Egan Foley

Régi korok, elfeledett dolgok I. rész
A héber nyelv nyomában I.rész
Az utazás nehézségei I.rész
A Holdvallásról I.rész

Állok egy helyben, s tekintetem azon ismeretlen nyelv cirádás betűit fürkészi, amit képtelen vagyok elolvasni. Tán valamikor egy tartóoszlop lehetett, s azon ilyen felirat. Vajon van belőle több is? Mi célból készülnek ezen írások? Ha tudnám, akkor nem foglalkoznék vele többet. De a lényem legmélyén még sem hagy nyugodni a gondolat, hogy ilyen egyszerűen felhagyjak ezen kutatásaimmal. Tudni akarom! Nem tántoríthat el senki sem! Fiatal vagyok és életerős, ebből kifolyólag, ha kell gyorsan eltűnök baj esetén. Még egyszer végigsimítok a kacskaringós vonalakon, ami a romon található. Hasonló színű, mint a mi Holdszentélyünk építőelemei, annyi különbséggel, hogy ez még fennmaradt régi állapotában, míg odahaza némileg újra lett hasznosítva. Vajon fennmaradtak a rajtuk levő írások? Lejegyezte egyáltalán valaki? Vagy mit sem törődve a halandzsával egyszerűen rombolt, hogy végre alkosson belőle valami újat. Nem tudom, az nagyon régen volt. Megmaradok ebben a bizonytalanságban, míg egyszer egy szép napon meg nem találom a kincses ládika kulcsát. Addig annyit tehetek, hogy kutakodom tovább. Létezik-e egyáltalán valaki, aki el tudja olvasni ezen betűket? S ha igen, akkor az még képes felfogni annak jelentését? Változnak az idők, így lassanként minden más ugyanúgy formálódik. Valami elvész, de van, ami megújul és tovább él, míg van ki életet lehel belé. Így van ez a nyelvvel, a hagyományokkal, s minden mással, ami beépül egy faj mindennapi életének sodrába. Ezen cirádás betűk tulajdonosai kik voltak valójában? Fennmaradtak-e vagy pusztán porladó romokat, s olvashatatlan írásokat hagytak maguk után? Mit csináltak? Mit tettek? Igen, megannyi kérdés suhan át az agyamon, amire választ szeretnék kapni. Tán lehet, hogy sosem történik meg, de lehet, hogy csupán egy nagyon kis részét. Vajon lesz követőm, utódom, aki folytatja a munkásságom? Egyelőre nincs senki, aki mellém szegődne, vagy csupán támogatna a tevékenységemben, egyedül vagyok. Gondoskodnom kellene arról, hogy ne vesszen kárba a fáradozásom, de óh ti Veronia szép tünde női? Ti vagytok olyan rejtélyesek, s ti sötét tünde szépségek, e tekintetben ti sem panaszkodhattok.
