réten, mielőtt éhes farkasok támadnának rájuk. Arlise, Sabine és Henriette. Henriette, Sabine és Arlise. Tudni akarod, melyik vagyok én? Nem mondhatom meg, ugyanis az igazat megvallva, fogalmam sincs.
Némileg hazudtam neked. Ezek nem az én emlékeim, legalábbis nem a hagyományos értelemben. Ez itt például egy külső szemlélő évekkel későbbi története, melynek képzeletem adott testet. De akadnak olyan emlékek is az ösvényen, melyekről nem tudom, hogy kerültek oda. Ilyen például a síró nő arca, ki valószínűleg az anyám lehetett, a napraforgómezőn futkározó fiúcska, vagy a magas férfi, aki az apám vagy a nevelőapám kell, hogy legyen. Ennyit legalább kiderítettem: az anyám tiltott szerelem miatt menekült, Arlise és Sabine apja pedig két külön személy. De vajon Arlise vagyok vagy Sabine? Netán Henriette, akiről szinte semmit sem tudtam meg az évek alatt?
Jól kitaposott út ez, de ködös, folyton változó jelenetek szegélyezik. Kevés itt a valós emlék, azokat is egy gyermek elméje alkotta meg. A későbbi jelenetek már sokkalta élesebbek, megbízhatóbbak. Kerekek és lovak hangja kíséri a szekértársulatnál töltött éveimet, bár a távolból még néha azért felhangzik egy farkasvonyítás. Olykor az öreg Della néne lekvárjának illatát hozza magával a szél. Ő már egy jó évtizede a föld alatt porlad, de mintha ma reggel is a főztje illata keltett volna ki az ágyból.
A szekértársulatnál Lorának szólítottak. Eddigi életem legnagyobb darabkáját velük töltöttem, színészek, bűvészek és hontalanok közt. Ők tanítottak meg egyenesen állni, érthetően beszélni, álruhát készíteni, de a lovak és hangszerek megszelídítését is tőlük lestem el. Szorgalomra és művészetre neveltek. Mellettük többet láttam a világból, mint a legtöbben egész életük alatt. Az utakon, a vadonban és a színpadon nőttem fel, így talán érthető, hogy miért járok mágusként is inkább terepre, minthogy egy karcsú toronyban üldögéljek, poros könyvek felett.
Utazásaim során a legkülönfélébb népekkel hozott össze rövidebb-hosszabb időre a sors. Így találkoztam mesteremmel, Zeliggel is, ki a nyugati part és a főváros közti szakaszon lett útitársunk. Ő fogékonyságot vélt felfedezni bennem az arkán mágia iránt, én pedig hasznot ennek elsajátításában, így nem kellett sok idő, hogy felületes ismeretségünk mester-tanítvány kapcsolattá sarjadjon. Amikor végül Carolusburgban elváltunk, már tisztában voltam a varázslás alapjaival. Zelig rengeteg gyakorlatot tanított, melyek segítségével még évekig fejlődhettem nélküle is, de a lelkemre kötötte, hogy mielőbb keressem fel a mágusok iskoláját.
Akkor a cirkuszt választottam, hisz az a mozgó szekérhalmaz volt az otthonom. Tudnom kellett volna, hogy semmi sem tart túl soká, pláne nem egy ilyesfajta társulat. Az idős tagokat elvitték a keményebb telek, vagy jobb esetben letelepedtek valahol útközben, egy mozdulatlan ház nyújtotta nyugodt élet reményében. A fiatalokat ugyanakkor hajtotta az energia, a becsvágy és a versenyszellem, a társulat pedig rövidesen száz felé szakadt. Szétszóródtunk a szélrózsa minden irányában. Nem éreztem lelkifurdalást az elváláskor, sem gyászt, de bíztam benne, hogy néhányukkal még összehoz a sors.
Volt egy fogadalmam, ami a fővárosba szólított. A mágusok iskolájáig hosszú és rögös út vezetett, melyhez minden pénzemre és energiámra szükségem volt. Sajnos csak amikor már az akadémia falain belülre kerültem, akkor értesültem róla, hogy Zelig nem várt ennyit rám. Délre vonult, fontos küldetéssel, melynek mibenlétét sosem tudtam meg. Nem tért vissza.
