Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Alaric von Heimsroth - újrakezdés
----------------------------------------------------------
Név: Asael Mae-Edom
Faj: Démon
Frakció: Hellenburghoz lojális, néhány templomostól talán elfogadna parancsot
Kaszt: Tudásdémon
Nem: Nő
Kor: 52
Kinézet: Közepes termet, hosszú, vörös haj, vörös szemek. Ruhái változatosak, amit épp guberálni tudott. A hátából kiemelkedő két fekete szárny és ezek mintájára két hosszú, fekete fül választja el az átlagos emberektől kinézetileg. Arca kerekebb, kinézetre a kívánatos kategóriába tartozik. Szemüveg nélkül nehezen lát.
Jellem: A démonokkal teljesen ellentétes. Nevelkedése miatt vágyik a társaságra, mindig csodálja a hősöket, akikről csak a legendákból, bárdok énekéből hall. Mint minden démon, szeret olvasni, de erejét inkább segítésre használja, mint ármánykodásra. Természetesen ha az érdekeivel ellenkezik valaki, azt igen határozott fellépéssel intézi el, de alapjában véve örömét leli abban, ha inkább másoknak segíthet. Valójában elég ügyefogyott szegény, és gyakran eltör tárgyakat véletlen mozdulataival.
Történet:
Amikor felébredtem, azonnal rájöttem, hogy démon vagyok. Eszembe jutott, valahonnét mélyről, hogy olvastam erről régen. Nagyon régen. A zuhogó eső fájdalmasan érte a testem, éreztem, amint az új szemeim kapkodva nyelik el a tócsákról visszatükröződő lámpások fényeit. Fáztam, ez volt a második érzés az új testemmel.
Aztán szomjas lettem. De nem vízre.
Ugyanolyan kaparó érzés volt, mint a rendes szomjúság, csak a fejemben éreztem. Mintha az agyvelőm poros, száraz szivacs lenne, ami csak arra vár, hogy magába szívja a tudást, ami körülötte van. A környezetről, az esőről, a fájdalomról, az éjszakáról... A démonokról...
- Igen, démon... - hallottam egy hangot mögülem. Esetlenül, de a vártnál ügyesebben négykézlábra tornáztam magam a fekvésből, egy fehér csuhás embert láttam, mellette két vérteset. - Őszentsége parancsára, így kell elbánni ezekkel. Figyelmezzetek! - mondta, majd rám mutatott a fegyverével - buzogány a neve, emlékszem, és a felhők résnyire megnyíltak, ahonnét perzselő sugár csapott rám. Kínomban éleset visítottam, éreztem, ahogy szívem hevesen verni kezd, majd elég erővel lát el, hogy felemelkedjek.
Futni, futni, el a pap elől! Az ellenségeim mind!
Házak között kacsáztam, kő és tégla sértette a testem minden részét, majd egy rést találtam egy falon. Pont átfértem, le is ereszkedtem. A rés egy létrához vezetett, az a mélybe, le. Az alján meglepetésemre egy szép szoba tárult elém, tele könyvekkel, egy ággyal és egy vénemberrel, aki a vánkoson feküdt, és egy mécses pislákolt mellette.
- Hol... hol a kölyök? - kérdezte, de a tekintetemből kiolvashatta, hogy nem tudom, mire gondol. - Étel... adj ennem...
- Ni...n...cs... enni...való..m... - A beszéd újként hatott, de valójában tudtam, hogy sokat csináltam. Vissza kellett szoknom.
- Áh, jogos... - Mosolyodott el, s köhögéssel egybekötött halk nevetést hallatott. - Mi a neved?
- Asa...el... - ez volt az, ami eszembe jutott. Tudom, hogy régen más volt. Jelenleg nem is érdekelt. Ki ez az öreg? Mit akar? Mi van a könyvekben? Számtalan kérdés járt a fejemben...
- Asael... Démon vagy, ugye? - Démon... Ismertem a szót. Az vagyok. Tudtam magamról, a pap is így hívott, most az öreg is...
- Mi... Mi a démon? - Kérdeztem, és szinte éreztem, ahogy áramlik vissza a beszédkészségem.
- Hamarosan megtudod... - mondata végén megint köhögött egy sort. Beteg? Azt mondta éhes. Van válasza a kérdéseimre. A kölyök segíthetne rajta... Hol a kölyök?
- A kö...lyök, hol? - kérdeztem. Nem akartam, hogy meghaljon. Azt akartam, hogy tanítson. Mindenről.
