Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Gertrud Clattenburg
Faj: Ember
Frakció: Északi királyság
Kaszt: Hollódoktor
Nem: Nő
Kor: 18 év
Kinézete:
Szép, egyenesen leomló, barna haj; ami leér a domborulatai felső részéig. Leginkább kibontva hordja a haját, ám fontos munkák közben hátra befonja az egészet, hogy ne akadályozza a cselekvésben. Érdekesen csillanó zöld szeme van, tán az értelemtől, vagy valami egészen mástól? Testalkatát tekintve átlagosnak mondható, annyi kivétellel, hogy szélesebb csípővel rendelkezik. Arcának vonásai kislányosak, mint inkább felnőttesek. Bőrét fehér a kevés napsütés miatt. Szeme alatt két centiméterrel található egy anyajegy, úgy mint az ajkának jobb oldala felett is. Legszembetűnőbb nála, hogy nincs meg a bal karja.
Ruházat tekintetében szereti magát jól takarni, amivel csak lehetséges. Pénzéből magának varr öltözéket, ha kikopik belőlük. Távol áll tőle az úri viselet. Felül egy fehér inget, míg alul egy zöld szoknyát visel. Lábán egy fekete csizmát visel.
Jelleme:
Távolról törékenynek tűnő lány érzetét kelti, de jobban megfigyelve látható nála, hogy nincs rendben valami a háza táján. Utálja a sötét helyeket, ha véletlenül bekerül egybe, akkor a félelemtől a teste látványosan remeg. Nehezen oldódik fel mások előtt, ezen esetekben nem az ügyességéről híres. Nem egy hirtelen haragú teremtés, ám ha olykor sikerül felhúzni őt, akkor képes kikelni magából. Óvatos és megfontolt bizonyos esetekben. Jó az arcmemóriája, s nehezen felejti el a vele történt eseményeket.
“Ne bízz a sötétségben, mert nem jó cimborád az...”
Esteledett odakint, s a hemzsegő tömeg kezdett megritkulni, amit én egykedvűen szemléltem az árvaház ablakából. Kellemes napot tudhattam magam mögött, mert volt pár betérő, aki felőlem érdeklődött. Ilyenkor abban reménykedtem, hogy egyszer kijuthatok végre a négy fal és az árvaház vezető nyanya markából. Teljes szívemből utáltam, úgy mint a két őrt az ajtóban, akik belül strázsáltak, hogy mi árvák ne juthassunk ki, s szökjünk meg időnek előtte. Hová mehettünk volna? A rongyos öltözetünk elárult volna minket, s erővel visszatoloncoltak volna oda, ahonnan jöttünk. Én honnan jöttem ide? Sosem tudtam, mert a szüleim itt hagytak az épület előtt. Az árvaház fogadott be, ez lett az én otthonom. Egy különleges nagy családot alakítottunk, ahol a többségben, mi gyerekek voltunk. Szigorú házirend, közös játékok, bár olykor volt veszekedés és sírás. Én sosem szerettem azokat a játékokat, amit a többiek. Én a nyanya játékait figyeltem, ami különböző flaskákból és fecskendőkből állt. Minden este ellenőrizte azok állapotát, hogy azután, mikor mi már elviekben aludtunk, akkor ő távozott az árvaházból.A testét mindig fura öltözettel takarta, de legszembetűnőbb az a maszk, amit a fején hordott. Inkább madárra hasonlított, mint emberre.
Unottan léptem el az ablaktól, hogy a szobámba indulhassak. Láttam még pár árva gyereket rajtam kívül, akik még nem voltak a saját szobájukban. Sosem aludtam egyedül, mert rajtam kívül voltak még öten. Zsúfoltan aludtunk, de akik már régóta az árvaházban éltek, kezdtük megszokni a szűkös helyet. Csupán egy kis hely volt a szobából, ami valójában a miénk lehetett. A hosszú folyosón némán mentem előre, mikor jött a bal kanyar, s szépen befordultam. Bár ne tettem volna! Rolanda nyanyának egyenesen nekiütköztem, s tán mondanom sem kell, ki jött ki győztesen ebből a helyzetből. Természetesen ő, így én azon nyomban a hátsómra estem. Megszeppenten néztem felfelé az irányába, ám kedves nézés helyett, inkább mérges szempár lett a jussom.
