Küldetés: Songs of the hills (822. Tavasz)

Jozef: Az egész napos fárasztó gyakorlatozásod végeztével szállásodra érve egy különös tárgyat lelsz ágyad szélén. Egy levél. Önmagában ez természetesen nem különleges, ám a tény, hogy nem egy küldönc nyomta a kezedbe, már talán az lehet. A záró viaszcseppen felismerheted Sangarinus püspök pecsétjének nyomatát, s a boríték hátuljára gyönyörű kalligráfiával húzták fel neved vonalait.

„Jozef Strandgut!
Fontos ügyek miatt nem tudtam személyesen átadni neked eme levélben összefoglalt utasításaimat, ám kérlek, ugyanakkora súllyal kezeld őket. Mostanra nem titok, lovagjaink száma megcsappant a a szörnyűséges csapások és azok következményei miatt. A keresztes lovagrendek még talán soha nem voltak így meggyengülve, ezért jómagam és a többi rend vezetője is, kénytelenek vagyunk nagyobb energiákat fektetni a toborzásba. Ezúton parancsba adom neked, Jozef Strandut, hogy segítsd az Ordo Draconist oly módon, miként eddig még sosem.
A Skarstind déli részén, Nordenburgtól északra van Oldersburg. A vár ura, Henrik von Oldersburg legkisebb fiát kívánja soraink közé állítani, s eme célját már levélben közölte velünk. A te feladatod az lesz, hogy felmérd a legkisebb fiú, Herbert von Oldersburg képességeit, s részletesen számolj be tapasztalataidról nekem.
A karaván két nap múlva indul. Az Úr óvjon utadon.”

Alberich: Ahogy a karaván egyre északabbra haladt, hogy rakományuknak vevőt lelhessenek a távolabbi vármegyékben, úgy érezted te is, hogy a tavasz hiába hozott melegedést Veronia délebbi részeire, odafent a Nordkölen délkeleti sarkában, közel a pusztaföldhöz, mit sem ért a fagyos szelek és felhős egek ellen. A nap ott később kelt és korábban nyugodott, a megszokott, sűrű bükkösöket pedig felváltották a ritkásabb fenyvesek és tüskés cserjék. A karaván hangulata azonban csöppet sem romlott, hála Alberich Fischer kitartó munkásságának.
Megközelítve Sturmburg várát, megkönnyebbültség lett úrrá az embereken. Nem volt közel sem olyan hatalmas, mint Nordenburg, vagy Carolusburg, falai még is védelmet nyújtottak az éjszaka teremtményeivel szemben. A kapukat két öreg katona nyitotta ki, akik csak mosolyogva üdvözölték a karavánt, s egy rövid magyarázkodás után már az erős gyanú is eltűnt belőlük, hogy Alberich netalán démon lenne. Portékáikat hamar ki is pakolták a piactérre, míg azok, akik nem kereskedtek, a katonák és utazók, mind az ivóba tömörültek, hogy ott melengessék meg lábujjaikat.
Nem telik bele néhány órába, hogy az újonnan érkezettek kérdezősködni kezdjenek a helyiektől az óriásokról, melyekről oly sok helyen hallottak híreket, s kiderüljék, bizony a várbirtokon van egy kilátó, melyet a vár ura, Engelbert von Sturmburg felújíttatna.
Az ivó előtt eközben portékák cseréltek gazdát, érmék gurultak egyik kézből a másikba, s pletykák kerültek kíváncsi fülekbe.

//Bár a küldetés időben kissé visszább játszódik a jelenlegi dátumtól, ez a karakterek képességeit nem fogja befolyásolni. A nulladik kört már letudtuk, köszönöm is nektek az együttműködést, így kezdődhet az első felvonás!//
Egyeztetések határideje: Július 25. (Vasárnap)

Sangarinus püspök megbízása meglepett, már régen indultam egyéni küldetésre, de úgy látszik elégedett volt velem, hogy most ráadásul még ilyen hosszú útra is küldött, na meg elég fontosra is, legalábbis én így véltem. Lázasan pakoltam, bár volt még két napom, de sosem voltam még annyira északon, ezért eltartott egy ideig, míg beszereztem a vastagabb holmikat, elég élelmet kerítettem, megjavítottam és megéleztem a fegyvereimet és némileg tájékozódtam.
Mire a karaván elindult úgy véltem, hogy mindent megtettem a sikeres út érdekében.
A karaván jó része kereskedőkből és telepesekből állt és volt pár zsoldos is, aki a zavartalan utazást volt hivatott biztosítani.
Végül is nem derült ki, hogy mennyire állták volna meg a helyüket, mert nem keveredtünk konfliktusba, bár az is lehet, hogy senki nem akart egy jól őrzött nagyobb karavánt megtámadni. Biz Isten az út vége felé már szinte kívántam volna egy jó kis balhét, hogy megmozgassam magam és, hogy ne unatkozzam.
A dombok aztán egyre gyakoribbak és meredekebbek lettek, ahogy közeledtünk az északi vármegye központjához, Oldersburg kapuihoz. Már távolról is látni lehetett, ahogy a lenyugvó nap megvilágította a falakat a domb tetején, s az alatta elterülő házikókat, utcákat.
A hideg szelek már órák óta fújták a lovak sörényét, s az emberek hangulata igen csak a béka feneke alatt volt már, a nap végéhez közeledvén.
Felkaptatunk végre a vár kapuihoz, ahol két szakállas, ráncos őr állított meg minket.
Bár a rendfőnök megbízásának nagyon örültem, annak már kevésbé, hogy ennyire északra szólított a feladat. Már minden tartalék ruhámat magamra vettem, amit még az utazó köpenyemmel is megfejeltem, így aztán állig bebugyolálva álldogáltam a karavánnal uticélunknál, alig várva, hogy valami meleg helyen életet leheljek a végtagjaimba, erre meg ezek…..
- Isten hozta önöket! Csak egy gyors kártevőkeresés és már mehetnek is befelé. - mondta rekedtes hangján az egyik lándzsás öreg, aki maga elé kérette az összes kereskedőt, míg a másik egyesével felnézett a szekerekre.
A beszédesebb katona hozzám lépett és felhúzta a szemöldökét, majd még közelebb lépett hozzám.
- Hát a fajtádat meg mi hozta ide, átkos?
Fogalmam sem volt mit értett az őr kártevőkeresésen, de boldog lettem volna ha sietnek, de ehelyett még engem is kiszúrt magának. Miután lovag tanoncnak álltam, már kevésbé szóltak meg a fajtám miatt, de azért még előfordult, most azonban meglepett a fickó hozzáállása. Eszembe jutott, hogy nem látja a Dracone egyenruháját.........
- Talán rosszul ismerem a törvényt és tiltja valami vagy valaki, hogy erre járjak? - felejtkeztem el még a hidegről is, ahogy szavai megütöttek.
A férfi, szürke arcszőrzete alatt mintha elfintorodott volna, majd megrázta a fejét, ám lándzsáját továbbra is szorosan markolta.
- Feltételezem katona volnál? Az most úgy is jól jön. Mutasd a fegyvereid és mehetsz is befelé.
Elképzelhető, hogy a fáradtság és az unalom volt a fickó motivációja, mert nem feszegette tovább a dolgot, rám meg újult erővel tört rám a hideg és az út nyomora, így egy nagyobb sóhajjal elengedtem én is a feszültséget.
- Valami olyasmi! - nyitottam szét egy fintorral a köpenyt, megmutatva alatta a fegyvereimet és a rend egyenruháját, remélve, hogy egy pillantás elég lesz neki, mert azonnal belém mart a hideg. - Megbízatással jöttem az uradhoz a rendfőnök utasítására. - vált határozottá a hangom.
Az egyenruhát meglátva az öreg szeme úgy kikerekedett, hogy majd ki is esett gödréből, ha nem is pislogott volna mellette sűrűn. Hitetlenkedve mért végig még egyszer, tetőtől talpig, majd hátrébb lépett egyet.
- Hát maga sem egy mindennapi látvány. Ordo Draconis? -kételyei azonban nem múltak el és gyanakvó tekintete ismét visszatért. - Láthatnám azt a megbízatást?
Eközben társa felé intett jó nagyot, hogy az is jöjjön vissza ő is megszemlélni.
Ha nem fagyott volna el az arcom, akkor most még el is mosolyodtam volna, hiszen számítottam valami ilyen reakcióra. Nem először tapasztaltam meg. Nem sok sötét elf szaladgált az egyház szolgálatában és még ritkábban keresztes lovagként, mondjuk én még mással nem is találkoztam..... Na jó, még nem voltam teljes értékű lovag sem, de már majdnem....Viszont a kérésére megráztam a fejem.
- Henrik von Oldersburg saját kezébe adhatom csak. De talán kételkedsz Sangarinus püspök emberében és pecsétjében? - húztam elő a tekercset, de csak megmutattam neki, nem adtam a kezébe. - De hamar dönts, mert, ha megvesz az Isten hidege, akkor az a te lelkeden szárad.
Persze nem kerülte el a figyelmem a tiszteletteljesebb hang se, viszont becsültem, hogy tartotta magát és nem ijedt meg a rangtól, jól őrizte urát.
Odaért a másik öreg katona is és mind a ketten megszemlélték a tekercsen látható pecsétet, mire aztán összenéztek és bólintottak.
- Bocsássa meg a szigorú kérdezősködést, csak tudja, ez a munkánk. - mondta ezúttal a másik, míg az előbbi katona hátrébb sétált és kinyitotta a kiskaput, hogy beengedjenek. - Egyenesen előre, rögtön a tér túloldalán. Nem tudja eltéveszteni. - mutatott befelé.
Nem tudom látták-e már a püspök pecsétjét, de vagy a hangom vagy a hivatalosnak tűnő irat meggyőzte az őrt, vagyis őröket, mert már a társa is mellé ért. Talán ő tapasztaltabb volt, mert hamar megnyílt előttem a kapu. Bólintottam.
- Ez a dolgotok és nem kell a hivatalos hangnem, nem vagyok én akkora úr és ha minden igaz egy darabig maradok is. - azzal belevágtam az út hátralévő részébe, bízva benne, hogy most már tényleg hamarosan melegbe kerülök.
A kapu túloldalán egy hosszú út vezetett felfelé egy emelkedőn, enyhén jobbra kanyarodva, a két szélén végig házak, többségük magas és fából épült, leszámítva a jobb oldalt álló őrházat, ami elsőként emelkedett ki a fal mellett. Az út nem volt kövezve, de a fagy miatt legalább sár sem volt rajta, s a térre felérve már láthatóvá is vált a három legfontosabb építmény ami nem hiányozhatott egy várból sem, sok hasonlót láttam már, így nem ért semmi meglepetés. A jobb oldalon egy kisebb templom, a bal oldalon egy széles ivó, közvetlenül az úttal szemben pedig a címerrel ellátott és fáklyákkal kivilágított ház, melynek még egy tornya is kunkorodott a hátsó részéből.
A vár csendes volt, a házak többségében sötétség honolt, leszámítva természetesen az elmaradhatatlan kocsmát, ahonnan most is hangoskodás zaja kelt, amit még a szél zörgésén túl is hallottam.
- Na akkor még egy kis erőfeszítés! - koppantottam meg Henrik von Oldersburg ajtaját.
Néhány másodpercnyi várakozás után az ajtó hangos nyekergéssel kinyílt, mögötte egy vékonyka nő állt, fonott barna hajjal és elegáns, népies öltözékben.
- Miben segíthetek? - kérdezte halkan.
Nem számítottam nőre, de azért már nem is jöttem zavarba, ha láttam egyet. Kissé hátrébb léptem, hogy ne tornyosuljak fölé és meghajtottam a fejem.
- Szép napot hölgyem! Jozef Strandgut vagyok az Ordo Draconistól és Sangarinus rendfőnök utasítására jöttem Henrik von Oldersburg várurhoz kívánságára. Bemehetek?
A nő a szája elé kapta a kezét ám toporzékolása elárulta, hogy örömmel látott vendégnek tart.
Lehet, hogy az őröknek nem szóltak, de a nő láthatóan már tudta, hogy várható vagyok, így örömmel vettem, hogy hamar beljebb kerültem a küszöbről és bent, már kellemes meleg volt.
- Jöjjön csak, jöjjön! Azonnal szólok az úrnak. - azzal beljebb is tessékelt és még a köpenyemet is elkérte, mielőtt elsietett volna az egyik ajtón.
Könnyedén és hálásan szabadultam meg a hidegtől és nyirkosságtól nehéz viselettől.
- Köszönöm! - sóhajtottam, majd, ahogy eltűnt az ajtó mögött, gyorsan levertem a sarat a csizmámról és kíváncsian néztem körül.
A ház belülről tágasabbnak látszott, mint kívülről, noha a fogadószoba, gazdagabb helyeken még szegényesnek is mutatkozott volna. A sár és a por leverésére egy kis kövezett rész állt rendelkezésére a vendégnek, mielőtt a deszkázott padlóra léphetett volna. Onnan két lépésre egy kis asztal és egy szekrény, ahova a leány udvariasan beakasztotta a férfi köpenyét, mellettük egy-egy ajtó a két oldalán. A bal oldali falon csak egy festmény lógott, kicsi, de színes, a jobb oldalit pedig az ajtó dekorálta csupán, amelyen a kisasszony távozott.
Szerény, de rendezett hajlék volt, egyáltalán nem hívalkodó.
Sok időm azonban nem volt arra, hogy körbenézzek, ugyan is hamarosan léptek hallatszottak és a vár ura is előkerült.
- Jozef Strandgut! - hallatszott már az ajtó mögül egy mély, férfi hangja, majd lendületesen be is lépett a szőke hajú, kék szemű, széles vállú férfi. Le sem tagadhatta volna északi mivoltát.
Első pillantásra megtorpant, hiszen nem számított a sötét bőr és hegyes fül látványára, ám hamar túl is tette magát a meglepettségén és széles markát előre nyújtva üdvözölte a vendéget. - Üdvözöllek szerény hajlékomban. Henrik von Oldersburg volnék, eme szerény birtok szerényebb ura. Örömmel fogadlak portámon. Mond csak, kifárasztott a hosszú út?
És ……….a meglepetését is jól leplezte, igazán nem lehetett kivetnivalóm. Felengedett vonásaimon felfelé görbült a szám széle.
- Uram! Nagyon örülök, hogy fogadott és nem tagadom, hogy nem volt sétagalopp ide eljutni, de inkább a hideg, ami kényelmetlenséget okozott. Még szoknom kell. - ráztam meg a kezét.
Őszintén nem gondoltam ilyen barátságos fogadtatásra, mégis csak egy várúr volt......
- Tessék, uram! - nyújtottam át neki a püspöki írást, amiben Sangarinus atyám biztosította a személyem megfelelőségét. - Tudom, hogy nem szokványos egy sötét elfet a rendben látni. - nyugtattam meg.
- Az, hogy nem szokványos, az enyhe kifejezés. - kacagott fel, miközben átvette a tekercset, hogy áttanulmányozhassa, közben viszont nem hagyta abba a beszédet. - A legtöbb itt élő ember még sötét elfet sem látott, nem hogy lovagrendbélit. No de remélem nem voltak túl gorombák veled az őreim. Pont egy hete történt egy incidens, és még eléggé feszültek miatta.
Elsőre megkedveltem a férfit. Annak ellenére, hogy a világ végén és vicsorgó hidegben vezette az uradalmát, láthatóan nem túl fényűzően, mégis természetes vidámsággal tudott nézni a világra és őszinte is volt. Ritka kincs manapság. Én is felszabadultam a diplomácia nem sokat gyakorolt nyomása alól és a mosoly maradt az arcomon. Kíváncsivá tett ugyan, hogy milyen incidenst emlegetett, de nem akartam egyből ezzel lerohanni.
- Ez igaz! – bólintottam ezért hát, majd folytattam. - Az őrei még kedvesek is voltak a megszokotthoz képest, amikor még nem is tudták ki vagyok.
Természetesen eszembe sem jutott árulkodni rájuk.
Mosolyogva visszatekerte a papírt és letette a kis asztalkára. Közelebb lépett hozzám, így a szemünk egy magasságba került, s a férfi megveregette a vállamat.
- Gyere beljebb. Épp vacsorázni készültünk. Remek alkalom lesz, hogy bemutathassalak a családnak. Remélem szereted a húslevest.
A meleg étel említésére majdnem elcsordult a nyálam.
- Köszönöm, uram. - hajtottam meg a fejem. - A kőkeménnyé fagyott birkahús és sajt után, bármit megeszek, egy húsleves maga a gyönyörűség. Remélem a vacsora közben megtisztel azzal is, hogy elmeséli milyen gondja akadt. - jegyeztem meg felbátorodva, miközben vele tartottam.
Henrik úr átvezetett az ajtón, miközben a korábbi, engem fogadó leányzót láttam egy másik ajtón sietősen távozni. Egy szűk folyosó mutatkozott meg az ajtó mögött, s onnan balra vezette a tekintetet, egy kétszárnyú ajtó felé, amely már tárva-nyitva állott, túloldaláról lámpások fénye által megvilágított szoba, és egy hosszú asztal látszott, két alakkal az asztalfő két oldalán.
- Sokat nem tudnék mesélni. Démonok garázdálkodtak a falakon belül. Sok kellemetlenséggel jártak. De legalább örülhettünk, hogy nem holtidézők voltak. - magyarázta, miközben átvezetett a folyosón, a megvilágított helyiség felé.
~ Démonok? Ez igazán meglepőm nem gondoltam, hogy ennyire északon is vannak, talán azért mert úgy véltem befagyna a seggük ezen a vidéken a pokol fattyainak. ~de mivel Henrik nem sokat idegeskedett miattuk, én sem aggódtam túl.
- Fiaim, vendégünk van! Szeretném látni a jó arcotokat.
Nem kerülte el szavaiban az igen erősen megnyomott „vendég” szó, mielőtt félreállt az ajtóból, hogy én is beléphessek. Nyilvánvalóan figyelmeztetésnek szánta, hogy senki ne akadjon ki a fajtámon.
- Amott a bal oldalon legidősebb fiam, Humbert, jobb oldalon pedig Herbert. - mutatott a két fiúra jobbjával.
Mint a ketten kiköpött másai voltak apjuknak, , így ha nem mondta volna, akkor is kitaláltam volna, hogy a fiai azokkal a szőke hajjal és kék szemekkel. Ám míg Humbert a széles állat és vállat is örökölte, Herbert sokkal vékonyabbnak és kifinomultabbnak látszott. Mind a ketten felálltak és bár meglepettségüket nem tudták leplezni, ahogy Henrik, apjuk jelenléte miatt azonnal meghajoltak a Lovagrend tagja, azaz szerény személyem előtt.
- Grethával már találkozott, ő a cselédlányunk, valamint él még velünk egy lovászlegény is, ám ő most még kint dolgozik, feltételezem a karavánnal érkezetteknek segít.
A feleségét, nem említette, talán meghalt, vagy más lehetett az oka, talán majd később kiderül. De ez nem tartozott persze rám.
Meghajtottam a fejem a két fiú felé és főleg Herbertet vettem szemügyre, hiszen ő volt iderendelésem alanya.
- Jó estét, urak! Jozef Strandgut vagyok. - mutatkoztam én is be nekik. - Örülök, hogy megismerhetem Önöket.
- Jó estét. - mondta szűkszavúan az idősebb fiú, szemeivel majd felnyársalva.
- Isten hozta. - üdvözölte a fiatalabbik is, igyekezve minél jobban kihúzni magát, hogy legalább olyan magasnak látszódhasson, mint bátyja. Válla vékonyabb, arca finomabb vonású, szemei még is jobban csillogtak, mint testvéréé. Sokkal figyelmesebben szemlélte a vendék öltözékét, felszerelését, arcát.
Mivel az vagyok, aki, nem nehéz megéreznem, hogy nem egyforma felém a vendégszeretet. Természetesen a fiúk még nem elég idősek, hogy szembeszegüljenek atyjukkal, ezért mindenki megtartja a véleményét, de sejtem már mire fel volt érkezésemnél a figyelemfelhívás. Számomra azonban Herbert az érdekes és úgy látom ő nyitott és nagyon kíváncsi, ráadásul jó kiállású legény még, ha fiatal is még.
- Herbert nemrégiben töltötte be a tizenhatot. - magyarázta Henrik és kezével jelzett, hogy most már leülhetnek a fiúk, akik úgy is tettek, míg apjuk lassú léptekkel az asztalfőhöz sétált. - Humbert pedig a tizennyolcat. Derék legények, igazán büszke vagyok rájuk.
Természetes, hogy büszke volt az apjuk rájuk, bár nekem vérszerinti apám nem adhatta ezt meg nekem, fogadott atyám kárpótolt érte, így értettem miről beszélt.
Az asztal már meg volt terítve négy főre, ám mire Henrik helyet foglalt, Gretha egy másik ajtón keresztül besétált egy ötödik párral is, hogy Herbert mellé megterítsen nekem is, ezután pedig egy szó nélkül kisétált ugyanott, ahol be.
- Könnyítsd meg magad a fegyverektől Jozef! - mutatott Henrik a kétszárnyú ajtó melletti kis fapadra, majd a székre Herbert mellett. - Foglalj is helyet, ha meg vagy.
Követtem az uraság tanácsát és míg Gretha megterített nekem, letettem a kardom és a Draconis köpenyét és megengedem a zekémet is. Most már majdnem, hogy melegem volt.
Aztán helyet foglaltam a fiatalabb fiú mellett, ahogy az uraság akarta.
- Köszönöm! Úgy látom várunk még valakit. - intettem az üres teríték felé, mert nem gondoltam, hogy azt a lovásznak tették oda.
- Gretha csatlakozna még hozzánk... Ha megérkezne a levessel. - kiáltott az ajtó irányába játékos mosollyal az arcán Henrik, a nő hamarosan meg is érkezett, ölében egy kisebb üsttel, benne merőkanállal, hogy mindenkinek szedhessen a tányérjába a leves sűrűbb részéből.
Ritka, hogy az úr, együtt étkezzen a személyzettel, ez további szimpátiát keltett iránta. Úgy láttam jól bánik a szolgákkal és nem tartja nagyra magát.
- Nos tehát, mielőtt imát mondanánk az ételért, had mondjam el nektek, miért is van itt egy lovag az Ordo Draconistól, személyesen. – helyezte két kezét a két fia közelebbi vállára és mindkettejükre komolyan nézett.
- Jozef azért jött, hogy Herbert képességeit felmérhesse. Ha megfelelőnek talál, jó eséllyel lehetsz majd felszentelt kereszteslovag. Ez egy nagyon komoly dolog. - szavait lassan és nyomatékosan ejtette ki.
- És miért nem lehetnék én keresztes lovag? - kérdezte Humbert, kissé duzzogó hangon.
- Azért, mert a te kezedben a vármegye védelmének szervezése van. A legjobb katonája vagy a térségnek, ezért van rád itt szükség. - felsóhajtott, majd elengedi a fiai vállát, hogy hátradőljön és rám nézzen.
Már a leves említésétől összeszaladt a nyál a számban és alig vártam, hogy a hasamban érezzem melegét, de kiderült, hogy még túl kell esnünk a felvilágosításon, mit keresek én itt. Ezek szerint a fiúknak nem volt róla tudomása. Nem lepett meg, hogy Humbertnek nem tetszett, hiszen ő az idősebb fiú, de pont ezért már azelőtt sejtettem a választ, hogy apja felhívta volna rá a figyelmét.
Viszont az uraság még nem fejezte be……..
- A holnapi napon Humbert vezetésével fog indulni egy kis csapat, hogy a helyi riadalmaknak elejét véve, felújíttathassuk az őrtornyunkat a hegyekben. Bizonyára hallott már ön is az óriásokról. Nem feltételezem, hogy igen viszontagságos lesz az oda vezető út, pontosan ezért szeretném ha elkísérnéd a kompániát. Közben pedig gondod lehet arról, hogy felmérd, legkisebb fiam valóban alkalmas arra, hogy soraitok közé állhasson.
Alaposan meglepett ezzel, nem számítottam rá, hogy beledob a mélyvízbe és máris egy újabb út előtt állok. Vajon miért nem itt kell felmérnem a fiú tudását?
Ám mivel fontos, hogy a vidék urának fia a sorainkat gyarapítsa, természetesen nem mondhatok nemet, ráadásul.......veszélytelennek mondja......Hát, ha én is megyek, akkor ez közel sem biztos.
- Szívesen ajánlom fel magam az útra. - biccentettem végül. - Óriások is feltűntek talán mostanában?
- A mi környékünkön nem. De amikor ennyire sok szó beszéli a dolgokat, magam sem hagyhatom figyelmen kívül a fenyegetés lehetőségét. – válaszolt, majd szélesen elmosolyodott és összekulcsolta a kezét az asztal fölött. - Hálás vagyok a segítségéért. Most pedig, ha mindenki kényelmesen leült, kezdhetjük is imánkat.
Gretha is hamar helyet foglalt, miután a fazekat az asztal végébe tette, s ő is összekulcsolta kezét, hogy hálát adhasson az úrnak az aznap esti ételért. A fiúk is hasonlóképpen tettek, s imatétel után már hozzá is fogtak. Természetesen én is velük tartottam, egy rövid ima után lelkesen vetettem rá magam a finom ételre.
Mit ne mondjak, nem maradtam éhen és szerencsére a vacsora után Henrik nem tartóztatott, látta rajtam, hogy alaposan elcsigázott az út, így elbocsátott és Gretha megmutatta a szobámat, ahol egy kis macskamosdás után azonnal birtokba vettem az állatszőrökkel meleggé és puhává varázsolt ágyamat. A kardom ugyan magam mellé tettem, de a fáradtság úgy elnyomott, hogy elaludtam, mint akit agyon ütöttek.

Azt hiszem bolond vagyok... Nem, nem csak hiszem, tudom is. Merő létem arról szól, hogy panaszkodhassak a világ kellemetlen körülményeiről, s ahelyett, hogy a tavaszt valahol melegebb környéken tölteném, helyette bölcsebbnek éreztem Északnak utazni, hogy az ottani szürke világ lakóit is szórakoztathassam kissé, nem beszélve az apadó bukszámról, ami bizony nem volt igazán tele az utóbbi időkben. Ez a munkaköröm átka: mennél többe fordulok meg valahol, annál inkább unnak. S minél jobban unnak, értelemszerűen annál kevesebb pénzecském marad. A megoldás persze adott, hiszen ilyenkor olyan térségbe kell utaznom, ahol ritkábban fordulok meg... De hadd ne magyarázzam, hogy ahol ritkábban fordulok meg, ott bizony nem is kedvelek annyira tartózkodni, mert vagy büdös, vagy hideg, vagy átkozottul nincs arra senki.

Úgy döntöttem, hogy talán a hideg lesz a legelviselhetőbb ezek közül, s így a pusztaföld határának vettem az irányomat, ugyanis az emberek errefelé azért a maguk módján egész gazdagok voltak... Na, nem a közemberek, a kisebb urak! És mivel kevés volt a szórakozás, bizony egy magamfajta alantas művészetet művelő szélhámost is szívesen láttak, én pedig, már csak természetemből is, de nagyon szerettem, ha látnak. A terv tehát adott volt, már csak a kivitelezés váratott magára, s úgy döntöttem, hogy talán a legegyszerűbb megoldást választom: egy karavánhoz csapódom, ahol ugyan sok pénzt persze nem várhatok az utazás alatt, de étkem vélhetőleg fedezik, mert hát aki járt már karavánban, tudja, hogy milyen pusztulat unalmas az este... Nekem pedig, ha jól számoltam, pont volt elég történetem ahhoz, hogy esténként egyet elmeséljek, s a végére ne akarjanak halálra verni, mert ismétlem magam.

Meglepően jól sikerült a tervem  végül, ugyanis az utazás gyorsabban telt, mint azt gondoltam, s bizony térdemig lógott már a sülyöm a sok hidegtől, de valahogy átvészeltem az utazást, aminek azért egy jelentős részében bizony a bor melengette a testemet, s kevésbé a felebaráti szeretet. De azért az is volt persze, hiszen mindenek előtt az emberek nagy szeretőjének tartom magam, ezt pedig legnagyobb részegségeim közepette sem voltam hajlandó elfeledni... Az ilyen megállapításom persze mindig próba elé kerül egy kissé, amikor egy vár falai mögé kívánok bejutni, de talán megszoktam már ezen a ponton. Itt se látott jó szemmel az őrség, s bizony kellett is győzködni őket egy kevéssé, hogy nem Lucifer segglikán tátongó fekély volnék, de aztán némi nyájas hízelgés, meggyőző nyöszörgés, s persze metsző indoklás után sikerült kiharcolnom, hogy bizony ne kelljen a Jóisten hidegének megölnie a várhalakon kívül. Ez persze kis túlzás volt, hiszen a falak mögött is lefagyasztotta a merő húgyot a hideg bennem, de a kocsma már azonnal jobban izgatott, ahol bizony nem csak italhoz tudtam jutni, de étekhez is. Az utazók szűkös levese, s szárított húsa után pedig, igaz őszinteséggel, már csak egy nagy tál főzelékre vagy gulyásra vágytam. Valamire, ami a tüdő mélyébe fagyott levegőt is felolvasztja ebben az istentelen rideg világban.

Egy ideje már bent ültem a tűzhely mellett, s hagytam, hogy picit a kelleténél jobban átmelegedjek. Nem volt sok indokom arra, hogy le is izzadjak a tűz melegétől, de valahogy jól esett kissé az érzés, amit adott, s emellett jobban meg is kívánta némi innivalót, hiszen a tikkadtságnál jobb sörkisérő aligha lehetett. Nyugodt elmélkedésem végül a pocakos fogadós szava zavarta meg, aki csak a feltűnés kedvéért hevesen lobogtatta a karjait.
– Noszt maga honnét jött? – szólított meg, mikor látta, hogy már övé a drága figyelmem.
Sosem vallottam magam különösebben eszesnek, hiszen ha az lettem volna, akkor minden bizonnyal lelkész leszek... De azért bolond sem vagyok, s azért az üres korsó lóbálását bizony ismertem jól, csak úgy, mint bármelyik egyszeri korhely. Igaz, ami igaz, a kocsmában a tűz ingyen volt, a sör pedig nem, de azért az ember lelkét csak a szesz melengette meg, a tűz csak a test fűtésére volt jó, így nem is kellett sokat győzködni.
Nagyot nyögve emelkedtem fel a sámliról, majd még azért megnyújtóztattam kissé a zsibbadt lábam, mielőtt a söntés mellé léptem volna.
– Innen és onnét is kissé. Ezen a cipőmön a Südarden sara. – mutattam a csizmámra, majd a másikra. – Ezen meg a Nordenflussé. Hát kend? Tősgyökeres?
– Háhá! Világjáró! Ritka az olyan errefelé. – nevetett fel a férfi hangosan, majd azonnal tölteni kezdte a korsót. – Én olyan tőzsgyökeres vónék, amennyire csak tőzsgyökeres csak lehet az ember. Ismerek a várban minden lelket, sőt! – mutatott ujjával az egyik asztaltársaságra. – Kettőt abból a bagázsból is. Oszt magát miért pont erre vetette az út? Csak nem az óriások hírére?
– Azt már meg is értem, jó uram. – válaszoltam kedvesen mosolyogva. – Még a vándor is kétszer meggondolja, hogy olyan vidékre utazzon, ahol az egyetlen biztos útitársai a süly és a hideg. Főleg együtt.
Ujjainak mutatására az asztalra pillantottam, ahol kártyáztak éppen. Vonzó lett volna csatlakozni, de nem igazán szerettem volna elveszíteni minden pénzem, s bizony szerencsejátékosnak is csak olyan jó voltam, mint bábosnak: csak akkor ment, ha csaltam.
– Ha éppen úgy adja a dolog, néha kedvemben van északra látogatni. Kevés erre a szórakozás, s a nagy hidegben igen unatkozik a nép, magamfajta mutatványosnak pont ideális. – majd a kérdésére csak megvakartam a fejem. – Hallottam hírét magam is, bár láthatja, hogy nem az a fajta vagyok, aki úgy igazán keresné a bajt: sajnos igen megtalál akkor is, ha nem keresem. Meghagyom az óriásokat a büszke nagy harcosoknak, azokat tán nem is tapossák el azonnal. – majd a férfire pillantottam. – De ha már óriások... Egy óriás korsó sörrel azért megküzdenék, úgy sejtem, hogy egy ilyesfajta csatát tán még meg is nyerhetek.
Való igaz, ez olyan csata volt, amibe ténylegesen szívesen vetettem volna magam. A meleg már kellően felolvasztotta lelkem fagyott földjét, s bizony a fagyás után mohón kívánja ám a folyadékot a parlag. Még a nyál is összefutott a számban, egy finom sűrű északi sör gondolatára.
– Jött volna előző hónapban a karavánnal! – sóhajtott fel, amitől az én kedvem is elment. – A ser akkor még vót dögivel. Na de ne aggódjék, ilyen időkre tartogatom a boromat! Saját érlelésű, de nem szőlőből. Mézből! Ez majd megmelengeti a lelkét.
– No, az is jó lesz, régen ittam jó mézbort, nem olyan gyakori csemege a melegebb vidékeken.
A korsó hamar a pultra került, majd ahogy kissé előrébb hajolt a férfi a félhomályban, azonnal éreztem, hogy vizslatja a képem. Nem bántam, várható volt, hogy idővel azért mégis szerette volna meglesni, hogy mégis miféle szerzettel kokettál.
– A bitangját, hát az arcod félrevezető ám! Fogadjunk az öreg Jozef ördögfajzatnak nézett! No de mondtad, mutatványos ember vagy? Az ide köll mostanság nagyon. – a férfi kedve egy pillanatra látszólag elfogyott, de a tekintete nem tükrözte ezt. – Pont a múlthéten is remegni látszott a nyugton hagyott pohár víz, s az emberek feszültek. Kivéve persze...
A kocsmáros folytatta volna a beszédet, ám ekkor az ajtó kitárult (mit kitárult, majdnem kitört!), s azon egy hatalmas katonaféle jóember lépett be. Elsőre felismertem a fajtáját: savanyú, hallgatag, s olyan, aki ennek ellenére mégsem veri a feleségét... Ha van neki egyáltalán.
– Az biztos, éppen csak oda nem lesett be, ahova a nap nem süt be. De végül meggyőztem róla, hogy csak ocsmány vagyok, nem ürdüng. – válaszoltam, nem figyelve rá, hogy az öreg megtorpant. – Mutatványom az mindig van.
– Arthur! – fordult el tőlem a férfi, a katonaféleséget köszöntve. Nagy, sötét ember volt az, olyan üstökkel, ami inkább szénbe hajlott, nem éjbe.
– Jó estét Gedeon! – válaszolt a férfi pont úgy, mint aki csak annyi jót látott volna a mai estében, hogy élt. Körbepillantott, majd végül felhorkant, elégedetlenségét nem is palástolva. – Csak ennyi?
– Kell több? – szájalt vissza a kocsmáros.
– Kell. – válaszolt neki a katona, látszólag unva a játékot.
– És mutatványos? – mutatott rám, mintha egy vásári medve lettem volna. 
– Ki ez a mutatványos? – mért végig hunyorogva.
– Pontosan, jó uram. – tettem le a korsót, s hajoltam meg kissé, kihúzva magam utána, amennyire a Jóisten engedte. – Ahogy mondta: a mutatványos. Nem csak egy.
Fene se tudta, hogy mit akartam ezzel a közjátékkal, de azért mindig élveztem, ha kissé a figyelem központjába kerülhettem, s emellett végtelen csábító örömet jelentett számomra, mikor egy rangosabb ember idegein játszhattam. Nem voltam jó zenész, de azért ahhoz értettem, hogy meddig lehetett a húrt feszíteni.
– A mutatványos. – mordult fel a férfi, szép tekintetét felém fordítva, majd menten vissza a kocsmárosra. – Bolondozol már megint Gedeon! Mire mennék én a mutatványossal?
– Talán végre megtapasztalnád, milyen érzés mosolyogni? – nevette ki a kocsmáros, amitől hirtelen nekem is jó kedvem lett. Pár pillanatig fel lehetett ismerni a harag elkeverhetetlen jeleit a férfin, majd végül valahogy lenyelte a békát, s a kocsma népéhez fordult.
– Katonák! Jó pénz ütheti a markotokat, ha megfogadjátok a tanácsomat. Holnap gyertek el a várúr házához és tegyétek le jelentkezéseteket kísérőnek az őrtoronyhoz. Bizonyára hallottátok, Engelbert von Sturmburg felújítattni kívánja a rég elhagyatott építményt. Nekem pedig, mint az oda vonuló csapat vezetőjének, kötelességem elegendő kardot szolgáltatni a kísérethez.
Látszólag a felszólalás megtette a hatását, az eddig hangosan kártyázgató csoport (s iszogató népek) mind a férfi felé fordultak, s méregették annak ajánlatát. Nem lett volna meglepő, ha nem akad túl sok jelentkező, ha abból indulunk ki, hogy mégis miféle veszélyes feladatnak tűnt ez? Óriások? Ki a fene akar ilyesmivel szórakozni és játszogatni?
– És mennyi az a jó pénz? – kérdezte az egyik kártyázó, azt hiszem Lukas volt a neve, rendes jóember volt, nem mellesleg panaszkodós is.
– Elegendő, hogy ne kelljen aggódnotok az elemózsiáért egy hétig. – válaszolt kissé önelégülten a férfi, majd sarkon fordult, s elhagyta az ivót. Volt némi érzéke a színpadiassághoz, ez minden bizonnyal felélesztette az emberek érdeklődését egy kissé. A pénz is, de a távozás főleg.
– Kard egy nagy lótúrót. – kelt ki magából a fogadós, diszónként horkantva fel. – Csak kíséret köll, nem kard. Kell neki minden bolhából trollt faragnia. Ne haragudjon, jó uram, hogy így megsavanyította az ostoba Arthur a hangulatát.
Nem izgatott különösebben Arthur ajánlata, ha nem lett volna olyan hangos, talán direkt elengedtem volna a fülem mellett, de ezt nyilván nem tehettem meg, tekintve, hogy közvetlen mellettem óbégatott. Hogy én, őrjáratra, katonának? Hát ki is nevetnének, ha ilyesmi feladatra jelentkeznék: első pillantásra egyértelmű, hogy engem kell őrizni, nem nekem bármi mást... Na megy egyébként is: egy dolgot tudtam csak jól védelmezni, az pedig az italom volt. Az volt a gyakorlatom, hogy a gyomromba rejtettem el.
– Ezt aztán ne sajnálja, jó kocsmáros úr. Ilyen is kell minden városban, aztán ez is csak jó ember a maga módján. – elmosolyodtam, ahogy letettem a korsót. – Igaz, a Jóisten bizony nem két kézzel oszthatta a vidámságát, de ahol egy erény hiányzik, ott akad másik, minden bizonnyal derék ember lehet a maga módján.
Ugyan, higgye el nekem mindenki, roppant hidegen hagyott a gigászi bestiák vergődése, azért egy kissé mégis felkeltette az érdeklődésem egy-egy dolog, ami felmerült, így nem bírtam magammal, s kérdést kellett intéznem a pocakos férfi felé.
– Ez a toronyépítés is az óriások miatt van, jó kocsmárosom?
– A miatt biza. – bólogatott a férfi rosszallóan. – Oly sok helyről hallottuk már, hogy gyünnek, meg mennek a hatalmas behemótok, hogy várunk ura is úgy döntött, bizony meg köll védeni az embereket. Innen kevéssel több mint egy napi járásra van a torony, a legközelebbi hegyorm tetején. Van már elég emberünk, hogy feljavítsuk azt a helyet, de kardunk nem igen. Ezért is olyan merev mostanság Arthur. – pillanatra megtorpant, az ajtót figyelve, majd egy széles mosollyal folytatta. – Mondja csak mutatványos! Lenne e kedve tenni valami jót? Most ötlöttem ki biza, és ha elfogadja, ingyen adok még egy korsóval a borból.
– No, akkor ez bizony jó feladat lehet a markosoknak, ha nekem nem is. – vontam meg a vállam a torony kapcsán. – Ha elég idő eltelik, úgy is minden magát kalandornak valló bolond idecsődül. Lesz itt lándzsa és íj is elég. Ha nem is ma, tán pár hét múlva.
Ahol a baj járt, ott a zsoldosok és kalandorok is. Bizony jól értettek ahhoz, hogy kiszagolják a bűzt, aztán ezeknek a jó népeknek akkor volt igazán dolga, mikor már nyakig ért az elkeseredettség. De ilyen is kellett, nemde? Hiszen mikor a Jóisten megteremtette a világot, bizony ganajtúrókat is készített nagy bölcsességében, olyan is kellett, aki az ilyen bajokból élt meg. 
– Egy ingyen korsó borért még a lelkem is odaadom, kettőért pedig már a testem is az öné. – majd elnevettem magam. – Azzal mondjuk nem sokat lehet kezdeni, eléggé zsibbadós a lábam: semmirekellő egy ember vagyok. .
– No ne mondja ezt! Ön mutatványos! Szava járása is árulkodik róla. Node! Tudja, hogy Arthur vezeti a csapatot. Én meg tudom, hogy pont ezért nem is lesz semmi baja a csapatnak. Csatlakozzon hozzájuk, mint kísérő és tegyen meg egy fontos dolgot! Csikarjon ki egy mosolyt abból a savanyú káposztából! Na, mit szól? – a férfi az asztalra támaszkodott, majd vaskos, kocsmároshoz illő karját előre nyújtotta, várva az alku megszentelését.
– Csak ennyi? – kérdeztem meglepetten, halvány szórakozottsággal a hangomban. – Azt hittem, hogy valami komolyabb feladatról van szó. Ennyit a saját mutatványosi becsületemért is megtennék, ha elkezdett volna heccelni, hogy nem tudom szórakoztatni. – kortyoltam egyet az italból, majd végül elfogadtam a férfi kezét. Erős volt, izmos, illett hozzá. – De talán érdekes kaland lehet ez egyébként is, a jó katonák pedig gyakran nem tudják, hogy a zsoldjukat hova is verjék el. Több történetem, s játékom van nekik, mint amennyit elképzelni tudnának. – pillanatra elgondolkodtam, borostás állam vakarva, majd folytattam. – Aztán persze nem árt, ha van egy-egy jó komám erre is.
– Na ha ezt előbb mondta volna. – válaszolt némi játékos morgolódással. – De nem is baj. Fontos dolog ez Arthurnak, tudja? Közöttünk nem titok, hogy Viktória kisasszonynak udvarol, von Sturmburg lányának. Tudnunk illene, mivel lehetne megnevettetni azt a félkegyelműt, hogy ha esküre kerülne a sor, ne a sápadtsága és komorsága látszódjon Viktória kisasszony szemében. – az ismételten megtöltött korsót a pultra helyezte, majd végül megköszörülte a torkát kissé, jelezve, hogy ennyi elég is volt neki ebből a témából.  – No de ez talán sok is lesz így estére. Igyon inkább! Holnap meg mehet a várúrhoz. Ha pedig úgy érzi, este betérhet, amikor többen is melengetik majd a lábukat, hogy mulattassa a népet.

