Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

Aura von Neulander

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Aura von Neulander Empty Aura von Neulander on Hétf. Jan. 21, 2019 7:27 pm

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Hatóság és Önkormányzat, 1. epizód


Midőn ütközetekből visszatérő és tornyunkban állomásozó Finsterblut-vámpírtestvéreimmel beszélgettem, amikor csak feljött a "félelem" kérdése, szinte egytől egyig a két tűz közé való beszorulást nevezték meg a legrosszabbik rettegésnek. Lehet ugyan erős, nagy és gyors ellenfél ellen bajt vívni, de mindig megmarad a menekülés megváltó és felszabadító opciója. Nem úgy olyan szituációkban, ahol bármerre is kapja a fejét valaki, mindig ellenséget talál.
Nem kellett nagy empátia ugyan, hogy el tudjam képzelni ezt, és hogy át tudjam érezni a dolog súlyát, de nemrég személyesen is sikerült egy ilyen helyzetbe kerülnöm. Télvíz utolsó hónapjában ugyanis, amikor a lehulló nagy szemű hó már nem talál elég hideg talajra ahhoz, hogy ne változtassa azt azonnal sártengerré, egyetlen fertályóra lefolyása alatt két küldött is megkeresett, ráadásul egyazon probléma két külön oldalával: a Nordenfluss partján elterülő déli fennhatóságú Heidebruck kistelepülés perével.
Az első az egy távoli nagybátyám, Herr Jakob követe volt, aki felvázolta az általános helyzetet is. Nevezetesen Heidebruck régóta a Neulander család kezén van, méghozzá Herr Jakob ágának birtokában, a polgármester pedig - egy bizonyos Helmut Donnerfeld - egész eddig hűen követte a vámpírok vezetését. Abaddon sárkány pusztítása óta azonban késlekednek az adófizetéssel. Olyannyira, hogy az elmúlt fél évben egyetlen váltó sem folyt be a családunk kasszájába. Ennek oknyomozására kértek meg, mint a vidéki ügyletek egyik belsős szakértőjét, merthogy a jelentések alapján nyilvánvalóan rendezetlenség van jelen a jobbágyok soraiban.
A másik követ meglepetésemre Erhard bátyámtól jött. Ő is felvázolta a helyzetet, csak éppen egészen másként. Ez alapján a fizetés hiánya valóban egy létező tény - csak épp ez nem a köznép, hanem a kapzsi és szélhámos Helmut Donnerfeld machinációja. Minthogy Donnerfeld polgármester már amúgy is vén, csak le kellene váltani fiára, Hans-Jürgen Donnerfeldre. Persze, szó sincs arról, hogy vegyem el az öregember életét, hanem hogy bírjam rá a lemondásra a fia javára. Ők tehát ennek mozgásba lendítésére kértek meg, szintén mint a vidéki ügyletek egyik belsős szakértőjét, merthogy a jelentések alapján nyilvánvalóan az arisztokrácia korrupciója az oka mindennek.
Kellően összezavarodva ültem hát fel még aznap este az egyik Randlaufer futár mögé, akinek a dolga épp arrafelé akadt, és beleegyezett, hogy másnap reggelre oda is ér velem. Nyilvánvaló volt egyelőre, hogy oldalt kellett választanom a helyzetben. Intuícióm és ösztöneim is azt sugallták előismereteim alapján, hogy Erhard bátyám valamit tervez, és hogy semmiképp sem az ő pártjára kellene állnom, de minthogy valamiféle csodás csillagegyüttállás következtében épp ő állt az egyszerű emberek oldalán, nem tudtam előre levonni semmilyen következtetést. Nem arról volt szó, persze, hogy a népnek mindig igaza van, de ők általában őszinték annyira, hogy ami az életüket könnyebbé teszi, azt kövessék. Már pedig nekünk is az az előnyös, ha a parasztság tisztességesen termel.
Amikor tehát megérkeztem a kis település peremére, ahonnét kiválóan látszott az országokat és régiókat kettészelő szürke Nordenfluss, legelőször is nem az illetékes polgármestert kerestem fel, hanem a közeli tölgyerdőben csattogó fejszék hangját követve a falu favágóihoz siettem. Legelső intő jel volt számomra, hogy nagy hamar elnémultak, amint meglátták közeledésem, és köszöntöttek ugyan, de nem folytatták a munkát keretező társalgást. Nem beszélni nagyon is beszédes: Egyértelművé vált, hogy valami oknál fogva rendkívüli ellenérzés lappang bennük a földesurak felé - noha ez nem magyarázta, hogy pusztán vámpírságom miatt miért soroltak egyből az életüket megkeserítő birtokosok közé. Egy paraszt is tudta ugyanis, hogy számos ága van egy vámpírcsaládnak, és hogy ezek tagjai között a kapcsolat legtöbbször a névig terjed. Erőltetnem kellett hát a beszédet, és nagyon hamar közölnöm velük, hogy jómagam brückendorfi lennék, sokkal kevésbé arisztokrata, mint látszik rajtam. Erre elkezdtek hát lassacskán megnyílni, és amikor megtudták, hogy a polgármesterrel jöttem tárgyalni, rögvest harci hév kerekedett felül rajtuk - no nem felém - és ők tették a javaslatot - idézem:
- Menjen, és mondja meg annak a vén bolondnak, hogy itt lenne az ideje a koporsó rendelésével foglalkoznia, nem pedig az adó erszénybe rablásával! Adja át a fiának a települést, az legalább érti a dolgát!
Amikor érdeklődtem, hogy a fiú miben jobb az édesapjánál, további összezavaró válaszokat kaptam. A szokásos kitérők mellett, hogy mennyivel lendületesebb meg hogy mennyivel tisztább elméjű, mint az apja, a legfeltűnőbb a következő volt:
- Megmutatta, hogy hogyan öntözzük és trágyázzuk a földeket, amiket az a nyamvadt sárkány megperzselt. Azóta már nő gaz a földön, tehát tavasszal már vethetjük is be.
Önmagában ezzel nem is lenne gond, de ha a világot eleget járja a vámpír, és néz is, nem csak lát, hamar rájön, hogy délen jó sok víz és hordalék áll rendelkezésre ahhoz, hogy ne legyen szükség ilyesféle mezőgazdasági technikákra a termőképesség fenntartásához. Következtetnem kellett tehát, hogy egyrészt utazó, másrészt meg művelt és tudományokban járatos illetőről lehet szó. Ez viszont nem jelentette azt, hogy jó ember is lenne, így tehát miután az egyik szekér tele lett felfűrészelt farönkökkel, felkérettem magam rá, a kocsis meg készségesen felajánlotta, hogy el egészen a főúr kúriájáig visz. Hogy több információm legyen, a negyed órás utat beszélgetéssel töltöttem ki. Főként Hans-Joachim úrfi személyiségére vonatkozó dolgokról. Ismételt meglepetésemre sorban törte össze az elképzeléseim a fiatal szekérhajtó.
- Az úrfi? Dehogy utazik. Nem láttam még messzebb menni a szomszéd Unter-Waldennél.
- Na és tanulni?
- Elemi iskolája van, hat évfolyamot járt ki, kettővel többet nálam. Korombeli, így együtt kezdtük, csak nekem el kellett mennem segítenem apámnak a lovakkal a negyedik év után.
- Járnak hozzá esetleg emberek? - Kérdeztem próbálva alapot találni Hans-Jürgen úrfi misztikus ismereteire.
- Szoktak. Mindenféle. Most hogy így kérdi a Méltóságos Kisasszony, lehet, hogy azok között aztán van valami tanító.
Bólogattam a kocsisfiú helyes meglátásaira. Ezekben az emberekben volt a kulcs valami módon, már csak arra kellett rájönni, hogy kik ezek, és hogy honnét jöttek. Mert az rögvest nyilvánvaló volt, hogy ezek kezdtek el valamiféle indoktrinációt az örökös elméjében, ami ezt a jelenlegi helyzetet előállította. Sőt, megérzéseim azt sugalmazták, hogy már Abaddon megjelenése előtt elkezdődött ez, és az egész eset a föld termőképességének visszaállítására pusztán csak egy jó ürügynek bizonyult arra, hogy felemeljék az apjával egy szintre. Mihamarabb beszélnem kellett hát az apjával először is, majd aztán magával a fiúval. Miután közben megérkeztünk a polgármester lakáshoz, egy ötváltós érmét nyomtam a kocsisfiú markába, aki rendkívül lelkesen kalapot emelt, majd nyilván visszatért a munkájába.
A kúria belső tere azonban - és az engem fogadó szolgálók hiánya - meglehetősen valószínűtlenné tette azt, hogy bármennyi adót is zsebre tegyen az illető polgármester. Aki ilyen módszerekhez folyamodik, az rendszerint hiú és kapzsi annyira, hogy ez a külsőségein is meglátsszon. Itt azonban a hely méretén kívül - ami nyilván örökség lehetett - semmi sem utalt arra, hogy az itt lakó illető gazdag lenne. Minthogy a szekérnél az ifjú eligazított előre, így nem is késlekedtem átszelni a tágas, dohos előtéren egyenesen egy díszített tölgyajtóig, amin határozottan kopogtattam. A meglepett válaszból egyértelműen lejött, hogy semmiféle vendéget nem vártak, így hát amikor beléptem a minimalista dolgozószobába, egy igen meglepett és ugyan annyira megviselt öregembert találtam, aki pipája szipkáját rágta, és a kandallótűz fénye mellett egy jókora könyvet lapozgatott. Kalapomat levéve bemutatkoztam, mire sietve hellyel kínált egy vele szembe letett robosztus karosszékben.
- Mi járatban szerény településünkön a Méltóságos Kisasszony? Vagyis, egész igazából úgy sejtem az adók miatt jött ide kegyed. - Mondta meglepően összeszedetten a lényegre térve. Bólintottam hát egyszerűen.
- Jól látja, uram, amiatt. Nevezetesen panaszt kaptam arra, hogy jó eséllyel a parasztok engedetlenségének következtében nem érkezik a megbeszélt negyedévi harmincezer váltós díj a Neulander kasszába. - Az öreg összevonta bozontos szemöldökeit, és hosszúnak tűnő másodpercekig csak a földre terített vaddisznóbőrt nézte. Végül nagyot szívott pipájába, és megrázta a fejét.
- Nem, ez nem így van. Nem a parasztok hibája. Ez Abaddon sárkány hibája. A föld tele lett valami sóval miután felégette. Még mostanában kezd visszaállni a termőképessége, bár... - Itt látszólag ismét elkalandozott, és újabb mélyet inhalált a dohányfüstből. Befejeztem a mondatát hát helyette, hiszen tudtam, mit akar.
- ...addig nem fognak eleget adózni, amíg a fia nem lesz polgármester ön helyett.
- Maga vagy jól tájékoztatott belső ember, vagy tehetséges kuruzsló.
- Legyen az előbbi. - Mosolyodtam el. - Noha nem csak a toronyba jutottak el hírek, hanem a parasztok is ezt mondták. Vagyis azt, hogy zsebre teszi az adót. - Erre az öregnek kellett nevetnie, ami hamar köhögésbe fulladt. Miután összeszedte magát, távolba révedő, de határozottan szomorú szemekkel válaszolt.
- Persze. Aztán pedig a saját zsebemből etettem őket addig, amíg a földjeik nem voltak élhetőek. Felvállalom a halálbüntetést maguktól ezekért az emberekért, és ez a hála. A fiam meg persze hátat fordít nekem.
- És ennek mi lehet az oka?
- Nem tudom. Most tizenkilencedik esztendős. Három éve már, hogy rábíztam a falu külbirtokainak az igazgatását, azóta mindenféle nemesekkel találkozik. Biztos az egyik valamit mondott neki.
Ez már rögtön gyanússá vált. Így már volt külső érdek a falu vezetőjének személyével kapcsolatban. Már csak arra kellett rájönnöm, hogy kinek és milyen - ehhez pedig látnom kellett a falu bér- és birtokleveleit. Bólintottam hát egy mélyet a polgármesternek.
- Utánajárok a dolognak.
- Köszönöm. - Mondta halvány mosollyal a szemöldökéhez hasonlóan dús bajsza alatt, majd komorrá vált arccal szólt. - A nép nem fogja érteni, és nem nyugszik meg, amíg nem megyek el a posztomból. Új polgármester kell, de ilyen helyzetben a fiam...
- Nem alkalmas. - Fejeztem be ismét a gondolatát. - De ne aggódjon. Nem csak filantróp elhatározásból segítünk. Nekünk is érdekünk, hogy a települése jó kezekben legyen.
Az öreg bólintott, és intett, hogy távozhatok. Persze, fogalmazhattam volna biztatóbban is - de az emberek sokkal befogadóbbak és lélekben biztosabbak, ha látják az érdeket a cselekedetek mögött. Pedig dühös voltam, nagyon is. Derék ember volt a polgármester, sehol nem hibázott. Próbálta rászoktatni a fiát a hatalom felelős kezelésére, de az illető nem volt hajlandó annyi gerinccel sem rendelkezni, hogy ellenálljon az apja elleni uszításnak. Tisztelettel kellett ugyan viselkednem előtte, de megfogadtam, hogy a legelső kompromittáló megjegyzésére vámpír-nemességemre hivatkozva abszolút törvényesen kardot fogok rántani. Volt határa annak, amit valaki megengedhetett magának, ha politikáról volt szó, de az ilyen szintű korrupció - főként, hogy nyilván kisgyermekkora óta ez ellen nevelik - tovább mutatott a botrányosság keretein. Felzaklatva és szilárd elhatározással hát, elindultam felelősségre vonni az úrfit saját lakásában.