- Már megint te Gertrud! - szúrt le engem, mintha én lettem volna a legproblémásabb gyerek az árvaházban. Hangja hideg volt, mint a fagyos tél. Két kezemmel megtámaszkodtam, aztán feltápászkodtam a földről, de nem mentem el, mert nem adta meg rá az engedélyt.
- Bocsánatot kérek figyelmetlenségemért – szóltam vissza, miközben idegesen gyűrögettem a ruhám alját. Tartottam mindig az öregasszonytól, s sosem kényeztetett el minket a mihez tartás végett.
- Nem hallottam tisztán és érthetően! - jelezte felém, hogy bizony nem tetszik neki a válaszom. Apró sóhaj tört fel a tüdőmből, s nem várattam őt tovább.
- Bocsánatot kérek a figyelmetlenségemért – ejtettem ki most szépen, amire csupán egy hümmögés jött válaszul, meg olyan gőgös nézés.
- Csak tudsz, ha akarsz. - jegyezte meg, de aztán mivel dolga lehetett, gyorsan hozzátette.
- Menj a szobádba aludni! - ezzel ellépett előlem, s kikerülve engem távozott tőlem. Utána néztem távolodó alakjának, mikor szöget ütött a fejembe egy ötlet. Egyenesen az, hogy elmegyek az ő szobájába és megnézem a flaskáit és fecskendőit. Ettől felbuzdulva indultam tovább a folyosón. Hamar rátaláltam az ő birodalmára, s mivel annyira setőst volt neki, így nem zárta kulcsra a szobáját. Elalvás előtt jó lesz egy kicsit itt tartózkodni.
Odabent tágas tér fogadott, ezért csupán felmértem a terepet, csak azután indultam a nagy íróasztal felé, ami rejtegetheti előlem azokat a színes dolgokat. Kíváncsi voltam rájuk és meg szerettem volna őket fogni. Megérkeztem a célomhoz, s rögtön láttam, hogy öt fiókkal van dolgom. Elfogott az erős izgalom, ezért a kezem óvatosan nyújtottam ki a legfelső fiók felé. Megfogtam a kiálló fogantyút, s lassan kifelé kezdtem húzni. Ellenállásra számítottam, ám azonban az nem történt meg, így az első két centi után megálltam. Mélyen vettem a levegőt, sőt egyszer az ajtó irányába pillantottam, hogy nem-e jön Rolanda nyanya. Szerencsémre, az nem mozdult egy cseppet sem. Nyeltem egyet, aztán a tekintetem visszatért a felső fiókhoz, s húztam tovább egyre kijjebb és kijjebb. Végül egy ponton megakadt, de addigra már láthattam azokat a bizonyos fecskendőket. Egyik sem tűnt üresnek, mindegyikben volt egy bizonyos színű anyag. Én megkövülve néztem őket, mintha egy igazi kincset találtam volna, holott nem az enyém.
~ De mi lenne, ha az enyémnek tudhatnám? ~ már nyúltam egy piros folyadékkal töltött fecskendőhöz, hogy kezembe vegyem. Láttam már az árvaház vezető nőt, hogy miként ellenőrizte ezeket. Csak annyit csinált, hogy összehúzta valahogy a két részt. Én próbáltam egy kézzel, de még az ujjaim annyira aprók voltak, hogy képtelen voltam megcsinálni. Csalódottan vettem tudomásul a tényt, ám nem adtam fel. Próbáltam két kézzel, mikor az egészből kisebb sikert tudtam kisajtolni.Az arcomon győzelem ittas mosoly jelent meg, hogy a hegyes végén jön ki a vörösség. A mámor teljesen átvette az irányítást, hogy meggondolatlanul nyúljak oda, hogy megérintsem az anyag állapotát. Hibáztam! Nem kellett volna! A tű beleszúr a bal kezem mutatóujjának végébe.