– Az már igen kár is lenne: az ember könnyezve menjen temetésre, de menyegzőre mosollyal... Pláne, ha a sajátja. – kissé megtorpantam. – Habár a saját temetésre talán nem annyira illendő, ha az ember könnyezve állít be. Nagy rémüldözés lenne abból, s hamar azt sejtenék, hogy hullatáncoltató van a környéken.
A korsót mosolyogva fogadtam, de még volt pár korty az előzőből... Meg egyébként is, kissé kezdte már kikezdeni az agyam az ital, mégis sok volt ez így hirtelen. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem terveztem meginni. Olyat még nem látott a világ, hogy Alberich Fisher elutasított volna egy jó korsó bort.
– Így legyen, holnap mindenképpen tiszteletem teszem itt, s becsalogatok pár embert, már a korsó italokért cserében. – cinkosan kacsintottam a férfire, majd belekortyoltam az italba.
– Na azzal csak óvatosan. – legyintett a férfi. – Ötven hordónyim van csupán és annak ki kell állnia a felmelegedésig! Jut eszembe! Holnap lesz is alkalma, ugyan is kisünnepség lesz a téren. Tudja, minden alkalommal, mikor karaván térül be hozzánk, másnapon megünnepeljük érkeztüket. Múlt hónapban még az atya is tiszteletét tette, ami elég nagy dolog volt, hiszen az öreg lassan fél éve nem dugta ki az orrát az Úr házából. Talán őt is megszórakoztathatná. Vagy inkább ne. Azt mondják nem kedveli a bűvészeket. Maga miféle mutatványokkal foglalatoskodik?
Megvontam kissé a vállam, nem szemtelenségből, leginkább csak kislányos zavaromban: olyat se hallottam még, hogy egy fogadós azt akarta, hogy ne fogyjon el az itala. Igen ritkán jöhet erre nagyobb kereskedőkaraván.
– Pedig igen megköszöntem volna a vendéglátását, de ha ki kell tartania, akkor ki kell tartania. – nevettem kicsit, majd végül válaszoltam a férfi felvetésére. – Tökéletes, talán jobb is egy téren játszani, mint egy kisebb kocsmában. Nagyobbat tudok akkor szórakoztatni.
Hogy mégis miféle művészetet végzek én? Színpadiasan megvakartam a fejem, mintha át kellett volna gondolni a választ, de ezen a ponton már begyakorlott bemutatkozásom volt, amit nem restelltem minden áldott alkalommal elmondani. Az ember ragaszkodjon a saját szokásaihoz, és akkor a saját szokásai is ragaszkodnak majd hozzá.
– Alberich Fischer a szolgálatára, jó kocsmárosom. Az érzelmek mágusa vagyok: egy váltóért csak vigyort adok, kettőért már nevetni is lehet rajtam, háromért pedig már én is nevetek. – kiegyenesedtem majd ismét a korsóért nyúltam. – Elsősorban bábmester lennék, de ha van rá igény, igen csúnyán ugyan, de énekelni is tudok. Máshoz viszont tényleg nem értek.
– Bábmesterünk nem igen volt még. – hallottam a választ, de legnagyobb meglepetésemre nem a kocsmárostól, hanem egy leánytól, akire eddig egyáltalán nem figyeltem fel. Egyáltalán mit keres itt egy gyermek? – Hol vannak a bábjai? Köpenye alatt rejtegeti? Milyen színűek? Miből vannak? Mi a nevük?
A találkozás hirtelen volt, de csak oly hirtelen az is, ahogy a kocsmáros lecsapott a gyermekre, s grabancánál elkapta azt. Igazából nem zavart a jelenléte, de azért hízelgő volt a férfi részéről, hogy ily nagyon foglalkozott a dolgokkal. Szerettem a gyerekeket, jobban, mint a felnőttek zömét. A kocsmáros lánya lett volna? Azt hiszem igen.
– Maria! Mit csinálsz te idelent? És hol a modorod? – szólt reá a férfi erélyesen.
– Bocsánat. – válaszolt a csöpp teremtés, de hozzávetőleg annyi őszinteség volt a hangjában, mint az én bábjátékomban. Szemtelen egy gyerkőc volt ez, a legjobb fajta. Én is az voltam, egészen addig, amíg anyám ketté nem törte a fakanalat a seggemen.. Utána jóval pimaszabb lettem, azt hiszem örömöm leltem abban, hogy nem tud megnevelni sehogy.
Nem tagadom, kellemes meglepetés volt, hogy pont egy gyermekbe botlottam, önkénytelen is mosolyba fordult cserepes ajkam. Az esetek zömében eléggé félni szoktak tőlem, de mikor előkerülnek a bábok, kissé leeresztenek, s a végén már talán meg is szeretnek. Ritka, hogy még báboznom se kell hozzá.
– A csigaházamban hordom őket, hogy meg ne sérüljenek. – válaszoltam mosolyogva. – Leginkább fehérek, de van egy zöld sárkányom is! Tüzet ugyan nem tud okádni, de a maga módján elég csinos. – sárkány ugyan aligha lehetett valójában, hiszen kutyák csontjából szoktam megidézni, de egészen hihető tud lenni, ha ügyesen mozgatom. – Attól függ, hogy éppen mi legyen a nevük. Meglátjuk. Az is lehet, hogy Sárkányölő Szent György történetet mesélem majd el.  – kacsintottam végül a gyermekre, hogy sebesen elhadart kérdéseire én is széthadartam magam. Emberére lelt, ugyanis ha valamihez értettem, akkor az a szó bárminemű kimértségtől mentes ontása volt.
Nem tudom mi ütött belém, de nevetnem kellett egy kissé. Volt valami a gyermekekben, ami kegyetlenebb volt bármely felnőtt gonoszságánál, de kedvességük is túlmutatott bármely benőtt fejű idétlen gesztusainál. Talán az őszinteségüknek köszönhették ezt a furcsa varázserőt. Abból sosem fukarkodtak. Sosem.
– Mindenesetre semmi baj, kisasszony. De nem érdemes a magamfajta idegenekkel szóba állni. – pattanásos képemre mutattam. – A rossz emberek szoktak így kinézni általában. Hallgass atyád szavára, bölcs ember. – biccentettem a fogadós felé.
A leány hallgatott a szavakra, s úgy fordult meg, mint a szellő a Skarstind vad ormain. Valahogy nem igazán voltak illúzióim arról, hogy véglegesen távozott volna... Egy kíváncsi gyermeket még az apja sem állíthatta meg abban, hogy idegenekkel beszélgessen.
– Ez a kis Maria volt? – hangzott a kérdés a háta mögül egy katonától – Hát nem lettek meg a szülei?
A jó kocsmáros csak mélyet sóhajtott, ujjait szája elé emelve jelezve a férfinak, hogy talán nem itt volt az ideje ilyesmiről beszélni. Ezek szerint mégsem ő volt az apja, kissé ostobának is éreztem magam most emiatt, de ezen a ponton mit lehetett tenni. Védelmemre szóljon, hogy első pillantásra a félhomályban tényleg úgy hatott, mintha hasonlított volna a gyermek a pocakos kocsmárosra.
– Szegény Maria még rosszabbul járt mit a legtöbb kisgyerek. – magyarázta halkan a férfi. – A többség tudta, hogy mi történt a szüleivel. De az övéiről senki nem tud semmit. Ha megkérhetem, ne emlegesse a szülőket a közelében.
– Bocsánat, valamiért azt gondoltam, hogy az ön gyermeke. – majd zavaromban belekortyoltam az italba. Nem sokat tudtam szépíteni a dolgokon, meggondolatlanság volt, hogy feltételezésekbe bocsátkoztam.
A lányt szerencsére nem igazán viselték meg a hallottak, s nem kellett sokat várnom, hogy visszatérjen, egy nyűtt kis rongybabát hordozva magával. Próbáltam kedvesen pillantani rá, s nem szánalommal, de azért egész sok erőfeszítést igényelt. Mindig is érzékeny voltam az emberek sorsára. Túlzottan is. 
– Ez itt Zazel. Meg tudod táncoltatni őt is, mint a bábjaidat? Én meg tudom táncoltatni! Megmutassam hogyan? – csivitelte.
– Meg, egy kis előkészület után. De minden bizonnyal nem olyan szépen, mint te. Egy baba mégis a kis gazdájára hallgat a legjobban. – majd tovább mosolyogtam, mert tudtam, hogy mire megy ki a játék. – Megmutatod?
A lány pár pillanatig halkan várakozott, majd bólintott. A babát szépen magához ölelte, mintha csak a saját testének része lett volna, s így pördült meg vele párszor. Gyermeteg volt természetesen, s kissé idétlen is, de a maga bugyuta varázsától elvonatkoztatva egészen ügyes volt. De talán csak a meghatotság beszélt belőlem.
- Így táncol. – mondta a kocsmáros végül a leány helyett, lehet kissé elfárasztotta talán a mozgás?
– Most te. – utasított végül munkára, amire csak rosszallóan elmosolyodtam.
– De persze csak, ha nem bánja. – fűzte gyorsan hozzá a kocsmáros, ismét figyelve, hogy nehogy véletlen rossz néven vegyem a gyermek dolgait. – Ha szeretné a tűzhely elől elpakolhatunk kissé.
A bánás, természetesen, nem volt a tervem része, mi több, ha akartam volna se tudtam volna megharagudni a gyermekre. Az emberek szórakoztatása, ha közhelyes is talán, de nem csak a kenyerem megszerzésének legjobb módja volt, hanem létemnek főgerendája.
– Nagyon szépen táncolt, sajnos én nem is vagyok ilyen ügyes. – mondtam mosolyogva, hol a gyermekre, hol a kocsmárosra. A maga módján nagyon is meghatónak találtam a dolgot, de nem hagytam, hogy igazán kiüljön az arcomra. Hétköznapi tragédia volt ez, a tragédiák legkeserűbbike. Nem az, ahol egy ország királya hal meg árulásnak hála, sem az, ahol egy egyház szakad ketté... Egy olyan tragédia, ahol egy gyermek marad árván. Ez pedig nem érdekli a történetírókat.
Végül megráztam kissé a fejem a kocsmáros kérdésére, s elővettem egy keresztet. Nem azt, amit a templomba hordanak, inkább olyat, amit a magamfajta emberek használnak. Az igazat megvallva nem voltam különösebben csodálatos bábmester, de azért annyira értettem a mesterséghez, hogy egy gyermeket, s egy kocsmárossal elhitessem, hogy tényleg szakértője vagyok a mutatványoknak.
– Nem lesz rá szükség, most kár is lenne elpakolni, majd holnap megmutatom, hogy milyen is az, ha nem csak egy bábbal játszom. – majd nyújtottam a kezem a baba irányába. – De megmutatom, hogy Zazel hogy táncol, ha én kérem.
Kellett pár pillanatig mosolyognom, hogy meggyőzzem a leányt, de így belegondolva az is nagy dolog volt, hogy nem sajnálta tőlem a kis játékát. Elképzelni sem tudtam, hogy vajon mit élhetett át, s lehetséges, hogy ez volt az utolsó kis mementója a szüleiről. Nagyon óvatosan fogtam kezembe, majd mélyen a gombszemeibe pillantottam. Szervusz, Zazel... Nagyon szép kis baba vagy te. Remélem megbecsülöd a kis gazdád.

Nagyon fáradt vagyok ugyan és valószínűleg mélyen alszom eleinte, de a küldetések során felszedett megszokásokat és a fajom által biztosított előnyöket nem lehet félretenni. Szinte azonnal éberen ülök fel, ahogy az első csattanást meghallom. Hallani lehet, ahogy egy szék felborul, egy asztal a falnak lökődik, majd valaki hangosan és igen fájdalmasan felkiált. Mikor beazonosítom a hang forrását, ami a szobámon kívül van, már a kezemben a kardom és már nyitom az ajtót, remélve, hogy nem nyikorog annyira és meg tudom lepni azt, aki a kalamajkát okozza.
Az ajtó a sötét folyosóra nyílik, azzal szemben pedig a fogadó helyiségét látom, ugyan is az ajtót nyitva hagyták, hogy a meleg jobban tudjon a házban áramlani.
Szerencsére a szemem a sötéthez volt szokva, így nem okoz nehézséget a tájékozódás és a dulakodás is elég erőteljes hangokat ad ahhoz, hogy meginduljak a hangok felé, amik bal oldali szoba felől jönnek. Megszaporázom a lépteimet, amikor felhangzik az újabb kiáltás és remélem nem késtem el, így nagy valószínűséggel szembe találom magam azzal, aki hallhatóan menekülőre fogta.
Mivel elég nagy lármát csapnak, akárkik is vannak odabenn, így nem mondhatnám, hogy meglep a felbukkanó alak, ám annál inkább a kinézete, bár nem is tudom mire számítottam...... , az biztos, hogy nem egy tetőtől talpig feketébe bugyolált alakra. A kardom egyelőre csak készenlétben tartom magam mellett, így nem nyársalja fel magát rá, bár a látványomra megtorpan. Meglöknie még azonban sikerül az alacsony, de széles vállú behatolónak, meg is tántorodom az erejétől, de ahogy megpróbál elmenni mellettem, a kardom lapjával a térdhajlata felé csapok visszakézből. Nem szeretném megsebezni, ha nem muszáj, míg nem tudom mi történt, de azért figyelmeztető jel, hogy egy fekete tőr van nála.
- Mi a fene! - morranok fel, ahogy szétárad bennem az izgalom.
A csapástól a férfi meglepetten rogy meg, a lendülettől pedig még el is esik és egészen az ajtóig gurul.
- Hogy az a... - morog indulatosan. Hangja hörgő jellegű, de nem olyan mély, mint ahogy arra számítottam.
Gyorsan feltápászkodik, miközben szabad kezét előre tartva három fénylő penge jelenik meg előtte, s az elsőt azonnal felém is küldi. Eközben az ajtó mögül ismét szapora lépteket hallok.
Sosem veszem biztosra az ütésemet, amíg nem látom a hatását, ezért számítok rá, hogy esetleg visszavág, hiszen elég fürgén mozgott, talán nem sérült annyira.
Még jó, hogy készülök, mert a felém indított penge nagyon fájdalmas lenne, ha célba érne. Gyors vagyok én is, bízom benne, hogy gyorsabb, mint a kése, de mivel látom, hogy van több is neki, már idézem is a következő bűbájokat – egy pajzsot, ami megvéd és egy a látását akadályozót, - hogy megzavarjam és közben a combját célzom meg a kardommal. A penge - hála a gyorsan elővarázsolt pajzsomra - nem ér el.
A támadó, kihasználva a röpke időt, pördül egyet és kirántja az ajtót maga mögött, ám mire visszafordul, látható, hogy kissé pánikolni kezd, hiszen eddigre a látása már valószínűleg homályossá vált, így azonnal kilővi a másik két pengét is, ám a bűbájnak hála pontatlanul, így azok csak a fejem fölött suhannak el, bele a semmibe, veszélytelenül.
A pillanatokon belül rá zúduló pengém eltalálja, ám mivel hátrálni kezdett, így csak egy vágást sikerül ejtenem rajta. Elég ahhoz, hogy a szövetet és a bőrt alatta felsértse, de nem eléggé ahhoz, hogy ne tudjon ráállni. De nyilvánvalóan nem akarja feladni!
- Állítsa meg! - hallatszik mögöttem az ajtóból Herbert hangja, kifulladva, remegve, de haraggal telve.
Vajon mi nyavaját keresett itt ez a fickó? Az kissé megnyugtat, hogy sem a tőre nem véres és a fiú hangja azt mutatja nagyon is életben van.
- Azon vagyok, mint látja! - morranok fel és ismét megpróbálom megszúrni a hátrálót, egy nyújtott lépéssel megtoldva, hogy messzebbre elérjek. Nem akarok halálos sebet rajta még mindig, a fiatalúr sem a halálát kívánta, csak, hogy maradjon, legalábbis én így értelmezem.
A feketébe öltözött alak hátra ugrik, s tőrével hárítja a karddöfésemet, majd amint megérezte, hogy kinn van, szinte azon nyomban futásnak ered a templom irányába.
- A fene essen beléd, hány tőröd van neked! - hördülök fel, aztán már rohanok is utána, mert azonnal menekülőre fogja a sebesülésével nem törődve, igaz, jóformán egy karcolás csak.
Odakint talán még hidegebb van a hajnali óráknak köszönhetően, mint este, a szabad bőrfelület rajtam a fáklya fényében is jól láthatóan gőzölög, de szél legalább nincs.
Félek, hogy a hideg sötétben és az ismeretlen terepen, hamar eltűnik, ezért dühösen utána vágom a kardom, hátha hátba vágja és akkor utolérhetem.
Egyrészt mellém áll a szerencse, mert eltalálom a hátát, ám nem élével, hanem a nyelével, így a penge egy pattanással a keményre fagyott földön landol, a férfi pedig rohan tovább, be a templom melletti közbe.
Jó nagyot káromkodom......, de csak halkan, magamban, ám bárki láthatja rajtam, hogy dühös vagyok. Annyira azonban már benőtt a fejem lágya, hogy nem rohanok fejjel a falnak, bele az ismeretlenbe. Talán még egy évvel ezelőtt is megtettem volna, de ma már nem, ráadásul már érzem a fagyos levegő csípését is, hiszen csak ing és nadrág van rajtam.
Lelassítok és felkapom a kardom, aztán csak nézek az eltűnt férfi után, majd megindulok vissza.
- Nyomorult, gyáva. - mormolom.
Épp csak visszaérek, a szobában már ott van Gretha is, hálóingjében, valamint határozott lépteket hallok az ajtó felöl, sejtésem szerint Henrik az. Eddig nem is foglalkoztam vele, hogy vajon hol van a ház többi lakója, de mostanra úgy látszik csak előkerülnek.
A cselédlány, aggódóan nézi végig a Herberten, nem esett e semmi baja, s az csak morgolódva rázza a fejét, ám mikor meglát engem, azonnal megfeledkezik a cselédről.
- Hol van?
Mivel még mindig dühös vagyok, hogy elszalasztottam a fickót, nem túl sok türelemmel vagyok a kérdés iránt.
- Köszönöm, jól vagyok! - aztán visszafogva magam, mert ez semmin nem változtat, megvárom, míg Henrik is betoppan, aztán folytatom. - Nagyon fürge és jól bírja a sérüléseket is. Elmenekült...a templom felé, bár sérült, ahogy említettem.
Henrik arcán eleinte csak az elcsigázottság látszik, ám hamar felfogja mi is történt és fiához hasonlóan harag önti el az arcát.
- Valaki betört a házamba, hogy megtámadja a fiamat és élve el is tudott menekülni?
Kissé tágra nyílik a szemem, amikor meghallom Henrik kirohanását, bízva benne, hogy nem felém irányul, mivel talán én voltam az egyetlen, aki még időben reagált. Ha nem ébredek fel időben, akkor vagy Herbert-nek esik komolyabb baja, vagy még csak meg sem pillantjuk, nem, hogy megsebesítjük.
- Fogalmam sincs, hol voltak az őrei uram, de nem sok érkezésem volt felkészülni egy merényletre, így igen, sajnos elmenekült. - számolok el magamban tízig, tényleg nem tudván, hol késlekedhettek az emberei.
A visszavágásomat láthatóan elengedi a füle mellett és a szeme a kardomra irányul, amin észreveszi a vért, s mivel nyilvánvalóan nem én véreztem össze, biztosan tudhatja, hogy a támadóé lehet.
- Elkérhetem a kardodat egy percre?
- Tessék. - nyújtottam felé a kardom, nyugalmat erőltetve magamra. - Megvágtam a combján, de nem volt elég súlyos, hogy ne tudjon futni és a hátán is lehet egy szép kis zúzódás majd.
- Köszönöm. Ez pont elég lesz. - zsebéből elővesz egy fehér kendőt és letöröli vele a vért, majd sietősen kinyitja az ajtót és kezét a szájába véve hosszasan füttyent egyet. - Sajnos nem mindig engedhetjük meg magunknak az éjjeli őrjáratokat, vagy az állandóan készenlétben álló őröket. De ha ilyesmi történik, sosem késő cselekedni.
Kíváncsian nézem, hogy mit akar kezdeni a vérrel, bár azért van elképzelésem, hogy akár mágiával is lehet ezzel valamit kezdeni, de nem! Henrik nem ilyesmire készül, hiszen mégis csak északon vagyunk!
- Múltkor is sokat segítettek, és most is sokat fognak segíteni a farkasok.
Hangja ugyan fortyog a haragtól, még is megpróbál nyugodtnak maradni. Nem sokkal a fütyülés után látni lehet, ahogy a főútról siet felfelé az egyik kapuőr, éppen csak a szövetvértjét csatolva magára, majd mikor odaér, Henrik azonnal a kezébe nyomja a kendőt.
- Merényletet próbáltak elkövetni a fiam ellen. Bízd a farkasokra a meglelését, de élve akarom látni a pofáját.
Aztán előkerül az őr és most már kiderül mire is kell a vér. Farkasok! Azért megborzongok és nem is a hidegtől. Én nem örülnék, ha toportyánok loholnának a nyomomban és még vérzek is.
Kissé megnyugszom és elfogadom a magyarázatot is, bár nem jó hír, hogy nincs állandó őrség, de nyilván nem mindennapos egy merénylet, ha ennyire nincsenek felkészülve rá.
Eközben a fiú indulatosan visszasétál az ajtón, hogy pár másodperccel később hangosan dörömbölni kezdjen egy másik szoba ajtaján, láthatóan elég bosszúsan. Nekem még csak annyit sem mond, hogy bikk-makk, pedig talán megmentettem az életét. Nem egy hálás fajta, hiszen nem testőrnek jöttem, hanem inkább bírának.
A szobában csak én és a tétova Gretha marad végül, aki közelebb is lép hozzám.
- Önnek nem esett baja, igaz?
- Nem, nincs bajom, szerencsére, nem bírt a mágiámmal, még ha meg is próbálta. - nézek egy kicsit megenyhülve a lányra a kérdésére. - Az a bátyja szobája? Mit akar tőle? – kíváncsiskodtam Herbert felé biccentve.
- A két fiatalember egymás melletti szobákban alszik, így valószínűleg Humbert lett volna az első, aki Herbert segítségére siethetett volna. - magyarázza a nő, majd megrázza a fejét. - Mostanában azonban gyakran megesik, hogy az idősebb fiú házon kívül tölti az éjszakát. Hálás vagyok az úrnak, hogy Herbert képes volt megvédeni magát, ám ha testvére is itt lett volna, bizonyára sikerült volna elkapni a támadóját.
~ Vagy épp ő lett volna az első, akit ledöf a merénylő! ~ merül fel bennem ez a lehetőség is.
- Azért furcsa, hogy nem járt sikerrel a fickó. - jegyzem meg elgondolkozva. - Elég felkészültnek tűnt és ha meglepte álmában Herbertet, akkor érthetetlen, hogy még csak meg sem sebesítette, ráadásul mágiája is volt. - nézek a dörömbölő ífjúra.
- Herbert! - lépek közelebb hozzá. - Elmesélnéd mi történt?
A fiú abbahagyja a dörömbölést, majd kissé meggörnyed, hogy kifújja magából a mérgét.
- Valaki megpróbált megölni. Valaki, aki nem ismeri a házat olyannyira, mint mi, akik itt élünk.
Arrébb lép az ajtótól a másikhoz, majd benyit, hogy megmutassa saját hajlékát. Átlépve a küszöböt rálép egy deszkára, majd ránehezedik a mellette lévőre, mire az halkan megreccsen.
- Nem vagyok túl jó alvó, így egy ilyen nyekergésre felébredek. Amikor megláttam, hogy egy ismeretlen állt az ajtóban tudtam, hogy nem hezitálhatok.
Beljebb lép és egy pattintóval meggyújtja az egyik lámpását az asztalán. A szoba rendezett, kevés tárgy van benne, a falakon is mindössze csak három pajzs a dekoráció, egy pedig félrehajítva az ajtó mellett hever. A fiú rámutat.
- Az a pajzs az ágyam fölött lógott. Azzal estem neki a támadómnak.
Ha mást nem, legalább kizökkentettem a mérgelődéséből, de teljesen érthető magyarázatot mond, amiről meg is győződhettem, ahogy követem a szobájába. El kell ismernem, hogy jól feltalálja magát, kitartott addig, míg segítség nem érkezett, bár sejtésem szerint, meg amilyen vehemenciával verte az ajtót az előbb, ezt nem tőlem várta.
- Jól csináltad! - biccentek felé. - De nem haragudhatsz azért a bátyádra, hogy nem volt itt, hiszen egyrészt nincs megbízva gondolom a védelmeddel, mint egy testőr, másrészt senki nem számíthatott erre, vagy tévedek?
- Nem, nem téved. - a fiú arca megenyhül, vonásai lágyabbá válnak, majd megdörzsöli a szemeit. - Humbert az akire mindig számíthattam, ha baj volt. Sokszor még akkor is, amikor nem. Most viszont nagyon örültem volna, ha itthon lett volna. A támadó bizonyára csak azért fogta menekülőre, mert tudta, hogy túl sok zajt csaptunk. Ha nem gondolt volna a saját biztonságára...
Mély levegőt vesz és mellkasához szorítja a kezét. Látszik rajta, hogy csak szorítja az ingét olyan görcsösen, hogy ne látszódjon a remegése.
- Jozef. Ne haragudj, de adnál nekünk néhány percet? – hallatszik hirtelen az ajtóból Henrik hangja. Bizonyára végzett már az őrnek adott utasításokkal, így épp időben ér ide, hogy ne legyen kínos a helyzet. Pedig én megértem Herbertet. És nem is ítélem el érte, hiszen a családja legkisebbjeként eddig mindenki vigyázott rá. Még nem sokat látok a képességeiből, de ez semmit nem vont le abból, hogy jó lovag lenne belőle és főként nem az, hogy a sokk most kezd kijönni rajta. Nekem nem volt szerető családom, aki mellettem állt volna, engem az élet és Norven atyám edzett meg, de nekem sem ment egyik napról a másikra.......
- Biztos vagyok benne, hogy ő is bánni fogja, hogy nem volt itt. – mondom még csendesen, látványosan inkább a pajzsot nézve a földön, mint a remegni kezdő fiút.
- Természetesen uram, a szobámban leszek, ha esetleg még szüksége lesz rám, már úgy sem hiszem, hogy nagyon tudnék aludni. - biccentem meg a fejem és el is indulok.
Odakint a folyosón Grethaba botlok, aki láthatóan elég bizonytalan még. Azonnal közelebb lép aggódó tekintettel.
- Hogy van Herbert?
Mosolyogva állok meg, hogy megnyugtassam ebben a férfiaktól nyüzsgő házban.
- Jól van, csak most jönnek ki rajta az események, de szépen megállta a helyét. Maga tudja, hogy hol van Humbert? Csak nem valami hölgy van a dologban? - tippelek, hiszen miért is mászkálna el egy ifjú éjnek évadján......
A nő megkönnyebbülten felsóhajt, majd elmosolyodik.
- Úgy hiszem igen, bár ezt ő még nem vallotta be nekünk. Henrik úr nem igazán áll a nyakára a válaszért, így csak feltételezni tudjuk. - kicsit összébb húzva magán a hálóingjét és megremeg. - Megyek teszek még a tűzre. Hozhatok önnek egy teát Herr Strandgut?
Nem ismerem még a családot annyira, hogy másra gondolhatnék és Gretha is megnyugtat, hogy jó irányba tapogatózom. A felfokozott izgatottság már engem sem melegít, így kezdem érezni a hűvösebb levegőt, ráadásul nem is sokat pihentem, csak épp egy kicsit aludhattam mikor kitört a csetepaté és ez kezdi éreztetni a hatását.
- Azt megköszönném. - mondom neki egy hálás mosollyal. - Aztán talán még tud pihenni kicsit.
Ha elmegy a lány én is belépek a szobámba és leülökm az ágyra, igyekezve kidörgölni a fáradtságot a szememből, míg megjön a tea. A kardot magam mellé teszem, emlékeztetve magam, hogy majd még meg kell tisztítanom.
Gretha néhány perccel később visszaér, majd azonnal távozik is, hogy előkészítse a korai reggelit a családnak. Hálásan veszem át a forró italt a lánytól és lassú kortyokban iszogatom, ami jól le is nyugtatja az idegeimet. Az ablakon kinézve látom, ahogy az ég alja világosodni kezd és a teával együtt az ólmos fáradtságomat is viszi magával. Azért jól esik kinyújtózni még egy kicsit. A kopogásra azonban már számítok, hiszen csak idő kérdése volt.
- Ébren vagy Jozef? - kérdezi Henrik a túloldalról.
- Igen, uram, jöjjön csak beljebb. - válaszolom rögtön, már teljesen felöltözve.
- Áh, nagyszerű. - lép beljebb, ám az ajtót nem csukja be maga után. - Megpróbáltam beszélni a fiammal a mai kimenetelről. Tudod, a toronyhoz. De sajnos ragaszkodott hozzá, hogy tagja maradjon a csapatnak. Humbert is veletek lesz így nem féltem őt, mégis...
Hátrafordul és kihajol a folyosóra körülnézni, majd vissza tér a tekintete rám.
Ha engem kérdez valaki, akkor fogadok is rá, hogy Herbert nem fog visszakozni, hiszen láthatóan bizonyítani akar, mind az apjának, mind a bátyjának. A történtek miatt azonban nem csodálkozom, hogy az apjuk nem örült a hírnek, hogy az utazás megtörténik, de a merénylő nincs meg.....
- Nem mint a várbirtok ura, hanem mint a fiaim apja, szeretnélek megkérni, hogy vigyázz rájuk. A keresés nem járt sikerrel a falakon belül, így feltételezhetjük, hogy a merénylő a falakon kívül van. Ki fogjuk terjeszteni a keresést, de ha nem járunk sikerrel…….
Arra is fogadtam volna, hogy erre meg fog kérni és természetesen, ahogy az útra sem, erre sem mondhatok nemet, ráadásul most már személyes elszámolni valóm is van a tettessel.
- A merénylő képzett volt. - bólintok az eltűnésére. - Természetesen számíthat rám uram, figyelni fogok, de tudja vagy sejti esetleg, hogy miért akarta megölni a fiát a támadó, vagy egyáltalán mi lehet a háttérben? Úgy láttam az emberek kedvelik a családját és, hogy őszinte legyek, ennyire északon, még ellenlábasra sem gyanakodnék, akinek a birtokára fájna a foga..... - kérdezem tőle tényleg őszintén.
- Nos, ez az, ami engem is zavar. Minden találkozón igyekszem a legjobb kapcsolatot ápolni a szomszédos birtokok nemeseivel, nem is beszélve a fővárosi kapcsolataimat. Nagyon úgy sejtem, hogy itt aljasabb célok húzódnak meg, mint hatalmi játékok. - tenyereit idegesen összedörzsöli, majd fejet hajt előttem, ami azért meglep. - Köszönöm, hogy vigyáz a fiaimra. Ha megbocsát, nekem most mennem kell. A keresés nem hagyhat alább. Humbert is nemsokára hazatér, aztán egy reggeli után összeszedik a csapatot és el is indulhattok.
Hát ez a küldetés nem épp úgy alakul, ahogy a püspök vagy akár én elképzeltem, de hát sosem hátrálok meg, ha egy kis kaland mutatkozik a láthatáron és ez most ráadásul vérre megy……..