A legtöbb ember életében akad egy pillanat, amikor hirtelen úgy érzi, nincs helye a világban. Amikor rádöbben, hogy nincs otthona, vagy megfogható célja. Ilyenkor gyakorta fogják a sátorfát, és messzire mennek, vissza se néznek szülőföldjükre. Távoli helyekre utaznak, új lehetőségek után kutatva. Én világéletemben vándoroltam. Úgy éreztem, talán ideje kipróbálni valami újat.
Az akadémiáról azonban hamar kiderült, hogy egészen más, mint amilyennek korábban képzeltem. Fiatal éveim után a mágusok iskolája szinte minden rejtélytől mentesnek tűnt. Csupa konkrétum, rangok, számok és ábrák. Magolás, gyakorlatok végtelen ismételgetése, bürokrácia. A színpad után rendkívül szűknek tűnt, mintha satuba fogták volna a gondolataim, vagy gátakkal szabályoznák folyásuk. Ráadásul állandóan hiányérzetem támadt. Ha valaki kérdezett tőlem valamit, sosem tudtam mit kellene válaszolnom. Akkor sem, amikor azt akarták tudni, mit csinálok este, és akkor sem, amikor arról faggattak, mi érdekel igazán. Azt hiszem, csak a színpadon tudtam, kinek is kell lennem. A valódi énem már két évtizede elvesztettem, egy faluszéli réten, a testvéreimmel játszva.
Nem adtam fel azonban a reményt, hogy egyszer ismét meglelem magam. A kirakós játékban néha egyetlen darabka szükséges csupán, hogy a mindaddig szerte szét fekvő részek egymáshoz kapcsolódhassanak. Talán holnap elhagyom ezt a várost. Vagy örökre itt maradok. Az is lehet, hogy egyszer fényt deríthetek arra, ki is voltam egykor. Sosem tudhatjuk pontosan, mit hoz majd a holnap. Valójában a tegnapot sem ismerjük.
Nézz a színpad felé, itt a záró attrakció! Én vagyok soron. Gúzsba kötött kezekkel zuhanok az üvegtartályba. Víz csobban segítőimre, miközben alámerülök az aranyhalak közé. A fedél hangosan csattan, aztán négy sarkára lakat kerül. A színpad közepére tolnak, a tartály aljára szerelt apró kerekek semmi kétséget nem hagynak: nincs alattam segítség. Láthatod azt is, milyen izgatottan úsznak körülöttem a halak. Apró buborékok szabadulnak ajkaim börtönéből, igyekeznek felfelé. Aztán elém húzzák a függönyt.
Tudod, mit fogsz látni, amikor ismét előbukkanok? Persze, hogy tudod. Nem lesz semmi bajom, csak vizes leszek egy kicsit. Az egyik segítő majd törülközőt terít rám, én kicsavarom a hajamból a vizet, a közönség pedig hangosan tapsol. De azt is tudod, mi történik addig? Ott a függöny mögött, a helyen, ami egy szemhunyásnyi időre megfosztott egyik érzékedtől? Tudod, hogyan kapok levegőt, szabadulok a kötélből, vagy a kívülről lelakatolt tartályból, ha egyáltalán valaha is benne voltam? Esetleg azt, hogy mégis mi a fészkes fenének vannak az aranyhalak?
Dehogy tudod. Nem tudsz te semmit.
Faj: ember
Frakció: Északi Királyság
Kaszt: arkán mágus
Út: az okkult útja
Nem: nő
Kor: 24
Megjegyzés: Neil Remington hozott
Kinézet: Mit is mondhatnék a külsőmről? Hosszú, rózsaszínes hajam van, erről általában könnyen megismernek. Alkatom nyúlánk, a többségnél kicsivel magasabb vagyok. Olyan ruhákat szoktam hordani, melyek elsősorban kényelmesek, de azért csinosak is. A nadrágot és a szoknyát is jól viselem. A férfiak számára, azt hiszem, előnyös külsővel rendelkezem, bár nem mondhatnám, hogy igyekszem bárkit is elcsábítani. A mozgásom kifinomult, úri hölgyekhez való. Gyakran hordok ékszereket és oldaltáskát.
