Magánjáték - Egy papnő és egy démon tanácsa

A Katedrális hatalmas városa ott fénylett a horizonton. Mintha ő maga is ontaná magából a szentséges fényt, olyan érzés volt közel sétálni hozzá. Ennél közelebb azonban nem mert Gerard menni. Ez volt talán mindközül a legmerészebb vállalkozása ezidáig. De nem szalaszthatta el a lehetőséget. Az az apáca túlságosan is érdekelte, nem volt képes a kíváncsiságát fékezni.
Korábbi beszélgetésükre visszaemlékezve üzennie kellene neki. Még innen, távcsővel is érezhette azt a fenyegető fényt, amit az épületek árasztottak magukból. Klaus ezért is tartott vele, hogy kisegítse. Ő északról származott, így szinte semmi feltűnést nem fog kelteni odabent. Ezokból kifolyólag nem is a katonaságnál viselt egyenruháját vette magára, hanem a tőle jól megszokott hosszúujjú kabátot és elegáns szabású nadrágot, melyet ugyan megannyi folt díszített, de látszott rajta, annak idején bizony urak viselték magukon. Klaus természetesen a haját egyhelyben tartó, nagy kalapot sem felejtette el, szinte már elválaszthatatlan barátok lettek azzal a sok kalandot megélt fejfedővel.(Klaus)
- Biztos vagy te ebben? - kérdezte a fa tetejéről a Katedrálist kémlelő Gerardot.
- Nem. - mosolyodott el, majd nézett vissza barátjára. Elgondolkodott. Klaus egy lovon ült, készen állva rá, hogy az üzenetet átadja - De szerintem ha az lennék, nem jöttem volna ide. - A kiszámítható dolgokat a tudásdémonok nem szokták szeretni. Semmi újat nem tanulhat belőlük az ember. És valahogy mégis félnek tőlük, mert nem tudnak ellene tervet kovácsolni. Furcsa ellentét volt ez.
Klausnak se kellett több, megindította a lovát, majd egyenesen a Katedrálishoz vágtatott, felkereste a Szent Brünhilda Rend házát és a főbejáraton át bemasírozott.

Pihentem. Ez nagyon ritka pillanat volt az utóbbi időben de valamennyire nekem is szükségesm volt. Néhány óra fejfájás nélkül, egyedül Istennel a kápolnában. Az oltás erlőtt imádkoztam erőért és kitartásért, Krisztushoz, az Úrhoz a Szent Szűzhöz, Szent Brünhildához és újabban Fényes Hildegardhoz is. Már nem tudtam nekik mit felajánlani, így hát a kegyelmükre voltam bízva. Csak a huzatból éreztem, hogy valaki bejön a kápolnába.
- Gloria nővér! Bocsáss meg hogy zavarlak.
Helga okos zöld szemei mindig figyelemre késztettek. Még sosem mondott semmi olyat, amit ne fontoltam volna meg és meglátásai is mindig hasznosak voltak. Rögös út vezetett idáig, de megkedveltem a fiatal novíciát. Hamarosan itt lesz az ideje, hogy letegye a fogadalmát. Lassan keresztet vetettem, majd felálltam az oltár elől.
- Valami baj történt?
Csak reménykedni mertem benne, ogy nem a faluval történt valami. Néhány órát ki kellett bírniuk békében nélkülem, ez azelőtt is így volt, hogy beléptem volna az életükbe. Csak az aggodalom ebszélt belőlem. A fogadalmam, hogy Krisztus menyasszonya leszek azt is magába foglalta, hogy sosem leszek másé. Sosem lesz férjem és sosem lesz gyermekem. Így hát ők lettek azok, és minden anya félti a gyermekeit.
- Egy Klaus nevű ember jött a katedrálisba és önt keresi.
- Klaus? - pontosan tudtam, ki volt ő, csupán alig hittem a fülemnek. Gedeon társa. A démoné, aki megdobogtatta a szívemet és ígéretet tett rá, hogy megkeres. Néhanapján eszembe jutott, sőt mostanában egyre többször, hiszen mostmár volt mit felmutatnom. Valami olyat, ami tényleg változás lehetett, út a béke felé. A lelkem mélyén büszke voltam minderre, de úgy éreztem, most lehetek is. Az Úr rajtam keresztül éppen csodát cselekedett.
- Megyek.
Követtem Helgát az udvarra, egyenesen a kackiás kalapos zsoldos felé. Melegen mosolyogtam rá amikor megláttam.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, Herr Klaus. El sem tudtja képzelni, menniyre örülök a látogatásátnak. - körbenéztem azért, de nem láttam sem Eteliát, sem pedig Gedeont. - Csak egyedül?
Minden erőmmel igyekeztem leplezni a csalódottságom. Bár a szívem már másé volt, mégis vágytam arra a beszélgetésre, a fekete rózsákra, a nagy tervekre és álmokra... És egy esélyre, hogy megmenthessek még egy lelket.

Ahogy Klaus megpillantotta rég nem látott katonatársát, egy elegáns mozdulattal visszahelyezte kalapját a fejére (hiszem templomban mindig le szokta venni), hogy aztán ismét le tudja köszönésképp venni és meglendíteni maga előtt.
- Hódolatom, Gloria nővér. - köszönt derűs mosollyal az arcán.
Aztán gyorsan megállt egy kicsit, hogy átgondolja, mit is mondjon. Ha kitudódik mit csinálnak, mindkettejüket mágiára fogja vetni az inkvizíció...legalábbis Klaus ettől tartott.
- Igen is, meg nem is. Egy barátom kért meg, hogy üzenjek neki. Egy békés kis tisztáson vár. Nem tudott maga jönni, mert... - dörzsölte meg az ujját a kalapján. Azt már meg sem próbálta titkolni, hogy ő nem tud semmi Gerard kilétéről - áh, puszta formaságok.
Majd intett egyet a kezével, engedélyt kérve, hogy mutassa az utat.