Miután a vár ura távozott már pirkadt az ég alja. Már nem volt értelme aludni, így kiballagtam az udvarra és bár minden porcikám tiltakozott ellene, megmosakodtam a kútnál. Az biztos, hogy segített kimosni belőlem minden fáradtságot. Vacogva, de felélénkülve tértem vissza és miközben öltöztem, hallottam, hogy megérkezett az idősebb fiú – eléggé lefáradva, - és megbeszélte a család az éjszakai dolgokat. Örültem, hogy ebből kimaradtam és annak is, hogy hamarosan Gretha tálalta a reggelit, eléggé megéheztem.
Köszöntöttem a három férfit és leültem, amikor megjelent a lovász, Karl és kissé megilletődve bemutatkozott.
- Üdvözlöm. Nem volt még lehetőségünk találkozni, amiért elnézését kérem. A nevem Karl. - fejét meghajtja a lovag előtt.
- Hosszú éjszakád lehetett fiú. - üdvözölte Henrik, és intett, hogy üljön le ő is az asztalhoz, amin már ott gőzölgött a meleg kása, és a frissen sütött kenyér.
Nem éreztem, hogy a fiúnak bármiért is elnézést kellett volna kelnie, így barátságosan biccentettem felé, de felkeltette érdeklődésemet, miért volt hosszú az éjszakája, talán ő is az üldözőkkel tartott, vagy a fiatalurat kísérte a kalandján?
- Megkérdezhetem, hogy mi volt a virrasztás oka, vagy indiszkrét lennék? - néztem rá kérdőn.
A fiú kissé meghunyászkodva húzta össze magát, először urára pillantva, majd vissza rám.
- Nos... A karaván lovaival foglalatoskodtam. És egymagam sajnos nem tudok oly gyorsan dolgozni, ennyi állattal, így nagyon későn sikerült csak végeznem. Akkor pedig már nem akartam feljönni, mert a reggeli etetésre úgy is vissza kellett volna mennem, szóval...
Karl lenyelte szavai végét, mintha kissé zavarba jött volna a kérdéstől, aminek talán a jelenlétem lehetett az oka?
Nem nagyon értettem a zavar okát, bár a tippem közül egy sem vált be. Ettől függetlenül nem volt bennem gyanakvás, hogy igaztalant állítana, annál több értetlenség.
- A te hibád, hogy nem kérsz segítséget. - morgott Humbert, majd megugrott, ahogy a lábához kapott az asztal alatt.
Szinte a számból vette ki a szót, aminek én is hangot adtam, mert nem tudtam miért olyan nagy szó a segítség, amiért még valaki a fiút bokán is rúgta, ha jól sejtettem hirtelen rándulásának okát.
- Miért bajlódtál egyedül azokkal az állatokkal, hiszen a karaván eddig is gondoskodott a lovairól, csak meg kellett volna mutatni a helyet, ahová bevihetik őket, a többi az ő dolguk, vagy ennyire elkényelmesedtek az út végére?
Az asztal fölött egy rövid pillanatra a némaság hideg leple lebegett, mígnem Henrik törte meg egy harácsolással.
- Nos, itt északon a hideg levegőhöz meleg vendégszeretet társul. Mindig igyekszünk a kereskedők kedvére tenni, mert ha nem tennénk, nem jönnének. Ugyanakkor a saját lovaink egészségére is ügyelnünk kell, így minden lovat át kell vizsgálni, mielőtt az istállóba állítanának. - jobbjával megdörzsölte az állát és égkék szemeivel Karlra meredt. - Régebben több emberrel végeztettük ezt a munkát, ám akár csak az őrséggel, a lovászokkal is hasonló a helyzet. Nincs elég. Karl mestere a csillagtalan éjszaka alatt veszett el, de már azelőtt is sokakat elvesztettünk a lángokban és a helyi katasztrófákban.
Ismét megköszörülte a torkát, majd összecsapta a tenyerét.
- Na de ne a gyásszal mérgezzük elménket! Nagyon fontos nap a mai. Együnk, hogy felkészülhessünk rá!
Hát......ez felettébb érdekes. A kérdésemet ártalmatlannak gondoltam volna, de úgy látszik valami lappangott a dologban, amit nem akartak egy idegen orrára kötni, legalábbis erre következtethettem az ezután hirtelen megfagyott hangulatból. A magyarázat is elég érdekfeszítő volt ahhoz, hogy legyen egy csomó kérdésem, de tiszteletben kellett tartanom a házigazda kívánságát, hogy ejtsük a témát és különösebben nem éreztem, hogy az én dolgomhoz köze lenne, ezért nem feszegettem tovább.
- Élnézést kérek, ha olyasmibe ütöttem az orrom, amihez semmi közöm, minden bizonnyal a kufárok nagyra értékelik a segítségüket. - bólintottam.
Kellemes illatok szállingóztak már a levegőben, hogy az étel töltsön el a továbbikban kíváncsisággal, na meg az utazásunk is egyre közeledik. Azért kicsit jobban megnéztem magamnak Humbert, hiszen ha nem pihente ki magát, az megnehezítheti ezt az utat. De az előbbiek után már nem lett volna jó rákérdezni.
Henrik biccentett egyet és keze intésével jelzett Grethának, hogy már tálalhat is. Elsőnek természetesen a ház ura kapott, majd a legidősebb fiú, akinek szőke haját aznap valószínűleg még nem látta fésű, arca azonban tiszta volt. Egy pillanatra elkapta a tekintetemet, ám nem reagált rá jelentőségteljesen.
Türelemmel vártam a soromra, miközben tartottam Humbert cseppet sem barátságos tekintetét, amiben egyáltalán nem volt az éjszakai kalandjának fáradtsága, ami azért, ha nő van a dologban elég meglepő.......
Na, de az ő dolga, csak azt nem értem, miért ennyire elutasító szerény személyemmel szemben, vagy a fajommal van baja? Ez érdekes út lesz, ha ez van a dologban. Megtanultam már megvédeni magam az ilyenektől.
A friss kenyér kellemes ropogással tört hat részre, s lett szétosztva mindenki között, majd egy gyors hála után csendesen megreggeliztünk.
A reggeli után a fiúk gyorsan a saját szobájukba mentek készülődni, miközben Gretha és Karl elpakoltak az asztalról. Én is mentem, hogy melegen felöltözzek és magamhoz vegyem az úthoz szükséges dolgokat.
Mikor újból előkerültem, minden meleg holmit rajtam volt, persze azért figyelve arra, hogy képes legyek mozogni, ha váratlan meglepetés érne minket. Fegyvereim megtisztítva lógtak az oldalamon.
Hallani lehetett, hogy sokan vannak az épület előtt, valószínűleg a csapatunk és a kíváncsi helyiek. Igyekeztem kifelé, mert nem akartam, hogy rám melegedjen a ruha és Bársonyt is meg akartam még nézni.
A helyiek igen meglepődtek, amikor kiléptem az ajtón, s a beszélgetések hamar el is haltak.
Nem is gondoltam rá, hogy én leszek az első, aki kikerül a házból, ezért kissé zavarba is jöttem a tekintetek kereszttüzében, ám hamar felszabadultam, mert hála az égnek megjelent Henrik.
- Adjon Isten jó reggelt! Hát itt nincsen senkinek se dolga? A fiúk jól vannak, nekünk viszont az emberek kellenének, akik ma utaznak a toronyhoz! Szóval... - kezével hessegető legyintéseket végzett. - Minden kérdést megválaszolok este! Addig viszont tessék menni a dolgok végzésére!
És a csőcselék nagyja morgolódva de megértően kacarászva távozott, hogy rendbe tegyék a helyet.
Akik maradtak, nem voltak sokan, olyan tízen - de hát már megtudtam, hogy kevesen vannak ezen a településen valamiért, - de azok közül legalább féltucatnyian fegyverforgatónak tűntek legalább.
Egyiküket, az őrt megismertem éjszakáról, hatan még felvértezve bőrpáncélban és szövetruhákban, lándzsákkal és íjjakkal. de a civileken, akik négyen voltak és a nőn meglepődtem, ám hamarosan kiderült, hogy mi a szerepük.
- Veled mindjárt beszélek. - mutatott Henrik a katonára, majd hozzám fordult. - Ők lennének a kis csapatotok. A hölgy Maria és a három legény a fiai. Ők lesznek a kőmívesek, akiket elsősorban kísérni fognak a katonáink. Előre is bocsáss meg nekik a különös kérdéseikért. Bizonyosan lesz majd egy pár.
- Ó, így már értem a fegyvertelenséget. - mosolyodtam el és megbiccentettem a fejem, mind a katonák, mind a kőműves család felé. - Jozef Strandgut fegyvernök, szolgálatukra. És, ha tudok, szívesen válaszolok a kérdésekre.
Legalább lesz egy kis szórakozás is az úton, már, ha az éjszakai merénylők kiagyalója is így gondolja.
A társaság bizonytalanul viszonozta a biccentést, majd elég hamar előkerült Herbert és Humbert is. Mind fémlemezes páncélban és karddal, pajzzsal.
- Reméljük a merénylő nem fogja úgy gondolni, hogy fényes nappal egy csapat állig felfegyverzett katonának essen. - mondta az idősebb fiú és előre sétált, hogy gyors utasításokkal rendezze a katonákat és elkezdjék a menetet a főkapu felé.
- Készen állunk rá. - bólintott a fiatalabbik is, és követte a társaságot.
- Hát az attól függ, hogy ki az a merénylő vagy a megbízója és mennyire elszánt. - jegyeztem meg az idősebb fiú szavaira. - Nem vagyunk azért annyira sokan és kihasználhatják a meglepetés erejét.
Nem akartam letrompfolni, vagy kétségbe vonni a szakértelmét, de a látottak alapján az ittenieknek nem sok tapasztalata volt a taktikás harcban......
- Ha kérhetlek Herbert, az úton, ha lehet maradj a közelemben. - mondtam csendesen a fiúnak, hiszen jobb a kellemetlen meglepetésre számítani, mint bízni az erőfölényünkben.
A kőmíves család kissé hátramaradt, hogy a szekeret átvizsgálják és letakarják, majd a lejtőn, óvatosan lefelé gurítsák.
- Szóval Herr Strandgut... - közelített meg az egyik lándzsás katona már a kapukon kívül. - Igaz, hogy a fajtájuk gyakran fogyaszt emberhúst?
Igaza volt az uraságnak, majdnem elestem a saját lábamban a megdöbbenésemben a kérdésre.
- Hogy mi......? Ezt meg honnan a búbánatból hallotta? - kérdeztem és láthatta az arcomon a döbbenetet. - Ez borzasztó nagy ostobaság, mert bár pici koromtól kezdve emberek között éltem, azt biztosan mondhatom, hogy ez nem igaz.
~ Édes jó Uram, ilyeneket gondolnak a sötét elfekről az emberek???? ~
- Hát tudja itten sokan ezt hallják. - vonta meg a vállát. - Bár, ha templomos, akkor bizonyosan nem ehet embert.
Egyre jobban elámultam, aztán kissé furcsálkodva néztem rá, hogy ezt most komolyan mondja, vagy csak tréfálkozni akart velem? De hát nem lehetett kinézni belőle egy ilyen értelmet, ahogy jobban szemügyre vettem. Tehát nem vettem magamra a sértést, hogy templomosnak nevezett, csak kijavítottam, hiszen a türelem a gyengeelméjűekkel szemben kedves az Úrnak.
- Keresztes lovag, nem templomos, a templomosok az eretnek Délieket szolgálják. - világosítottam fel.
A kaputól néhány méterre, ahol a kisebb házak álltak, megállították a szekeret és hárman elmentek, hogy kihozzák a lovakat a közeli istállóból, ám előtte még megkérdezték, hogy hogyan nézett ki a lovam, hogy azt is ki tudják hozni.
Herbert mellém léptetett, hiszen nem akart rossz képet mutatni magáról és látta, hogy még mindig az ostoba kérdésen ámuldoztam. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát a helyzettől.
- Mondja csak Herr Strandgut, magából hogyan lett keresztesrendbéli? - kérdezte, hogy az időt elüsse, míg lovát felnyergelik és kihozzák.
Természetesen nem azonosítottam védencemet ezzel a tudatlannal, ezért értékeltem, hogy próbálta elterelni a szót.
- Az....emberek - nehéz volt annak neveznem azt a nyomorultakat, - akik megtaláltak és akiknél éltem kis koromban, északiak voltak, aztán beadtak a papneveldébe, végül onnan kerültem a Draconis rendhez, a rendfőnök kezeihez. - magyaráztam el röviden pályafutásomat.
- Értem. - bólintott, ám néhány dolog továbbra sem hagyta nyugodni és látszott rajta némi aggodalom. - És a kiképzése mennyi ideig tartott?
A katonák időközben összeverődtek a kőmívesekkel, hogy kis beszélgetéssel és hangos nevetgéléssel üssék el az időt, Humbert azonban nem tartott velük. Ő inkább testvére közelében maradt, félfüllel figyelve a beszélgetést.
Éreztem az őszinte érdeklődést a fiúban, ezért szívesen meséltem neki, persze nem a rossz dolgokról, hiszen ami a papneveldében történt nem tartozott ide. Az azonban nem kerülte el a figyelmemet, hogy a fegyelem nem volt az erőssége a csapatnak, mindenki élénk beszélgetésbe merült, a környéket senki nem figyelte. De hát a vezető Humbert volt, nem akartam beleszólni a dolgába, ezért a mesélés közben, fél szemem a tájon volt.
- Azt mondanám, hogy szinte gyerekkorom óta, hiszen papként is tanultam fegyverhasználatot és mágiát is. Mikor Norven püspök a szárnyai alá vett, akkor tőle is rengeteget tanultam. Sangrinus rendfőnök mellé csak alig másfél éve kerültem, természetesen itt már nagyon komolyan veszik a kiképzést, a kötelező imák mellett szinte az egész nap gyakorlatozással telik, bár én elmondhatom, hogy szerencsés vagyok, sok küldetésben vehettem közben részt. - vettem bővebbre a magyarázatot.
Nem akartam elvenni a kedvét, de tudnia kellett, hogy a lovagoknak nem fenékig tejfel az élete.
- És Ön, Herbert miért akar lovag lenni, vagy csak a kötelességét akarja teljesíteni apjaura iránt? - kérdeztem vissza én is.
- Bizonyítani akarok. - mondta magabiztosan a hegyek felé meredve. - Bátyám remek katona, apám nagyszerű vezető. Nem hozhatok szégyent a családomra. Nem is beszélve a felelősségeimet, melyeket be kell majd töltenem.
A környéken hatalmas nyugalom volt, a fákat lengette a szél, a házak ablakai és ajtajai mind zárva voltak, s a messzi távolban már látni lehetett néhány felhőt is, amely talán esőt is hozhatott magával, de mozgást nem lehetett sehol se látni. Legalább is, amíg a lovak meg nem érkeztek addig nem.
Humbert volt az első, aki a lováért ment és hangosan utasította a többieket is, hogy ugorjanak fel, mert nincs sok idejük, s azok kérdés vagy hezitálás nélkül meg is tették.
Bársony örömmel nyihogott fel, amikor meglátott és én is boldogan vakargattam meg az orrát.
- Sajnos nem tudtam hozni finomságot, de ígérem bepótolom. - suttogtam a fülébe.
Láthatóan jól tartották, pihent volt és jól lakott.
Herbert pont azt a választ adta, amire számítottam. Sokban hasonlított rám, persze csak arra az időre gondolok, amikor atyám maga mellé vett. Onnantól én is végig azon voltam, hogy bizonyítsak neki és büszke legyen rám. Herbert volt a legfiatalabb, érthető, hogy ő is meg akarta mutatni, hogy ér valamit és ezzel tisztában is volt.
Közben egy lovat a szekér elé fogattak, a mestercsalád pedig azt kísérte.
- Na jól van urak, hármat kérek előre, hármat hajtóba! Herbert, ti meglesztek a jobbon ugye? - szólt hátra lováról Humbert, s mikor látta öccsét bólintani, egy erőltetett vigyor villant meg az arcán, mielőtt előre fordult volna. Én is bólintottam az idősebb testvérnek, hogy jó lesz a jobb oldal, hiszen
Mire elindultunk meg kellett vallanom, hogy Humbert is kivívta elismerésemet. Mégis csak tudta, hogyan kell biztosítani a csapat biztonságát, tehát rosszul mértem fel. A tanulság: nem szabad elhamarkodott ítéletet hoznom és ez igaz lesz Herberttel kapcsolatban is.
- Tudom, hogy bűn az irigység... - folytatta Herbert, ezúttal lóhátról. - De időnként nagyon irigylem fivérem sorsát.
Szemem Herbertre kaptam a szavaira.
- Miért irigyli? Lovagként is sok dicsőségben részesítheti a családját, Bátyjának meg ott van egy uradalom terhe a vállán, ezt szeretné? Különben meg semmi ilyen nem látszik magán..... - néztem bele a szemébe.
Valószínűleg csak egészséges vágyai voltak, semmi más.
- Ó nem. - a fiú elkuncogta magát. - Én a biztos jövőjét irigylem. Ő tudja mire számíthat az élettől. Tudja mit adott neki az Úr.
Én is elmosolyodtam, mert kiderült, hogy van ész is abban a csinos fejben, nem kerget vágyálmokat a lovagi élettel kapcsolatban.
- Látja, ebben igaza van. A mi életünk tele van bizonytalansággal, csak az Úr áldása és kegye a biztos, de hogy mit tartogat nekünk a jövőre nézve, azt nem tudhatjuk. Viszont van akiket pont ez hoz a sorainkba, hogy bármit sodorhat elénk az élet és semmi nincs kőbe vésve. - szélesedett ki a mosolyom, hiszen én is éppen ebben találtam meg a helyemet. papként vagy inkvizítorként nem kaptam volna meg, ami a szívemben és lelkemben dolgozott.
Rövid kaptatás után végre egyenes útra értünk és megkezdtük a monoton utazást a Skarstind ormai irányába.

Kezembe fogtam hát a babát, s kissé felmértem, hogy vajon van-e rajta olyan szakadás, ami mozgathatatlanná tenné. Örömmel konstatáltam, hogy habár nyilván nem bábnak való a rongyból készült játék, de eredendően semmi sem akadályozza azt, hogy elegendően mozgatható legyen az öt fő pontján. A keresztet végül magamhoz vettem a kabátom aljából, s öt laza, kissé hosszabb zsinórral felkötöttem a tagjait, na meg persze a fejét is. Elsőre nem is igazán sikerült a dolog, hiszen jól kellett kimérni a távolságokat (ez pedig olyasmi művelet volt, ami már csak maguktól mozgó természetükből se volt lényeges az élőholtaknál), de hamar korrigáltam a hibát. A maga módján csöppet talán nevetségesnek is hatott a kis alkotás, hiszen messze túl nagy volt a kereszt, de talán pont emiatt elég kontrollt adott nekem hozzá, hiszen nagyobbakat kellett mozgatni hozzá, hogy valami történjen, s nem kellett igazán precíznek lenni. Csöpp pillanatra megtorpantam, hogy vajon mire is kéne végül táncoltatni a babát, s sandítottam, hogy látok–e valahol bárkit, aki zenélni tudott volna, de hamar feladtam a harcot, s helyette úgy döntöttem, hogy a magam dalnoka leszek. Tudtam ugyan tisztán énekelni, de ahhoz az kellett, hogy valaki kísérjen zenével, így inkább úgy döntöttem, hogy csak elfütyülök valami táncdallamot, ehhez kíséret se kellett, hiszen ajkam volt maga a hangszer... Hogy is van? Három kormos az ajtóhoz lépett, kopogtatás után szólt is az ének?

Raggle Taggle Gypsy dallama:

A kis bábút a lassú fütyülés dallamára mozgattam, bár, mielőtt belekezdtem volna, meghajoltam vele egy kissé, hogy lássák, hogy Zazel mégis úrihölgy. Nem voltam túlzottan gyakorlott a táncokban, hiszen a lábam közel sem volt olyan ügyes, de azért ismertem néhány lépést, főleg a partvidékről, és félig meggyőzően talán elő is tudtam adni egy táncot. Ilyet persze sosem roptak volna erre a dallamra, hiszen elsősorban elf ének volt ez, de ezt vélhetőleg úgy sem tudták erre, viszonylag ritka látogató lehetett a vidéken a szépek népének valamelyik tagja... Az sem a táncos féle, ha jól sejtem. 

Maga a dallam nem túl hosszú, így úgy döntöttem, hogy a felénél visszakanyarintom majd az elejére, s úgy léptettem tovább a babát. Hol egyik lábát előre helyezve, hol másikat, kínosan figyelve arra, hogy a kezeit is mozgassam mellé, hiszen nincs szánalmasabb, mint egy olyan táncoló baba, akinek a keze csak vergődik a semmibe. Az egész művelet közben egy kissé kínosan éreztem magam, hiszen tudtam, hogy ennél sokkal jobban nézne ki, ha egy saját bábommal játszottam volna el az egészet, de ennyit ért hát a művészetem: ha nem csalhattam, hirtelen csak egy hétköznapi vásáros bohóc lettem.

Ahogy a végére értem, meghajoltattam ismét egy kissé a babával, majd utána én magam is. Szerencsére a kicsiny nézőközönségem nem igazán izgatta az előadásom hiányossága: az éppen errefelé néző részegek pont eleget ittak már, a gyermektől sosem vártam sokat, a kocsmáros pedig eléggé együgyű volt a maga módján. A baba persze visszakerült a jogos tulajdonosához, aki szerencsére nagyon is értékelte az előadást. Megígértem neki, hogy ha ellátogat holnap a térre, megnézheti, hogy a saját babáim hogy mozognak, s miként teszik dolgukat. Azzal elküldtem lefeküdni, hiszen késői óra volt ez már egy gyermeknek. Az italom maradékát végül felhörpintettem, s felkerestem a kocsmárost, hogy van-e még üres ágya, remélhetőleg olyan, amelyikben nem tetves alszik. Legnagyobb szerencsémre be tudott még fektetni egy ittasan kását fújó kereskedő mellé, s mivel nem egyedül voltam az ágyban, olcsó volt a szállás. Mielőtt elaludtam volna Kayleigh ugrott be, a Vadkan szeplős kormosa. Nála senki se tudta szebben énekelni ezeket a dalokat, de persze csakis a saját nyelvén. Meg is lepett kissé, hogy felélénkült bennem emléke, hiszen csak egy borízű csókot tudtam tőle lopni, arról nem beszélve, hogy meghitt pillantok övezve éppen, hogy csak nem okádtam le. Az Isten verje meg ezeket az elfeket, hogy ilyen szépre teremtették őket... Engem pedig oly randára.

Kissé zúgott a fejem a tegnapi nap után, hiszen mégis megittam két korsó bort, de ez pont az a fajta enyhe másnaposság volt, ami minden kincsnél többet ért számomra... Emlékeztetett rá, hogy élek. Miután egy kiadós hasmenés után elhagytam a kis szobát (szépen kimosva a kis ágytálat, ami járt hozzá), a felszereléseimet még ott hagytam, s adtam pár váltót a kocsmárosnak. Éhes is voltam, de úgy sejtettem, hogy kint lesz majd elég kofa hozzá, hogy valami sültet magamhoz vehessek, s bizony nem kívántam annyira a fogadó étkét.

Kilépve mélyet szívtam a fagyos reggeli levegőből, s hagytam, hogy a szőr kissé összeragadjon az orromban a hidegtől. Nagy pakolásban voltak már a népek, s habár korán keltem, úgy sejtettem, hogy nem eléggé. Első feladatom az volt, hogy keressek valami sültes helyet. Közben figyeltem a pódiumot, ami csöppet morbid érzéssel telített meg. Az ember ilyenkor még nem tudta, hogy akasztófa lesz–e, vagy színpad. Nem is kellett sokat kémlelnem, kiszúrtam azonnal egy vékony alakot, akinek a kiállásából (s pápaszeméből) azonnal rájöttem, hogy ő lehetett itt a főnök. Siker. Az étel, ha lehet, még ennél is egyszerűbb volt, kutyához hasonlatosan kellett csak követnem a szagokat, s elértem egy bajszos, sülteket készítő jóemberhez. Volt a közelben egy pékasszony is, de hát ki a fene kívánt egy piálás után valami tésztát enni? Húst nekem! Ahogy elébe léptem, meghajoltam kissé.
– Szép reggelt, szebbet, mint a nyulaknak. – majd elmosolyodtam. – Mennyibe a combja?
– Szép volt ezeké is, amíg meg nem találtam őket. – nevetett fel a férfi.– Tíz váltó a combja, tizenöt kettő, harmincért meg az egész nyúl az öné lehet.
– Tíz váltó? – kérdeztem vissza kissé hitetlenkedve. – Igen ritka lehet kendtek felé a nyúl, hogy aranyába mérik a combját.
A büdös fene kente volna ki a kackiás bajszát árokzsírral... De sajnostúlzottan megkívántam már az étket, s egy rosszalló mosoly után letettem elé tizenöt váltót. Fene egy drága nyúl volt ez.
– No legyen hát. Két combot kérnék. – nyögtem ki végül, de éreztem, ahogy a merő lét elhagyja a testem.
– Tenyésztett nyulak, kérem. – mondta nagy büszkén, ahogy levágta a combokat. Egy pillanatra azt kívántam volna, hogy a saját combját is a kenyérre vágta volna... – Igazán zsírosak és a húsuk is mennyei. Minálunk nyúlra vadászni nehezebb mint rókára. Pedig abból sincsen sok. A kenyér meg ajándék, amiért nem próbált meg alkudozni. Nem katonaféle igaz e?
– Mennyeien hangzik. – mosolyogtam, de azért éreztem egy kissé, ahogy egy vitriolos megjegyzés forrni kezdett a belemben. Helyére küldtem, nem volt itt dolga. – Elég satnya egy katonaember lennék, bár a kellő rusnyaságom megvan hozzá. – nevettem csöppet. – Mutatványos vagyok.
Figyeltem, ahogy a kenyeret és a combokat a tányérra tette. Hirtelen nem bántam már annyira, hogy ilyen kutya drága volt, ölni tudtam volna most érte. Még a zsír merő nyomát is fel fogom tunkolni, ebben a hidegben, ital után tényleg csak ezt kívántam. De ezt nagyon.
– Mutatványos? No az ritkán jár ide. – bólintott, majd letette az étket elém. Időt se adott értékelni azt, ugyanis hajolt is felém, s fondorlatosan elmosolyodott.  – Mire számíthatunk fellépéskor? Nekem megsúghatja.
– Bábmester vagyok. – válaszoltam, ahogy leküzdöttem a tál hívását. – Bár, hogy mire számíthatnak, azt még én sem tudom.
Talán titokzatosságnak hathatott ez, de valójában tényleg nem tudtam még, hogy mi legyen ma. Szerettem a város köré felhúzni a történetet, mindenhol más működött... Ilyenkor dőlt el, hogy Szent György megszökteti–e a sárkányt, vagy helyette ledöfi (lándzsával, csak hogy tisztázzuk). Az is lehet, hogy csak valami könnyed bohózat érdekli őket, vagy esetleg egy valódi Szent története.
– No nem baj. Ha adhatok egy jó tanácsot, kerülje az óriásokat. Bár egy óriás legyőzéséről lehetne szó. És mikor fog fellépni? – akadályozott tovább az étkezésben, a sülteket forgatva.
– Jó ötlet, Dávid és Góliát története talán elnyerné a hallgatóság szeretetét. – mosolyodtam el őszintén, valóban hálás voltam az ötletért... És elég sok óriásos történet volt szerencsére a széles nagy világban. – S hogy mikor lépek fel? Amikor a pápaszemes azt mondja, hogy felléphetek. – böktem fejemmel a pódium mellett lévő jóember felé.
– Jorgenson? Hát nem beszélt még vele? Az mindig pontos órát ad a fellépőknek. – vonta meg a vállát a férfi, majd végül a húsokhoz fordult, egy utolsó tanáccsal megáldva. – Na jó étvágyat. Beszéljen az úrral, mert minél hamarabb, annál jobb. Legalább is Önnek.
– Úgy legyen. – válaszoltam. – Kendnek pedig sok vevőt.
Vettem még egy nagy levegőt, majd gyengéden megfogtam a kenyér szélét. Jó puha volt, reméltem, hogy az étek is ízletes. Az étek vérré vált bennem, minden zsíros falatja egy megváltás volt a háborgó, savas gyomromnak. Finom volt? Nos, nem tudom. Egy kevés sót igen elbírt volna, de az valahogy elég nagy luxus volt erre, s nem olyan könnyen lehetett hozzájutni, mint mondjuk a partvidéken, ahol minden asszony tudott magának lefőzni, ha nem is nagy adagban. Közben egyébként egy csapat gyerek is mellém szegődött, hordók mögött lesve figyeltek engem, mintha valami látványosság lettem volna. Nem igazán zavartattam magam, megszoktam már nagyon is az ilyesmit, s aligha zavarhatott meg az étkezésben. Az utolsó falatok után nyúlcsontokat egy közeli kóbor eb elé hajítottam, majd a finom és puha, zsírtól csucsogó kenyeret egy az egyben felemésztettem. Ha lehet, ez még talán jobban is esett, bántam már, hogy nem rögtön egy szép cipóval nyitottam az étkezést.

Nem húztam végül nagyon az időt, felemelkedtem az asztaltól, s kinéztem magamnak Jorgensont. Céltudatos, széles léptekkel indultam meg felé, ahogy zsíros kezeimet a kopott köpenyembe töröltem. Pillanatra sem szándékoztam leplezni, hogy mire készülök, s ezt látszólag a pápaszemes is megérezte. Mr. Pebble — 2021.08.02.
– Adjon Isten. – szólt a férfi, még jó előttem. – Dolga lenne velem? Nagyon úgy közelített, mintha dolga lenne velem.
– Fogadj isten, meg azért adjon is. – válaszoltam, színpadiasan, majd meghajoltam előtte. – Dolga bizony. Bábmester lennék, az egyik legjobb, s pont erre tévelyedtem egy karavánnal.
– Reméltem is, hogy a karavánnal tévedt ide. – tekintetére egy pillanatra fintor szaladt, de az hamar elbúcsúzott onnan. Nem tetszettem neki? Nem lett volna az első. – Szóval bábmester? Az még nincs. Szerepelne? Remek! Mit adna elő?
– Az, örülök, ha még üres a szerep. – a kérdésére csak elmosolyogtam, majd megvakartam az állam. Éreztem, ahogy egy csöppet kiserkent a vér a körmöm nyomán. – Mit szeretnek a helyiek? Bibliai történeteket, szentek életét? Esetleg valami könnyedebb bohózatot? Romantikus hősök végső vesztét?
A férfit látszólag szórakoztatta a közjáték: kis papirosát széthajtva valamit firkálni kezdett a könyvébe, s végül elmosolyodott. Úgy tűnik, hogy sikerült megnyernem magamnak egy helyet, ha nyilván nem is a legnívósabbat.
– Szóval improvizőr. Azt szeretik az emberek. A delet nem fogom tudni odaadni, az a helyi zenészeké, Engelbert is jobban kedveli, ha ebédje mellé ismerős dallamok szólnak. De a vacsora ideje alatt beléphet egy órára. – a férfi figyelme látszólag másfelé járt, egy gyermeket leintett, hogy végezze dolgát. – Karl! Kezdjétek el hordani a vizet, mert nem lesztek kész időben!
– Nagyszerű, úgy sejtem, hogy nem fogok csalódást okozni. – elmosolyodtam ismételten, majd a zenészek hallatára elgondolkodtam kissé. – Van a helyi zenészek közt jobb lantos bárd?
– Kettő lantosunk is van, de hogy melyik a jobbik, annak nem én vagyok a megmondója. Miért? – a férfi látszólag nem értette, hogy mire gondolok, ez szórakoztatott.
– Kedvelem, ha van egy kis lantjáték a bábozás mellett. – majd bólintottam röviden. – Merre lelem ezeket a jóembereket?(módosítva)
– A lantosok a felső utcában laknak, de most talán a várúr portáján várakozhatnak. – a férfi fejével a távolba bökött, mutatva az irányt. – Két vörös hajú legény. Denner és Decker. Ikreket keressen.
Ikrek. Nem örültem ennek igazán, mert igazán csak egy emberre lett volna szükségem, kettő az mindig drágább szokott lenni, arról nem beszélve, hogy kettő ember mégis könnyebben beszél meg egy dolgot, mint három. De sok lesz a számból, mégis mutatványos vagyok, nem írnok.
– Ejj, párosában járnak? Nem jó az, nem jó az. – vakartam meg az állam, gondolatba foglalva az érzéseim. – De ez már az én bajom legyen. Vacsora idején érkezem majd. –
– Harangszóra! – szólt még utána, majd ő is visszatért a dolgára.
Meghajoltam még utoljára, majd gondjaimba burkolódzva indultam meg a tér másik felébe. Egészen eltelt már az idő, s bizony haladni kellett volna már ezzel az egésszel, nem volt olyan sok időm nyélbe ütni a dolgokat a zenészekkel. Ahogy egyre ébredt a város, úgy szaporodtak az emberek az utcán, s velük a vizslató pillantások is. Ez persze nem zavart, sőt: imádtam, ha valaki figyel rám, s ha nagyon bámult, még néha biccentettem is, hogy kellemetlenül érezze magát. Itt persze nem vittem most ezt túlzásba, hiszen megvolt a magam feladata... S mivel én magam is művész voltam, tudtam, hogy mit kell keresni: az olcsó bor szagát.

