Egan Tyr Foley - Helyzetjáték

Újra itt vagyok, hogy badass helyzetekben találhassam magam

Csapjunk a lovak közé!
Egannak nagy szerepet játszik az életében a Hold, és hogy holdcsókolt sötét tündeként igen közel érzi magát hozzá. Nade mi történt volna vele, hogyha nem holdcsókoltnak születik hanem ében bőrrel? Akkor is vallásos lenne? Milyen utat járt volna be akkor?
Hajrá!

A sorsfordító nap

Hat éves voltam, s egy olyan gyerek, aki semmit sem értett még a körülötte levő világból. Északon éltünk, békességben és nyugalomban. A vallásunkat sosem gyakoroltuk mások előtt, mert tudtuk az itteniek más furcsaságban hisznek, emellett ez a elfogadott. A piac felé igyekeztünk anyámmal, mikor egy hájas férfi meg nem szólított minket. Látszott rajta, hogy egy alávaló gazember, s érezni lehetett a pia félreismerhetetlen szagát. Én rosszul voltam tőlem, anyám azonban nem mutatta jelét annak, hogy baj lenne. Közelebb húzott magához, miközben állta a rókaképű fóka férfi vizslató tekintetét. Én hallgattam, mint egy sír és vártam, hogy menjen el az alak. Nem! Egyáltalán nem azt tette, hanem sunyi képpel szórakozott. Nem engedte el anyámat, aki végül eltolt magától. Nem mondott semmit, mert mindig is néma volt, ahogy én is. Az alak végül megunta a finomkodást, s vadállat módjára viselkedett. Én kővé dermedve néztem csupán a jelenetet, ahogy fokozatosan tépi le édesanyámról a ruhát. Hiába próbált ellenkezni a durva alak ellen, mert az erőkülönbség kettejük között elég nagy volt, mint egy szakadék. Emellett szegénységben éltünk, s nélkülöznünk kellett pár fontos tápanyagot. Erőtlenek voltunk, kiket a nyári szél is kiüt. Nem hallottam anyám nyögését, sem pedig arcát a nagy test miatt. Csak a melák káromkodás szerű beszédét, amiben magasztalja egy bizonyos Istent, hogy megszentségteleníthetett egy nőt. Odarohanok végül, s elkezdem csapni a hátát, ütni és verni, hogy álljon le. Visszakézből adott egy akkora pofont, hogy a szemközti fal adta a másikat. Repültem talán? Lehet. Folytatta a dolgát mindaddig, míg már csak anyám meg nem mozdult többé. Rám nézett az alak nevetve, aztán maga dicsőséges dolgait taglalva távozott. Összeszorult az öklöm, s csúnyán néztem utána. Anyámhoz siettem, hogy megöleljem és megnyugtassuk egymást, de a teste hideg volt. Érintettem őt, próbáltam keltegetni, ahogy szoktam, de nem történt semmi. Ebből tudtam, hogy valami nincs rendjén és ez a tudat végül oda vezetett, hogy elkezdtem csendesen sírni. Nem hallott senki, így szorítottam görcsösen a holtestet. Nem tudtam felfogni, hogy történhetett velem elő ez, hogy azt a kis jót is elvették tőlem. Beesteledett, mire  legyűrtem azokat a bennem tomboló érzelmi viharokat, amit az anyám halála okozott. Betakartam végül kihűlt testét, s bosszút fogadtam. Utálni kezdtem az északi embereket, s fájdalmat akartam felszolgálni nekik véres tálcán. Megfeszült az öklöm, s úgy maradt egy darabig. Rádöbbentem arra, hogy egyedül maradtam, s minél hamarabb fel kell nőnöm. Meg kell erősödnöm, s bosszút kell állnom idővel. A szerencse hozzám pártolt, mikor valaki mellettem megjelent, ruhába takart testtel. Nem mondott semmit, csupán hirtelen leütött. Mikor felébredtem, akkor már egy ismeretlen helyen voltam…