2Aura von Neulander Empty Re: Aura von Neulander on Hétf. Jan. 21, 2019 10:07 pm

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Hatóság és Önkormányzat, 2. epizód

Így hát rövid kérdezősködés után a falu másik felében, már az erdővel borított részén a helynek, hamar meg is találtam Hans-Jürgen úrfi házát, ami ugyan szintén nem mutatta a gazdagság jeleit, ez is jóval nagyobb volt egy egyszerű polgárénál. Jó eséllyel az apja vadászháza lehetett mielőtt neki ajándékozta. Kopogtattam hát nagy sürgetve, mire egy középkorú, mosónő ruhába öltözött szolgálóasszony nyitott ajtót nekem. Miután bemutatkoztam, kérnem sem kellett, azonnal elvezetett a kérdéses illetőhöz, akit egy, az apjáéhoz hasonló dolgozószobában találtam meg. Látszólag suhanc volt még, simára borotvált képpel és rendkívül ízléstelenül felnyírt hajjal. Az első hullámbéli arisztokrácia felé mutatott viszolygásomon túllépve meghajoltam, és bemutatkoztam.
- Aura von Neulander vagyok, családom küldöttségében. - Hangom teljesen nyugodtnak mutatkozott, és próbáltam is egyelőre elfojtani az indulataim. Még az is lehet - noha a felelősségek akkor sem terhelik kevésbé - hogy valójában egy derék ifjú ő, csak a körülmények áldozatává lett. Arcáról néhány másodperc értetlenség tükröződött, még a szája is tátva maradt, de aztán felocsúdott, és örömmel lépett hozzám, megrázva a kezemet.
- Örvendek, Nagyságos Kisasszony! Már vártam önt!
A szám széle diszkréten megrándult, és szinte színpadiasan felemelkedett a jobb szemöldököm. Tehát az is tervbe volt véve, hogy megjelenek itt. Remélni tudtam csak, hogy nem vették körül a házat kényszerítés céljából.
- Már várt? - Kérdeztem vissza meglepettségemmel a hangomban, ami elárulhatta neki, hogy meglehetősen mellélőtt.
- Mármint... Vártunk valakit a... Toronyból, tudja. - Próbálta hebegve kiigazítani önmagát. Nem nagy sikerrel, ugyanis meglehetősen mellélőtt meglepettségem tárgyának. Úgy tűnik, ezt a gyermeket nem oktatták megfelelően diplomáciában. Nem is csoda, hogy azonnal lecsapott rá az első szemfüles machinátor.
- Csak nem valami gond van, hogy inspektort vártak, Herr Hans-Jürgen? - Tettem fel a következő kínos kérdést, amin látszott, hogy többet tudok a kelleténél - vagyis látszott volna egy, a beszélgetésben hajszálnyit is járatos személy számára, de az úrfi esetében ez arra volt elég, hogy átbillenjen a kommunikáció részéről az értetlen védekezésből haszontalan támadássá. És még csak hellyel sem kínált meg, rendkívül udvariatlanul.
- Van, hát tudja. Amiért ideküldték. Az apám nem él felelősen a parasztok pénzével. De ez nyilván eljutott önökhöz is. - Mondta kissé feldúltabban. - Leül esetleg?
Minthogy rendkívüli módon felzaklatott az udvariatlansága és a képzetlensége, úgy döntöttem, hogy megtréfálom kissé. Legelőször intettem, hogy nem élek a leülés lehetőségével, majd kihúztam magam, és magabiztosan a kardom markolatára tettem a kezemet.
- Nos, én nem ezt tudom. - Mondtam végtelenül komolyan. - Névtelenül bejelentés jött ugyanis ön ellen, hogy demagógiával hűtlenségre és szabotázsra buzdítja a népet itt. - A fiú ezt látszólag nem vette komolyan, ugyanis felnevetett.
- Na de kérem, hát névtelenül ilyet jelenteni, kész...
- Önnek névtelen, nem nekünk. - Ezen láttam, hogy összezavarodik, így kiegészítettem, mintha egy gyermeknek magyaráznék. - Tehát védett. Diplomáciailag. Annyira fontos az illető. - Ez még csak hazugság se volt, hiszen a semmirekellő bátyám sajnos ilyen magasságokban tanyázott. Az úrfi számára ez azt jelentette, hogy bárki is legyen, sokkal fontosabb őnála, és ha csak ellen is mer állni, a feje hullik a porba. Persze, közel sem volt ilyen kaliberű a dolog, de nem volt szándékomban kegyelmezni neki. Alázatot kellett tanulnia. Megtette hát a kijelentés a hatását, az úrfi ugyanis gyorsan elfehéredett.
- De... hát én... nem... hát már hogyan... kérem... biztos valami félreértés... - Habogott egy darabig, szóval folytattam én inkább. Ilyenkor kell megcsillantani a szabadulás esélyét és bármire készek az illetők elérni azt.
- Erről meg kell azért győződnöm előbb. Felmerült ugyanis az a gyanú, hogy ön illetéktelen módon akar területet szerezni a faluból, így ha megnézhetem a területi jegyzőkönyvet, nyilván többet tudhatok meg a dolog hátteréről. - Még csak ez sem volt hazugság, hiszen az egész falut magának akarta. A gyanú meg bennem merült fel. Bólintott tehát a suhanc, és hamar előkotorta a nagy könyvet. Nem tettem le az asztalra, hanem karomra támasztva lapoztam fel, nehogy valami tréfával próbálkozzon ő maga is. Látszólag azonban túl ijedt is volt, hogy ilyenhez folyamodjon.
A jegyzőkönyv alapján tehát a belterület nagy része - legalább háromnegyede - a polgármester kezén volt, és csak bérbe adta. Bárkinek is legyen szándéka a területi felosztással, az nem bérlő lesz, ugyanis egész egyszerűen csak fel kell mondania a bérleti köteléket, és ha veszteséges is a gazdaság, megszűnik azonnal a felelőssége. Földtulajdonost kellett hát keresnem, és ahogy futottam át a lapokat, megakadt a szemem egy néven. Ludwig von Neulander.
Ez az illető családunknak nem csak tagja volt, de jól ismerte a bátyámat, Erhardot. A konspiráció gyanúja azonnal hideg verejtékként ütközött ki rajtam, és összeszorítottam a fogaimat. A bátyám érdeke volt a suhancot támogatni, így jó eséllyel feltételezhettem, hogy neki lesz valamiféle köze a zajló eseményekhez. A jegyzőkönyv szerint két hektár almása van a falu külső területein. Rögtön vizsgálatra kellett indulnom. Ha tényleg két hektár gyümölcsösről van szó, az hát nem számít semmit. Azonban bármi más rögtön gyanúra ad okot. Be is csuktam a könyvet és ledobtam az asztalra.
- Megtaláltam, amit kerestem, de meg kell vizsgálnom valamit előtte. Maga addig házi őrizetben van. Úgy tegye ki a lábát azelőtt ebből a szobából mielőtt visszatérek, hogy halálra kerestetem! Se ki se be nincs levelezés! - Soroltam a téli fagyos Nordenfluss hidegségével a feltételeket, amiknek nem is nagyon mert ellene szólni az örökös, csak némán és rémülten bólintott.
Én pedig nagy sietve indultam neki a falunak. A személy, akit ilyenkor keresek az az erdőkerülő. Ha valaki egyrészt tudja, hogy hol van a föld, másrészt meg látta, hogy ki járt ott, az ő lesz. Szerencsémre ebédidő közeledett, így a falu nagyja a központi kút körül költötte az ebédét a favágásból megfáradtan. Már távolról örömmel üdvözöltek, és amikor az erdőkerülőt kérdeztem, egy idősödő, de még lendületes férfi lépett elő, oldalán egy jókora medveölő ebbel. Kissé félrevontam a tömegtől. Nem volt baj, ha később megtudják, hogy mit beszéltünk - meg is fogják jó eséllyel - de most minden morzsányi információnak korlátozva kellett lennie. Ha csak bármi is kiszivárog, és van itt egy belsős embere a preparátornak, akkor sokkal hamarabb hírt fog kapni arról, hogy nyomoznak utána, minthogy mi bármit is tehetnénk. Az erdőkerülő hát érdeklődve figyelt.
- Bátyám, mondja, tudja hol van Ludwig von Neulander úr földje?
- Hogyne tudnám. - Felelt nevetve. - Mért kérdi a Tekintetes Kisasszony?
- Meg kellene néznem nekem azt a földet. Meg megtudnom, hogy ki járt ott mostanában. Meg az, hogy ezt ne tudják meg a többiek. - Mondtam bizalmaskodva, és átnyújtottam egy százváltósat. Az öreg vigyorogva hajolt meg.
- Abszolút. Ha ez elősegíti a polgármester leváltását, akkor így lesz. Jöjjön kegyed!
Majd egy jó tízperces séta után egy tákolt fakerítéssel körbevett, felperzselt szántóhoz értünk. Kettőt pislogtam értetlenségemben.
- Nem almása van az úrnak?
- Hol hallott ilyet? Amióta megvette, csak beszórta valami levéllel, meg kis virágokat ültetett benne. Mondtuk is neki, hogy jobban járna valami ehetővel, de ő elküldött minket. - Felelt nevetve, mintha ez lenne a legegyértelműbb dolog. És valóban, egyértelmű is volt, hogy valamiféle csalás játszik itt szerepet. Összevontam a szemöldököm.
- Mikor volt itt utoljára bárki is?
- Egyszer a sárkány óta. Azóta erre se tolták az orrukat.