Mikor elegendő ideig néztem a betűket, akkor papírt és író eszközt ragadva próbálkozom meg leírni. Öt perc múlva döbbenek rá, hogy az előttem látható írást nem olyan könnyű lejegyezni, mint én magamban elképzeltem. Hoppá! Megint elrontottam, kezdhetem elölről az egészet. Ideges vagyok e tény miatt, mert szeretnék tovább indulni minél hamarabb, míg a Nap le nem bukik a horizont alá. Ugyan látok a sötétségben, de van olyan sanda gyanúm, hogy a Holdfényben nem vehetőek ennyire tisztán ki a betűk, mint  fényes nappal. Sietnem kell, mert alapból úgy délután három óra környékén érkezhettem meg. Vagy maradjak itt, míg sikeresen le nem jegyzem? Ismeretlen számomra e környék, s ki tudja, hogy miféle vadak, szörnyetegek élik itt életüket. Egy magányos utazónak szembe kell néznie azon valósággal, hogy esetleg megtámadja valami, amiről fogalma sincs. Izgalommal tölt el engem e tudat, ezért gyakran nézek körbe, hogy minden rendben van. De térjünk vissza a betűkhöz! Hogy képesek ezt gyorsan leírni? Vagy lehetetlenségre gondolnék? Próbálkozom olyan szabályossággal lejegyezni ezen írást, mint ahogy a szemem előtt mutatkozik. Sehol sem látok eltérést, nincsenek kilógó, vagy csupán felesleges vonalak. Ez teljesen szabályos, ami engem bámulatba ejt. Csodálatosnak tartom ezen tökéletességet, s tán bután hangzik, de valami megfoghatatlan harmóniát áraszt magából. A sötét tünde betűkkel kapcsolatosan van valami hasonló, meg a tündéknél is. Az embereknél, démonoknál és vámpíroknál nem érzékeltem törekvést a betűk az olvashatóságára. Egyszerűen félreolvashatják mások, vagy egyszerűen nem úgy fogják értelmezni. Ezért tartom fontosnak, hogy az írás legyen jó és értelmezhető; ezáltal elkeserülve azon eseteket, amit egyszerűen úgy neveznék, hogy a nyelv a rombolása. Igaz nem mindenki tud írni, vagy olvasni, de ők szintén alkotó elemei az egésznek. Nem vehetjük figyelmen kívül a kimondott szavakat. A nem tiszta kiejtés szintén, romláshoz és jelentés változáshoz vezethet, vagy csak egyszerűen tájszavak jönnek létre, ami végül egy-egy tájegység sajátja lesz. Érdekes dolgok ezek. Az idő halad, s én még mindig a betűk lejegyzésével foglalkozom. Eszembe juttatja azon időket, mikor kisgyerekként a betűket próbáltam megformálni, de a kezem még nem állt rá. Az egyiknek nagyobb lett a hasa, vagy egyes vonalak nem lettek tökéletesen egyenesek. Addig gyakoroltatták velünk, míg hozzá nem ügyesedtünk, míg tökéletesen el nem sajátítottuk a betűk írását. Utána következett a betűk gyors leírása. Még sosem szenvedtem annyit, mint akkor. Szép is legyen, s még gyorsan is legyen leírva. Nekem sokkal több időbe tellett elsajátítani ezeket az alapokat, mint másoknak. Nem az a gyors tanuló vagyok. Már a harmadik teleírt papírt gyűrőm össze, mert a betűk komoly gondokat okoznak nekem. Valahol mindig elrontom, s nem úgy néz ki, mint az eredeti szövegen. Ha találkozok egy olyan idegennel, ki el tudja olvasni, akkor nem magyarázkodhatok, hogy így vagy úgy volt. Valószínűleg kinevetve engem. Ha már belefogtam, akkor végigcsinálom. Szürkülni kezd a táj, ahogy egyre kevesebb napfény világítja meg azt a helyet, ahol jelenleg vagyok. Régi romnál, ami elfeledett dolgokról suttog. Olyanokról, amit a mai fajok mindegyikét hidegen hagyna. A belső lényem viszont azt mormolja állandóan a fülembe, hogy foglalkozzak vele, mert egyszer még hasznos lehet. Végül a sok-sok eltöltött idő után, gyér fényviszonyok alatt sikerül lejegyeznem ezt a nem túlságosan hosszú szöveget. Fáradtnak érzem magam, pedig nem végeztem túl nagy fizikai munkát. Gyorsan elrakom a papírt biztos helyre, hogy ne sérüljön. Óvom víztől és fizikai sérüléstől, esetleg mágiától. Éhes vagyok, de nagyon. A kemény koncentráció közben fel sem tűnt ezen szükségletem, csupán most, mikor megvagyok vele. Megkeresem a batyumban az ételes zsákom, amiben némi száraz kenyér és kolbász van. Innivaló tekintetében nincs hiányom, az idefelé jövet előtt az egyik forrásnál feltöltöttem a kulacsaim vízzel. Nincs mit tenni, mint megenni.  Kezembe veszem az éles bicskám, s apró falatkákat készítve látok hozzá az esti dinóm-dánomnak. Az étkezés végére nem tagadom, de megfájdul az állkapcsom, de most már tele a hasam. Ez a tény megnyugtat, úgy mint az est beállása. Sötétség uralkodik a tájon, azonban az éjszakai látásnak köszönhetően tovább élvezhetem a környezetem szépségét. Szedelőzködöm, majd a cuccaimat ellenőrzöm, hogy mindenem megvan-e? Egy sóhajtás tör fel belőlem, aztán búcsúzásba fogok ettől a helytől, s annak szellemiségének képviseletétől. Önkénytelen jut eszembe egyik Holdpap tanítom szavai: „Tiszteld a régit, óvd az újat!” Mosoly ül rá az arcom vonásaira, mert szép emlékek fűződnek ahhoz az időkhöz. Egy darabig állok a helyemen, aztán lassan megindulok a hazafelé vezető úton.