Kellett egy keveset várnom az épület előtt, eközben a népeket figyeltem, akik onnan szállingóztak kifelé. Tipikus északi vonású nők és férfiak voltak, időnként egy–egy folyómenti állal. Főleg katonák, néhány udvarhölgy, szolgálók. Úgy egy fertályóra múlva viszont hangos nevetgélés ragadta meg a figyelmem, s az, ahogy két veres hajó férfi kilép a teremből, egy katonaforma ember társaságában. Az időm itt jött el, már most biztos voltam benne, s ki is néztem a hármast magamnak. Hány iker lehetett erre? Szelíd mosollyal intettem le őket, de tisztán láthatóan.
– Jól látok én Den? Mit látok? – szólalt fel az egyik, nyakát látványosan nyújtogatva.
– A halál eljött értünk Deck! – állt meg a társa, s színpadiasan homlokára tapasztotta a tenyerét, majd elalélva dőlt hátra a páncélos karjaiba.
– De hát még olyan fiatalok vagyunk! És olyan szépek! – szólt fel a még álló testvére, amire is a mellettük éppen erőlködő páncélos rögöfve nevetett fel.
– Na ezt óvatosan, mert nálatok még amott a halál is szebben... szebb? – nyögte végül a katona, két fújtatás között.
– Legyen! – fejtette ki magát a katona kezei közül Denner, majd lábaim elé vetette magát, szabályosan fohászkodva hozzám. – Vigyél magaddal! De legyen gyors. Nem bírom a vér látványát.
A legtöbb ember vélhetőlegesen nem igazán élvezte volna az efféle játszmát, hiszen a maga módján roppant idegesítő tudott lenni a művészlelkek játékossága, de bennem ellenfelükre találtak. Nem voltam ugyan jó színész, de elég sok szerepet eljátszottam már a Vidám Vadkanban. Halál, éppenséggel, még nem voltam. Emellett jó kis bevezető volt ez a későbbi mókázásnak, lassan az egész udvar felénk fordult, néhányan még a teremből is kisandítottak.
– Állj fel, szép dalnokom! Éltetek nem ezen napot ragadom magamhoz, hisz sok fázós leány várja még forró ölelésetek. – válaszom hangos volt, tetszett, hogy jelenetet rendezünk. Karom megemeltem kissé. – Ámde a halál bizony mégis elétek járult, viszont nem lelketek kívánom, hanem inkább pacsirta hangotok. Énekelnétek–e a halál zsoldjáért? – elmosolyodtam kissé, úgy sejtettem, hogy nagyon is értették, hogy miről beszélek. Nem tűntek ostobának.
– Leányok várják forró ölelésünket? – nézett fel rám Denner, italát a földre helyezve. – Hallod ezt testvérem! Fázós leányok!
– Hallom én, de nem hiszem, hogy pont a te ölelésedre vágynának. Nyurga karod van neked, nem boldogítanád őket. Bezzeg Franz! Az ő ölelésébe minden nő belemelegedne! – válaszolt a másik veres.
– De a halálnak szüksége van reánk! Énekelnünk kell neki! – trillázott vissza.
– Énekelj hát neki Den! A halál zsoldja bizony sokat ér. – szólalt meg kissé kínjában a katona. Háttérszínész volt csak, ez jól látszott.
– Mennyit érhet hát a zsoldod, te lelkeknek aratója? – hangzott el a kérdés, amit már vártam.
Elmosolyodtam, ezen a ponton egyértelmű lett számomra, hogy mindenki megértette a játékszabályokat. Én fizetek, ők zenélnek, a nézők pedig jól szórakoznak, ideális esetben pedig a végén pont annyi borral látnak el minket, hogy úszni is tudjunk benne. Az se baj, ha belefulladunk.
– Egy órácska lenne csak, mit a szép dalnokok szüntelen fogyó idejéből rabolnék, de a fizetségem bizony annál nagyobb! – karjaim széttártam. – Míg az egyház minden tízből egyet érdemel, addig én, a halál, minden ötből kettőt a szép dalnokoknak adnék. S mellé a fázós leányok csodálatát, akik bizony nagy figyelemmel lesznek majd a halál szemrevaló dalnokaira, de magára a halálra, sajnos, nem sokkal.
Egy ilyen kis elhagyatott településen egész sok nézőre számíthattam, s a muzsika magától is vonzotta a népeket, így aligha sajnáltam azt, ha a bevétel kisebbik felét a két dalnoknak kellett adnom. Megfizette ám magát a dolog nagyon is jól.
– Áll–e hát az alku? – majd felnevettem. – De óvatosan, mert a halállal az alku bizony vérrel íratik, s az ember jó hírével pecsételik.
– A Halál mily jóságos hozzátok! – verte meg a katona Decker hátát, aki majdnem szét is dőlt, mint egy kártyavár.
– Hát nem véletlenül hívják kegyesnek! – emelkedett fel a dalnok, leporolva térdéről a fagyos koszt. – Részemről áll az alku. Már a kegyességért is állt volna, hogy nem vitte el a lelkemet, de hogy még fázós leányokat is ígért nekünk estére, hát annál mesésebb nyereség nem létezik eme földön! Deck?
Denner a testvérére pillantott, aki látszólag nagyon gondolkodóba esett a hallottakra. Most jött az a rész, amit nem vártam: az istenverte alkudozás. Próbáltam jó lenni, s direkt nagy részt ajánlani nekik, reméltem, hogy nem akarják majd azonnal az egész karom maguk elé rántani. Nem voltam azért én se gazdag, kellett ez a betevő, fene se tudta, hogy mikor kapok legközelebb nagyobb összeget.
– Testvérem én félek a halál alkujától! De féltelek téged is! Ezért nem engedhetem, hogy egyedül vállald el a munkát. Ketten leszünk dalnokaid egy órára, s ketten osztozunk a két ötödén ajándékodnak. A fázós leányokat pedig majd mi együtt ölelgetjük, ha arra sor kerül! – ő is közelebb lépett, kezét nyújtva. – Áll az alku.
– Még szép, hogy jóságos. – nevettem. – Hisz ha nem lenne az, senki se várná a halált... A magamfajtának pedig aligha jó üzlet, ha senki se várja.
No, úgy tűnik, hogy a testvér nem volt ostoba, maga szeletét is kikérte a kenyérből. Nekem aztán édes mindegy volt persze, hisz így sem volt rossz a fizetségük. Nem volt ez se rossz pénz, de úgy sejtettem, hogy megérdemelték, mert ez a kis közjáték pont elég nézőt vonzott ide. Mindkettőjük kezébe belecsaptam, majd elégedetten bólintottam. Pont olyan volt a kézfogásuk, mint azt várta volna az ember: vékony, de hosszú ujjak ölelték tenyerem, amiket a lant rideg húrja edzett meg.  
– Alberich Fischer. Napközben részeges, ha eljön az est, bábmester. – méregettem őket egy picit, igen jó érzésem volt a párossal kapcsolatosan.
– Mi vagyunk a Strauss fivérek. Denner és Decker Strauss. Napközben részeges, és ha eljön az este, akkor méginkább. De zenélni tudunk. Jobban mint bárki ebben a fagyos vityillóban! – Decker elmosolyodott, majd maga mögé bökött. – Az úr ott Franz. Öt perce ismerjük.
– Tíz. – helyesbített a katona, majd nagyot kortyolt a borból. – Én nem zenélek!
Összecsaptam a kezem a hallottakra, egyre jobban tetszettek nekem a Strauss fivérek. Dalnokkal Nordenflusst lehetett rekeszteni, de olyannal, aki tudott is zenélni, leginkább csak egy kis csermelyt. Olyannal pedig, ki ilyen közjátékot rendezett, ért is csak éppen. Már csak azt kellett megtudni valahogy, hogy tényleg jó bárdok voltak–e.
– Csodás, csodás. – tapsoltam ismét, majd Franz felé fordultam, s meghajtottam előtte kissé a fejem. – Minden tiszteletem a hős katonáké.
– S mi lenne a darab, Herr Fischer? – tért a lényegre Denner.
Ahogy végeztem a közjátékkal, Denner kérdésére megvakartam kissé az állam. Megint éreztem, hogy egy kevés vér kiserkent, minden bizonnyal valami pattanás nőhetett arra a környékre.
– Úgy hallottam, hogy nagy a félelem mostanság az óriások miatt. Arra gondoltam, hogy talán elmesélem a népeknek Óriásölő Szent Jákob történetét. – majd széttártam ismét a karom. – Viszont minden játék jobb egy kis zenével, pláne, ha hősi történet.
– Óriásölő Szent Jákobét? De hát az gyerekmese! – kelt ki magából Denner. – Gyerekmesével nem igazán lehet a hölgyeket elcsábítani.
– Vagy csak egy nagyobb kihívást kíván elénk állítani Herr Fischer? – kontrázott rá testvére.
– Szeretem a saját kis fordulatom tenni a történetekbe. – vigyorodtam el. – Ha a kedvem úgy tartja, hát Szent György sem öli meg a sárkányt.
Végül elkomorodtam kissé, s bólintottam egyet, nem helyeslően, főleg magamnak. Volt eszük, s minden bizonnyal nekik is kezdett kialakulni valami terv a fejükben. Titkolni pedig nem akartam, hogy mégis mik a játékszabályok.
–  Lehetek bármilyen ügyes is, de bizony ez a szemre nem való kép aligha nyűgöz le majd bárkit is. – a saját képemre mutattam, de a vigyorom nem lankadt. Már rég kisírtam magam amiatt, hogy ilyen ocsmány vagyok. –  Aztán a hölgyeket nem is a darab fogja majd elcsábítani, hanem a szép muzsika. Azzal pedig probléma aligha lehet, nemde?
– Óh, hát a miatt ne aggódjék! Jó muzsikát majd mi szolgáltatunk! Még bőven van időnk a déli előadásig a többi zenésszel, hát meghallgatjuk a terveit. A lakodalom után pedig próbálni is tudunk minálunk. – tette nagyszerű ajánlatát a férfi.
Egy üveg csörrenés történt meg a beszélgetést, Franz volt az, ahogy az üres ivóedényét letett a kőre. A két dalnok felé lépett, megpaskolva kissé a vállukat, majd megindult tovább a kocsmába. A két dalnok arcán azonnal meglátszott az elvágyódás ténye, nem akartam véletlenül sem húzni az idejüket. Várta őket a bor.
– Ha még dolga volna, menjen nyugodtan, mi követjük a katonánkat, nehogy nélkülünk kezdjen inni. Gedeonnál megvárjuk még. – szólt fel Decker.
– Csodálatosan hangzik, úgy is van még egy kis dolgom azelőtt, hogy belekezdenénk. Az én sávom a vacsora során lenne, addig nincs semmi sietség. – megvakartam zsíros fejem, éreztem, hogy kissé felsértettem egy kelést. Borzalmasan untam már, hogy ennyi sebem volt, miért ütött ki ilyen erővel rajtam a nekromanták átka?
– Jó szórakozást az uraknak, igyanak az egészségemre is. – hajoltam meg a dalnokon előtt, engedve őket dolgukra.
– Arra igyon maga! Ha mi tesszük, az nem segít. – nevetett fel Denner, majd testvérébe kapaszkodva indult meg a társaság után.
Az eddig összegyűlt közönség úgy tűnt el, mintha a közjáték meg se történt volna. Sóhajtottam egyet, hiszen mindig nehéz volt elbúcsúzni a nagyérdeműtől, de ez már csak ilyen volt, a mókázásnak vége. Szemem végül a terem felé fordult, ahol egy colos szőke férfi állt egy alacsony, válla nővel. Furcsa egy páros voltak, de úgy igazán nem ragadták meg a figyelmem, hiszen más terveim voltak. Figyeltem még őket pár pillanatig, majd végül sarkon fordultam fütyörészve. Már most azon gondolkodtam, hogy melyik dalokat is akartam eljátszatani a szép dalnokokkal, s reménykedtem benne, hogy ismertek partmenti muzsikákat is.

Céltalan sétáltan ismét végig a téren, gondolkodóba esve. Egy gyermek goblin megfelelően öltöztetve pont tökéletes ahhoz, hogy egy embert alakítson, de egy óriásnak egy megtermett, nagyobb teremtmény kellett. Embert nem kockáztathattam meg, mert nem csak elveimnek ment ellent, de még emellett veszélyes is lett volna most egy temetőt keresni, ki tudja, hogy mennyire őrzik ezeket. Talán egy elhullott goblin harcos, esetleg törzsfő? Volt ilyenem, talán jó lehetett...  Valami husángot is szereznem kellett, de ezt talán el tudtam intézni, nem olyan nehéz egy vastagabb papekot találni valahol. Igen, valami szövet is kell majd. Hmm.

Az utat inkább unalmasnak mondtam volna és olyan kellemes kocogásnak, ha nem lett volna hideg. De mivel az volt, sokat ficeregtem a nyeregben, hogy ne gémberedjek el, bár Bársony meleg teste enyhített ezen valamennyit. Természetesen nem nyafoghattam a hideg miatt, mert az rontotta volna a renomémat, így csak kocogtam Herbert mellett a nem túl változatos tájat szemlélve. Az egyre sötétebb felhők nem sok jóval kecsegtettek, gondolom havat is kaphatunk belőlük, ezért nem voltam túl boldog, főként mivel az ezen a tájon sokkal tapasztaltabb katonák is aggódva nézegettek az égbolt irányába.
- Nem lesz ez jó Humbert! - kiált hátra az egyik katona.
- Csak még egy keveset bírjatok ki, mindjárt megpihenhetünk. - szólt előre.
Bíztam Humbert ismeretében is, hogy valami védettebb helyet fog kijelölni táborozásra....de ez végül nem jött össze.
Mikor az egyik ló miatt – ami természetesen Skarstind legsziklásabb, legkietlenebb területen botlott meg, - meg kellett állnunk, nehézkesen huppantam le, aztán igyekeztem bemelegíteni a csontjaimat és izmaimat, míg tettem, amit vezetőnk mondott.
- Jól van, kössétek a lovakat a szekérhez! Nem akarjuk, hogy elkószáljanak. Ti ketten álljatok őrt! - mutatott kezével a hátulról érkező katonák közül kettőre. - A többiek segítsenek az ebédben!
Herbert azonban kissé szorongott, mikor le kellett kötnie a lovát, s ez látszott is rajta, miközben az orra alatt motyogott valami alig érthetőt, ómenekről és viharról.
- Mi a baj Herbert? Van valami, amit tudnom kéne? Mire számíthatunk? - kérdeztem a fiút.
- Csak a rossz mesék az utazóktól, akik vihar idején a hegyek között jártak. - vonta meg a vállát. - A vadállatok, elsősorban, komoly gondot okozhatnak. Ha azokból a felhőkből leszakad az Isten haragja, nem fogjuk hallani, mi közelíti meg a lovainkat.
Egy vihar még a síkon és jó időben is gondot okozhat, nem, hogy itt a hegyek lábánál tél víz idején! Szóval teljesen együtt tudtam érezni Herberttel.
- Milyen vadállatok járnak erre? - kérdeztem, mert jobb a rosszra vagy a legrosszabbra készülni.
Ráadásul Bársonyt is féltettem, jól képzett volt, de azért egy farkasfalkával nem lett volna jó megküzdeni.
De Humbert - hála az égnek, - nem tervezte, hogy itt, védtelen helyen maradjunk.
- Ne aggódj kisöcsém! - szólt bele hátba vágva testvérét Humbert. - Nem maradunk, hogy bevárjuk a vihart. Nézd!
Kezéből átadott neki egy henger formájú eszközt, egy teleszkópot melybe a fiú belenézett és a vihar felé fordult.
- Mire ez a vihar ideér, mi már biztos helyen leszünk. - nyugtatta meg, majd hozzám fordult. - Remélem nem lesz ellenére, hogy elhagyatott házakba esszük majd be magunkat, Herr Strandgut.
- Óóó, miattam ne aggódjon, uram! - vigyorodtam el. - Aludtam én már elhagyott háznál rosszabb helyen is, csak tüzünk legyen, mert sajnálatos módon az itten éghajlatot még nem szoktam meg. Egyébként, ha nem sértem meg vele, ne magazódjunk, hiszen nem oly nagy a korkülönbség és könnyebb a szó is talán. - tettem egy ajánlatot.
Herbert a teleszkópon keresztül fürkészte a felhőket, majd ahogy forgott, úgy kezdte el kémlelni vele a hegyeket is, miközben válaszolt nekem is az állatokra vonatkozó kérdésemre.
- Nos, tudod... farkasok, rókák, sárkánygyíkok, goblinok, trollok és... - szavai aztán kissé megbicsaklottak, teleszkópját pedig gyorsan felém nyújtotta. - Ott a szirten. – a kezével mutatott a hegyek felé izgatottan, ezért arrafelé irányítottam az eszközt, mert nagyon nem tetszett az a bicsaklás…..
~ Csak a szokásos.....trollok nélkül persze..... ~
Aztán megláttam őket!
Ott gubbasztottak a messzi távolban azok a szőrös és tollas foltok. Még messze voltak, egyszerű ember sólymoknak, gondolta volna őket az ember, ám ahhoz túl nagyok voltak. Három macskaszerű lény ült négy lábát maga alá húzva a szirt peremén és madárszerű fejükkel pásztázták a hegyalját.
Nem tudtam beazonosítani a lényeket, bár abban nem kételkedtem, hogy elég veszélyesek ahhoz, hogy elsápasszanak egy itt lakót.
- Mik ezek? És gondolom ezek nem tartoznak a biztonságos kategóriába.... - néztem kérdőn Humbertre, aki azt mondta, hogy hamarosan már biztos helyen leszünk.
Humbert összehúzta a szemöldökét és visszavette a teleszkópot, majd mikor meglátta a lényeket, hangosan szívni kezdte a fogát, s egy igazán kurtát káromkodott.
- Nem. Nem a biztonságos fajták. - egy hirtelen lendülettel megfordult és hátrakiabált az ebédhez készülődőknek, hogy pakolják vissza az eszközöket.
Már a sziszegésből tudom, hogy sajnos Humbert nem azokra a lényekre gondolt, amikor a biztonságra gondolt, de hát ezt már a látványukra is sejtettem. Nem nagyon volt sok választása, mint, hogy megszakította a táborozást, de tény, hogy kifáradt lovakkal sokkal kiszolgáltatottabbak lehetünk, ha veszélyesre fordulna a helyzet.
- Ezek Griffek. - magyarázta Herbert és sápadt tekintetét nem tudta levenni a szirtekről. - Nem veszélyesek, amíg nem lépünk a vadászterületükre. A gond csak az, hogy nem tudjuk mekkora a vadászterületük. Mi még voltunk olyan szerencsések, hogy nem találkoztunk velük élőben. De úgy látszik a világ változik a hegyek között is.
Megdörzsölte az arcát és körülnézett, hogy megkeresse a kulacsát és igyon egyet.
- A lovaknak viszont pihennie kéne még, ha nem akarjuk, hogy bajuk essen, utazás közben... Mond csak Jozef. Te küzdöttél már bestiákkal?
- Hmm......griffek......hát azokról nem sok jót hallottam. - húztam el a szám. - És igen, harcoltam már sok mindennel, de ilyenekkel még nem és terveim szerint nem is fogok. Nagyok, erősek, repülnek, karmuk és csőrük is van, nem hiszem, hogy egy kard elég lenne hozzájuk, ráadásul ha jól tudom mágikus képességük is van. - néztem a két fiúra, hogy megerősítsenek.
- Mi csak abban bízunk, hogy a mágikus képességek csak a legendákból származnak, és nem a tapasztalatokból. - morogta az idősebb fiú, miközben a fejét vakargatta.
- Minden esetre nem akarjuk kideríteni. - mondta Herbert is sietősen, majd a szekérhez ment, hogy lovát leoldozza.
- Nem, nem akarjuk. - értettem egyet a fiúkkal, akik láthatóan nem a meggondolatlan fajtát képviselik, hogy kipróbálják az ismeretlent. Még jó, hogy én is túl vagyok már azon a koron, mert nem ezekkel a lényekkel akartam volna kipróbálni.
Aztán, ami ezután következett megint elbizonytalanított, hogy Humbert megfelelő vezető-e, de hát nem őt kell tesztelnem, hanem a fivérét, de attól még az én idegeim is feszültté váltak, hiszen egy veszélyes helyzetben könnyen életek múlhatnak a vezető döntésén, ami most pengeélen billegett.
- Várj! - kiáltott Herbertre a bátyja, mire többen is felkapták a fejüket.
- Humbert! Minden rendben van? - kérdezte az egyik katona, látva a fiú ideges tekintetét.
- Indulnunk kéne bátyám. Amint lehet. Nem akarjuk megvárni, hogy észrevegyenek a szörnyetegek.
- De ha tovább megyünk valószínűleg észrevesznek.
- De ha várunk, akkor a vihar ér be minket!
Humbert keze ökölbe szorult és pár pillanatig nem tudott dönteni. Végül azonban engedett és a rövid pihenő után ismét lóra szólított mindenkit.
- Nem lesz ez jó... - morogta az egyik katona, ahogy lóra szállt. - Még inni se volt idejük nekik.
- Majd isznak, ha megérkeztünk a házakhoz. Most pedig vissza az állásba!
Két tűz közé szorultunk és Humbertnek döntenie kellett, amit fívére már láthatóan megtett és én elégedett voltam a választásával. Ha a griffek nem figyeltek fel ránk, akkor talán elérhetjük a házat a vihar előtt, de ha nyakunkba kapjuk a vihart, attól még a lények nekünk jöhetnek, ha megláttak és zsákmányt remélnek.
Maria és a fiai látszólag rutinosan intézték a dolgaikat, de rajtuk is látszott az aggodalom, hiszen látták, vezetőjük mennyire ideges.
- Nem lesz gond. Hiszen Jozef is velünk van. - próbálta tartani bennük a lelket Herbert.
Herbert bizalma máskor jól esett volna, de tisztában voltam vele, hogy nem ismer még eléggé ahhoz, hogy ennyi re higyjen bennem.
- Ha megyünk, akkor ne habozzunk, de ne tekintsetek mindenhatónak. - ráztam meg a fejem. - Ha csak egy griff lenne, még én is haboznék, de ebből három, mindenkinek sok lenne..... - tettem hozzá, aztán felültem Bársonyra és a helyemre álltam. - Minden erőnkkel igyekezzünk elérni azokat a házakat. - javasoltam.
A griffek hallatára a katonák azonnal kihúzták magukat és figyelmük elsődleges célpontja az ég és a hegyek fürkészése lett.
Humbert még mielőtt megindultak volt belenézett a látcsövébe, ám arcán nem látszott nyugalom.
Nem igen vettem le a szemem most róla, így én sem lettem nyugodtabb.
Kezével jelzett testvérének, aki nagyot nyelt és kissé rádőlt a lova nyakára és jelzett nekem is, hogy tegyek hasonlóképpen.
- Nincsenek a szirten. - súgta halkan, hogy mások ne hallhassák és ne láthassák.
Valahogy éreztem Herbert intése után, hogy azok a jószágok nem alukáltak ott, ahol az előbb voltak. Ezt csak megerősítette a fiú.
- Óóóó, úgy sejtettem, hogy ezt fogod mondani. - sóhajtottam, de lehajoltam és közben meglazítottam a kardom a hüvelyében. - Maradjunk közel egymáshoz emberek! - mondtam hangosan, mert biztos voltam benne, hogy az Úr segítségéhez kell majd fordulnom hamarosan.
Hátulról mennydörgés hallatszott, ahogy a vihar végre a hangját is megmutatta, s ha a lovak nem lettek volna megedzve a hirtelen zajokra, bizony megugrottak volna azok is. De a ló nem ostoba állat. Sokan azt is mondják, hogy képes megérezni, amit a lovasa érez. Talán ez is lehetett az oka, hogy az elöl lévő három katonának fékeznie kellett a hátasát, hogy a szekeret ne hagyják el és ne szakadjanak le a csoporttól.
Nem szerettem volna megtapasztalni az itteni vihart, de a griffek sem vonzottak, amik már biztos, hogy nem csücsültek a hegyi szirten, amit egy fél órás gyors iram után már távcső nélkül is remekül lehetett látni. Szerencsére senki nem kérdőjelezte meg a szavaimat és a csapat igyekezett egy kupacban maradni, bár még Bársonyon is éreztem, hogy szinte remeg és vágtatna, ha lehetne. Gondolom a többiek is így voltak vele.
Feszült csend nehezedett a csapatra, ahogy az óra második felébe is belekezdtek.
- Már nincs messze. - mondta Humbert, próbálva nyugtatni az embereket, nem sok sikerrel, ám pont ahogy ezt kimondta, az egyik hátul baktató katona felkiáltott.
Már-már kezdett feltámadni bennem a remény, hogy elérjük a menedéket gond nélkül, de sajnos elkiabáltam.
- Amott a jobbon! - s kezével mutatott a távolban repülő fenevadra, amely szabad szemmel csak egy apró madárnak látszott csupán.
- Gyorsabban! Menjünk, ahogy tudunk, az állatok majd megpihennek a háznál, inkább merüljenek ki, mint várjuk, hogy az a dög ideérjen. - javasoltam Humber-nek, mert nem akartam azt mutatni, hogy át akarom venni a vezetést. Minden esetre számba vettem mivel tudom visszatartani a griffet, ha mégis ránk támadna.
- Ha túl gyorsan megyünk, a szekér nem bírja. - mondta a fiú és eszközével a bestiát figyelte, majd csettintett egyet a nyelvével. - Sajnos felénk tart a rohadék... Maria! Van a szekéren bármi, ami ehető?
- Nincsen. - rázta a fejét a kérdezett, de a biztonság kedvéért benézett a zsákok alá.
- Akkor hagyjuk itt. Ugorjatok fel és vágtassunk a menedékig.
- De ha itt hagyjuk az eszközöket és az alapanyagokat, eláznak és használhatatlanná válnak.
- Megér neked annyit az életed? - a fiú hangja meglepően kemény volt és hideg, de megtette a hatását.
Nem is gondoltam volna, hogy olyan szerencsénk lesz, hogy a griff más zsákmányt szemel ki. Egy sóhajjal vettem tudomásul Humbert tájékoztatását és utasítását.
- Ha a szekéren nincs élelem, akkor a griffek is békén fogják hagyni és van remény, hogy később vissza lehet szerezni. - toldottam meg a nő aggodalmát hallva. - De Humbertnek teljesen igaza van, egy életet egy tárgy sem pótol.
Az idősebb fiún nem igazodok el. Hol kemény és határozott a döntéseiben, hol ennek az ellentétje.......
A lovat gyorsan leoldották a szekérről és ketten felültek rá. Maria Humbert mögé ült, az utolsó fiú pedig az egyik katona mögé, majd kérdés nélkül megsarkalták a lovak oldalát.
A szekér hátramaradt, a lovak végre nekiveselkedhettek és bár nagyon kimerültek, ők is érezték a halálos veszélyt, így minden kimerültségük ellenére prüszkölve, hörögve vágtattak.
A griff azonban egy roppant gyors madár, így láthattuk a vállunk felett hátra lesve, hogy alig telt bele pár percbe, máris rávetette magát a hátrahagyott szekérre, hogy ott kutakodjon elemózsia után. Csakhogy amikor rájött, hogy nem volt ott semmi ilyesmi, fülsüketítő visítást hallatott, s ismét légbe kapott, hogy a lovak után repüljön.
~ A sarkunkban van....Időt kell nyerni! Kezdetnek talán elég, ha megzavarom! ~
Bűbájt (Operientes) dobtam tehát a lényre, mely remélhetőleg megzavarja a látását és elbizonytalanítja. Nem mehettem biztosra, hiszen sosem használtam még griffen.
A mágiám hatásosnak bizonyult, de sajnos kevés volt. A griff továbbra is a nyomunkban volt.
Irányát nem változtatta meg, láthatóan pontosan tudta melyik irányba repüljön, mindössze a repülés magasságát változtatta meg, hogy biztonságban érezhesse magát távolabb a talajtól.
- Most lenne jó egy nyílpuska. - nyögött fel Herbert hátrapillantva és meglátva mennyire közel jár már a bestia.
- Ne aggódjék fiatalember! - kiáltott fel az egyik katona és lovaglás közben lekapta válláról az íját. - Mindig is jó lövő vótam!
Ezzel vesszőt illesztett az ínra, s derekából fordulva, kevés célzással, de rálőtt a griffre. Sajnálatos módon azonban a vessző nem fúródott bele az állatba, csak felbosszantotta még jobban, felrikoltott, mintha kinevetné a próbálkozást. De nem kárhoztathattam a fickót érte, hiszen jót akart.
- Balról közeledik még egy! - kiáltott a másik katona.(módosítva)
- Ne pazaroljuk a nyilat, csak biztosra lőjetek. - javasoltam, de közben ki kellett találnom, hogy miként menekülhetnénk előlük, mivel már megjött a második is és biztos, hogy jön a harmadik is.
- Bekerítenek minket.... - mondtam. - Milyen messze vagyunk még?
Próbaként küldtem a közelebbi lény felé egy Sacra Lux-ot, hogy vajon hat-e rá.
A fénysugár egy pillanat alatt lecsapott a szörnyre, s az nem csak a fénytől, de annak hőjétől is meghőkölt, jó messzire lemaradva társától, aki a fénytől szintén irányt kellett, hogy váltson.
Őszintén meglepett az Úr fényének hatása, bár sosem kételkedtem Istenem hatalmában. Most már megkönnyebbültem kicsit, mert ez a bűbáj nem fárasztotta le annyira, hogy ne tudjam többször használni, így talán eléggé fel tudom tartani a griffeket, míg elérjük a menedéket.
- Már látni innen! - mutatott előre Humbert, mintha csak a reményeimre válaszolt volna, s valóban, a távolban, egy magas köves lábánál látni lehetett néhány házikót, kőből és fából épülhettek.
- A fény! A griffeknek bizonyára érzékeny a szemük! Könnyen elvakíthatjuk őket! – kiáltott fel Herbert, felismerve az előbbi varázslat hatását.
- De mivel? - kérdezett vissza testvére azonnal. - Közülünk csak Jozef tud mágiát használni.
- Talán gyújtsatok pár fáklyát, azzal, ha mégis közel férkőznek távol lehet tartani őket, hacsak, nincs nálatok tükör, esetleg valami, ami fényes, azt lehetne az elvakításukra használni, de én igyekszem elzavarni őket. - jegyeztem meg.
A katonák azonnal oldalukhoz nyúltak és elővették a fáklyáikat, ám vágtázás közben meggyújtani igen nehéz volt. A bestia ismét felzárkózott és egy gyors mozdulattal lecsapott a leghátsó lovasokra, akiknek éppen csak sikerült lebukniuk a karmok elől.
- Nekem a tükröm a szekéren maradt. - nyögött fel Maria keservesen.
Herbert azonban nem volt hajlandó várakozni.
Lovával hátrébb maradt, hogy a hátulsó katonákhoz felzárkózzon és pajzsával védelmet biztosítson a griffel szemben, legalább egy társának. Nem sok kellett, hogy Humbert is így tegyen.
- Siessetek már! - kiáltott az idősebb fiú a fáklyát meggyújtani próbáló katonák felé, akik egyszerre igyekezték irányítani a lovakat és meggyújtani a fáklyáikat.
- Bukjatok le! - kiáltottam hátrafelé és a griffre irányítottam Uriel tűzsugarát. Próbáltam tartalékolni az erőmet és csak biztos célpontot és kevés mágiát használni, de nem habozhattam, ha már veszélyben volt valaki.
A griff szinte azonnal meghátrált, s hiába röppent a magasba, hogy elkerülje a lángokat, farkának vége fényesen jelezte, hogy ez nem sikerült neki teljesen. Hangos visítással távolodott el a lovasoktól, majd szállt le a földre, hogy elolthassa a lángot, mely őt mardosta.
A katonák, de még a két testvér is nagy szemeket meresztett rám, amire csak egy vigyorral vállat vontam. Közben az elöl vágtatók abba is hagyták a tűzzel való szenvedésüket. Látták, hogy nem lesz már rá szükségük.
Az épületek egy régi kőfejtőnek voltak a maradványai, kettőnek még újnak tűnő teteje is volt. Úgy látszik sikeresen megérkeztünk a menedékhez. Biztonságban…..

Lábaim céltalan rótták a település utcáit: éppen azon gondolkodtam, hogy honnan is tudnék jó szövetet szerezni, s persze egy olyan husángot, ami egy óriáshoz is illett volna. Ahogy éppen egy kupac lószarba rúgtam (azt lassan útjára küldve egy hálátlan patkány elé), valaki reám köszönt. Nem más volt az, mint a kisleány, aki tegnap este megmutatta nekem, hogy miként is táncoltatja a kis babáját. Mosolyogva intettem neki, hisz jobb dolgom aligha volt.
– Eltévedtél bábmester? – szólt a hang a cserepek közül.
– Már akkor el voltam tévedve, mikor megszülettem. – majd felmértem, hogy mégis mi történik. Elég veszélyes helyen volt a leány, életvidám kis teremtés volt, az már biztos. – Hát te? Tán te lettél a szélkakas a házak tetején? 
– Csak kijöttünk játszani. De szélkakasosat nem tudom hogyan lehet. Megmutatod? – intett le a leány, majd a babáját is magosba emelte.
Elmosolyodtam kissé, volt valami meglepően hihetetlen abban, hogy a gyermek a háztetőkön volt. Mégis mi a fenét gondolt? A szülei nyilván nem engedték volna ezt neki, de sajnos most már nem volt olyan, aki okíthatta erről. Én pedig úgy éreztem, hogy ezt most nekem kellett megtennem.
– Talán jobb lesz, ha nem adok neked ötleteket. Inkább jer le onnan, mert úgy jársz mint én: leesel, s egész életedben sánta leszel. – rövidebb lábam megemeltem kissé. Nem kellett tudnia, hogy így születtem, mindig más történetem volt erre.
– De ha én lemegyek, ki hozza le a babámat? – hangzott fel a fontos kérdés, majd felemelte a tárgyat, s azzal a lendülettel nekem hajította, időt se adva, hogy felkészüljek. – Kapd el!
Hinnye, hát nem most mondtam meg, hogy ügyetlen vagyok? Miért kell az ember türelmével játszani? Előre lépdeltem kissé, s karjaim az ég felé nyújtottam, mint aki az alkonyt várja. Nagyon próbáltam figyelni, hogy elkaphassam a babát, de balszerencsémre sosem voltam igazán jó az ilyesmikben...

Nem elég, hogy nem sikerült elkapnom a babát, de közben még ólmot is ehetett, vagy fene se tudja, mert úgy fejbe kólintott vele a gyerek, hogy azt hittem, hogy menten elheveredek, az egyik adag lócitromot párnaként használva.
– Majdnem sikerült!– nevetett a kis ördög, majd azzal a lendülettel meg is indult lefele a cserepek között.
Miután a fémes kis játék gyengéden végig simította a kobakom, felkaptam azt a földről, majd megtapogattam a hasát, mindeközben másik kezemmel a fejemet simogattam, ahol már éreztem, hogy kezdet kialakulni egy púp.
– Mi a fészkes fenét evett ez a baba, hogy így meghízott? – kiáltottam utána, lenyelve a fájdalmat, amit éreztem.
Választ nem kaptam a kérdésre, így tovább fogdostam kissé a játékot. Talán egy kulcs volt? Nem izgatott annyira, bár, az nem rémlett, hogy ez tegnap benne lett volna. Tán a mai nap folyamán csemegézett be valamit? Vagy csak figyelmetlen voltam? Fene se tudja. 