- Auuh! - kiáltottam kissé hangosan, emellett a kezemből kiesett a fecskendő, s a földön kötött ki. Nem egy jó este, mert az azon nyomban széttört a padlón, s a piros anyag pedig érezte a szabadulás lehetőségét; ezért elkezdett terjeszkedni minden irányba. Halálra vált arccal néztem körbe, aztán szerettem volna eltüntetni a nyomokat. Nem találtam semmilyen seprűt, így kézzel kezdtem neki, hogy felszedjem. A bal kezemet használtam újra, amit újabb sebek kezdték el tarkítani.
~ Hová rakjam? ~
Nem jutott eszembe jobb ötlet, mint visszatenni a helyére. Betoltam a fiókot, majd ruhámmal feltöröltem a földről ama pirosságot. Nehéz helyzetnek tűnt, de végül csak elégedetten távozhatok. Ideje volt távozni, azonban félúton valami történt velem. Meg akartam kapaszkodni valami biztos tárgyban, mert eszeveszettül elkezdtem szédülni. Megijedtem. Mi történik velem? Nem tettem semmi rosszat, csak megnéztem, kíváncsi voltam, de nem kéne engem büntetni! Ám hiába, tán egyszer fohászt mondtam Istennek, de csak nem engedett el a szédülés. A hátsómra estem, aztán egyszerűen elfeküdtem a földön. Tehetetlen voltam, csupán nyöszörgésre futott csupán. A szédülésem mellett váltakozó erősségű fájdalmat éreztem, a kis enyhétől az egészen falat kaparós fájdalomig. Először csupán ott éreztem, ahol megszúrt a fecskendő tűje, de aztán lassan kezdett szétterjedni az egész tenyeremre. Nyüszítek, sőt a sírni kezdek. Fel sem tűnt, hogy a légzésem felgyorsult. Aztán az egyik fájdalomhullámnál jött a képszakadás, az a nagy sötétség...
„A félelem képes megváltoztatni azt aki vagy. Te hagyod magad?”
...Még, még élek? Vagy régen a túlvilágnak hitt helyen vagyok? Lassan nyílnak szemeim, de csupán a nagy sötétséget látom. Próbálok fordulni, azonban erős szíjak gondoskodnak arról, hogy ezt ne tehessem meg. Pánik félelmem egyre nagyobb méreteket kezdett ölteni, ahogy táplálta azt a bennem végigjátszódó történetek.
- Se..Segítség! - hangzott tőlem úgy, mint egy meggyötört embertől. Az érzékeim ébredezni kezdtek, hogy információk hadával lássa el az agyam. A két lábam megvan, s ezen kívül csodával határos módon nem érzek semmilyen fájdalmat? A jobb kezem és karom megvan, de mikor a balnak szeretnék parancsot adni, akkor valami nem jó. Mozdulnia kellene..nem? Léptek zaja hallatszik, aztán kisebb fényt látok ott, ahol az ajtó nyitódott. Nem zárta be az illető, csak csupán úgy hagyta. Tán azért, hogy lásson engem?
- Gertrud,...drága Gertrud. - szólított az ismerős hang, amitől én remegni kezdtem, mert jól tudtam, hogy kihez tartozik. Próbáltam volna kiszabadulni a szíjak fogságából, de azok továbbra sem engedtek. Nem akartam volna találkozni Rolanda nyanyával, ezzel a tél özveggyel.
- Ne mozogj te tudatlan, vagy felszakítod a friss sebed! - rivallt rám, mire én behunytam a szemem. A szívem vadul kezdett kalapálni. Hallottam, hogy odajön mellém, aztán váratlanul megragadta a hajam, jó erősen.
- Tudod, hogy mit tettél?! Nagyon nagy árat fizettem azért az anyagért te szaros! - jött ki belőle a rossz modor, miközben én vicsorogtam, hiszen erős fájdalmat okozott nekem.