Teliholdas éjszaka lesz, ami a legszebb szokott lenni. A Holdanya vezető fénye, ahogy a világra hozott gyermekét óvón terelgeti a helyes úton. Melegség áraszt el, s ezzel egyetemben egy olyan nyugodtság uralkodik el rajtam, ami minden Holdpap fő tulajdonsága, legalábbis én úgy vélem. A sziklaszilárdság, a törhetetlenség és az ellenállás. S bizony ehhez kapcsolódik a mi hitünk, a meggyőződésünk. Elég csak a Holdra nézni, s megfigyelni azt, hogy milyen sok sebet kapott már, de még mindig ott van. Nem tört meg és nem panaszkodik. Haladok előre, s a táj közben szépen változik körülöttem, ahogy a két lábammal a kilométereket falom. Nyugodt tempóban haladok, s feltétlenül halkan próbálok lépdelni az ösvényeken, hogy a körülöttem levő éjszakai élet hangjait halljam. Fontos eleme a túlélésnek, ha a környezetre figyelünk, ezáltal megelőzhető a baj. Egy 20 kilométer séta után a távolban, a fák sűrűje között tábortűzre leszek figyelmes. Nem sokkal később az enyhe szellő fújja az arcomba a füstöt. Megállok, s azon nyomban körülnézek, hogy nem-e áll már lesben valaki. Egy darabig csupán hallgatózok, aztán megindulok a tűz irányába.
Abban reménykedek, hogy nem olyan idegenek futok bele, akik tele vannak gyűlölettel, fájdalommal és keserűséggel. Tíz méter van már csak hátra, mikor oldalról megszólal egy határozott férfi hang.
- Ne mozdulj, ha kedves az életed! Csak semmi meggondolatlan mozdulat! – hallatszik, mire én megállok. Szívesen engednék a kíváncsiságomnak, hogy ki az, aki meglepett engem. Egy picit a hang irányába fordítom a fejem, s nem túlságosan jól, de kiszúrom az alakot. Egy vámpír az! Közeledik felém, s mikor megérkezett hozzám, akkor ennyit kérdez.
- Te meg ki vagy? Mit keresel itt?   – hangja parancsoló, s ellenmondást nem tűrő.  Megnézem a vonásait, a testfelépítését, s csak aztán adom meg neki az annyira áhított információt.
- Egan Foley vagyok, Holdpap. Vándor vagyok jelenleg, s ezen tájon tevékenykedem. – árulom el neki, azonban ő egyből rám szól.
- Egészen pontosan miben sántikálsz? – mondja felém, s a jól megszokott fájdalmas sóhajtásom tör elő ajkaim között. Nehezemre esik válaszolni egy ilyen bizalmatlan vámpírnak.
- Csupán kutatok, régi romokat. – összébb húzza a szemeit az idegen, aztán hátulról a tenyerével végül a tűz felé lök. Majdnem felbukok egy kiálló gyökérben.