Lényeg a lényeg, a kulcsnál sokkal jobban meglepett az, amit láttam, ahogy Maria közeledett. Egy sárkánygyík. És a hátán. Utáltam ezeket a dögöket, bájosnak hatottak, de akkorát tudtak harapni, hogy átütötték az ember körmét a fogaikkal. Felfogni nem bírtam, hogy miért tartott volna valaki egy ilyen kis szörnyeteget. Kitartottam a gyermek felé a játékot.
– A babám! – rohant elém a lány, ügyet se vetve a hátán lovagló bestiára.
– Bájos kis gyík. A tied? – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nehéz volt. Miért nem lehetett inkább egy macskája?
A gyermek magához ölelte a kis játékát, majd hátra nyúlt, ahol némi gondolkodás után felfedezte a gyíkot... Mi tagadás, én se reagáltam volna máshogy, ki a fene akarta, hogy egy ilyen gedvás beste ott üljön a vállán?
– Ez Margareth néni cicája. –  nyígott fel, majd kérlelően felém fordult, gyors megmentést remélve. – Vedd le rólam, kérlek.
Közel sem tetetett iszony szaladt végig az arcomon, ahogy a bestiát néztem. Ez bizony pont annyira volt cica, amennyire én egy kecske. Mondjuk nekem legalább szakállam volt hozzá, ennek az Istenverte gyíknak bajsza sem.
– Maria, mondd, jó neked a szemed? – majd elnevettem magam kínomban. Tudtam, hogy ezt nem fogom megúszni a viccelődéssel. – Gyere Cirmi, Margareth néni biztos ad majd neked tejet, ha szépen nyávogsz.
Óvatosan megfogtam a kis dögöt, majd elhessegettem valahogy, roppantul figyelve arra, hogy véletlenül se harapjon meg. Nagyon lassan gyógyult a bőröm, arról nem beszélve, hogy eszem ágában se volt ma megsérülni, hiszen hogy tudtam volna előadni, ha jól láthatóan sebesült vagyok? Az ilyet a nagyérdemű mérföldekről megérzi, s emellett én is, ahogy sajog a seb. De ezt megúsztam, szerencsére, s a beste visítva szaladt el, az undorító kis lábai úgy pattogtak a kövön, ahogy a patkányok szoktak a nyirkos kastélyok falaiban.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Csúnya cica. Nem szeretem. Túl pikkelyes. És túl pici. Köszönöm bábmester! Mit csinálsz itt amúgy? – tette fel egymás után a kérdéseket, miközben körülöttem ugrált, mint valami kis szöcske.
– Nagyon is szívesen, vigyázni kell az ilyen... cicákkal. – válaszoltam, a végét kissé kérdőre húzva, majd végül nekiálltam válaszolni a kérdés listára. – Gondolkodom. A mai nagy játékomra kell még vennem pár dolgot, s éppen elmélkedem, hogy hol találok valami gyolcsot, s egy jó papekot. – elmosolyodtam. – Tudod, olyat, amivel jól fejbe lehet kólintani valakit.
Kíváncsi lettem volna, hogy vajon a gyerek maga mit csinált erre, de jól sejthető volt, hogy a környékbeliek tartották el, s jobb dolog híján csínytevésekkel foglalhatta el magát. Ennek nyilván nem igazán örülhettek, de egy ilyen kis árva szerencsétlent aligha bántottak volna emiatt.
– Sokaknak van seprője. Biztosan kölcsönadnak majd egyet. Vagy ott van még Hans bácsi, aki faszobrász. Meg Gretha néni, aki sokaknak mos itt nálunk. Gyere, megmutatom! – csillant fel a gyermek szeme, majd azonnal meg is indult, hogy elvezessen az egyik célponthoz.
– Egy seprű nem pont az, amire szükségem lenne. Valami olyat szeretnék, ami után nem nagyon áll fel az ember. – nevettem kissé. – Igaz, nem nekem kell, hanem az egyik bábomnak. Ilyet is tudnak.
A felajánlásra elmosolyodtam kissé, nem lesz nehéz dolgom, ha egy ilyen kis ördög mutatja az utat. Bármelyik ács tudott volna nekem adni egy ilyen fadarabot, de ha oda is vezet, annyival egyszerűbb a dolgom. Gretha néninek pedig, ha fogalmazhatok így, a Kisjézus csókolja meg a homlokát. A szövetet jóval nehezebb venni, mint bármi mást.
– Jól van, vezess! Reggeliztél már? – érdeklődtem meg. 
– A reggeli sokat visz el a konyháról, ezért eszem délben. – válaszolt a gyermek két lépés között. – Akkor az atyánál is lehet enni, de ma nem. Ma nagy lakodalmat csapnak. Ma sok finomság is lesz.
– És nem vagy éhes? A segítségért cserébe aligha hagyhatom, hogy éhen maradj. – elvigyorodtam. Sejtettem, hogy nem evett reggelre, család nélkül aligha volt gyakori a reggeli.
Lassan, de biztosan tovább haladtunk, jó volt, hogy valaki olyan vezetett, aki ismerte is a települést. Megspórolt nekem némi időt, de főleg magyarázkodást. Pár sarok, néhány lépcsősor, s máris megláttam, hogy miről is volt szó pontosan. Ezek bizony ruhák voltak, szép fehérek. Rossz érzés fogott el, úgy sejtettem, hogy a gyermekkel elbeszéltünk egymás mellett.
– Enni adsz? – mért fel meglepetten, majd egy kis gondolkodás után kezet nyújtott, nagy felnőttesen.  – Rendben. Kenyérért segítséget.
– Ezt megbeszéltük. – biccentettem a gyereknek.
A leány hamarost befordult egy kapualjnál, s egy udvarra vezetett, ahol egy széken igen nagy kötegben álltak a patyolat tiszta ruhácskák, s nagy abroszok. Gertha néni bizony csak annyira árulhatta ezeket a ruhákat, mint amennyire én a fazekakat.
– Gyolcsok! – mutatott egy köteg ruhára.
– Mondd csak, Maria. Gertha néni véletlen nem egy mosóasszony? – kérdeztem vissza. Hát erre gondolt a leány, mikor azt mondta, hogy sokakra mos? Innen bizony nem szerezhettem semmi ruhát.
– Hát Gretha néni asszony. És mosni is szokott. De mindig olyan sok a rongy nála. – válaszolt a leány naivan. 
Szemeim az udvart kémlelték, egy futó pillanatra még talán az is átszaladt (Haha!) a fejemen, hogy tényleg éljek az ingyen ruha lehetőségével, de ha a lelkiismeret ne tett volna helyre, akkor bizony az udvarra kilépő Gertha néni igen. Már első pillantásra megértettem, hogy más súlycsoportban vagyunk, s bizony nem akartam még egy simogatást se tőle, nem hogy egy pofont. Olyan karjai voltak, mint a kötélcsomók, amikkel a halászcsónakokat kötötték a cölöpökhöz! És mint a tenger gyermeke, tudtam, hogy mit tesz egy ilyen vastag kar.
– Mondd, Maria, takácsot ismersz? Amire készültünk, azt úgy híják, hogy tolvajlás, s a legtöbb városban egy csuklód levágják érte tőből. – magyaráztam, majd elrejtettem a tenyerem a köpeny ujjába, hogy láthassa, mire is gondolok. Neki talán nem vágnák le érte, az enyém biztosan.
– De eddig nem vágták le... – válaszolt a gyerek rettegve, majd jól láthatóan megértette a leckét, mert a csuklóját vizsgálgatta. – Mi az a takács?
Elmosolyodtam, majd a mosónő felé lépdeltem könnyeden. Nem voltam vonzó, így mindig is nehezebb dolgom volt, de szerencsére pont elég nyájas volt a modorom ahhoz, hogy legalább néha el tudjam adni magam. Ha nem is feltétlenül az első pillantásra, de egész gyorsan.
– Gyönyörűséges szép napot önnek, asszonyom. – elmosolyodtam. – Merre találok a településen takácsot? Ilyen szép fehér szövetet szeretnék venni, mint ami kegyed mosott a kacsójával.
Nem rejtettem véka alá, hogy hízelegni próbáltam. Reméltem, hogy nem vette rossz néven, s még jobban azt is, hogy érezte a szándékomban, hogy nem gúnyos próbálok lenni. Tényleg szép fehérre mosta ezeket a szöveteket.
– Takácsot? Hát az nálunk nem igen van. Minden ruhát hoznak messzirül. A hímzőnél viszont talán szerencsével jár, ha a kereskedőknek még túl korán lenne felállítani a készleteiket. – nézett fel rám a nő. Először csak fintor szaladt végig arcán, de idővel talán valami mosolyra hajazót is sikerült felismernem. Siker. Nekem legalábbis annak tűnt, mást sem kívántam, mint az emberek örömét. – Naoszt mire kéne pont magának az efféle fehér szövet?
– Hálásan köszönöm a tanácsát, szép hölgyem. – hajoltam meg előtte egy picit, igen színpadiasan, de legfőképpen szemtelenül. Nagyon szemtelenül. – Fehérbe öltöztetni a világ legkisebb óriását. – majd elvigyorodtam. – Ha esetleg kíváncsi, látogasson majd el vacsoratájt a térre. Harangszóra.
Nem kívántam sokat magyarázkodni, Mariára pillantottam, aki továbbra is mögöttem rejtőzködött. Jól láthatóan kaphatott pár okosítót a nőtől, így érthető okokból nem kedvelhette. Én magam persze máshogy vélekedtem, hiszen mégis segített nekem, s még csak fel se pofozott azután, hogy a talpát nyaltam.
– Tudod, hogy merre van a hímző, Maria? – szólítottam meg a leányt.
– Maria? – hördült fel a mosónő, ahogy meghallotta a nevet... Balszerencséjére a kisleány már nem volt a közelben.
– Erre lesz! Gyere! Siess! – hangzott a félénk hívás az ajtón túlról.
Rosszallóan elmosolyodtam, a megtermett menyecskére pillantva, majd biccentettem egy utolsót hamiskásan. Azzal a lendülettel ott is hagytam dolgára, s a fal mögött rejtőző Mariát követtem. Messze túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam az esetet.
– Csak nem elverte a segged párszor? – kérdeztem kacagva. Tudtam én, hogy milyen az, mikor az éhes gyomorra az ember étek helyett egy jó nagy nyaklevest kap, pofonnal köretként.
– Gretha néninek erős keze van. – zárta le a kérdést a lány, majd elsietett, mint akinek dolga vala.
– Mindjárt sejtettem. Legalább hamar megtanultál egy fontos leckét: az ember a mosóasszonyokkal ne játszadozzék. – nevettem kicsit, nem gondoltam hogy értette volna a gyermek a dolgot, de jobb is volt így. Talán egyszer.


Most az egyszer egészen hálás voltam, hogy ez egy kisebb település, ugyanis éppen hogy csak sétálni kellett egy keveset, s már ott is voltunk a tér túlsó oldalán a hímző háza előtt. Közben már látni lehetett, ahogy az asztalokat pakolták, pillanatra ismét eszembe jutott az ízletes nyúl sült, jó lett volna már valami lakomán részt venni, de sajnos fontos dolgom volt még, s egy ilyen szegény mutatványos nem is igazán ülhet le a nagy urak asztalához, csak ha igen jó munkát végez.
– Itt lakik Lala. – szólalt fel kissé nyugodtabban Maria, a két nagyobb házikó közé szorult csöpp kis házacskára mutatva.
Elmosolyodtam csöppet, legszebb arcom magamra varázsolva, majd a lehető legjobb modorommal bekopogtattam az ajtón. Furcsa egy név volt ez a Lala, nem igazán voltam benne biztos, hogy mégis miféle szerzett lehetett. Utoljára a Vadkan egyik elfe mesélte, hogy ismert egy Lala névra hallgató tündért. Okvetlenül is így képzeltem el a nőt, bár azért picit nagyobbnak. Csalódnom kellett persze, hiszen ahogy az ajtó kitárult, fiatal asszony állt előttem, egyszerű, de éppenséggel szépen hímzett ruhában. Szemei alatt bizony igen sötét völgy honolt, jól sejthető, hogy az éjszakát a korhelyekkel ellentétben nem kocsmázással, s alvással töltötte, hanem kemény munkával.
– Adjon Isten... – szólalt fel a nő fáradtan, majd a hang a torkába fagyott, s csak pár pillanattal később olvadt meg sikítás formájában.
– Lala? – kérdezett Maria kissé félve.
Azt már megszoktam, hogy nem szeretnek az emberek, de arra közel sem voltam felkészülve, hogy talán ennyire megrémítem. Ilyen borzalmasan festenék ma? Épp készültem volna köszönteni őt, de ezzel a lendülettel be is vágta előttem az ajtót, ami azért egy csöppet már rosszul esett. Pláne, mert egy egészen szép, dolgos nő viseltetett irányomban így.
– Kisasszony, ennyire azért tán csak nem vagyok rémisztő. – szóltam a bezárt ajtónak elkeseredett, elhaló hangon.
– Bocsásson meg. Egy pillanatra azt hittem, egy démon kopogott be hozzám. De bizonyosan nem lehet egy démon, egy ilyen kis angyal társaságában, mint Maria. Mit tehetek önért? – nyílt ismét ki az ajtó, de hiába fürkésztem a nő tekintetét, az csak a földet nézte.
Színpadiasan kaptam a szívemhez, mint akit felsebzett a dolog. A maga módján tényleg kifejezetten sértőnek találtam, hogy ennyire rémisztőnek talált. Ocsmány voltam, kétségtelen, de azért talán nem ENNYIRE. Valahol azért bennem is van valami szép, nem?
– Minden szava egy késszúrás, ami egyenest a szívem célozza. – nyögtem fel szenvedve, majd végül felnevettem, elhagyva a bolondozást. – De semmi bajom, tudom, hogy ritka ocsmány egy teremtés vagyok. – Mariára pillantottam, majd bólintottam a lánynak. Helyén voltunk. – A piacok egyelőre zárva vannak még, csak némi gyolcsot szeretnék venné öntől. Felárral, ha szükséges.
– Persze, persze. Máris megnézem mim van. Ne haragudjék kérem. Tudja, csak a fáradtság és a sok tű... – nevetett fel végre, egy pillanatra elfeledve a rémületet.
Az ajtón azzal a lendülettel be is fordult, Maria követte is, de hamar dolgára küldte, ugyanis a lány pont oly gyorsan távozott a szobából, ahogy oda belépett. Kellett egy pár pillanatot várakoznom, de a nő végül ismét megjelent, karjában jó sok ruhaanyaggal. Volt közte fakó, egész sárgás, s olyan is, ami nemes egyszerűséggel csak koszos volt.
– Van néhány használhatatlan anyagom amik talán csak fércelésre lennének jók. Mekkorára lenne szüksége? Mennyire kell fehérnek lennie? Mihez lennének? – ahogy kérdezte, az anyagokat szépen sorban a kezembe nyomta, meg se adva az időt, hogy igazán felmérjem a portékát.
– Nem baj, ha kissé fakult, sőt, ha kisárgult az még jobb is. Egy goblin méretű bábra szeretnék egy kis tunikát varrni belőle. Semmi méretes. Ez itt, pont tökéletes lenne. – böktem rá az egyik a kezembe adott sárgult gyolcskötegre.
– Óh. – pillantott fel rám a nő, majd vissza is sietett a többi szövettel a szobájába, sietősen lerakva azokat egy kis sámlira, fordulva is vissza felénk. – Nem egy nagy darab, mit szólna ha két váltóért az öné lenne?
Két váltó? Önkénytelen is megráztam a fejem. Furcsa volt a helyiek kereskedelme, hogy ilyen olcsón lehetett szövetet venni, de bizony a fél karom oda kellett adni két nyúl combjáért. Valamiért az volt a sejtésem, hogy Maria jelenléte okozhatta, hogy ilyen olcsón adta volna nekem a gyolcsot.
– Nem egy jó üzlet, legyen inkább 5 váltó. És akkor legközelebb nem visít, ha meglát engem. – szelíden mosolyogtam, nem sajnáltam a nőtől. Nem azért volt ilyen a szeme, mert túl sokat aludhatott éjszaka. A kemény munkát végző embert pedig jutalmazni kellett, ha csak ennyivel is.
– Legyen. – mosolygott bájosan. – Szóval bábhoz lesz az öltözék? Netán fel is lép a színpadon?
– Fel bizony, esti harangszóra. Ha ideje engedi látogasson el, díszvendég, ki felöltözteti az óriásomat. – nevetnem kellett, majd Mariához fordultam. – Kis hősom, vezess kérlek az ácshoz, már csak egy jó husáng hiányzik. Utána megkapod a kenyered, s mellé egy szelet sajtot is.
– Sajtot is? – kérdezett vissza meglepetten a leány, amire én csak elmosolyodtam. Kiérdemelte azt a sajtot.
Szemem felemeltem a gyermekről, majd ismét a fáradt nőre néztem. Volt valami egyszerűen jóindulatú az arcában, amitől sokkal szebbnek találtam, mint amit egyébként indokolt volna szeplős képe. A szó minden értelmében valósnak hatott, igazi vidéki leánynak, akinek csak a szíve volt nagyobb tányér füleinél. 
– Szép napot, kisasszony. – biccentettem neki egy utolsót, meghajtva fejem egy csöppet.

Ahogy lesétáltunk az alsóvárosba, méregettem kissé a települést, vagy legalábbis azt, amit éppen láttam belőle. Elég takaros kis hely volt, ha kissé szegényes is... De végül is nem csoda, ez tényleg nem egy jelentős kereskedőváros volt itt, csak egy kisebb, erőd mellett kialakult központ, ahol a járkáló emberek zöme is leginkább csak életunt katona volt. Emellett azért így is elég nagy volt ahhoz, hogy én magam eltévedhettem volna, de szerencsére a kis segítőm ténylegesen jó munkát végzett, pontosan oda vezetve engem, ahol lennem kellett.

Az ács háza előtt már nagyban dolgozott a fia (már nem merek hangosan feltételezni, ki ne derüljék, hogy az ő szülei is meghaltak), vélhetőleg nekik is akad elég dolguk a fesztivál miatt. Mariát megpillantva elébe is lépett a legény, majd átölelte kissé. Örömmel figyeltem, hogy azért a település zömében szívesen látott vendég volt az árva kis teremtés.
– Maria! De jó látni errefelé. Gyakrabban is látogathatnál minket. Öregapámnak már nagyon hiányoztál. No lám csak, kit hoztál magaddal? – vizslatott végig kimérten.
– Alberich Fischer. Csak egy kis szennyfát szeretnék vásárolni valamelyik vágásból, egy jó karomnyi papek kéne. – hajoltam meg mélyen a férfi előtt, majd nevető hangon folytattam, ahogy végre kiegyenesedtem. – De ne aggódjék, nem kívánok senkit sem fejbe kólintani vele: a magasztos művészetem igényli.
– Művészete? – kérdezett vissza kissé gyanakodva, de szerencsére a mellettem lévő kisnyúl átvette a magyarázatot.
– Bábmester! És kenyeret ígért. És sajtot is. Kérhetünk egy botot? Kérlek! – hadarta meggyőzőbben, mint én tudtam volna.
Volt pár pillanat, ameddig azt hittem, hogy igen meddő a tervem, s bizony nem fogok kapni még egy pofont sem, nem hogy egy jó megtermett husángot... De végül a fiú elnevette magát, s elém lépett kedélyesen, kezét felém nyújtva. Erős kézfogása volt, de nem a fitogtatós fajta: nem érezte szükségét annak, hogy megropogtassa minden szerencsétlen csontom.
– Herr Fischer, örvendek. Engem Nicholas Fischernek hívnak. – engedte végül el kezem. – Azonnal szólok apámnak és meglátjuk, mink van háznál. – viszont mielőtt távozott volna, közelebb hajolt kíváncsian. – Tényleg van sajtja?
– Örvendek. Csak nem rokonok vagyunk? – engedtem én is el a kezét. – Azt igazán megköszönném. Nem kell semmi komoly, csak egy vastagabb gally. – majd elnevettem magam kissé, a végét rosszallva megnyomva. – Remélem akad valamelyik kofánál a vásárban, de ha nem, hát kap egy nyúlcombot... Akkor is, ha aranyáron mérik.
– Igen... A nyúl egy kissé drága minálunk. Bár a birkával se járt volna sokkal jobban. – szívta meg fogát a férfi. Úgy tűnik ő is húst kívánt. – Ha valami olcsót de laktatót akar minálunk enni, akkor káposzta és répa. Remek főzelékeink vannak.
Most én szívtam a fogam, egye csak a répát és a káposztát a disznó, nem való az ilyesmi az én fogamnak... Csak akkor, ha már nagyon le vagyok szegényedve. 

A férfi elfordult tőlem, majd kappan hangján bekurjantott a kis műhelybe, ahonnét a munka zaja egy pillanatra sem állt meg. Kellett pár pillanat, hogy a kalapálás alább hagyjon, majd a Nicholas szakasztott mása lépett ki onnan. Furcsa, hogy mennyire hasonlított az apjára, igazából csak vastagabb arcszőrzete, ráncai, s az a pár, formátlan izom különböztette meg, ami oly nagyon jellemezte a hasonló kétkezi munkákat végző embereket. Erősek voltak, mint a bika, de ormótlanok is.
– Apám, van valami vaskosabb fánk? Az úrnak eszközre kéne a bábhoz. – szólt atyjához a férfi, jobbjával felém bökve.
– Hogy ne vóna? Szia Maria. – üdvözölte a leányt egy sztoikus biccentéssel. – Tudod hol a hordó igaz? A nagy fémpántos? Abból halássz egyet az úrnak.
Maria jól láthatóan ismerte a dolgát, ugyanis íjból repített nyílként tűnt el az udvaron, lábai szabályosan felverték az udvar fűrészporát. Még jó, hogy nem voltam igazán a közelében, máskülönben minden bizonnyal köhögőrohamba törtem volna ki. A tüdöm se volt az igazi már ezen a ponton.
– Augustus Fischer. Bábmester vóna kend? – kérdezte a férfi kedélyesen, ahogy vaskos karjával megragadta a saját kezem.
– Alberich Fischer, örvendek. – fogadtam el kezét, ami olyan kemény és száraz volt, mint egy fagyos fa kérge. – Az bizony. Csak egy jó husáng hiányzott ahhoz, hogy meglegyen mindenem az esti játékomhoz.
– Fischer? Nocsak, meddig terjed a családunk? Bizonyára sokad unokatestvérem lehet. – vigyorodott el a férfi, de ez éppen hogy csak látszott sűrű busa szakálla alól. – Sok uszadékfánk van hátul, amikkel mi már nem tudunk mit kezdeni. Ha Maria túl nagyot is hozna, ingyen lekoppintunk mi belőle. No és a bábokat maga faragta?
– Még talán el is képzelhető! Ha valamelyik kuzinja leutazott egy uszályban oda, ahol a Nordenfluss a széles nagy tengerbe kifolyik. – nevettem csöppet, nyilván nem történt ilyesmi, messze túl gyakori név volt ez a vidéken, minden második halászt így hívtak felénk. – Hálás lennék érte, de azért valamicske fizetséget csak hagynék hátra, ha már raboltam a drága idejüket.
A kérdésre bólintottam. Nem minden bábot faragtam magam, de egy részét ténylegesen én készítettem el, főleg azért, mert olyan sok időm volt ezekkel bíbelődni. Sokat és lassan utaztam, arról nem beszélve, hogy gyakran szekéren ülve, amikor is az embernek épp elég ideje van egész rönköket faragni. – Egy részét, egész ügyes vagyok a fával, de kétségtelen, hogy egy ács sírna, ha meglátná, hogy mit kókányolok. – nevetnem kellett, nem éreztem valójában így, de egy kis alázat sosem ártott, pláne a jó ember szemében.
– Annak majd mi leszünk a megmondói. – veregette meg fiának vállát az ács. – Na de majd csak a fellépéskor ráér, látom nem köpenye alatt hordozza bábjait.
– Nem, valóban. A csigaházamban, de azt nem hordom magammal, mert túl nehéz hozzá. – ismét elmosolyodtam, tetszett a páros. Olyan emberek voltak, akikkel jót lehetett volna borozni egy csehóban.
Valami koppant egyet, s hamarosan azt is hallani lehetett, ahogy Maria ismét elindult felénk döngő léptekkel. Első pillantásra pont úgy hatott, mint egy gyermeki, aki banditást játszott: a husángja majd akkora volt mint ő, s kissé vastagabb is, mint a karja. Ezzel bizony le lehetett valakit csapni, de sajnos számomra messze túl nagy volt.
– No abból lefaragunk egy keveset. Mekkora legyen? Ha annyira ragaszkodik hozzá, akkor erre számolhatunk munkadíjat. – a fiú tudta, hogy mi a dolga, azonnal a bakra fektette, s várta, hogy megmutassam neki, hogy mégis mekkorára kéne vágni.
– A fele jó lesz, lehetőleg a vékonyabbik része. Máskülönben nem tartja meg a báb majd. – kezemmel imitáltam a távolságot, vélhetőleg ennyi iránymutatás elég volt a két ácsnak.
Nem kellett sokat várnom, a fiatalabbik férfi azonnal értette, hogy mire is gondoltam. Azzal a lendülettel fel is jelölte szénnel, majd úgy átvágta a bakra fektetett gallyat, mintha csak egy rőzse lett volna. Mindig meglepett, hogy mennyi erő is szunnyadt az emberi teszt mélyén... Bár, kérdéses volt számomra, hogy ez puszta izom, vagy esetleg a szakértelem érdeme volt.
– Ez két korsó bor lesz. – szólt nevetve, majd apja hangjára kijavította magát. – Három. Gedeonnál ma este, ha megfelel.
– Úgy legyen, becsületes munkáért becsületes fizetés. Reméljük addigra jelentősen vaskosabb erszénnyel távozom majd el. – nevettem válaszként. 
– Bizonyára tudja hol van Gedeon, hiszen Mariát már ismeri. – fűzte hozzá atyja.
– Tegnap este megtáncoltatta a babámat! – adta válaszát a leány, majd jelezte nekem, hogy talán ideje indulni.  – Kenyér és sajt!
Magamhoz vettem a kis furkósbotot, majd méregettem azt egy csöppet. Pontosan ilyesmire gondoltam, s konkrétan erre is volt szükségem. Talán mókás, hogy ily elégedettséggel töltött el egy ennyire egyszerű tárgy, de ez már csak az élet varázsa volt számomra. Örülj a kis dolgoknak, s bízvást nagy is jön majd utadba! Elnézést kérően a két férfia sandítottam.
– Addig is szép napot a jó uraknak, jó napot a szépeknek. – biccentettem még egyet mellé, majd szépen lassan megindultam.
Nem kellett igazán sokat sétálnom, még meg se pillantottam az első őrt, de már ekkor elkapott a félsz. Úgy éreztem, hogy bizony talán jobb ötlet lesz, ha nem én hordozom magammal ezt a komoly fegyvert, mert még a végén deresre húznak érte, azt pedig nem szeretném. Roppant szemrevaló kulcsinem legnagyobb előnye volt, hogy a városok éber őrei igen kedveltek kiszemelni, akkor is, ha távol tartottam magam mindennemű bajtól.  
– Talán lehet jobb lesz, ha te hozod magaddal a husángot. Ha nálam van, az őrök kérdezősködni fognak majd, rajtad csak nevetnek. Cserébe egy szelet sonkát is kapsz a kenyér és sajt mellé, jó? – kacsintottam a leányra.
A lány szinte parancsszóra vette el tőlem a husángot, majd elindultunk vissza felsővárosba. Egy öreg nóta jutott eszembe, ahogy a husángot cipelő gyermekre pillantottam. Egy pillanatra el is gondolkodtam, hogy talán hangosan énekelni kezdjek, de végül csak halkan dúdoltam magamba. A furkóssal kézben nem igazán jött el az ideje annak, hogy egy délvidéken elhíresült rablónótát daloljak.

Hát nem mondom, hogy nem voltam hálás az Úrnak, hogy épségben elértük az épületeket, mind a griffek, mind a vihar elől. Nem tudom melyik lett volna rosszabb, de örültem, hogy nem kellett kipróbálnom.
A katonák a lovakat az egyik nagyobb épületbe vezették be és kettő ott is maradt velük, vigyázni rájuk. Bársony nyakát gyengéden megpaskolva engedtem el a többi lóval.
A maradék négy katona, Maria és három fia, valamint Herbert és Humbert és én egy kisebb, közeli házikóba húzódtunk meg.
Az élelmeket, mivel mindet a nyereg mögött hordozták, hamar össze is gyűjtötték és egy rövid szemle után örömmel konstatálták, hogy volt elég tűzifa, hogy a kisebb edényekbe összeüssenek valamit.
Odakint a vihar szele lassan beérte a hegyeket, s a mennydörgések egyre hangosabbá váltak.
Humbert még gyorsan kiküldött kettő katonát a kúthoz, hogy vizet húzzanak, mielőtt a fagyos eső odaérne, s így a lovaknak is és nekünk is lesz mit innunk.
- Herr Strandgut, igazán hálásak vagyunk önnek. - mondta az a katona, aki legelső kérdését tette fel neki, még az út elején, s akinek nem sikerült fáklyát gyújtania, amikor igazán kellett.
A fal mellett lecsúsztatva magam, fáradtan engedtem el a feszültséget és boldog voltam, hogy tető volt a fejem felett.
- Csak tettem a dolgom. - szerénykedtem, hiszen szerencsére igazán súlyos varázslatot nem kellett használnom, így az erőm megmaradt.
Nem felejtettem el kinn a griffeket, még ha azok talán jelenleg nem is okoztak gondot, de úgy véltem, ahol griff van, lehet más is.......
- Szerintem csak megleptem őket, nem számítottak mágiára.
- Való igaz, ezen a vidéken nem olyan gyakori az efféle mágia. - bólogatott Humbert. - Bizonyára kevés olyan vadállatot láthattak, amik lángot lőnek vissza rájuk.
Bólintottam felé, mert egyet értettem vele, nem gondolnám, hogy sok pap vagy hasonló mágia tudó rohangál ezen a kietlen vidéken. Én sem lennék itt, ha nem küldetésben lennék.
Csaknem mindenki a földön ült, kivéve azokat, akik a tüzet próbálták meggyújtani. Közben a vízhordók is megérkeztek és nagy örömmel fogadták őket a társaik.
- Vót odakinn griff? - kérdezte az egyik kömüves fiú, mire a vízhordók csak megrázták a fejüket.
- De az ég Isten haragjától feketéllik. Szeles lesz a délután.
- Na akkor urak, helyezzük magunkat kényelembe, mert lehet itt fogunk éjszakázni. - sóhajtott fel az idősebbik fiú és kicsatolta páncélját.
A víz megérkezte azt jelentette, hogy talán meleg étel is lesz a hasunkban hamarosan és Humbert szavai szerint éjszaka sem fogunk a szabadban vacogni. Mondjuk nem is lett volna túl biztonságos.
Herbert segített testvérének megszabadulni öltözékétől, majd sajátját is maga alá terítette, miközben nagyot nyögve átült mellém.
- Mond csak Jozef, miféle mágiák voltak ezek? Fény az égből? Lángok a kezedből?
Én is könnyítettem a ruházatomon, mert a kis épületet már beleheltük és a testünk melege is megtette a hatását, bár melegem még nem igen volt.
- Az Úr szent fényét használtam először, bár nem tudtam, hogy ezeken a lényeken hatásos-e, hiszen nem ellenük vetettem be eddig, aztán Uriel , a tűz angyalának segítségét vettem igénybe, az biztosan fájt nekik. Szerencsére nem voltak annyira éhesek, hogy ettől elálljanak a szándékuktól . Talán a szekér is megmarad....... - tettem hozzá. - Eddig nem okoztak gondot az erre járóknak?
- Nem sokan jártak erre eddig, de akik igen, azok nem találkoztak idekint velük. - rázta meg a fejét Herbert. - A történetek szerint is inkább a hegyek belsejében vadásztak, vagy az öt folyó vidékén, ahol több a vad.
A tűz halk sercegéssel kezdett éledezni a helyiség közepén lévő tűzrakóban s a katonák már készítették is a vasedényeket a kőperemre, had kezdjenek el melegedni. Az elemózsia elkészítéséhez ezúttal Humbert is csatlakozott, s ahogy a lángok egyre csak nőttek, úgy melegedett be a szoba is, kezdett elég jó idő lenni.
- Először az óriások híre, most pedig a griffek. Figyeld meg, a következő egy goblin hadsereg lesz. - próbált viccelődni Herbert, ahogy előhalászta tarisznyájából a szárított húsokat. - A sok háborúskodás délre innen elvonta az emberek figyelmét északról. Te nem így gondolod? Pedig szép a mi földünk is.
Elgondolkoztam azon, amit Herbert mondott. Vajon miért jöttek a griffek ide, ahol láthatóan alig volt élelmük, ha volt olyan hely, ahol több volt a zsákmány?
A meleg miatt most már én is zekére vetkőztem, aztán csatlakoztam az étel előkészítéséhez. Már megszoktam, hogy útjaimon magam gondoskodom magamról.
- Csak ne fesd az ördögöt a falra, Herbert! - figyelmeztettem a fiút, bár tudom, hogy tréfának szánta, engem nem hagyott nyugodni az előző gondolatom. - Valami ide űzhette ezeket a lényeket szerintem. Nem gondoljátok, hogy furcsa, hogy épp most jelentek meg, pedig máshol több ételhez juthatnak és emberek közelébe sem kell menniük?
- Felettébb különös. - bólintott a két testvér, szinte szinkronban válaszolva.
- Isten óvjon a spekulációtól... - mondta az egyik katona. - de mi van ha kikergették őket a vadászterületükről?
- Ugyan mi tudna egy ekkora vadállatot kikergetni a területéről? - vetette neki egy másik.
- Óriások?
- Vagy vadászok. - mondta komoran Humbert. - De akármi is legyen, mi isszuk meg a levét. Szóval ez is egy dolog, amivel foglalkoznunk kell, ha hazaértünk. Addig is együnk.
Igen. Nekem is valami hasonló járt a fejemben. Valami ide kergethette őket. És ez nem volt kellemes gondolat, mivel ez egy kis csapat volt, civilekkel megtoldva, nem harcra készülve. Szerintem Henrik is úgy vélte a fiai egy kellemes kis kiránduláson vesznek majd részt, nem egy élet-halál harcban.....
Szóval volt min töprengeni és nagyon is észnél kellett lenni majd a további utunkon is.
Humbert végszavára, mintha csak az Úr akart volna pontot tenni a beszélgetésre, hatalmas mennydörgés hallatszott egy közeli villámcsapástól s rövidesen utána leszakadt az ég. Miután az étkek lassan, rövid beszélgetések kíséretében elkészültek, kettő katona kiment, hogy a lovakra vigyázókat leváltsák a munkájukban, tudjanak enni ők is.
Humbert jó vezetőnek bizonyult, egy kis bizonytalankodáson túl, de hát ez betudható fiatal korának, most is gondolt a lovakat vigyázó katonák leváltására is.
Ám, amikor bejöttek az ajtón egy pillanatra megborzongtam, de......nem a bezúduló hideg levegőtől, hanem......Mágia? Itt?
Felálltam és feszülten figyeltem, ha kellett még az ajtót is kinyitottam..
Valami különöset éreztem kintről. Lehetett akár a vihar is, ám szinte biztosra vettem, hogy nem az. Úgy éreztem a ház mögül jöhet, mintha varázslat lépett volna működésbe.
- Valami van kint! - mondtam halkan a többieknek és a kardom már a kezemben volt. - Valami, aminek mágiája van. Nem láttatok semmit? - kérdeztem az őröktől.
A kijelentésre mindenkinek megállt a kanál a szája előtt és feszülten néztek körbe. A kettő katona megrázta a fejét, bár és igaz, amikor az ajtó kinyílott, akkora esőfüggönyben nehezen is lehetett volna észrevenni bármit is. Herbert azonnal a pajzsáért nyúlt, és Humbert is megragadta kardjának tartóját, hogy bármilyen veszélyre előhúzhassa és felállt.
Jó kis csapat volt ez. Mutatta az is, hogy azonnal reagáltak a szavaimra, de sajnos már késő volt. A mágia lecsapott és Humbert szinte azonnal eldőlt a földön, eszméletlenül, mintha mély álomba merült volna. Hasonló képen jártak a hátul ülő emberek is, Maria és fiai.
- Ki a házból! - kiáltott fel Herbert, és grabancánál fogva húzta a hozzá legközelebb eső katonát.
Csak reménykedhettem benne, hogy csak ájultak és nem sokkal rosszabb a helyzet.
Herbert azonnali reagálását a javára kellett írnom, ám abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy kimenni a szakadó, jeges esőbe, ahol semmit sem láttunk, jó ötlet.....
- Várjatok! - kiáltottam fel. - Gyűljetek körém! - intettem körbe, miközben az Úr segítségét kértem, hogy szentelje meg körülöttünk a földet. Bíztam benne, hogy a láthatatlan ellenség nem állja a szentséget.
Herbert nem hezitált és azonnal odaugrott katona társával, akit továbbra sem engedett el, ám amikor a szent fény felragyogott, a katona is ernyedten huppant a földre. Egy pillanat sem telt el jóformán és csak én és Herbert maradt talpon ám Herbert is ingadozni látszott.
- Jozef... - kezdte volna mondani, de beszélni is alig maradt ereje.
Nagyon gyorsan történik minden. sajnos most a szentség nem segített és pillanatok alatt egyedül találtam magam az ismeretlen mágia súlya alatt. Éreztem, ahogy gyengülök, fejem kábulata nőtt, de nem adhattam fel.......Tudtam, hogy valószínűleg csak egy utolsó varázslatra lesz erőm, egy, az Úr szentségével megerősített pajzsra, mely védelmet nyújthat a mágikus támadás elől. Dde meg kellett próbálnom időt nyerni és kijutni, hogy legalább szembenézzek az ellenséggel, aki ilyen alattomosan támadt ránk.
Semmi sem történt. A bűbájom ismét hatástalannak bizonyult ezzel az ismeretlen mágiával szemben,
Csak a belém kapaszkodó Herbert esett össze pár lépésre az ajtótól.
Odakint a szakadó esőben mintha minden felfrissült volna, éreztem, ahogy gyorsan foszladozik rólam a mágia hatása, majd el is tűnt szinte pillanatok alatt. Bár az erőm nem töltődött vissza, de legalább nem is szivárgott tovább.
A kardom a kezemben volt, amikor az ajtóhoz mentem a mágia észlelésénél, így most azt magam előtt tartva néztem körbe és mivel a közelben nem láttam senkit, bár a sűrű, csaknem vízszintesen zuhogó eső mögött nem lehetett kivenni semmit, ami ne egy épület, vagy kő formájú lett volna, legalább Herbertet kihúztam némi küzdelem árán, hiszen közel volt az ajtóhoz, aztán elkezdtem szólongatni a lovakat őrzőket. Szívem szerint mentem volna a ház mögé, ahol a mágiát éreztem, de nem mertem a többieket itt hagyni eszméletlenül.
A kiáltásomra az egyik őr közeledett sietősen a közeli épületből.
- Az Úr szavára, mi történt? - nézett rám, majd Herbertre, végül a nyitott ajtó mögött alvó emberekre.
Az izgalom ugyan fűtött belülről, a szívem dübörgött, de azért már kezdtem érezni a hideg eső és a lehűlt levegő hatását, hiszen csak zeke volt rajtam. Egy fokkal megkönnyebbültem, ahogy megjelent az őr, ezek szerint a másik házat nem érte a mágikus csapás.
- Vigyázz az emberekre és tartsd nyitva a szemed, valami megtámadott minket varázslattal, de talán ez csak a kezdet. Én körbe nézek.
Azzal már mentem is, hogy megtaláljam azt, aki ezt okozta.
Ahogy az épület háta felé közeledett egyre erősödni éreztem a mágia folyását. Érzem, hogy jó nyomon járok, de aggaszt, hogy egyik mágiám sem hatott rá, mert ilyennel még nem találkoztam. Mi lehet ez és, hogyan fogok úrrá lenni rajta? De nem állhattam ott tétlenül.
Aztán megláttam a fekete alakot és a …….. vörös, alattomos fényt árasztó pecsétet a kőfalon.
Az alak hamar felém kapta a fejét, s kezét leemelte a pecsétről és annak fénylése is abbamaradt.
Nyilvánvalóan ez okozta a bajt.
- Ki vagy te és mit akarsz tőlünk? - kiáltottam rá és mivel nem szerettem volna, ha eltűnik, megint megpróbálkoztam egy varázslattal, csak egy kicsit erősebbel, mely fokozatosan lelassítja, akár meg is bénítja az ellenséget, míg a kardommal el nem érem. Az időre azonban figyelnem kell…..
Az alak felől egy hangos ciccenést lehetett hallani, ahogy elégedetlenségét fejezte ki, majd előhúzta ébenfekete tőrét.
- Neked ebbe bele se kéne dugnod az orrod. - morogta, majd mintha egész teste eggyé vált volna a sötétséggel és mint egy sötét pocsolya, beleolvadt a talajba. A következő pillanatban a ház elől lehetett hallani, ahogy a katona figyelmeztetően felkiált a ház felé.
Ezt nem hiszem el! Mi a fene ez az alak! Szinte megdermedek, ahogy egyrészt konstatálom, hogy megint kudarcot vallottam, másrészt attól, hogy felismerem a fickót. Vele küzdöttem a kúriában, aki meg akarta ölni Herbertet!
Arra ocsúdok fel, hogy az őr kiált, akire a többieket hagytam.
- Hogy az a.........! - kaptam össze magam és rohantam, ahogy a lábam bírta, hogy talán a kardommal megállíthatom, ha már a mágiám csütörtököt mondott.
A legrosszabb rémálmom vált valóra, amikor a ház elé értem, de áldottam az eszem, hogy addig nem hagytam magára Hervertet, míg valaki nem tudta őrizni. Ez a katona most a lándzsájával harcolt és ha rövid időre is, de feltartotta a sötét alakot, aki arkánlövedékekkel viszonozza a szúrást, hátravetve ezzel a férfit, s szabad teret adva magának a fekvő Herbert felé.
De nagy megkönnyebbülésemre.....a mágiám mégis csak hatott. Láttam a fickó mozdulatának lassulását. Az őrt ugyan elsöpörte az útból, de addigra én is odaértem és lendületből csaptam a tőrt tartó keze felé. Már nem haboztam volna megölni, de nagyon szerettem volna tudni mi a fene folyik itt és ahhoz jó lett volna, ha beszél.
- Mivel már benne van az orrom, ezért nem hagyhatsz csak úgy faképnél, te sunyi!
A férfi hangosan káromkodott, ahogy a kezéből kirepült a tőr, így megpróbált egy másikat előhúzni lába alól, ám mozgása már közel sem volt elég fürge.
- Mit tettél velem te féreg? - köpte ki a szavakat felém.
- Áhá! Már nem vagy olyan füge és magabiztos! - mosolyogtam elégedett arcot vágva, figyelmen kívül hagyva a kérdését, bár azért eléggé aggódtam. Nem volt könnyű legyűrni és, ha megszűnik a mágiám hatása, ki tudja mi lesz.
A torkának szegeztem a kardomat, hogy tudja nem viccelek.
- Ne moccanj, mert azonnal elvágom a torkod. Most is az tart csak életben, hogy válaszokat akarok, de hajlok rá, hogy legyűrjem a kíváncsiságom, ha úgy vélem forralsz valamit. - figyelmeztettem és ezt komolyan gondoltam. Nagyon veszélyes alak volt.
Bíztam benne, hogy a másik őr is előkerül és meg tudjuk kötözni.
- Mit tettél a többiekkel és meddig tart a hatása? És főként......mi a fenét akarsz az Oldersburg családtól?
Az alak nem húzta ki az újabb tőrét. Már nem tudta. Eltakart arca alatt azonban mintha széles mosoly húzódott volna.
- Csak alszanak. Amit neked is kellett volna tenned. És meglepődnél, de nekem semmi nem kellett az Oldersburgoktól. A mágiád viszont igen érdekes. Mond csak, megtudhatom, miként működik?
Az őr nem került elő, de nem kerülte el a figyelmem az elégedettséget sugárzó hangja, ami már nem hangzott dühösnek, sőt......
- Csak az időt akarod húzni, de ez nem fog menni! - nyomtam neki a kardom még jobban, hogy a vér kiserkedt, aztán egy gyors mozdulattal erősen halántékon csaptam a markolattal.
Ha csak alszanak, nem kockáztathattam és az ellenfél kiszámíthatatlan volt. Talán pár éve még vállaltam volna a kockázatot, hogy kiderítsem ki az erősebb, de okozott már elég meglepetést és én sem voltam már tapasztalatlan suhanc.
Az ütés elegendő volt ahhoz, hogy egy hörgéssel összeessen a vizes földön, had öntözze őt az ég vize, s az zápor zaja alatt mást nem is lehetett hallani, csak a fellökött katona fájó nyöszörgését, valamint a tűz ropogását, mely odabent lobogott gyöngéden, hívogatóan melegen.