- Válaszolj! - parancsolt rám, aztán én gyengén válaszoltam neki.
- Neeem! - könnybe lábadt mindkét szemem, de ettől függetlenül akartam tudni az igazságot.
- Mi történt velem? - hangom nyávogott, miközben kétségbe voltam esve. Félelem pedig újból elkezdett engem mardosni.
- Hah! Hát nem emlékszel? Játszottál a titkos gyűjteménnyel, pontosabban azzal az anyaggal, amit Átoknak neveztem el. Ha valakihez hozzáér, s van nyílt sebe, akkor vége meghal az illető! Végigkúszik benned mint egy kígyó, míg el nem éri a szívedet. - válaszolta, miközben horkantott egyet. Elengedett végül.
- Szerencséd van, hogy időben visszatértem, de a bal karodtól el kellett búcsúzni – mondta ki az igazságot, ami úgy pofán gyűrt, hogy inkább csendben maradtam. Képtelen voltam elfogadni a valóság ezen részét, ez csupán egy rossz vicc lehetett a részéről. De nem, továbbra sem mozdult úgy a bal karom, mint én szerettem volna. Sírni kezdtem, de a banya két akkora taslit leadott, hogy teljesen megszeppentem.
- S nem csak az anyagról van szó! Mit mondjak annak az úrnak most, hogy fél karod van? Mit mondjak neki holnap? - csak lestem felé, s tán most először értettem meg, hogy nem jó tett volt, amit csináltam. Megszabadulhattam volna az árvaháztól, de most két esélyessé válik.
- Mit fognak rólam gondolni? - erősködött, aztán egy lemondó sóhajjal ott hagyott abban a hideg szobában, ráadásul éhesen és szomjasan...
Nem tetszett, hogy ott hagyott. Magam maradtam abban a nagy tágas feketeségben, míg félni nem kezdtem tőle. Olyan dolgokat próbáltam odaképzelni, amik valójában nincsenek is. Csupán az én agyam készítette őket. Nem érzékeltem az időt, sem pedig a múlást. Sírtam, keseregtem, s próbáltam túlélni. Úgy vélem ezzel fizettem azért, mert kárt okoztam neki. 1 napot tartott így fogva, aztán elengedett a többiekhez. Életem leghosszabb napja volt, s örültem teljes szívemből, mikor visszatérhettem az emberek közé. 14 éves koromig nem adott oda senkinek, sőt én lettem úgymond a személyes " kedvence ". Egyik este elment a dolgára, de másik nap reggel nem tért vissza. Két órával később érkezett egy városőr, hogy tájékoztasson engem arról, hogy Rolanda banya meghalt. Kihasználtam a lehetőséget, s megszöktem az árvaházból. Szabadulásom után két kocsmában voltam felszolgáló. Sokan csodálkoztak rajtam, míg mások káromkodtak, ha az italuk az ölükben landolt. Voltak férfiak, akik szerettek volna megismerni, de én féltem éjszaka elmenni velük. 15 éves koromban juhokkal kellett foglalkoznom, leginkább tereltem őket oda, ahová a nagyúr kérte. Azután elmentem vízhordós lánynak a pékhez, de ám nem volt hosszú életű azon munkám. Megfenyegettek épp korombeli fiúk, hogy ne végezzek itt munkát. Mivel nem akartam balhét, ezért mentem el levél futárnak. 17 éves koromig sikerült megtartani, mert azután átadták a lehetőséget egy ügyesebb fiúnak. Gyorsabb volt nálam, s jobban ismerte a városban a rövidítéseket. Legutóbbi munkám a könyvtárban volt, ott ahol végül a könyvtáros nő megajándékozott az írás és olvasás tudományával. Nagyon hálás voltam neki.
Mi a mostani céljaim? Élni tovább, s túlélni a mát. Nem vagyok sem gazdag, sem pedig szegény. Próbálok olyan munkát találni, amit életem végéig csinálhatok, ahol nem nézik furcsa szemmel, hogy fél karom van.