Jellem: Azt mondják, rideg vagyok és távolságtartó. Valószínűleg igazuk van, bár ettől még nem érzem rossz embernek magam. Tény, hogy nem lennék jó anya, se jó szerető, vagy épp katona. Nem mintha ne lenne bennem empátia, épp ellenkezőleg! A morális iránytűm azt hiszem, teljességgel hibátlan. Inkább arról van szó, hogy minden olyan távolinak tűnik. A világot egy elreppenő madár szemszögéből figyelem. A hiányosságaim ugyanakkor cseppet sem gátolják utam, sőt, inkább egyengetik. Ha így folytatom, erős mágussá válhatok, vagy szorgalmas kutatóvá, ki rég elfeledett rejtélyeket old meg. Akár hírhedt fellépővé is. Elsősorban azonban önmagammá akarok válni, bármennyire is tűnjön lehetetlennek.
Előtörténet:
Úgy gondolod, elegendő érzékszerved van? Elvégre több, mint bármely más élőlénynek, nem igaz? Biztosan abban a tévhitben ringatod magad, hogy az a néhány apró lyuk a fejeden az igazságot mutatja neked. Az elméd pedig a segítőd, a tulajdonod, sőt talán te magad. Amit gondolsz a világról, az maga a valóság.
Elárulok egy titkot: nem létezik valóság. Vélemények vannak, némelyeké erőszakosabb, mint másoké, de igazából egyik sem ér egy fabatkát sem. Tudom, nem hiszel nekem. Még. Talán egy vallásba kapaszkodsz, a tudományba, vagy önön egoizmusodba, keresed a fogódzkodót az életen, ezen a hazug mesén, amivel elméd szórakoztatja önmagát.
Ha már úgyis itt a főtéren jársz, tekints a cirkusz színpada felé! Éppen Kay, a késdobáló lép fel. Pengéi nagy robajjal csapódnak a fába, alig pár ujjnyira vétve el a kikötözött nőt. A tizedik késénél tart. Persze te nem izgulsz a nőért, hiszen pontosan tudod, hogy Kay, ha akarná, akkor sem találhatná el.
Utánuk a nyakig bebugyolált, kétfejű Denton bohóckodik a színpadon. Macskát kerget, galambot fog, de végül mindig pórul jár, két arca dühösen veszekszik egymással, kezeivel saját magát ütlegeli. A közönség megállás nélkül kacag. Te persze tudod, hogy a pocakos, bebugyolált alak valójában két vékony ember sokat gyakorolt összjátéka. A közönség is tudja.
Pedig Denton tényleg egy kétfejű szerencsétlen, a ruhája nem rejt mást, csak egy iszonytató, torz testet. Csupán az egyik fej Denton, a másik valaki teljesen más.
Nem tudsz te semmit.
***
Üdv a memóriapalotámban! Valójában persze nem palota, még csak nem is épület, sokkal inkább egyfajta táj. Lebegő hegyek úsznak az alattam elterülő felhőkön, a sziklák közt embernagyságú kristályokkal szegélyezett ösvények tekeregnek. Itt tartom az emlékeim, hogy bármikor pontosan előhívhassam őket.
Épp egy kör alakú fennsíkon állok, a közepén egy sziklába szúrt kard. Azrael kardja, melynek küllemét kénytelen voltam képzeletemre bízni, hisz nem sikerült leírást találnunk róla. A fennsík szélén álló polcokon viszont sok másfajta leírás akad, tekercsek, melyeket olvasás után megsemmisítettünk, hogy csak a fejünkben maradhasson nyomuk, biztonságban.
Egyszer Vidos megkérdezte tőlem, mit kezdenék a karddal, ha rábukkanánk. Nem tudtam válaszolni. Ma sem tudnék. Csak a kérdés foglalkoztat: miért nem lehet megtalálni egy mozdulatlan tárgyat, ha több száz varázstudó keresi? De összességében ez is csak egy rejtély a sok közül. Mindenem feláldoznám, hogy megfejtsem, de amint összeállnak a kirakós darabkái, az egész értelmét vesztené. Az ember már csak ilyen, mindent pontosan addig akar, míg meg nem szerzi magának, semmivel se tovább.
