[Audiencia] - A véres kard

Föld, föld, föld. Nincs itt más, csak föld. De persze meg kellett néznie. Az a fránya nagy kalandvágya.. Meg az a fránya meredek fal, ami csúfondárosan vigyorgott rá, hogy úgyse tud rajta lemászni.. Hát le tudott. Visszafele majd nyilván viccesebb lesz feljutnia. De ezen még nem gondolkozott, mikor Nyálast kikötötte odafent, és egyszál karddal elindult hegyet mászni.
Szórakozattan rúg bele egy nagyobbacska kőbe az egyik járatban bóklászva. Nem is tudta, hogy a Mocsárvidéken vannak ilyen lyukak. Lyukak a semmibe. Nem is akart hinni a szemének, mikor lóhátról észrevette. Járt már erre, de ekkora gödrökhöz még nem volt szerencséje. Nyilvánvalóan bánya volt, de már réges-régen elhagyhatták. Nem is érti mire számított. Kincsekre, talán. Néhány bányász szellemre minimum. De semmi, pedig már egy ideje bolyong itt a különböző utak és járatok között. Jobb dolga úgysem akadt. De talán ideje volna lassan mennie. Itt úgysem éjszakázhat. Vissza kell másznia Nyálashoz, és találnia kell valami helyet estére. Lehetőleg minél távolabb a toronytól. Bármilyen toronytól. Bár eddig egész jól manőverezett köztük.. Talán a legjobb lenne, ha elfordulna délnek. És a hegység mentén elindulna vissza Hellenburg felé.
A csizmája orrát bámulva rugdossa a kavicsokat maga előtt, ahogy halad a fény felé, hunyorogva lépve ki az alagút sötétjéből. Ha nem lenne ilyen fránya mélyen ez a hely, hogy lóval nem lehet lejutni..

Utálja a napot. Szúrja a szemét. Kényelmetlen, hiába élt és él fényen jó ideje már. Ezért is hunyorog, ahogy kilép az alagút kellemes félhomályából. Jobb lenne ilyen helyen éjszakázni. Ahol reggel sem kell tartania attól, hogy az a nagy, büdös fénygömb, ott az égen, kisüti a szemét, ha felkel.. Felpillant a lábáról, egy elrúgott kő után, de a következő lépése már csak az első mellé zuhan, megállítva az egész testét.
Az elhangzó kérdéshez társított férfi képe megakasztja a mindennapos gondolat-folyamát a hol éjszakázással kapcsolatban. Bután pillant körbe a kihalt helyen. Válasz. Honnan..? Válaszolni mégis kéne. Honnan a jó életből..? Válasz. És miért? Felelet. Hogyan..? Legalább valami reakció.. Ó nem.. Ő nem, ez biztosan nem lehet...?
- Hogy én.. én csak a gödrök.. és... - mutat szerencsétlenül maga mögé a járatba. Néhány bányász szellem.. kincsek.. vagy maga Lothar von Nebelturm..? El sem tudja képzelni mi lehetne ennél is izgalmasabb..
- A gödör.. - nyel egyet a szigorú tekintet láttán. Esetleg valami hivatalosabb válasz..? - Én csak észrevettem lóhátról, és lemásztam megnézni. Nem terveztem bányászni, uram - feleli végül, összekaparva magát az első meglepettségéből. Összefogja a háta mögött a kezét, végleg kihúzva magát a dermedtségéből.