Nem kellett többet mondania. Gedeon démonként nem akart közelebb jönni a Katedrálishoz, mint feltétlenül muszáj volt, és ezt tökéletesen megértettem. A seregben még csak megtűrték a jelenlétét, de a küszöbünkön már túl forró lett volna a talaj. A démonfaluban lévők mások voltak, hiszen ők lemondtak a bűnről, de még ők sem mertek bejnni a falakon belülre. Nem akarta megkockáztatni senki, hogy az Ordo Malleus kapjon az alkalmon, és mégiscsak a fegyvereik tesztelésére használja őket. Egy tisztás kellő távolságban elég biztonságosnak tűnt. További kérdés nélkül bólintottam Herr Klaus felé.
- Örülök, hogy ezek szerint mind épségben vannak. Most azonnal odakísér, vagy megvan az időpont, hogy mikor szeretne velem találkozni? Ez esetben, ha megmondja a helyet, ismerem a környéket, szerintem magam is odatalálok. - persze kellemesebb lett volna Klaus társaságában odamenni, főleg, hogy nagyon régen lovagoltam utoljára és hátasom sem volt, amit elvihettem volna. Reménykedtem benne, hogy talán felkéreckedhetek mögé. Helga a háttérből kérdőn nézett rám, hogy mégis mi folyik itt, de egyelőre nem foglalkoztam vele. Magdolna nővérnek gyóntam, ő tudott mindenről, de a novíciám jobb volt, hogyha nem volt minden veszélyes ügyletbe beavatva. Már így is sok bajt hoztam Szent Brünhilda rendjének nyakára. Gedeon lelkének üdvssége pedig egyedül az én megoldandó feladatom volt, ebben senki más nem lehetett a segítségemre. Várakozva néztem hát Herr Klausra, hogy mi legyen, noha az intése azt mutatta, hogy menjek már most. Tettem néhány bizonytalan lépést arra felé, és ha megerősített, akkor nem kíváncsiskodtam tbbet csak követtem, legalábbis ameddig tisztes távolságba nem értünk.

Amikor megbizonyosodott róla, hogy az apáca követi, Klaus egyszerűen csak elkezdett gyorsabban lépkedni. Ő sem szólalt meg, egészen addig, amíg ki nem értek a Katedrálisból, maguk mögött hagyva az utolsó házat is.
- Remélem nem volt semmi sürgős dolga? - mondta egy picit sajnálkozva, ahogy a lóhoz sétált, majd helyet kínált az apácának a háta mögött. Majd ha elfogadja, természetesen fel is segíti a nyeregbe.
Úgy illett volna, hogy előtte megkérdezi, rabolhatja-e az idejét. Azonban erre most nem volt idő. Már a Katedrális közelébe jönni is veszélyes vállalkozás volt, hát még megkísérelni visszajönni.
- Itt már elég messze vagyunk. - mondta kis idő után, ahogy egyre távolabb értek az épületektől - Nyugodtan beszélhetünk.
A nagy templom és annak házai egyike volt azon vidékeknek, amiket megkímélt a sárkány tüze, nem meglepő okokból. A közeli erdők, rétek, vizek éppen ezért érintetlenek voltak, sehol nem lehetett látni. Jól is jött nekik, mert így könnyebben tudtak a fák és bokrok takarásában ténykedni. Gerard mosolygott is rajta nem keveset. Olyan volt, mint abban a regényben, amit egyszer olvasott, ahol a kóbor lovag a nemeskiasasszonyt a kastély melletti erdő tisztására hívta el, hogy találkozni tudjanak. A nő férjezett volt...
Ő is egy ilyen tisztáson várakozott. Romantikázni talán nem fognak, de beszélgetéshez meg persze némi demonstrációhoz kiváló volt. Körülöttük fák, valamit egy meredekebb domb állt, teljesen eltakarva őket. Ezt a helyet még idefele menet kutatták fel és ide vezette Klaus Gloriát.

Felszálltam Klaus mögé a nyeregba, és megkapaszkodtam a derekában. Mivel a reverendám hosszú szoknyából állt, ezért a két lábam egy oldalra került, ahogyan a hölgyeknek ez általában lenni szokott. Kényelmetlenebb volt, mint a másik módszer, vágtázni pedig különösen nagy kihívás volt így, de reméltem, hogy kísérőm majd kisegít.
- Sürgős nem, csak a szokásos feladataim. Nem könnyű ugyan imaórát tartani fél századnyi démonnak, de remélem, Helga megoldja.
Feltételeztem, hogy tudták, hogy mi folyik a katedrális tövében. Mi másért lettek volna itt? Gedeon látni akarta, hogy hogyan változtatom meg a világot, hogyan lesz fény és béke, és megtettem az első lépést efelé. Mi másért jött volna? Az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg csak látni akart. Teljes képtelenségnek tűnt, és egyébként is tudásdémon volt, nem csábdémon. Nem hittem, hogy a hasznos információkon kívül bármi már érdekelte volna.
A helyszín, amit választott, ennek ellenére gyönyörű volt. Az erdő egy olyans zeglete, amit megkímélt a tűzgyűrű, amit Abaddón a katedrális köré volt. Eszembe véstem, hogy majd amikor visszamentem megkösznjem ezt neki, noha azt hiszem nem szerette túlzottan, ha emlékeztettük erre a kis "égessük fel Veroniát"- fiaskóra. Ez a krnyék, még így télen is szép volt.
- Imádkoztam magukért ám. - mondtam Klausnak.- És tényleg örülök, hogy mind épségben vannak. Gyönyörű ez a környék, de miért jövünk ilyen messze? Nem a falut szeretnék látni? - kérdeztem érdeklődve.[/color]