Halottak bálja

16 éves vagyok immár, cseppet sem kölyök és tudatlan. Magamat inkább mocsok taposónak hívom, akik arra hivatottak, hogy érzelmek nélkül igazságot osszanak. Az már más kérdés, hogy mennyit kapnak egy-egy sikeresen elvégzett feladatért. Több majdnem félresikerült kutatómunka után kiderítettem, hogy anyám gyilkosának vannak rokonai, akik egy bálon szeretnének összefutni, s beszélgetni egymással. Rögtön eszembe jutott, hogy megmérgezhetném őket, azonban több problémába akadtam. Nem ugyanazt az ételt szeretik, s az italok terén szintén finnyásak. Emellett nem használhatok gyorsan ölő mérget, mert a többi vendég rögtön rájön a módszeremre.  Kutatómunkába kezdtem, miközben napról napra gyakoroltam inas alakításomat. Mesterem készségesen segített, s elmondta, hogy hol hibázok. A bál előtti napra megtaláltam a megfelelő mérget, amit a köznép csupán Lappangó Aljasságnak becéz. Emellett kitaláltam a történetet, hogy miként adagolhatom be nekik a halálos anyagot. Izgatottan hajtottam álomra a szemem, hogy másnap este rejtett üvegcséimmel, inasként vegyüljek el a tömegben. Először csupán felmértem a terepet, s némi utómunkálat után készen álltam kínt okozni. Remegett a testem az izgalomtól, de végül sikerült legyűrnöm. Előkészítettem a szobát a mérgezett italokkal egyetemben. Ezután annyi időm maradt, hogy mindegyiket egyszerre meghívjam egy pohár köszöntőre. Személyesen mentem oda mindegyikhez, s gyűjtöttem őket össze, mint éhes druida az ehető gombákat. Beérve oda megkínáltam őket az itallal, de természetesen beszéd híján lapra írva kommunikáltam velük. Azt hazudtam, hogy egy herceg nemes ajándékát fogadják el, s fogyasszák el. Meglepődtem kissé, mikor minden további gyanú nélkül megitták és megköszönték. Távoztak elégedetten, hogy folytassák a bált. Ezután nem maradtam sokáig. Pár pohárba csempésztem még kis mérget, hogy ne legyen túlságosan feltűnő, hogy csak egy bizonyos személyek haltak meg. A legelső alkalommal eltűntem a bálról, úgy hagyva a szobát, hogy a nyomok a herceghez vezessék a kutatókat. Másnap gyorsan elterjedt a hír, hogy a tegnapi bálozok közül kik haltak meg. Elégedett voltam a munkámmal, s ráadásul megbánás nélkül. Éreztem a hatalmat magamban, s rögtön kíváncsivá váltam, hogy mi mindenre vagyok még képes.


A bosszúm beteljesülése, új célok

Már 99 ártatlan lelket öltem meg, mert fizettek. Egyeseket pengékkel, másokkal méreggel. Egy szemérnyi bűntudatom nincsen, lelketlen vagyok. Egy örökké üres lélek, aki próbálja betölteni azt az űrt, amit az anyja halála okozott. Folyton a vér és a halál gondolata kering a fejemben. Bevallom őrületesen élvezem, hogy másokat láthatok szenvedni és üvöltözni a fájdalomtól. Pontosan  14 évvel ezelőtt történt az a dolog, ami az egész életem alakulását átírta, de gyökeresen. S mily kegyes a bosszú istene, hogy az a alak raboskodik a kíntermemben, aki édesanyám halálra erőszakolta. Egy ideje éhezik, mert nem adok neki kaját,sem italt. Lesétáltam hát hozzá, hogy meglátogassam őt. Feltettem neki a szokásos kérdéseim, hogy rájött e már, hogy kicsoda vagyok? Káromkodott egyet, s azt ígérte, hogy ha kiszabadul akkor meg fogom bánni. Fogtam egy tűt, majd belevágtam a szemébe. Fájdalmasan felordított, miközben én megírtam neki a következő kérdésem. Leköpött, majd csúnyán beszélt és próbált szabadulni a helyéről, de szorosan le volt kötözve. A legnemesebbik tagjába rúgtam, mire kezdett megtörni az akarata. Kíváncsi lettem, hogy milyen az ő fájdalomtűrése? Elkezdtem játszani vele, mint egy gyerek lány a szalma babájával. Nem éreztem sem sajnálatot, sem könyörületet. Ajkaim vigyorogtak elégedetten, ahogy a meggyötört arcát láttam. Végül a sok megpróbáltatás után, a megannyi kín miatt feladta a harcot. Győztem. Fogtam végül, s a szívébe mártottam a tőröm s jó pár napig hagytam, hogy ott díszelegjen. Pár napig felhagytam a gyilkolással, mert zavart voltam, hogy miként élhetném tovább az életem. Végül rájöttem, ha már csupán ez az egy út maradt nekem, akkor továbbra is ezen leszek, míg van bennem élet. Hírnevet szereztem magamnak végül, amit csupán az itt lakók suttognak. S mi volt az két szó: Halállal Tomboló