Összepréseli a fogait, ahogy a férfi közelebb lép hozzá. Nem mondhatná, hogy örül neki. Jobb lenne megtartani azt a távolságot kettejük között. Mégsem teszi meg a válasz lépést hátra fele. Mozdulatlanul marad a helyén, a váratlan helyzethez egyáltalán nem illő szavakat hallgatva. Mit kereshet itt egyáltalán a családfő? És ha már itt, hát miért most? A mesebeli fémék után jött volna? És az első mondata lehet nem volt teljesen légből-kapott? Lehet, hogy ő tényleg bányászni jött ide..?
- Ezek szerint van még itt fém? - kérdez vissza az elhangzottakra, remélhetőleg ezzel fenntartva a beszélgetést. Nem igazán érzi jól magát. Főleg azért, mert fogalma sincs mit várjon. És innen még csak futni se tud. Legfeljebb a járatokba, talán, ha...
Esélytelen..
Nyugtalanul motoszkálnak a gondolatok a fejében. Igyekszik fent tartani a szem kontaktust, de ebben egyáltalán nem segít neki a barátságtalannak tűnő ábrázat. Amikor csak lehet félrenéz, akárha udvariasságból tenné, de közben kattognak a kerekek az agyában, minden lehetséges menekülő utat kikutatva a családfő háta mögött, mellette, felette, alatta.. Bármerre..

Még hogy ostoba fogalmatlanság. Dühös fintorba rándul az arca, ahogy lepillant a csizmája orrára. Ostoba. Gyűlöli ezt a szót. Minden egyéb mellett képes volna elmenni. Minden egyéb lepattanna róla..
Ostoba..
Az apja mindig elismerően beszélt a családfőről. Nagyra tartotta, ez biztos. Vagy lehet csak a neki kijáró tisztelet miatt tette. Bár nem hiszi. Nem olyannak ismeri az apját, mint aki puszta tiszteletből ne azt mondaná, amit gondol.. Az ő szemében most mégis ugyanolyan az előtte álló férfi, mint az összes többi családtagja. Gyorsan-ítélő, igazságtalan, felelőtlen megnevezésekkel dobálózó.....
- Csak kíváncsi voltam, mi lehet idelent - feleli félre fordulva, a gondolatait félbeszakító kérdésre. - Abból a két lélekből egynek ugyanis fogalma sem volt, hogy itt valaha fémet bányásztak, és egyik napról a másikra csakúgy itt hagyták..
~ Nem logikus..~
- ..uram.. - teszi még hozzá a rend kedvéért. Azt ugyanis még mindig tudja, hogy kivel áll szemközt, mégha nem ő maga ezúttal valóban csak a kijáró tisztelet okán biggyeszti a mondandója végére a szót.

Bólint a kérdésre, igazat adva a férfi szavaira. Bár nem tudja, hova tegye őket, az igazukat mégis elismeri. A józan ész.. Néha szeretné, ha a józan esze helyett egy kicsit az érzelmei is beleszólnának az irányításba, hiába biccent éppen igenlően az ellenkezőjére. Néha kimondottan utálja a józan eszét. Mert néha határozottan úgy érzi, hogy semmire se megy vele..
- Hol van a kísérete, uram? - kérdezi aztán felnézve, újra körbepillantva a kihalt helyen.
Elég nagy a csönd. Azt pedig nem igen hiszi, hogy a Nebelturm családfő egyedül indult volna el bányászni. Bányászni egy üres, poros, régen elfeledett bányába.. Valóban annyira értékes lenne az itt maradt fém? Miért nem hozatja fel akkor? Miért járna ide egymaga? Semmi értelme..
- Most vissza fogok kerülni a toronyba..? - tolul végül az ajkaira az igazi kérdés. Egy másodpercre ismét lepillant a lábára.
Fogalma sincs mit várjon a vele szemben állótól. Eddig csak egyszer jött el otthonról, és egyszer sem találkozott még Lothar von Nebelturm-al azóta. Mostanáig. Nem csoda, hogy kicsit hiányosak az ismeretei az ilyenkor megszokott eljárásról.