- Indulj Holdseggű! Aztán mesélni fogsz erről. – hangzik keményen, s mivel nem ad más választási lehetőséget, így a tűz irányába sétálok. Mikor megérkezem oda, akkor leültet a földre, majd velem szembe leül egy faragott tuskóra. Vadász számszeríját felém tartja,  s a nyílvessző pedig pontosan felém mutat, a célpontra. Ilyen távolságból nem lenne esélyem elmozdulni előle. Egy darabig sem én, sem ő nem szólal meg. Kimondatlan párbeszéd folyik közöttünk, ami a tekintetünk találkozásával jön létre. Én továbbra is próbálok nyugton maradni, s bízni abban, hogy végül sikeresen kijutok ebből a helyzetből. Felsóhajtok ebben a patthelyzetben, aztán döntök úgy, hogy a megfelelő pillanatig kivárok. Nem tudom, hogy ez a technika hova fog eljuttatni, de úgy vélem jelen pillanatban két lehetőség áll fenn. Meghalni vagy megszökni? Bevallom, sosem szeretem azon idegeneket, akik minden további nélkül szegeznek fegyvert a másikra. S ez szintén egy ilyen helyzet…

Nos igazából a szemet szúró hibákat kijavítgattad, néha még mindig akadnak benne furcsa kifejezések de szerintem az a stílusodból adódik így nehéz rajta javítani szóval nem szőrszálhasogatok inkább.
A történet egyébként meglepően rövid a kellő szószám megléte mellett és őszintén a lefutott gondolatköröket helyenként feleslegesnek éreztem. Viszont Egan hozzáállása a dolgokhoz érdekes, főleg a precíz írásra és beszédre tett kitérő, kicsit meg is lepődtem Szóval végérvényesen az élmény beveezetőnek megállja a helyét, remélem a következőkben beindul a sztori is.

Jutalmad 100 TP, 1000 váltó és a következő:

Név: Imprinted Memories
Leírás: Egy, a romok között talált kör alakú márványnyakék, amely naponta egyszer némi mágia árán aktiválható. Ha Egan belenéz, a következő kép amelyet a körön keresztül lát fényképszerűen az emlékezetébe vésődik és azt egy napig tökéletesen fel tudja idézni.

A vámpír előttem áll, miközben továbbra is rám szegezi a fegyverét. Ajkai, sem márványszobor szerű arca nem mozdul. Mindketten feszültek vagyunk, s egymás jelzéseit figyeljük. Bevallom szívesen szabadulnék ebből a helyzetből, hogy a saját dolgommal foglalkozzak. A csend közöttünk kínosan hosszúra nyúlik, de veszem a bátorságot, hogy elsőként szólítsam meg.
- Valóban ennyire kíváncsi, hogy miért vagyok ezen a környéken? – teszem fel lassan a kérdést, miközben próbálom megtartani a hidegvérem. A tekintetem figyeli a jobb keze mutató ujját, ami a számszeríj ravaszán pihen. Egyik pillanatban dönthet úgy, hogy meghúzza a szerkezet lelkét, ezzel elindítva a felém a a végzetem. Nem lenne időm se mozdulni, sem pedig pislogni. Megszabadítana egy csomó szenvedéstől, azonban az élethez, én foggal és körömmel ragaszkodom. Beszélgetőpartnerem hamarosan újra bizalmatlan, hideg hangnemben szól hozzám.
- Igen! Szóval, árulj el mindent, vagy megöllek! – teljesen magabiztos, közben ezen kijelentésére hosszan felsóhajtok.