De távolodjunk el a kardtól, hisz ma egy másik rejtély miatt vagyok itt. Saját magamért.
Az Eredet Ösvényen lépdelek, körülöttem erdők, hegyek, városok apró darabkái váltogatják egymást, ahogy a sorba rendezett emlékek mellett haladok. Amott három kislány játszik egy réten, mielőtt éhes farkasok támadnának rájuk. Arlise, Sabine és Henriette. Henriette, Sabine és Arlise. Tudni akarod, melyik vagyok én? Nem mondhatom meg, ugyanis az igazat megvallva, fogalmam sincs.
Némileg hazudtam neked. Ezek nem az én emlékeim, legalábbis nem a hagyományos értelemben. Ez itt például egy külső szemlélő évekkel későbbi története, melynek képzeletem adott testet. De akadnak olyan emlékek is az ösvényen, melyekről nem tudom, hogy kerültek oda. Ilyen például a síró nő arca, ki valószínűleg az anyám lehetett, a napraforgómezőn futkározó fiúcska, vagy a magas férfi, aki az apám vagy a nevelőapám kell, hogy legyen. Ennyit legalább kiderítettem: az anyám tiltott szerelem miatt menekült, Arlise és Sabine apja pedig két külön személy. De vajon Arlise vagyok vagy Sabine? Netán Henriette, akiről szinte semmit sem tudtam meg az évek alatt?
Jól kitaposott út ez, de ködös, folyton változó jelenetek szegélyezik. Kevés itt a valós emlék, azokat is egy gyermek elméje alkotta meg. A későbbi jelenetek már sokkalta élesebbek, megbízhatóbbak. Kerekek és lovak hangja kíséri a szekértársulatnál töltött éveimet, bár a távolból még néha azért felhangzik egy farkasvonyítás. Olykor az öreg Della néne lekvárjának illatát hozza magával a szél. Ő már egy jó évtizede a föld alatt porlad, de mintha ma reggel is a főztje illata keltett volna ki az ágyból.
A szekértársulatnál Lorának szólítottak. Eddigi életem legnagyobb darabkáját velük töltöttem, színészek, bűvészek és hontalanok közt. Ők tanítottak meg egyenesen állni, érthetően beszélni, álruhát készíteni, de a lovak és hangszerek megszelídítését is tőlük lestem el. Szorgalomra és művészetre neveltek. Mellettük többet láttam a világból, mint a legtöbben egész életük alatt. Az utakon, a vadonban és a színpadon nőttem fel, így talán érthető, hogy miért járok mágusként is inkább terepre, minthogy egy karcsú toronyban üldögéljek, poros könyvek felett.
Utazásaim során a legkülönfélébb népekkel hozott össze rövidebb-hosszabb időre a sors. Így találkoztam mesteremmel, Zeliggel is, ki a nyugati part és a főváros közti szakaszon lett útitársunk. Ő fogékonyságot vélt felfedezni bennem az arkán mágia iránt, én pedig hasznot ennek elsajátításában, így nem kellett sok idő, hogy felületes ismeretségünk mester-tanítvány kapcsolattá sarjadjon. Amikor végül Carolusburgban elváltunk, már tisztában voltam a varázslás alapjaival. Zelig rengeteg gyakorlatot tanított, melyek segítségével még évekig fejlődhettem nélküle is, de a lelkemre kötötte, hogy mielőbb keressem fel a mágusok iskoláját.
Akkor a cirkuszt választottam, hisz az a mozgó szekérhalmaz volt az otthonom. Tudnom kellett volna, hogy semmi sem tart túl soká, pláne nem egy ilyesfajta társulat. Az idős tagokat elvitték a keményebb telek, vagy jobb esetben letelepedtek valahol útközben, egy mozdulatlan ház nyújtotta nyugodt élet reményében. A fiatalokat ugyanakkor hajtotta az energia, a becsvágy és a versenyszellem, a társulat pedig rövidesen száz felé szakadt. Szétszóródtunk a szélrózsa minden irányában. Nem éreztem lelkifurdalást az elváláskor, sem gyászt, de bíztam benne, hogy néhányukkal még összehoz a sors.