Klaus igencsak meglepődött a híreken. Nem sokat foglalkoztak a katedrális ügyeivel. Az ilyenekről a démonok közt valószínűleg csak azok tudnak, akik beszivárodtak egészen a királyság rangosabb köreibe. Nem is igazán értette, hogy miről van szó. Valami seregnyi démon, meg mise, meg falu. Valószínűleg bőven van még mit megbeszélniük.
-  Köszönöm. - felelte a korábbi imára válaszolva - Sajnos fogalmam sincs, mire gondol. De majd ha megérkeztünk, úgy egyszerűbb lesz, ha mind egy helyen vagyunk. - mondta, miközben egyik kezével kicsit ügyetlenkedve összegombolta a kabátját, hogy egyszerűbb legyen benne megkapaszkodni. Ahogy hátranézett látta, hogy nem túl könnyű megmaradni a lóháton.
Gerard egy nagy kő tetején ülve várta őket. Éppen egy könyvet olvasott, egy szimpla kis kötetet pár régen használt, de működésképtelennek titulált pecsétalakzatról. Az ilyenek mindig megmozgatják a tudásdémon fantáziáját. Egyenruha helyett most a jól megszokott, kék vándorköpenyét viselte, melyet még a Köderdőben készítettek el vele a tanításai részeként. Mikor meghallotta a lódobogást, gyorsan leugrott a kőről, majd intett a többieknek. Miután odaértek mellé, illedelmesen köszönt.
- Meg kell mondjam aggódtam. - vallotta be. Kis ideig belegondolt, mi van, ha már csak egy sírkövet látogathat meg - Örülök, hogy újra látom, Gloria. - hajolt meg úriasan előtte, ahogy leszállt a lóról. Ha rajta marad, odasétál hozzá, majd készségesen lesegíti a hátasról.
- Akkor azt hiszem én megyek, és nyitva tartom a szemem. - ajánlotta fel Klaus, elvégre nem akarták, hogy bármiféle meglepetés érje őket. gloria miatt nem aggódott. Bármiféle számára érthetetlen titkot is rejteget, nem érezte egyáltalán, hogy át akarná verni. Biztos volt benne, hogy a közte és Gerard közt lévő bizalom kölcsönös. Így aztán fogta magát, majd elvonult az erdő szélére őrszemnek.

Nem tudta mire gondolok. Pedig el kellett jönnie mellettük, mikor a katedrális felé tartott... Ugyanakkor el is szégyelltem magam. Túlbecsültem a saját fontosságom és a munkám fontosságát, mikor csak porszem voltam ebben a hatalmas világban. Mindenben, amit tettem Isten munkálkodott, és ameddig nem gondolta úgy, hogy az emberek készen állnak, hogy a szívükbe fogadják a változást, addig minden csupán láthatatlan erőfeszítés volt. Hübrisz lett volna ennél többet kívánni, és így is rettegtem, hogy túlságosan beleestem a hiúság bűnébe. Titkon, a lelkem legmélyén boldog voltam, amikor az új Esronielt látták meg bennem még akkor is, hogyha ez a Veroniai Kegyelmes Isten egyházában nem jelentett sok jót. Ő mégis változást hozott a világban, amit kezdetben mondott, amikor kritizálta a pápát nem volt eredendően rossz. Az eszközei voltak rosszak, és hogy a fejébe szállt a hatalom. De én nem ő voltam. Alázattal kellett végeznem a feladatot, amit rám bízott az egyház és az Úr, hírnév és elismerés hajszolása nélkül. Minden nap imádkoztam, hogy ez az elázat kellően eltöltsön. Így nem válaszoltam Klausnak sem, igaza volt abban, hogy sokkal egyszerűbb lesz, ha már egy helyen voltunk.
A tisztás gyönyörű volt. Gedeon most nem a megszokott egyenruháját viselte, de a kék határozottan jól állt neki. Kiemelte a vékony arcát, és azokat a különleges ametiszt szemeket. Mosolyogva, és egy picit elvörösödve fogadtam el a felajánlott segítségét, hogy le tudjak szállni a lóról.
- Én is imádkoztam az épségükért, ahogyan Herr Klausnak út közben már mondtam. És én is úgyszintén örülök.
Amikor a lábaim földet értek kicsit eltávolodtam a démontól. Szinte már nem is éreztem a fejfájást, ami a közelében újra rámtört, annyira hozzászoktam. Búcsút intettem Klausnak, és ekkor dbbentem rá, hogy kettesben maradtunk. Voltunk már valaha tényleg kettesben? Közel s távol egyetlen teremtett lélek sem zargathatott volna minket most. Akár légyottot is szervezhettünk volna... De ez nem volt illendő gondolat. Ami azt illeti végtelenül zavarban voltam, és azt sem tudtam, hol kezdjem.
- Szép helyet választott a találkozóra Gedeon. Igazán van érzéke az ilyesmihez, mintha csak egy könyv lapjain lennénk.- engedtem meg magamnak egy halovány mosolyt. Valahol el kellett kezdeni. Magamban némán adtam hálát, hogy tudásdémon volt, így nem vihetett kísértésbe semmilyen téren.

Egy picit kínosan érezte magát Gerard, amikor dicséretet kapott. Történetesen tényleg egy könyvből merítette az ötletet és az ott olvasott egyik jelenetet keltette életre ezzel a kis tisztással. Úgy tűnt, Gloriának is elég élénk volt a fantáziája ahhoz, hogy maga elé képzelje. Ennek eléggé örült, a társai csak nagyritkán vesznek észre hasonló dolgokat.
- Mindenek előtt újra bemutatkoznék. Gedeon az a név, melyet a démonok közt járva öltöttem magamra. Az eredeti nevem..amit választottam, Gerard. Gerard D. Lawrenz. Úgy gondoltam, a Gedeon sokkal jobban illik egy nagy hatalmú démonhoz. De ha jól sejtem, ezzel nem vagyok egyedül. - utalt arra, hogy valószínűleg Gloriának sem Gloria volt az eredeti neve.
Arról, hogy pontosan milyen értelemben is az eredeti neve a Gerard, inkább nem beszélt. Nem is igazán tervezte, az ilyet jobb titokban tartani. Bár a pápa tudott róla, talán volt valami esély rá, hogy a jelentősebb mágiákkal bíró papok ilyen pontosan megérzik a démonok jelenlétét, vagy éppen annak forrását. Bár ha Gloria ilyesmire lett volna képes, az már úgyis kiderült volna. Apáca létére elég őszinte volt...még egy démonnal is. Gerard még mindig nem akarta elhinni, hogy egy ilyen emberrel találkozott.