Besétáltam a hamuval és égett növényi darabokkal borított termőföldre, ahol először csak elhessegettem a gondolatot, és betudtam a télnek, hogy hidegebb van, mint mellette és sötétebb is, de aztán az égre nézve és pár pillanatot eltöltve a területen nyilvánvalóvá vált, hogy valamiféle bűvölést használtak a földterületen. De milyen növényhez kelhetett ez? Lehajoltam, hogy feltúrjam a hamvakat, és legnagyobb meglepetésemre pici, élénken csillogó fémgolyókat - vagyis inkább cseppeket - találtam a földön szerteszét. Levettem a kesztyűmet, hogy jobban érezhessem a textúráját, de a fémdarabka körül azonnal kellemetlen viszketés fogta el az ujjamat. Jól ismertem ezt a hatást: Ezüst volt. Az egyetlen növény, ami pedig ezüstöt tart a szirmaiban és ezüst, hideg és árnyék is kell neki a fejlődéshez az nem más, mint a...
- Nebelwald éke, az ezüstszirom... - Ahogy pedig kimondtam, összeállt bennem a kirakós sok-sok kis darabja. Ludwig ezüstszirmot termesztett itt, hogy monopóliumként a sötét tündék vámjánál olcsóbban kereskedhessen vele. Persze, ez egy kiváló település volt erre, hiszen ritkán vetik alá hasonlatos inspekcióknak. Mi lehetett viszont az oka arra, hogy új legyen a vezető a földterületen? Hogy erről pontos képet kaphassak, vissza kellett térnem a polgármester fiához, és megtudnom, kik is beszéltek vele. Úri vámpírhoz nem illően felmarkoltam egy adagot az ezüstös hamuból, megveregettem az erdőkerülő vállát, és már rohantam is a vadászházba, ahol engedélyt se kértem a belépésre. A fiú szerencsére nem volt bolond, és nem merte elhagyni a szobáját. Megrettenve nézte ahogy sáros-szenes csizmával belököm a dolgozószobája ajtaját, besétálok az asztaláig, és lecsapom rá a markomban tartott elszenesedett növénymaradványokat. Az örökös néhány pillanatnyi zavar után hebegve-habogva el akart kezdeni mondani valamit, de azonnal félbeszakítottam.
- Mi ez? - Kérdeztem véresen komolyan, emelkedett hangerővel.
- N-Nem... - Bármit is akart mondani, nem hagytam végigérni rajta. A kontroll elvesztése az emberben olyan szintű pánikot kelt, ami hamar leveszi minden maszkját, amit felerősített magára.
- Megmondom én akkor, ezüstszirom, amit itt a földjein termesztett Ludwig von Neulander. - Láttam rajta, hogy nem érti, mire akarok kilyukadni. Könnyen lehet, hogy egyébiránt tényleg fogalma se volt arról, hogy mire használják a földeket, csak teletömték a zsebét, és befogatták a száját. - Semmi köze hozzá, sejtem ezt akarja mondani. Na megmondom én, hogy mi köze hozzá: Az, hogy megpróbálták ezt az ügyeletet magával betakarni. Tennék egy tippet: El kellett volna a föld tulajdonjogát valahogy sikkasztania, hogy ne érje kár és felelősség Ludwig urat azért, mert a sárkány okozta károk miatt nem tud fizetni a partnerének, igaz? Vagy el kellett tüntetni a bizonyítékokat, mert rájöttek a sötét tündék, hogy illegálisan teszik tönkre a monopóliumukat? Melyik? Feleljen! - Miközben osztottam ki a gyermeket, megragadtam a feje hátulját, és egész közel nyomtam a hamuhoz, hogy jól lássa, mibe fog az ő terve is hullani.
- Ezt nem...
- Azt kérdeztem, hogy melyik!- Üvöltöttem az arcába közvetlen közelről, nem hagyva teret neki a mentegetőzésre. Nagyon nem volt ez a személyiségem része, de rendkívül dühített a fiú inkompetenciája, valamint az is, hogy még mindig nem egyenes. Úgy tűnik ez rendbe tette a prioritásait, ugyanis könnyek szöktek a szemébe.
- A-Az előbbi... A földet megkaptam volna, és én lettem volna a polgármester, és akkor kinyitottam volna a...a levelet, és akkor biztonságban lett volna a hatalmam! - A végére már hullottak a könnyei a hamuba, de nem hatott meg a dolog. A levél azonban kulcspont volt, így nem engedtem el a fejét.
- Hol a levél? - Kérdeztem egy fokkal csendesebben, hogy ne keltsek a kelleténél nagyobb feltűnést. A fiú a jobb kezével az egyik porcelántányérokat tartalmazó szekrényre mutatott remegve.
- A legfelső fiókban. - Erre aztán enyhén nekicsaptam a fejét az asztalnak, hogy egy kicsit megtántorodjon, aztán odaléptem két öles lépéssel az említett tárolóhoz. Keresnem sem kellett, ugyanis nem volt más benne. Kiemeltem a lepecsételt okmányt, és már nem is dühös voltam a fiúra, csak rendkívül sajnáltam. A pecséten ugyanis a minden nem teljesen naív ember számára jól felismerhető lovagkereszt díszelgett. Így belegondolva egyértelmű is volt a helyzet: Határmenti település, a föld megművelésére hirtelen jött északi megoldások... A pápai pecsét már csak betetézte a dolgot. Odaléptem a fiúhoz, és amennyire erősen csak tudtam, arcon ütöttem és megragadtam a ruhája grabancánál. Orrából patakszerűen csordogált a vér.
- Te félkegyelmű! Majdnem eladtad ezt a települést Északnak! Tisztában vagy vele, hogy mi a hazaárulás zsoldja? - Már nem is kiabáltam. Az úrfi zokogni kezdett, úgy igazán. Persze, hogy csak kihasználták. Meg is érdemelné a bíróságot, hiszen bizonyítéknak itt van nálam minden: A levél, a jegyzőkönyv és a marék hamu is. Ettől függetlenül sokkal inkább megérdemli a halált az, aki ebbe belerángatta ezt a szerencsétlent. Ahogy néztem a véres takonnyal teli eltorzult arcát, még a vér láttán felébredő étvágyam is elment. Csak egy kölyök volt, rossz helyen.
- Esk-Esküszöm az Élő Isten nevére... Hogy nem tudtam, mi történik... Én... Én...  - ..."Csak a hatalomért csináltam." Vagy "Csak jót akartam". Mindkét verziót ismertem már, így hát eltettem a bizonyítékokat, és úgy ahogy volt a fiú, elkezdtem rángatni keresztül a településen a Nordenfluss felé. A parasztok teljesen meg voltak rökönyödve, de ez csak természetes. Nem mindenki lát ilyet életében, és jobb is annak, aki nem. Persze, elég nagy felhajtást kavartunk ahhoz, hogy mindenki, aki épp nem kint volt valahol a mezőn a kis, néhány stégből álló kikötő köré tömörüljön, amire mi is odaértünk. Nyilván még mindig azt hitte, hogy megölni akarom, mert ugyan ellenkezni nem mert, de folyamatosan csak könyörgött az életéért. Kivonszoltam egy stég végébe, és a parti madarak kivételével egyetlen hang sem hallatszott, csak az úrfi fuldokló szipogása.
- Te mostantól nem vagy a déli királyság védelmében. Bárki meglát a földjeinken, szabadon megölhet, sőt, az árulók kivégzésének jutalmában részesül. Takarodj, és nyomod se legyen! - Mondandóm végén pedig belelöktem a Nordenfluss csendes de jéghideg habjaiba. Hogy szavaim lehettek fagyosabbak szívének, vagy a víz, azt a mai napig nem tudom, de amikor a túlpartra úszás előtt visszanézett, talán a hála töredékét láttam megcsillanni szemeiben. Innét már gyorsan történtek az események. Miután a falusiak nem is mertek volna megállítani, felkértem a korábbi lovászfiút, hogy vigyen vissza engem a tornyunkba, aminek ő szó nélkül engedelmeskedett. A bizonyítékok bemutatása után odabent rendkívül nagy lett a kavarodás, és keresni kezdték Ludwigot, de nyoma veszett - bizonyára nálamnál hamarabb ideért a besúgója, hogy elmenekülhessen. Őt is száműzték természetesen délről. Szívemben reméltem, hogy Erhard bátyám is erre a sorsra jut, de amikor szembesítették a tényekkel, talált magának kibúvót, és semmilyen bizonyítékot nem tudtak felmutatni ellene a Ludwighoz fűződő barátságán kívül, és minthogy elismerte a kellő háttérnyomozás nélküli felkérést, amit nekem tett, egész egyszerűen egy bírsággal megúszta. Így hát várnom kellett az eddig megszégyenítések miatt ért édes bosszúval - noha azóta óvatosabb a közelemben.
Hogy pedig Heidebruck településsel mi lett? Az öreg polgármester, amint meghallotta a híreket, szélütést kapott - ez az egyetlen dolog, amit sajnálok, ugyanis jó lelkű embernek tűnt. A hivatal hamar intézkedett, és a frontszolgálatot teljesítő unokaöccsét visszahívták betölteni a pozícióját a Neulander-család vazallusaként. Összességében az ügyet sikerült finoman eltitkolni a sötét tündék elől, nehogy nagyobb kavarodás legyen, mint kellene, és egy héten belül lecsillapodtak a dolgok. Ami engem illet pedig, számomra megerősítette magát az örök igazság, hogy felelősséget vállalnia csak annak kell, aki tud is élni vele, és hogy bizony, sok kardnál erősebb a toll - legyen az poézisre vagy dokumentációra használva.