Faj: Ember
Frakció: Északi királyság
Kaszt: Hollódoktor
Nem: Nő
Kor: 18 év
Kinézete:
Szép, egyenesen leomló, barna haj; ami leér a domborulatai felső részéig. Leginkább kibontva hordja a haját, ám fontos munkák közben hátra befonja az egészet, hogy ne akadályozza a cselekvésben. Érdekesen csillanó zöld szeme van, tán az értelemtől, vagy valami egészen mástól? Testalkatát tekintve átlagosnak mondható, annyi kivétellel, hogy szélesebb csípővel rendelkezik. Arcának vonásai kislányosak, mint inkább felnőttesek. Bőrét fehér a kevés napsütés miatt. Szeme alatt két centiméterrel található egy anyajegy, úgy mint az ajkának jobb oldala felett is. Legszembetűnőbb nála, hogy nincs meg a bal karja.
Ruházat tekintetében szereti magát jól takarni, amivel csak lehetséges. Pénzéből magának varr öltözéket, ha kikopik belőlük. Távol áll tőle az úri viselet. Felül egy fehér inget, míg alul egy zöld szoknyát visel. Lábán egy fekete csizmát visel.
Jelleme:
Távolról törékenynek tűnő lány érzetét kelti, de jobban megfigyelve látható nála, hogy nincs rendben valami a háza táján. Utálja a sötét helyeket, ha véletlenül bekerül egybe, akkor a félelemtől a teste látványosan remeg. Nehezen oldódik fel mások előtt, ezen esetekben nem az ügyességéről híres. Nem egy hirtelen haragú teremtés, ám ha olykor sikerül felhúzni őt, akkor képes kikelni magából. Óvatos és megfontolt bizonyos esetekben. Jó az arcmemóriája, s nehezen felejti el a vele történt eseményeket.
“Ne bízz a sötétségben, mert nem jó cimborád az...”
Esteledett odakint, s a hemzsegő tömeg kezdett megritkulni, amit én egykedvűen szemléltem az árvaház ablakából. Kellemes napot tudhattam magam mögött, mert volt pár betérő, aki felőlem érdeklődött. Ilyenkor abban reménykedtem, hogy egyszer kijuthatok végre a négy fal és az árvaház vezető nyanya markából. Teljes szívemből utáltam, úgy mint a két őrt az ajtóban, akik belül strázsáltak, hogy mi árvák ne juthassunk ki, s szökjünk meg időnek előtte. Hová mehettünk volna? A rongyos öltözetünk elárult volna minket, s erővel visszatoloncoltak volna oda, ahonnan jöttünk. Én honnan jöttem ide? Sosem tudtam, mert a szüleim itt hagytak az épület előtt. Az árvaház fogadott be, ez lett az én otthonom. Egy különleges nagy családot alakítottunk, ahol a többségben, mi gyerekek voltunk. Szigorú házirend, közös játékok, bár olykor volt veszekedés és sírás. Én sosem szerettem azokat a játékokat, amit a többiek. Én a nyanya játékait figyeltem, ami különböző flaskákból és fecskendőkből állt. Minden este ellenőrizte azok állapotát, hogy azután, mikor mi már elviekben aludtunk, akkor ő távozott az árvaházból.A testét mindig fura öltözettel takarta, de legszembetűnőbb az a maszk, amit a fején hordott. Inkább madárra hasonlított, mint emberre.
Unottan léptem el az ablaktól, hogy a szobámba indulhassak. Láttam még pár árva gyereket rajtam kívül, akik még nem voltak a saját szobájukban. Sosem aludtam egyedül, mert rajtam kívül voltak még öten. Zsúfoltan aludtunk, de akik már régóta az árvaházban éltek, kezdtük megszokni a szűkös helyet. Csupán egy kis hely volt a szobából, ami valójában a miénk lehetett. A hosszú folyosón némán mentem előre, mikor jött a bal kanyar, s szépen befordultam. Bár ne tettem volna! Rolanda nyanyának egyenesen nekiütköztem, s tán mondanom sem kell, ki jött ki győztesen ebből a helyzetből. Természetesen ő, így én azon nyomban a hátsómra estem. Megszeppenten néztem felfelé az irányába, ám kedves nézés helyett, inkább mérges szempár lett a jussom.