Félrebillentett fejjel hallgattam a bemutatkozását. Emlékeztem rá hogy a Gedeont még több furcsa hangzású név követte, csupa olyan, amilyen a démonoknak van, egy ősi nyelven ami Veronián sosem létezett, de talán még az őshazában, Terrán sem beszélte egyetlen emberi száj sem. Ezzel szemben a Gerard D. Lawrenz... Meglepően egyszerű volt. Túl egyszerű. Túl...
- Ez egy embernév. - nem kérdeztem, kijelentettem. Elég démonnal találkoztam az utóbbi időben ahhoz, hogy felismerjem a különbséget. Mégis hittem neki, hiszen egyébként ennek az egésznek semmi értelme nem lett volna. Ennek kellett lennie az igazinak. Halványan felsejlett az emlékeim között, hogy Eichenschildben Jozef is ezt a nevet emlegette. - Igazad volt, a másik valóban jobban illik egy nagy hatalmú démonhoz, bár eddig úgy tudtam, hogy az eredeti démonnevetek nem választjátok, hanem kapjátok az újjászületéskor. Legalábbis a többiek így mesélték. Más volnál? Miért választottál embernevet elsőre?
Talán meglephettem azzal, hogy már sokkal többet tudok róluk, mint mikor utoljára találkoztunk, és még többet annál, mint amit az Egyház eddig valaha megtudott róluk, és ehhez elég volt beszélgetnem velük. A célzást viszont értettem, és kedvesen mosolyodtam el rá. Én sosem titkoltam a valódi nevem, ha valaki rákérdezett, nálunk ennek az egésznek teljesen más volt a jelentősége.
- Mi a nevünk megváltoztatásával azt fejezzük ki, hogy hátrahagytuk a régi életünket. Elhagyjuk a családnevet mert már csak Krisztushoz tartozunk, és a keresztnevet is melyen az anyánk hívott. Nem kötelező, talán nem is mindig van jelentősége... De nekem ehhez az élethez a Gloria név tartozik. A zárda előtt Corneliának hívtak, de ez már nem jelent semmit.
Amikor néha hazatértem, talán egyszer vagy kétszer, akkro otthon ezt használtam. Nem javítottam ki sem a szüleim sem a testvéreim, meghagytam őket a megszokás kényelmében, de ettől még igaz volt, amit Gerardnak mondtam.

~ Nagy hatalmú...démon...? - nézett előre meglepetten Gerard.
Nem számított ilyen bóktól Gloriától, még ha elég jó kapcsolatot is ápolnak. Ez nagyon jól esett neki...és eléggé váratlanul érte. Gyorsan megpróbálta összeszedni magát, bár ezzel már kicsit elkésett, mert valahol a "hatalmú"-nál már elkezdte kihúzni magát, miközben az egyik kezét a térdére támasztotta,s  a fejével oldalra biccentett. Le lehetett olvasni az arcáról, hogy iszonyatosan örül a bóknak...még ha talán nem is annak szánták.
~ Elég volt haver, szedd össze az arcod! - csapta magát fejbe gondolatban.
Gerard gyorsan visszatért a valóságba.
- Mi más miatt választunk nevet. Általában álnévnek szánjuk. A névvel üzenni akarunk, kisugárzást adni neki. - ilyen valószínűleg Gerardon kívül csak egy-két nagoyn felvágós démon csinált, de attól még helytálló volt - A Gerard valóban elég egyszerű. Emberek közt éltem első éveimet, úgyhogy azt hiszem, így hívhattak, még mielőtt...nos ez lett volna belőlem. - pördült meg a tengelye körül, majd hajolt meg színpadiasan - Hódolatom, Cornelia! Elragadó név, ha szabad megjegyeznem.

Nem tudtam nem észrevenni a változást, ami Ged... Gerard. Geri. Nem, csak Gerard. Nem szabadott becéznem. Szóval ami Gerard arcán sőt, az egész testtartásán tükröződött, epdig nem mondtam semmit, amit ő ne mondott volna már korábban. A nagyhatalmú démont is azért mondtam, mert ő korábban úgy fogalmazott, így végképp nem értettem... De azt hiszem nem is kellett értenem, csupán örülnöm az ő örömének. Melegen mosolyogtam rá, igazából aranyos volt ez a büszkeség, mintha egy kamaszfiút láttam volna. Igen, kifejezetten emlékeztem, hogy az öcséim viselkedtek így, amikor valamivel el akartak dicsekedni.
A névválasztás kérdését félrebiccentett fejjel hallgattam. Tehát azt hiszi, hogy Gerardnak hívhatták emberként is. Végülis miért ne lehetett volna? Nem volt olyan gyakori név mint mondjuk a Hans, vagy a Johann, de nem is egzotikusan ritka. Az viszont kifejezetten felcsigázott, hogy démonként élt az emberek között egy ideig. Ezek szerint lehetséges volt. Itt volt rá az élő példa. Mielőtt rákérdezhettem volna, már következett is a meghajlás, a hódolat, és a bók... Az arcomat vörös pír nttte el, és hirtelen a nagyon érdekes semmit kezdtem el fixírozni a földön. Nem érdemeltem meg ezeket a bókokat. Nem szabadott volna fogadnom, nem szabadott volna jól esnie, hiszen csak egy apáca voltam... De ember is, felerészben.
- Köszönöm. - motyogtam. - Az anyámat illeti a dícséret, hisz ő választotta. De ha nem bánod, maradnék a Gloriánál.
Nem ártott, ha folyamatosan emlékeztetett rá, hogy ki voltam és honnan jöttem. A démonok maguk voltak a kísértés, és hiába töltöttem velük rengeteg időt, mégis Gerard volt az egyetlen, aki az utóbbi időben megkísértett most éppen a hiúság bűnével. Gyorsan vissza kellett terelnem a témát a fontos kérdésekre, mielőtt a helyzet eleszkalálódna.
- Mesélnél kérlek azokról az évekről? Amikor emberek között éltél. Milyen volt? Tudták, hogy démon vagy? És hogyan lett vége? - kérdeztem őszinte, nyílt érdelődéssel az arcomon. Hogy kiderítette-e végül, hogy ki volt azelőtt szintén érdekelt, hiszen a legtöbb démon bármire képes lett volna, hogy tudja, de úgy véltem ezt talán ráért később is megkérdezni, hogyha nem mesélte volna el magától. A történethez letelepedtem a tisztás szélén lévő egyik faskos törzsű fa alá.