- Az unokám? Ha nem ismerném jobban, azt mondanám, a gárda elkapta. - húzta el a száját. - Mindegy, nem ér vissza. Ha elalszom... nem kelek fel többé. Meghalok. - szemeiből mérhetetlen szomorúság tükröződött. Valamit el akart érni az életében. Mit?
- Ne... Haljon meg! Kérdéseim... vannak! - mondtam kétségbeesetten.
- Nyugalom, Asael. Te voltál az utolsó élő, akit láttam, rád hagyom ezt a helyet. Tudásdémon vagy. Olvass! Használj bármit nyugodtan. Minden itt... a tied...
- Ne menjen...! Még kérdésem van!
- Majd megtalálod itt, a könyvekben... Milyen jó... könyvek is... ezek... - lehelete megszűnt, tudtam, hogy meghalt. Szomorú voltam, de nem csak a kérdéseim miatt. Éreztem, hogy nem helyes, hogy meghaljon. Hogy nem erre teremtették...
Ruhákat kerestem, találtam is, bár kicsit nagyok voltak rám. Kivittem az öreg testét a résen kívül egy utca sarkára, hogy azt gondolják, ott halt éhen. Aztán visszamentem, és tanulmányozni kezdtem az ott felhalmozott tudományt.
Évek teltek. Rájöttem, hogy borzalmasan sokat tanultam. Arra is rájöttem viszont, hogy a kísérletezés a legjobb módja a dolgok megismerésének. Kifinomultabb lett a gondolkodásom. A testem is megszoktam. Megismertem a várost, Hellenburgot. Sok dolgot kipróbáltam, ami a könyvekben le volt írva, főként a mágiával kapcsolatosakat. Érdekelt a rejtélyes világa, jobban, mint a "szerelem" vagy az "uralkodás" világa. Az elsővel egyáltalán nem is foglalkoztam. Megismertem az emberek világát, a királyságot, a papi réteg befolyását. Megismerkedtem Istennel is. "Biblia", "Biblica Veronia Historia", a két könyv, ami alapján a vallásról tájékozódhattam. Isten nem az ellenfelem. Egyik démonnak se. Az, hogy a szent dolgok égetnek minket, csupán annak a jele, hogy a vétkeink miatt int minket. Hogy ne felejtsünk. De sokan mégsem figyelnek ezekre a jelekre. Megfogadtam, hogy én más leszek. El tudom érni a megváltást. Csak rá kell jönnöm, mi is vezetett ide.
A ruháimat, élelmemet, új könyveket, sajnálatomra lopnom kellett. Tudtam, hogy nem helyes a más tulajdonát elvenni, hiszen nekem, személy szerint, nem sok mindenem volt, és igen szomorú lettem volna, ha ez a kevés eltűnik. Kétségbeesetten kerestem a kiutat a jelenlegi helyzetemből, amikor is jött az emberek háborúja. Nem más volt az ok, mint maga Isten tisztelete. Nappal a rejtekhelyemen bújtam meg, éjszaka jártam gyűjtögetni. Kiáltások, fénycsóvák derengése: ennyi volt, amit a harcokból láttam. Végül a "protestánsok" győztek. Mint később megtudtam, itt a városban csak. Kint javában dúlt a csata valamin, amit asztal mellett is meg lehett volna beszélni. Az új vallási vezetőség viszont békésebb volt. Láttam, hogy ezek nem papok: palástos alakok, melyik karddal, melyik pajzzsal, és távolról szemlélnek. Közelről, ha esetleg belefutottam egybe, csak szúrós pillantásokat kaptam. Nem támadtak meg. Ez meghozta a kedvem, és szabadabban jártam. A szegényebb nemesek munkahirdetéseire szívesen jelentkeztem, és ha megbarátkoztak épp a démonságommal, el is fogadtak. Kerestem pénzt, kezdtem beilleszkedni. Egy nap egy árvaházba kerültem mint mosónő. "Lelkészek" - a papok helyetti klérikusok - vezették a helyet, majd szigorú esküvel megkötöttek, hogy senkit sem bánthatok. Belementem, nem volt okom kárt tenni senkiben. Ártatlan gyermekek, semmi több. Miután "von Himmelreich nagytiszteletű úr" is beleegyezett, elkezdtem dolgozni. Megmondták, hogy kerüljem a lelkészeket, és a "templomosokat" - a kardos lelkészeket, ha jót akarok magamnak, valamint csak itt láthatják a szárnyaim és füleim. Nem volt kifogásom, és ott kezdtem dolgozni. A fiatalok hamar megkedveltek, és én is őket. Szerettem munkába járni, bár az olvasást ott sem hagytam abba. Egy idő után kezdett a látásom megromlani a gyertyafény melletti olvasástól, mire az egyik lelkésznő hozott nekem egy "szemüveget" - valami látásjavító apparátust, amit ha az orromra biggyesztettem és átnéztem a lencséin, úgy láttam, mint vagy harminc évvel ezelőtt. Igen hálás voltam mindenért, és kezdtem érezni, hogy bizony nem is olyan lehetetlen a megváltást elérnünk nekünk, démonoknak.