3Aura von Neulander Empty Re: Aura von Neulander on Kedd Jan. 22, 2019 12:52 am

Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
Olyan volt olvasni az élményedet, mintha együtt ültem volna Aurával egy szobában és egy kupa vér mellett mesélte volna el a legújabb sztoriját. Szinte hallottam a mély hangját, a kandallóban ropog a tűz és a csizmák ott száradnak előtte...
Azt akarom mondani ezzel, hogy nagyon jól eltaláltad Aura egyedi hangját mint a szóvláasztással, mint a fogalmazásban. Még megszerkesztve is úgy lett ez az élmény, mintha a karakter valóban később mesélné, és ez adott az egésznek egy ízt. A végén a csavar különösen jóra sikeredett, mindaddig nem is lehetett benne sejteni északot, pedig már a legelején szó volt róla, hogy ott volt a határnál. Aura megoldása az ügyre vámpírhoz méltó volt, kemény de igazságos, kegyetlen de igazából mégsem, a háttérben pedig így is felsejlettek a Neulanderek családon belüli intrikái. Viszket azért a tenyerem, hogy pofán vágjam egyszer Erhard bátyádat!

Nade jöjjön amire mint várunk, a jutalmak! Az első két élményért összesen jár neked 200 tp, 3000 váltó (Zephyr már nagyon vár téged), és egy tárgy!