- Rendben, mindenképpen megmutatom, hogy miért voltam itt – egyezek bele, bár cseppet sem tetszik az ötlet, hogy feltárom előtte ezen iratot. Érzem belül, hogy nem fogja érdekelni és értékelni. Lassan leteszem magam elé a batyut, s egy pici kutakodás után előveszem a lemásolt szöveget. Amikor megtalálom, akkor felállok, és a vámpírnak odanyújtom a lemásolt dokumentumot. Elveszi a jobb kezemből, s fél szemmel rám; de másikkal azon mondatokra, amik cirádás betűkkel lett megírva. A homloka ráncolódik egy darabig, aztán fitymálóan mondja el a véleményét.
- Hehe! Ezen a firkálmányért utaztál ennyit? De szerintem értéktelen és használhatatlan! Ha te megtudod a jelentését, akkor sem leszel okosabb. Az életben ettől vannak fontosabb dolgok – gúnyosan mosolyog rám, aztán egy könnyed mozdulattal a tűz közepébe dobja a papírt. Hamar meggyullad, s én tétlenül nézem, ahogy a lángok martalékává válik. A párbeszédünk egy időre megáll, majd később féktelen düh készül kitörni belőlem, mert elpusztított egy számomra értékes szöveget. Tekintetemmel felmérem, sőt csúnyán nézek rá, amit a vámpír rögtön észrevesz.
- Szerintem felesleges ennyin fennakadnod. Jól vigyázz, hogy mit teszel! – hangja komoly, miközben a szeme ugyanerre figyelmeztet. Egy külső szemlélődő azt hinné, hogy a kettőnk közti helyzet semmit sem változott, azonban hamarosan elveszítené a fogadást. Én reménykedtem abban, hogy nyugodt keretek között egymással elbeszélgethetünk. Ám jelen állás szerint azon tanakodok, hogy a márványarcúnak, hogyan mutathatnám meg a halál felé vezető utat? Tönkre tette a munkámat, amit pár órával ezelőtt sok vesződés után készítettem el. Most engem arról próbál meggyőzni, hogy emiatt ne kapjam fel a vizet. Ha így gondolja, akkor teljes tévedésben él! Képtelen vagyok elcsendesíteni a bennem felszított vihart. Arra vár, hogy a börtönéből a megfelelő pillanatban kitörjön.
- Valóban? – hideg hangnemben kérdezek vissza, egyben hozzáfogok egy Holdpor varázslathoz. Egyszerűen a szörnyeteg nyughatatlan, sőt tettre sarkal. A tény elenyészik, hogy egy átokkal sújtott sorstársról van szó. A viselkedése, a gondolatai, egyben egész lénye zavaró számomra; ezért belül készen állok a harcra, hogy életre-halálra küzdjek vele. Mikor megszületik a varázslatom, akkor pár pillanat erejéig meglepődik, aztán egy vámpír szitokszó hagyja el ajkait. Ekkor ugrom félre, de nem vagyok elég gyors, hogy a nyílvesszőjével ne találkozzon a testem. A bal oldalam felsérti, ami kellemetlenül fáj, de az a tudat megnyugtat, hogy a holdpornak köszönhetően jelen pillanatban nem lát tökéletesen. Mikor leküzdöm a kín hullámait, akkor egy pillantást vetek a hosszú sebre. Ellenségem, közben kikerül nagy nehezen a fehér felhőből, s engem sűrűn pislogva keres.
- Ezért megfizetsz, te rohadék holdseggű! Majd megismered az én bosszúmat!