Fogta magát, és leült Cornelia...vagyis Gloria mellé. A névre csak bólintott egyet. Mindenki olyan nevet használ, amilyet szeretne. A névnek nagy jelentősége van, s tiszteletre méltó, ha valaki ilyen körültekintően választotta meg, hogyan nevezteti magát. Gerard arra tudott gondolni, az apáca eldobta magától korábbi életét, a továbblépést szimbolizálja, hogy e név mellett maradt még akkor is, amikor ő megkérdezte a másikat. Ha lenne kalapja, megemelné...el fogja kérni Klaustól az övét. Igen, ez lesz a megoldás.
- Egyszerűbb, mint gondolnád. Hellenburgban környékén megtűrik a magamfajtákat. Az meg hogy fájdalmamra könyvet olvastam a könyvtárban, nem zavart senkit. Azt hiszem a nagy részük észre se vette, miféle vagyok. - mondta nosztalgikus mosollyal az arcán. Régi szép idők, amikor még egy könyvtári könyv elég volt neki - Útra keltem pár évvel ezelőtt, mert világot akartam látni. Nagy álmaim vannak. Néha újra megfordulok ott...no persze álruhában. - nevette el magát - Tudod, ha nem ismernélek valószínűleg azt mondanám, ott kéne neked is szerencsét próbálnod.
Nem kétséges, hogy Gloriának könnyebb dolga lett volna a démonokkal megértetni magát a protestáns egyház berkein belül. De nem, biztos nem tenné ezt. Logikus volna, egyszerű, könnyebben járható út, de egész biztosan nem tenné. Gerard is megtanulta annak idején, csak azért mert valami logikus, még nem jelenti azt, hogy helyes is.

Hellenburg. Hát persze, mi más is lett volna, a tolerancia fellegvára, ahol a protestánsok szembefordultak a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházával. A legenda szerint pontosan egy démon megégetése volt a szikra, meg fellobbantotta a reformáció lángjait, amikor is az Ordo Malleus lovagja, Esroniel von Himmelreich megpróbálta megmenteni egyiküket. A paradigmaváltás elkerülhetetlen volt, amikor győztek, számomra csupán egyetlen rejtély maradt, mégpedig, hogy hogyan voltak képesek ezt a szemléletváltást lenyomni néhány év alatt az egyszerű emberek torkán. Ha ezt a titkot tudtam volna, akkor az én terveim is sokkal könnyebben haladtak volna. Ám lehetséges volt, hogy Gerard éppen most árulta el ezt a titkot, mégpedig azt, hogy az egyszerű emberek nem tudták, hogy miféle. Esetében ez könnyű volt, hisz nem különbözött egy sihedertől első ránézésre. Ha a pikkelyes bőrű Mahelt, vagy a háborúdémonok egyikét kellett volna beköltöztetnem akár a déli emberek közé, bizonyára nem lett volna olyan egyszerű dolgom ott sem. Engedékenyen mosolyogtam rá a démonra, amikor felvetette az ötletét.
- Te talán nem vetsz máglyára, ha elárulom, hogy eljátszottam a gondolattal néhányszor. Ám nem tudom sajnos magamévá tenni a Protestáns egyház tanait. Hogy nem számítanak a jócselekedetek, csak a Krisztusba vetett feltétlen hit az üdvözüléshez, vagy a tan, miszerint Isten már azelőtt tudja minden tettünket, hogy véghez vittük volna, és a sorsunk eleve eldöntetett már eonokkal a születésünk előtt. - csóváltam meg a fejem. Még a fehérre meszelt falakat is, amik századokkal azelőtt alkotott freskókat tűntettek el, vandálságnak tartottam. Voltak persze jó ötleteik is, például a német nyelvű Biblia nyomtatása, az anyanyelvi istentiszteletek, vagy pont a sokat emlegetett tolerancia, ám ezek egyike sem olyan dolog volt, amiket mi idővel ne tudnánk megcsinálni.
Rövid ideig hallgattam, majd amikor már a csönd súlyosan ült közöttünk rákérdeztem, ami azóta foglalkoztatott, hogy leszálltam Klaus mögül a lóról.
- Miért jöttél, Gerard? Gyönyörű ez a hely, kellemes az idő, de ha csupán piknikezni támadt volna kedved biztosan más társaságot választasz. Mondd hát, mit szeretnél?
Ha nem a démonfalu volt az, akkor nem volt ötletem mit akart. Szívesen hallottam volna persze az álmairól, az életéről, de nekem sok dolgom volt, sok teher melyet nem tehettem át más vállára, és mivel így is elég sok energia volt küzdenem nap mint nap, arra már nem maradt, hogy részt vegyek a finom intrikákban és társasági játszmákban. Nme beszélve a lüktető fejfájásról, amely a mindennapjaim része volt, és amelyet a tudásdémon mellett is folyamatosan éreztem. Egyszerűen... belefáradtam ezekbe, s a kevés erőm mely még maradt, azt arra akartam fordítani, ami valóban fontos volt.

Óvatosan megrázta a fejét. Elkalandozott nagyon. Igaza volt Gloriának, nincs itt az ideje a bájcsevejnek. Talán egy másik helyen. Minden itt töltött perccel nő a veszélye, hogy valaki megtalálja. Az itteni népek egy pislantásukkal képesek lennének eltörölni a föld színéről. Gyorsan neki is látott.
- Látni akarom, ahogy sikerrel jársz. - Gloria nem kisebbre vállalkozott, mint megvalósítani a lehetetlent. Olyat tenni, amire ezidáig még senki sem vállalkozott...vagy legalábbis nem úgy, ahogy ő. A legtöbben csak kinevetnék, vagy magára hagynák, had tegye amit akar. Ő viszont látnia akarta, ahogy Gloria eléri, amit akar. Mélységesen tisztelte azért, amit véghez akar vinni. A lehetetlen jelző csak még csábítóbbá tette ezt számára - És ezért akarok neked átadni mindent, amit a démonokról tudok. Hogy felhasználhasd ezt a tudást.
Ha tényleg össze akarja hozni a démonokat az egyházzal, szüksége lesz rá. A Katedrális tanításai a démonokról meglehetősen...felszínesek, igaz püspök válogatja, hogy mennyire oktatják ki tanítványaikat. Azonban eddig akárhány pappal találkozott, egyik sem tűnt olyannak, aki képes lett volna az ő fejével gondolkodni. Az ilyenekkel még harcolni sem nagyon éri meg, nehogy tárgyalni meg egyezkedni.