Csend? Nem, ezen éjszakán nincs benne részem. Kövér esőcseppek ütköznek neki az ablak üvegének, hogy onnan pedig azon nyomban lefelé induljon. Sűrű fátyolt képez a lehulló áldás, ami megnehezíti a látási viszonyokat. Ha ez nem lenne elég, akkor ott a szél, ami süvít. Megmozgatja a fák lombkoronáját. Ítélet idő van, s hálát adok a Holdnak, hogy időben hazaértem. Mi van benn? Kellemes meleg, amit kandallóban ropogó tűznek köszönhetek. Van ennivalóm, s más egyebem, így jobbára megfeledkezek a kinti valóságról. Gondolkozok, elmélkedek az élet szépségein, s az utazásaim egy-egy olyan pillanatán, amit így utólag másképp csinálnék. Ásítok egyet lustán a simogató melegségtől, mert az próbál álomba szenderíteni. Ellenállok egy darabig, de végül úgy érzem, hogy nem nyerhetek. Csukódna le a szemhéjam, mikor agresszívan elkezd valaki kopogni az ajtómon. Először úgy ítélem, hogy ez már az álomvilág első szeletkéje, de erre a kinti személy még erősebben kopogtat. Megrázom magam. Három pillanat erejéig azon csodálkozom, hogy milyen hamar sikerült elűzni az álmosságot. Az ajtóhoz sietek, majd elfordítom a kulcsot a zárban és óvatosan kitárom. Mikor megpillantom elsőre a bajba jutottat, akkor nem esik le, hogy a régi szerelmem az. A ruhája csupa víz és a haja úgy tapad rá, mint egy hínár. Takarja a felismerhető vonásait, így továbbra is idegennek tekintem.
- Jöjjön be! – hívom be minden további nélkül, s ha belépdelt, akkor bezárom az ajtót. Csak most tűnik fel az idegen didergése, de még nem vacog.
- Te mindig olyan jó voltál hozzám – szólal meg, s a hangszíne miatt egyszerűen megfeszülők. Egyszerűen nem vártam azt, hogy a régi szerelmem meglátogat, s pont ebben az időben. Miért van itt? S miért hozzám? Hosszúra nyúlik a csend közöttünk, s ezt, mint minden mást Iona szakít meg. Vizes haját kisepri az arcából, s felém fordul. Csak ekkor pillantom meg azon foltokat, ami egy női arcon legtöbb esetben nem látni. Ökölbe szorul mindkét kezem, s az arcom izmai nem tudnak ellazulni.
- Segítened kell Egan, ver a férjem és nem hisznek nekem a családom tagjai. – mondja ki, mint a bajba jutott sérült madár. Kifújom lassan a levegőt, miközben felmerül bennem a kérdés, hogy elküldjem őt máshova. De ilyen időben? Kész csoda, hogy van ereje a lábán állni.
- Abban nem segíthetek Iona, te már az övé vagy. Ne keverj bele a dolgaidba többé. – hangzik tőlem keményem, mire ő szomorúvá válik. S a kétségbeesés, ami megostromolja a legfurább tettre ösztönzi őt. Odalép hozzám, majd megölel engem; sőt odanyomja hozzám átázott testét, ám én nem enyhülők meg az irányába.
- Nem! Felejtsd el, hogy én közbeszóljak ebbe. Van más ismerősöd, akit zargathatsz ez ügyben.  
Vesztesként távolodik el, miközben a következőt vágja hozzám, hogy az utolsó szó az övé legyen.