Volt egy fogadalmam, ami a fővárosba szólított. A mágusok iskolájáig hosszú és rögös út vezetett, melyhez minden pénzemre és energiámra szükségem volt. Sajnos csak amikor már az akadémia falain belülre kerültem, akkor értesültem róla, hogy Zelig nem várt ennyit rám. Délre vonult, fontos küldetéssel, melynek mibenlétét sosem tudtam meg. Nem tért vissza.
A legtöbb ember életében akad egy pillanat, amikor hirtelen úgy érzi, nincs helye a világban. Amikor rádöbben, hogy nincs otthona, vagy megfogható célja. Ilyenkor gyakorta fogják a sátorfát, és messzire mennek, vissza se néznek szülőföldjükre. Távoli helyekre utaznak, új lehetőségek után kutatva. Én világéletemben vándoroltam. Úgy éreztem, talán ideje kipróbálni valami újat.
Az akadémiáról azonban hamar kiderült, hogy egészen más, mint amilyennek korábban képzeltem. Fiatal éveim után a mágusok iskolája szinte minden rejtélytől mentesnek tűnt. Csupa konkrétum, rangok, számok és ábrák. Magolás, gyakorlatok végtelen ismételgetése, bürokrácia. A színpad után rendkívül szűknek tűnt, mintha satuba fogták volna a gondolataim, vagy gátakkal szabályoznák folyásuk. Ráadásul állandóan hiányérzetem támadt. Ha valaki kérdezett tőlem valamit, sosem tudtam mit kellene válaszolnom. Akkor sem, amikor azt akarták tudni, mit csinálok este, és akkor sem, amikor arról faggattak, mi érdekel igazán. Azt hiszem, csak a színpadon tudtam, kinek is kell lennem. A valódi énem már két évtizede elvesztettem, egy faluszéli réten, a testvéreimmel játszva.
Nem adtam fel azonban a reményt, hogy egyszer ismét meglelem magam. A kirakós játékban néha egyetlen darabka szükséges csupán, hogy a mindaddig szerte szét fekvő részek egymáshoz kapcsolódhassanak. Talán holnap elhagyom ezt a várost. Vagy örökre itt maradok. Az is lehet, hogy egyszer fényt deríthetek arra, ki is voltam egykor. Sosem tudhatjuk pontosan, mit hoz majd a holnap. Valójában a tegnapot sem ismerjük.
***
Nézz a színpad felé, itt a záró attrakció! Én vagyok soron. Gúzsba kötött kezekkel zuhanok az üvegtartályba. Víz csobban segítőimre, miközben alámerülök az aranyhalak közé. A fedél hangosan csattan, aztán négy sarkára lakat kerül. A színpad közepére tolnak, a tartály aljára szerelt apró kerekek semmi kétséget nem hagynak: nincs alattam segítség. Láthatod azt is, milyen izgatottan úsznak körülöttem a halak. Apró buborékok szabadulnak ajkaim börtönéből, igyekeznek felfelé. Aztán elém húzzák a függönyt.
Tudod, mit fogsz látni, amikor ismét előbukkanok? Persze, hogy tudod. Nem lesz semmi bajom, csak vizes leszek egy kicsit. Az egyik segítő majd törülközőt terít rám, én kicsavarom a hajamból a vizet, a közönség pedig hangosan tapsol. De azt is tudod, mi történik addig? Ott a függöny mögött, a helyen, ami egy szemhunyásnyi időre megfosztott egyik érzékedtől? Tudod, hogyan kapok levegőt, szabadulok a kötélből, vagy a kívülről lelakatolt tartályból, ha egyáltalán valaha is benne voltam? Esetleg azt, hogy mégis mi a fészkes fenének vannak az aranyhalak?
Dehogy tudod. Nem tudsz te semmit.
