[Magánküldetés] Veres Burgonya

A kora reggel kezdődő seregszemlét követően még egy délutáni őrjáratot is a szakaszunkra sóztak; mit mondjak, repdestem az örömtől… Egy templomos számára rettenetesen unalmas és fárasztó órák hosszat teljes páncélzatban strázsálni a nyári kánikulában. Mikor tavaly ősszel von Bertoldhoz kerültem, hasonló munkával telt az első hónapom. Valamiféle büntetés volt a szakasz számára, egy korábbi beosztott engedetlensége miatt. Bár akkoriban jóval hosszabb őrjáratokat kellett vállalnunk, mégis valamelyest elviselhetőbbnek érződött, elvégre novemberben mégsem főttünk bele a páncélunkba.

Mikor napnyugtához közeledve végre lejárt a szolgálati időm, megizzadva, kissé kimerülten indultam vissza a parókiai szállásomra. Egy kevésbé forgalmas mellékutcán vágtam épp át, mikor a sarkon befordulva egy fiatal, vörhenyes sihered közeledett felém sietős léptekkel, ám kissé bizonytalanul.

- Von Hilebrand, uram? – kérdezte, ahogy közelebb ért.

Biccentettem, mire a kezembe nyomott egy levelet, és ezzel tovább is állt. A borítékot megfordítva láttam, a pecsét kissé megsérült rajta, de az utcai félhomályban is jól kivehető volt, hogy a von Wittenek pecsétje az.

A parókiai szállásomra érve némi fény mellett közelebbről szemügyre vettem. Nem, nem törte fel se a siheder, se más. Inkább tűnt olyannak, mint amit kissé kapkodva pecsételtek le, emiatt mosódhatott el. Felbontottam a levelet, majd a lámpás pislákoló fényénél gyorsan végigfutottam a tartalmát. Erik von Witten kapitánytól érkezett, és arra kér, látogassam meg az otthonában, civilben, lehetőleg minél kevesebb feltűnéssel. A levél személyesen nekem volt címezve. Elképzelésem sincs, mit akarhat tőlem a kapitány, már az is meglep, hogy egyáltalán névről ismer engem. Nem jártam még nála, de mellékelt néhány instrukciót az odajutáshoz. A ház a templomnegyed és a barakk negyed szélén található, egy Arany Borjúnak címzett sörházzal szemben.

Mivel a kapitány a levelében arra kért, hogy siessek, nem vesztegettem az időt. Gyors mosdás után tiszta inget vettem, magamra kanyarítottam egy egyszerű köpenyt, és a barakk negyed felé indultam. Hamar megtaláltam von Witten házát, ugyanis ismertem az említett fogadót, egyszer-kétszer megfordultam ott az újonc templomosokkal. Mikor odaértem, egy részegen kibotorkáló, fiatal városőr látványa fogadott, ahogy hatalmasat okádott a sörház melletti macskaköves placcra. Fintorogva fordultam el, amikor is megpillantottam a másik irányból érkező Oswald von Bertoldot. Felteszem, ő sem a kocsmába jött. Akkor hát nem csak engem hívatott a kapitány.

- Áldás, békesség, von Hildebrand – köszöntött. – Mi járatban?
- Jó estét – biccentettem. – Von Witten kapitányhoz érkeztem.

Von Bertold bólintott, majd a bejárathoz lépett, bekopogott. Hamarosan ajtót is nyitott nekünk Erik von Witten. Nagyjából velem egymagas, fiatalos férfi volt, vörös hajjal, ápolt bajusszal és borostával. Bár látásból már ismertem a kapitányt, személyesen nem volt még szerencsém beszélni vele. Mit mondjak, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar privát találkozóra fog invitálni az otthonába.

- Szép estét, fáradjanak beljebb! – invitált be minket. – Fáradjanak fel az emeletre, kérem. Én is azonnal érkezek, csak hozok önöknek egy kupa méhsört – majd indult is volna meg, azonban az ajtóból még visszafordult hozzánk – A nyitott ajtó, nem a zárt.

Bár maga az épület kívülről egy tekintélyes kereskedőház látszatát keltette, odabenn meglehetősen szegényesen, de takarosan berendezett szobák látványa fogadott minket.

- Igazán köszönjük – mondta von Bertold, majd egy apró kézmozdulattal jelzett, hogy nyugodtan menjek előre.

Von Witten eltűnt a konyhában, mi pedig felfelé indultunk a lépcsőn. Magunk mögött hallottuk még a kapitány hamiskás, szórakozott dudorászását. Az emeleti berendezés már valamelyest otthonosabbnak hatott, a földön egy nagyobb, fehér prém terült el, a fali polcokon pedig néhány díszesebb fémkorsó állt. Jobbfelé egy nyitott ajtó várt minket, azonban a vele szemben lévő sem volt teljesen bezárva. Inkább ösztönösen, mintsem indiszkrécióból, de vetettem egy futó pillantást a résnyire nyitva hagyott ajtó irányába. Egy viszonylag díszesebb szoba volt, egy nagyobb kanapét láttam bent, néhány virágot, a falon pedig egy hölgy portréját. Hirtelen zavaromban csak pár futó pillanat elteltével ismertem fel, hogy a festményen szereplő nő Skadi von Himmelreich volt. Tapintatosan elfordultam, és követtem von Bertoldot a társalgóba, elvégre a kapitány szobáján kívül sokkal inkább foglalkoztatott az, hogy mégis mit akarhat tőlünk. Bármi is legyen az, úgy tűnik, csak kettőnkre tartozik.
A társalgó is egy diszkrétebb szoba volt, néhány könyvespolccal, egy kisebb kandallóval, fölötte egy dámvad preparált fejével. Emellett egy kisebb asztal, körülötte néhány karosszékkel. Az asztalon egy sárguló papírt felejtett a kapitány. Mielőtt helyet foglaltam volna, még körbejártam, szemügyre vettem von Witten könyvespolcait. Többféle kötetet is megpillantottam a polcon, leginkább állatokkal, növényekkel foglalkozó írások, de volt kardforgatásról szóló könyv is. Emellett kiszúrtam valamiféle hittel kapcsolatos kötetet is, ám amilyen porosnak tűnt, nem sűrűn forgathatták.

- Ön tudja, miért hívatott bennünket a kapitány? – kérdezte von Bertold.
- Fogalmam sincs – válaszoltam - Kaptam egy levelet egy küldönctől az őrjárat után. Csak annyit írt, hogy jöjjek mielőbb. Felteszem, akkor ön sem tud többet.
- Nem - pillantott rám - Ugyanennyit tudtam meg magam is abban a levélben, amit én kaptam. Különös – tűnődött el - Akárhogy is, hamarosan megtudjuk, miért is vagyunk itt.
- A kapitány mindig ilyen titokzatos? – kérdeztem, majd helyet foglaltam az asztalnál.
- Nem mondanám. Valahányszor alkalmam volt találkozni vele a parancsnokságon, világosan és lényegretörőn szólt. Biztosan van oka ennek a rejtelmeskedésnek.
- Értem - biccentettem - Remélhetőleg hamarosan kiderül - pillantottam az ajtó irányába, ahonnan egyre közelebbről hallottuk von Witten ráérős dúdolását.

Lépcsők nyikorgását hallottuk kintről, majd hirtelen abbahagyta a dudorászást. Egy ajtó csapódása hallatszott, majd sietős léptekkel megjelent előttünk a kapitány, kezében egy tálcával, rajta színig töltött korsó méhsörökkel.

- Nem is szaporítom a szót, rátérnék a lényegre… - foglalt helyet velünk szemben, majd magasra emelte korsóját – Egészségükre! – majd szinte minket meg se várva hatalmasakat kortyolt italába.
- Köszönjük! – kóstoltam bele én is a sörbe – Igazán remek ital – biccentettem. Kissé feszülten vártam, hogy rátérjen meghívásunk okára.
- Az, a szemben lévő sörházból hozattam – húzta ki magát - No, de tegyük félre a bolondozást. Gondolom meglepődtek, hogy miért kerestem fel önöket – von Bertoldra pillantott, majd nagyot sóhajtott. - Von Bertold minden bizonnyal tudna mesélni a zsinatelnök választás során történt dolgokról, de nem fogom elvárni ezt tőle. Kissé bizalmatlan vagyok néhány a vezetőségben lévő tiszt kapcsán, s mivel nagyon friss még az új zsinatelnök megválasztása, közel sem szeretném, hogy fiaskó legyen abból, aminek kapcsán idekérettem önöket – majd az asztalon lévő, sárguló levélpapírra mutatott. - Ez a levél nem rég érkezett a Zsinat elé, s többet mesél a helyzetről, mint amit én tudnék. Bízom benne, hogy megtanulták, hogy miként kell lovaghoz illő sebességgel olvasni.

Von Bertold a levélért nyúlt, úgy tartotta, hogy én is lássam. A korsómat félretéve közelebb hajoltam, és olvasni kezdtem. A levelet egy Aaron Ehmann nevű lelkész írta, akit egy éve helyeztek át egy Altenhelm nevű településre. Sietősen, rendezetlen betűkkel írt beszámolójában arról szólt, hogy furcsa dolgok történnek a környéken. Kevesen járnak templomba, mi több, az emberek néha gyanús szimbólumokat viselnek a nyakukban, ami egész pogány jellegűnek hat. Továbbá az előző lelkész halálának a körülményei is aggodalomra adhatnak okot. Attól tart, hogy valamiféle kultusz terjedhetett el a környéken, ezért kér védelmet az egyháztól. A levelet azzal zárta, hogy ő nem fog elmenekülni a szolgálati helyétől, s bátran várja a sorsát, mert neki a halál is csak jutalom. A papír alján az aláírása elé még annyit biggyesztett, hogy "Gott mit uns".

Meglepetten olvastam a levélpapírra kapart szöveget. Pogány kultuszok manapság? Bármi is zajlik Altenhelmben, aggasztó hírek, és nem kérdés, hogy kell odaküldenünk fegyvereseket… Kérdően pillantottam először von Bertoldra, majd a kapitányra.

- Mindez lehet igazság, s mendemonda is, ezen a ponton még nem tudjuk, de többek között ezért van önökre szükség. – vette el a levelet von Witten. A férfi először von Bertold felé tartotta a kezét, majd felém. - Von Bertoldban megbízok. Megvannak a maga hibái, de a hűségében sosem kételkedtem. Ön pedig, von Hildebrand, túl friss ahhoz, hogy bármi kapcsolata legyen azokkal a tisztekkel, akiktől tartanék – összefonta a karjait majd folytatta - Egy ilyen esetben talán indokolt lenne egy század templomost elküldeni, hogy tegyenek rendet, de attól tartok, hogy ha tényleg valami sötét történik a városban, akkor csak elbújnának a templomosok láttán az igazi gazemberek... Arról nem beszélve, hogy nem is nélkülözhetünk egy egész század katonát a mostani időkben. – biccentett - Győződjenek meg róla, hogy mi történik.

- Azonkívül provokációnak vennék, ha túl sok fegyveres érkezik, megnehezítené a nyomozást – tette hozzá von Bertold - Mindent megteszünk, hogy kiderítsük, mi folyik Altenhelmben, uram.
- Ezesetben feltételezem inkognitóban kell odautaznunk – mondtam. Ha tényleg csak mi ketten megyünk, jó lesz nem magunkra vonni a figyelmet.
- Pontosan – bólintott a kapitány mindkettőtöknek. - Szeretem, mikor nem kell feleslegesen magyaráznom a dolgokat. Egy kis pontatlanság van csak, tulajdonképpen a nyomozást elsősorban nem önök végzik. Önökkel fog utazni a Zsinat egy embere, Haimirich Töpfer, akit a hasonló ügyek kivizsgálására tanítottak ki. Védelmezniük kell majd, s persze segíteni a vizsgálódásban.
- Mennyi időt kapunk a feladatra? – szólalt meg von Bertold.
- Nem tudom, hogy mikori a levél, Ehmann úr nem tette meg a szívességet, hogy esetleg keltezte volna – mondta von Witten - Siessenek a városba, hogy esetleg elkerülhessék a bajt. Ha odaértek, tulajdonképpen annyit kutakodnak, amennyit szeretnének. Esetleg van még kérdésük?
- Hol találjuk Haimirich Töpfert és miről ismerjük fel? – kérdezte von Bertold - Úgy gondolom, botorság volna kérdezősködnünk utána, s ő is értesült róla, hogy az útitársai leszünk.
- Legyenek napfelkeltekor egy a kapun kívül lévő fogadóban – biccentett a kapitány - Vidám Csíkász a neve a helynek, ott fog várni önökre. Felismerik, tudálékos alaknak hat, okulárét hord, s van egy folt, ahol nem nő a szőr a jobb szemöldökén.

Elsőre kissé meglepett, hogy maga a nyomozás nem a mi feladatunk lesz, ráadásul, hogy pont egy Zsinat tagot küld velünk, de hát érthető. Mi lovagok vagyunk, katonák. Ez a bizonyos Haimirich Töpfer bizonyára hatékonyabban végére jár az Altenhelmben zajló eseményeknek, mi pedig tesszük, amihez mi értünk. Megvédjük őt, és az ottani lelkészt, amennyiben szerencsétlenül alakulnának a dolgok. Mindenesetre, reménykedjünk, hogy erre nem kerül sor. Nem tudhatjuk, hányan lehetnek a kultisták, és mégis mire képesek... Némán figyeltem a kapitányt, várva, hogy van-e még mondandója. Hamarosan felemelkedett az asztaltól, ugyan nem közölte velünk, hogy távozzunk, de elég egyértelmű volt az utalás.