Két téllel ezelőtt történt, hogy épp az egyik könyvespolcot takarítottam szegényes földalatti hajlékomban, amikor is sikeresen feldöntöttem azt. Ha nincs szerencsém, azonnal maga alá is temetett volna, de az utolsó pillanatban még tudtam ugrani egyet hátra, egyenesen neki az asztalomnak. Miután meggyőződtem, hogy se bennem, se a szobában sem esett kár, megláttam, hogy a szekrény mögött bizony egy járat húzódik. Fehér márványból, mint a város falai és tornya. Fáklyát gyújtottam, és bemerészkedtem. Egy ősi angyalváros lehetett ez régen, mint ahogy olvastam azokról. Olyan két percnyi kacsázás után egy nagy teremben kötöttem ki, aminek a végét egy ősi vésetekkel tarkított nagy ajtó zárta el. Próbáltam nyomni, de nem történt semmi. Megvizsgáltam tüzetesen, hátha valamiféle kulcslyuk is van rajta. Egy nyújtott, ovális vágást fedeztem fel, ami mélyen befelé tartott. Megállapítottam, hogy csakis egy kard helye lehet, szóval visszasiettem, gyorsan berendeztem a szobám, eltakartam egy függönnyel a rést, és kutatásba fogtam. A legkézenfekvőbbnek Azrael tűnt, hiszen angyali eredetű, és elég különleges ahhoz, hogy ilyen célokra is jó legyen. Elhatároztam tehát, hogy nem tétlenkedem, a kard keresésbe fogok én is: Ha megtaláltam és kinyitottam az ajtót, akkor pedig megpróbálom a démonok megváltására fordítani. Így csak jó és hasznos lesz a végkifejlet, mindenféle erőhajhász emberektől mégkímélve a világot. Remélem, nem okozok túl sok fejfájást az embereknek addig...
----------------------------------------------------------
Név: Asael Mae-Edom
Faj: Démon
Frakció: Hellenburghoz lojális, néhány templomostól talán elfogadna parancsot
Kaszt: Tudásdémon
Nem: Nő
Kor: 52
Kinézet: Közepes termet, hosszú, vörös haj, vörös szemek. Ruhái változatosak, amit épp guberálni tudott. A hátából kiemelkedő két fekete szárny és ezek mintájára két hosszú, fekete fül választja el az átlagos emberektől kinézetileg. Arca kerekebb, kinézetre a kívánatos kategóriába tartozik. Szemüveg nélkül nehezen lát.
Jellem: A démonokkal teljesen ellentétes. Nevelkedése miatt vágyik a társaságra, mindig csodálja a hősöket, akikről csak a legendákból, bárdok énekéből hall. Mint minden démon, szeret olvasni, de erejét inkább segítésre használja, mint ármánykodásra. Természetesen ha az érdekeivel ellenkezik valaki, azt igen határozott fellépéssel intézi el, de alapjában véve örömét leli abban, ha inkább másoknak segíthet. Valójában elég ügyefogyott szegény, és gyakran eltör tárgyakat véletlen mozdulataival.
Történet:
Amikor felébredtem, azonnal rájöttem, hogy démon vagyok. Eszembe jutott, valahonnét mélyről, hogy olvastam erről régen. Nagyon régen. A zuhogó eső fájdalmasan érte a testem, éreztem, amint az új szemeim kapkodva nyelik el a tócsákról visszatükröződő lámpások fényeit. Fáztam, ez volt a második érzés az új testemmel.
Aztán szomjas lettem. De nem vízre.
Ugyanolyan kaparó érzés volt, mint a rendes szomjúság, csak a fejemben éreztem. Mintha az agyvelőm poros, száraz szivacs lenne, ami csak arra vár, hogy magába szívja a tudást, ami körülötte van. A környezetről, az esőről, a fájdalomról, az éjszakáról... A démonokról...