Bólint a válaszra. Így mindjárt más a helyzet. Most már mondhatni mindent ért. És ezek szerint nem csak ő szokta.. tudta „megunni az otthoniakat”..
A hangos dobbantásra újra felnéz, diszkréten elmosolyodva a felvetített képen. A helyzetnek megfelelően kivételesen magába fojtja a hangos röhögést, bár a szemei előtt megelevenedő jelenet a szekérrel fel-alá húzogatásról máskor legalább egy jó negyedóráig feladattal látná el a nevető-izmait.
Nem vagyok benne biztos, hogy volt mit elvesztenem..
Jegyzi meg magában keserűen, de hangosan nem mond semmit a családfő kérdésére. Valószínűleg az nem is várja el, hogy feleljen rá. De a válasz megnyugtatja. Nem akar visszamenni a toronyba. Idekint se sokkal jobb, de akkor már inkább a kóborlás, mint a hazamenetel. Bár még csak otthonának sem tartja azt a helyet..
A földet..?
Fájdalmasan elvigyorogja magát. A földet..
- A föld, uram, legalább annyira utál a hátán hordani, mint amennyire nekem muszáj rajta járnom. Ha azt akarja, hogy érezzem csak kirántja magát alólam, és olyan mélyre temet a sötétbe, hogy néha abban sem lehetek biztos, újra látom-e még egyáltalán a napvilágot.. Ha viszont szükségem lenne rá elhúzódik, és hiába is keresem a talpam alatt.
Ennyit a földről. Legalább annyira szeszélyes, mint amilyennek a tengert mondják. Abban sem biztos, hogy valaha érezte-e szilárdnak a talajt maga alatt. Az anyja halála óta nem. Az előtt meg, tizenéves kamaszként mit törődött egyáltalán azzal, amin járt? Néha úgy érzi még most is túl fiatal ahhoz, hogy egyáltalán tudnia kéne a földről..

Lepofozni..
Megcsóválja a fejét, mosolyogva ráncolva a szemöldökét a váratlan válaszra.
- Talán. Ha volna neki arca.. De láthatatlan ellenséggel csatába szállni...
Megcsóválja a fejét.
Őrült ötlet valóban. De mit is áltatja magát? Mintha nem lenne eléggé őrült így is.. De azért jobbnak látja nem fejjel nekimenni a világnak, mert nyilvánvaló, hogy melyikük a nagyobb. A tanács viszont semmi esetre sem talál süket fülekre nála, de természetéből adódóan gondolkodnia kell, mielőtt lép. Viszont ha átgondolta, még úgy is lehet, hogy így dönt, és keres egy helyet, ahol nekiállhat pofozkodni.
Őrült dolog.. Soha nem gondolta volna, hogy ilyesmit fog hallani, főleg nem a vigyorra fakadó családfő szájából. Kicsit meg is illetődik a férfi újfajta arcán, megint félrepillant, és újra kiegyenesíti a hátát, szórakozottan megköszörülve közben a torkát, mintha valami kaparná.
- Az otthoniakkal minden rendben egyébként, uram?
Fogalma sincs miért kérdezi. A honvágy valamennyire mindig dolgozik benne, de most, hogy látja maga előtt a családfőt evidens, hogy felerősödik, és ki is szalad a száján. Otthoniakon persze mindenkit ért. Akiket ő otthagyott elenyésző számban vannak a család egészéhez képest. Egy kezén megtudná őket számolni..

Némán hallgatja a férfi válaszát. Mint egy rossz gyerek, lehajtott fejjel. Nem szeret nem tudni. És nem szeret nem érteni.. Most viszont kénytelen ezt érezni a családfő előtt állva. Hogy még mindig túl sok minden van, amit nem tud. Ismét értetlen kölyöknek érzi magát. Szégyenli az oktalanságát. Tudja, hogy nem tud semmit. Talán még annyit sem, mint amennyit gyermekként tudott..
- Hisz Ön a Sorsban, uram? - kérdezi a csizmája orrától. - Abban, hogy a dolgok előre meg vannak írva.
A csillagokban, vagy csak egy nagy könyvben odafent –részlet kérdés. A lényeg, hogy minden életnek útja van, egy előre eltervezett, akadályokkal teletűzdelt váza. Nem is útja, inkább csak egy pályája. Kiinduló és végponttal.
Céllal..
Van aki felismeri, hogy pályán van, és van aki nem. Van aki célba ér, és van aki nem. A többség általában valamiféle istenben hisz, vagy még abban sem, és fogalma sincs az életről. Talán ezért könnyebb nekik.
Élni..
Néha sajnálja, hogy az ő szemei nem úgy működnek, mint másoké. Hogy nem élhet úgy, mint mások, akikben fel sem merülnek a kérdések, amik benne már egész tárna-rendszerré vájták ki magukat. De hogy élhetne úgy, mint mások, mikor az előre neki hátra, a fel meg le?
- Azt hiszem én ebben hiszek. Hogy az utamnak oka és értelme van. Az, és akkor jön szembe velem, aminek, és amikor kell. Ha az lett volna megírva, most odahaza kovácsolnám valakinek a kardját..
- De itt vagyok - néz fel a szemben álló férfira a furcsa, beletörődő mosolyával az arcán.
- Nem az utamat keresem, hanem az értelmét.
Azt pedig senki sem mutathatja meg neki. Néha úgy érzi mások egyáltalán nem is értik, mit keres. Talán ő maga sem érti pontosan. Csak tudja..