- Apropó, még egy dolog – szólt még von Witten - Ismerem a helyi földesurat, von Altenhelmet. Egy harcedzett veterán, aki állandóan a helyi Finsterblut portyákkal küzd. Jóképű, sötéthajú teremtés, felismerik. Ha van rá egy mód, kerüljék el, nem egy jótermészetű alak.
- Úgy lesz – biccentett von Bertold.
- Az álcánk mi lesz? Arra az esetre, ha kérdezősködnek az altenhelmiek - kérdeztem, miközben felhajtottam a maradék italomat. Az üres korsót visszatettem az asztalra, majd indulásra készen felálltam a karosszékből.
- Altenhelm több mint egy hétnyi út, lesz idejük kitalálni – vonta meg a vállát a kapitány - Bízom az ítélőképességeikben, nem gondolom, hogy probléma lenne.
- Igyekszünk rászolgálni a bizalmára, kapitány – mondta a felettesem.
- Ebben nem kételkedem.
- Megtesszük a tőlünk telhetőt, kapitány - helyeselve bólintottam. - Köszönjük a bizalmát. És a vendéglátást – pillantottam az üres sörös korsókra az asztalon.
- Több mint szívesen, von Hildebrand – fordult felém - Egy fontos dolgot kérek még önöktől. Ha kiderül, hogy tényleg valami sötét dolog történik a vidéken, akkor jöjjenek vissza Hellenburgba. Nem az a feladatuk, hogy megoldják a bajt, arra ott egy egész század. A biztonságuk a legfontosabb.
- Így fogunk eljárni. Remélhetőleg hamar rájövünk, mi történik a térségben.
- Óvatosak leszünk, uram – biccentettem. Von Bertoldra pillantottam, majd lassan az ajtó felé indultam. - Bármi is zajlik ott, a végére járunk.
- Nagyszerű, köszönöm. - azzal ő is megindult, majd elém lépve lesietett a lépcsőn, s kitárta nekünk a kifelé vezető ajtót. - Jó szerencsét, derék katonák. Gott mit uns!
- Köszönjük a vendéglátást, jó éjszakát, kapitány. Gott mit uns! – felelt von Bertold.

Von Witten házából kilépve újra megcsapta fülemet a sörházból kihallatszódó hangzavar. Későre járt már, ezek viszont még mindig mulatoztak.

- Napfelkeltekor a fogadóban – nézett rám von Bertold.
- Napkeltekor - biccentettem helyeslően. - Jó éjt, von Bertold - köszöntem el felettesemtől, majd a Parókia felé vettem az irányt. Ha sietősen összepakolom a szükséges útravalókat, lesz még néhány órám aludni.

Másnap kora hajnalban felébredtem már. Gyorsan megmosdottam, hogy kissé magamhoz térjek, majd felöltöztem. Oldalamra felcsatoltam a kardomat, hátamra kanyarítottam egy sötét utazóköpenyt, majd vállamon a batyummal a megbeszélt találkozóhely felé indultam. Csípős, hideg reggeli szél fújt, az utcák elsőre még illatosnak is érződtek a korábbi esőzéstől, azonban a legtöbb helyen ez inkább a nedves lószar bűzével vegyült…

Nagyjából épp időben értem a fogadóhoz, ahol a precizitásáról méltán híres von Bertold már várt rám. Még kissé fáradtan, csöndes biccentéssel köszöntöttem, amit ő is viszonzott. Nem kellett sokat várnunk, rövidesen befutott útitársunk is. Haimirich Töpfer egy szép kis almásderes hátán érkezett, kopott utazóruhát viselt, helyenként lyukacsos, fekete köpennyel. Alóla íves, vékony pengéjű szablya lógott ki. Lova két oldalára egye-egy batyut pakolt, fogalmam sincs mi mindent hozhatott még magával… Elénk léptetett a lovon, majd feltolta vastag keretes, kerek szemüvegét.

- Áldás, békesség, barátaim. – nyújtott kezet nekünk, miután leszállt lováról- Haimirich Töpfer, örvendek a találkozásnak.

A levegőben ilyenkor estefelé is érezni már az igazi nyár ígéretét. Itt Délen annyira más volt, mint a földön, ahol felnőttem, s ennyi idő után is, bár láttam a szépségét, időnként megviselt. Nem sokat változik az év során a viseletünk, valamennyi szolgálatot teljes páncélzatban látunk el. Ami télen jégbörtön, az nyáron izzó pokollá változik, és ha az előbbi körülményeket el is szoktam viselni, általában kutyamód szenvedek a tűző nap alatt. Hiába, van, amit megszokni két évtized is kevés.
A fiaimon jobban látszott azért a szenvedés már most, ha belegondolok, de alighanem inkább a munka tehetett róla. Előfordult olykor, hogy a templomosok besegítettek olykor a városőrség feladataiba, mióta pedig emberhiány van, gyakrabban is, mint régente. Ezúttal járőrözés várt az egységemre a délután folyamán. Éppenséggel gond nem is lenne az ilyesmivel, de ez éppen egy napra esett a havi szemlével is. A fiúk korán keltek, hogy patinásan, annak rendje és módja szerint készen álljanak időben, s a tisztek elégedettek is voltak velük. Arról azonban ekkor még nem szólt a fáma, hogy egyéb feladat is jut nekik, nem is a kellemesebb fajtából.
Épp amikor már úgy gondolnám, hogy nem látok több palástost, egy idősebb templomos bukkan elő egy ház takarásából és se szó, se beszéd egy levelet nyom a kezembe. Szó sem ér a nyelvemre, hogy megkérdezzem, mégis honnét ismer, s ki küldi a levelet. Nem is nagyon van erre szükség: a pecsétre pillantva azonnal megismerem a von Wittenek címerét.
- Köszönöm - Biccentek oda neki, s egy pillanatra hálásan el is mosolyodom.
Utamat ezután sietősebben folytatom hazafelé. Miután becsukom az ajtót magam mögött, s az asztalnál világot gyújtok, töröm csak meg a pecsétet. A kapitány, ha éppenséggel akart volna valamit közölni, megtehette volna a szemle alkalmával. Nyilvánvaló tehát, hogy sürgős, vagy éppenséggel titkos dologról lehet szó. Neki sem állok levetni a páncélomat; tudni akarom, mit írt a levélben.
Magyarázatra azonban nem bukkanok, csak arra kér, hogy látogassam meg otthonában civilben, feltűnés nélkül, méghozzá hamar.
Nincs túl jó érzésem. Valamennyire ugyan tudom, hogy kedvelnek a feletteseim és megbízhatónak tartanak, emellett a kapitány öccse, míg közvetlen felettesem volt, keresett már fel személyesen az otthonomban, mégis különös és kellőképpen komoly dolognak tartom a kapitány kérését. Amilyen embernek ismerem, óvatossága mögött komoly indok lehet; hideg fejjel szokott döntést hozni, egyike azon férfiaknak, akiknek minden mozdulatát tudatosság vezérli.
Nem vesztegetem hát az időt. Miután megmosakszom és átöltözöm valami kényelmesebb viseletbe, már útra is kelek az instrukciónak megfelelően. Az időpont kedvez a titkos dolgoknak: Már a hold is felkelt az égen, fénye talán lámpák nélkül is halovány derengéssel ragyogná be a várost. Ismerem az utat, s a biztonság kedvéért az üzenet is tartalmazza, elvéteni is nehéz volna az irányt, ám rokonszenv ide vagy oda, még jártam soha a kapitány otthonában. Még egy utolsó fordulat és az ajtó előtt vagyok.
Sötét szempár, sötét haj, sudár termet. Ezer közül is megismerném Eirik von Hildebrandot, az egységem legújabb tagját. Tekintetünk nem fonódik össze hosszú időre; mindkettőnk figyelmét elvonja egy furcsa és jól ismert hang. A fiú a városőrség tabardját viseli, és a vacsorájában sokféle dolog mellett sárgarépa is lehetett. Nem járok az Arany Borjú fogadóba - amelynek sosem tudom, szándékosan adtak-e ilyen baljóslatú nevet -, így nem vagyok ismerős az oda látogatók dolgában és származásuk felől.
Tekintetem aztán elszakítom róla és a fiatal templomosra pillantok.
Vajon mit keres itt, pont ilyenkor?
- Áldás békesség, von Hildebrand. Mi járatban?
- Jó estét - biccent üdvözlésképpen -  Von Witten kapitányhoz érkeztem.
Nocsak. Biztosra veszem, hogy igazat mond, de ha lehet, így csak még furcsábbnak tűnik számomra a helyzet, s annál jobban fúrja oldalam a kíváncsiság. Mit akarhat a kapitány tőlem és a legfrissebb emberemtől? Felvonom egy pillanatra a szemöldököm, s tompán hallom csak a fogadó felől szűrődő zajokat, amelyek erősen arra utalnak, hogy miután a fiút berángatták a társai, a bentieket sem kímélte elfogyasztott étke maradékától. Lassan bólintok beosztottam válaszára, majd némán az ajtóhoz lépek és bezörgetek rajta. Von Hildebrand is mellém lép.
Valaki mögöttünk akkorát esik a macskakövekre, hogy jóformán az én tagjaim sajdulnak belé. Az ajtó nyílik, s felbukkan az ismerős arc. Láthatóan von Witten vállunk fölött nagyon is figyelmet szentel a történéseknek, talán a fiatal őröket fürkészve. Nem lennék a helyükben másnap, s nemcsak a macskajaj miatt. Pár pillanat után aztán visszafordul hozzánk.
- Szép estét. Fáradjanak beljebb.
- Kapitány - biccentek válaszul.
- Jó estét, kapitány! - üdvözli a fiú is.
Nem nézelődöm nagyon, nem akarok udvariatlannak tűnni, de azért diszkréten körbepillantok, ahogy belépek. Sosem foglakoztatott igazán, milyen körülmények között élhetnek a feletteseim, de a házbelső egyszerű, szinte már szegényes berendezése valahogyan nem hat idegennek a tiszttől, aki katonaként maga is a letisztultságot és praktikusságot részesíti előnyben. Tükrözi azt az Erik von Wittent, akit én ismerek. A ház méretén egy kissé azért elcsodálkozom. Bár magas beosztású tisztről van szó, mégis talán a legnagyobb, amit templomos birtokában tudok. Mindenképpen így tűnik legalább is, s alighanem azért, mert csupán a kapitány él benne.
Mögöttem von Hildebrand is belép, s felettesünk tesz róla, hogy ne kelljen zavartan ácsorognunk túl sokáig.
- Fáradjanak fel az emeletre, kérem - szólal meg, ahogy becsukja az ajtót maga mögött - -Én is azonnal érkezek, csak hozok önöknek egy kupa méhsört - még mielőtt azonban sarkon fordulna, hozzáteszi: - A nyitott ajtó, nem a zárt.
- Igazán köszönjük - felelem, majd ahogy összetalálkozik a tekintetem a beosztottaméval,  egy kézmozdulattal intek a lépcső felé, jelezvén, hogy nyugodtan menjen előre.
A kapitány eltűnik a konyhában dudorászva valamit, mi pedig elindulunk fölfelé a lépcsőn. Az emelet kissé otthonosabbnak tűnik; a földön egy kissé megszürkült, de nagyobb darab prém, a falakon sötétlő polcokon néhány krigli foglal helyet.
A jobb oldali ajtón belépve a társalgóban találjuk magunkat. Ez a helyiség sem bővölködik a díszektől. Egy asztal van itt, körülötte néhány karosszékkel, polc rajta mindenféle könyvvel, s azért akad itt egy szép kandalló, nem nagy ugyan, s nincs is begyújtva ilyenkor, fölötte a falra akasztva pedig egy dámvad preparált feje néz vissza rám. Egészen szép munka, elejteni is nagy dolog lehetett, de ezeket olyan fenemód nehéz megcsinálni olyanra, hogy élőnek hassanak. Kifejezetten ügyes volt, bárkivel is készíttette. Bár leköt a látvány, azért a gondolataim mindig visszatérnek ugyanoda.
- Ön tudja, miért hívatott bennünket a kapitány? - Kérdezem csendesen, von Hildebrandot.
- Fogalmam sincs - feleli - Kaptam egy levelet egy küldönctől az őrjárat után. Csak annyit írt, hogy jöjjek mielőbb. Felteszem, akkor ön sem tud többet.
Mintha közelebbről hallatszódna a dúdolás.
- Nem - pillantok rá - Ugyanennyit tudtam meg magam is abban a levélben, amit én kaptam. Különös. Akárhogy is, hamarosan megtudjuk, miért is vagyunk itt.
- A kapitány mindig ilyen titokzatos? - kérdi valamivel halkabban, ahogy elhelyezkedik az egyik karosszékben.
- Nem mondanám - felelem - Valahányszor alkalmam volt találkozni vele a parancsnokságon, világosan és lényegretörőn szólt. Biztosan van oka ennek a rejtelmeskedésnek.
Bár azóta sem tudom, bizalma jele vagy büntetés volt-e, hogy Wilfredet a gondjaimra bízta.
- Értem - nyugtázza - Remélhetőleg hamarosan kiderül.
Nyikorog a lépcső, a dúdolás hangosabb. Megáll, becsapja az ajtót (ezek szerint nyitva lehetett mégis a baloldali), majd pár elnyújtott lépést követően megjelenik az ajtóban a kapitány, kezében egy tálcával, némi meglepetésemre nem kupákkal, hanem jól teletöltött korsókkal. Mielőtt még von Hildebrand felállhatna a székből, nekem is int, hogy foglaljak helyet. Úgy tűnik, komolyan veszi, hogy civilben akar találkozni. Leülök tehát, amint az elöljáróm is így teszt.
- Nem is szaporítom a szót, rátérnék a lényegre...
Szemeim nagyobbra nyílnak, kíváncsian hajolok közelebb, egy pillanatra sem véve le róla a pillantásom. Végre választ kapok a kérdésemre...
Felemeli az egyik korsót, várakozva pillant ránk.
- Egészségükre.
Azzal nagyokat kezd kortyolni az italba, de nem dönti le mindet, méregető pillantása azonban nem kerüli el a figyelmem. Pár pillanatnyi zavarodottsággal később én is követem a példáját: megemelem a korsóm és belekortyolok.
- Köszönjük - vesz magához egy korsót a fiú is - Igazán remek ital.
Megtisztelőnek találom, hogy von Witten kapitány fogad bennünket, de szokatlan számomra a helyzet.
- Az, a szemben lévő sörházból hozattam - feleli a kapitány, s kihúzza magát - No de tegyük félre a bolondozást. Gondolom, meglepődtek, hogy miért kerestem fel önöket.
Tekintete találkozik az enyémmel.
- Von Bertold minden bizonnyal tudna mesélni a zsinatelnökválasztás során történt dolgokról, de nem fogom elvárni ezt tőle. Kissé bizalmatlan vagyok néhány a vezetőségben lévő tiszt kapcsán, s mivel nagyon friss még az új zsinatelnök megválasztása, közel sem szeretném, hogy fiaskó legyen abból, aminek kapcsán idekérettem önöket.
Az asztalon heverő levélre mutat. Itt volt már amikor mi beléptünk, de egyikünk sem nyúlt hozzá. Érdekes mód a papír már megsárgult, amitől azt a hatást kelti, hogy hosszú ideje íródott, de meglehet, a szállítás módja okozta az elszíneződést.
- Ez a levél nemrég érkezett a Zsinat elé, s többet mesél a helyzetről, mint amit én tudnék. Bízom benne, hogy megtanulták, hogy miként kell lovaghoz illő sebességgel olvasni.
Biccentek válaszul, azzal elhallgat és a méhsörnek szenteli a figyelmét. A papírlapért nyúlok, kihajtom és igyekszem úgy tartani, hogy Eirik is láthassa, mi van ráírva. Oda sem kell pillantanom, érzem magamon a kapitány tekintetét.
A levél betűi rendezetlenek, mintha rázkódó kézzel vetette volna papírra őket altenhelm lelkésze, Aaron Ehmann. Beszámol arról, hogy kissé furcsa a hely, amelynek pásztorává lett két éve: kevés a templombajáró, s mintha a hívek néha különös, pogány jellegű  szimbólumokat viselnek a nyakukban. Eszembe jut az öreg Knud, aki sokat mesélt nekem gyermekkoromban és a nyakában Mjölnirt hordta az inge alatt. Mesélt róla nekem. Odahaza mind tudtuk, hogy ő a régi istenekben hisz, de apám nem hajtotta el: megmentette az életét és úgysem érdekel senkit, hogy a szolgák mit csinálnak. Pláne a Skarstind vidékén.
A lelkész gyanítja, hogy az elődje nem szélütés miatt távozott a Teremtőhöz. Attól fél, kultusz terjedhetett el a faluban, saját biztonsága miatt is aggódik. Ezt a levelet sem merte helyi futárra bízni, kereskedővel küldette. Ez megmagyarázza a levél állapotát és azt, miért most érhetett ide.
Sorait végül azzal zárja, nem szándékozik szolgálati helyéről menekülni. Aláírás, majd a levél alján csak annyi áll még: “Gott mit uns”.
A szemöldököm ráncolom. Elég egyértelmű, hogy valami nagyon komoly gond lehet Altenhelmben, így azonban csak még kevésbé értem, miért éppen mi ketten vagyunk itt?
Von Hildebrandra pillantok, s miután látom, hogy ő is befejezte az olvasást, a kapitánynak nyújtom a levelet.
- Különös.
Elveszi a levelet, majd összehajtva visszateszi az asztalra.
- Mindez lehet igazság, s mendemonda is, ezen a ponton még nem tudjuk, de többek között ezért van önökre szükség. Von Bertoldban megbízok. Megvannak a maga hibái, de a hűségében sosem kételkedtem. Ön pedig, von Hildebrand, túl friss ahhoz, hogy bármi kapcsolata legyen azokkal a tisztekkel, akiktől tartanék.
Összefonja karjait, úgy folytatja.
- Egy ilyen esetben talán indokolt lenne egy század templomost elküldeni, hogy tegyenek rendet, de attól tartok, hogy ha tényleg valami sötét történik a városban, akkor csak elbújnának a templomosok láttán az igazi gazemberek... Arról nem beszélve, hogy nem is nélkülözhetünk egy egész század katonát a mostani időkben. Győződjenek meg róla, hogy mi történik.
Ugyan próbálom jelét nem adni, meglepnek a kapitány szavai. Bár jólesik felettesem bizalma, mégis inkább egyfajta jóindulatú gesztusnak érzem ezt részéről: olyan sokat nem tettem, hogy ilyen mélyen megbízzon bennem, pláne, hogy saját szemeként tulajdon testvérét is küldhetné, kettejüket a legerősebb kapocs köti össze: a vérség.
Egy pillanatra Eirikre vándorol a tekintetem.
- Azonkívül provokációnak vennék, ha túl sok fegyveres érkezik, megnehezítené a nyomozást. Mindent megteszünk, hogy kiderítsük, mi folyik Altenhelmben, uram.
- Ez esetben feltételezem, inkognitóban kellene oda utaznunk - szólal meg a fiú.
- Pontosan - bólint mindkettőnknek - Szeretem, mikor nem kell feleslegesen magyaráznom a dolgokat. Egy kis pontatlanság van csak, tulajdonképpen a nyomozást elsősorban nem önök végzik.
A férfi belekortyol a sörébe, bár nem sok maradhatott benne, úgy rávetette magát, ahogy behozta.
- Önökkel fog utazni a Zsinat egy embere, Haimirich Töpfer, akit a hasonló ügyek kivizsgálására tanítottak ki. Védelmezniük kell majd, s persze segíteni a vizsgálódásban.
Valahogy kettős érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy egy ismeretlen is velünk utazik. Épp megörülnék a megtiszteltetésnek, hogy kettőnket bízott meg a feladattal a kapitány, akik egy egységben szolgáljuk a Protestáns Egyházat. Nem tehetek róla, a választások óta különösen is kétkedéssel fogadom a Zsinat valamennyi emberét. Ugyanakkor nem szólhatok a felettesem ellen. Bizonyára olyan ember tart majd velünk, akit ő is megbízhatónak tart.
Egek, nem is tudom, miért gondoltam, hogy ilyen egyszerűen megússzuk.
- Mennyi időt kapunk a feladatra?
- Nem tudom, hogy mikori a levél, Ehmann úr nem tette meg a szívességet, hogy esetleg keltezte volna. Siessenek a városba, hogy esetleg elkerülhessék a bajt. Ha odaértek, tulajdonképpen annyit kutakodnak, amennyit szeretnének.
Von Witten méreget titeket.
- Esetleg van kérdésük?
Bólintok.
- Hol találjuk Haimirich Töpfert és miről ismerjük fel? Úgy gondolom, botorság volna kérdezősködnünk utána, s ő is értesült róla, hogy az útitársai leszünk.
- Legyenek napfelkeltekor egy a kapun kívül lévő fogadóban - feleli - Vidám Csíkász a neve a helynek, ott fog várni önökre. Felismerik, tudálékos alaknak hat, okulárét hord, s van egy folt, ahol nem nő a szőr a jobb szemöldökén.
Azzal felemelkedik a székből, mintegy szavak nélkül is jelezvén: befejezettnek tekinti a beszélgetést.
- Apropó, még egy dolog. Ismerem a helyi földesurat, von Altenhelmet. Egy harcedzett veterán, aki állandóan a helyi Finsterblut portyákkal küzd. Jóképű, sötéthajú teremtés, felismerik. Ha van rá egy mód, kerüljék el, nem egy jótermészetű alak.
Megiszom a maradék sörömet, majd felállok én is.
- Úgy lesz - bólintok az intelemre, igyekszem eszembe vésni a földesúr ismertetőjegyeit. Olyan érzésem van, hogy igencsak kemény fába vágjuk a fejszénket. S zavar egy kissé, hogy nem tudom, miféle szerzet ez a Töpfer.
- Az álcánk mi lesz? Arra az esetre, ha kérdezősködnek az altenhelmiek  - kérdi a fiú felhajtva utoljára a korsóját, majd ő is felemelkedik a székből.
A kapitány vállat von.
- Altenhelm több mint egy hétnyi út, lesz idejük kitalálni. Bízom az ítélőképességeikben, nem gondolom, hogy probléma lenne.
Biccentek és egy pillanatra el is mosolyodom. Jókat kérdez a fiú, jól vág az esze. Gondolkodom egy darabig, de nem jut eszembe semmi, amit még kérdezhetnék.
- Igyekszünk rászolgálni a bizalmára, kapitány.
- Megtesszük a tőlünk telhetőt, kapitány - bólint von Hildebrand is - Köszönjük a bizalmát. És a vendéglátást.
- Ebben nem kételkedtem - bólint elébb nekem, majd beosztottam felé fordul - Több, mint szívesen, von Hildebrand. Egy fontos dolgot kérek még önöktől. Ha kiderül, hogy tényleg valami sötét dolog történik a vidéken, akkor jöjjenek vissza Hellenburgba. Nem az a feladatuk, hogy megoldják a bajt, arra ott egy egész század. A biztonságuk a legfontosabb.
Bólintok a kapitány szavára, Eirikre pillantok, majd vissza von Wittenre.
- Így fogunk eljárni. Remélhetőleg hamar rájövünk, mi történik a térségben.
- Óvatosak leszünk, uram. Bármi is zajlik ott, a végére járunk.
- Nagyszerű, köszönöm.
Elibénk lépve lemegy a lépcsőn, hogy lekísérjen, majd végül kitárja nekünk az ajtót.
- Jó szerencsét, derék katonák. Gott mit uns!
- Köszönjük a vendéglátást, jó éjszakát, kapitány. Gott mit uns - felelem felé biccentve, majd ahogy eltűnik az ajtó mögött, egy darabig még a fogadó fényét és zaját figyelem, mielőtt megtörném a közénk telepedő csendet.
- Napfelkeltekor a fogadóban - Mondom inkább csak magam elé, aztán pillantok von Hildebrandra. Összekészülni sem lesz sok időnk, de ha valóban egy hétig utazunk, lesz időnk kifundálni mindent harmadik társunkkal egyetemben.
- Napkeltekor - biccent a fiú - Jó éjt, von Bertold.
Utunk azzal elválik egymástól. Ő a Parókiára, én az otthonom felé veszem az irányt.