- Igen, démon... - hallottam egy hangot mögülem. Esetlenül, de a vártnál ügyesebben négykézlábra tornáztam magam a fekvésből, egy fehér csuhás embert láttam, mellette két vérteset. - Őszentsége parancsára, így kell elbánni ezekkel. Figyelmezzetek! - mondta, majd rám mutatott a fegyverével - buzogány a neve, emlékszem, és a felhők résnyire megnyíltak, ahonnét perzselő sugár csapott rám. Kínomban éleset visítottam, éreztem, ahogy szívem hevesen verni kezd, majd elég erővel lát el, hogy felemelkedjek.
Futni, futni, el a pap elől! Az ellenségeim mind!
Házak között kacsáztam, kő és tégla sértette a testem minden részét, majd egy rést találtam egy falon. Pont átfértem, le is ereszkedtem. A rés egy létrához vezetett, az a mélybe, le. Az alján meglepetésemre egy szép szoba tárult elém, tele könyvekkel, egy ággyal és egy vénemberrel, aki a vánkoson feküdt, és egy mécses pislákolt mellette.
- Hol... hol a kölyök? - kérdezte, de a tekintetemből kiolvashatta, hogy nem tudom, mire gondol. - Étel... adj ennem...
- Ni...n...cs... enni...való..m... - A beszéd újként hatott, de valójában tudtam, hogy sokat csináltam. Vissza kellett szoknom.
- Áh, jogos... - Mosolyodott el, s köhögéssel egybekötött halk nevetést hallatott. - Mi a neved?
- Asa...el... - ez volt az, ami eszembe jutott. Tudom, hogy régen más volt. Jelenleg nem is érdekelt. Ki ez az öreg? Mit akar? Mi van a könyvekben? Számtalan kérdés járt a fejemben...
- Asael... Démon vagy, ugye? - Démon... Ismertem a szót. Az vagyok. Tudtam magamról, a pap is így hívott, most az öreg is...
- Mi... Mi a démon? - Kérdeztem, és szinte éreztem, ahogy áramlik vissza a beszédkészségem.
- Hamarosan megtudod... - mondata végén megint köhögött egy sort. Beteg? Azt mondta éhes. Van válasza a kérdéseimre. A kölyök segíthetne rajta... Hol a kölyök?
- A kö...lyök, hol? - kérdeztem. Nem akartam, hogy meghaljon. Azt akartam, hogy tanítson. Mindenről.
- Az unokám? Ha nem ismerném jobban, azt mondanám, a gárda elkapta. - húzta el a száját. - Mindegy, nem ér vissza. Ha elalszom... nem kelek fel többé. Meghalok. - szemeiből mérhetetlen szomorúság tükröződött. Valamit el akart érni az életében. Mit?
- Ne... Haljon meg! Kérdéseim... vannak! - mondtam kétségbeesetten.
- Nyugalom, Asael. Te voltál az utolsó élő, akit láttam, rád hagyom ezt a helyet. Tudásdémon vagy. Olvass! Használj bármit nyugodtan. Minden itt... a tied...
- Ne menjen...! Még kérdésem van!
- Majd megtalálod itt, a könyvekben... Milyen jó... könyvek is... ezek... - lehelete megszűnt, tudtam, hogy meghalt. Szomorú voltam, de nem csak a kérdéseim miatt. Éreztem, hogy nem helyes, hogy meghaljon. Hogy nem erre teremtették...
Ruhákat kerestem, találtam is, bár kicsit nagyok voltak rám. Kivittem az öreg testét a résen kívül egy utca sarkára, hogy azt gondolják, ott halt éhen. Aztán visszamentem, és tanulmányozni kezdtem az ott felhalmozott tudományt.
Évek teltek. Rájöttem, hogy borzalmasan sokat tanultam. Arra is rájöttem viszont, hogy a kísérletezés a legjobb módja a dolgok megismerésének. Kifinomultabb lett a gondolkodásom. A testem is megszoktam. Megismertem a várost, Hellenburgot. Sok dolgot kipróbáltam, ami a könyvekben le volt írva, főként a mágiával kapcsolatosakat. Érdekelt a rejtélyes világa, jobban, mint a "szerelem" vagy az "uralkodás" világa. Az elsővel egyáltalán nem is foglalkoztam. Megismertem az emberek világát, a királyságot, a papi réteg befolyását. Megismerkedtem Istennel is. "Biblia", "Biblica Veronia Historia", a két könyv, ami alapján a vallásról tájékozódhattam. Isten nem az ellenfelem. Egyik démonnak se. Az, hogy a szent dolgok égetnek minket, csupán annak a jele, hogy a vétkeink miatt int minket. Hogy ne felejtsünk. De sokan mégsem figyelnek ezekre a jelekre. Megfogadtam, hogy én más leszek. El tudom érni a megváltást. Csak rá kell jönnöm, mi is vezetett ide.