Név: Holdcseppek
Típus: Kiegészítő
Leírás: Elsőre közönséges karkötőnek tűnik cérnára fűzött fémgyöngyökből, ezek azonban az ezüstsziromból kinyert ezüstből készültek, amiket Ludwig von Neulander földjein találtál. Ha csak egy pillanatra hozzáérinted bármilyen ételhez vagy italhoz, az azt megevő/megivó áldozat amennyiben vámpír vagy démon (vagy bármilyen teremtmény akire az ezüst rossz hatással van), anafilaxiás sokkot kap. Ebben a mértékben a reakció nem halálos, elmúlik magától 10 perc alatt, de addig nagyon ijesztő, és ez alkalmassá teszi a delikvenst arra, hogy csak azt ne vallja be, amit nem kérdeznek tőle. Tíz perc után a sokk elmúlik, utána az ellenfélen erős fáradtság lesz úrrá, amit ki lehet heverni egy kiadós alvással.

4Aura von Neulander Empty Re: Aura von Neulander on Szomb. Jún. 22, 2019 5:54 pm

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Idegen Szelek, 1. Epizód

Néha a legváratlanabb, legtriviálisabb események hoznak olyan tanúságokat - és találkozásokat - amiket az ember, vagy épp vámpír, nem felejt el egykönnyen élete hátralevő részében. Amikor katonákkal beszélgetek ugyanis, a legvérmesebb Finsterblutok is töredelmesen beismerik, hogy legtöbbször az egyszerű, hétköznapi problémák igen felértékelődnek, ha a harcmező ismeretlen számunkra, és olyan új megoldásokat szül a kényszer szorító igája, amit aztán örökké haszonnal forgathat a vámpír.
Magam is ilyesfajta helyzetbe kerültem, amikor öt napnyi Ulysses-bolygás után, hű Zephyrem útmutatását követve az úton lappangó veszélyek kikerülésére, végre megérkeztem szülőfalumba, Brückendorfba. A falu szélén javában folytak az idénymunkák a gyümölcsösökben, így legelsőnek oda köszöntem be. A viszontlátáson való örömködés, és a legutóbbi látogatásom óta meghaltakon való szomorkodás után rögvest öregedő nevelőm, Heinrich tiszteletes felől érdeklődtem. Csakhamar megtudtam, hogy a falu épp egy éve kapott egy tehetséges teológusnövendéket, aki igen hamar eltanulta az új lelkészek hárborzongató angyal-mesterségét, és kiválóan helyt állt a falu védelmében, ameddig megérkezett az utánpótlás Hellenburgból, és azóta is maga tartja kezében a katonáskodás szolgálatát, míg nevelőatyám csak prédikál. Ennek igen megörülve - persze miután besegítettem a cseresznye betakarításában - sietve felkerestem a parókiát, ahol gyerekkorom töltöttem.
Hála Istennek, úgy tűnik a Vörös Hold három napjának rettenetei elkerülték úgy-ahogy Brückendorfot, nyilván egy alig több, mint száz lelkes kistelepülés nincs az érdeklődési szférájában a rettenetek egyik kategorizált csoportjának sem. Mint minden látogatásom alkalmával, most is szeretettel fogadtak - ezt nem is részletezem jobban, hiszen a vendéglátásnál sokkalta érdekesebb pont volt, amit nevelőanyám, Eliza tiszteletes asszony mesélt. Amikor is vacsora alatt a falu többi lakosáról érdeklődtem, megemlítette, hogy a vadász, aki annak idején engem Zephyrrel megtanított bánni, igen beteges mostanában, a fia távol, és igen nagy bajban van, mert valami viszi a galambokat faluszerte. Minthogy jól ismertem az öreget, és szerettem is volna megmutatni neki Zephyrt, mert sokszor voltam otthon, de amióta szabadon járhat velem, még nem látta, elhatároztam, hogy másnap reggel meglátogatom, és felajánlom, hogy kisegítem szükségében. A galambhús ugyanis drága ínyencség volt, amit nem volt nehéz előállítani az egyszerű parasztnak, így a szisztematikus eltűnésük komoly anyagi kárt is okozott falum lakosságának.
Felkerekedtem tehát a vadvirág-aromájú harmatos napfelkeltében, és a jól ismert úton, felkerestem az öreg - nevén hívva Georg Alt mester - robosztus törzsekből készült faházát a közeli erdő szélén. Kopogásomra ráérős léptek gazdája nyitott ajtót, aki úgy nézett ki szinte pontosan, mint amikor egy éve utoljára láttam, csak épp beesettebb arccal. Férfias kézszorítással üdvözölt, majd betessékelt az öreg tölgyasztalához, amin félig megfaragott csontkürt hevert. Valahonnét a lomos főzőpultja mellől előhalászott egy tálka illatos szamócát, letette elém, majd szemközt ülve a kezébe adtam Zephyrt, aki igen élvezte az öreg közelségét - ismerte ő is jól, akár csak én.
- No és mi járatban, Aurám? Csak nem a fiam kezéért jöttél? - Kérdezte reszelős hangján élcelődve. Felnevettem a fiúra gondolva, aki alig egy évvel lehetett idősebb nálam, de amióta anyját elvitte ugyan az a pestis, mint az enyémet, visszahúzódott, és amennyit csak tudott a vadonban töltött, különösen kerülve mindent, ami nőnemű.
- Fordítva lenne a rendjén, Georg mester. - Mondtam jó kedvűen, majd két szamóca között folytattam - Azonban úgy hallom, megvan a baja magának is.
Erre az öregen volt a sor, hogy felnevessen. Felborzolta Zephyr tollait az állat begyénél, amire az bosszúsan megrázta magát, és félig-komolyan az öreg ujjába csípett.
- El se veszett. Azt mondta az egyik hollódoktor, hogy valami elmeszesedés a derekamban. Járni még épp tudok ugyan, de mélyre már nem megyek a kerekben. Azt is mondta, hogy egy Rotmantel a vámpírok közül talán rendbe tehetné valahogy, de megy oda a mennykő, szabjanak inkább nadrágot, engem nem fognak, az biztos. - Felelt látszólag a gondolaton is elborzadva, amit meg tudtam érteni teljesen. Ismertem Laetitia kisasszonyt vagy épp Dieter mestert, és bennük bíztam annyira, hogy talán ha ilyesmi gondom lenne, alá merném vetni magam a procedúrának, de az öreg helyébe képzelve magam biztos, hogy nem tenném a lábam se egyikük közelébe. Megértően bólogattam hát, majd ismét kérdeztem.
- No és a munka? Megy még?
- Hogyne, minden a rendjén. - Vágta rá gondolkodás nélkül, majd egy pár másodperc szünet után sóhajtott. - Én meg itt úgy gondolom, hogy pont téged foglak átverni... Dehogy, úgy is úgy jöttél ide, hogy mindent tudsz, ahogy szoktál.
Felnevettem, az öreg is jól ismert, meg nyilván aki ennyi évet él, az előbb-utóbb összeakad valamely tagjával a családomnak - esetében ha más nem az édesanyámmal - és rájön, hogy cél nélküli kérdéseket nem teszünk fel.
- Csak azt tudom, hogy viszi valami a galambot. Vagy valaki. Meg azt, hogy ha kend fénykorában lenne, már megoldódott volna a probléma.
Pár másodpercet merengett, majd utána felelt csak. Volt valami igen szomorú a nézésében, nyilván maga is sajnálta, hogy nem olyan agilis már, mint annak idején, de ízig-vérig keménykötésű vidéki volt, lelkében is, így nem hagyta, hogy a bánat hosszasan látsszon rajta.
- Valami. Ráadásul úgy dolgozik, mint egy sólyom, a maradványokból ezt látom. Meg többen is mondták már, hogy láttak egy árnyat lecsapni a dúcra. De sehol nincs aztán a támadó, és nem is látják közeledni. - Pár másodpercre ismét maga elé révedt, mire folytatta. - Igazad van, nem vagyok már olyan, mint voltam. A fiam meg épp számszeríjászatot tanul a Scwarzjägereknél. Nem tudom, hogy hogy oldhatnám meg az ügyet.
Nem hagytam, hogy az ember, aki lényegében ingyen, jó szívből segített nekem társam felnevelésében megszégyenüljön azzal, hogy kér így Zephyrt  karomra hívtam, miközben felkeltem az alacsony székről. Sokkal kisebbnek tűnt Georg mester, mint amire emlékeztem.
- Tudja maga, milyen drága a szamóca? Elég lesz ledolgoznom... - Mosolyodtam el. - Hol volt az utolsó eset?
Az öreg hálásan nézett egy pár pillanatig, majd nehézkesen feltápászkodott, hogy kikísérjen - néhány lépés volt csak az ajtóig, de az illem így diktálta.
- Tegnap egy tojó meg mindkét fiókája eltűnt a vargáné dúcából. A korábbiak alapján, bármi is legyen az, nem hagy ott egy portát, amíg az összes galambot el nem vitte. - Mondta az ajtóban görnyedve. Némán intettem - hallgatólagos megegyezés volt: Nem kell búcsúzni, mert ameddig nem oldottam meg a rejtélyt, addig nem tágítok a faluból.