- Annyira más vagy! Most nagyot csalódtam benned! – fordul el, de én egyáltalán nem ingok meg ezen szavaktól.  Meg sem karcolják lelkemnek védelmét, s ez szemmel láthatólag nem tetszik neki. Sértett arcot vág abban a reményben, hogy egyszer sikerül áttörnie a védelmemen.
- Egyszer már én is csalódtam. – határozottan hallatom a hangom, hogy azáltal rávilágítsak, hogy bizony abban a helyzetben nem tiltakozott, s nem küzdött a hagyományaik ellen. Egy olyan eljegyzés ellen, amit én nevetségesnek tartottam. Lemondott rólam, s hagyott szenvedni. Sok idő kellett, hogy kiheverjem, s pont most nem kellenek a nyakamba az ő baja.
- De te is jól tudod... – kezd bele, mint valami mondókába, azonban felemelt hangerővel szólok rá.
- Ne kezd megint!   – dörrenek rá, mire megszeppenve elhallgat. Újabb percek telnek el úgy, hogy semmi sem történik, aztán most az egyszer én töröm meg csendet.
- Vetkőzz le, a ruháid csurom vizesek. Mindjárt adok neked szárazat, s törölközőt. – ezzel elindulok, hogy keressek olyan ruhát, amit felvehet. Hamar megvagyok a beszerzéssel, így minden további nélkül adom át neki. Vonakodik egy picit, de aztán rájön, hogy jobb ha nem akadékoskodik.
- Átmegyek addig a másik szobámba, míg te átöltözöl. – jelentem ki neki, majd eltűnök a közeléből. A hálószobámban matatok nyugtalanul, mikor Iona bekopogtat, majd belép hozzám.
- Köszönöm. Sokkal jobban érzem magam így – mondja hálásan, miközben felmérem őt a saját ruháimban. Nagyok rá, de minden valószínűséggel nem fázik meg. Kisétálok hozzá, s látom kitette a sajátjait száradni.
- Jól van, maradhatsz, míg a vihar elcsendesedik.
Hálás tekintet a válasz, de ettől többet nem szeretnék tenni érte. Nem akarok butaságot tenni azzal, hogy beleártok az ő dolgaiba. Nem akarok csalódni, sem pedig bajba keveredni.
- Meghallgatsz azért? Jó lenne, ha tudnád, hogy... – kezdene bele, azonban én belé fojtom.
- Meghallgatnálak, de én már régen eleresztettelek Iona. – közlöm vele a tényt, mire még szomorúbbá válik. Minden remény kipárolog a testéből, s egyszerűen a padlóra esik.
- I..Igen? – Látom könnybe lábad a szeme.
- Igen. – nyugtázom határozottan, mire benne átszakad az érzelmek gátja. Elkezd sírni, de én nem ölelem át testét, mint régen tettem. Nem akarom őt hamis reménnyel kecsegtetni. Hagyom, hogy megtisztuljon a lelke a bőgéssel, hogy fölszabadítsa önmagát.
- Zokogj csak nyugodtan, itt nem hallja senki, s nem mondom el senkinek sem – mondom neki, aztán magára hagyom őt a gondolataival és problémáival...Az este folyamán még biztosítok neki egy külön alvóhelyet. El is alszik, de nap első sugarai után ébred meg. Adok neki némi élelmet a visszaútra, s ezután pedig örökre elválnak a útjaink. Én másfelé tartok, s ő pedig most az egyszer a saját lábára állhat. Tán rosszul tettem? Nem, nincs bennem rossz érzés a viselkedésem miatt.