- Már megint te Gertrud! - szúrt le engem, mintha én lettem volna a legproblémásabb gyerek az árvaházban. Hangja hideg volt, mint a fagyos tél. Két kezemmel megtámaszkodtam, aztán feltápászkodtam a földről, de nem mentem el, mert nem adta meg rá az engedélyt.
- Bocsánatot kérek figyelmetlenségemért – szóltam vissza, miközben idegesen gyűrögettem a ruhám alját. Tartottam mindig az öregasszonytól, s sosem kényeztetett el minket a mihez tartás végett.
- Nem hallottam tisztán és érthetően! - jelezte felém, hogy bizony nem tetszik neki a válaszom. Apró sóhaj tört fel a tüdőmből, s nem várattam őt tovább.
- Bocsánatot kérek a figyelmetlenségemért – ejtettem ki most szépen, amire csupán egy hümmögés jött válaszul, meg olyan gőgös nézés.
- Csak tudsz, ha akarsz. - jegyezte meg, de aztán mivel dolga lehetett, gyorsan hozzátette.
- Menj a szobádba aludni! - ezzel ellépett előlem, s kikerülve engem távozott tőlem. Utána néztem távolodó alakjának, mikor szöget ütött a fejembe egy ötlet. Egyenesen az, hogy elmegyek az ő szobájába és megnézem a flaskáit és fecskendőit. Ettől felbuzdulva indultam tovább a folyosón. Hamar rátaláltam az ő birodalmára, s mivel annyira setőst volt neki, így nem zárta kulcsra a szobáját. Elalvás előtt jó lesz egy kicsit itt tartózkodni.
Odabent tágas tér fogadott, ezért csupán felmértem a terepet, csak azután indultam a nagy íróasztal felé, ami rejtegetheti előlem azokat a színes dolgokat. Kíváncsi voltam rájuk és meg szerettem volna őket fogni. Megérkeztem a célomhoz, s rögtön láttam, hogy öt fiókkal van dolgom. Elfogott az erős izgalom, ezért a kezem óvatosan nyújtottam ki a legfelső fiók felé. Megfogtam a kiálló fogantyút, s lassan kifelé kezdtem húzni. Ellenállásra számítottam, ám azonban az nem történt meg, így az első két centi után megálltam. Mélyen vettem a levegőt, sőt egyszer az ajtó irányába pillantottam, hogy nem-e jön Rolanda nyanya. Szerencsémre, az nem mozdult egy cseppet sem. Nyeltem egyet, aztán a tekintetem visszatért a felső fiókhoz, s húztam tovább egyre kijjebb és kijjebb. Végül egy ponton megakadt, de addigra már láthattam azokat a bizonyos fecskendőket. Egyik sem tűnt üresnek, mindegyikben volt egy bizonyos színű anyag. Én megkövülve néztem őket, mintha egy igazi kincset találtam volna, holott nem az enyém.
~ De mi lenne, ha az enyémnek tudhatnám? ~ már nyúltam egy piros folyadékkal töltött fecskendőhöz, hogy kezembe vegyem. Láttam már az árvaház vezető nőt, hogy miként ellenőrizte ezeket. Csak annyit csinált, hogy összehúzta valahogy a két részt. Én próbáltam egy kézzel, de még az ujjaim annyira aprók voltak, hogy képtelen voltam megcsinálni. Csalódottan vettem tudomásul a tényt, ám nem adtam fel. Próbáltam két kézzel, mikor az egészből kisebb sikert tudtam kisajtolni.Az arcomon győzelem ittas mosoly jelent meg, hogy a hegyes végén jön ki a vörösség. A mámor teljesen átvette az irányítást, hogy meggondolatlanul nyúljak oda, hogy megérintsem az anyag állapotát. Hibáztam! Nem kellett volna! A tű beleszúr a bal kezem mutatóujjának végébe.
