[Magánjáték] De angelis et hominibus (Mia & Kristin)

Bár Kristin már démon semmiképpen nem lehetett, olyan azonban, aki bajt hozhat mind a saját, mind Mia fejére igen. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint folyamatosan felszínen lévő érdeklődése, és az, hogy különlegesen könnyedén tapintotta ki azokat a pontokat, amelyekről a leány egyáltalán nem szeretet volna beszélni. Ennek a vége lehetett volna akár azonnal az is, hogy Mia sarkon fordul, ahogyan tervezte, és futásnak ered. Ha a lovag el akarná kapni, könnyedén megteheti, ám remélte, hogy erre nem fog sor kerülni. Mivel azonban a bizonytalanság érezhető volt Kristin szavaiban is, ezért Mia egyelőre maradt, bár egyre inkább kényelmetlenül érezte magát.

– Én... én nem féltem...

~Hiszen Isten nem a félelem, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk. Egy angyal nem félhet. Egy angyal csak óvatos.~

– És... és sok emberrel találkoztam már... mindenféle emberrel. Csak szerettem volna látni.

Mia felettébb értékelte ugyan az őszinteséget és az egyenes szavakat, és legszívesebben azonnal kibökte volna, hogy ő az első opciót választaná, bár Kristin, és nem a saját érdekében, ám egyvalami még hátra volt. A feladata. Isten azt a feladatot adta neki, hogy segítsen megtalálni a nővérnek a társát, és ez a feladat nem maradhat bevégezetlenül. Úgy nyitotta szólásra a száját, hogy még ő sem tudta, hogy mit fog mondani, akkor azonban mint villám csapott bele a közelben felharsanó kiáltás. Eddigi ügyetlenségét meghazudtolva fordult sarkon, és nézett szembe támadójával. Biztos volt abban, hogy ennyi véletlen már nem történhet. Egy démon megérezte az ő jelenlétét most, hogy újra egy egyházi személy közelében tartózkodott, méghozzá túl sokáig. Ezért kellett otthagynia a kolostort is. Hibázott, és most valaki jön, már hangos szóval fel is fedte kilétét. Tudja, hogy kicsoda, és azért jön, hogy ártson neki. Összeszorította fogait, ökölbe szorította kezeit, és felkészült arra, hogy mágikus lövedékekkel fogadja támadóját. Ha Kristin fel nem kiált örömében, és Mia nem emlékszik ilyen jól arra, hogy kit is keresett, akkor talán a lovag meg is kapta volna a nem várt üdvözlést, így azonban Mia ha meg nem is nyugodott, de támadás helyett inkább hátralépett. A gonosz még mindig felveheti valaki alakját, de ennyire közel, mint ahogyan az ölelkezésnek hála került a szent szimbólumhoz, talán nem tudott volna merészkedni. A leányt egyáltalán nem zavarta, hogy kikerült az érdeklődés középpontjából. Sőt, kifejezetten örült neki, és amikorra Kristin újra észrevette, már kifejezetten boldog és büszke arcot vágott, majd meghajolt a lovag felé.

– Üdvözlöm...

Nem nagyon tudta, hogy mi többet mondjon, és ez a meghajlás igazából már Kristinnek is szólt, búcsúzóul.

– Én... azt hiszem teljesítettem amit kért, Kristin nővér. Megtaláltam Önnek a barátját. Azt hiszem én most...

Nem fejezte be a mondatot, csak egy fél pillantást vetett az egyik mellékutcára. Az már nem számított, hogy nem kérte tőle ezt a lovag, legalább is nem ilyen egyértelműen, de egy angyal megérti a finom utalásokat is, és Mia a saját elképzelése szerint pont ezt tette. Pont itt kellett állniuk ahhoz, hogy Konrad erre tartva meglássa őket, és az Úr rajta, angyalán keresztül, teljesítette be tervét, ezzel azonban az ő munkája itt véget ért. Udvarias elköszönés és elbocsájtás nélkül azonban még egy angyal sem távozhat, legalább is egy ilyen jól végzett feladat után biztosan nem.

~Szerencse?~

Vethetett volna ugyan rosszalló pillantásokat is a lovagra, amiért az szerencsének gondolta az Úr által eltervezett, és Mia által beteljesített találkozást, ám ehelyett csak elmosolyodott, felszabadultabban mint eddig bármikor. Érezte ő is, már a kettejük között jól látható kapcsolat okán is, hogy ő kezdi betölteni a harmadik felesleges fél szerepét, ami azzal fog járni, hogy távozhat, ennek pedig felettébb örült. Ezt a mosolyt csak még szélesebbre fakasztották Kristin incselkedő szavai, majd hálálkodása, amelyre ugyan semmi szükség nem volt, és nem is neki járt volna természetesen, de azért felettébb jól esett a lelkének. Nem érezte szükségét annak sem, hogy helyreigazítsa a lovagot, hogy kizárólag Istennek tartozik hálával, hiszen ezt biztosan tudta ő is. Egyedül a közel hajolás volt az, ami kibillentette a magabiztosságából, és egyik lábát elindította ugyan, hogy hátra lépjen, végül maradt, és engedte, hogy a lovag a fülébe suttogjon. Ezekre a szavakra aztán már tényleg nem tudta hirtelen, hogy mit mondjon. Ha ő már megjárta az útját, tehát teljesen elnyeri angyali hatalmát, akkor majd nem kell keresnie senkit, hiszen tudni fogja, hogy kit hol találjon. Azt is megjegyezte, hogy akkor majd azt is el fogja mondani, hogy a vérebek nem egy olyan név, amit Isten szívesen látna az érte harcolók zászlaján, de egyelőre ezt a kérdést nem nyitotta meg. Ez még ráért később, ám elfelejtenie nem szabad, és nem is fogja, ahogyan a meghívást sem. Ismételten meghajolt.

– Az Úr legyen Önökkel is, Kristin nővér, tartsa meg Önöket és vigyázzon Önökre.

Egy pillanatra még elgondolkodott, azon elmélkedve, hogy hozzátegyen-e még valamit, miközben két lépést hátrált, ám beszéd helyett még utoljára meghajtotta a fejét, majd sarkon fordult és szapora tempóval ugyan, de nem futva indult meg, majd mielőtt eltűnt volna a legelső mellékutcában, egy közeli épületre mutatott. A pékség volt, amelyet Kristin szintén keresett. Mire a lovag visszanézhetett volna, a leány már eltűnt, örömmel nyugtázva, hogy egyetlen feladatot sem hagyott ki, ráadásul azt is elintézte, hogy ketten költhesse el a nővér az ebédjét a lovagjával. Ő maga éhes maradt ugyan, de a jó cselekedetek felett érzett öröm a lélek tápláléka, amely sokkal fontosabb volt számára, mint bármilyen cukros briós vagy tökmagos cipó.