Látni, ahogy sikerrel járok... A mosolyom szélesebbre húzódott. Sok hosszú évet kéne Gerardnak velem töltenie ahhoz, hogy mindent lásson, hiszen a siker nem egyetlen pillanat volt, hanem pillanatok sokasága. Csata amit minden nap megvívtam én is, és azok a démonok is, akik úgy döntöttek, hogy rálépnek az Úr által kijelölt útra. Ezek az apró küzdelmek volt a leggyötrelmesebbek, de eddig még egymás kezét fogva, vállvetve és imádkozva mindig győztünk. Csak remélni mertem, hogy ez így is fog maradni, minden éjjel imádkoztam érte, pedig tudtam, hogy a harmonia üveg-trékenységű, és a felszín alatt húzódó feszültségek csak arra vártak, hogy előtrve tönkretegyenek minden, amiért harcoltunk. Dícséretes volt, hogy Gerard szeretett volna részt venni ebben az egészben, noha arról a részvételről neki még más elképzelései voltak, mint nekem.
- Egyetlen dolog van már csak, ami fontos és még nem tudom. Válaszolj erre, utána pedig majd szeretnék neked mutatni valamit. Valami nagyon fontosat. - egy pillanatra a messzeségbe révedtem, már amennyire a tisztást szegélyező fák engedték, majd inkább felnéztem a tiszta kék égre, mely mögött a mennyeket sejtettem.
- Mi kell ahhoz, hogy bebocsájtást nyerjetek Isten országába? Hogyan tud üdvzülni egy démon? - tettem fel végül a legfontosabb kérdést. Sőt, az egyetlen kérdést, mely valóban fontos volt.

Gerard lendülete egyik pillanatról a másikra alábbhagyott. Pedig erre számíthatott volna. De hogy pont ez érdekelje...az egyetlen dolog, amiben annyira nem voltak biztosak. Ez egy olyan dolog volt, amit minden démon eldöntött egyszer az életében magának, talán reménykedik benne, hogy nem tévedett. Akár egyházat is lehetne rá alapítani. Egy kolostort, ahol démonok keresik a megváltást...nem is hangzott olyan nagy ördöngösségnek.
- Ha ezt tudnánk... - sóhajtott nagyot, ahogy széttárta a kezét - senki sem lenne már itt. Na jó, igazából de. Mi már csak ilyenek vagyunk. Hogy a megváltást hogy lehet elnyerni, senki sem tudja, de...
Gyorsan elkezdett gondolkozni. Volt egy-két dolog, amit talán érdemes lenne megosztani. Szépen összeszedte őket.
- ...van pár elképzelés, hogy hogyan kéne. Létezik egy legenda, miszerint ha egy démon megtalálja, ki is volt mielőtt meghalt volna, elnyeri a megváltást. Vannak, akik nem hisznek benne, de ki tudja. Van az a mondás, más szemében a szálkát, magáéban a gerendát se. Talán innen származik. Démonként az előző életed gyakorlatilag már nem is a tiéd. Úgy kezeled a múltbéli éned, mintha egy másik ember lenne. Talán ezzel bírnak rá, hogy ítélkezz magad felett.

Érdekes volt, amint Gerard mondott, de legfőképpen újdonság. Sokat beszélgettem erről a kérdésről a démonokkal a faluban, de egyik sem emlegette, hogy a korábbi életüknek köze lehetne ahhoz, hogy feloldják ennek a rettenetes új életnek az átkát. Valójában nem hittem, hogy amit a tudásdémon mondott igaz. Istennel éltem és úgy éreztem ismertem őt és Krisztust, és nem ezt várta tőlünk. Nem kutatásra buzdított minket, vagy amikor igen, azt akarta, hogy őt keressük, vele legyünk, ne epdig önmagunkkal.
- Úgy tudom nincsen egyetlen nyom sem, sem emlékfoszlány sem semmi más, ami a régi életetekhez vezetne. Senki sem várhatja el, hogy teljesen vakon induljatok neki a keresésnek, érzetek foszlányaira hagyatkozva. Nem. - ráztam meg a fejem. - Nekem a többiek, olyan démonok akik a megváltást keresik azt mondják, hogy Isten azt várja, hogy megtagadják a bűnüket, levetkőzzék a kárhozatot a folyamatos éhség és vágyakozás ellenére is. Ezzel bizonyíthatnak és bebocsájtást nyerhetnek a mennyek országába. Szeretném ha találkoznál velük. - álltam fel. - Természetesen nem kell, ha nem akarod. Az is érdekel mit tartasz olyan tudásnak, amit meg kéne velem osztanod. - mosolyogtam rá kedvesen. Amennyiben viszont úgy dönt, hogy velem jön, meg kellett keresnünk Klaust, különben egy nagyon hosszú séta várt volna ránk…

Több legenda is létezett arról, hogyan lehet a megváltást elnyerni.
- Az oka annak, hogy ennyire keveset tudunk a mennybejutásról, hogy akik elérték a megváltást, már nem tudtak róla beszámolni. Ezt a legendát is jól ismerem...
Tartott egy kis szünetet, mert picit erőset akart mondani. De talán egy apáca előtt nem ildomos ilyeneket kiejteni a szádon.
- Akik ezt csinálják, csak az idejüket fecsérlik. Egy ember sem jut a mennyekbe, mert egy darab bűnnek ellen tud állni, miért érné el ettől a megváltást pont egy démon? – mondta, miközben a kezével megtámasztotta a tarkáját és hátradőlt – Mások meggyőzésére is rossz taktika, erre nem fogsz tudni minden démont rávenni. A bűn éltet minket, ha megtagadjuk, elveszítjük minden erőnket, amivel születtünk. Egyenlő az öngyilkossággal.
Ekkor elgondolkozott. Óvatosan átvette a kezdeményezést. Volt egy másik legenda, és egészen egybevágott azzal, amit most mondott.
- Noha...hallottam róla, hogyha egy démon a bűne tagadása miatt veszti el az életét, megváltódik. Tehát pontosan az ellentettjét kell tennie, mint amiért újjáéledt. Azzal már nem is akkora szamárság a bűnt leküzdeni... – morfondírozott. Aztán meglepetten kapta fel a fejét. Gerard szélsebesen talpra ugrott. Ez eddig fel sem tűnt neki, mert már olyan természetesen beszélgetett a papnővel, mintha csak a kocsmába ült volna be egy-két ismerőse társaságában – Várjunk csak! Vannak még más démonok, akik veled dolgoznak?!