Mérges, azonban eközben folyamatosan mozgok, hogy a vámpír könnyű célpontjává ne váljak. A beképzelthez a következő varázslatom miatt közelebb lépek, majd egy Égi Pengékkel próbálom jobb belátásra bírni. Szerencsémre  a látása a Holdportól nem jött még helyre, azonban ennek ellenére, már afelé tesz lépéseket, hogy újratöltse a számszeríját. A márványképű több könnyebb sérülést szenved, mikor eléri, majd áthatolnak rajta azon bizony fénylő kardok. Meglep engem azzal, hogy nem adja fel, s megmutatja a páratlan fogsorát. Vicsorog rám, azonban a fájdalomtól az arca el van torzulva. Távolodik tőlem, abban a reményben, hogy míg nem jön vissza a rendes látása, akkor előlem addig elbújhat. Meggátolom ebben, hogy meglógjon és visszanyerje a harci erejét. Ez az ellenségemnek nem tetszik, viszont engem lepve, váratlanul megáll. A lendületem miatt, a távolság gyorsan lecsökken kettőnk között, ez a vámpír kihasználva veti rá magát a lábamra és belém beleharap. Hirtelen egy másik harapás élménye uralkodik el a testemen, amit a múltban egyszer már átéltem, pár pillanatra megakadályoz csak meg abban, hogy cselekedjek. Először a fájdalomtól a felordítok, majd a szájamon keresztül mélyen szívom magamba a levegőt. Puszta ököl helyett a törőmhöz fordulok segítségért, mert a kín okozójától minél hamarabb szeretnék megszabadulni. Csupán egy határozott szúrás kell nekem ahhoz, hogy a márványképű akciója hirtelen megálljon.  A múltkori esetből tanultam meg, hogy a vámpír koponyáján melyek azok a gyenge pontok, ami a tulajdonosát hirtelen halálhoz vezeti. Mikor nem mozdul többet, akkor lefejtem a lábamról, hogy a harc során szerzett díszeim minél hamarabb ellássam. Mindkettő sebet megvizsgálom, majd annak fejében állok neki az első lépésnek, ami nem más, mint a fertőtlenítés. A batyumhoz bicegve a kenőcsös tégelyem keresem. Kinyitom, majd két ujjam felhasználva dörgölöm bele a sebeimbe. Kíntól összerázkódok, ahogy az anyag hirtelen elkezd dolgozni. Ezután a tőröm a tűz izzó részébe tartom, addig a következő tettre felkészítve. Öt perc múlva rányomom az oldalamra a felhevült pengét. Vicsorgok egy jó darabig, aztán fáradtan terülök el a földön. Hihetetlenül hangzik, de sebfoltozással megvagyok. Hagyok időt magamnak pihenni e küzdelem után, már azért is, mert nem tudom mitévő legyek. Menjek vissza a romhoz, hogy újra lemásoljam a szöveget? Vagy esetleg induljak tovább, s keressek egy tudóst, aki érti azt a nyelvet? Nehezen az étkezés mellett döntök, majd pár perc keresgélés után hozzálátok falatozni. Jól jön a tűz melege, és az a nyugalom, ami szépen beállt a küzdelem után. Táplálkozás közben a holttestre nézek, s jövök rá, hogy fogalmam sincs, ki lehetett valójában ez a vámpír. Melyik családhoz tartozott vajon? Milyen szerepet töltött be életben? Ezeken elmélkedek egy darabig, eközben egy ideig szüneteltetem az étkezést és az ivást. Később a farkas éhségem emlékeztet arra, hogy folytassam a feltöltődést. Nem marad rám se morzsa, se csepp víz. Teli hassal sikerül tisztázni, hogy nem vesztegetem az időm újra másolással, sem egyéb tevékenységgel. Mivel az ennivalóm elfogyott, ezért jobb ha célba veszem a legközelebbi települést. Mikor kezd a szemem lefelé zárulni, akkor a közelben egy hangos csörtetést hallok, ráadásul felém közeledik. Gyorsan felpattanok a helyemről, majd a hang irányába fordulok, ezáltal a rám törő veszedelemre várva. Rögtön megbánom, mert a hirtelen mozdulatra belém nyíllal a fájdalom, azonban