- Auuh! - kiáltottam kissé hangosan, emellett a kezemből kiesett a fecskendő, s a földön kötött ki. Nem egy jó este, mert az azon nyomban széttört a padlón, s a piros anyag pedig érezte a szabadulás lehetőségét; ezért elkezdett terjeszkedni minden irányba. Halálra vált arccal néztem körbe, aztán szerettem volna eltüntetni a nyomokat. Nem találtam semmilyen seprűt, így kézzel kezdtem neki, hogy felszedjem. A bal kezemet használtam újra, amit újabb sebek kezdték el tarkítani.
~ Hová rakjam? ~
Nem jutott eszembe jobb ötlet, mint visszatenni a helyére. Betoltam a fiókot, majd ruhámmal feltöröltem a földről ama pirosságot. Nehéz helyzetnek tűnt, de végül csak elégedetten távozhatok. Ideje volt távozni, azonban félúton valami történt velem. Meg akartam kapaszkodni valami biztos tárgyban, mert eszeveszettül elkezdtem szédülni. Megijedtem. Mi történik velem? Nem tettem semmi rosszat, csak megnéztem, kíváncsi voltam, de nem kéne engem büntetni! Ám hiába, tán egyszer fohászt mondtam Istennek, de csak nem engedett el a szédülés. A hátsómra estem, aztán egyszerűen elfeküdtem a földön. Tehetetlen voltam, csupán nyöszörgésre futott csupán. A szédülésem mellett váltakozó erősségű fájdalmat éreztem, a kis enyhétől az egészen falat kaparós fájdalomig. Először csupán ott éreztem, ahol megszúrt a fecskendő tűje, de aztán lassan kezdett szétterjedni az egész tenyeremre. Nyüszítek, sőt a sírni kezdek. Fel sem tűnt, hogy a légzésem felgyorsult. Aztán az egyik fájdalomhullámnál jött a képszakadás, az a nagy sötétség...
„A félelem képes megváltoztatni azt aki vagy. Te hagyod magad?”
...Még, még élek? Vagy régen a túlvilágnak hitt helyen vagyok? Lassan nyílnak szemeim, de csupán a nagy sötétséget látom. Próbálok fordulni, azonban erős szíjak gondoskodnak arról, hogy ezt ne tehessem meg. Pánik félelmem egyre nagyobb méreteket kezdett ölteni, ahogy táplálta azt a bennem végigjátszódó történetek.
- Se..Segítség! - hangzott tőlem úgy, mint egy meggyötört embertől. Az érzékeim ébredezni kezdtek, hogy információk hadával lássa el az agyam. A két lábam megvan, s ezen kívül csodával határos módon nem érzek semmilyen fájdalmat? A jobb kezem és karom megvan, de mikor a balnak szeretnék parancsot adni, akkor valami nem jó. Mozdulnia kellene..nem? Léptek zaja hallatszik, aztán kisebb fényt látok ott, ahol az ajtó nyitódott. Nem zárta be az illető, csak csupán úgy hagyta. Tán azért, hogy lásson engem?
- Gertrud,...drága Gertrud. - szólított az ismerős hang, amitől én remegni kezdtem, mert jól tudtam, hogy kihez tartozik. Próbáltam volna kiszabadulni a szíjak fogságából, de azok továbbra sem engedtek. Nem akartam volna találkozni Rolanda nyanyával, ezzel a tél özveggyel.
- Ne mozogj te tudatlan, vagy felszakítod a friss sebed! - rivallt rám, mire én behunytam a szemem. A szívem vadul kezdett kalapálni. Hallottam, hogy odajön mellém, aztán váratlanul megragadta a hajam, jó erősen.
- Tudod, hogy mit tettél?! Nagyon nagy árat fizettem azért az anyagért te szaros! - jött ki belőle a rossz modor, miközben én vicsorogtam, hiszen erős fájdalmat okozott nekem.
- Válaszolj! - parancsolt rám, aztán én gyengén válaszoltam neki.