Minden szava igaz volt. Ha valaki üdvözült is, az sem tudta elmondani, hogy végül valóban a mennyekbe jutott-e sem azt, hogy hogyan csinálta. Ezért tapogatóztunk a sötétben, még ha talán létezett is precedens. Gerardnak abban is igaza volt, hogy erről nem győzhettem meg mindenkit. Ezzel már abban a pillanatban tisztában voltam, amikor belefogtam ebbe az egészbe, mégis úgy keleltt hozzáállnom, hogy ha csak egyetlen lelket mentek meg a szolgálattal, akkor már megérte minden erőfeszítés. Már éppen belement volna egy teória kifejtésébe, amikor hirtelen megértette végül a tudásdémon, hogy mit is vázoltam fel neki, finoman és burkoltan. Engedékenyen mosolyodtam el, mikor talpra ugrott, bár nem tagadhattam, hogy ebbe a mosolyba némi elégedettség is vegyült.
- Vannak. - bólintottam végül.- Ötven démon alapított falut a katedrális mellett a vezetésemmel. Már jóideje bűntelenül próbálnak élni a hercegnőjük vezetésével, ám nemrég elvesztették az otthonukat, és... Nos úgy alakult, hogy előbb értem oda hozzájuk mint az Ordo Malleus, és így sikerült kiharcolni egy lehetőséget. - foglaltam össze röviden, de sejtettem, hogy lesznek kérdései. Ahogyan pedig ő kész volt válaszolni mindenre, úgy én is hasonlóképp vártam, hogy vajon mit fog rám zúdítani.

Szóhoz sem jutott, amit kiválóan le lehetett olvasni az arcáról. Egy pillanatra oldalra dőlt, majd a hozzá legközelebb álló szilárd képződménynek támaszkodott, mert ezt nem akarta elhinni. Ilyenről még életében nem hallott...illetve hallott, mert benne volt ő is, de nem annak az egyháznap a tövében, ami arról volt híres, hogy béketárgyalásra kényszerítette a démonok királyát.
- Vigyázz. Talán megpróbálnak majd... - gondolt rögtön arra, hogy valamelyik démonnak hátsó szándékai lehetnek.
~ Nem. - gondolta meg magát - Ha ezek a démonok tényleg minden erejüket elvesztették, akkor nem próbálkoznának ilyennel. Ez tényleg igazi lehetőség lehet...
- Mondcsak, a püspökök mit szóltak ehhez? - talán emiatt tűnt annyira hihetetlennek ez az egész történet. Pedig biztos az volt. De mégis, el sem tudta képzelni, mit kellett Gloriának szenvednie ahhoz, hogy ezt megvalósítsa - Hogy sikerült őket meggyőzni?

A kérdésére visszaemlékeztem a tárgyalásra, és sajnos ezzel együtt az azt emgelőző két napra is, amit az Ordo Malleus börtönében töltöttem. A hideg kőre, amin elgémberedtek a lábaim, a foglyok mosdatlan bűzére, a mocsokra és a sötétségre, amely után a kinti napfény fájdalmas volt és vakító... Nem akartam emlékezni ezekre a napokra mégis könyörtelenül ivódott bele a lelkembe ez a másfajta szenvedés.
Pontosan tudtam, miért engedtek nekem végül, de abban már kevésbé voltam biztos, hogy ennyire megbízhattam Gerardban. Minden mindennel összefüggött.
- Ez... bonyolult kérdés. - kezdtem óvatosan. Kiteregethettem vajon a tudásdémonnak, hogy mi az, amitől az Egyház is fél? Hogy mi volt a fegyver, amivel változást hozhattunk, és sakkban tarthattam a püspököket, bíborosokat, és talán magát őszentségét, a pápát is? Lehunytam a szemem.
- Azt hiszm jobb, ha az elején kezdem. - döntöttem végül. Ha már elmondom neki, akkor úgy akartam elmondani, hogy meg is értse. - Azt a parancsot kaptam, hogy keressem fel a démonokat, egy új, integrációs program megvalósítása miatt. Corona priorissza, a rendfőnknőm azt mondta így kapta a parancsot ő is, engem választott, én pedig boldogan mentem teljesíteni a feladatot. Ám amikor visszatértem a démonokkal együtt kiderült, hogy nem integrációról volt szó, az Ordo Malleus akarta őket, hogy legyen kin teszteni az új fegyvereket. Valaki, valahol hazudott nekünk, de a nagymesterüknek volt képe azt állítani, hogy pontosan elmondta mit akart. - még mindig megremegett a hangom a haragtól, hacsak rágondoltam arra az emberre. - Nem hagytam, hogy ezt tegyék velük, a varázslataimat inkább fordítottam a lovagok ellen, hogy addig a démonok el tudjanak menekülni. Természetesen nem nyerhettem csatát, de abban a pillanatban ez eszembe se jutott. Két napig vártam a máglyára egy tömlöcben mire kiderült, hogy lesz tárgyalás, mert még vannak barátaim az egyházban. - itt halványan elmosolyodtam. - Ehhez tudnod kell, hogy az Ordo Malleus még házon belül is egy nagyon megosztó szervezet. A többi rend sem nézi mindig jó szemmel amit csinálnak, ám ami az én malmomra hajtotta a vizet az az volt, hogy az ügyem és a tárgyalás egésze kísértetiesen emlékeztetett ahhoz a naphoz, amely végül az egyházszakadáshoz és a húsz éve tartó háborúhoz vezetett. Úgy döntöttek nem csinálnak belőlem mártírt, és nincs szükségük egy új Esroniel von Himmelreichra sem. Ez utóbbitól tartanak a legjobban. Így nem tdutak mást tenni, mint hagyni, hogy megpróbáljam a lehetetlen, és imádkozni, hogy a kísérlet elbukjon. - foglaltam össze végül. Nem tudtam mennyire sikerült érthetően, mert ez már mély és kemény politika volt, de Gerard okos volt.