Nem gondoltam volna, hogy Egan képes ennyire rideg maradni, bár tény hogy ez volt a helyes lépés ami egy paptól elvárható. Jó kis helyzet volt tetszett. És ha jól látom ez a másik helyzeted, így megillet téged a tárgyjutalom!

Név: Chains of truth
Típus: Kiegészítő
Leírás:Egy nagyon vékony, nagyjából 50 cm hosszú holdezőst lánc, amit ha valakire rátekersz (kezére, nyakára, bokájára) akkor a következő kérdésedre amit felteszel neki mindenképpen az igazságot fogja válaszolni. Egy kérdés után a lánc magától letekeredik az alanyról, illetve ha valaki nagyon erős az képes elszakítani így csak óvatosan!

Következő helyzet:
Kineveznek a Holdpapság élére, gratulálok! Te lettél az új főpap az Elathai nagyszentélyben. Hogy éli meg Egan a pozícióvl járó felelősséget? Örül neki, esetleg túl sok? Mindent megtart a régiben avgy esetleg megreformálná az egyházát?

A kinevezés

Szép teliholdas kora este van, s a szentély ablakán beszűrődő fény kelt fel a legszebb álmomból. Nincs szél, ami a fák koronáját megmozgatná, sem pedig eső, ami meglocsolná a szomjas földeket. Nincs szárazság, sem nélkülözés. Lassan nyílik a világlátott szemem, s ahogy a Holdra nézek, egyből tudom, hogy a mai este sem lesz eső. Így egy halvány ívű mosollyal köszöntöm az éjszakát, s lassan letolom magamról a dunyhát, ami a megöregedett testem tartja melegen. A kellemes érzést felváltja a fagy, de én szó nélkül tűröm, bevallom makacs vagyok, mint a többi öreg. Hány éves? 45 éves egészen pontosan. A talpam érintkezik a lábbelimmel, amit tegnap este hagytam ott. Belebújok, kissé öregesen, hiszen régen voltam már 20 éves. A mozgásom lassult, a látásom gyengébb, s fizikai erőm sem a régi. Ez bizony az öregség előjelei, de még tartom magam. Az öltözés 3szor több időt igényel, főleg ha valami fontos helyen kell megjelenni, s ott igazán fontos az idő. Rászánom az időt, s felöltözök szép díszesen, de az egyszerűséget szem előtt tartva. Mikor megvagyok, akkor a tükörbe nézek. Igen! Én vagyok az, akinek ilyen szépen kezd el korosodni, s kezd meglátszani az ábrázatán. Ettől függetlenül, még mindig jól nézek ki. A esti Holdimádságomra készülök, mikor kopognak az ajtómon. Határozott, s fiatalos kopogás, amiből tudja a hozzám hasonló vén róka, hogy valami hivatalos ügyben keresik. Sóhajtok egyet, de megszólalok.
- Azonnal ott leszek – hallatom a hangom, ugyanolyan biztossággal, mint a kopogás volt. Hamarosan odalépdelek az ajtóhoz, majd a kulcs elfordításával, majd a kilincs lenyomásával jutok el oda, hogy a tejfeles képű, ifjú és erőtől duzzadó Holdtestvérem pillanthassam meg. Mosolygok rá, mert mint ha régi önmagam látnám meg benne. Finoman meghajolunk egymást előtt, aztán ő szólal meg először, hogy elmondja miért keres.  
- Foley bátyám a Holdban! Alroy Brennan vagyok, s azért jöttem, mert a főpap látni kíván. –  mondja felém, miközben mindvégig a szemembe néz.
- Brennan öcsém a Holdban! Azonnal indulok, s ne fáradj a kísérgetésemmel, eltalálok oda jómagam is. – válaszolom, amit ő egy bólintással nyugtáz. Meghajolunk egymás előtt, aztán mindketten megyünk a saját dolgunkra. Elindulok a saját tempómban, miközben azon gondolkozok, hogy miért hívat magához a körülbelül 10-15 évvel idősebb főpap. Köszönök mindenkinek, aki velem szemben jön, sőt egyesekkel váltok pár kedves szót. Nem árulom el senkinek, hogy hová tartok jelenleg, mert nem tartozik rájuk. Végül egy kihalt folyosón találom magam, s annak végén két elit őr strázsál, védve a méltóságot a gyilkosság eshetőségétől. Megállítanak.
- Uram! Álljon meg és azonosítsa magát, kérem. – szól katonásan a magasabbik, mire én engedelmesen megállok, majd válaszolok.
- Egan Foley lennék, s maga a főpap hivatott egy ügyben. Brennan öcsém a Holdban hozta hozzám a hírt a megjelenésről. – adom meg a választ, mire az bekopogtat, aztán kitárva az ajtót szól a szentély vezetőjének. Kell egy idő, míg visszafordul hozzám.