A varga háza a falu külsőbb peremén volt, de ugyan közel, ha a település teljes kiterjedését nézzük. Mintha csak megállt volna az idő, ő is épp úgy festett, mint amikor legutoljára láttam, bár ő már akkor is öreg volt a javából - az egyetlen változás talán, hogy épp katonacsizmákat vasalt, nyilván a megnövekedett számú járőröknek. Kalapot emelve köszöntöttem, és elmeséltem, hogy miért keresem őt. Felvidult az arca, és azonnal megmutatta fészkeket rögtön: Többszintes, fadeszkából ácsolt, négyzetes alaprajzú dúc volt, költhetett benne akár tizenhat fészekaljnyi galamb is. Magamra hagyott aztán, visszatért saját mesterségéhez, én pedig rögvest a helyszín inspekciójába kezdtem.
Legelőször azt a fészket néztem meg, ahol a tegnapi eltűnés történt. Valóban, ha csak azt néztem, hogy a tojóból semmi más nem maradt, csak vér, pehelytollak és a szárnya csapója, engem is Zephyr időnként elkapott vadgerléire emlékeztetett. Néhány galamb óvatosan kidugta a fejét, hogy megszemléljen minket, de más rendellenesség nem volt tapasztalható a dúc ügyében.
Ha sólyomféle az illető - gondoltam magamban - akkor sólyom módjára kell gondolkodnom nekem is: Vagy sokkal inkább megkérdeznem az ügyeletes szakértőt a témában. Karomra tettem Zephyrt, és magam elé tartottam. A szemébe néztem, majd lassan, tagoltan beszélni kezdtem hozzá. Intelligens jószág volt, és gazdagon átjárta a családunk mágiája is, így fel kellett fognia, hogy mire gondolok.
- Zephyr, itt préda él. Valami, aki olyan, mint te, rabol innét. - Mutattam közben a dúcra, rá, majd ismét az építményre. - Repülj messze, és mutasd meg, hogy csinálnád! Támadd az épületet, de ne a galambokat, mert téged fog a Varga eladni! - Pár másodpercig a társamat néztem, ahogy a dúcot szemléli, majd megfordul, és körbenéz az alacsony kerítéssel körülvett kis portán. Biztos voltam benne, hogy megértette, amit mondtam neki. Zephyr az elmúlt időben - különösen is a Csillagtalan Éjszaka óta - egyre jobban a testem egyfajta meghosszabbításaként volt jelen életemben. Ahogy az értelmes madarat néztem, egyre inkább kívántam, hogy bárcsak láthatnám azt, amit ő is - legnagyobb meglepetésemre pedig családom mágiája valahogy megértette, mi is a vágyam, így majdnem hátrahőköltem, amikor egy vad ötlettől vezérelve a szándékolvasáshoz hasonlóan rákoncentráltam, és megláttam saját magam a karom perspektívájából. Néhány óvatos próbálkozás útán széles mosollyal konstáltam, hogy ez valóban egy újfajta képességem lesz, majd éles füttyszóval útnak eresztettem Zephyrt, és szemével nézve követtem az eseményeket.
A repülés látványa annyira új volt, hogy nekihanyatlottam a dúcnak, mert egészen beleszédültem. Szélsebesen suhant Zephyr át a mezők fölött, magasan, és nem csak láttam, de éreztem is, mintha tényleg csak valamely tagomról lenne szó. Pár kört tett az enyhén lankás szántóbirtoka fölött a településnek, majd megindult moderált tempóban a varga portájához közel eső erdősáv felé. Közelébe érve sebesen leereszkedett a fák közé, tett pár nyaktörő manővert, majd ismét a magasba siklott, ahonnét számomra felfoghatatlan sebességgel zuhant felém és a dúc felé - elsőre elhibázva mindkettőnket, majd egy lassító kört téve landolt kitartott karomon.
Megsimogattam a társamat miután visszavettem tulajdon szemem világát, majd az erdőre néztem. Logikusnak tűnt, hogy egy ragadozó lesből támadjon, de az is biztos volt, hogy ha olyan tempóban teszi ezt, mint az előbb Zephyr, esélyem se lesz meglátni. Felültettem tehát nálamnál élesebb szemű társamat a dúc erdőre néző sarkára, majd magam pedig az átellenes oldalon foglaltam helyet egy lefordított vödrön, és egy korábbi családtagom útikönyvét olvasgattam, fél szemmel a tájat figyelve, néha pedig Zephyr szemeivel is végigpásztáztam a másik oldalt.
Órák teltek el, a galambok megszokták jelenlétünket - Zephyrét kicsit lassabban, de miután látták, hogy szinte mozdulatlanul ül a helyén, és még csak rájuk se hederít, hamar megbátorodtak, és ki-be szálltak a dúcból. Már ment le a nap, amikor végül felfordulás támadt a dúcban, és egy tojó fájdalmas, fiókáit kereső búgása hallatszott csak a kis udvaron.
Azonnal felpattantam, Zephyr pedig ekkorra már sebesen körzött a porta felett. Azonban se ő, sem én nem láttunk semmi gyanúsat - galambon kívül pedig sem az égen, sem pedig a földön nem közelítette meg semmi a fészkelőhelyet. A varga estére hozott nekem friss kalácsot és tejet, Zephyr pedig fogott magának pár verebet a kerítés tetejéről. Amikor elmeséltem neki a történteket, szomorúan említette, hogy más is próbálta már figyelni a dúcot megközelítő állatokat, de nem vett észre semmit. Úgy határoztam, hogy éjjel virrasztok, és megpróbálom ugyan ezt a stratégiát folytatni - reggelre azonban a fiókáit veszített anyaállat is tollak és vér csomójává vált.
Nem csak engem, de Zephyrt is bántotta a dolog, mert konstans nyugtalanul fészkelődött, így úgy határoztunk, hogy megpihenünk az öreg varga diófája alatt, aki szomorúan nyugtatgatott, hogy bizony nem a mi hibánk, ha mind elvész se, mert úgy tetszik, maga az ördög lopja őket, de engem nem hagyott nyugodni. Két-három órára merülhettem álomba, mert amikor felkeltem, a nap még emelkedő pályán volt. Alsó ajkamba harapva néztem a dúcot a fának vetve hátamat, vállamon társammal, miközben az egyetlen hang a portán a varga kalapácsának kopogása, és valahonnét a lombkoronából egy kakukk szomorkás éneke volt, még a tücskök sem zenéltek. Pár percig merengve tűnődtem, majd hirtelen, mintha minden kitisztult volna, megvilágosodtam, köszönhetően a kakukkmadárnak: Mi van, ha ez a valami is más madarak fészkében költ? Mi van, ha egész végig rossz irányba néztünk, és ez a madár is a galambok között, az egyik üres fészekben húzza meg magát, ahonnét időnként kicsap? Ha elég kicsi, megmagyarázná azt is, hogy miért nincs sok bogár a környéken, hiszen azokra is rárabolna. Egy sólyomféle pedig bátran megtámad egy magánál nagyobb madarat is, mint a galamb.
Úgy pattantam fel, Zephyr ijedelmére, mint akit kötélen húznak. Ismét magam elé emeltem, és lassan közöltem vele a parancsot: Most a dúcot fogjuk figyelni két irányból: Én innét, ő pedig a kerítésről szemközt. Kecsesen lebbent az egyik fapóznára, és mindketten árgus szemekkel néztük a ki-be mozgó galambokat,  mozdulatra készen. Alig egy óra kellett, hogy elteljen, és meghozta gyümölcsét az elképzelésem: Egy kis, sólyomszerű, szürkés fej jelent meg az egyik lyukból a dúcon, oldalasan, hogy mind én, mind pedig Zephyr jól láthattuk. Olyasfélének tűnt, mintha fióka lenne, de annál sokkal karakteresebb vonásai voltak, ráadásul a színezete se stimmelt teljesen. Soha nem láttam még ilyen madarat, jóformán húsz centiméter ha lehetett a hossza. Hasa fehér volt, háta szürke egy nagy barna folttal, és meglapulva nézett egy ódújából kiugrani készülő galambot. Zephyr sem volt rest, elrúgta magát a póznától, ámbár későn - a madár észrevette a rá lecsapni készülő fekete halált, és azonnal, villám módján visszahúzódott üregébe. Társam bosszúsan libbent a karomra, és készült újból megközelíteni a betolakodó odúját, én azonban visszafogtam, és lecsatoltam róla a vaskarmokat. Ilyen madár talán egész Veronián nincs még egy. Én pedig nem fogom hagyni se elpusztulni, se pedig elmenekülni. Megsimogattam Zephyr hátát, miközben egy pillanatra se vettem le a szemem a fészekről, amelyből megjelent az imént ellenfelünk.
- Elkapjuk ezt, bármi is legyen, és az oldalunkon fogja leszolgálni az elpusztított galambok árát, ezt garantálom!