Szokásomhoz híven jóval előbb ébren vagyok, mint az feltétlenül szükséges lenne. Szeretek előbb ott lenni az előre megbeszélt találkozókon és most azért is igyekszem, hogy lehetőség szerint a kedvencem, Sárkányt vihessem magammal. Volt, amit még ebben a furcsa és új Hellenburgban is szerettem.
Ahogy várakozom, a fogadónál, elgondolkodva nézem a hajnali tájat. Ilyenkor már hamar megjelennek az első napsugarak. Valahogy a reményt juttatja eszembe ez a kép, ahogy a fény szerteűzi az éj sötétjét pirkadatkor.
Kisvártatva Eirik is megjelenik, időben, késés nélkül. Már közeledtében odabiccentek neki. Mindenünk megvan, tervet pedig majd út közben kieszelünk.
Már szinte szóvá tenném, hol késlekedik harmadik társunk, amikor alakot látok közeledni. Almásderes hátán léptet kopott utazóruhában, amelyen egy helyenként már igencsak lyukacsos fekete köpenyt visel. Jó nagy cókmókot is hozott magával, csodálom, hogy a kis lovacska elbírja gazdástól. Ahogy közelebb ér, feltolja orrán a párás lencséjű okulárét.
- Áldás, békesség, barátaim - köszönt bennünket, ahogy leugrik a nyeregből, s kezét nyújtja - Haimirich Töpfer, örvendek a találkozásnak.

Végigmértem a férfit, aztán közelebb léptem. Igazán különös egy figura, ami azt illeti...
-Áldás, békesség - biccentettem, majd fogadtam kézfogását. - Eirik von Hildebrand – mutatkoztam be én is.
Noha idáig nem tűnt fel, de ahogy rászorítottam a kezére, éreztem, és már láttam is, hogy néhány ujja csonka volt. A középsőről egy perc hiányzott, gyűrűs ujja helyén viszont teljes üresség tántongott. Nem kellett volna, hogy meglepjen a dolog, elvégre számos jóval súlyosabb sérülést láttam már, bár talán nem a Zsinat egy megbízottjánál számítottam volna hasonlóra.
- Oswald von Bertold – mutatkozott be felettesem is - Úgy sejtem, önt kísérjük majd Altenhelmbe.
- Sokáig fogunk együtt utazni, ha nem veszik tolakodásnak, akkor akár tegeződhetnénk is. Nem szeretem a formaiságokat. – túrt bele kissé kócos, zsíros hajába. Kissé zavartnak érződött. - Eirik és Oswald – ismételte el, mintha csak memorizálni próbálta volna keresztneveinket.
- Részemről semmi akadálya - feleltem. Nem szoktam hozzá, hogy tegeződjek azokkal, akikkel együtt dolgozok, bár a legtöbbjük katona volt vagy lovag... Nem tudom miféle szerzet lehet ez a lelkész, de bizonyára tudhat valamit, ha rá bízták a feladatot. Végül is, mi csak elkísérjük, és megvédjük, ha kell.
- Töpf... Haimrich - ismételtem el én is a nevét kissé zavartan, inkább csak amolyan gesztusként.
- A Richre is hallgatok, ha gondoljátok. – válaszolt, majd visszalépett a lovához, és végigsimította annak szügyét. Az állat megrázta kissé a fejét a dologra, mintha csiklandozta volna a tapintás. - Javaslom induljunk mihamarabb, érdemes lenne estére Landstatba érni. A testvéreim azt ajánlották, hogy ott eléggé kényelmes az egyik fogadó. Picit ostoba a neve, remélem nincs ellenetekre, hogy a Fejetlen csirkében szándékszom megszállni.
Én is lovamhoz léptem, ellenőriztem a szíjakat és a nyeregtáskát, majd a kantárszárat kezembe véve vezetni kezdtem. Támogatom a mielőbbi indulást, és von Bertoldot ismerve ő sem akarhat késlekedni. A Haimrich által említett fogadó nevén kissé elmosolyodtam, de nem lepődtem meg, ennél idétlenebb nevű ivókkal is találkoztam már, elvégre az egyszerű falusi nem a legelmésebb, ha névadásról van szó.
- A lényeg úgyis az, hogy valahol megszálljunk, nem pedig az, milyen nevet találtak ki a fogadónak – vonta meg a vállát von Bertold - Egyébként is dicséretes a testvérei részéről, hogy ajánlottak helyet, így legalább nem kell majd rögtönöznünk szürkületkor. Ne késlekedjünk.
- Akkor hát utazzunk. – helyeselt Haimrich, ügyetlenül felülve a nyergébe. Nem tűnt túl gyakorlott lovasnak. - Indíts, Taknyos.