Szótlanul hallgatja a férfi válaszát, újra visszapillantva maga elé a földre. Csalódottan, igen. Az is lehet. Érdekli is már őt. Megunta a gondolkozást. Ha néha még kételkedik is az elméletében, vagy visszaretten a világ súlyától, az már csak egy újabb hullám-völgyet jelent a többi között. Talán az utolsót is egyben, amibe végül majd talán belefullad, de talán még ki tud jönni belőle. Talán-ok. A semmibe vetett hite a mentőmellénye. Mit magyarázza ezt bárkinek is, aki pont az élet túl feléről nézi a dolgokat?
Megrázza a fejét végül, jókora csönd után. Hogy magyarázza ezt bárkinek is..?
- Minden tisztelettel, uram, csak az alakíthatja a Sorsát, aki elfogadja, hogy van neki.
Hogy belegázoltak-e most a lelkébe? Nemigen. Ő is tudja, hogy néha röhejes, amiket gondol, mégsem állhatja, hogy ne gondolja. De mindig ő maga az első, aki kigúnyolja és kritizálja magát, nincs szüksége senkire, hogy ezt megtegye helyette. A külső szemlélő úgysem láthatja amit ő lát, és fogalma sem lehet a gondolatairól, mire fel mond hát véleményt róla? Vagy a jövőjéről? Egy kontextus nélküli, elcsépelt, közhelyes szóról..?
- Azt sem mondtam, hogy létezne sült galamb, vagy hogy arra várnék- néz fel határozottan a családfő arcába. - Pusztán azt állítottam, hogy ha van is –akkor kapom csak meg, amikor meg kell, hogy kapjam.
És ha helyette pofont kapok, annak is helye van az életemben..
És ha csalódottan is öregszik majd meg, akkor nesze neki, megérdemelte.
Okok és célok, semmit soha nem kaphat, csak akkor, amikor, és azért amiért. Hogy néha nem érti miért..? Hogyan is kívánná megérteni a maga halandó vámpír létével azt, ami egy a "Sors"-nak nevezett, talán istenitől ered? Istentől, ha mindenképpen néven kell neveznie, bár ódzkodik tőle, hogy így hívja. Nem egy személyről beszél. A semmiről beszél, aminek lennie kell. Sors. Változtasd meg élted, ilyen egyszerű. Mit magyarázza ezt bárkinek is..?