- Menjen a főpap már vár önre Uram. – ezzel szélesebbre tárja az ajtót, s beenged a nagy dolgozóhelységbe. Tekintetem, egy kis keresgéléssel rögtön kiszúrja a nálam idősebb testvérem. Közelebb sétálok hozzá, s a szokáshoz híven én mint fiatalabbik szólítom meg.
- Dempsey bátyám a Holdban! – hajolok meg előtte tisztelettudóan, mire jön a hasonló, de korhoz illő köszöntés.
- Foley öcsém a Holdban! – hangzik, de egyáltalán nem életerősen. A helyemen maradok, azonban a főpap int, hogy nyugodtan menjek közelebb hozzá. Engedek a kérésének, aztán az egy szem széken helyet foglalok, ami az asztal innenső részén található. Egy kisebb csend, majd az öreg vonásaira komolyabb él kerül.
- Tudod miért hívattalak téged? – teszi fel a kérdését, amire egészen egyszerűen válaszolok.
- Nem – hallatom a hangom, miközben ő lassan feláll, hogy megmozgassa öreg csontjait. Arcán egy kisebb mosoly jelenik meg, sőt megkerülve a nagy asztalát odalép hozzám, hogy szembesítsen a következővel.
- Megfáradtam már Egan, s pihennék. Eljárt felettem az idő. – nézek rá értetlenkedve, mert azonban a járása még nem mondható darabosnak, vagy túlságosan öregesnek. Emellett jól látszik rajta, hogy nem szenved hiányt egészség szempontjából. Folytatja beszédét végül. - A főpapi rangot tovább kell adományozni, azon testvérnek, aki legalkalmasabb a feladatra. – meséli nekem, s én nyugtalanul fészkelődöm a helyemen, végül közbeszólok.
- Én nem... – szólnék, de egy figyelmeztető intésével belém fojtja a gondolatot.
- De igen. Te vagy a legbízhatóbb, s legalkalmasabb személy, aki ezen posztot örökölheti, hiába szerénykedsz. – teljesen odalép hozzám, majd a kérges kezét ráteszi a vállamra. - Te vagy a testvéreid közül a megingathatatlanabb, egyben a legbölcsebb. Ezen felül a többi idősebb testvéreid szintén téged ajánlottak. Úgy vélem, ha mást neveznék ki örökösömnek, akkor mindenkit megsértenék, ugye tudod? – teszi fel a kérdést, de én csupán némán hallgatok. Meglep, hogy én leszek a következő főpap, a Holdszentély feje. S mi dolga a fejnek? Hogy vezessen, hogy megmutassa azt, hogy merre van az irány. Képtelen vagyok válaszolni, de Dempsey testvérem megveregeti a vállam egy öreges mosoly kíséretében.
- Tudom, nagy dolognak tűnik, ha csak belegondolsz. De ne aggódj, majd belejössz idővel. – mondja szinte úgy, mint apa a fiának jó tanácsként. Ellép tőlem, mire hosszan kifújom a levegőt, de ettől függetlenül  a vállamon láthatatlan súlyokat érzek. Egyre nehezebbé, s nehezebbé, mint ha csak a székben akarna marasztalni.
- Fogd fel kihívásnak, amit életedben még nem tapasztaltál meg. Hidd el, s egyben bízok a volt tanítóid megítélésében. Ebbe a székbe, sosem került olyan, aki ne tudta volna betölteni eme megtisztelő, egyben felelősségteljes feladatot. Az elején nehéz, de két év megpróbáltatás után nem lesz gond. – fájdalmasan felsóhajtok, mint ha tényleg súly kínozna engem. Mikor a főpap visszatér a helyére, akkor a végszóként ezt mondja.
- Holnaptól te fogsz már itt ülni, míg én visszatérhetek a fiatalok feddéséhez, s a testvérekkel való beszélgetéshez. – hallom a hangján a megkönnyebbülést. Vajon nekem miféle próbatételeim lesznek? Mi vár rám ebben a kényelmesnek tűnő székben? Nem tudom, s ez aggodalommal tölt el. Tartok attól, hogy nem tudok megfelelni az elvárásoknak, s ki tudja még? Cikáznak bennem a gondolatok, amit a testvérem szakít félbe a következővel.
- Most elmehetsz, s holnap úgy ébredj, hogy te vagy a főpap.
Nehezen kelek fel a székből, sőt annak lábába szintén beleakadok egy kicsit. A rajtam lévő nyomás már most hatalmas, s ez azon csalóka érzést kelti bennem, mint ha ez csupán egy rossz álom lenne. Magam alatt vagyok, s hitetlenkedő arccal távozom. Az őrök kiengednek és további szép estét kívánnak. A szobámba visszatérve, próbálom felfogni a történteket, egyben felnőni a feladathoz…