Egy kopottas barna lovat választottam, aki a Bajnok névre hallgatott. Engedelmesen jött velem, ahogy kivezettem, majd a kengyelbe lépve átvetettem a hátán a lábam. Elhelyezkedtem a nyeregben, majd követtem a kissé szerencsétlenül lovagló Haimrich Töpfert... Azért pár pillanat erejéig elgondolkodtam, hogy tényleg Taknyosnak hívják-e azt a szerencsétlen jószágot, vagy ez csak amolyan általa ráaggatott becenév... Igazából egyiken sem lepődtem volna meg.
Töpfer kíváncsian méregette a tájat, mintha csak keresne valamit. Figyelte a csapásokat, a nyomokat, az állatokat, ha pedig madarat látott, fütyörészni kezdett. Valamiféle hívóhang lehetett, ugyanis olykor választ is kapott rá.
Von Bertold odaléptetett Töpfer mellé.
- Haimrich, azon tűnődtem, vajon egy közös forrásból kaptuk-e mindhárman a megbízásunkat. Megkérdezhetem, kitől értesült az altenhelmi helyzetről?
- Von Barth bízott meg a feladattal.
- Von Barth? – szóltam közbe, ahogy felzárkóztam melléjük. - Felteszem akkor volt már dolgod hasonló... öhm... eretnekekkel, vagy netalántán kultistákkal is? – mosolyodtam el, ahogy rápillantottam.
- Több is, mint szerettem volna – válaszolt, miközben megdörzsölte csonka ujjait. - De merek benne bízni, hogy nem lesz semmi ilyesmivel dolgunk. Szerintem valami régi pogány hitből megmaradt babonák és szokások lehetnek ezek. A partvidéken elég sokan tartják a régi hitet, a mocsár pedig hasonló átkozott hely, kevésbé ér el oda az egyház keze.
Szavait hallva érdeklődően vontam fel a szemöldökömet, pillantásom akaratlanul is csonka kezére vándorolt. Oh... Csak remélni mertem, hogy kérdésemet nem vette tapintatlanságnak. Pusztán a kíváncsiság vezérelt, hisz nem árt tisztában lenni, miféle útitársat kaptunk. Ha megjelenése, és az első benyomások után bizonytalanságra is adna okot Haimrich Töpfer, ez alapján kétségtelen, hogy értenie kell a dolgát.

A nap jelentős része utazással telt, a jól ismert déli vidékeken haladtunk át a mocsár felé haladva. Egyszerű tájak, a parasztok a szegényes termésű burgonya- és kukoricaföldeken dolgoztak, míg mások piócákat és csíkokat gyűjtöttek a falu határában. Rövid időre álltunk meg csupán pihenni, ebéd környékén. Egy árnyékos erdő hűsében elfogyasztottuk útra való élelmünket, Töpfer pedig mintha el is aludt egy jó tíz percre. Ám, ahogy szedelőzködni kezdtünk, azonnal felébredt és teljesen kipihenten csatlakozott hozzánk.
Utunk további része hasonlóan nyomasztó egyhangúságban telt. Több elhagyatott, szenesedett falu tarkította a látképet, és egyszer egy útról lehúzott, üres szekérrel is szembetaláltuk magunkat. Körülötte csupa vér volt minden, noha azt nem tudtam ilyen távolságból megállapítani, hogy ember okozta-e.

Mire Lanstradba értünk, szerencsére már kissé felpezsdült az élet. Mindenbizonnyal a környék legnépesebb városa lehet ez. Ahogy áthaladtunk a fából épített fal főkapuján, Töpfer mintha csak haza jött volna, olyan otthonossággal lépdelt a lovával. Felzárkóztam hát mellé, tartottam a lépést. Őt követve hamarosan meg is pillantottam egy, a leírásából már ismerős cégért. Egy levágott fejű csirkét ábrázolt, bizonyára ez a korábban említett fogadó. Töpfer nagyot nyögve kászálódott le a nyergéből.
- Kegyetlen módon széjjelverte az ágyékom ez a szép jószág. – simogatta meg a ló fejét.
Jobban megfigyelve valóban taknyosnak tűnt az állat orra.
Ami azt illeti, nekem is jól esett leszállni a nyeregből, noha nem viseltem olyan rosszul, mint útitársunk. Hamarosan egy lovászinas sietett a fogadásunkra, majd miután átadtuk a lovainkat, a fogadó felé indultunk.

A Fejetlen Csirke egy meglehetősen otthonos kis fogadónak bizonyult első látásra. Odabent a kandalló melege fogadott minket, valamint az átlagos kocsmai alapzajba halk zeneszó vegyült egy, a sarokban ülő elf bárd irányából. A konyha felől fokhagymás, zsíros sülthús illata érződött. Meg is kordult a gyomrom, hisz rég volt már ebéd.
- Kutya mód éhes vagyok már - jegyezte meg Haimrich. - Az a pár szelet kenyér nem embernek való étek ebédre.
- Jól fog esni a meleg étel - helyeseltem. - És a hideg sör.
- Egyetértek – bólintott von Bertold is. – Keressünk helyet.
- Keresek helyet, addig intézzétek az étket és az italt! – mondta Töpfer. - Ha van, pecsenyét ennék, s sajtot... Burgonyával. Illetve egy korsó búza sert! Erre mocsári komlóval főzik, aminek van egy furcsa, dió jellegű kesernyés íze. Nagyon kellemes nedű.
Bólinttam Richnek, aki el is sietett helyet keresni. Én beálltam a pultnál a sorba, megvártam, míg rendelnek az előttem állók... Igazából jól hangzik a pecsenye, amit a lelkész kért, úgy döntöttem, én is azt kérek.
- Jó estét - köszöntem a fogadósnak, mikor sorra kerültem. - Ha van pecsenyéjük, azt kérnék. Sajttal, és kolompérral, két adagot. Ó, és két korsó búzasert, remélem jó hideg.
- Én is ugyanezt kérem – tette hozzá von Bertold, aki megállt mellettem a pultnál, majd egy érmét csúsztatott a jókedélyű fogadós elé.
Első ránézésre egy egyszerű váltónak tűnt, ám egyik oldalába egy korsó jelet karcoltak. Kíváncsian vontam fel a szemöldököm, ám úgy látszott, a fogadós jól ismerte ezt a szimbólumot.
- Akinél ilyen van, az barát, csak dugd el gyorsan, nehogy más megpillantsa. Titok ez - kacsintott - Van még pont egy szobám három embernek az éjszakára, vendégeim lesztek. Még egy kisebb dézsa meleg vizet is becsempészek majd - megállt, majd nagy levegőt vett. - ANYUS, 3 TÁL PECSENYÉT, SAJTOT, KOLOMPÉRT A – gyorsan felmért minket - ZSOLDOS URAKNAK.
- Igazán köszönjük – biccentettem, majd félreálltam. Miután kihozta a rendelésünket, a két tányért meg a korsókat magamhoz véve megindultam az asztalok felé, tekintetemmel Richet keresve.
Hamar ki is szúrtam egy üres asztalnál ülve. Noha a szomszédos társaság kissé hangos és bizonyára már részeg is volt, jobb helyet aligha találtunk volna. Helyet foglaltam, lerakva a korsókat és a tányérokat.
- Nagyszerű, tényleg kezdek lassan éhen veszni – vakarta meg az állkapcsát. - Azt hiszem ez egy jó alkalom lesz ahhoz, hogy megbeszéljük, hogy miféle történettel akarunk érkezni a Altenhelmbe.
- Hmm, ami a megjelenésünket illeti, valamiféle marcona zsoldosokra emlékeztethetünk, ahogy azt a fogadós meg is jegyezte. Bár kötve hiszem, hogy nem vonna magára kíváncsi szemeket, ha az altheimi lelkészhez ilyen alakok érkeznének.
- Feltéve, hogy a lelkész életben van még – szólt von Bertold. - Mit lehet tudni Altenhelmről?
- Egyszerű történet, de tetszetős. Akkor zsoldosok leszünk, majd valahol útközben én is szerzek páncélt... Vagy jobb, leszek egy mágus. Az talán hihetőbb. – nevetett fel halkan Töpfer.
Von Bertold kérdésére csak megcsóválta a fejét.
- Amit ti tudtok. Hoztam magammal iratot, de éjszaka szándékoztam tanulmányozni majd, nem napközben. Helytörténet, reformáció során mik történtek arra, hasonlók. Majd útközben mesélek.
- Hmm... Akkor hát, két zsoldos és egy mágus szedett-vedett kompániája - biccentettem. - És bízzunk benne, hogy a lelkész még megvan, és nem vált ennyire súlyossá a helyzet...
Ekkor figyeltem fel a kocsmároslányra, ahogy elsétált az asztalunk mellett. Vörös hajú, szeplős lány, nem túl szép, de jóindulatot sugárzott magából. A mellettünk ülő, valószínűleg már részeges asztaltársaság füttyögve szólongatott utána, egyik még bele is markolt a fenekébe. A lány kissé zavarban próbált viccet csinálni belőle. A kocsmárosra pillantottam, ő azonban inkább nem nézett oda. Von Bertold és Töpfer viszont láthatóan felfigyeltek a történtekre, utóbbi nagyot sóhajtott. Én csupán egy komor, lesújtó pillantással nyugtáztam a történteket.
- Nos, legfeljebb alkalmazkodunk a helyzethez – tért vissza a tárgyhoz von Bertold egy rövid szünet után. - A maroknyi zsoldoskompánia jól hangzik, s nekem sincs más ötletem.
- Talán valami munkát is tudunk ott szerezni, a mocsármentén mindig akad vadászfeladat. Minél hétköznapibbnak hatunk, annál biztosabb az álca – mosolyodott el Haimrich.
Belekanalazott a kolompérbe, s pecsenyéből is nagyot harapott.
- Mennyei. Olyan jó húst enni néha. A világégés után szinte rosszul voltam a sok hústól, hiszen enni kellett az elhullott jószágot, de mostanság ritka a jó zsíros pecsenye.
A lelkész példáját követve én is nekiláttam a vacsorámnak, és egyet kellett, hogy értsek vele, valóban igazán finom volt, a hús jól átsült, a kolompér pedig friss volt. És a sörre sem lehetett semmi panaszom.
- Nos, ezt a fogadót megjegyezzük – mosolyodott el von Bertold is elégedetten. - Az alapanyag egy dolog, de az elkészítéséhez is érteni kell.
- Ez már csak igaz – bólogatott Rich hevesen. - Bár, ha ilyen okból kelljen legközelebb utazni ide. Lehetne inkább vásár, vagy valami szüret.
- Jó is lenne, ha valamiféle mulatság miatt hozna ide az utunk legközelebb. Tényleg nagyszerű ez a pecsenye és a kolompér is finoman átsült – adtam hangot én is a véleményemnek. - A sör meg pont, ahogy mondtad, mintha egy kis lágy dióra emlékeztető utóíze lenne.
A kocsmároslány hirtelen újra megjelent és elénk rakott egy korsó bort az asztalra.
- A ház ajándéka! Atyám küldte. Gyógynövényekkel ízesített bor, a mocsárból származnak hozzá az alapanyagok.
A másik asztaltársaság megint a lányt figyelték, jól látszott, hogy valamit összebeszélnek. Haimrichen észrevettem, hogy megint elment a kedve egy kissé az evéstől.
- Köszönjük szépen – mosolyogott szelíden a lányra.
- Igazán köszönjük – biccentett von Bertold - Kérlek, mondd meg atyádnak, hogy nagyra értékeljük a vendégszeretetét és iszunk az egészségére.
- Átadom! – ismét meghajolt előttünk, aztán elsietett.
Von Bertold rám pillantott, aztán halkan szólalt meg, a lehető legkisebb feltűnést se keltve.
- Tartsuk nyitva a szemünket, hogy lássuk, ha nagyobb okot adnak közbelépésre.
Ahogy a lány megindult, azt vettük észre, hogy újra elsétált az asztaltársaság mellett. Az egyik ott lévő megtermettebb ember kinyújtotta a lábát, sörrel a kezében, majd elgáncsolta. Szegény lány a földre zuhant, jól láthatóan meg is szédült tőle. Ezt tetézve a zsoldos a dolog láttán kissé szétlocsolta magán a sört, mintha ő lett volna megkárosítva.
- Vöröske, nézd mit tettél a sörömmel! - a fogadóban látszólag mindenki elfordult a látottaktól. - A tiszta ruhám összekented. Gyere azonnal, s nyald le rólam, mielőtt beszárad. Egy-kettő. Itt is!
A nadrágjára is locsolt egy keveset így ezek után, a saját lába közé. A pult mögött még a lány apja is elfordult a látottakra, hat zsoldossal ő sem tudna mit kezdeni így hirtelen.
Haimrich lecsatolta az övéről a szablyát, s az asztalra fektette azt, majd felénk biccentett. Látva a reakcióját nagyot sóhajtottam, majd kissé a fejemet csóválva én is a kardomért nyúltam, hátratolva magam alatt a széket, majd von Bertoldra pillantottam. Találkozott a tekintetünk, ő pedig jelentőségteljesen bólintott irányomba. Felállt a helyéről, én pedig követtem őt. Kezébe is vette a kezdeményezést, egyből a részeges zsoldosok felé fordult.
- Uraim, a disznóknak az ólban a helyük - fejével az ajtó felé intett - Vagy ha nem disznók, hanem férfiak, akkor indulás kifelé, mutassák meg.
A sörös fickó arcára értetlenség ült ki, bizonyára nem értette, hogyan mertünk belekötni. Felénk fordult, aztán belerúgott a még földön lévő lányba. Feljajdult ahogy a hátára esett.
- Ha akarod, te is lenyalhatod az ágyékomról a sört, kutya. – állt fel a férfi, majd felkapta a széket. Elég nagydarab férfi volt, ránézésre bőven volt akkora, mint von Bertold. - Ha megteszed, talán még meg is bocsájtok neked, s nem etetem meg veled a saját golyóidat.
Hirtelen csak annyit láttam, hogy Rich felkapta az asztalról a korsót, s azzal az erővel hozzávágta a széket tartó alak fejéhez. A fából készült korsó akkorát kongott, mint egy bogrács, amire rácsaptak. Menten össze is esett, a lány mellé zuhant a földre. A zsoldosok azonnal felálltak, kis híján feldöntve az asztalt, sörök-tányérok borultak mindenhova.
A lányhoz siettem, felsegítettem a földről, és a pult felé tereltem, mielőtt kitört volna a mégnagyobb balhé. Nem állított meg senki.
- Odakinn – hallottam von Bertold hangját, a zsoldosoknak címezve.
- Csak utánad, szarházi – válaszolt az egyikük.
A társaság négy emberből állt: egy magas, vékony, vörös hajú férfi, egy sebhelyes alacsonyabb, jelentősen zömökebb és egy kese hajú testvérpáros. Mindkettő markos és durva karfiolfülük volt. Megvártam, hogy kimenjen mindenki, aki érdekelt a dologban, aztán én is csatlakoztam hozzájuk.
Alig, hogy kiértünk, ellenfeleink magukhoz is vették a kezdeményezést. Haimrich kapott is egy elég erős ütést a vállára a vöröshajútól, kissé meg is tántorodott. Fél szemmel láttam, hogy Oswaldot is megcélozta egy másikuk, én azonban inkább a vörösre figyeltem. Két társam közül inkább a lelkészt féltettem jobban. Ahogy újra megrohamozta Töpfert, nem vette észre, hogy időközben én is kiértem, így remek lehetőségem nyílott, hogy kigáncsoljam, ezzel előnyhöz juttatva bajtársamat.
Haimrich remekül olvasott a mozdulataimból, úgy rúgta képen a vöröset esés közben, hogy noha az eszméletét nem, de a kedvét mindenképpen elvesztette. Ezt látva a testvérpár indult el felénk, én pedig csöppet sem habozva célba is vettem az én oldalamon lévő kese fickót. Egy alsó ütéssel próbáltam megcélozni a gyomrát, és be is találtam, azonban úgy éreztem, befeszített hasizmai szinte kőnek hatottak. Bizonyára már készült erre. Azért felnyögött az ütéstől, majd azzal a lendülettel meg is próbált a jobb könyökével a vállamba verni. Fentről érkező csapása alól sikerült kibújnom, így csupán végigsimított az ütése, azonban a mozgásomnak hála nem sikerült teljesen elérnie. Visszakézből érkező jobb egyenesem képen találta, hátra is tántorodott tőle, de nem zavartatta magát túlságosan. Igyekeztem kihasználni megtántorodását, és testtel nekirohantam minden erőmet beleadva, megpróbálva eltaszítva kizökkenteni az egyensúlyából.
Lendületes támadásom meg is lepte a fiút, sikerült is a földre taszítanom, ő azonban belém kapaszkodva engem is magával rántott. Szerencsére úgy értünk földet, hogy felette voltam. Kedvező pozíciómból adódóan könnyeden képen találtam párszor, de nem adta magát ilyen könnyen. Igyekezett viszonozni a támadásokat, ám nem egyszer félre ütött. Egyszer-egyszer azért sikerült állon találnia, s bele is szédültem egy pillanatra. Eltartott még pár pillanatig az egész, amikor is kesernyés vér ízét éreztem arcom zsibbadó tájékáról kiserkenve. Dühödten mértem egy utolsó csapást alattam elterülő ellenfelemre, amitől ernyedten fogyott el az ereje végül.
Ahogy föltápászkodtam, pár pillanat erejéig kifújtam magam, aztán körbenéztem, felmérve társaim állapotát. Kettejük közül Rich szorult inkább segítségre, épp a földön vergődött saját ellenfelével. Odasiettem, hogy megpróbáljam leszedni róla a fickót.
Sikerült lerángatnom Haimrich fölül az ellenfelét, aki hátraesett így. Megálltam mellette, további harcra készen, ha keménykedni akarna még, de nem estem neki. Megadóan fel is emelte a kezét, én pedig elégedetten biccentettem.
Ahogy körbepillantottam, nyugtáztam, hogy a harc véget ért. Noha Rich és Oswald is kapott bőven, és én sem voltam a legjobb állapotban, nyugtatott, hogy ellenfeleink sokkal pocsékabb bőrben voltak. Épp próbáltak feltápászkodni, aztán egymást segítve hordták el magukat.
- Azért ez elég jó móka volt, nem? – szólalt meg Haimrich, miközben kiköpött egy jó véreset a földre, majd nyomban köhögött is egyet.
- Megérdemelték, hogy valaki móresre tanítsa őket... – köptem én is a földre. Kezdtem érezni, ahogy egyre jobban zsibbad a szám.
- Ezután legalább különösen jól fog esni a bor – mosolyodott el von Bertold.
Fájóan felnevettem, miközben letöröltem a számból patakzó vért. Nem mondom, jó küzdelem volt, és Töpfer is derekasan kivette a részét belőle. Még ha elsőre nem is néztük volna ki belőle. Valami azt súgja, tartogat még némi meglepetést számunkra ez a férfi.

