[Hilde&Asael] Magánjáték: Vissza az Iskolapadba

A tavaszi nap embertelenül - vagy démontalanul? - sütött be a tanterem ablakán, pusztító sugarakat záporoztatva gyertyafényhez szokott szememre és bőrőmre. Néhány bárányfelhő komótosan úszott el a Nagytorony sziluettje mellett, a negytemplom tornya körül pedig három varjú keringett valószínűtlenül lassan. A nyitott ablakon keresztül lágy szellő, mozdult át a termen, magával hozva az alig száz méterre lévő főtér zajait.
Felsóhajtottam, majd végignéztem a szorgosan körmölő osztályon. Csendben dolgoztak, épp a nagy fekete palatáblára felrajzolt címerek mellől másolták az általam hibátlanul felvésett információkat. Ez volt a középhaladó csoport, frau Kierchegarddal hosszas megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy jobb ötlet így beosztani őket. Tizenketten voltak a csoportban, így sok pad üresen állt, ugyanis a kezdők bőven többen voltak. Nekik nem is tartottam heraldikát, a középhaladók a kezdőkkel ellentétben jó eséllyel lesznek majd lovagok és mágustanoncok, nekik meg nem ártott, ha ismerik mindezt.
Ahogy a számolást, betűvetést, olvasást, és a nagy tudományokból az alapszinteket. Gondoljunk csak bele, milyen katasztrofális lenne, ha egy rangos lovag - tegyük fel - nem tudna osztani. Elég hamar kidobnák az egységéből, az már biztos.
Megráztam a fejem a gondolatra, majd ásítottam egyet. Az óra a harmadik felében járt, csengetni nem kellett, a Hellenburgi nagyemplom harangozója tökéletesen jelezte mindig a pontos óraközöket. A diákok kezdték befejezni a másolást, így felálltam, megigazítottam a ruhám, majd végignéztem a társaságon. Tíz-tizenkét szempár már rám szegeződött, így belekezdtem a mondandómba.
- Szóval ahogy az előbb leírtátok, a felső címer az északi Nordenburg család jelképe. Nagy földbirtokosok a második démonháború után lettek, de a nemesi címük...
Egy lány keze repült a magasba, én pedig rámutattam a pálcámmal, ami nevezetesen a Diszciplin nevű legkedvesebb mágikus tárgyam volt.
- Tanárnő, nem hasonlít ez egy kicsit a von Himmelreich címerre? - Szinte biztos voltam benne, hogy botorságot beszél, de ránéztem azért mégegyszer a rajzomra, nem kevertem-e össze valamit. Valamennyi hasonlóságot mutatott, főleg az elrendezés meg a felosztás, de a szimbolikája élesen eltért. Visszanéztem a lányra, és legyintettem.
- Csak képzelődsz. Nagy zűrzavar lenne, ha a zsinatelnök északi családokkal lenne kapcsolatban... - Elmosolyodtam, a gyerekek is így tettek. Még hogy von Himmelreich északi...! Folytattam is az órát tovább, vagyis csak folytattam volna, de kopogást hallottam a terem ajtaján.
- Tessék!
Felszólításomra nem más, mint Hilde von Nebelturm, kedves útitársam lépett be. Nem tudom mi járatban volt, de a diákoknak érdekes lehet, szóval gyorsan odasiettem hozzá.
- Hilde kisasszony! Mi járatban? - Gyorsan a gyerekek felé mutattam - Na, ő itt akiről a múltkor meséltem, vele voltunk az északi királynál, Hilde von Nebelturm. Tudja valaki, milyen a címerük?