- Neeem! - könnybe lábadt mindkét szemem, de ettől függetlenül akartam tudni az igazságot.
- Mi történt velem? - hangom nyávogott, miközben kétségbe voltam esve. Félelem pedig újból elkezdett engem mardosni.
- Hah! Hát nem emlékszel? Játszottál a titkos gyűjteménnyel, pontosabban azzal az anyaggal, amit Átoknak neveztem el. Ha valakihez hozzáér, s van nyílt sebe, akkor vége meghal az illető! Végigkúszik benned mint egy kígyó, míg el nem éri a szívedet. - válaszolta, miközben horkantott egyet. Elengedett végül.
- Szerencséd van, hogy időben visszatértem, de a bal karodtól el kellett búcsúzni – mondta ki az igazságot, ami úgy pofán gyűrt, hogy inkább csendben maradtam. Képtelen voltam elfogadni a valóság ezen részét, ez csupán egy rossz vicc lehetett a részéről. De nem, továbbra sem mozdult úgy a bal karom, mint én szerettem volna. Sírni kezdtem, de a banya két akkora taslit leadott, hogy teljesen megszeppentem.
- S nem csak az anyagról van szó! Mit mondjak annak az úrnak most, hogy fél karod van? Mit mondjak neki holnap? - csak lestem felé, s tán most először értettem meg, hogy nem jó tett volt, amit csináltam. Megszabadulhattam volna az árvaháztól, de most két esélyessé válik.
- Mit fognak rólam gondolni? - erősködött, aztán egy lemondó sóhajjal ott hagyott abban a hideg szobában, ráadásul éhesen és szomjasan...
Nem tetszett, hogy ott hagyott. Magam maradtam abban a nagy tágas feketeségben, míg félni nem kezdtem tőle. Olyan dolgokat próbáltam odaképzelni, amik valójában nincsenek is. Csupán az én agyam készítette őket. Nem érzékeltem az időt, sem pedig a múlást. Sírtam, keseregtem, s próbáltam túlélni. Úgy vélem ezzel fizettem azért, mert kárt okoztam neki. 1 napot tartott így fogva, aztán elengedett a többiekhez. Életem leghosszabb napja volt, s örültem teljes szívemből, mikor visszatérhettem az emberek közé. 14 éves koromig nem adott oda senkinek, sőt én lettem úgymond a személyes " kedvence ". Egyik este elment a dolgára, de másik nap reggel nem tért vissza. Két órával később érkezett egy városőr, hogy tájékoztasson engem arról, hogy Rolanda banya meghalt. Kihasználtam a lehetőséget, s megszöktem az árvaházból. Szabadulásom után két kocsmában voltam felszolgáló. Sokan csodálkoztak rajtam, míg mások káromkodtak, ha az italuk az ölükben landolt. Voltak férfiak, akik szerettek volna megismerni, de én féltem éjszaka elmenni velük. 15 éves koromban juhokkal kellett foglalkoznom, leginkább tereltem őket oda, ahová a nagyúr kérte. Azután elmentem vízhordós lánynak a pékhez, de ám nem volt hosszú életű azon munkám. Megfenyegettek épp korombeli fiúk, hogy ne végezzek itt munkát. Mivel nem akartam balhét, ezért mentem el levél futárnak. 17 éves koromig sikerült megtartani, mert azután átadták a lehetőséget egy ügyesebb fiúnak. Gyorsabb volt nálam, s jobban ismerte a városban a rövidítéseket. Legutóbbi munkám a könyvtárban volt, ott ahol végül a könyvtáros nő megajándékozott az írás és olvasás tudományával. Nagyon hálás voltam neki.
Mi a mostani céljaim? Élni tovább, s túlélni a mát. Nem vagyok sem gazdag, sem pedig szegény. Próbálok olyan munkát találni, amit életem végéig csinálhatok, ahol nem nézik furcsa szemmel, hogy fél karom van.
A hozzászólást Gertrud Clattenburg összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 02, 2018 9:59 pm-kor.