A szívem még hevesen dobogott, hiszen erős mágussal néztem szembe és sejtettem, hogy az utolsó pillanatban sikerült csak hatástalanítanom. Most az eső térített magamhoz, mely kellemetlen szúrással jelezte, ha nem jutunk száraz és meleg helyre, garantált a fagyhalál.
- Meg kell kötözni azonnal, aztán a házba vele, úgy vélem Humbert-nek lenne hozzá egy-két kérdése, ahogy nekem is. - mondtam a szintén ázó őrnek. - Én addig behúzom Herbertet és segítek a társadnak.
Az őr hasonlóan, mint korábban társa, csak értetlenül nézett körbe, de hamar felmérte a helyzetet és egy bólintással visszafordult, hogy kötelet szerezzen, majd jó szorosan hátra kötözte a támadó kezeit és összecsomózta a lábait, majd behúzta a házba.
Én is tettem, amit mondtam és csak reménykedtem benne, hogy az arkán mágus varázslata hamarost elmúlik, különben igen csak fel lesz adva a lecke.
- Ébresztő! - próbáltam némi vízzel és arcpaskolással életet lehelni legalább a két fiúba.
- Még is mi történt? – kérdezte a katona, miközben mindenét fájlaló társáról próbálta lesegíteni a zekéjét.
- Ez a mágus meg akarta ölni Herbertet már a házukban is. Ő volt a tegnap éjszakai támadó, de elmenekült és úgy látszik ide is követett minket, ahol varázslatot bocsátott mindenkire. - adtam gyors magyarázatot az ismeretlen kilétére.
Ennél többet nem is mondhattam volna, hiszen fogalmam sem volt mit miért tett, erre remélhetőleg majd fény derül, ha ifjú vezetőnk magához tér és sikerül kikérdeznünk a támadót.
Humbert, az vízre kissé morgolódva fordult hanyatt és próbálta kinyitni a szemeit, mély lélegzetvételekkel, Herberthez hasonlóan, mind a ketten halkan nyöszörögve.
Bár még nem tértek magukhoz, azért reményt keltő, hogy próbálnak magukhoz térni, ezért tovább rázogatom felváltva őket.
- Nem szép dolog aludni míg a többiek dolgoznak. - mondogattam nekik, hátha ez segít.
- Nem alszom, csak... - morgott Humbert, miközben kezével legyezgetett. - ... nincs erőm. Meglett... a támadó?
Herbert már valamivel élénkebbnek bizonyult, karjával képes volt feltolni magát ülő pozícióba, még ha nehézkesen is.
- Az a rohadék? - bökött állával az össze kötözött alak felé.
- Csak lassan múlik a varázs, azért vagytok gyengék, de bízom benne, hogy ennyi embert nem tudott hosszú álomba, kábaságba taszítani, ahhoz talán már nem elég erős...... - válaszoltam megkönnyebbülten a sarkamra ülve. - Bár csak a legerősebb varázslatom egyike tudta végül megállítani, a bűbájok egyáltalán nem voltak rá hatással. - néztem az eszméletlen férfira elgondolkodva, miközben bólintottam Herbertnek.
- Reméljük, hogy sikerülhet megtudni tőle valamit, bár elég elszánt volt végig. Valamiért nagyon a bögyében vagy, de közben azt mondta, hogy semmit nem akar az Oldersburgoktól. - néztem kérdőn egyik fiúról a másikra. - Jól vagytok? Más nincs a fáradtságon kívül?
- Fejfájás és hányinger. - mondta Herbert.
Felsóhajtottam és még egy kis vigyorra is tellett.
- Ha csak ennyi, akkor megmaradtok. - segítettem felülni Humbertnek és lecsatoltam a derekamról a kulacsom, felé nyújtva, aztán Herbertnek is, ahogy visszakaptam.
- Adj egy tőrt és kivájom a görény szívét. - nyögött fel Humbert. Ezúttal már ő is képes volt felülni.
- Jól van? - intettem a sebesült őr felé, akit társa igyekezett kényelembe helyezni. - Kis gyógyításra még telik tőlem. - ropogtattam meg fáradt vállaimat, aztán nyugtatóan tettem az idősebb fiú karjára a kezem. - Lehet megérdemelné, de ne siessük el, jó lenne válaszokat kapni tőle a kérdéseinkre, nem gondolod?
A sebesült őr csak bólintott, mellkasánál a sérüléseket tapogatva, ahol az arkán lövedékek áthatoltak rajta, a két testvér pedig közben szinte teljesen kiitta a kulacsot.
- Aki öcsémre kezet akar emelni nem érdemli meg, hogy magyarázkodjon. - dőlt előrébb az idősebb testvér, hogy jobban rálásson a fickóra.
Mielőtt még ebbe belemélyedhettünk volna, az őr megoldotta az első kérdésünket, hogy milyen fajtát képvisel a támadónk, mivel mielőtt még lereagálhattam volna lerángatta a maszkot róla.
- Még is miféle ördögfajzat lehet ennyire erős mágus itten? – hőkkölt hátra megdöbbenten.
A mágus arca nem tűnt ugyan ismerősnek, ami viszont rajta volt………., már mindenki számára nyilvánvalóvá tette az eredetét. Kettő apró szarv a homlokából meredt a tetőgerendázat felé, alatta megannyi seb és különböző írásjelek, melyek felismerhetetlen nyelven íródhattak bele rózsaszínű bőrébe.
- Egy démon! - nyögtem fel. - Ez egyre jobb! - álltam fel és a fogoly mellé léptem, aki már nem sokáig marad ájult véleményem szerint. - Mit keres itt egy démon?
Humbert, ahogy meglátta a démoni külsőt azonnal megdermedt.
- Egy démon? - Henrik szinte azonnal fel is pattant, ám igen csak megszédült, így a talpon lévő katonába kapaszkodott, hogy megtartsa magát.
- Egy démon... akár csak a múlthéten. - hebegte az öreg katona és mellkasához nyúlt, ahol vélhetőleg a keresztjét viselte.
Humbert eközben kezével elkezdte a démon lábait tapogatni, láthatóan keresett rajta valamit, amennyire ereje engedte. Csak sejtésem volt, hogy mit…..
Nyíltan nem akartam szembe menni Humbert akaratával, de nem hagyhattam, hogy kinyírja a fickót, amíg nem kapunk magyarázatot. Az apja is ezt akarta volna, hiszen lehet, hogy valakinek dolgozik és ezt tudni kell. Azonban a leleplezett démon kicsit mindenkit megakasztott, de nem kerülte el a figyelmem az őr elejtett szava.
- Ismerős? Láttátok már előbb is? - kérdeztem kissé meghökkenve Humbertet. - Mit keresel? - guggoltam le, hogy közelebbről lássam, mert ez kezdett egyre zavarosabb lenni. - Nem ölheted meg. - mondtam neki halkan. - Szerintem megbízást teljesít és, ha nem tudjuk meg ki tör öcséd életére, ki áll a háttérben, akkor jöhet más és lehet az sikerrel jár majd. Kérdezzük ki, aztán vigyük apátokhoz. Ez a kirándulás már úgy sem mehet tovább, vissza kell térnünk, ahogy vége a viharnak.
- Az előző héten, egyik társunk démont látott a város falain belül járőrözés közben. Alacsonynak és színezett bőrűnek mondta. De nem volt nála fegyver. - magyarázta a sértetlen katona.
Humbert keze megállt a démon bal lábánál, ahol egy rejtett tőrt talált és elő is húzta. Lélegzetvétele nehézkes volt, dühtől telített.
- Humbert ne! - kiáltott rá öccse, de a férfi keze már a magasba is emelkedett egy mérges kiáltással együtt.
Ez nem lehet véletlen! Nem valószínű, hogy két tetovált bőrű démon is felbukkan egy helyen. De ez még nem magyaráz meg semmit, csak azt, hogy már régebben beszivárgott a településre.
Míg ezen töprengtem Humbert cselekedett és mielőtt még megállíthattam volna már a kezében is volt a démon mágikus tőre........Herbert kiáltásával egyidejűleg már mozdultam is. Okulva abból, hogy a legtöbb bűbájom magára a fickóra nem hatott, tudtam, hogy nem idézhetek egy sima pajzsot, ide más kell....... Nem is a tőrt támadtam, hanem annak forgatóját, hogy időt nyerjünk és megtudjam, mi lelte az általában higgadt Humbert. Így a víz angyalának segítségét kértem, hogy üsse ki Humbert kezéből a pengét, de legalább is üsse el a kezét.
Humbert kezéből elrepült a fegyver, s ő maga is hátravetődott a falnak, messze a démontól, s eredetileg haraggal elrondított arcára most a meglepettség ült ki, s hökkenten nézett fel a földről.
- Ez mi a jó búbánat volt, he? Megbolondultál?
- Átkozott fattyú, minek pusztulnia kell. Herbertre támadott! Kétszer is! - magyarázta a számára egyértelmű okokat arra, hogy miért kéne a démonnak akkor és ott meghalnia.
- Bátyám! Ez a démon valakinek a megbízottja lehet! - szólt rá Herbert, majd bocsánat kérően felém fordult. - Sajnos gyakran esett már meg, hogy így elöntötte a fejét a düh. Apánktól örökölte. De le fog higgadni, ígérem.
Hát ha Humbert hökkenten nézett, akkor az én arcom nem tudom mit tükrözhet, de minimum hasonlót. És bár hallottam Herbert magyarázatát, azért ez nem igazán nyugtatott meg. Már kezdtem sejteni miért nem Humbertet jelölte ki a Rendhez való csatlakozásra az apja.
- Használd a fejed Humbert! - adtam fel, hogy ne dorongoljam le a katonák előtt. - Apád bízott meg egy feladattal, neki tartozol elszámolni valóval. Szerinted ő nem akarná tudni, amit ez a démon mondhatna neki? És, hogy nézel a tükörbe, ha azért ölik meg később az öcsédet, mert nem tudtál meg semmit, amit a támadója mondhatott volna? - igyekeztem a talán még meglévő ép eszére hatni. - Viselkedj vezető módján, hogy apád büszke lehessen rád. Most nincs idő torzsalkodásra, fel kell ébreszteni a többieket is, hogy indulhassunk ahogy lehet. - nyújtottam felé a kezem, hogy felhúzzam.
Aztán összeszedtem a kést, nehogy újabb ostobaság forduljon meg valaki fejében.
Az idősebb testvér morgott valamit az orra alatt, de hagyta, hogy felsegítsem őt.
- Jobb, ha mindenki annyira erejénél van, amennyire csak lehet. - javasoltam tovább. - Gyógyítok rajtad amennyit tudok. - hajoltam le a sebesülthöz és a mellkasára tettem a kezem, mely fényesen felragyog, ahogy a Szent fény kiáramlik belőle, bízva benne hogy közben Humbert összeszedi magát.
A katona a fénytől hirtelen megugrik, ám amint érezni kezdte, hogy fájdalmai elmúlnak, arcán egyre szélesebb mosoly kezdett elterülni.
- Hálásan köszönöm Herr Strandgut.
- Szívesen. - veregettem meg a sebesült vállát. - Bízom benne, hogy így könnyebben boldogulsz az úton.
- Hát ez meg mit vigyorog? - kérdezte Herbert, ahogy a gyógyítás szent fényében a démon arcát vizsgálta.
Bátyja is közelebb lépett hozzá és csak nagyon kevesen múlott, hogy le ne köpje a fekvő alakot.
- Ébren vagy mi, te nyomorult? - kérdezte de a démon nem válaszolt.
Ezek után már én is a démon felé fordultam, nem kétséges, hogy kitelik tőle, hogy jó darabig játssza az ájultat.
- Ne menjetek túl közel. - figyelmeztettem a fiúkat. - Nem ismerjük a képességeit. Te meg ne gondold, hogy cipelni fogunk, legfeljebb a ló után kötve hentereghetsz a hóban. - böktem meg a csizmám orrával a démont. - Csak szólok, hogy papi mágiám is van, így a helyedben, most, hogy már tudom mi vagy, nem ugrálnék.
Nem tudom, hogy tudta elrejteni eddig magát, meg kellett volna, hogy érezzem.
A démon hamarosan nem csak mosolyogni, de kuncogni is elkezdett, majd kinyitotta a szemét és azonnal rám sandított.
- Bíztatók az ígéreteid fiú. De nincsen odakint hó és nem is lesz még legalább egy hétig. Mellesleg nem vagyok biztos abban, hogy képesek lesztek engem lovak mögé kötni.
Legalább nem kell sokat piszkálni, hogy kiderüljön, tényleg magánál van, de legalább a két testvér már hátrábbról hallgatta a démont, miközben a két katona azonnal elővette és két tenyere közé szorította a keresztjét.
- De felvágták a nyelvedet. Pedig alig egy perce még kábultan feküdtél a porban. - köpte oda neki az idősebb testvér.
- Jaj, Humbert, feküdtem én már rosszabb helyeken is kábultan.
- Már egyszer alábecsültél, úgy, hogy a helyedben átgondolnám mit tudok tenni veled. De akár fejbe csapkodhatunk végső esetben annyiszor, ahányszor magadhoz térsz. - vontam vállat.
Abban azonban nem voltam biztos, hogy ha sokat hergeli Humbert, annak nem száll el ismét az agya. Főleg, hogy a démon még a nevét is tudta.
- Ne hagyd magad provokálni, valamit tervez az ördögfattya. - léptem Humbert mellé. - Elmondod magadtól ki vagy és mit akarsz Herberttől? - próbálkoztam, hátha annyira magabiztos, hogy még erre is választ ad.
- Óh, nem vagyok biztos benne, hogy van bármitek is, ami ér annyit, amennyibe ez az információ kerül, tekintettel a jelenlegi helyzetetekre. - mosolygott a démon és ismét elkuncogta magát.
- Beverhetem legalább az orrát? - kérdezte ingerülten Humbert és már kezdte feltűrni a felsőjének ujját.
- Csak nyugodtan. - vontam vállat. - Csak a száját ne bántsd, hogy ha meggondolná magát tudjon beszélni. - tettem úgy, mint akit nem érdekel, bár a démont a történtek után tényleg nem sajnáltam, de nagyon idegesített a magabiztossága, de az is lehet, hogy csak elbizonytalanítani akart minket. - Nem tudom, milyen helyzetről beszélsz, a sajátod miatt aggódhatnál, mi megyünk vissza és viszünk téged is, ha akarod, ha nem.
- Óh, hát ez nagyszerű. Akkor nem terveztek itt megölni. Az még inkább az én oldalamra állítja az esélyeket.
Csak egy horkantással válaszoltam csak a gúnyolódására, én nem hagyom felhergelni magam. Tény, hogy itt nem sokat kezdhetünk vele, de azért nem fogjuk pátyulgatni.
Közben Humbert elvigyorodott és egy ugrással már fölötte is termett a démonnak, ám mielőtt lendíthetett volna, az kemény hangon megszólalt.
- Több olyan dolgot is tudok rólad fiú, amit nem akarsz, hogy kifecsegjek mindenkinek. Szóval tedd le szépen a kezedet és játszd a szereped, ahogy mindenki más is.
A fiú erre idegesen beszívta a levegőt de nem mozdult a kezével, csak latolgatta a lehetőségeit.
- Igazán kellemetlen, hogy te is itt vagy, lovagrendbeli. - fordította tekintetét ismét rám mosolyogva, figyelmen kívül hagyva a gondolatai között gyötrődő Humbertet. - Minden sokkal könnyebb lett volna, ha nem jössz tegnap a karavánnal. Na de se baj, remélem lesz majd lovad, amivel vissza is kulloghatsz a rendedhez.
Meglepett, hogy az előbb még a mérgét nyelő Humbert megjuhászodott a démon szavaitól. Vajon mit tudhat róla, amitől a fiú fél, hogy elmondja? És honnan?
- Humbert? - kérdeztem a fiút, miközben végig a szemem a démonon, akihez közelebb léptem.
- Örülök, hogy keresztül húztam a számításodat, de....... - felkaptam a köpenyemet és karddal a kezemben kifelé siettem, - tartsátok szemmel és ha csak a szemét megrebegteti, vágjátok fejbe megint. - vetettem még oda és már rohantam is a fészerbe, megnézni Bársonyt.
Odakint a vihar továbbra is hangosan tombolt, ám nem volt túl messze a másik épület, így nem tellett sok időbe, hogy átjussak. Kissé nagyobb épület volt, mint a másik, melyben megszállt a csapat, ám a nagyobb ajtaja miatt pontosan ezért is lehetett könnyebb bevezetni oda a paripákat.
A szívem a torkomban dobogott, ahogy erőlködve kinyitottam a befagyott ajtót és befüleltem a sötétbe. Nem bocsátottam volna meg magamnak, ha Bársonynak baja esik, hiszen ő csak egy ártatlan, hűséges állat volt, akinek semmi köze volt az emberek ármánykodásához. De a démon szavai a szívembe hatoltak. Az ajtót nem csuktam be, hogy valamennyi a kinti gyér fényből bejuthasson és bíztam éles szememben, hogy meglássam, amit már a fülem jelzett, hogy minden állat a helyén van-e. Jól lehetett hallani, hogy nagy testű állatok békésen szuszognak odabent.
Aztán hirtelen az égen egy hatalmas villám csapott végig, mely egy pillanatra megtöltött mindent éles fénnyel, s így láthattam is, ami már kirajzolódott előtte a sötétben, hogy minden ló a helyén volt, s bársony is ott melegedett a többiek között, miközben a mennydörgés hangos hullámai hosszú másodpercekig cikázott a hegyek ormai között.

Nem is tudtam megmondani mekkora kő esett le a szívemről, ahogy a villám fénynél, most már biztosan megállapíthattam, hogy a lovam és a többiek lova is a helyén van, épségben. Abba bele sem gondoltam, hogy gyalogosan miként tudtunk volna visszamenni ebben a hidegben, hiszen élelmünk sem lett volna elég a hosszú időre.
Bársonyhoz léptem és megsimogattam a puha orrát, amiről a nevét is kapta, miközben neki döntöttem a homlokom.
- Az a nyomorult nagyon megijesztett, pajti. Vigyázz magadra és a többiekre, amíg visszajön a katona.
Muszáj volt visszamennem, hiszen a mágus nagyon gyanúsan viselkedett........Így hát még egy utolsót simítva Bársonyon, aki halk, nyugodt lélegzetvétellel reagált, az orrát a tenyerembe nyomva, én meg igyekeztem vissza a másik épületbe.
Odakint látni lehetett a másik ház zsaluzott ablakain kiszűrődő fény táncolását, s ahogy egyre közelebb értem, egy széles vállú, magas alak kezdett el kirajzolódni előttem, az ajtónál.
Humbert volt az, baljában pajzzsal, jobbjában a fényesen villódzó acél kardjával.
- Jól vannak a lovak Jozef? - kérdezte, túlkiabálva a zápor zaját.
- Minden rendben velük! - emeltem meg a hangom, hogy túlkiabáljam a vihart. - De te mit keresel kinn? Jobb lenne arra a sunyi mágusra vigyázni, még kifundál valamit.
- Az remek. - bólintott. - Nincs odabent rám semmi szükség. A démonra nem kell figyelni. Idekint pedig nagyobb hasznom van.
A fiú mozdulatlanul állt tovább az ajtó előtt, helyet nem hagyva, hogy elférhessen mellette bárki is.
Szavaira gyanakodva megtorpantam és döbbenten néztem rá.
- Mi az, hogy nem kell rá vigyázni???? - bukott ki belőlem az első kérdés, de volt ott még másik is. - És mi hasznosabbat tudsz csinálni, mint kikérdezni? Az őrködést bízd az egyik emberedre és kérlek állj félre, mert itt kutya hideg van. - néztem a szemébe.
- Nem Jozef. - nézett vissza a szemembe az esőnél is hidegebben. - Nem állhatok félre.
Ezután egy hirtelen mozdulattal pajzsának lapját maga elé tartva nagyot taszított rajtam.
- Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem jössz tegnap. - kelt ki a fiúból, ezúttal már dühösebben. - Miért pont tegnap? Miért nem lehetett volna egy nappal később? Vagy egy héttel később? Miért kellett tegnap?
A lökése ellen nem is tudtam védekezni, olyan váratlanul ért. Az előbbinél is döbbentebben meredtem rá, ahogy a szavai kezdenek értelmet nyerni a fejemben.......Édes, jó Istenem! Ez rosszabb a legrosszabb rémálmoknál is. Egy testvér tör testvérre?
- Humbert! Mit teszel? Kain útját akarod magadévá tenni? Mi az, ami ilyen hatalmas bűnt ér meg? Herbert él még egyáltalán? HERBERT! - kiáltottam és magam elé rántottam a kardom, ahogy megvetettem a lábam. - Mit akarsz tenni? - készültem fel a harcra, hiszen azért volt itt, a már tagadhatatlan volt.
- Megvédem a jövőmet és a pozíciómat. - emelte ismét maga elé kerek pajzsát és kardjával felkészült az ellentámadásra. - Öcsém mindig is jobb volt nálam, s tudtam, hogy apánk is tudta. Csak idő kérdése lett volna, hogy őt válassza meg örökösének, s belőlem nem lett volna más, csak egyszerű katona. Ha szerencsém van, Herbert már nem él. Ha még is, fel tudlak tarani elég ideig.
Hát....megkaptam a magyarázatot. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora hatalomvágy lakozik benne, de hát nagyon kevés ideje ismerem. Azonban szinte biztos voltam benne, hogy az apja nem így gondolta.
- Hiszen Herbertet épp elküldte volna velem a Rendbe, hogy ott szerezzen becsületet. Tudnod kellene, hogy, ha ott megállja a helyét, életét az Úr védelmére teszi fel és nem egy birtok igazgatására. Apád pont ezért igyekezett téged az emberei élén látni, hogy bizonyítsd nekik is a vezetőképességeidet. Herbert felnézett rád és szeretett, erre te elvennéd az életét. Aljas és hazug vagy!
Muszáj mielőbb bejutnom, nem állhatok neki harcolni vele, mert az idő ellenem dolgozik. Be kellett jutnom!
A szél szerencsére nekem kedvezett, a köpenyem miatt kevés eső érte az arcomat, a szememet. Humbert azonban a tető alatt állt. Deréktól lefelé csurom vizesen, de elszántsággal a szemeiben.
- S ha lovaggá válik, örök hátralevő életemet az ő hírnevének árnyékában kell leélnem! Annál még talán az is jobb, ha ő válik a jogos örökössé. – vágta hozzám.
Csak nagyon-nagyon halvány reményem volt, hogy a szavaim eltántorítják, hiszen már menthetetlenül elindult egy olyan úton, amiről már nem igazán tudott visszafordulni, de ez is elszállt. Egy szinte halálra szánt embertől csak harcot várhattam…….
Nem habozhattam tovább. Megidézem Za'amile erejét és elengedtem a kardból kiáramló szelét.
Humbert pajzsát maga elé tartotta, ám az angyal ereje egyszerű fegyvereknek és páncéloknak túl sok, s oly erővel tolta hátra a fiút, hogy az csak egy halk nyikkanást engedhetett meg magának, ahogy a háta az ajtónak csapódott, s tüdejéből majd' az összes levegő kiszökött. Az ajtó hangosan reccsent, de tartotta magát és sajnos........Humbertet is.
Ezért aztán épp, hogy elengedtem a mágiám, már támadtam is és lendületből csaptam a lába felé, majd nem fékezve az iramot egyszerűen nekirohantam, remélve, hogy kettőnk súlya elég lesz, hogy befejezze, amit a szél elkezdett, legyűröm a fiút és beszakítom az ajtót.
- Ne dobd el az életed, Humbert! - tettem egy utolsó kísérletet, tudván, hogy talán ez nem lesz következő, se neki, se Herbertnek.
A fiút meglepetten érte az angyal ereje, s még akkor is a levegőt próbálta visszanyelni, amikor már újra támadtam, így csak nehézkesen tudta kardjával megállítani a lábára irányuló támadást. Az egész test odacsapódására azonban közel sem volt felkészülve, így alig, hogy el tudott távolodni az ajtótól, ismét visszacsapódott neki, s az egy hangos reccsenéssel megadta magát a súlynak. A támasz megszűnt és a fiú az ajtóval együtt dőlt hátra a házba.
Így kétségbeesett tervem bevált, hogy bejussak és még szerencsésen estünk is és bár nem tudtam megvágni Humbertet, de lendületemmel és a becsapódással alaposan kiszorítottam belőle a szuszt. Én puhára estem és szinte azonnal felpattantam, hogy a csizmám hegyével halántékon rúgjam a fiút, eszméletlenségbe taszítva őt. Még mindig ódzkodtam megölni....., pedig már éreztem bent a vér, fémes szagát.
Nagyon rossz volt a helyzet. Első látásra, az egyik őr, akit nem régen meggyógyítottam, halott volt, a másik talán még életben volt, de erősen vérzett és nehezen lélegzett, Herbertet hirtelen nem láttam, de még volt remény, hiszen mintha dulakodás, fegyverzörgés hallatszott volna. Mivel Humbertet sikerült hatástalanítanom, azonnal oda indultam, készen rá, hogy ismét a lassító  mágiát zúdítsak a mágusra, ami már bevált egyszer.
Már tapasztaltam, hogy talán késve hat majd rá a mágiám, de nem volt egyelőre gyors megoldás a támadásomra, viszont láthatóan Herbert, bár hála az egeknek életben volt, már nem sokáig tartjhatta magát.
Herbert a hátsó falnak dőlt, bal lábából ömlött a vér, bal keze hasonlóképpen nézett ki, s csak teste mellett lógott, de jobbjában a pajzsát szorította és minden mozdulatával a támadója tőrének szúrásait igyekezett kivédeni. A hatalmas zajra, amit a bejutásom keltett, azonban a démon is felfigyelt, és sajnálatos módon igen gyorsan reagált. Mikor meglátta, hogy felé zúdítom a mágiámat, tenyerében felizzott egy pecsét vörös fénye, s bár a mágia végbement, nem tűnt úgy, mintha az hatással lett volna rá.
- Ó hát ennél egy kicsit tovább bírhattad volna. - nyögött fel nem túl boldogan, majd egy hirtelen mozdulattal egy csupa árnyékból és sötét energiából álló dárdát repített felém.
Ha mást nem, annyit elértem, hogy a démon most engem támadott, bár kétségeim voltak, hogy sikerrel tudok majd védekezni, azért megpróbáltam, egy másfél méteres pajzsot idézve magam elé, ami rendkívül gyorsan megtestesül és kivédi mind a mágikus, mind a fizikai támadást, bár utána sajnos eltűnik. Közben azonnal előre is vetődtem laposan a kardom magam elé tartva.
A sötét dárda a megidézett pajzson nem jut túl, azzal együtt tűnik el a levegőben, mintha nem is léteztek volna. A karddal való hirtelen közeledésre a démon kénytelen félreugrani, s tőrével arrébb lökni a pengét, mely esetleg elérhette volna szentségtelen bőrét, ám én most már mindent bevetek, tudván, hogy hamarosan ki fogok merülni, de akkor így is úgy is halott vagyok. Már mormolom is a föld felszentelésének imáját, amit, legyen ez bármilyen képzett démonmágus, nem viselhet el…….
Nagy szerencsémre, ahogy a szent fény betöltötte a helyiség nagyját, arcán látni lehetett a fájdalmat, de ő sem adta fel.
- Szóval erről beszéltél, amikor a papi mágiát emlegetted. - köpte ki a szavakat, de láthatóan rózsás bőre már két árnyalattal vörösebbnek is látszott.
Már éppen dühösen felhorkantam volna, ám fájdalmas nyögés lett belőle, ahogy ez a féreg a saját mágiámat fordította ellenem. Csak az vigasztalhatott, hogy neki valószínűleg jobban fájt. Mivel az Úr ereje még egy darabig velünk marad, így csak azt tehettem, hogy megacéloztam magam az égető fájdalom ellen, bízva abban, hogy engem a fény gyógyít is, ahogy Herbertet is. Egyébként meg amúgy sem volt választásom.....
- Erről démon és remélem el is hamvaszt, bármit teszel az Úr mellettem van. - sziszegtem és a feje felé lendítettem a kardom, szorítva hátrafelé, el Herberttől és bízva, hogy a felszentelés eléri a hatását előbb-utóbb.
A démon lihegett, sziszegett, egyre csak vörösödött, miközben a lehetőségeit vizsgálta, majd megvonta a vállát és eltette a tőrét.
- Nem ér nekem annyit, hogy egy keresztes kardján végezzem. - ugyan azzal a mozdulattal, amellyel tőrét eltette, egy kisebb zsákot varázsolt elő maga mögül és Humbert mellé hajította. - Én nem maradok hű, mások elveihez.
Azzal teste ismét, ahogy már korábban is egyszer, anyagtalan feketeséggé változott és beleolvadt a semmibe. Eltűnése után azonban még hallottam a démon hangját, bár meg nem mondtam, volna, hogy hangosan, vagy csak a fejemben.
~ Ezúttal te nyertél. Remélem többet nem keresztezik egymást a munkáink. ~
S ezzel az égető érzés is elmúlt, melyet a démon mágiája okozott.
Az eltűnése viszont legalább annyira meglepett, mint Humbert árulása, mert egészen eddig eszembe sem jutott, hogy csak egy lefizetett zsoldos, aki ráadásul démon. Ha végig tudtam volna gondolni, talán előbb is rávehettem volna a hűtlenségre, bár amíg arra számított, hogy nyertesként kerülnek ki a helyzetből, aligha.....
- De, ha mégis megtalállak, nem úszod meg ilyen könnyen! - kiáltottam rekedten utána, de magamban el kellett ismernem, hogy nagyon megkönnyebbültem, hogy így döntött. Kemény ellenfél volt és a mágiája is ismeretlen, eddig még nem harcoltam arkán mágus ellen, könnyen rajta is veszthettem volna.
Most azonban nem vele, hanem a sebesültekkel kellett foglalkoznom.
- Herbert, ülj le, hagy nézzem a sebedet és mindjárt megnézem a tiedet is. - nézek a hátam mögötti katonára.
Most nem foglalkozhatok Humberttel, csak, ha ezzel megvagyok.
A szentelt föld még gyógyít minket egy kis ideig, talán ez is segít.
Herbert mérhetetlen megkönnyebbültséggel és fáradtsággal esett össze, ám mikor segíteni akartam neki, ő csak a fejét rázta és a földön fekvő katonák felé mutatott.
- Segíts Jorgnak előbb. A szúrás nagyon közel volt a szívéhez. Én túlélem, de ő nem biztos. - kérlelően nézett rám, majd a még szakadozottan lélegző katonára fordította tekintetét.
Figyelmesen végigszaladt rajta a pillantásom, aztán elégedetten biccentettem felé.
- Ez igazán....lovagias Herbert, megteszem, ami még erőmből telik, te meg tartsd közben a szemed  a ....bátyádon. - pislantottam arrafelé. - Nem .....öltem meg. - tettem hozzá, aztán a katonához léptem, remélve, hogy az Úr még ad egy kis erőt, hogy Szent Fénnyel (Rejuvenatio) borítsam be. Nem érdemelték meg ezt a halált.
A katona sérülése sajnos láthatóan igen súlyos, talán csak percei maradtak hátra, ám amint a gyógyító fény körbe ölelte, a seb láthatóan elkezdett összehúzódni. A mágia az Úr akaratából nem hagyott cserben és ezért nagyon hálás voltam.
- Nekem nincs bátyám. - nyögte a hátam mögül Herbert, és hallani lehetett ahogy a pajzs félregurul a kemény padlón.
- Nincsen bátyám. - ismételte önmagát, sokkal halkabban.
Fáradt sóhaj hagyta el a számat, számítottam arra, amit Herbert mondott, valószínűleg mindenki így érzett volna a történtek tükrében.
- Nagyon sajnálom, Herbert. Erre senki nem számíthatott. - mondtam csendesen.
Én gyerekként és fattyúként élve egyedül voltam, nem is akartam elképzelni mit érezhetett.
- Ha elmúlik a vihar és jobban lesztek, haza kell vinnünk, hogy apád ítélkezzen felette.
A másik katonához léptem és szomorúan zártam le a szemét és elmormoltam egy gyors imát, mivel nem találtam jelét benne az életnek, majd most már Herberthez mentem, hogy megnézzem a sebeit.
- Úgy tűnik a bűnös lélek öröklődött a családban. - morgott a fiú és bólintott, miközben látva, hogy mit teszek, jobb tenyerével mellkasát érintette, ahol saját keresztjét viselte. - Volt nekünk egy kishúgunk is, tudtad? Négy esztendősen hunyt el. Anyánk mély fájdalmat és szomorúságot érzett. Aztán apánk rajtakapta, ahogy nekromanciával próbálta meg feltámasztani.
Szerencsére nem volt súlyos sebe és még magamban is találtam elegendő erőt, hogy azokat be is zárjam és aztán még körbe jártam a szobát is, hogy megnézzem mi van a többiekkel. Reméltem, hogy a démon altató mágiája megvédte őket és nem volt idejük velük foglalkozni, így életben maradtak.
Csodával határos módon, a katonák és a kőmívesek mind úgy húzták a lóbőrt, mintha az lenne a természetes, s senki nem ébredt fel a nagy dulakodás zajára.
Amit Herbert közben elmond, meglep, mert bár tájékozódtam a családról, erről nem tudtam, de gondolom, nem is verték nagydobra. Viszont ez felvetett egy kérdést, ami már a házban is feltűnt.
- Mi történt az anyáddal? Ez volt az oka, hogy ........hiányzott a házból? - kérdeztem óvatosan, miközben fáradtan mellé dőltem a falhoz.
Kimerítő egy nap volt és szomorú.
- Mindenki úgy tudja, hogy baleset érte egy utazásuk alatt. De mivel jól ismerjük apánkat, biztos vagyok benne, hogy az nem baleset volt. Arról is csak mi tudtunk, hogy tiltott mágiával foglalkozott anyánk, s azt is csak az "incidens" után néhány évvel. - keservesen elkacagta magát a fiú, majd megvonta a vállát és testvérére mutatott. - A bűnös lélek a családban örökletes.
Nem lepett volna meg, hogyha Henrik maga vette volna a kezébe az ítélkezést, nem is nagyon tehette másként egy terület uraként. De ettől még nem volt örömteli hallani, hogy talán ez vezetett a mostani helyzethez. Vajon ez vezette Humbertet ide?
- Az irigység sok förtelmes dologra képes és megmérgezi a lelket, nem kell ebben semmi örökletest találni. - mondtam csendesen.
Ránk fért a pihenés, de azért jó lett volna, ha a társaság felébred, mert nekem semmi erőm nem maradt, hogy még a lovakról is gondoskodjam, de előbb-utóbb sort kell rá keríteni.
- Szóval erről szólt az egész? - nyögött fel a fiú. - Az irigységről? Saját bátyám irigy volt rám?
Kérdéseire valószínűleg nem várt választ, csupán az arcát nézte annak a fiúnak, kit egyszer testvéreként szeretett és tisztelt. Azért nem álltam meg, hogy ne próbáljam meg vigasztalni.
- Igen, ez még az idősebb testvérekkel is előfordul, úgy látszik. - bólintottam, hiszen ő nem hallotta a kint történteket.
Nem tudom sikerült-e bármit is elérnem, de Herbert az egyenletesen szuszogó Jorg felé fordult.
- Sikerült teljesen meggyógyítani?
Én is a katonára néztem a kérdésére.
- Elég sokat kivett belőlem a harc, de bízom benne, hogy ha mást nem elindítottam a gyógyulás útján, de nagyjából rendben van. Most már csak a többieknek kell felébredniük, de mivel ti magatokhoz tértetek, nekik is fel kell ébredni hamarosan. Addig én biztosítom, hogy Humbert ne menjen sehova. - tápászkodtam fel, hogy a megmaradt kötéllel, gúzsba kötöttem a fiút, a mellé dobott zsákot pedig a holmim mellé dobtam, hogy majd később megnézem........
Közben Herbert úgy döntött elég erős ahhoz, hogy ha máshogy nem, de kúszva legalább a legközelebbi szendergő katonához menjen, s rázogatni kezdje épp kezével. Csatlakoztam hozzá.
Így és ezen hasonló módszerekkel végül sikerült felébreszteni mindenkit egy fél órán belül, s miután Herbert röviden összefoglalta mi történt, megkért kettő frissen ébredt katonát, hogy menjenek ki a lovakhoz, figyeljenek rájuk.
A vihar tovább zúgott odakint, ám az éjszaka lassan beköszöntött, s az álom nyugalommal nyomhatta el a fáradt lelkünket. Mindenesetre tenni ellene nem tudtam, szinte elájultam a fáradtságtól.