nincs időm arra, hogy ezzel a ténnyel tovább foglalkozzak. A kéretlen vendég megjelenik! Egy fiatal vaddisznó agyarakkal, de egyáltalán nem a méretes, veszedelmes példányok közül való. A tűz láttán csak pár pillanatra torpan meg, de aztán sietősen felém száguld, mint ha csak betolakodó lennék. Fejét lejjebb engedi, hogy aztán közelebb jutva agyarával sérülést okozzon. Elsődlegesen a kitérést választom ellene, mint taktikát, majd azután a tűz közelében maradást. Ám ez a négylábú állat igazán makacs, mert továbbra sem mond le tervéről. Jön, támad, aztán megfordulva megint próbálkozik. Gyorsan keresek egy vastagabb botot, s teszem be a végét a tűzbe, közben nem hagyom, hogy elkapjon. Kezdek fáradni a kitéréstől és erőltetett futástól, így fennáll annak kockázata, hogy elfáradva esetlegesen újabb sérülésekkel leszek gazdagabb. Egy megfelelő pillanatban megfogom az eleget égett bot rendes végét, majd védekező módon magam elé tartom. A vaddisznó támad, s mikor a fegyverem izzó vége hozzáér a bőréhez, akkor felvisít. Megáll, sőt egy darabig farkasszemet nézünk egymással, majd elmenekül. Ha eddig nem voltam fáradt, akkor most minden testrészem nehéznek érzem. Megkönnyebbülök a két küzdelem után, majd engedek a föld húzó érzésének. A Holdnak adok hálát, hogy sikerült a vaddisznót eltántorítanom, hogy megöljön. Hamarosan az álomvilág magával ragad, hogy kipihenhessem magam a holnapi napra. Reggel a Nap sugaraira ébredek fel, emellett az énekes madarak dalolására. A földön alvás után kinyújtóztatom a végtagjaim, egyben elvégzem a tornagyakorlataim, ezzel felkészülve a mai nap kihívásaira.
A mozgás éhessé tesz, azonban nincs semmi, amit ehetnék, mert tegnap minden elfogyott. Az a kérdés bennem felmerül, hogy keressek valami ételt a közelben, vagy haladjak tovább? Inkább az utóbbi mellett döntök, mert nem akarom apróságokkal húzni az időt. Annyi előnyöm van, hogy kevesebb súlyt kell cipelnem. Az első órában nem érződik, hogy lassulna a séta tempóm. Folyamatosan a környezetem figyelem, sőt szükség esetén közbeiktatok két perces megállásokat. Az idő múlásával az éhségem kezd egyre nagyobb méreteket ölteni. A gyomrom elkezd korogni, aminek elsőleges következménye az, hogy lelassulok, sőt lábaim nehéznek érzem. Ehhez hozzá kell tenni, hogy lassan a szél feltámad. Kezdetben enyhén, aztán egyre mérgesebbé válik, mint ha csak a természet meg akarna bűntetni a tegnapi eset miatt. Mikor az erős légfújástós alig tudok mozogni, akkor döntök úgy, hogy jobb ha a közelben keresek egy menedéket. Egy kisebb szélvédett helyet, ahol meghúzhatom magam, sőt pihenhetek. Nem könnyű feladat, mert minden egyes lépés megtétele sok erőfeszítést igényel, ráadásul szembe széllel van dolgom. Nehezen, teljesen átfújt állapotban találom meg a célom; egy kisebb ligetben, ahol egy víznyelő szerű mélyedésben találok magamnak helyet. Ki vagyok merülve, s egyben pedig fázom. A fáradtság legyőz, másik részről az éhségem elől menekülök el az álmok világába. Esteledik az idő, mikor képessé válok arra, hogy egyáltalán visszatérjek a valóságba. Összeszedem magam, majd mivel nincs sok vesztenivalóm, így tovább indulok éhesen és szomjasan. Nem jutok messze, mert végül a pihenés utáni erőm kevésnek bizonyul a továbbjutáshoz. Elfekszem a földön, majd azon elmélkedek, hogy vajon itt fogok meghalni? Bevallom nincs erőm megmozdulni, még annyira se, hogy a földön kússzak. Behunyom a szemem, s elaludnék, ám valahonnan egy női hang szól hozzám.