- Követem - feleli egy lélegzetvételnyi szünet után a kérdésre, nyugodtan nézve farkasszemet a változatlannak tűnő arccal.
Mást úgysem tehet. Feszegetheti a Sorsát, de a végcélját úgysem változtathatja meg. Halál itt vagy ott, így vagy úgy, ágyban párnák közt, vagy a harcmezején eltűnve a világ szeme elől, oly mindegy. Ebben a percben még azt sem bánja, ha erőszak útján kell távoznia az életből..
Egyszer úgyis elvesznék..
Vagy talán már el is veszett. Mit veszthet..?
A nagyúr mozdulatlansága lassan átragad rá is. Akaratlanul is átveszi a férfi nyugalmát, ahogy a háta mögött összefogott kezekkel állja a kihallgatás-szerű kérdések sorát. Fogalma sincs, mennyire járhat az idő. Az idő-érzéke néha kikapcsol,  főleg ha az agya erőltetett menetben dolgozik, hogy energiát spóroljon. De a memóriája még rendben van, és emlékszik, hogy Nyálast fent hagyta. A ló miatt nem aggódik, ellegelészik az magának, jobban fél attól, hogy valami enyves-kezű paraszt úgy gondolja, hogy a felszerszámozott mén talán gazdátlan, és ezért -istenfélő ember módjára- ő majd befogadja.. Vet egy pillantást a szurdok teteje felé, de ez nem elégíti ki a nyugtalanságát. Mert ha egyszer megfogalmazódott benne a legrosszabb, azt már csak a biztos tudat az ellenkezőjéről tudja elaltatni. Mégis, a türelmetlensége csak ebben a röpke szemvillanásban nyilvánul meg, mielőtt aztán ismét visszafordulna a vámpírnagyúr felé.

A vámpírnagyúr hirtelen kacaja kibillenti őt is a férfitól átvett nyugalmából. Ám ahelyett, hogy feloldódva vele nevetne, inkább megijed, de legalábbis erősen elbizonytalanodik a helyzetben. Rosszat mondott volna..?
"Nem semmi gyerek.."- azzal a fegyelmezett arcon idegen mosollyal..
Dicséret. Ezúttal talán..
Ha ezt odahaza hallotta volna..
Addig tétovázik, míg aztán nem reagál a megjegyzésre. Az újabb közelebb lépésre sem.
Engedelmesen követi az oldalra mutató kar vonalát. Elsőre meglepődik a családfő mozdulatához kapcsolt szavain. Habozva pillant vissza az idősebb férfira. De miért is csodálkozik azon, hogy a másik tud Azrael kardjáról? Hogy azt keresi..? Persze, ha a nagyúr átvitt értelemben beszél, akkor is igaza van. Tompán elmosolyodik végül, megszokásból, ezzel jelezve, hogy még él, és ha nem is feltétlen érti, de mindenképpen hallja, amit mondanak neki. Nem, itt tényleg nincs semmi. Semmi, amit ő keres, a tárnák átmeneti nyugalmat biztosító sötétjén kívül..
- Ön szerint van esélye, hogy valaha is megtaláljam..? - kérdez vissza hasonló, többféleképpen értelmezhető szavakkal, ahogy a férfi tette.
Soha nem kérdezett még ilyet. Senkitől. Ahogyan azt sem vallotta be soha -,talán még önmagának se-, hogy a kard, a bukott angyal kardja csak ürügy volt. Mindenre.
De ha ez az ürügy elveszik..? Egyelőre nem érzi ennek a lehetőségnek a súlyát, de ismeri magát, tudja, hogy a következő percben ugyanez a gondolat akár össze is roppanthatja..

Leszegi a fejét a válaszra. Nem is számított másra.. A nagyúr őszinteségét mégis nagyra értékeli. Egyetértőleg bólogat maga elé a leplezetlen szavakra. Magának. Értékeli.. Minek köntörfalazni, ha egyszer erre tette fel az életét?
Félrerúg maga elől egy követ, ügyelve, hogy annak még a pora se érje a családfőt. Ha nem zavarná meg az újabb, talán költőinek szánt kérdés itt meg is állna a tudománya. Napnyugtáig malmozna egy helyben, beleveszve az iszapszerűen felkavart gondolataiba. De elhangzik a kérdés, amire meg is emeli a fejét, akaratlanul is jókedvre derülve a saját balsorsán.
- Mi dolga volna különben egy kovácsnak, aki nem érti a mesterségét..?  - viszonozza a mosolyt, ezúttal a megszokott mélabú nélkül. Pedig sírhatna is akár. Mégsem változna semmi..  
- Elkísérhetem egy darabon, uram?
Hogy merre? A jó ég se tudja. Fel, vagy le.. Ha érdekelné merre, azt kérdezte volna.