* Sötét napok voltak ezek, sötét, szégyenteljes napok, olyasfélék, ahol mindenki talál egy elmés kis megjegyzést, amivel aztán bemutathatják elméjük élesre csiszolt szemtelen élét. Az egész fiaskó egy roppant egyszerű problémának hála kezdődött, s most így felnőttségének megünneplésére olyasféle dorholásba letten része, melyhez aztán gyermekkora óta aligha volt szerencséje. Valóban egyszerű eset volt, az egyik esperes megbízta, hogy fizesse ki a mesterembereket, akik segítségével építkezésre került egy új épület a város szélén, valamilyen egyházi okokból. Jó helyen volt jókor, megbíztak benne ennyire, elfogadta hát a dolgot. Egészen pontosan 2300 váltónyi jutalom volt a tét, 13 jóember között. Fejfájósan számolta és számolta át az összegeket, ám akárhogyan is nézte, a bankó nem vált elég részre. Ellátogatott egy konzorciumoshoz, végül mind a pénzt felváltva egyre kisebb és kisebb elérhető értékbe, s azt pakolta bolond módra 13 kupacba, ám még így is híja volt az összegnek, így szégyennek szemére magának a zsoldjából egészítette hát azt ki, s végül meglátogatta a mesterembereket az így felváltott összeggel. A jóemberek persze elfogadták a fizetséget, de visszakerült az esperes fülébe a történet, aki aztán olyan irgalmatlan módon megszidta az ostobaságért, hogy kukoricára térdelve kellett kint ülnie a keringőben két egész napig, s ha ez nem lett volna elég, még el is küldte, hogy szamár módjára beüljék a gyermekek közé órára, merthogy ilyen tökkel a fején aligha lehet bármiféle dolga ott, ahol lakozott. Térde még most is sajgott, ahogy végül belépett az árvaház épületébe, s kevés keresgélés után végül fellelte a tantermet, ahonnét a kréta száraz nyikorgásának undorító hangja hangzott kifele. Kivételesen nem volt rajta páncél, aligha érezte volna magát jól idebent teljes menetfelszerelésben, pláne nem egy ilyen forró napon. Csakis a palástot hordta, alant pedig inget, ez is éppen eléggé hevítette testét, ahogy végül bekopogott, majd a bent lévő tanár engedélye után be is lépett a terembe. Ott gyermekek sorakoztak pedánsan körmölve a tabula rasára, valami hihetetlen unalmas dolgokat, amikhez aztán aligha volt bármiféle köze őneki.
- Asael kisasszony... Fontos ügyben érkeztem. * A kérdésre, melyet a gyermekeknek szegezett a démon, csak halványan elfordította a fejét, nem élvezte a figyelmet, pláne nem a gyermekektől. Valahogy sosem szerette őket, türelme aligha bírta a hangoskodó démonok izgága természetét, azok takonybuborékos humorát, nyáladzó temperamentumát. Ingéből pecsételt levelet vett elő, szamárságának egyértelmű jelét, s közelebb lépett a tanárnőhöz, átadva neki az üzenetet * - Ebben benne van minden, amit... Tudni érdemes.
* Végigtekintett ismét a rendetlen teremtéseken, hangtalan szimpátiát érzett irántuk, olyasféle bajtársi szeretetet, amit a katonák ismernek csak. Együtt fognak vajon szenvedni, vagy hál Istennek külön órán? Jó kérdés volt, de lényegében azt se tudta, hogy mi lehetett a levélben, kivéve persze azt, hogy valami szégyenteljes. A fél parókia rajta nevetett már a történtek után (Mert persze nem maradt két ember között), ennél nagyobb közröhej tárgya már véletlenül sem akart volna lenni, ám persze látszólag ez sajnos elkerülhetetlen sors volt... Talán hoznia kellett volna egy brióst.

A vihar előtti felhős égboltnál komorabban vettem át a levelet Hildétől. Megint megbízás, megint küldetés persze. Megnéztem a pecsétet, nem a zsinat, nem a király, hanem az esperes volt.
Az esperes.
Ennyire lement az értékem? Királyi fejvadászlevelem van, kérem! Még hogy az esperes adjon nekem megbízásokat...! Eldöntöttem, hogy az utolsó váltóját is legombolom a perselypénzéből, bármi is legyen a feladat, és indulatosan kibontottam a levelet.