A felelősség tudatában, s a gondolatok útján, teli gondokkal

Itt ülők a kényelmes székben, mint egy jóllakott macska. Annyi különbséggel, hogy míg a négylábú jószág ilyenkor vígan, semmivel törődne, addig engem a sok döntés e székhez szegez. A kezemben fogok egy kérelmet, egy legtávolabb eső szentélynek a felújításáról, mert a jelentés szerint kezd veszélyes állapotban lenni. Olvasom a papíron álló sorokat, annak fényében, hogy elég valószínű, hogy a papírtorony  valamelyike hasonló kérés lesz. Mivel rajtam kívül nem tartózkodik más személy a teremben, így felsóhajtok. Egy pillantást vetek a költségvetési papírokra, ahonnan röhögve néznek rám a számok és betűk. Betyáros ez a főpapi rang, egyáltalán nem olyan szórakozás, mikor az ember a szebbik nemmel eltölt némi órácskát a szerelem oltárán. Jobban hasonlít egy vízben fulladozó emberhez, aki nem tud úszni. Tanulj meg gyorsan úszni, vagy nincs helyed többé e világon. A percek telnek, aztán úgy döntök, hogy aláírom a kérelmet. A szentély fontos intézmény, s bárki tér be oda, ne mondhassa, hogy omladozik és feleslegessé vált épület. Közösséget teremtő ereje van, ami fontos a sötét tündék számára. A Holdvallás nem pusztulhat el! Végül felállok a helyemről, mert öreg lábaim el vannak macskásodva. Kifelé indulok az ajtóhoz, majd két rövid kopogás, után egy harmadikkal jelzek a túloldalon lévő strázsáló Holdőrnek. Azon nyomban tárul az ajtó, s tiszteletteljesen szól hozzám.
- Uram? Miben lehetek a segítségére? – teszi fel a kérdést, amire csupán én odanyomom a kezébe az előbb elfogadott kérelmet.
- Kérem vigye ezt el a megfelelő helyre. Egyben ha már arra jár, akkor szóljon Dooley öcsémnek a Holdban. – válaszolom, mire az őr szalutál, s elsiet. Én visszafordulok, s visszasétálok a helyemre, hogy kezembe vegyem a következő ügyet. Arról számol be a papíros, hogy egy szerintük más fajból való tolvaj ellopta az egyik fontos szentélyhez tartozó tárgyat, s szeretnék a segítségem kérni ez ügyben. Mire az utolsó szóhoz érek, akkor az izmaim próbálnak elernyedni, de nem sok sikerrel. Még mindig rohadtul utálom őket, s mivel egy számomra kedves szentélyből lovasították meg a fontos tárgyakat, így én sem hezitálok a döntésben. Cirádás betűkkel válaszolok, szépen megfogalmazott mondatokkal, hogy intézkedem az ügyben. Örülök annak, hogy hamarosan meg fog érkezni Dooley testvérem, akit megbízok a további teljesítéssel. De természetesen előtte még a többi halom papírt adom át neki, amit jóváhagytam. A következő papíroson azt ecsetelik előttem, hogy valami fura betegség ütötte fel náluk a fejét, s ehhez kérnek szakértő Holdpapokat. Erre szintén megírom a választ, aztán nagyokat sóhajtozok. Unalmas egy tevékenység, naphosszat olvasni a különböző jelentéseket, kéréseket és más egyebeket. Nem pedig el kell döntenem, hogy ki az első, ki a második és a harmadik. Az utóbbi időben biztosan kevesebbet mosolyogtam, mint egy évvel ezelőtt. Vannak időszakok, mikor foggal és kőrömmel kell összetartanom az egységet.  Nem minden döntésemmel értek egyet, sőt legtöbbször hezitálok, hogy jó teszek, vagy rosszat. Emellett a megítélésemen aggódok a legtöbbet. Legszívesebben meghalnék, vagy elmenekülnék ettől a sok apró vagy nagyobb problémától, de a sors kereke érdekes dolgokat tesz velem. Néha egészen élvezem, néha az emberek Istenét szidom, s olykor pedig már a sírás előtt állok. Nehéz, marhára nehéz főpapnak lenni. S még bő 13 év szolgálat vár rám ebben a székben? Egyáltalán nem örülök, sőt senki más sem lenne az...