Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Lyliana Silverfalls, avagy egy druidalány megpróbáltatásai
Név: Lyliana Silverfalls
Faj: elf
Frakció: Tünde Királyság
Kaszt: druida
Nem: nő
Kor: 24
Kinézet: Lylianának hét éves koráig hófehér haja volt, akárcsak a családjában szinte mindenkinek. Ám ekkor történt egy kis baleset, ami megváltoztatott mindent. Ettől kezdve haja lángvörösen omlik vállaira. Tengerkék szeme, bár nyugodtságot tükröz, és mindenki szelídnek gondolja, ez mégsincs így. Homlokán ékkövekkel kirakott lánc található, aminek párja nyakláncként tündököl fehér bőrén. Fülében színes fülbevalót hord, bár ez csak akkor látszik, ha haját a válla mögé teszi. Jobb vállán tetoválás található. Bár druida mivoltja megkövetelné, hogy a megszokott köntöst viselje, ő mégis
jobban preferálja a kicsit kihívóbb öltözékeket. Kedvence, egy mélyen dekoltált, földig érő szoknya, aminek pántjai lágyan övezik vállait.
Jellem: A kislányként szelíd, visszahúzódó, de mégis barátságos kislány életét megváltoztatta egy trauma, ami hét éves korában következett be. Emiatt, és a többi elf későbbi viselkedése miatt megvadult, ami szinte már az őrületig fajult nála. Elhagyta a családját, és szinte pszichopata gondolatokkal bújkál a közeli erdőben. Minden mozgatóerő ami jelenleg benne van, az a bosszúvágy. Bosszút állni mindazokon, akik őt kigúnyolták. Egyetlen ember, aki iránt szeretet érez, az a kishúga Miu. Őt próbálja a távolból figyelni, hogy az ő élete ne váljék olyan pokollá, mint amit átélt.
Előtörténet:
Silverfalls. Ha bárki, aki ismeri az elfeket, és meghallja ezt a nevet, az rögtön arra gondol, hogy ebben a családban majdnem mindenkinek ezüst színű haja, és szeme van. És ez majdnem igaz is. De csak majdnem.
Én is így láttam meg a napvilágot az elf erdőben, egy druidáktól hemzsegő kolóniában. Ezüst haj, tengerkék szem, hófehér bőr. És ez így is maradt egészen hét éves koromig.
Ám amikor betöltöttem a hetedik esztendőmet, pont a születésnapom estéjén a druidák gyűlést hirdettek estére. Telihold volt aznap. Ahogy leszállt az éj, a fődruida meggyújtotta a tüzet, és neki kezdett egy számomra igen bonyolult szertartáshoz.
És igen kedves olvasó. Most jogosan kérdezheted azt, hogy egy hét éves kislány mit is keres egy ilyen szertartáson. Nos erre egészen egyszerű a válasz. A kíváncsiság. Az volt az, ami kihajtott engem aznap éjjel a tűzhöz. És volt minden bonyodalom kiváltója.
Ugyanis, amikor a druida valami furcsa port szórt a tűzbe, annak lángjai hirtelen elkezdték változtatni a színűket, és még szebben táncoltak a sötét éjszakában, mint addig. És persze, ez még jobban felszította a bennem lakozó gyermeki ösztönöket, ami miatt még közelebb lopakodtam a tűzhöz. Ez nem volt nehéz. Ugyanis egyrészt szinte mindenki valami féle transzban volt, másrészt pedig a járásom olyan, mint a leopárdé. Kecses, és csendes. Ám a következő pillanatban a tűzből egy parázs pattant a hajamra. Ám ahelyett, hogy a hajam lángra kapott volna, ahogy azt várná az ember, először csak az a tincs, majd később az egész hajkoronám vörösre változott.
Ám térjünk egy kicsit vissza arra az estére. Abban a pillanatban, hogy elkezdett a hajam átváltozni, abban a pillanatban a tűz körül ölelt, majd egy pár másodprccel később eszméletlenül a földre zuhantam. Egészen addig nem tértem magamhoz, amíg a hajam teljes színváltása véghez nem ment. Ám bárcsak fel se ébredtem volna. Ugyanis számomra ekkor kezdődött meg a földi pokol.
A népem egy része ugyan csodának tartotta, ezt az átváltozást, a másik fele sötét és vészterhes dolgokat látott emögött. Pláne, hogy ezek után kis mértékben ugyan, de tudtam irányítani a tüzet. Ebből persze elég sokszor támadt bonyodalom, mikor azok ellen használtam fel a közelemben lévő tüzet, akik megpróbáltak valami módon bántani.
Hisz nagyon sokan látták bennem a gonoszt. És annyian próbálták nekem bemesélni, hogy ez tényleg a gonosz műve, hogy kezdtem elhinni. Hiszen mindenkit a környezete formál olyanná, amilyenné válik. És ha valakit folyton negatív jelzőkkel illetnek, az egy idő után bele is bújik abba a szerepbe, mégha esetleg kifelé álarcot is mutat. Ám előbb-utóbb ezek az álarcok leesnek. És annak ki tudja, mi lesz a vége...