"Asael kisasszony,

Az ön előtt álló Hilde von Nebelturm, Hellenburg védelmezője, meg csak Isten tudja milyen tettek véghezvivője, a mai napon iskolapadba küldetik a központi parókia által, egész addig, amíg meg nem tanulja a hiányosságait. Az okok a következőek:
- Kettőezerháromszáz váltó tizenhárom részre osztásának képtelensége
- Feltételezhetően más tanbeli hiányosságok
- Mert lovag, és ez méltatlan hozzá.

Kérem egész nyugodtan alkalmazzon bármilyen fenyítőezközt, ha a kisasszony engedetlenkedne.
Életére és munkájára Isten bő és gazdag áldását kívánjuk!
Esperesi hivatal"

Be kell hogy valljam, a végére majdnem elnevettem magam, de szerencsére gyorsan kapcsolatam, hogy milyen kellemetlen is lehet az egész helyzet Hildének, szóval visszafogtam magam, és az egyik szabad hely felé mutattam.
- Na, nem tudja senki? - kérdeztem ismét, hogy ne akadjon meg az óra menete. Bátortalanul jelentkezett egy fiú, a legfiatalabb a csoportban.
- Van benne ilyen izé... virág!
- Igen, igen, nem rossz, de nem egészen. Hilde kisasszony mindjárt el si mondja, hogy pontosan milyen, mivel egy kis ideig velünk fog tanulni! - Néztem Hildére a legragyogóbb mosolyommal. Na nem azért, mert annyira kedvesnek akartam tűnni, de így nem röhögtem el magam egyből. A diákok összesúgtak, és izgatottan figyelték a vámpírnőt.
Az egész helyzet annyira hihetetlenül szórakoztató volt, hogy alig bírtam magammal. Amiről még egyébként nem is tudott Hilde, az az, hogy a középhaladó csoportban mindenki tud már osztani, és hamarosan össze kell mérnie magát egy halom meglehetősen tudálékos tízévessel.

* Izgága tetetett türelemmel figyelte ahogy a tudásdémon elolvasta a levelet. Próbálta fürkészni annak arcát, ám nem lelt rajta semmi olyasféle gesztust, amiből túlságosan sokat tudott volna leolvasni, az időnként történő kis rándulások kivételével, de ezekből aligha tudta volna eldönteni a másik mit is gondolt... Akárhogyan is, Asael egy üres helyre mutatott, két gyerek között. Az egyik egy vörhenyes kis lurkó volt számos szeplővel, s olyasféle arckifejezéssel, mint amit egy olyan gyerek viselne aki játék közben változtatja meg a szabályokat. A másik egy lány volt, kifejezetten halvány bőrrel, s szalmaszőke hajjal. Kis habozás után leült közéjük. Kicsinek találta a széket, de nem nagyon tehetett mást, karjait keresztbe tette, s rezignáltsággal bámulta a démont, aki az egyik gyermekkel csevegett. Annak válasza körülbelüli volt, ám ha más nem, a lényeget eltalálta. Zavartan húzta ki magát a kérdésre, kelletlenül körbepillantva. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar pellengérre állítják majd. A szemek felé fordultak, némi elvárást vélt felfedezni...
- A címer vörös alapon egy fekete üllő, aminek a tetejében egy Szellemorchidea van fehérben.
* Miután válaszolt, kissé hátrébb dőlt, de nem azért mert annyira meg lett volna elégedve, nemes egyszerűséggel nem akart tovább a figyelem középpontjában lenni (Ha ez egyáltalán lehetséges volt pozíciójától függően). Egyáltalán mi a fenét csinált ilyen pisisek között? Méltánytalanak találta ezt az egészet, úgy illett volna, hogy talán magánórát kap vagy valami hasonló... Erre itt ülhetett, és figyelhetett a heraldikára, ami aztán tényleg rohadtul nem érdekelte... Csak egyetlen jó volt ebben az egészben, mégpedig hogy Eckbert nem volt itt. Az lett volna a halála, ha mégis megjelent volna, de szerencsére sakkozni volt valakivel, így megúszta ezt a szégyent.

A játékot inaktivitás miatt LEZÁROM.