Ez bizony nagyon érdekes volt. Gerard különös melegséget érzett a gyomrában, ahogy a papnő szavait hallgatta. Nem is csoda, hiszen ennyi információt az egyházakról csak nagyritkán tudott meg egyszerre. Amióta szakított a templommal, szinte soha nem hallott semmit felőlük. Az egyház úgy tűnik különösen jól ért ahhoz, hogyan kell a dolgokat a szőnyeg alá seperni. Meg is érti. Ha ez valami rangosabb démon fülébe jutna, hétszentség, hogy valahogy ki tudná használni. A nagy egységes Kegyelmes Egyház mindjárt nem tűnt olyan tisztának és fényesnek, mint ahogy magát hirdeti.
- Átérzem... - gondolt bele, a démonok is elég gyakran csinálnak ilyeneket. Másokat átejteni, aki ezzel a lehetőséggel vagy ellenlépéssel nem számol, halál fia - Talán még mindig szervezkednek ellened. ÉN a rosszakaróid helyében éjjel nappal figyelném titokban azt a falut. Elég volna csupán csak egy apró félrelépés, nem lenne bocsánat. Vékony kötélen táncoltok... - dörzsölte meg finoman az állát.
S talán Gloriának jobban kellene tartania a sajátjaitól, mint ötven démontól.

A megállapítására ismét csak bólintani tudtam, ám a helyzet itt is bonyolultabb volt, mint mindig hogyha valamibe belefolyt a politika. Most nem volt annyira egyszerű engem eltenni láb alól, úgy nem, hogy ne legyen visszhangja. Ez az egyetlen tény volt az, ami életben tartott, ezt jól tudtam.
- Biztos, hogy így van. - nyugtáztam, mintha mi sem lett volna természetesebb, és nem éppen a meggyilkolásomról beszéltünk volna. - Az viszont továbbra is igaz, hogy nem csinálhatnak belőlem mártírt, és nem szíthatnak belső viszályt. Háború van, az Egyháznak egységesnek kell mutatkoznia.
Felhúztam a lábaim és a térdemre hajtottam az állam. Érdekelt volna, mit érzett Gerard. Ideges volt? Aggódott? Örült? Ám a puszta tárgyilagosságon kívül most semmit sem tudtam leolvasni az arcáról.
- Valószínűbbnek tartom, hogy veszélyesebbnél veszélyesebb feladatokkal fognak megbízni. Egy küldetést nem utasíthatok vissza, legyen bármilyen kilátástalan is, és az eddigi teljesítményem még okot is adott rá, hogy a speciális egységekkel küldjenek. Bármelyiken meghalhatok, ők pedig majd széttárják a kezüket, hogy nem tehetnek róla. Valahogy biztosítanom kell, hogy ez a vállalkozás túlélje akkor is, ha én már nem leszek. - és ez volt az a pont, amiről fogalmam sem volt, hogy csináljam. A rendem támogatott, a többi apáca pedig segített a mindennapi feladatokban, és törődtek a démonokkal amikor épp házon kívül voltam, de nem hittem, hogy lenne köztük bárki, aki teljesen átvenné a helyemet. A Szent Brünhilda megtörne a ráhelyezett nyomás alatt.

Gerard egyetértően bólogatott. Pontosan tudta, hogy ez lesz a válaszuk. Jól ismerte ezt a helyzetet. Volt valaki, messze a Katedrálistól, aki hasonló szálka volt a szemükben. Ironikus módon éppen az ellentéte miatt. Azt az apácát félték, rettegték a nevét amerre csak járt. Azt mondják megőrült, már nem csak bűnösök után kutatott, hanem mindenki után, aki akár csak egy rossz pillantást vetett rá. Gonoszt sejtett minden házban megbújni és állítólag egyszer egy egész város égetett fel emiatt. Ő ugyan már rég nincs köztük, és nem is élte meg, hogy utolérjék rosszakarói. Az emberek féltek tőle így nem is mertek ellene fellépni. Azonban a lánya nem volt ilyen szerencsés. Így történt, hogy annak idején végül összefutott Aleenával...vagyis Eteliával. Gerard próbált nem az eredeti nevükre gondolni. Létezett egy mítosz a démonok közt, hogy a képzett papok tudnak gondolatokat olvasni. Gloria nagyon rangos és megbecsült tagja lehetett az egyháznak, ha az egész Ordo Malleus kihívta maga ellen.
- Van egy barátom, aki pontosan ilyen helyzetben volt. Az ő megoldása neked biztos nem volna jó. Ő maga mögött hagyta az egyházat, miután az egyik ilyen megbízatásba majdnem belehalt. Azóta a maga útját járja. Halottnak nyilvánította egy jóbarátja a rendnél, ahol szolgált, így nincs ott az eretnekek közt. S azóta a maga útját járja.
Aleena útját viszont egész biztos nem adhatta tovább Gloriának. Valami más megoldás kellett. Azonban semmi jó nem jutott eszébe. Gloria gondolatai tökéletes ellentétei voltak Gerardnak. Valószínűleg soha nem lesz képes teljesen megérteni majd. Megpróbálta inkább a helyzetet stratégia szemszögből elemezni. Ha félreteszi az elveket és eszméket, pusztán csak az árnyékban motoszkáló ellenfelet akarja legyőzni, mit tenne?
- Szükséged van valaki olyanra, aki nem csak a felsőbb körökben, hanem a csatatéren is támogat téged. Valaki olyanra, aki megvéd. Akire rá mered bízni az életed. És talán...talán nem is kell sokat keresgélned. Ötven démon követ téged, biztos van köztük, aki segítene. - azt most nem tette hozzá, hogy "megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe". Ha ezek a démonok tényleg olyanok, mint amilyennek elképzelte, nem kell sokat alkudozni velük.