- Jól vagy? –  finom a hangja, s nem sokkal utána megjelenik annak tulajdonosa egy tünde nő képében. Kinyitom a szemem, s ennyit tudok csak mondani.
- Éhes, szomjas – de eléggé esetlenül, így az kénytelen közelebb hajolni hozzám, hogy felfogja mit mondok neki. Hamarosan kapok enni és inni. Lassan kezd visszatérni belém az élet. Természetesen, nem vagyok hálátlan alak, főleg egy ilyen bájos teremtéssel szemben.
- Köszönöm, igazán megmentettél. Nem tudod véletlenül, hogy merre van a közeli falu? – teszem fel a kérdésem, amire ő elmosolyodik, mint ha valami butaságot kérdeztem volna.
- Nincs olyan messze, szívesen elkísérlek. Miért jártál így pórul? – érdeklődik tőlem, mire én hozzáfogok a rövid történetemnek attól kezdve, hogy elfogyott az ennivalóm, majd rám támadt egy fiatal vaddisznó és utána egy szélvihar ellen hadakoztam egy jó darabig. Együttérzően hallgatja minden egyes szavam, s mikor befejezem a végét, akkor ennyit mond.
- Nem lehetett könnyű dolgod, de szerencsére, most már jól vagy. Különben az én nevem Ilyandra, vadász vagyok – közli velem, mire én egy darabig méregetem. Mikor megpillantom a díszes íját, akkor minden kétségem elpárolog, hogy nem csak jó színben akar feltűnni előttem.
- Egan Foley, Holdpap vagyok – most rajta a sor, hogy darabig nézzen, mint a piacon szokás. Mágiával bizonyítom be előtte neki, hogy tényleg az a hivatásom, amit mondtam. Két óra múlva szedjük a sátorfánkat, majd elindulunk a falu irányába, immáron az ő vezetésével. Gondolom, hogy ő jobban ismeri a környéket
- Mesélj magadról! Nehéz élned Veronián? – teszi fel a kérdést a tünde nő, mire én természetesen belefogok a mesélésbe, mert örülök annak, hogy végül egy ilyen társaságot fogtam ki.
- Nem nehéz élnem, inkább úgy mondanám, hogy tele van kihívásokkal. Hol a természet erőivel küzdők, hol pedig olyan alakok ellen, akik nem túlságosan kedvesek. Legtöbb esetben fenyegetőznek – erről jut eszembe, hogy van nekem két sérülésem, amit egy ideje nem ellenőriztem. Megállok, s erre a partnerem hasonlóan cselekszik, ám kérdő tekintettel.
- Tudod a vaddisznó előtt egy makacs vámpírral küzdöttem, s ezen sérüléseket kaptam. – mondom ki a szavakat, mire a segítőm egy lépést hátrál tőlem. Értetlenül nézek felé, majd lépek az irányába egyet, ám tartja a távolságot…

Nos így második nekifutásra lényegesen jobb lett a stilisztika, noha még előfordulnak benne furcsán félkész mondatok (pl. : "Elveszi a jobb kezemből, s fél szemmel rám; de másikkal azon mondatokra, amik cirádás betűkkel lett megírva."). A történet meglehetősen sokat csapong, kicsit erőltetettnek éreztem a sok beiktatott epizódot (pl. a vaddisznó megjelenését), mintha sok kis apró hurok lenne egymás után, de ebből nem mind érdekes. Sokkal élvezhetőbb egy élmény ha sok kis történetkör helyett az érdekesebbeket hosszabban kifejted és azokra fektetsz hangsúlyt a kitöltő jelenetek helyett. Mindezek ellenére így már megállja a helyét mint élmény, a végén lévő cliff-hanger szerű hirtelen elvágást még én is megirigyelném Szóval a második élményért járó jutalom 2000 váltó és 100 TP.