5Aura von Neulander Empty Re: Aura von Neulander on Szomb. Jún. 22, 2019 5:58 pm

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Idegen Szelek, 2. Epizód

Kezdetnek egy tervre volt szükségem, amivel valahogyan harcképtelenné tesszük a jószágot, de nem öljük meg. Ez azonban rögvest néhány komoly problémába ütközött. Egyrészt, meglátta Zephyrt, és most már tudja, hogy egy nagyobb ragadozó van a területén. Amennyiben intelligenciában is hasonlít a sólymokhoz, nem fog tovább a területen maradni, amint csak teheti elmenekül - persze hogy majd visszatérjen, amint mi továbbálltunk. Másrészt amilyen apró teremtmény - noha sebessége nem haladja meg Zephyrét, ez már csak a szárnyai fesztávolsága miatt is biztos - rendkívül könnyen manőverezik, sokkal mozgékonyabb társamnál.  Harmadszor, ugyan megpróbálhatnám kiszedni a dúc lyukából, de ha nem akarom, hogy ujjam bánja a műveletet, szükségeltetik valamiféle vastag kesztyű, ahhoz pedig, hogy azt hozzak, el kell hagynom a helyemet, addigra ő pedig elmenekül. Most kellett cselekednem, csak épp nem volt elképzelésem, hogy hogyan álljak az ügyhöz - soha nem gondoltam ugyanis, hogy valaha apró sólyomfélére szeretnék vadászni, de úgy, hogy az meg is maradjon.
Igyekeztem elsőnek gyorsan számba venni a nálam lévő eszközöket. A biztonság kedvéért mindig tartottam magamnál egy fojtógáz-keveréket, de ezzel magamra nagyobb veszélyt jelentenék, mint egy kicsiny madárra, aki könnyedén a gáz fölé emelkedhet. Másodszor volt nálam a medál, ami a Csillagtalan Éjszaka során került hozzám a fővárosban már nem is tudom, hogy hogyan. Ezzel éppen éjszakát tudnék csinálni, ahol Zephyr a fekete tollai miatt előnyt élvez, ám nem akartam még több szívbajt okozni a lakosságnak. Fegyverem értéktelen volt, nem is reménykedhettem, hogy bármilyen szinten is megközelíthetem az állat sebességét. Még ruházatom jelentette a legtöbbet, ha valahogy sikerül ráborítanom a kalapomat vagy a nyári ingemet, ám ehhez - főleg az utóbb említett ruhadarabhoz - csak végszükség esetén folyamodtam volna. Környezetemben nem volt más, csak a vödör, amin az éjszaka ültem, meg egy törött nyelű gereblye, így tényleg jól át kellett gondolnom minden lehetőségemet.
Végül abban állapodtam meg magamban megközelítőleg egy tucat másodperc gondolkodás után, hogy legnagyobb helyzeti előnyöm akkor van, ha olyan körülmények között hagyja el a fészkét, amik számára is kedvezőtlenek. Utasítottam hát Zephyrt, hogy menjen magasra.
- Ha jelzek, azonnal csapj le rá, de ne karommal! - Szóltam utána, és a korábbi alapján tudtam, hogy megérti. Ilyen komplex műveletekben még nem kellett Zephyrrel együttműködnöm korábban, így számomra is új volt, hogy ennyire értelmes - noha sejtettem, hogy családunk mágiája sokat játszik közre ehhez. Amikor láttam, hogy messze és magasan jár, levettem kalapom, és óvatosan, egészen lopakodva megközelítettem a dúcot. Felkészültem, majd egyszerre tettem a kalapom a nyílásra, és rúgtam egy jókorát a dúcot tartó vastag karóba. A megzavarodott galambok vadul menekülni kezdtek, és éreztem, hogy valami nekiütődik a kalapom belsejének is Abban a pillanatban intettem Zephyrnek, és éleset füttyentettem. Ahogy éreztem, hogy madaram megkezdi sebes zuhanását, lehunytam a szemeim, és szinkronizáltam látásom az övével. Akár egy kilométerre is lehetett tőlem, de észveszejtően gyorsan nőtt a pont, ami én magam voltam korábban. Amikor már csak vagy száz-kétszáz méterre lehetett, elrántottam a kalapom a nyílástól - meglepetésemre azonban nem láttam madaram szemein át a célpontot. Döbbenten nyitottam ki a szemem, miközben Zephyr tovasiklott szélsebesen fejem fölött, hogy lelassítson egy nagy kört téve az udvarban. Szememmel kerestem az állatot - vissza nem mehetett, hiszen addig a pillanatig, ahogy elrántottam a bejárattól a kalapot, éreztem, hogy vergődik benne. A földön sem volt, ki pedig nem szállt. Amikor viszont belenéztem a fejfedőmbe - utolsó lehetőségként  - tollak és karmok szélsebes fergetege csapódott az arcomnak, alaposan megvágva a szemöldökömnél. Ha nincs ennyire benn ülő szemem apám örökségéből, talán meg is vakított volna.
Dühödten kaptam a sebhez, de egyben elképesztően izgatott is voltam. Ez a jószág sokkalta intelligensebb volt, mint az valamikor is gondoltam - valahogy rájöhetett, hogy együtt dolgozok azzal, aki korábban az életére tört, és még valahogy azt is kigondolta, hogy miként húzza ki magát a csapdából. Innét már biztos voltam benne, hogy meg kell szereznem magamnak. A ravasz állat szitálva repült kicsit az erdősáv irányába, nyilván a koponyámnak ütközés nem tett jót tulajdon állapotának sem. Nyomban a magasba parancsoltam Zephyrt, hiszen kiváló lehetőség volt most lecsapni rá, és meg kellett akadályoznom, hogy elérje a fákat, hiszen akkor minden előnyünk elveszítjük vele szemben. Társam szemein keresztül kísértem az eseményeket, közben pedig ujjaimról nyalogattam a tulajdon vérem - valamint reméltem, hogy egyetlen falusi sem lát meg így, mert bizonyos, hogy tönkretenne bennük minden korábbi békés elképzelést az ujjairól vicsorogva vért kóstolgató Aura Regenstein látványa. Gondolataimban inkább voltam akkor Zephyr azonban, az ég fejedelme, akivel egy kis vakarcs ki-tudja-milyen dög gúnyolódni mer. Sietős lépésekkel követtem a madarakat a földön, amennyire csak a repülés látványának szédítő érzése engedte.
Zephyr lecsapása ismét célt tévesztett azonban - amikor a közelébe ért ugyanis, a jószág azonnal szárnyait összecsukva zuhanni kezdett, Zephyr pedig szörnyű nyílként suhant el mellette. Tettette tehát még azt is, hogy megzavarta az ütközés, csak azért, hogy itt előnyt kovácsoljon belőle.
Hamar el kellett fogadnom, hogy erőszakkal itt semmire sem megyek, de nem volt túl sok időm töprengeni. A dolgok, amiben Zephyr fölötte állt ennek a teremtménynek csak a nyers sebesség és a mérete volt. Ezt a kettőt kellett valahogy kihasználnunk.
Egy igen veszélyes művelet ugrott elmémbe, de nem volt más választásom.  Reménykedtem, hogy a betolakodó butábbnak is tartja Zephyrt tulajdon magánál, hiszen akkor ha megismételjük az előbbi manővert, ugyan úgy próbál majd kitérni. Amikor elérte bajtársam a kritikus magasságot, azonnal megindítottam zuhanni. Szemeimmel követtem a teljes mozdulatot, és egész addig vártam, amíg ő is el nem kezdi a sólymokra jellemző zuhanását. Ekkor jött a terv: Zephyr szárnyainak teljes szélessége több, mint egy teljes méter volt. Éles kiáltással állítottam meg Zephyrt, aki szélesre tárta szárnyait - szinte láttam, ahogy a rettentő erőtől meghúzódnak, alattuk pedig egy húsz centis madár számára nagy széllökés keletkezik. Zephyr megfáradt szitálással kezdett keringeni, teljesen természetellenes volt, hogy ilyen erők érjék, és tudtam, hogy pihentetnie kell. A kis madár pedig zuhanását próbálva korrigálni, bukdácsolva zuhant a föld felé.