Épp nyitnám a szám, hogy a köszöntést viszonozzam, amikor az újoncom megelőz nagy meglepetésemre.
– Áldás, békesség! – Fogadja a férfi kezét – Eirik von Hildebrand.
Nem teszem szóvá a dolgot azonban, úgy döntök, bölcsebb dolog, ha lenyelem ezúttal, s elkönyvelem a civil viselet hatásának, vagy zavarban van egész egyszerűen, azért feledkezik meg a rendről. Tulajdonképpen nehéz lehet ez most neki, hiszen alapvetően megszokta már, miként is működik a szabályzatunk a gyakorlatban, most mégis inkognitóban, és csupán ketten, külső szem számára nem hivatalosan mozgunk, s mégis küldetést teljesítve. Talán nekem sem kellene ennyire komolyan vennem a dolgot, olykor előfordulhat az ilyesmi.
– Oswald von Bertold – mutatkozom be én is, és biccentek csupán – Úgy sejtem, önt kísérjük majd Altenhelmbe.
– Sokáig fogunk együtt utazni, ha nem veszik tolakodásnak, akkor akár tegeződhetnénk is. Nem szeretem a formaságokat. – Felajánlásától mintha zavarba is jönne, idétlenül beletűr a hajába. Még sosem tegeződtem össze ilyen rövid idő alatt lelkésszel – Eirik és Oswald – ízlelgeti aztán csendesen a nevünket.
– Részemről semmi akadálya. Töpf... Haimrich.
Csupán a mozdulat közben figyelek fel a tényre, hogy jobbján hiányoznak ujjpercei, de igyekszem, hogy ne látszódjék arcomon bármilyen jel ennek kapcsán. Egészen fiatalnak tűnik, s megfordul a fejemben, hogy talán nem is olyan magának való tudósféle, mint első szempillantásra tűnik. Kíváncsi vagyok, miként bánik a szablyával, ami az oldalán lóg. Párszor már elkövettem azt a hibát, hogy védtelennek gondoltam olyasvalakit, aki egyébként nem szorult segítségre. A salamoniták mégis csak részben más kiképzést kapnak, mint a lelkészek.
– A Richre is hallgatok, ha gondoljátok – mosolyog, majd lovához lép és gyengéden megsimogatja a szügyét – Javaslom, induljunk mihamarabb, érdemes lenne estére Landstadtba érni. A testvéreim azt ajánlották, hogy ott eléggé kényelmes az egyik fogadó. Picit ostoba a neve, remélem nincs ellenetekre, hogy a Fejetlen Csirkében szándékszom megszállni.
Ez aztán valóban ostoba név.
– A lényeg úgyis az, hogy valahol megszálljunk, nem pedig az, milyen nevet találtak ki a fogadónak – vonok vállat – Egyébként is dicséretes a testvérei részéről, hogy ajánlottak helyet, így legalább nem kell majd rögtönöznünk szürkületkor.
Sárkány dobbant egyet és finoman megpaskolom a nyakát.
– Ne késlekedjünk.
– Akkor hát utazzunk – indítványozza társunk, bár mi már nyeregben vagyunk, mire ő felkászálódik hátasállatára – Indíts, Taknyos.



Vegyes érzések kavarognak bennem az út során. Újdonsült társunk csendesen léptet velünk, időnként madarak hangját utánozva, ösvényeket fürkészve vagy dudorászva. Egyelőre leginkább koloncnak tűnik a nyakunkon, vagy legalábbis nem éppen harcra termettnek, de erősítem magam abban, hogy könnyedén félreismerhetem, s nem csak a kar ereje az, ami számít. A kapitány nem szokott hibázni, ha embereket kell válogatni feladatra – eszembe villan Wilfred.
Hm. Legalábbis általában.
Úgy tűnik, egyikünk sem kimondottan az a beszédes fajta, amivel egyébként nem is volna gond, elvégre szeretem a csendet, de azért kíváncsi vagyok valamire. Nem olyan biztos, hogy von Witten kapitány kért volna fel egy salamonitát. Akkor valóban nem volna olyan biztos, hogy a feladatra termett. Ám szemeim előtt felsejlik a Zsinati Tanács egy különös és titokzatos alakja. Egy belső hang azt súgja, érdemes volna legalább rövid időre megtörni a csendet. Töpfer mellé léptetek, hogy kérdésemet óvatosan neki szegezzem.
– Haimrich, azon tűnődtem, vajon egy közös forrásból kaptuk-e mindhárman a megbízásunkat. Megkérdezhetem, kitől értesült az altenhelmi helyzetről?
Eleinte szemmel láthatóan meglepődik, de aztán rövidesen elmosolyodik.
– Von Barth bízott meg a feladattal.
Akkor hát jól sejtettem. Ha maga Karl von Barth küldte, jó lesz nem félvállról venni.
Bólintok válaszára, s épp nyitnám a szám, de már hang nem jön ki rajta a megrökönyödéstől: beosztottam egyszer csak besorol mellénk, s ha ez nem volna elég, azonmód bele is szól a beszélgetésbe.
– Von Barth?
Alighanem érzi, hogy túllépett egy határon, mert hirtelen elhallgat. Vetek felé egy szúrós pillantást, de szóval nem illetem a dolgot. Most még nem.
– Felteszem akkor volt már dolgod hasonló... öhm... eretnekekkel, vagy netalántán kultistákkal is?
Mintha egy kissé összeszedte volna magát, a kérdés láthatóan nem éri váratlanul a salamonitát.
– Több is, mint szerettem volna – Feleli – De merek benne bízni, hogy nem lesz semmi ilyesmivel dolgunk. Szerintem valami régi pogány hitből megmaradt babonák és szokások lehetnek ezek. A partvidéken elég sokan tartják a régi hitet, a mocsár pedig hasonló átkozott hely, kevésbé ér el oda az egyház keze.
Szemem ismét előtt megjelenik a nagy ház messze Északon, s az öregember, aki pörölyt hordott a nyakában, aminek a nevét most hirtelen el is felejtettem, pedig megmondta.
Az ifjú templomos némán bólint egyet.