Ahogy végeztem a készülődéssel, bizony már csak egy dolog volt hátra az előkészületek kivételével: megjutalmazni Mariát a segítségéért, ugyan bár nem sokat tett, de bizony a segítséget nélkül nem lett volna ám egy egyszerű kaland felkeresni ezt a sok embert. Ha lehet így fogalmaznom, ő volt a pecsét az én menetlevelemen: kevés ugyan a dolga, de ettől lesz hivatalos, s sokat aligha ér a viasz nélkül. Legnagyobb vidámságomra a leány örömmel fogadta azt a jó nyúl combot, amit kerítettem neki, s persze kapott hozzá egy jó karéj kenyeret, meg hát egy szép szelet sajtot is, ami azért már nem volt olyan egyszerű. De az árus megoldotta, én pedig kifizettem. A mai este után, úgy sejtettem, amúgy sem igazán kell majd aggódnom pár napig amiatt, hogy mit is eszek majd. Ha más nem, hát halálra lakomázom magam a vacsorán, s többször nem is kell ennem. Emellett pedig a gyerek elégedettsége sokkal költőibb igényeket is kielégített bennem, s nem csak a későbbi állati éhséget: étek nélkül vígan kibírja az ember akár egy hétig is, de boldogság nélkül pár nap alatt elpusztul, ha a teste ugyan még éppen bírja is. A lélek viszont elenyész.

Ahogy ezzel is végeztem, a fogadóba vonultam vissza, ahol elkezdtem dolgozni a bábokkal. Elterveztem, hogy mégis mit szerettem volna pontosan, de persze a megvalósítás mindig nehezebb volt egy csöppet, s így maga a munka is, amit az elkészítés igényelt. Lehet, hogy tán fel kellett volna inkább bérelnem valami asszonyt, de jobban szerettem, ha valami pont úgy nézett ki, mint ahogy azt én kívántam. Na meg egyébként is, a báb attól lett a sajátom, hogy én készítettem el, s nem valami kókány kutya, aki még sosem látott óriást ruhában. Nagy munkám végül egy gyors, ütemes zaj zavarta meg.
A kopogtatásra kissé meglepődtem, de azért azonnal felugrottam, s örömmel fogadtam Gedeon kedvességét, aki megtudakolta, hogy ellátogatok-e a lakomára. Kérdésére csak nemlegesen válaszoltam, hiszen volt még pont elég munkám. A magamfajtákat egyébként se nagyon vendégelik meg az effajta lakomákon, parasztnak, s a jöttmentnek csak szafttal áztatott kenyér marad, annál meg azért több volt a becsületem, mint hogy más maradékát fogyasszam.

Maga a mulatság fogalma persze ettől függetlenül hívogató volt, de bölcsebbnek éreztem, hogy ha itt maradok, s a maradék órácskákban szépen megvarrom az óriás ruháját, hogy pont úgy hasson, ahogy az illik: felismerhető legyen, hogy ruha, de az is, hogy pont elég szakadt ahhoz, hogy egy óriás hordhassa. Mintha csak egy szekérponyva lenne leszaggatva, mert mi mást is hordana egy óriás? Bőrre most nem tellett.

Egy ideig egyedül voltam, egyetlen társam csak a kocsmából felszűrődő mozgás zaja volt, ám ahogy déli harangszóval a nap elbújt az ablakból a tető mögé, kint hirtelen dallamok zaja vette kezdetét, s mellé vad mulatozásé is. Vannak olyanok, akiket az ilyesmi igen zavarna, de ha valami, engem csak szórakoztatott a dallam, nem beszélve arról, hogy így legalább kicsit tudtam is mérni a Strauss fivérek ügyességét, ugyanis azt azért felismertem volna, ha az egész muzsika egy merő kakofónia. Ez pedig azért eléggé messze volt attól, s ezt még képzetlen fülemmel is könnyeden meg tudtam mondani.

Komolyan dolgoztam, s persze töretlenül: közel sem volt célom megállni egyhamar, s le akartam bizony tudni időben az ilyesmi pepecselést, mert annál hamarabb tudhattam volna csatlakozni a lakomához. Ezen a ponton persze tudtam már, hogy ennek esélye aligha van bármennyi is, de valamivel mégis bátorítanom kellett magam, s ez egy megfelelő ügynek hangzott számomra. Koncentrációm ismét kopogás zaja törte meg, amire felemelkedtem az ágyamról, s kitártam az ajtót.
– Hozhatok vizet? Ha éhes lennél, pár váltóért még valami maradékot is találhatok neked a konyhából. – kérdezte a férfi.
– Az már jó ötlet lesz. – szóltam neki mosolyogva az ajtó résjén keresztül kémlelve. – De legyen inkább egy csepp borral keverve a víz. Ha meg valami falat akad a konyhán, különöst hálást vagyok. – nem kívántam elhagyni a szobát, de szó ami szó, azért megéheztem... Csak féltem, hogy a körmömre ég ez a piszok munka
– Megnézem mit tehetek. – nevetett fel a férfi, majd hallottam is, ahogy léptei távolodni kezdtek. Kellett tán egy harmadnyi fertály, hogy ismét visszatérjen. – A kevertet sikerült megoldanom, de túl sok finomságra ne számítsék a tányéron. Akadt némi főzelék, amit nem ettek meg, meg két szelet kenyér. De egy ötösért még melegen a tiéd lehet.
Ahogy a férfi visszaért, ismét felkeltem az asztaltól. Ezen a ponton kissé már kezdett fárasztani a gyakorlat, no nem azért, mert oly nehéz lett volna, sokkalta inkább azért, mert untam az ugrálást. Mosolya láttán aztán, természetesen, azonnal felengedtem, s én is elvigyorodtam, átvéve a tányért.
– Tökéletes lesz, azt hittem, hogy csak egy marék patkószeget tud majd találni. – a tányért letéve kivettem egy tallért, s a kezébe nyomtam, elvéve tőle a bort. – Úgy is rég ettem már egy jó főzeléket, a Fischer família igen dicsérte a helyi zöldségeket, minden bizonnyal nem csalódok majd.
– Nos, bízom benne. Tudja, minálunk a helyi termények a legjobbak. – fogadta el a pénzem egy kacsintás kíséretében. – Mellesleg hallottam néhány érdekességet odakünnről. Állítólag valamelyik nemesasszonyt meglopták a gyűrűjétől tánc közben.
– Nem csoda. – válaszoltam kissé morfondírozva. – Sokat kell utaznia a terményeknek, ha nem helyileg terem, aztán hiába viszik homokos hordóban, mégiscsak kiszárad, akkor meg aztán akár a tehénnek is lehetett volna inkább adni.
A férfi elnevette magát egy kissé, amihez én is csatlakoztam. Elsősorban nem azért, mert olyan jól szórakoztam volna, nemes egyszerűséggel csak nem akartam, hogy esetleg kellemetlenül érezze magát. A nőt viszont nem tudtam sajnálni egy kicsit sem: akinek egy gyűrűje van, annak több is, míg a tolvajnak, minden bizonnyal, csak ez az egy. S ez sem sokáig.
– Na nem nevetni való a dolog, persze, csak szívesen láttam volna, miképpen történik a dolog. Na de nem tartom fel tovább, látom nagy munkálatban vagyon. – toldotta meg. 
– No, akkor még jó, hogy nem tettem tiszteletem az alkalmon! Sejtem, hogy rajtam keresték volna, aztán mikor nem találják meg, talán még egy szép kendertáncra is meginvitálnak. Az lett volna csak a mulatság! – kezemmel a nyakamra szorítottam kicsit, hogy biztos értse, hogy mégis mire gondolok. Nem volt persze egy ostoba ember, nem kellett félnem, hogy sokat kell magyarázkodnom.
– Ne aggódjék, már csak nem egy éve nem volt minálunk olyasmi. Bár lehet pont ezért is lenne rá oly nagy igény. – mondta bátorítóan, majd végül egy biccentés után magamra hagyott, hogy folytathassam a munkámat.
Nagyot sóhajtottam, az étekre pillantva, majd vissza az ágyra. Már most tudtam, hogy nem fogok enni addig, amíg be nem fejezem a munkámat. Jutalomnak kellett, hogy legyen az étek, hiszen máskülönben elvesztettem volna minden motivációmat a kemény munkára.

Ahogy telt az idő, befejeztem a munkát, s még az étket is befalatoztam, ha leginkább csak muszájból is. Nem volt már jó, kihűlt, s emellett egyébként is csak egy főzelék volt, amit az ember ugyan elfogyaszt, de kívánni igen ritkán kíván. Az ablakon kinézve nagyot sóhajtottam a homály láttára, majd keserűen konstatáltam, hogy errefelé azért egész korán kezdte csókolni a tájat a napsugár. Indulhatnékom volt: a két bárdhoz akartam beköszönni, hogy megbeszélhessük, hogy miféle muzsikát is játszanak, s hogy emlékeztessem őket, hogy bizony ne feledkezzenek el a mai dolgukról, mert akkor nem csak engem vernek meg, hanem őket is. Még nem tudom, hogy kik, de megoldom. Ahogy leértem a szobából, szemem Gedeont kereste. Minden bizonnyal tudta, hogy merre lakik a két félnótás, nem volt ez egy nagy település.
– Siker? – kérdezte kedvesen, a hangra pedig ösztönösen a söntés mögé néztem, ahol ténylegesen ott volt a kocsmáros.
– Amennyire csak lehet. – mosolyogtam. – De most vadászatra készülök. Tudja-e, hogy merre lakozik a két szép dalospacsirta?
Cinkosan elnevettem magam. Nem tudtam, hogy érti-e a férfi, hogy mire gondolok, de azért reméltem. Mégis fogadós volt, azoknak helyén az esze. Közben szemem végig szaladt a nemes ivóközönségen, elsőre sejtettem, hogy ezeknek a fele még hányni fog a mai nap folyamán. És én is.
– A két vöröske? Hogyne tudnám. Hallottam tőlük, hogy alkut kötöttek a "halállal", hogy daloljanak majd az előadásán. Jól sejtettem, hogy terád gondoltak? A felső utcában laknak. Tudod hol van Lahela? A hímzőjányka? – hadarta a férfi, mintha csak helyi lettem volna.
– Az bizony. – bólintottam, majd egy a név hallatán elgondolkodtam, egész addig, hogy kiderült, hogy ő a hímző. – Áh, Lala, igen. Bájos teremtés, úgy vágta rám az ajtót, mintha valami hullakufár lennék.
Nem tudom, hogy ez miért kellett, de szórakoztatott a tény. Az is igaz persze, hogy a legtöbb nekromágus nem szokott ennyire borzalmasan kinézni, különösen balszerencsés voltam, mikor kiszakajtottam a lelkem egy darabját. Biztos magával vitte az utolsó megmaradt kis szépségem is. Azt mondjuk egy légy is elcipelte volna magával, ha nagyon akarja.
– Azt hiszem meglelem őket majd, minden bizonnyal most is danolhatnak a bortól, hogy el ne tűnjön a szép hangjuk.
– Ne rójja fel a lánynak, nagyon. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy a terítők hímzését és az ajándékok takaróját elkészítse az ünnepségre. Látnia kellett volna, igazán szépek lettek. Node, Lahela házától balra laknak kettővel. Ha éppen nem kint hangolnak, akkor dörömböljön náluk nyugalommal. – magyarázta a férfi, miközben éppen egy csorba köcsögöt törölgetett egy megsárgult konyharuhával.
– Sok vendéget, jó Gedeonom. – biccentettem neki hálám nem is tettetve, majd megindultam kifelé, nagyot szívva a kinti hűs, de borszagú levegőből.

Volt valami izgalmas abban, ahogy a város egy pillanatra megpihent a következő nagy mulatság előtt: gyermeki izgalom hatalmasodott el a testem felett, ahogy dudorászva sétáltam el egy két ház közé hányó korhely mellett. Éreztem, hogy már csak pár óra választott el attól, hogy én magam is játszhassak csöppet, s hogy lehetőleg legalább annyi mosollyal fizessenek ki, mint ahány váltóval... De az se baj, ha több a mosoly, mint a váltó, végtére is, főleg ezért csinálom, s kevésbé a pénzért. A világ boldogsága sem elég nekem, mohón szívom magamba az emberek szeretetét, hiszen ez az, amiből a legkevesebbet kaptam, s mégis a legjobban kívánom: csak egy kis szeretetet, egy kis örömöt. Hogy a saját mosolygó arcom lássam az ő könnyesre nevetett szemeikben. Oly nagy kérés ez?

Szorosabbra húztam magam körül a köpenyem, ahogy éreztem a hideget szemtelenül a mellkasomnak tapadni, majd vigyorogva elsétáltam néhány rohangászó siheder mellett, akik nyilván roppantul örültek, hogy vedreket kellett hurcolászniuk. Azt se tudtam elképzelni, hogy igazából mire kellhetett ez, de jó eséllyel valamelyik jóember markosai lehettek, s megvolt a maguk feladata. Örültem, hogy ez a bizonyos feladat nem az én feladatom volt. Nevettem még egyet, majd lábaimra parancsoltam, s sebesen megindultam az ikrek háza felé. Szerencsére még rémlett, hogy hol öltem meg majdnem Lalát.

Meg volt a maga romantikája a felsővárosnak, s habár én magam oly keveset kaptam ebből, azért érezni mégis éreztem. Művészlélek voltak, mégis, ha emellett szélhámos is. Ahogy elértem a ház elé (mert biztos voltam, hogy jó helyen vagyok, felismertem a muzsika hangját), nagyot kopogtattam az ajtón, majd karjaim összefontam. Igen felmászott már a vállaimon a hideg, rosszul viseltem az ilyesfajta hűvös időket, mindig zsibbadni kezdett tőle mindenem, jobb szó híján pedig a süly is vakarogtatni akarta magát. A vicc kedvéért viszont, csak hogy meglegyen a belépőm, szigorú arcot erőltettem képemre. Hadd tudják meg, hogy a halál jött értük. Mert hát én voltam a halál, nem?
– Jó estét. Segíthetek? – szólalt meg a hang, amit mentem egy hegyomlásnyi ember követett.
A tervem nem csak hogy besült, de ennél kellemetlenebb aligha lehetett volna. A büdös fene se gondolta volna, hogy pont egy ekkora bivaly ember fog nyitni ajtót, nem beszélve arról, hogy nem is sejtettem, hogy ilyen sokan laknak itt... Mondjuk igaz ami igaz, elég méretes házikó ez. Ahogy méregettem a vörhenyes embert, egyre inkább értettem, hogy a helyiek miért is félte az óriásoktól. És egyre inkább biztos voltam, hogy muszáj valami viccet csinálnom ebből, mielőtt elsüllyednék szégyenemben.
– Denner, most már tán elég lesz a borból, mert vagy fél fejjel megnőttél tőle. – próbáltam nem elmosolyodni, de sajnos nem sikerült. Az apjuk lehetett? Nem lepne meg, a vonásaik nagyon hasonlítottak. Végül elhessegettem a bolondságot. – A pacsirtákhoz jöttem.
– Den! Deck! Vendéget vártatok? – szólt hátra a férfi, miután lassan, felém hajolva méricskélt. Úgy sejtettem, hogy még a vesém mélyét is látta, de persze nem tudhattam. Az ilyen nagy emberek valahogy csak méretükből adódóan is ostobának tűntek, s többnyire azok is voltak. De ezt sosem mertem volna a szemükbe mondani.
Egy pillanatra kezdtem úgy érezni magam, mintha egy gyermek lettem volna, aki a szomszédhoz kívánta átkérni magát, hogy aztán játszhasson az ottani porbafingókkal, de ezzel lassan 20 éve elkéstem már. Milyen szép is lehetett volna egy gondtalan gyerekkor! Szerencsére az egyik muzsikus megmentett. 
– Igen apám! A halált vártuk dalpróbára! – hangzott a másik szobából a válasz. A férfi látszólag ismét méregetett csöppet, majd mintha kissé csalódottnak is tűnt volna.
– Sose fogom megérteni a fiaim gondolatmenetét. – keze olyan volt, mint egy lapát, úgy nyújtotta felém, hogy mentem azt hittem, hogy kész is elhantolni vele. – A nevem Dag Strauss.
– Örvendek, jó uram. – valahogy lenyeltem az ingert, hogy esetleg elhintsem, hogy a férfi dagbaszakadt. – Alberich Fischer, bábmester.
– Herr Fischer? Remek. Bármilyen ragály amiről tudnunk kéne? – kérdezte komolyan. Hamar csatlakoztak hozzá a családtagok is, ahogy két pár kéz jelent meg mögüle.
A kérdéssel nem tudtam, hogy hirtelen mit kezdjek. Végtére is, jogosan tette fel, hiszen hogy néztem egyáltalán ki? De emellett mégis sértett kissé a dolog, hiszen nem voltam azért annyira rossz bőrben, ha éppen jóban sem. Hála az égnek az ilyen komoly betegségek többnyire kerültek is, s mivel nővel nem nagyon voltam, a legalattomosabbakhoz egyáltalán nem volt közöm. Bár, egyszer elképesztően viszketett az ágyékom, de az inkább valami rühes bolha lehetett, vagy nem is tudom.
– Csak ragyák, a pestist ma otthon hagytam. – válaszoltam nagy komolyan, majd felmértem a két közeledő vörös üstököt. Virgonc kis szarosoknak hatottak, a lehető legjobb. Már eldöntöttem, hogy fogok nekik kacsintani párat, hogy érezzék, hogy mégis ismerőssel van dolguk. Arcomra bohókás, ostoba kifejezést erőltettem, majd folytattam. – Mikor utoljára láttam a fiait, még nem ilyen kicsik voltak.
– Mert ők a lányaim. – válaszolt a férfi nem is tetetett fáradtsággal. – Jöjjön beljebb.
– Szép család. – fűztem hozzá halkan, de őszintén. Valahogy úgy sejtettem, hogy a férfi nem kedvelte annyira a modorom, mint például a testvérek.
A gyermekek persze nem kívántak igazán megközelíteni, amit egy részről meg is értettem, de azért mégis fájt egy kissé. Hát hiába játszottam itt a bolondot? No, nem mintha nagy erőfeszítés lett volna, de mégis. Többnyire eléggé ösztönösen jön az ilyesmi.

Ahogy beléptem a házba, bágyadt meleg csapott meg, azonnal éreztem, ahogy az eddig csöppet megfagyott lelkem olvadni kezd lefelé, s valahogy ismét egy kevés élet tér vissza az orcámra, ami általában egyébként sem olyan nagyon élettől zsongó. Karjaim végre elengedtem, s hagytam, hogy azok is leeresszenek a melegben. Szemem végül megragadt Deckeren, akit mosollyal köszöntettem. Jó emberek voltak ezek, ha igazi művész lelkek is. A kedvenceim.
– Alberich! Hát megleltél bennünket! – szólt hangosan a férfi.
– Meg, Gedeon nem titkolta el, hogy merre lellek titeket. Jól sikerült a mulatság? – érdeklődtem, miközben mélyet levegőztem a kissé füstös levegőből. Az otthon illata, s még halszag sincs.
– Mérhetetlenül unalmas volt. Semmi újat nem akart játszani a bagázs. A furulyásunk meg beteget mondott, így egy beugróval kellett játszanunk, aki... hát hogy is mondjam szépen... – hallgatott el a férfi kissé gondolkodva, hogy mégis miféle szitkot vessen a zenésztársára.
– Kétbalkezes anyaszomorító birkaürülék volt! – hangzott a másik férfi válasza fentről, kacagó hangon.
Apjuk kevésbé értékelte a gesztust, hangos, bikát idéző orgánummal kiáltott fel a lépcsőkön, megszidva a mocskos szájú gyermeket. Az igazat megvallva ez igazán szórakoztatott engem, ugyanis ennél ocsmányabb szavakat is lehetett ám hallani, s ahhoz még csak két utcát se kellett menni... De minden bizony itthon ez volt a szokás, s hát mégis ki voltam én, hogy ellenkezzek? Ha Északon vagy, tégy úgy, mint az északiak. Na jó, kinek próbálok hazudni? Felnevettem, mint valami ökör.
– Milyen kár. – szúrtam hozzá tényszerűén. – Mi hát a muzsika, ha az ember nem kalandozik kissé?
– Gyere fel! Ott melegebb van és több a hely. A családnak majd később is bemutatkozhatsz ha akarsz. Most fontosabb dolgunk is van! – vezetett tovább Decker, időnként felém fordítva szép orcáját.
– Jól van, egyébként is legyen inkább meglepetés a gyermekeknek, ha esetleg ellátogatnának a játékra. – nem bírtam magammal, elvigyorodtam, s az egyik gyermekre kacsintottam.
– Esélyük sem lesz kihagyni. Ha mi ott leszünk, az egész pereputtya jön velünk. – toldotta meg szavaim a komám.
– Nagyszerű, mégis a gyermekek az elsődleges nézőközönségem. – nevettem fel, majd ezzel lezártnak tekintettem a témát.
Még egy utolsó alkalommal elmosolyodtam a gyermekre pillantva, majd követtem a férfit. Eléggé tehetős emberke lehettek ezek, ugyanis ez a ház nem egy hétköznapi jóemberé volt. Nem elég, hogy akadt második szintje, s nem fújt át rajta a szél, még melegnek is hatott, ami aztán főleg ritka luxus volt a szegényebbek körében. Emellett több szoba volt benne (még folyosó is!), mint három becsületes parasztházban, s azok sem picik általában.

Maga a terem szintén nem volt csöpp: egy asztal is volt bent, illetve két pad. A falakon pedig számtalan fegyver sorakozott unalmában, várva, hogy mikor veszik le onnan. Kutya drága volt ennyi fém, kisebbfajta vagyon volt itt, nem beszélve a sarokban lévő lovagi páncélról, ami rosszabb környéken öt kisebb vályogház árával is felért. Kissé szemlélve biztos lettem, hogy ez az apjuké lehetett, minden bizonnyal ezért is pakolta ilyen jó magasra a Jóisten.
– Üdvözlünk a munkaszobánkban! A dekoráció ne tévesszen meg, minden a múzsák kergetéséért lett elhelyezve és itt csak is a zenével foglalkozunk, semmi mással. – magyarázkodott Denner, de valahogy nem igazán tudtam neki hinni. El lehetett ezzel húzni sok ember nótáját, de sajnos nem danolással.
– Jó veszélyes múzsáitok lehetnek nektek, ha ennyi fegyver kell hozzá, hogy elkergessétek őket. – szóltam mosolygós hangon, nem leplezve, hogy viccelődni volt kedvem. – Node, munkára fel. Nem terveztem sokáig elhúzni a beszélgetést, hogy nekem, s nektek is legyen még időtök készülni.
– Ne aggódjék, eszünk ágában sincs a halál idejével játszadozni. – mondta Denner, majd becsukta az ajtót mögöttem. Egyedül maradtunk, s egyetlen tásunk az asztalon lévő kancsó bor, s a muzsika volt.

A délután további része, ha igazából nem is csendben, de legalább nyugodtan telt, ahogy a két dalnokkal megbeszéltük, hogy mégis mikor miféle muzsikára is lenne szükség. Ez persze közel sem volt egyszerű feladat, hiszen mindenki tudta, hogy teljesen más szokott lenni a dalnokok és a színészek (vagy éppen bábmesterek) elképzelést, de valahogy azért a végére sikerült megbeszélni, hogy miként is lenne ez az egész, s éppenséggel olyan formában, hogy még csak meg sem öltük egymást. Volt persze pillanatok, amikor ennek az esélye még valóságos volt, de azért a végére mégis egyetértésben tették le a lantot, s még azért sem ütöttek le, hogy időnként én magam is énekeltem. Sosem volt különösebb pacsirta torkom, de azért eleget éltem együtt mutatványosokkal ahhoz, hogy megtanuljak én is énekelni, ha hangszeren játszani nem is igazán (ámbátor azért a furulyához értettem! Nem nagy művészet, de szerettem. Ezt mondjuk minden mocsár mellett élő gyermek ismeri, túl gyakori ajándék a fűzfa furulya a rokonoktól). Ahogy végeztünk, egy dalt még azért együtt elénekeltünk a móka kedvéért, majd a páros szépen kivezetett a ház elé, ahol még azért váltottunk pár szót a bortól vidámabban, de azért komolyan.
– Igazán meghívtunk volna elővacsorára! – sóhajtott fel Denner, majd testvére válaszát megvárva folytatta. – De alig egy óra múlva úgy is találkozunk még a főtéren.
– Csak jó apánk nem alkalmazkodik olyan jól a vendégekhez. – válaszolt rá Decker csitítóan.
– Igazán kedvesek vagytok, de reményeim szerint a lakomán az előadás után egyébként is lesz lehetőségem majd egy jót enni. – paskoltam meg kissé a hasam.
A lakomákról többnyire lemaradoztam, de amikor lehetőségem akad megmutatni egy kissé, hogy mégis miféle művészetem van, hirtelen azonnal szívesebben láttak az asztal mellé, ha nem is feltétlenül egy jobb helyre, de valahova, ahol még éppen nem hűl ki a leves, ahogy kihozzák. Talán még hús is járt volna nekem így, de ez persze mindig térségről térségre változott.
– Akkor egy óra múlva a főtéren. – biccentettem, készen az indulásra.
– El ne késsen! – intett szigorúan Denner, de tudtam, hogy leginkább csak szórakozik velem – Mi ketten fele annyira sem értünk a zsinórok rángatásához, mint a Halál!
– Pedig nagyon egyszerű, szinte maguktól mozognak. – vigyorodtam el a sokat látott ember mosolyával... Tényleg maguktól mozogtak. De csak viccnek fogják gondolni.
– Egy óra múlva. – kacagott fel Decker, majd bevágta mögöttem az ajtót, egy pillanatra még kinyitva azt, ahogy kiakasztott egy lámpást.
Egy pár pillanatig még figyeltem az ajtót, s elképzeltem, hogy mégis milyen vidám család lehetett ez. A saját életem hasonlítottam hozzá, s valahogy arra jutottam, hogy az én fiatalkorom jellemző legtöbb problémát bizony jól megoldotta volna, ha van valamink, amit a Strauss famíliának volt: pénz. Borzalom gazdag népek lehettek ezek, s bizony akkora házban laktak, amibe kis túlzással három másik család is befért volna, ha nagyon szükségeltetik. Nem sajnáltam tőlük ugyan a boldogságot, de azért kis elkeseredettséggel töltött el ez. Ki volt az a bolond, aki azt mondta, hogy a pénz nem boldogít?

Még egyszer az ajtóra mosolyogtam, majd elindultam visszafelé fütyörészve. Most éppen a Südfelseni asszonyról szóló dal járt a fejemben, aminek igazából semmi köze sem volt a játékhoz, de valahogy azért mégis a fülemben ragadt a nagy gondolkodás közepette. Irányom a szállásom felé vettem, ugyanis szépen lassan el kellett kezdenem csontvázakat idézni. Éppen a lépcsőkön készültem lemenni, amikor is egy ismerős alakot véltem felfedezni, akivel pont errefelé találkoztam nem rég.
– Jó estét bábmester. – szólt a nő vidáman. – Megfelelő lett az anyag a bábura?
– Jó estét a szépeknek, szépet a jóknak! – hajoltam meg a nő előtt kissé. Kellemes meglepetés volt, hogy most nem sikkantott fel, ahogy megpillantott engem. Haladás, kétségtelen. – Tökéletes, jobb nem is lehetett volna! Meg is varrtam azóta, már csak arra vár, hogy a világ legkisebb óriása magára öltse.
– Ezt jó hallani. – mondta a nő kedvesen, s arcát mintha valami enyhe vidámság festette volna ki, bár, ezt így a félhomályban nehéz volt biztosra megmondani. – És az óriás is báb lesz, esetleg sikerült befognia valamelyik gyerkőcöt a feladatra?
Elmosolyodtam a kérdésre, nem hagyott magára a helyzet iróniája. Teljesen tisztában voltam vele, hogy kifejezetten morbid, hogy holtak táncoltatásával szerzek valakinek örömöt, s hogy valójában az óriásom csak egy kifejlett goblin lesz, ami tényleg hatalmasnak hat az apró gyermek goblinokhoz képest.
– Báb. Ugyan nem gyakran játszom ezt a történetet, de van olyan bábom, ami tökéletes a feladatra. Jóval nagyobb, mint a többi. – nevettem egy kicsit. Úgy éreztem magam, mint egy gyermek, aki a vásárra szalad pénzzel a zsebében. Ilyet persze nem sokat éreztem porbafingóként, de képzelni azért éppenséggel tudtam.
– Alig várom, hogy láthassam. Igaz, hogy a Strauss fivérek fogják kísérni majd az előadást? – kérdezte a nő, majd egy tincset a füle mögé igazított játékosan.  – Igazán kevés alkalmuk van, hogy így megmutathassák tehetségüket. Szomszédjukként sokat hallom őket gyakorolni reggelente és bár néha zavaró tud lenni... Bocsásson meg, fecsegek. – a nő elnevette magát, majd haladt pár lépcsőt, arcát a térkő felé fordítva.
– Bizony. Volt olyan szerencsém, hogy nem csak egy szép pacsirtát sikerült megkörnyékeznem, hanem magát a párost. – mosolyogtam. – Minden bizonnyal még a jó muzsikát is megunja az ember, ha ilyen közel lakik a forrásához.
Volt valami roppant bájos a nő egyszerű kedvességében: teljesen biztos voltam benne, hogy egy nagyon jó ember lehetett. Elég jó volt a szaglásom az ilyesmikhez, s habár nem hívhattam azért magam jó emberismerőnek, sejtőnek igen.
– Emiatt aztán igazán ne aggódjon, ha valaki, hát én magam aztán fecsegős vagyok, pedig az én hangom nem is oly kellemes, mint kegyedé. – pimaszul elmosolyodtam. Eszem ágában sem volt udvarolni, de azért pár kedves szót soha nem sajnáltam a felebarátaimtól, legyenek azok mosónők, vagy éppen vargák.
– Jaj, maguk messziről jött emberek, mind olyan... – nevetett fel a nő, majd egy sóhajtással lezárta a beszélgetést, rojtos szoknyáját megigazítva. – Tegye el a sármját olyannak, aki megérdemli. Most viszont ha megbocsájt, haza kell siessek. Találkozunk a lakomán. Alig várom már, hogy láthassam az előadását.
– Szép estét, kisasszony. – intettem neki egyszer még.
Tényleg olyanok voltunk, egytől egyig. És a bárdok is. Valamiért úgy sejtettem, hogy a Strauss fivérek nem egyszer csaphatták a szelet Lalának, nem lehetett neki újdonság a huncutság. Ez kissé szórakoztatott is, hiszen mókás volt, hogy én magam, aki a lehető legmesszebb voltam a vonzó ifjaktól, valahogy mégis saját posztójukból varrott ruha voltam. Egy olyan ruha, amit persze épeszű ember nem hordott volna, de az anyag megegyezett, csak a díszítés nem.
– Önnek is, jó uraság. – pukedlizett a nő, így a lépcsőkön, majd azzal megfordult, s dolgára sietett.
Ismételten elmosolyodtam, de immáron a pukedli láttán: nem voltam erre felkészülve, s talán ki is hagyott egy pillanatra a lélegzetem. Milyen jó lett volna egy favágónak, fazekasnak lenni egy hasonló egyszerű kis feleséggel: semmi világjárás, semmi halott idézés, s főleg semmi ocsmány kelés, szenvedés. Egyszerű, de boldog élet.. Talán mégsem lett volna olyan borzalmas halásznak lenni otthon. Még majdnem komolyan is vettem magam, ahogy ismét fütyülni kezdtem. Valahogy teljesen más dal ugrott most be, a Délvidék csillaga.
~ Heimsrothtól Ernburgig, síkságon hegyekben, nincs még oly lány, mint a délvidéki menyecske.