A ruháimat, élelmemet, új könyveket, sajnálatomra lopnom kellett. Tudtam, hogy nem helyes a más tulajdonát elvenni, hiszen nekem, személy szerint, nem sok mindenem volt, és igen szomorú lettem volna, ha ez a kevés eltűnik. Kétségbeesetten kerestem a kiutat a jelenlegi helyzetemből, amikor is jött az emberek háborúja. Nem más volt az ok, mint maga Isten tisztelete. Nappal a rejtekhelyemen bújtam meg, éjszaka jártam gyűjtögetni. Kiáltások, fénycsóvák derengése: ennyi volt, amit a harcokból láttam. Végül a "protestánsok" győztek. Mint később megtudtam, itt a városban csak. Kint javában dúlt a csata valamin, amit asztal mellett is meg lehett volna beszélni. Az új vallási vezetőség viszont békésebb volt. Láttam, hogy ezek nem papok: palástos alakok, melyik karddal, melyik pajzzsal, és távolról szemlélnek. Közelről, ha esetleg belefutottam egybe, csak szúrós pillantásokat kaptam. Nem támadtak meg. Ez meghozta a kedvem, és szabadabban jártam. A szegényebb nemesek munkahirdetéseire szívesen jelentkeztem, és ha megbarátkoztak épp a démonságommal, el is fogadtak. Kerestem pénzt, kezdtem beilleszkedni. Egy nap egy árvaházba kerültem mint mosónő. "Lelkészek" - a papok helyetti klérikusok - vezették a helyet, majd szigorú esküvel megkötöttek, hogy senkit sem bánthatok. Belementem, nem volt okom kárt tenni senkiben. Ártatlan gyermekek, semmi több. Miután "von Himmelreich nagytiszteletű úr" is beleegyezett, elkezdtem dolgozni. Megmondták, hogy kerüljem a lelkészeket, és a "templomosokat" - a kardos lelkészeket, ha jót akarok magamnak, valamint csak itt láthatják a szárnyaim és füleim. Nem volt kifogásom, és ott kezdtem dolgozni. A fiatalok hamar megkedveltek, és én is őket. Szerettem munkába járni, bár az olvasást ott sem hagytam abba. Egy idő után kezdett a látásom megromlani a gyertyafény melletti olvasástól, mire az egyik lelkésznő hozott nekem egy "szemüveget" - valami látásjavító apparátust, amit ha az orromra biggyesztettem és átnéztem a lencséin, úgy láttam, mint vagy harminc évvel ezelőtt. Igen hálás voltam mindenért, és kezdtem érezni, hogy bizony nem is olyan lehetetlen a megváltást elérnünk nekünk, démonoknak.
Két téllel ezelőtt történt, hogy épp az egyik könyvespolcot takarítottam szegényes földalatti hajlékomban, amikor is sikeresen feldöntöttem azt. Ha nincs szerencsém, azonnal maga alá is temetett volna, de az utolsó pillanatban még tudtam ugrani egyet hátra, egyenesen neki az asztalomnak. Miután meggyőződtem, hogy se bennem, se a szobában sem esett kár, megláttam, hogy a szekrény mögött bizony egy járat húzódik. Fehér márványból, mint a város falai és tornya. Fáklyát gyújtottam, és bemerészkedtem. Egy ősi angyalváros lehetett ez régen, mint ahogy olvastam azokról. Olyan két percnyi kacsázás után egy nagy teremben kötöttem ki, aminek a végét egy ősi vésetekkel tarkított nagy ajtó zárta el. Próbáltam nyomni, de nem történt semmi. Megvizsgáltam tüzetesen, hátha valamiféle kulcslyuk is van rajta. Egy nyújtott, ovális vágást fedeztem fel, ami mélyen befelé tartott. Megállapítottam, hogy csakis egy kard helye lehet, szóval visszasiettem, gyorsan berendeztem a szobám, eltakartam egy függönnyel a rést, és kutatásba fogtam. A legkézenfekvőbbnek Azrael tűnt, hiszen angyali eredetű, és elég különleges ahhoz, hogy ilyen célokra is jó legyen. Elhatároztam tehát, hogy nem tétlenkedem, a kard keresésbe fogok én is: Ha megtaláltam és kinyitottam az ajtót, akkor pedig megpróbálom a démonok megváltására fordítani. Így csak jó és hasznos lesz a végkifejlet, mindenféle erőhajhász emberektől mégkímélve a világot. Remélem, nem okozok túl sok fejfájást az embereknek addig...