Magasan jár már a nap az égen, amikor kis időre megállunk pihenni és hogy némi elemózsiát magunkhoz vegyünk. Az erdő illata és hűvössége különösen is jólesik most, kellemes és felfrissít. Megsimogatom Sárkány homlokát, ahogy magamhoz veszem a nyeregtáskából az elcsomagolt élelmet. Csendesen fogyasztjuk el az ebédünket, újdonsült társunk le is pihen, de talán egy fertályóra sem telik belé, s felébred, de úgy, mint aki hosszú órákat aludt volna. Ez talán valamiféle hasznos tudás lehet, amit a salamoniták megtanulnak, vagy megszoknak munkájuk során.
Így belegondolva, nem igazán találkoztam még velük, legalábbis ennyire testközelből sohasem.
Van, ami nem változik. Egy örökkévalóságnak tűnik, míg Veronia a csapásokból feláll, s ha sikerül is neki valahogy, rendszerint újabb nyomorúság érkezik cserébe. Szinte már megszokott látvány számomra a földeken elkeseredetten dolgozó parasztok, az elhagyatott falvak és kormos falú épületek, vagy a holttestek itt-ott, akár fára kötve, akár az út mentén. Ezer közül is felismerném az oszló tetemek szagát. Aki egyszer ilyet érzett, az nem felejti. Különösen aggasztó, hogy éppen a királyi úton haladva egy félrehúzott, üresnek tűnő szekér felől érkezik felénk.
Landstadtba érkezvén Töpfert követjük, aki szemlátomást ismerheti a települést; magabiztosan fordul egyik utcából a másikba, nyilvánvaló, hogy könnyedén kiigazodik rajta. Maga a hely, úgy tűnik, kitartóan ellenáll a csapásoknak. Cölöpfal védi, s meglehetősen sokan fordulnak meg benne. Útközben még egy vásártérre is bukkanunk, s úgy sejtem, ennek a környéknek fontos, ha nem éppen központi városának porát tapodják hátasaink. Csakhamar megérkezünk aztán az említett fogadóhoz, éppen még sötétedés előtt. Ha kicsit is lassabbak vagyunk, most igencsak bajban volnánk odakinn. Leugrom a nyeregből.
– Kegyetlen módon széjjelverte az ágyékom ez a szép jószág. – Jegyzi meg Rich, s ahogy felé pillantok, rögtön látom, honnan kapta lova a nevét.
Az elénk siető lovászfiúra bízza az állatot, s máskor talán én is így tennék, de sok gondolat van a fejemben és jobbnak látom, ha magam látom el Sárkányt. Munka közben az ember kevésbé gondol régi emlékekkel és a jövendő aggasztó árnyaival.
Meglepetésemre a lelkész az ajtótól nem messze vár, mikor visszatérek, holott igazán bemehetett volna, de azért kedves gesztusnak könyvelem el a dolgot. Így hát együtt lépünk be a fogadóba. Elég nagy forgalommal számolhatnak ma este, tán harmincan is vannak itt, ám így is találunk üres helyet. Most látom csak, milyen nagy a belső tér. Mintha csak valami drága helyen vagy nagyvárosban fordulnánk meg, zene is szól, egy nagypocakos férfi és egy furulyás fiúcska szolgáltatja a zenét, mindketten tündék. Első látásra egyáltalán nem tűnik rossz helynek, jó javaslatot kaptunk a szállást illetően.
– Kutya mód éhes vagyok már. – Fakad fel mindannyiunk sóhaja a salamonitából – Az a pár szelet kenyér nem embernek való étek ebédre.
Nem is csoda: a konyháról sültek illata terjeng, s a kintről érkező bizonyára hamarabb megérzi, mint aki már idebent üldögél.
– Jól fog esni a meleg étel – Szólal meg von Hildebrand is, majd hozzáteszi – És a hideg sör.
– Egyetértek – sóhajtok fel. Mindjárt kilyukad a gyomrom – Keressünk helyet.
– Keresek helyet, addig intézzétek az étket és az italt! – Indítványozza Haimrich – Ha van, pecsenyét ennék, s sajtot... Burgonyával. Illetve egy korsó búza sert! Erre mocsári komlóval főzik, aminek van egy furcsa, dió jellegű kesernyés íze. Nagyon kellemes nedű.
Egy biztos: mindhármunknak csak az ígéretes vacsorán járhat az esze. A lelkész úgy is tesz, amint ajánlotta: nyomban indul is szabad asztalt keresni, míg mi a pulthoz lépünk. Von Hildebrand ér oda elsőnek.
– Jó estét!
– Szép estét az uraknak!
– Ha van pecsenyéjük, azt kérnék. Sajttal, és kolompérral, két adagot. Ó, és két korsó búzasert, remélem jó hideg.
– Én is ugyanezt kérem – Teszem hozzá egy biccentés kíséretében, az üdvözlést pótolva. Ezen a ponton csak enni szeretnék valamit. Bármi táplálót. Míg beosztottam elmondta rendelését, előhalásztam a Diedorfban kapott érmét, s gondolván, hogy kipróbálom, igazat beszélt-e herr Greengrass, lopva elé teszem a pultra.
Felkiált – azonnal kiszúrja, mi van nálam.
– Akinél ilyen van, az barát, csak dugd el gyorsan, nehogy más megpillantsa. Titok ez. – Kacsint felém, s már nincs is a pulton az érme – Van még pont egy szobám három embernek az éjszakára, vendégeim lesztek. Még egy kisebb dézsa meleg vizet is becsempészek majd. – Mély levegőt vesz, s elkiáltja magát: – ANYUS, HÁROM TÁL PECSENYÉT, SAJTOT, KOLOMPÉRT A… ZSOLDOS URAKNAK.
Elégedetten konstatálom, hogy milyen jól működik az ajándék, ez még ugyancsak hasznos lehet a későbbiekben is.
Hálásan mosolyodom el a fogadós irányába.
– Igazán köszönjük.
– Köszönjük.
A harcsabajszos férfi biccent, mintegy jelezvén, hogy innentől intézi majd, ami kell, üljünk csak le, s érzem a tekintetét, ahogy megközelítjük az asztalunkat. Csakhamar megpillantjuk társunkat, aki közvetlenül a tünde muzsikusok mellett talált helyet, s korsóinkkal letelepszünk mellé.
– Nemsokára ennivalónk is lesz.
– Nagyszerű, tényleg kezdek lassan éhen veszni. – Megvakarja az állkapcsát  – Azt hiszem ez egy jó alkalom lesz ahhoz, hogy megbeszéljük, hogy miféle történettel akarunk érkezni a Altenhelmbe.
Való igaz, s a zene közelsége miatt a hely is ideális: elnyomja a hangunkat a kíváncsiskodó fülek elől.
Gondolkodóba esünk, de valahogy könnyebbnek tűnik a dolog így, hogy, sörünk is van mellé. Beosztottam szólal meg elsőként.
– Hmm, ami a megjelenésünket illeti, valamiféle marcona zsoldosokra emlékeztethetünk, ahogy azt a fogadós meg is jegyezte. Bár kötve hiszem, hogy nem vonna magára kíváncsi szemeket, ha az altheimi lelkészhez ilyen alakok érkeznének.
– Feltéve, hogy a lelkész életben van még – Szólalok meg csendesen magam elé meredve, s a lelkészre pillantok – Mit lehet tudni Altenhelmről?
Töpfer elgondolkodik von Hildebrand gondolatán, mielőtt kérdésemre válaszolna.
– Egyszerű történet, de tetszetős. Akkor zsoldosok leszünk, majd valahol útközben én is szerzek páncélt... Vagy jobb, leszek egy mágus. Az talán hihetőbb. – Nevet fel, majd elkomolyodva csóválja a fejét – Amit ti tudtok. Hoztam magammal iratot, de éjszaka szándékoztam tanulmányozni majd, nem napközben. Helytörténet, a reformáció során mik történtek arra, hasonlók. Majd útközben mesélek.
Nem tudok nem felfigyelni a közelünkben ülő zajos asztaltársaságra, akik a kocsmároslány után füttyögnek, s szinte nem is kell lássam a szemem sarkából, hogy tudjam, nem csak a szemüknek, de a kezüknek sem tudnak parancsolni. Az igazságérzetem némiképp bántja, hogy nem teszünk semmit, de nem gondolom, hogy a jó ötlet volna keresni a bajt, s magamban hálát adok, hogy a beosztottam is így gondolkodhat bizonyára. Mással könnyebben megütöttem volna már a bokám, de Eiriknek mindig is megvolt a magához való esze, amióta ismerem. Inkognitóban vagyunk és a fogadós jóindulatával sem volna jó visszaélni. Vetek hát feléjük egy rosszalló pillantást, igyekezve, hogy megjegyezzem az arcukat, s csupán magamban konstatálom, hogy úgy tűnik, mindenhol vannak, akik nem ismerik a különbséget fogadó és bordély között. Szegény lány, úgy látszik, hozzászokott, hogy akadnak ilyen vendégek, igyekszik zavart nevetéssel palástolni bosszankodását a helyzet miatt. Az ilyen mosolyról nem kell nagy emberismerőnek lenni, hogy bárki megmondhassa: nem őszinte. A lelkész nagyot sóhajt.
– Hmm... Akkor hát, két zsoldos és egy mágus szedett-vedett kompániája  – biccent von Hildebrand – És bízzunk benne, hogy a lelkész még megvan, és nem vált ennyire súlyossá a helyzet...
– Nos, legfeljebb alkalmazkodunk a helyzethez – vonok vállat – A maroknyi zsoldoskompánia jól hangzik, s nekem sincs más ötletem.
– Talán valami munkát is tudunk ott szerezni, a mocsármentén mindig akad vadászfeladat. Minél hétköznapibbnak hatunk, annál biztosabb az álca. – ahogy belekóstol az ételébe, olyan békés mosoly pihen meg az arcán, mintha a külvilág minden gondja és baja megszűnt volna létezni számára – Mennyei. Olyan jó húst enni néha. A világégés után szinte rosszul voltam a sok hústól, hiszen enni kellett az elhullott jószágot, de mostanság ritka a jó zsíros pecsenye.
– Nos, ezt a fogadót megjegyezzük  - húzom mosolyra a szám – Az alapanyag egy dolog, de az elkészítéséhez is érteni kell.
Általában nem szoktam különösebb hangot adni ennek, de azért igencsak tudom értékelni a finom ételeket. A sör tökéletesen illik az ételünkhöz, mintha csak egy fogást alkotna a kettő.
– Ez már csak igaz  – helyesel Rich – Bár, ha ilyen okból kelljen legközelebb utazni ide. Lehetne inkább vásár, vagy valami szüret.
– Jó is lenne, ha valamiféle mulatság miatt hozna ide az utunk legközelebb. – Ért egyet von Hildebrand – Tényleg nagyszerű ez a pecsenye, és a kolompér is finoman átsültA sör meg pont, ahogy mondtad, mintha egy kis lágy dióra emlékeztető utóíze lenne.
Ahogy a látóterembe ér, megpillantom a kocsmároslányt az asztalunknál. Kissé sápatag, szeplős, vörös haja teljesen elüt ruhája színétől. Egy korsó bor tesz le elénk.
– A ház ajándéka! Atyám küldte. Gyógynövényekkel ízesített bor, a mocsárból származnak hozzá az alapanyagok.
Tehát a fogadós tulajdon leánya. Hirtelen elhallgat a társaság mellettünk, s mintha összesúgnának valamit. Nincs jó érzésem a dolog felől, s mintha a lelkésznek is elmenne az étvágya.
– Köszönjük szépen!
A szeme csillanásából látom, hogy a megbízatásunk nincsen újoncom ellenére, eddig legalábbis. Azt hiszem, már eddigi élete során ő sem igazán szokhatott hozzá hasonló kedvességhez.
– Igazán köszönjük. – Biccentek a lány felé elmosolyodva – Kérlek, mondd meg atyádnak, hogy nagyra értékeljük a vendégszeretetét és iszunk az egészségére.
Köszönetmondásunkra mosolyogva és kissé elpirulva hajol meg.
– Átadom neki. – Feleli. Ismét meghajol, kissé esetlenül ugyan, majd elsiet.
Amint a lány távozik, Eirikre pillantok, és halkan szólok oda neki, igyekezve, hogy az arcommal vagy a mozdulatommal se áruljam el, hogy komoly dologról van szó. Még csak az kellene, hogy a túlsó asztalnál ülő férfiak felfigyeljenek ránk.
– Tartsuk nyitva a szemünket, hogy lássuk, ha nagyobb okot adnak közbelépésre.
Mintha megéreztem volna, mire készült a szomszédos társaság. Nagy puffanásra kapjuk fel a fejünket, s csakhamar nyilvánvalóvá válik számomra, hogy elgáncsolták a fogadós lányát. Szegény bizonyára fel sem tudja még fogni, mi történik vele, az egyik férfi gyorsan szétlocsolja magán a sörét.
– Vöröske, nézd mit tettél a sörömmel! – Kiált rá – A tiszta ruhám összekented. Gyere azonnal, s nyald le rólam, mielőtt beszárad. Egy-kettő. Itt is!
Senki nem figyel látszólag arra, mi történik. A söntéspult felé fordulva látom, ahogy a harcsabajszos férfi elfordítja tekintetét.
Így állunk hát.
Ahogy visszafordulok, látom csak, hogy míg tekintetem a vendégsereget fürkészte, a férfi lába közé is került a sörből, s ahhoz már látnom sem kell, hogy tudjam: a lelkész lecsatolja övéről a fegyverét, s az asztalra fekteti, mintegy figyelmeztetésül. Igazán tudhatná, hogy az ilyesmi nem hatja meg az efféle csürhét.
Eirik fejcsóválva nyúl a kardjáért, ahogy hátratolja a székét, és tekintete megtalálja az enyémet. Nem kellenek szavak ahhoz, hogy megvitassuk, amit meg kell. Jelentőségteljesen nagyot biccentek, majd felállok, s ő is csatlakozik hozzám. Közelebb megyünk, s mialatt a fiú felsegíti a lányt, egyenesen a férfiakhoz lépek.
– Uraim, a disznóknak az ólban a helyük – Azzal fejemmel az ajtó irányába intek – Vagy ha nem disznók, hanem férfiak, akkor indulás kifelé, mutassák meg.
Teljes értetlenség terül el a képükön. Láthatóan nem szokta meg még, hogy az emberek hangot adjanak előtte nemtetszésüknek. Belerúg a leányba, aki ezidő alatt négykézláb feltápászkodott. Nagyot jajdul, ahogy hátraesik.
– Ha akarod, te is lenyalhatod az ágyékomról a sört, kutya - Pattan fel, a székét is felkapva. – Ha megteszed, talán még meg is bocsátok neked, s nem etetem meg veled a saját golyóidat.
Már nem tud lesújtani vele. Szinte a reccsenést is kihallom, ahogy a lelkész hirtelen hozzávágja a vaskos fakorsót a férfi fejének, aki ettől menten össze is esik. Társai erre persze a talpukon teremnek.
Elismerően biccentek oda Richnek, aki viszonozza a gesztust. Pár másodpercig figyelem, ahogy beosztottam elkíséri a lányt, akinek segített felkecmeregni a földről. A szemem sarkából látom, ahogy a salamonita mellém lép.
– Odakinn. – Válaszolom a férfiaknak. Mindenáron meg akarom előzni a károkozást. Még csak az hiányzik a családnak, miután oly nagy vendégszeretet tanúsítottak irányunkban és ki tudja, hanyadszorra szenvednek el hasonló sérelmet. Más ember már kevesebbért is felgyújtja annak a házát, aki megsérti.
Tekintetem gyorsan végigjár köztük: négyen vannak. Egy szikár vörös hajú, egy alacsonyabb, sebhellyel az arcán, meg két megtermett kesehajú, akik egész hasonlítanak egymásra, talán testvérek lehetnek.
– Csak utánad, szarházi. – Veti oda magasabbik.
Nem kell győzködni, máshol nem vagyok hajlandó ezt lerendezni, így amíg meg nem gondolják magukat, el is indulok kifelé. Társaimra rá merem bízni a hátam.
Már a következő másodpercek tudtomra adják, hogy nem alaptalanul: csak erre vártak a gazemberek, még szinte ki sem érünk, mikor a lelkészt és engem is megtámadnak, szusszanásnyi időt sem hagyva nekünk. Az alacsonyabb vesz célba, megiramodva felém, amint kituszakolja magát az ajtón a vörös mellett. Széltében is megtermett alak, s ebből is látom, hogy nem ostoba: mindenki tudja, hogy magas ember számára sokkal több kihívást jelent egy kisebb termetű ellenfél. Szó se róla, egyáltalán nem mondható aprónak, de ha egymással szemben állnék, látnám a feje búbját. Elismerésemnek azonban nem adok hangot.
Egész egyszerűen csak kiállok az útjából.
Pár méterrel arrébb áll meg, s ahogy megfordulna, ha kevésbé volnék tisztességes, ez kitűnő alkalom volna, hogy megtámadjam, így azonban megvárom, mire készül. Miközben megközelít, arca elé kapja kezeit. A mozdulat korántsem ösztönös, vagy kontár, nagyon is érthet a verekedéshez. Még az is lehet, hogy érdekes küzdelemnek nézek elébe. Gyengén üt felém jobbjával, s pontosan tudom az ilyesmiről, hogy puszta kísérletezés az egész. Nem az a célja, hogy azonnal legyűrjön, csak puhatolózik, s gyanús, hogy ezután keményebb támadásra szánja majd el magát. Könnyedén elhajolok ökle elől, s balja azonnal emelkedik, ezúttal lendületből. Abból is látszik tapasztalata, hogy kihasználja a méretbeli különbségeket és átlátja, hogy előnyben van: egenesen az állam célozza, de még időben észreveszem ahhoz, hogy kitérhessek előle, s gyomron térdelem. Ha eddig nem sejtettem volna, most biztosan tudnám, hogy csupa izom. Jó ötletnek bizonyult nem félvállról venni már az elején. Bár összegörnyed, azonnal újból üt, s nem tudok időben elég távol kerüli tőle ahhoz, hogy ne simogasson meg egy kissé. Összeszorítom a fogam, s gyorsan felmérem, hogy bizony, ha ezzel az ütéssel nem csak súrol, hanem eltalál, egy bordám egész biztosan bánná. Csekély ár ez azonban azért, hogy így az oldalába kerülve előnyös pozícióba kerülök: habozás nélkül lendületet veszek és jókorát sózok a tarkójára, s azonnal el is terül a földön. Ha jól hallottam a reccsenést, akkor az orra biztosan emlékeztetni fogja, hogy ezentúl jobban megválogassa a cimboráit.
Vége van, felesleges tovább bántani. Nem fog harcolni többet ma már.
Nem sok idő telik bele, hogy lássam, társaim is győztesen kerekedtek ki összecsapásaikból. Felsegítem Richet, ahogy közelebb lépek hozzájuk, hálásan fogadja el a felé nyújtott kezet. Nagy baja nincs, úgy látszik, stabilan meg tud állni a lábán.
– Azért ez elég jó móka volt, nem? – Szólal meg, közülünk elsőként a verekedés után, de azonnal köp is egy véreset, s köhögni kezd.
Ellenfeleink gyorsan eliszkolnak, már amelyik tud, és nem szorul segítségre.
Az ifjú lovag is kiköp a földre, s ekkor látom, hogy fájlalja a száját. Mélyeket lélegzem, figyelve, hogyan érzem a fájdalmat, és biztos vagyok benne, hogy nyoma marad az ütésnek, amit kaptam, de úgy tűnik, csupán a bőrömön, s mindent összevetve, azt hiszem, én még egészen olcsón kerültem ki a mulatságból.
– Megérdemelték, hogy valaki móresre tanítsa őket... – Szól a fiú, s szavaiból kiérzem, amit feletteseként szívesen hallok: nem baj, ha ez emberfia nem rémül meg a küzdelemtől, de nem annyira élvezetes dolog, ha ilyesmire sor kerül. Erre mindig kell emlékeztessem magam is, pedig jószerivel idejét sem tudom, mióta viselek fegyvert. De azért büszke vagyok rá, mert jól helytálltunk és tulajdonképpen megvédtük házigazdáink becsületét.
Elmosolyodom.
– Ezután legalább különösen jól fog esni a bor.