Ám valami rémes csillagállásnak köszönhetően az utolsó pillanatban sikerült neki felhúznia magát, és besiklania az árnyas erdősávba. Reményvesztetten és szomorúan estem térdre. Éreztem, hogy nem volt természetes madár ott, és hogy talán az utolsó esélyem szalasztottam el arra, hogy egyrészt megvédjem a falum értékeit, másrészt meg hogy bizonyíthassam családomnak rátermettségem a munkám minden területén.
Ahogy megroskadva térdeltem a nyakamig érő nyirkos rozsnok, egérárpa és lapú között a reggeli napfényben, valaki nem volt hajlandó feladni: Zephyr, minden madarat megszégyenítő kitartással, jó eséllyel húzódott szárnnyal, belevetette magát a fák közé, én pedig megrökönyödésemben pár pillanatig el is feledtem, hogy szemein keresztül követhetem útját. Látása sokkal élesebb volt, mint az enyém: Ügyesen, a lombok árnyékában maradva, hogy fekete tollazatával előnyben legyen, követte a szintén megfáradt, alacsonyan repülő madarat. Legnagyobb meglepetésemre azonban, az erdősávban folyt egy kis csermely. Zephyr tudhatott róla, hiszen amint meglátta, olyan magasra emelkedett, ameddig csak a lombrejteke engedte. Amikor pedig az apró madár a keskeny folyóvíz fölé ért, ismét rácsapott, most azonban utasításom nélkül, tudatosan használva az előbbi léglökéses manővert. Nagyot víjjogott, amikor a szárnya ismét megrándult, és ő maga is a sekély vízbe zuhant. Célpontja azonban nagyobb erővel vágódott a sodrásba, és miközben megpróbálta magát a vízfelszínre küzdeni átázott tollaiban, Zephyr szárnyait lógatva ugyan, de odaugrált hozzá, és megragadta karmaival.
Én ekkor már rohantam befelé. Száz mélységi szolga sem tudta volna letörölni képemről a büszke vigyort, ami a sikeresen, sérülésmentesen elfogott, magát megadva lapuló prédája fölött trónoló társam látványa keltett bennem. Amikor pedig nyúltam, hogy a karomba vegyem, egész egyszerűen a kezembe adta az apró állatot karmaiból, majd ügyesen felszökkent karomra. Biztos voltam benne, hogy ő maga is rendkívül elégedett volt a teljesítményével.
Így hát nem is volt más hátra, mint visszasietve, vérző szemöldökkel jelentenem a vargának, hogy elhárult a veszély, majd rohantam Georg mesterhez kielemezni a zsákmányunk. Az öreg vadász - miután persze megállapította, hogy társam szárnya se tört, nem is rándult, csak pihentetnie kell a megerőltetés miatt - jó sokat vakarta a fejét az állatot nézegetve, aki Zephyr közelségében moccanni se mert. Úgy tűnt, mind a nagyobb madarat, mind pedig engem elismert egyfajta tisztességes győztesnek.
Igen esztétikus jószág volt egyébként, tollai pedig szinte szőr-szerűen puhák. Gyermekkoromban bizonyosan oda és vissza lettem volna külleme miatt, most azonban sokkal jobban értékeltem ravaszságát és mozgékonyságát. Értelmes tekintete volt, ujjamat pedig barátságosan csipkedte meg, amikor elé tartottam.
- Annak idején - Kezdte az öreg Zephyr szárnyait tornáztatva óvatosan - Pár évet voltam északon, a feleségem is onnét hoztam, egy tenger melletti tanyáról. A közelben pedig volt egy nagy, apró kövekkel és halott növényekkel borított puszta. Sivatag, úgy mondták a helyiek. Na, ott éltek ilyen színezetű madarak meg egyéb jószágok. Hátha az elmúlt hetek dolgai űzték fel ide, mert úgy hallottam, hogy az Árnypajzson túl is sivatag van.
Feltettem karomra a madarat, majd mozgattam, mintha csak hordoznám. Ügyetlenül egyensúlyozva ugyan, de tűrte a dolgot.
- Sivatagban, ha... - Néztem tűnődve a billegő jószágot. - Mit eszik egy madár ott?
- Hát, volt ott bogár, meg gyík, más madarak... - Már elkezdett felelni, amikor rám nézett összevont szemöldökökkel. - Miért, nem tán' meg akarod tartani?
- Meg én. Most tanultam meg ezeknek az állatoknak a szemével látni a mágiámmal, nem fogom nem kihasználni a kis méretét. - Feleltem gondolkodás nélkül. Az öreg vállat vont.
- Legalább Zephyrnek is lesz kivel tárgyalnia a közönséges madár dolgairól. Gondolom az asszony-madarak is kedvelik az ilyesmit, mert nekem az is tojónak tűnik, mint Zephyr. - Erre felnevettem, végül is magam is nő voltam, de tény, hogy nehéz volt konstruktív társalgást folytatni Zephyrrel, még ha úgy tűnik, értette is, amit mondtam neki. Megsimogattam mindkét madaram.
- Hát, nem lesz más választásuk, mint jól kijönni. - Mondtam végül, és felültettem mindkettejüket a karomra. Biztos voltam benne, hogy el sem mer majd mozdulni Zephyr mellől. Elbúcsúztam Georg mestertől. Erősködött az öreg, hogy valamilyen hálát mutasson a segítségért, de hamar elutasítottam, mondván, hogy a ritka madárnál jobbat úgy sem tud mutatni. Egy újabb tál szamócában kiegyeztünk végül, majd visszatértem családom körébe. Előbb a brückendorfi családoméba, akik örömmel hallgatták a légi küzdelem történetét, nevelőapám unokái pedig gondoskodtak róla, hogy új bajtársam örökké óvatos legyen a gyermekek közelében a jövőre nézve. Pár napnyi kikapcsolódás után aztán visszatértem a Neulander toronyba, a korábbi óvatos módszerrel, közben pedig tovább szoktattam magamhoz az apró madarat, aki úgy tűnt, hogy a kalapom redőjében megbújva szeret legjobban utazni. A toronyba érve pedig gyorsan felkerestem egy bizalmas emberemet a sólyomtenyésztők közül - úgynevezett Emerich von Neulandert - Aki kikerekedett szemekkel nézte a különös szerzeményt, de a szokásos négyezer váltós kenőpénz fejében azt ígérte, hogy eltekint a hosszú szeparációs időtől - meg amúgy is, már van tapasztalatom az állatokhoz kötődő mágiájában a családomnak - és alig egy hét alatt már az ő szemével is képes voltam látni, ahogy Zephyrével is. A két madár egyébiránt igen megkedvelte egymást, Zephyr szinte sztoikusan nyugodt természetét jól kiegészítette apró társának fondorlatos játékossága.
A neve pedig? Minthogy magam is Aurának hívnak, latinus nyelven ez levegőt jelent, Zephyr neve pedig egyfajta szél, illendő volt, hogy ő is hasonlatosan neveztessen. Mi lenne hát jobb név, mint a levegő láthatatlan, apró szellemének elnevezése: Sylph, akit csak a tavasz szelei kényszeríthetnek földre.

(Állatok vásárlásához nem szükséges pályázat, de enélkül furcsának érezném a dolgot. Amennyiben a két élmény elfogadható, meg is lesz a pénzem Sylph hivatalos megvásárlásához.)



A hozzászólást Aura von Neulander összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 22, 2019 7:29 pm-kor.

6Aura von Neulander Empty Re: Aura von Neulander on Szomb. Jún. 22, 2019 7:13 pm

Azrael

Azrael
az Égi Kovács
az Égi Kovács
Meglepően jól adod át az állati társak karakterét úgy, hogy megmaradjanak állatoknak, de mégis egy nagyon határozott egyedi személyiség érződjön belőlük. Slyph kicsit a Jurassic World raptorjait juttatta eszembe, Zephyr pedig kezd egyre inkább Toothless vibe-ot árasztani, ami nagyon illik hozzá. A két élmény jutalma együtt 200 TP és 2000 váltó, meg egy újabb pokemon.

http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.