Idő közben telt-múlt az idő, és megszületett a kishúgom is, Miu. Tündéri teremtés, ezüst haj, ezüst szem, hófehér bőr. Akárcsak én voltam kislányként. Őt még nem ítélték el miattam. De ő nem is tehetett arról semmit, ami azon a régmúlt éjszakán történt.
Ekkor én tizennégy éves voltam. Még volt bennem valamennyi a régi szelídségemből. De már vajmi kevés. Egyre inkább kezdtem megvadulni. Kezdtem börtönnek érezni az életemet. Börtönnek, amiben a kolónia többi tagja a börtönőr, akik közül páran kedvelnek, de a többség hol szavakban, hol tetekkel próbál bántani. Ám ez egy idő után nem igen sikerült nekik. Ugyanis aki megpróbálta, az ha volt a közelemben tűz, nagyon megégeghette magát. Hiszen rájöttem, hogy ha a tűzre koncentrálok, akkor azt valamilyen mértékben képes vagyok irányítani. Mondjuk még nem próbáltam ki, hogy meddig mehetek el, hol is húzódnak a képességeim határai, de azt tudtam, hogy ezzel meg tudom védeni magamat. És ha már úgyis gonosznak titulálnak, akkor miért is ne. Meg akartam nekik mutatni, hogy rosszabb vagyok az összes gonosznál.
Ám tudtam, hogy ennek még nem jött el az ideje. Most még nem.
Tizennyolc évesen az egyik holdfényes éjszakán aztán útnak indultam. Nem mentem messze. A közeli erdőkben húztam meg magamat. Hisz hugomat mindvégig szemmel akartam tartani. Még akkor is, ha tudtam, hogy az egész kolónia veszni fog, ha rajtam múlik. Ekkor már tizenegy év keserűsége munkálkodott bennem. De valami legbelül azt súgta, hogy még ne tegyek semmit.
Senki nem tudta, hogy merre jártam, és hogy mit csináltam az elmúlt években, csak én.
Most huszonnégy éves vagyok. És most készen állok arra, hogy a tervemet végre véghezvigyem. Sok mindenen elgondolkodtam az elmúlt években. De még mindig nem jöttem rá arra, hogy mi is volt a szellemeknek a szándéka azon a végzetes éjszakán. Bár lehet, hogy csak arra akartak rávilágítani, hogy tudok a tűzzel bánni. Ki tudja. Ez már a múlt titka. A feledésbe merült, akárcsak én. Már majdnem mindenki elfelejtett, de én nem felejtek. Nekem minden éjszaka maga az átok. Gyötrelem, ahogy a rémálmok, és a múlt lidércei között hánykolódok őrült magányomban. Számtalanszor átélve a hetedik születésnapom estéjét, és az amiatt történt atrocitásokat. Ezt még a nappali vadászatok, és gyűjtögetések se tudják elfelejtetni. Hiába menekültem el ezek elől, ha leszáll a sötétség, újra elő jönnek, soha nem hagyva nyugtot a lelkemnek. Belső csaták sorát vívom nap mint nap. Hisz tudom, hogy vannak, akik valaha szerettek, az énem egy része mégis porig égetne mindent, ami a szeme elé kerül. Hiszen a tűz az én fegyverem, az én elemem, az én életerőm.
De mostanában újra egyre gyakrabban tűntem fel a falu körül. Mint egy szellem. Hangtalanul, hófehér bőrrel. Ez az, ami még megmaradt az eredeti énemből.
Általában éjszaka járkálok, és a tüzeket oltom el. Ha valaki észrevesz, egy pár másodpercig még ott maradok, majd próbálok hangtalanul eltűnni a fák között. Ez legtöbbször nem is olyan nehéz, hisz a fáklyák tüzét könnyedén el tudom oltani. Ennek a képességnek azért örülök. Valamint a kishúgomat tartom szemmel. Egyre gyönyörűbb, ahogy növekszik.
Abban biztos vagyok, hogy őt nem fogom bántani, hisz ő se bántott engem soha.
Egyik este aztán furcsa hírt hallottam a faluból. A fődruida haldoklott. Tudtam, hogy most jött el az én időm, de valami mégis visszatartott. Majdnem megőrültem, de mégse tudtam bemenni a faluba. Ugyanis a főzepén ott állt a kishúgom.
Ekkor tört rám igazán a gyötrő, belső kín. Mit tegyek. Hiszen őt nem bánthatom. De ha szabadon engedem a haragom, akkor ő pont a középpontjába kerül. A hajamat téptem lelki tusám miatt. A szemeim forogtak. Az ajkaimat szinte földöntúli hangok hagyták el. Hánykolódtam a kétségek között, miközben folyton csak Miura próbáltam visszaterelni a gondolataimat. Hisz nekem csak az ő védelme jelentett mindent. Pontosabban kimondva ez nem teljesen igaz. De jelenleg úgy éreztem magam, mint akiben két én van, akik vérre menő, sőt halálig tartó csatát vívnak. És az egész nép, a terület sorsa csak ezen múlik....
/Folytatása következik.../