Már egy egész hete vagyunk úton mostanra, s jártam már szebb tájakon is. Altenheim térsége egészen a mocsárnál fekszik, s bár a Schattenstahlok vadászterületére esik szerencsére, azért magamtól jobb helyet választottam volna utazásunk céljának. Az sem segít sokat, hogy a környéken előforduló valamennyi viszontagságba belekóstol apró kompániánk, legyen az épp betegség, a szúnyogok hada, a legrosszabbul azonban az állandó nyirkos meleg érint, s most az egyszer hálát adok, hogy a páncélomat otthon kellett hagyjam. Időközben Haimrich is szerzett magának szakadt talárt, s így már egészen vándor mágusnak fest.

Nagy sokára végre Altenhelm falait megpillantjuk, s ekkor már szürkül a határ. Az utat jobb és balfelől is messzire krumpliföldek szegik, amerre a szem ellát, s szinte különösnek is tűnik, hiszen mióta annyira földműves is odaveszett a tűzvészben vagy épp a csillagtalan éjszaka fenevadai miatt, nem lehetett ekkora kiterjedésben bevetett földet látni sehol az országban. A városfal nagy áldás tudott lenni ugyan, de Hellenburgnak is átokká vált, amikor a szörnyeteg tüzet lehelt az égből. Talán elkerülte volna ezt a várost? Akárhogy is, a lényeg, hogy nagy éhínség errefelé nem lehet, amellyel másutt már mindenhol számolni kell.
Ahogy közelebb érünk lassan a városhoz és egyre nő a sötét, s a távolban nem csupán az errefelé mindig is honos állatok hangja hallik: a csillagtalan éjszaka óta más lények is háborgatják azokat, akik a városfalon kívül rekednek.
Finoman megpaskolom Sárkány nyakát, érzem, hogy nyugtalan, különösen a farkasok és Isten tudja, milyen állatok vonyítása hallatán. Nem egy szívderítő látvány ez a vidék, s eltűnődöm egy pillanatig, milyen lehetett régen itt élni?
Korábban megtudtuk a salamonitától, hogy Altenheim igen régi város, mint az a nevéből is sejthető, s egy időben rendkívül jelentős kereskedelmi csomópont volt a vámpírokkal. Az utóbbi párszáz éve azonban szép lassan lehanyatlott régi nagy hírneve. Az utóbbi időben nem is volt errefelé vásár, valamint az árumegállítási joggal is bírnak, azonban ez sem ér semmit, mióta erre nem állnak meg a karavánok. A lakosság száma is lecsökkent, mostanra már csupán néhányezer fő lehet. Jelenleg is von Altheim a térség földesura, mármint egész pontosan a fia annak, aki annak idején támogatta a reformáció mozgalmát is.
– Legjobb volna először is szállást találnunk – Jegyzem meg aztán félhangosan – Bár szívesebben keresném fel a parókiát, van egy olyan érzésem, hogy azzal csak megnehezítenénk a dolgunkat itt.
Eirik is biccent.
– Talán a fogadóban is hallhatunk már ezt-azt.
Erre a meglátásra bólintok egyet helyeslően, majd a salamonitára kapom a tekintetem, ahogy egy jókorát köp oldalra a földre.
– Az lesz a legjobb, mostantól egyébként is zsoldosok vagyunk. Nem sok dolga van egy zsoldosnak a parókián csak úgy. – Szipog egyet, s ha nem lett volna társunk idefele, most nyilvánvaló is lehetne a számunkra, hogy megfázott az úton. – A fogadó, igen.  Remélem lesznek még szabad szobák, nem örülnék, ha valami kereskedők mellett kéne aludnunk egy ágyban.
Úgy tűnik, egyre gondoltunk mindannyian. Ha más nem, ez mindenképpen olyasmi volt, amiért hálásak lehettünk a mögöttünk álló hosszú és viszontagságokkal teli útnak. Kezdtünk jól működő csapattá csiszolódni mi hárman.

Nem a krumpliföldek és a városfal az egyetlen látványosság idekinn: a kapu felé vezető úton több cölöp is nyújtózik az ég felé, s nem kell hunyorítanom sem, hogy lássam, nem magukban állnak: négy lóg rajtuk felakasztva, egy nő és két férfi. Az egyik bőrébe bele is vágták a vádat: szektás. Végignézek a száradó holttesteken, de nem szólok, nincs is mit mondani, hanem füstszag csap meg bennünket már itt is, s a kapu felé haladva csak jobban érzem. Erősebben markolok a gyeplőre és csak ekkor veszem észre, hogy gyorsabban veszem a levegőt. Behunyom a szemem egy pillanatra és miközben próbálok egyenletesen lélegezni, már egészen közelről láthatjuk, mi is történik.
Halottakat égetnek, de mintha meg-meg mozdulna valami a tűzben.
Mennyi év kell még, hogy jobb legyen?
Látszólag parasztok, akik a munkát végzik. Bár vaskos köpeny takarja őket, szájukat kendővel takarják, bizonyára a füst miatt.
– Valami borzalom. – jegyzi meg halkan Rich.
– Nem beszéltek róla a népek, hogy járvány sújtaná Altenhelmet. – Szólalok meg, úgy, hogy akár az ott dolgozó emberek is hallják. Pillantásukból úgy tűnik, mintha tartanának tőlünk, de nem szólnak. A csendet végül Haimrich töri meg.
– Én sem tudok róla. De talán jó ötlet lehet, ha mi is eltakarjuk valahogy az arcunk. Nem jó az ilyesmivel játszani.
Tovább haladva újabb hasonló öltözetű parasztot pillantunk meg. Taligát tol maga előtt, benne egy nő fehéren és halottan. Bár ruhát visel, nem látok rajta semmiféle fekélyt vagy sebet, ez azonban a férfiról nem mondható el: bár eltakarja az orrát és a száját, így is látszik rajta, mennyire fekélyes a bőre, s mintha egyik fele nem is működne, szemöldökén, szemén, ráncain látszik, hogy fél arca egészen meg van ereszkedve. Ahoy elhalad mellettünk, az émelyítő édeskés szag azonnal megcsap bennünket, s hallom fél füllel, hogy Rich öklendezik egyet mellettem. Fintorogva húzom el a szám egy pillanatra, de sikerül elfordítanom a taligáról és a férfiról a tekintetem, elvégre nem is nekik szól az önkéntelen gesztus.
Minden reményem szertefoszlik, ahogy a kapun beérve nem hogy szűnne az émelyítő szag, de erősebbé válik. Azonban a jó oldala a dolognak ugyanez: kiváltképp ilyesfajta nyirkos melegben azonnal beeszi magát az ember ruhájába, hajába, így legalább rövid időn belül hozzá fogunk szokni. A Kísértet-szigeteken rosszabbul viseltem az ilyesmit, bár az némivel másabb is volt. Nem sikerül megvigasztalnom magam. Bizalmatlankodva járatom a tekintetem az utcán fogadó cégérét keresve, de belül igencsak azon gondolkodom, vajon jó ötlet-e, nem volna-e bölcsebb a városon kívül megszállni valahol?
Körbenézve kölyköket látunk fel-alá rohangálni, egymást kavicsokkal hajigálva. A földön koldusok üldögélnek, egy nagy, bedeszkázott ablakú háznál örömlányok áldogálnak, s bár tekintetem nem marad rajtuk sokáig, azonnal feltűnik, hogy némelyikükön pont olyan fekélyek és sebek vannak, mint a férfin, aki a taligát tolta idakinn. Gondolataimból némileg kiszakít, ahogy Rich, miután majd’ kiesik a szeme, hátraesik a lovon. Annyira meglepődöm, hogy szólni is elfelejtek.

Végre a város főterére érünk, s ahogy az várható, megpillantunk egy magas épületet, amelynek bár cégére nincsen, a kiszűrődő muzsikaszó és az elrendezése elárulja róla, hogy csakis a fogadó lehet. Nem túl messze épp fehér zsákban holttestet cipelnek egy másik taligás ember mellé, s minthogy fehér a zsák, könnyedén látni, hogy valamiféle elszíneződött emberi testfolyadék már most átitatta a zsákot.
“Remélhetőleg csak leszúrták” – áltatom magam, miközben leszállok a nyeregből és pillantásom végigszalad az épületen. Valószínűleg még mindig a lehetőségekhez képest legjobb helyen vagyunk, amennyire bizalomgerjesztő ez a hely. Szemeim aztán von Hildebrandon. Nem tudom, mi mindent látott eddig, de fiatal és magamtól egyébként sem hoznám ilyen helyre a beosztottamat. Csupán a tekintetem kérdezi meg tőle, mikor elkapom a pillantását : "minden rendben?" A fiú némán biccent, miközben maga is leszáll a lováról. A zsákot figyelve aztán szorosabbra fogja az arcán a kendőjét.
Alighogy Rich is lekecmereg a lováról, már ott is terem egy nagydarab, de ugyanolyan sebekkel borított arcú lovászfiú. Igyekezetéből könnyen hihetném, hogy már várta, hogy valaki érkezzen és így dolga akadjon, s eléggé úgy néz ki, hogy nem tévedek ezúttal.
Attól tehát nem kell tartanunk, hogy nem lesz odabent helyünk.
– ‘Szöntöm a jó urakat. – Szólít meg bennünket jókedvűen.
– Jó estét – Biccentek felé. Mondanék még mást is, vagy éppen kérdeznék tőle, de valamiért attól tartok, csak megbántanám vele. Minthogy eleve nincs jó kedvem, nem visz rá a lélek, hogy csevegjek vele, pedig nem tehet róla. Sajnálom egy kissé szegényt, ezért bár jó ötletnek tűnt eleinte a fejemben, hogy magam szerszámozzam le és lássam el a lovamat, úgy döntök, hogy nem veszem el a munkáját. Hagyom neki, hogy elvezesse Sárkányt és némi váltót is csúsztatok a kantárral együtt a kezébe. Eirik is követi a példám, de már csak a szemem sarkából látom, ahogy elkapja a kezét a fiútól, miután átadja neki. Oda sem kell néznem, hogy tudjam, meglepődött a gesztuson.
– K'sznöm, jó uraságaim! – Szól még oda nekünk a történtek ellenére is jókedvűen végül, miután Rich lovát is átvette, majd megy a dolgára
– Talán... menjünk. – Jegyzi meg a salamonita, majd elindulunk befelé.
Hamiskásan néhol ugyan, de egészen kellemes zenét játszik két muzsikus, s a szemem mostanra szinte hozzá is szokott a fekélyek borította emberek látványához, már meg sem lepődöm rajta. Asztalt nem kell keresni úgysem, akad hely bőven, hiszen csupán egyetlen ember üldögél az ivóban. Érkezésünkre a söntés mögött a fogadós meglepetten kapja fel a fejét, kicsit hasonló lelkesedéssel, mint a lovászfiú fogadott bennünket, int, mielőtt szavakkal is közelebb invitálna bennünket.
– Jerjenek, jerjenek csak, kedves zsoldos urak! – Int megint egyet  – Van itt minden, csak kevés a vendég! De kedvük ne szegje, ne ám!
A pulthoz érve érdekes módon rajta nem látszanak azok a sebek, mint a többieken, akikkel eddig találkoztunk, de az arca beesett és furcsamód mintha még betegebbnek is tűnne, mint a zenészek vagy épp a lovászfiú.
– Jó estét – köszönök közelebb érve a fogadósnak – Messziről jöttünk, megszállnánk itt pár éjszakára.
– Adjon Isten! – Szólal meg Eirik is.
Szándékunk említésére a fogadós arca egyszeriben felderül és valami felcsillan a szemében. Vajon mikor lehetett utoljára szállóvendége?
– Semmi akadálya! Teljesen üresek a szobák, tiszta és friss szalma van, emellett pedig megígérem, hogy egyetlen bolha vagy tetű sincs benne! Becsületemre mondom. – azzal a konyha felé int – Mondják csak, hogy mit szeretnének! Az első italra a vendégeim, hiszen olyan ritkán látogatnak ide messziről jött emberek.
Elkapom Rich pillantását, ahogy elgondolkodva ránk néz, és megköszörüli ugyan a torkát, de végül nem mond semmit. Ha márpedig van valami mondandója, akkor mondja, ne tartsa magában. Talán azonban oka van annak, hogy hallgat mégis. Inkább a söntésben álló emberke felé fordítom a figyelmem.
– Köszönjük, szívesen elfogadjuk az ajánlatát. Bármi gyorsan és egyszerűen elkészíthetővel megelégszünk, ha meleg.
A nyelvem hegyén motoszkál a kérdés, de úgy döntök, nem sietek előre vele. Eirikre pillantok, de nem szól.
A férfi összecsapja a kezét.
– Van finom sonkám, szívest vágok belőle egy jó emberes szeletet. Ahhoz pedig van jó főtt burgonyám, ami itt termett a környéken. Meg szoktam locsolni egy kis zsírral, mennyei lakoma lesz ám! Sert kérnek, esetleg bort? Töményt? Minden van.
Aztán elgondolkodva számolni kezd az ujjain.
– Az estére az étek és a szoba harminc váltó lenne. Mivel nincs több vendégem, mehetnek külön szobába, nem lesz drágább.  – Elmosolyodik. – Ha szeretnék, tudok vinni este meleg vizet a szobába egy lavórban.
Igazából megtehetné, hogy visszaél azzal, hogy magunk is rá vagyunk utalva, meg is lepődöm egy kissé, hogy ennyit kér csupán, s ennyire nagylelkű. Végigpillantok a társaimon, a tekintetüket fürkészem, hogy vajon mint gondolkodhatnak a dologról, illetve, hogy van-e bármi ellenvetésük. Minthogy látszólag nincsen, én a magam részéről odabiccentek a férfinak.
– Hálásan köszönjük, az igazán jólesne, mint amiképpen a vacsora is remekül hangzik. Én a magam részéről inkább egy korsó sört kérnék.
Úgy döntök, bár közös kasszánk van, hiszen az egyház finanszírozza az út során a költségeinket, azért nem fogom olyan pontosan leszámolni neki a harminc váltót, kényelmetlenül érezném magam, ha ilyen keveset adnék.
– Köszönjük! – Biccent Eirik is, majd folytatja – A ser megteszi.
– Én köszönöm. A vendégek nélküli fogadó is csak annyit ér, mint a markolat nélküli kard. – ezt mondva felénk biccent. Úgy néz ki, nem kételkedik az álcánk felől
– Nekem is jó lesz egy korsó ser. Ha búza, az még jobb. – Szólal meg Rich is.
– Pompás, készítem is, addig foglaljanak helyet! Nemrég töröltem le a székeket, tiszták, mint a patyolat! – Mondja a fogadós, azzal sietve munkához is lát. Egy biccentést követően úgy is teszek, amint ajánlja. Jó helyet választ Eirik ahhoz, hogy diszkréten kérdezhessük majd, ha odalép hozzánk, mi is történik a városban. Leoldom a kardomat és a köpönyegem, s ekkorra már az asztalon is mindhárom korsó, amit a fogadós önfeledten dudorászva hoz ki nekünk, még mielőtt leülnék az egyik székre, hogy aztán távozását követően sóhajthassak egyet végre. Első látásra Rich egy világos búzasört kap, amint kérte, mi pedig beosztottammal sűrű, szűretlen barnasört. Elégedetten veszem magam elé a korsóm. Végre valami jó dolog is történik velünk Altheimben.
Eirik csak most veszi el a kendőt az arca elől.
– Nem tetszik ez nekem... – Motyogja, alighanem mindhármunk gondolatát.
– Az lenne a meglepő, ha tetszene...  – feleli Töpfer, s mintha mondana még valamit, de elharapja, s egy váltót dob a dalnokok felé. Ahogy az egyik elkapja, mindjárt nagyobb hangon kezdenek játszani. Ügyes.
– Elég nagy a muzsika, hogy szabadon beszélhessünk. – Mondja, majd belekortyol a sörébe, s elégedetten szisszen fel. Én is elégedett vagyok a sajátommal, de úgy néz ki, hogy az övé sem marad el a miénktől. A közénk telepedő rövid csendet a salamonita töri meg maga elé nézve.
– Az a legfurcsább számomra, hogy az egyik akasztott embert szektásnak hívták. A legtöbb közember nem ismerne fel egy szektát.
– A legtöbb közember épp ezért bárkit szektásnak nevezhet, aki egy apróságban is mást gondol, mint ők maguk. Nem volnék meglepve, ha egy-egy kevésbé ismert hittételünkre is rásütnék ismeretlenül.  – Megcsóválom a fejem – Attól tartok, azt sem tudják, mit is jelent az, hogy szekta. Ezzel kapcsolatban viszont a helyi lelkész több magyarázattal szolgálhat, hiszen tudnia kellett, ha valakit hitbeli nézeteltérés miatt ítélnek el.
– Mindenesetre, eléggé passzolna a történetbe, amit a lelkész levelében olvashattunk – Teszi hozzá Eirik a korsója mögül.
– Talán. Feltéve, ha még él a helyi lelkész. Nem lepődnék meg, ha esetleg őt is elvitte volna ez a kórság.  – Válaszol Haimrich, majd ismét a sörének szenteli a figyelmét ugyanolyan elgondolkodó tekintettel, mint ahogyan a pultnál láttam. Kíváncsi volnék, mi jár a fejében jóformán érkezésünk óta, nem tetszik, hogy az az érzésem, valamit szándékosan nem oszt meg velünk, egyelőre azonban nem akarom faggatni.
Szót sem szól, az ifjú templomos kérdése ránt vissza gondolataimból.
– Mégis mi lehet ez a kórság? – Leteszi korsóját és a salamonitára pillant – Találkoztál már ilyennel korábban? Nem egyszerű pestisnek tűnik...
– Nem tudom. – válaszol amaz a fejét rázva – A szentségtelen dolgokhoz értek, nem a betegségekhez, ez pedig valami ocsmányság, de nem úgy hat, mintha valami sátáni lenne mögötte.
Azzal kicsit közelebb hajol hozzánk.
– De emellett valamiért nagyon rossz érzésem van. Mintha semmi sem az lenne, aminek látszik. A legtöbb települést lezárják, ha pestis tombol ott. Emellett furcsa volt számomra, hogy az ember, aki a holtat tolta a talicskában sokkal betegebbnek tűnt, mint a halott. Értitek, hogy mire gondolok?
Lassan bólintok egyet.
– Én is különösnek tartom, ami itt történik. – Szememmel irányítom csak a fogadós felé a figyelmet, nem akarok feltűnően inteni – Nem is haragudhat meg ránk senki fia, ha kérdezünk.
Mintha csak megérezné, hogy róla van szó, kisvártatva megjelenik gőzölgő tányérokkal a kezében a beteges arcú férfi. Ügyes mozdulatai, biztos tartása szebb napokról mesél, amikor zsúfolásig lehetett ez a hely, s többedmagával bírhatta csak a munkát.
– Finom-e a ser, he? – Kérdezi vidáman, s csak most tűnik fel, hogy egy foga hiányzik. – Magam főztem őket, büszke vagyok rájuk.
– Méltán büszke rájuk, jó uram – Bólintok egy halovány mosoly kíséretében – Nem tartunk a vacsoránktól sem így.
– Nagyszerű sör ez, rég nem volt szerencsénk efféléhez. Köszönjük. – Dicséri von Hildebrand is.
– Micsoda udvarias vendégek! Sajnos mostanság elég kevés errefelé az utazó, pedig nagy szükség van a jó katonákra. Sok vad járja mostanság a vidéket, jó pénzecskét tudnának megszedni, ha felkeresnek valami elöljárót.
Mióta csak a város közelébe értünk, az egyetlen jó illat, amely a tányérokból jön, azonnal az orromba fészkeli magát, s hosszú idő óta legízletesebb vacsoránkat ígéri. Még mindig nem teszi azonban elénk. Úgy sejtem, jólesik beszélgetnie valakikkel a fogadósnak, s akaratlanul sem akarna véget vetni ennek még.
– Akkor jó helyen járunk, fiúk – pillantok végig a többieken – Az ilyesmi mindig jó hír annak, aki a kardjával keresi a kenyerét.
– Hahaha, az biztos, főnök. – Hallom Haimrichet, de aztán ahogy odapillantok, inkább a korsója takarásába rejti az arcát, ahogy belekortyol.
– Hanem látott már szebb napokat is ez a város, úgy tűnt első látásra. Ne vegye sértésnek, ha kérdezősködünk, de mondja csak, valamiféle járvány sújt a városban?
A férfi arcára értetlenség ül ki valamiért.
– Persze, hogy járvány van. Nem látták a hullákat kint? Ha jól sejtem most is testeket égetnek a kapuban.
Nem tetszik, hogy egy teljesen értelmes kérdésre úgy néz ránk, mint akiknek elment az eszük.
– Igen, találkoztunk velük, ezért is furcsáltuk, hogy nem zárták le a várost, ahogy másutt is szokás, na meg a környéken sem beszéltek ilyesmiről a népek.
Eirik is csatlakozik a faggatózáshoz, úgy sejtem, neki sem tetszik, ahogyan áll a dolog.
– Miféle nyavalya ez?
– A város igyekszik kezelni a dolgokat: aki megbetegszik, azonnal elkülönítik! – Válaszol. "Hogyne, na meg fekélyes embereket is, akik szabadon járkálnak a városban és végzik a munkájukat" – jut eszembe, de le is nyelem azonnal, mielőtt kibukna belőlem.  A fogadós köhög párat, s aztán folytatja.
– Valami borzalmas ragály, az emberek lázasak lesznek tőle, és köhögnek. – Na tessék. – Illetve kifehérednek, mint a fal. De biztos látták a holttesteket, mind olyan sápadt, mint a Hold.
Pillantásom a salamonitára siklik a fogadós válaszát hallva, s csak szomorúan bólogatok válaszul. Ennyit mond, majd leteszi elénk az ételt és indul is tovább a dolgára, mi pedig nem tartóztatjuk.
Haimrich megtöri a csendet.
– Azt hiszem nem kell sokat magyaráznom, hogy mi a probléma a fogadós mondandójával. – Fejével a beteges kinézetű, fekélyes dalnokok felé bök. – De sajnos nem vagyok sokkal előrébb. A nekromágusok gyakran sebesek és fekélyesek, de nem lehet az egész település beteg. Ehhez valami mágikus tárgy kéne... Olyan erős relikvia pedig, ami ezt idézné elő egy egész városra, nem létezik. Tudtommal. – Teszi hozzá, majd ismét gondolataiba merül – A rontások a gyermekmesék történetei, s amelyik működik is, ennél sokkal szofisztikáltabb... Inkább együnk egyelőre. Ezt át kell gondolnom nekem is. Mit gondoltok?
Azzal kezébe vesz a tányérjáról egy krumplit, megtöri és beleharab.
– Azt, hogy itt mindenki meg van gajdulva – Motyogom bele a korsómba, ahogy a számhoz emelem. Mostanra meguntam, hogy tovább türtőztessem magam.
– Magam sem mondhattam volna jobban – Morog egyetértve von Hildebrand is, ahogy nekilát a sonkájának.
Ivás közben észreveszem Haimrich zavarodott arckifejezését, ahogy abbahagyja a rágást és mintha forgatná a falatot a szájában, s közben egyre sápadtabbá válik.
Leteszem a korsót és furcsállva vonom fel a szemöldököm.
– Rich, minden rendben?
Úgy látszik, a salamonita nem tudja hova tenni a dolgot, majd pár másodperc múlva a szájába nyúl és kiszed belőle valamit, s ruhájába dörzsoli, miközben a szájában tartott falatot kiköpi a földre.
– Istenverte keserű, sosem ettem még ilyen ocsmány burgonyát. – Fakad ki, majd az asztal lapján koppan a szájából kivett tárgy. Elfintorodom, ahogy felismerem és közelebb húzom magamhoz a söröskorsót.
Egy elsárgult őrlőfog az.