Ahogy ismét benyitottam a kocsmában, már szinte fel voltam készülve rá, hogy az ott tanyázó bágyadt meleg felpofozzon, mint valami begyes menyecske, akinek megmarkolásszák a vastagabbik felét két sör között. A markolást végző, s köztem viszont volt annyi különbség éppenséggel, hogy én magam egészen vártam most ezt az ütést, ugyanis nagyon jól esett most valami meleg. Híresen rosszul viseltem a hideget, s mennél több időt töltöttem a fagyos szenvedésben, annál inkább megértettem, hogy általánosságban miért is nem jártam így az északi vidék északibb vidékeire.
– Üdv újra Alberich! – ébresztett jégszagú révedésemből a kocsmáros kedves köszöntést. – Sikerrel járt a vadászat?
– Szép estét, jó uram! – hajoltam meg előtte színpadiasan, csak úgy, ahogy szoktam. – Sikerrel. Sikerült kölcsönbe kérném a két szép pacsirta torkát.
Ennél aligha lehettem volna szerencsésebb, jó kedvem volt, nagyon is. És még egy szép hölgy nevetését is hallottam, ami pedig nem csak hogy boldoggá teszi az embert, de még egészségessé is. Vagy legalábbis Lloyd barátom mindig ezt mondta, de azt már nem tudhattam, hogy volt-e benne bármi igazság. Annyi már igaz, hogy a szívem azért hevesebben kezdett el ilyenkor verni, pedig nem volt ám jellemző rám a hirtelenség.
– Látom jó a forgalom ma este is! Csak meg ne igyák az összes bort, a játék után én maga is innék azért egy adaggal. – nevettem egy picit, ezt igazából nem féltem, de azért jó volt leszögezni, hogy azért akartam én még inni a mai nap folyamán.
– Ne aggódjék, ezek itten nem fogják elinni a hordóimat. Kereskedő ember nem bírja úgy az alkohót. – a férfi hangosan felkacagott, szavára a közelben ülő kereskedők csak legyintettek. Nem ittak még eleget ehhez – De ha aggódik, félreteszek pár korsónyit. Amolyan vésztartaléknak. No? – szélesen elvigyorodott, majd megállt egy pillanatra. – Oszt mondja csak, felíratta már a nevét a listára?
– Az már igaz, nem úgy, mint egy bárd, vagy egy mutatványos. Azoknak vér helyett bor folyik a testében. Csak azért nem tűnik ez fel senkinek sem, mert a bor is vörös. – majd megtoldottam, felismervén, hogy az erre készült nedű bizony nem túl sötét. – De nem az öné.
A felvetésre vigyorogva bólogattam, igazából nem féltettem a hordókat, de azért a saját félretett korsó gondolata mindig is vonzó volt. A lista meg... Hát a fene vigye el, egész nap rohangásztam, hát van egyáltalán ideje az embernek ilyesmire? Nekem egészen biztos, hogy nincs. Nem most, legalábbis.
– Arra a listára még nem, de ahogy végeztem a játékkal, első utam oda visz majd, hogy le ne késsem. Most már becsületem kérdése a feladat, amit adott. – kihúztam magam, mintha lett volna nekem bármi becsületem is.
– De el ne feledje. Aztat mondják, hogy holnap délben lesz majd a gyülekezés. A vendégszoba nyitva van, mert be kellett kukkantanom, hogy becsukjam az ablakot. Ilyenkor sosem lehet bízni az utcák ürességében. – mondta a férfi, miközben termetes hasát vakargatta. Helyén volt ez így, én már csak annak a híve voltam, hogy amelyik kocsmáros sovány, az vagy beteg, vagy moslékot tud csak főzni.
– Én ugyan nem fogom elfelejteni. – bólintottam neki, majd egy pillanatnyi habozás után folytattam. – Jól tette, egyébként sincs mifélét titkolnom. Igaz, az fájna, ha valaki meglopna, de hát azért van itt kend, hogy ember be ne surranjon.
Azzal biccentettem neki, majd megindultam felfelé a szobába.

Az ajtót becsuktam magam mögött, rázárva a reteszt, majd mély levegőt vettem. Nem szerettem holtakat idézni, s bár nem sok emberséget fedeztem fel a goblinokban, azért mégis sajnáltam őket, hogy a hullájuk gyalázom. Sosem volt igazán lehetőségem arra, hogy megismerkedjek velük, s bár hallottam olyan történeteket, hogy egészen értelmesek tudtak lenni, nehezen tudtam ezt elképzelni. Valahol mélyen alantasnak tartottam őket, s meg voltam róla győződve, hogy ők is pontosan ezt érezhették, ha egy emberre pillantottak.
– Ahogy a mester tanította régen. – motyogtam.
Kis koncentrációval a szimbólumok elkezdtek kirajzolódni a fejemben, s hagytam, hogy a túlvilágon lévő lelkem darabja magához hívja a homály mögül a csontokat, amiket aztán különösebb habozás nélkül összekötöttem a saját energiáimmal, mintha ténylegesen csak bábjáték lett volna. Ahogy felpillantottam, már ott is állt előttem egy felnőtt goblin, nagyobb, mint amiket általában idézni szoktam, de azért csontjaiból felismertem, hogy ember nem lehetett. a koponya túlzottan előre nyúlt, s emellett kisebb is volt, mint egy emberé, látszott, hogy nem kellett oly sok sütnivalót magában tartania.
– Nosza, pajtás! – szóltam neki, majd ráparancsoltam tudatommal, hogy emelje fel a kezét.
A legtöbb nekromanta nem sokat foglalkozott a csontvázaival, de meglepően kifinomult mozdulatokra voltak képesek, ha elég figyelemmel irányította őket az ember... No, persze, ehhez az kellett, hogy ne harmincat irányítsak egyszerre, hiszen kellően nagy számoknál ez a precizitás gyorsan elveszett, én pedig egyébként sem voltam igazán tehetséges az ilyesmihez. A jó nekromanta képes volt egyszerre több vonalon gondolkodni, s minden parancsát egyszerre kiosztani, több eshetőséget felmérve. A mesterem mindig úgy magyarázta ezt, mintha csak sakk lett volna, de úgy, hogy minden bábúval egyszerre kell lépni. Ezt akkor sem értettem, ma pedig már nemes egyszerűséggel csak nem érdekel. Öt bábnál többel amúgy sem játszok soha, azt pedig még éppen tudom irányítani, nem terhel meg annyira, ha nem kell semmi másra figyelnem.

Mélyet lélegeztem a pillanatra fagyosnak ható levegőből, majd a táskámhoz fordultam, ahonnét elkezdtem kivenni a fából faragott részeket, szövetet, amit arra használtam, hogy elrejtsem a csontokat. Felöltöztetve, s megfelelően bebugyolálva fene se mondta volna el, hogy ezek nem valódi bábok voltak, ha ez ugyan kicsit nagyobb is volt, mint amit általában bábnak hívnak. Rutinszerű munka volt ez nekem, s hamarosan készen is állt az én óriásom, akit aztán az ágyra fektettem. Ha akaratom kívánta, úgy ernyedt el a teste, mintha ténylegesen csak egy játék lett volna. Még két bábra volt szükségem, Hercegre, s Hercegnőre. Csak így hívtam őket, de igaz mindig más szerepük volt. Goblin gyermekeket csontjait használtam hozzájuk, s így jóval kisebbnek hatottak, mint az óriás, jó hatást tudott volna kelteni ez.
Némi szusszanás után folytattam a folyamatot, először Hercegnővel, majd Herceggel. Sok koncentrációt igényelt ez, s egy picit meg is fájdult a fejem. Ideális esetben nem kell az embernek fenét se megjegyeznie, s nem igényel ennyi memóriagyakorlatot, de mivel nem hordhattam magammal varázskönyvet (bolond lettem volna, ennél könnyebben aligha derülne ki, hogy ki is vagyok!), ezért szükségem volt erre. Pont készültem volna felöltöztetni az egyik goblin gyermek csontjait, amikor is valami halk zaj termett a lenti szinteke. Fülem a zaj felé fordítottam, de csak azért, hogy nehogy meglepetés érjen. Ezen a ponton még könnyedén el tudtam volna tűntetni a csontokat, de nem akartam az egészet elölről kezdeni, pláne, mert eredendően nem szerettem ezen részét a dolgoknak. Éppen hercegnőt öltöztettem fel, ahogy lent valami hatalmasat csattant, majd utána Gedeon szólt valamit. Minden bizonnyal leütöttek valakit, vagy még jobb, feldöntöttek egy asztalt. Nem igazán akartam az egésszel foglalkozni addig, amíg meg nem hallottam a lépcsőkön felfelé közeledő léptek zaját. Feltétlenül szükség volt arra, hogy az utolsó pillanatokban megzavarjanak?
– Alberich ottan van? Le tudna gyönni kicsit? – hangzott Gedeon szava. Nem úgy hatott, mintha nagyon szerette volna ezt csinálni.
– Pont készülök az előadásra, nem igazán alkalmas. Van valami probléma esetleg? – kérdeztem kissé elégedetlenkedve. 
Hangom igyekeztem vidáman tartani, de azért éreztem, hogy nem megy olyan könnyen. Mi a fenét akarhatott tőlem valaki, aki lent csörömpöl? Nem tudok róla, hogy lenne bármilyen ellenségem errefelé, arról nem beszélve, hogy mágus se igazán élhetett erre, kevesen tudják, hogy mégis miként kell érzékelni a varázslatot, s azok is csak a közvetlen közelből... Hatalmas szarban voltam, ha kiderül, hogy pont erre járt valaki ilyen, de szerencsére a csontokat éppen meg tudtam volna még magyarázni, ha szükséges, hiszen sokan használnak ténylegesen csontot a bábozáshoz.
– Nos, nem igazán probléma. – nevetett fell kínjában a férfi, most már biztos voltam benne, hogy neki is kellemetlen volt ez az egész.  – Csak Adrian atya van itt. Aztat mondta valami különös mágiát érzett az ivómból áradni... És hát a pincémben nincsen senki... Tudja...
– Az atya, hmm. – válaszoltam, nagyot nyelve. Hogy lehetett pont ilyen borzalmas szerencsém, hogy az istenverte atya itt van a környéken, s kiszagolja az ügyködésem? – Kérje egy csöpp türelmét kérem, mindjárt lemegyek elé, csak még befejezem a munkát. Tán egy fél fertályóra, nem több.
– Megmondom neki. Elnézést a zargatásért. – válaszolt kissé megnyugodva a kocsmáros, majd szépen távozott, lépteit szabályosan számolni tudtam a lépcsőn lefelé.
Folytattam a dolgomat, immáron igen sietve. Megvolt a tervem, s meglepően egyszerű is: a mágia nagyon gyengén járja csak át a csontvázakat, szinte olyanok, mint egy tárgy, amit csöppet megbűvöltek. Ha esetleg megkérdőjelezi a dolgokat, hát megmutatom neki a keresztemet, ami ténylegesen bűvölt, nem lesz nehéz átverni. Aztán mehet Isten hírével. Ha nem mutatom fel neki, hogy ki is vagyok, hát még többet kéne magyarázkodnom, s erre nincs időm. De ha már itt tartunk, hogy lehetett ilyen átkozottul borzalmas szerencsém? Hihetetlennek találtam, hogy pont most kellett belebotlanom egy papba, aki ráadásul még érezte is a mágiám nyomait. Az isten verte volna meg ezt a rühes kutyát! Mondjuk ezen a ponton jól meg is verte, mert mégis egy pap volt. Mit érdekelt engem ez az egész... Nem első alkalom volt, hogy pappal találkoztam, s egészen biztos voltam benne, hogy nem is az utolsó... Itt északon tán volt is annyi szerencsém, hogy nem voltak annyira szokottak az ilyesmi mágiához. A mocsár könyékén sokkal gyakoribb a hasonló ördöngösség, ott nagyobb bajban lettem volna. 

Erősen szorítottam a bábkeresztet a kezembe, most futólag kissé ironikusnak is éreztem azt, hogy az atya és bennem az volt a közös, hogy mindketten kereszttel járunk. Igaz, az övé aranyból, az enyém csak fából, de mindkettőnk létének kardinális pontja. Léptem egyet a lépcsőn lefelé, s kezemben Hercegnőt fogtam. Úgy döntöttem, hogy talán az lesz a legjobb ötlet, ha őt hozom magammal, mert egészében talán ő hatott a leginkább ártatlannak. Ahogy leértem a lépcsőn, letettem a földre, majd szótlan ráparancsoltam, hogy aranyos, ugráló léptekkel haladjon előttem. Kezemmel közben utánoztam a mozdulatokat, s csak egy szakértő számára lett volna észrevehető, hogy nem én mozgatom... Bár kétségtelen, hogy a bábjaim mindig is kissé túl élénkek voltak ahhoz képest, hogy holtak. A terem közben kiürült, s csak két szék volt az ivó közepén, minden mást elpakolásztak. Nagyot nyeltem ennek láttára, pont úgy hatott, mintha csak vallatás lett volna. Az egész népség el is menekült innét, s a szó legszorosabb értelmében itt is hagytak csapot, papot. Utóbbit azért igazán magukkal vihették volna. Gedeonra pillantottam, majd a mellette ülő istenverte vén faszra.
– Bizonyára maga lenne Alberich. – nézett fel az öregember és békésen mosolyogva intett a szék felé. – Volna egy perce?
Már most éreztem, hogy képes lettem volna megfogni a nyakát, s addig tekerni, amíg rá nem jövök, hogy nem vagyok gyilkos. Van-e egy percem az előadás előtt? Hogyne, minden rohadt percem arra kívánom költeni, hogy egy pappal kokettáljak. Belemben úgy háborgott a vitriol, hogy mentem kész lettem volna hányni, de arcomon csak nyugodtság honolt. Elmosolyodtam, s integettem neki a hercegnővel.

A reggeli madárcsicsergés oly nyugodalmasnak hatott, hogy az ember azt gondolhatná, minden rendben volt a világban. A fény ugyan nem nyúlt be a zsalugátereken, hisz a hegyek árnyékában erre nem lehetett számítani, még is érezhető volt az új nap melege. Legfőképpen azért, mert a vihar teljesen el is vonult, hatalmas pocsolyákat hagyva maga után a fagyos földnek mélyedéseiben.
Bár aludtam, mégis fáradtan ébredtem, úgy, mintha előző nap összevertek volna. Nyögve nyújtóztam egyet, de aztán, ahogy hirtelen átvillannak rajtam a tegnapi nap eseményei, már éber szemekkel néztem körbe, hogy mindenki jól van-e. A bágyadt fény is jól esett most és hála az Úrnak, a vihar is elmúlt már. Alig vártam, hogy indulhassunk, bár nem jó híreket viszünk majd......
A helyiségben mindenki ébren volt már, Herbertet leszámítva, aki még a tűz kihűlt helye mellett szuszogott, kényelmesen. A halott katona testét a társai letakarták páncéljukkal, s akik még bent voltak és nem a lovakra vigyáztak, Humbertet tartották szemmel, aki a sarokban ült, lehajtott fejjel, de látszólag ébren volt, ahogy lábát időnként áthelyezte egy kényelmesebb pozícióba.
- Jó reggelt Herr Strandgut. – köszöntött Jorg, aki bár jobban nézett ki, mint előző éjjel, arcán lényegesen több ránc volt, mint induláskor. - Kipihente magát?
- Jó reggelt neked is Jorg! Nem mondhatnám, hogy friss vagyok, de volt már rosszabb is. - tápászkodtam fel, hogy megmozgassam elgémberedett tagjaimat. - És te, hogy vagy, ha szükséged van rá, még tudok kis segítséget adni. - nyújtottam felé a kezem, miközben végigmérem Humbertet, nem szabadult-e ki. - Herbert? - böktem a fiú felé.
- Túlélem. Kaptam én már rosszabbat is aranykoromban. - legyintett mosolyogva a férfi, majd a legkisebb fiú felé fordult. - Alszik mint a bunda. Amennyire megsérült, szüksége is van rá.
- Örülök, hogy jobban vagy, Herbertnek szüksége van minden jó emberre most. - húztam el a szám, miközben a szemem Humberre villant.
A fiú továbbra is meg volt kötözve, bár kötéseit áthelyezték és lábát már nem szorították össze, de kezét alaposan gúzsba kötötték. Látható volt rajta, hogy nem aludt sokat az éjjel, ahogy fejét megemelte, ám mikor meglátta, hogy nézem, azonnal le is sütötte szemeit. Szeme mögött, ahol előző nap a lovag fejbe rúgta, most sötét lila folt éktelenkedett.
- Meg kell birkóznia a veszteséggel és nem lesz könnyű, ahogy az apjuknak sem. – tettem még hozzá előző szavaimhoz.
- A fiúkat megkértük, hogy készítsék fel a lovakat az indulásra. Hamarosan fel kell majd ébresztenünk Herbertet is. - mondta Maria, aki a fiúhoz közel ült a földön.
Jó, hogy csak egy embert vesztettünk, a démon és Humbert együtt, akire még csak véletlenül sem gyanakodott senki, sok halált hozhatott volna. Mariara mosolyogtam.
- Jobb lesz előbb, mint utóbb. - intettem, hogy ébressze fel. - Most jó az idő és ki tudja meddig tart ki....és a démonban sem bízom, lehet, hogy meggondolja magát és visszajön.
Kezdtem összepakolni a holmim.
Hozzám hasonlóan a többiek is felkapták a holmijukat, Humbertet pedig felhúzták, hogy kötelénél fogva vezessék majd. Nem voltak vele durvák, hiszen valamilyen módon még mindig tisztelték a fiút, még ha bűne miatt igen csak megromlott a véleményük róla.
Én nem tápláltam haragot az idősebb fiú felé, inkább csak valamiféle megvetést, hogy ennyire kivetkőzött magából és az ítélkezés nem is állt jogomban ez atyjára és hűbérurára, valamint az Úrra tartozott.
Maria óvatosan felébresztette Herbertet, gyöngéd simítással, s mikor a fiú is felkelt, az immáron csak félig letakart halotthoz fordult, hogy karjaiba vegye.
- Jobb reggelt. - köszöntött mindenkit a fiú nyúzottan, s fejével máris testvérét kereste. Mikor megtalálta és látta, hogy mindenki indulásra készen áll ő is feltápászkodott, ám lába igen csak nehezen akarta megtartani őt.
- Mi előre megyünk. - mondta Jorg és ajtót nyitott Marianak, hogy ki tudjon menni.
Utána ment ki Humbert is, természetesen vezetve, majd Jorg zárta a sort szomorú sóhajjal.
- Ne késlekedjünk.
Szomorúan néztem, ahogy az asszony a karjaiba veszi szegény katonát, akin már nem tudtam segíteni, de aztán aggodalmas arccal Herberthez fordultam.
- Jóreggelt! Jól vagy? Tudok rajtad még gyógyítani, ha szükséges. - támasztottam meg a vállát, hogy biztosan álljon. - Nekem nem kerül csak kis energiámba, de neked kellhet az útra. - néztem rá kérdőn, hisz nem akartam ráerőltetni, ha nem akarja. - Véleményem szerint nem árt sietnünk és még csak reménykedhetünk, hogy a griffek feladták.
- Köszönöm. - sóhajtott fel hálásan a fiú és megrázta a fejét. - Nem vagyok jól, de ez egy olyan fájdalom, ami segít. Kibírom hazáig. Csak annyit kérek, hogy hozd a pajzsomat.
Kezével a fal mellé állított, karcolt pajzsa felé mutatott.
Megértően bólintottam a szavaira, hiszen nehéz lehetett feldolgozni, hogy az az ember, akire bátyjaként és példaként tekintett, elárulta és meg akarta ölni.
- Bízd csak rám. - kaptam fel a pajzsát.
Mire kiértünk a csípős hidegbe odakint már a nyergeket ellenőrizték, s a társaság közel sem volt olyan vidám, vagy beszédes hangulatú, mint korábban. Mindenki csak a dolgát végezte. A halott katonát lovának hátára fektették és bár nem a legtisztelettudóbb megoldás volt, de egy szabad kötéllel a nyereghez is erősítették, el ne hagyják út közben. Humbertet felültették a saját lovára, a katona pedig szorosan mellette léptetett, kezében a kötéllel, mely továbbra is az idősebb testvérhez volt erősítve.
Már csak Herbert lova és Bársony várakozott üres nyereggel. Lovam szuszogva bökte meg a vállamat, végigsimítottam meleg, puha orrán.
- Megyünk már!
Herbert megállt saját lova mellett és kezével a marját megsimítva nézett fel a magas nyeregre, majd mintha kissé kérlelően nézett volna rám.
Pillantását megértve a pajzsát a nyergére akasztottam és bakot tartottam neki.
- Jobb, ha nem erőlteted a friss sebeket. - mondtam neki, ezzel magyarázva a dolgot a többiek felé, ami részben persze igaz is.
Mikor már biztosan ült a nyeregben én is felültem Bársonyra és elindulhattunk az elhagyott szekér felé, reménykedve, hogy hátha egyben van még, de ………ha csak egy grifftollat is meglátok, inkább kerülést javasolok.
Elég csapzott csapat benyomást kelthettünk, ha látott volna most bennünket valaki. A fogoly volt legelöl, a sérültet és a halottat pedig a csapat közepén próbálták tartani.
Nem ez volt a legjobb menetformáció, mert jó lett volna, ha nem fejetlenül megyünk neki, ha valami mégis történne.
- Ha javasolhatnám,......mivel jobb ha van vezetőnk a visszaúton is,.....Herbert vezesse a csapatot, mindenki az ő utasításait kövesse.
Bíztam benne, hogy megoldja, hiszen az apja is úgy vélte van benne tartás, hogy lovag legyen belőle, ez most egy bizonyítási lehetőség is.....
- Nincs ellenvetés. - álltak meg a katonák, majd szembe fordultak mind Herberttel, aki látszólag megilletődött a hirtelen kapott felelősségtől.
- Legyen. - szívta be mélyen a levegőt. - Humbert maradjon elől veled Klaus, Jorg, te még mindig sérült vagy, maradj mellettünk. Mi leszünk a a szekérhajtók Gretháékkal. A többiek álljanak és figyeljenek jobbra és balra, és Jozef, ha nem gond, rád bíznám a hátunkat.
A katonák hamar felálltak a helyükre, a kőműves család pedig felkészült, hogy gyorsan felkössék a lovakat a szekérre.
Jó volt látni, hogy az emberek ellenvetés nélkül fogadtál el Herbertet vezetőjükként, mert ez azt bizonyította, hogy megbíznak benne. Ez jó jel lehet a jövőre nézve. És már meg is tette az első lépéseket, amikor kiadta a parancsokat, amik jól átgondoltak voltak. Természetesen én is elfogadtam a helyemet, amit kijelölt, amit egy biccentéssel jeleztem.
Ahogy távolodtunk a hegytől, a szél is erősödött, ezúttal viszont már nem látszott úgy, hogy vihart hozott volna magával dél felől. Út közben az egyik katona átnyújtotta a teleszkópot Herbertnek, aki kihasználva a lehetőséget, fürkészni kezdte a szirteket.
- Nem látni semmit. Egyenlőre. - sóhajtott fel megkönnyebbülve, de a biztonság kedvéért átnyújtotta az eszközt nekem is.
A távolban viszont már látni lehetett egy tárgyat az út szélén.
Átvettem a távolbalátót és először előttünk pásztáztam végig a vidéket, majd a szirtet, ahol először megláttuk a griffeket.
- A szekeret már elég jól látni, a dögöket nem, hála a Teremtőnek. Remélem így is marad. A tűz talán elriasztotta őket.
- Reméljük nem lesz szükségünk arra, hogy az angyalok lángjai védelmezzenek bennünket. - sóhajtott fel és megsarkalta lovát egy enyhe fintor kíséretében.
Közelebb érve láthatóvá vált, hogy a szekér sajnos felborult, s az eszközök és építőanyagok, melyek rajta voltak, mind át voltak túrva a bestiák által, azoknak viszont egyelőre semmi nyoma nem volt a közelben. Maria fiai hamar le is ugrottak, hogy összeszedjék azt, mit lehetett és visszaállítsák a szekeret, majd hamar hozzá is fogatták az egyik lovat és felültek, a hajtószékbe.
- Át tudjátok tenni még Eriket a szekérre? Megérdemli, hogy ne egy nyeregbe hajtogatva jusson haza. - kérdezte Herbert a fiúktól, akik hamar bólintottak és áttették a holttestet a szekérre, s folytathatták az utat.
Elégedettség bontakozott ki bennem. Herbert ismét megmutatta, hogy felelősen gondolkozik, azt hiszem a véleményem már kialakult, mit fogok mondani róla a Rendfőnöknek.
Néhány perc elteltével végül Herbert felém fordult.
- Nem tudom, megköszöntem e már eléggé, amit tegnap tettél. Az életemmel tartozom neked.
- Az apád rám bízott, ahogy a rendem vezetője is, csak tettem, amit te is megtettél volna a csapatodért, az embereidért. Nem jár érte köszönet, de azért szívesen. - mosolyodtam el. - Cserébe tartsd meg lovagias erényeidet, amibe a megbocsátás is beletartozik. - tettem hozzá halkan.
E szavakra a fiú visszafordult és előretekintett testvérére, s bár hátulról nem láthattam Herbert arcát, azt láttam, mennyire görcsösen szorította meg a gyeplőt. Kis idő múlva aztán végül lazított merev vállán és mintha egy apró biccentést is megejtett volna a nyeregben való zötykölődés közben.
Én is gyakoroltam már ezt az erényt, nem is olyan túl rég, így tudom mit kértem tőle, de a saját érdekében reméltem, ő is meg tudja majd tenni, ha eljön az ideje.
Az út maga lassú volt, talán lassabb is, mint odafelé, s mivel Herbert semmiképpen sem akart megállni enni, mindenki éhesen, és komoran érezte magát minden rövid pihenő alkalmával. Mindenkinek volt mit feldolgoznia, min elgondolkoznia. Mindenki fáradt és kimerült mire feltünnek az első jelek, hogy emberlakta hely felé közeledünk.
Nem sokkal dél után már látni lehetett Oldersburg várának falait kimagaslani a dombok mögül, s az ismerős környék elkezdte visszaönteni az emberekbe az erőt, míg Humberten egyre inkább látszott, mennyire össze akarja húzni magát a nyeregben.
- Hosszú mesélés lesz. - sóhajtott fel Herbert, majd megkérte a balján lovagló katonát, hogy siessen előre, értesíteni a többieket. - De elsősorban apámat és Erik feleségét hívasd a kapuhoz.
Majd miután a katona elvágtatott, fáradtan végigsimított az arcán és hátrafordult a nyeregben.
- Átadhatom a beszámolás felelősségét? Én és Jorg majd az özveggyel beszélnénk. - mosolya inkább volt kétségbeesett, mint kérlelő, s a hirtelen jött ötlet különösségétől még a mellette ülő Jorg is furcsa pillantást vetett rá.
Bólintottam a mesélésre, ami csodálkozásba csapott át, amikor azt kérte én számoljak be a történtekről atyjának. Talán azt gondolta őt elragadnák az érzelmek?
Mivel tulajdonképpen én csak belecsöppentem ebbe a családi viszályba, kicsit zavarba is jöttem, de végül – nem túl meggyőzően - rábólintottam.
- Rendben, de ha e hálátlan feladattal megvoltatok, ne késlekedj, úgy vélem azért apád a te szavaidra is kíváncsi lesz.
A fiún látszott, hogy nagy kő esett le a válláról és hálásan bólintott. Jorg csak felsóhajtott és megvonta a vállát, jelezve, nem tartozik rá.
Alig fél órával később már meg is érkeztünk a vár aljában szorgoskodó emberek sokaságába. Mindenki, aki hallotta a visszaérkezésünket és megtehette elénk jött, s a sok kíváncsi ember között bizony a kereskedők is kint leskelődtek.
- Első utunk a karámokhoz vezessen. Karl had végezze a dolgát. Apámnak majd megpróbálom felvetni, hogy pihenőt kapjatok a mai napra. - ígérte Herbert a katonák felé pillantva.
A sokaság zaja betöltötte a levegőt, s mindenki aggódó tekintettel figyelte hányan érkeztek meg. A hosszú egyenes úton, a domb tetején, a vár kapuinál pedig már látni lehetett Henrik von Oldersburg kimagasló alakját, a katonát, akit Herbert előreküldött és egy aprócska, idős asszonyt, kezeit görcsösen szorítva, szemeit szárazon tartva.
Fújtam egyet csendesen, amikor megláttam a gyülekező embereket. Jó lett volna elkerülni a feltűnést, míg Henrik el nem dönti mi legyen, de így nem lehetett eltagadni, hogy idősebbik fiát béklyóban hoztuk vissza, elég megtépázottan. Az idegen nő pedig minden bizonnyal szegény megboldogult katona özvegye lehetett, aki a birtok ura mellett várt. Bár higgadtnak tűnt, nem lettem volna Humbert helyébe semmiképpen.
Egyedül a szekeret húzó lovat nem hagyták a karámban, hiszen senkinek sem volt kedve még felhúzni azt is a dombtetőre, még ha a séta nem is volt annyira hosszú.
- Hol van? - kérdezte hidegen a nő, s ahogy megbeszélték, Jorg és Herbert azonnal a nő szolgálatára voltak, s bár Henrik hiába figyelte legkisebb fiát, az mintha szándékosan kerülte volna a tekintetét.
- Mi történt? - kérdezte keményen, nem egy embertől, de az egész csapattól, akárkitől, aki hajlandó volt neki válaszokat adni. A legtöbben azonban fejüket szegték.
Mivel - általam ismeretlen okból, - Herbert egyelőre nem akart apja elé állni és gyorsan eltűnt Jorggal és az özveggyel együtt, nem maradt amúgy sem választásom, mint válaszokat adni a jegesen türelmetlen Henriknek.
- Jobb lesz, ha odabenn beszélünk erről. Kérlek, hogy addig is bízz bennem és tedd őrízet alá Humbertet, aztán ha meghallgattál dönts igazságosan.
Henrik végigmérte idősebbik fiát és mivel az sem volt képes megemelni a fejét, intett a katonának, aki eddig is a kötelet szorongatta, hogy hozza magával, majd bólintott felém. Felsétáltunk a házhoz, ahonnan minden elkezdődött, s míg a fiát kint állíttatta meg mi bementünk az ebédlőhelyiségbe, lévén ott volt a legtöbb hely és ülőhely.
Ahogy négyszemközt maradunk, röviden beszámoltam neki a velünk történtekről. Nem véleményeztem Humbert tettét, csak a tényeket említettem, de azért kiemeltem Herbert összeszedettségét és kitartását.
- Rám hárult ez a feladat, hogy eléd tárjam ezeket a sajnálatos történteket, de hamarosan Herbert is itt lesz, hogy ő is megerősítse ezeket.
Úgy véltem Herbert félt, hogy apja miként reagál örökösének tetteire. Nem tudtam van e rá oka, én a rövid ismeretségünk alapján atyját igazságos embernek ismertem meg.
Ő türelmesen végig hallgatta a híreket, időnként bólintva kurtán, ám látszott rajta, hogy sekély ráncai egyre csak mélyültek a beszámoló végére.
- Jozef, te az úr katonája vagy és tudom, nem hazudsz. Még is elhinni mindezt... - széles tenyerével megdörzsölte a homlokát és rövid csöndbe burkolózott. - Gretha!
Felszólítása hangos volt, még sem volt benne nyoma indulatoknak. A nő azonnal be is lépett az oldalsó ajtón.
- Készítenél kérlek egy kis teát?
- Azonnal. - bólintott a nő és már el is tűnt.
Örülök, hogy nem kételkedik bennem és még arra is tud gondolni, hogy jól esne valami meleg ital is.
Elgondolni sem tudom, mi zajlik le most Henrikben. Először a felesége, most meg a fia, birtokainak örököse....
Néhány percnyi újabb csend után ismét ajtó nyílott, ám ezúttal nem Gretha lépett be rajta. Herbert volt az, aki kissé összehúzva magát sétált beljebb, hogy apja elé álljon.
- Fiam... - kezdett bele Henrik, ám arcán hullámszerűen végigfutott valami érzelem, melytől elakadtak a szavai. - Nem. Meg sem kérdezem, hiszen látszik rajtad.
Ezután mint egy félóriás, felpattant székéből és hatalmas léptekkel fia elé állt, hogy szorosan magához karolhassa.
- Hálát adok az úrnak, hogy életben vagy.
Herbert akármire számíthatott, most mégis jó látni, hogy apja kifejezi felé a szeretetét és a bizalmát.
Biztos rengeteg megbeszélnivalójuk akad, ezért meg sem várva Grethat, felállok.
- Engedelmével, uram, visszavonulnék a szobámba, van mit átbeszélniük.
- Köszönöm Jozef. - sóhajtott fel a férfi, majd még mielőtt távozhattam volna a helyiségből hozzátette. - Jól idézd fel kérlek, miképpen nézett ki a démon. Keresőlevelet fogok íratni érte az összes várbirtokra.
- Örömmel, uram. Sosem feledem az arcát, remélvén, hogy egyszer magam intézhetem el. – mosolyodtam el zordan.
Henrik még felajánlotta, hogy Gretha behozza a teát a szobámba és ha kérem, valami elemózsiát is kerít a konyháról.
Megköszöntem és egy főhajtással távoztam. Ez a feladat kicsit, vagyis……nagyon nem úgy alakult, ahogy bárki számíthatott rá, de annak örültem, hogyha szomorú vége is lett, azért megoldódott egy régi, elmérgesedett helyzet.

Nos, eljött az ideje, hogy ha mindkettő kalandornak nem is, de a lovagnak lezáródjon a meséje. Bizony, viszontagságokban gazdag útja lezárult, s ha nem is borútlan, de legalább tiszta szemekkel nézhet majd a holnap irányába.

Az éjszaka hosszúra nyúlt Oldersburgban. Egy jó katonának adtak méltó temetést, melyen csaknem mindenki megjelent, hogy részvétét kinyilváníthassa, s tiszteletét kimutathassa. Ezt követte a vár urának és két fiának hosszas és csöndes tárgyalása, melynek egyetlen fültanúja a helyi atya volt csupán, ám a hírek melyek végül nyilvánosságra kerülhettek, a birtokon elfogadhatónak és az özvegy szemében is elegendőnek bizonyultak: Humbert von Oldersburg, megfosztatódott minden földi értékétől, nemesi címétől, s hogy bűneiért vezekelhessen, zarándok útnak indult az apja által kijelölt három szent helyre. A fiú emelt fővel, béklyótlanul távozott már az azt követő reggelen.

Ami Herbert von Oldersburgot illette, sérülései miatt néhány napra ágynak vetette a láz, így elbúcsúzni sem tudott megmentőjétől, mikor az a karavánnal egy időben útnak indult, de apja, Henrik von Oldersburg nem kívánta háláját leplezni. Több napra elegendő elemózsiával látta el, s ajándékul még egy üveget is adott neki legjobb borából, hogy valami melegíthesse a testét, míg délebbre nem ér, természetesen a váltókat tartalmazó bőrerszényecske mellett.

Jozef Strandgut 300 tapasztalati ponttal és 3000 váltóval lett gazdagabb ezen mese után.

Nagy, mély levegőket vettem, ahogy mosolyogtam a papra. Semmit nem tett még ellenem, de mégis merő undort éreztem iránta, hiszen tudtam, hogy abban a pillanatban, hogy kiderült, miféle szerzet is vagyok, azonnal a fejem venné. Nem kellett okosnak lennem, pusztán csak nem ostobának. Kis várakozás után helyet foglaltam vele szembe. Ártatlan voltam, nem volt mitől félnem... Igaz?
– Látom már fel is készült az előadására. – legyintett az atya a kezemben lévő kis baba felé.  – Ez remek.
– Fel bizony, atyám. – mosolyodtam el, miközben magam mellett tartottam a bábot, csak úgy egyik kezemmel. – A kis Maria sokat segített nekem a készülődésekkel, de neki hála minden kész.
Ahogy helyet foglaltam, éreztem, hogy a megszokottnál is idegenebbnek hatott a farcsontom fához való feszülése. Mindig ilyen kényelmetlenek voltak a székek? Vagy csak akkor, ha egy hülye pap ült velem szemben? Kedélyesen mosolyogtam rá, de közel sem éreztem magam nyeregben.
– A kis Maria? Ezt örömmel hallom. – kuncogott fel picit, arcáról ő sem eresztve szelíd mosolyát. – S mondja csak. Miféle varázslatot használt a készülődéshez?
A kérdés, amitől rettegtem. mit lehet erre mondani? Csak igyekeztem összezavarodottságot színlelni, mint aki nem teljesen értette a dolgokat, majd megmozgattam egy kissé a bábot, ami idétlenül megvakarta a fejét. A rezzenés picit élettelen volt, most nem akartam, hogy esetleg megkérdőjelezze, hogy én mozgattam.
– Varázslatot? – kérdeztem végül vissza, majd elnevettem magam kissé. – Ha én varázsolni tudnék, az anyám minden bizonnyal büszkébb lenne rám. Mindig azt mondta, hogy egy semmirekellő vagyok. – majd végül úgy tettem, mint akinek a tantusz a lába elé esik. – Áh, várjon csak!
Majd a bábmester keresztjét megmozgattam egy kissé a kezemben, mintha csak számomra is érthetetlen lett volna, hogy mégis miféle varázslat van ezen. Mármint, az átlag ember nemigen értett az ilyesmihez, nemde?
– Látja ezt a kis keresztet? – a báb elernyedt, ahogy csak az arról lógó köteleket tartottam. – Egy kedves barátomtól kaptam, aki a carolusburgi máguskör tagja. Állítása szerint bűvös darab, sokkal élethűbben mozognak tőle a bábok, ha ezt használom... De sosem éreztem, hogy bármit is tett volna. Teljesen reménytelen vagyok az ilyesmikben.
– Szóval a máguskör tagja? – nézett kíváncsian rám, majd hirtelen nagyot sóhajtott, mint aki maga is örült annak, hogy végül nem kell tennie valami borzalmasat. – Így már értem.
– Igen. Aladrik von Eichenbaum a neve, bár kétlem, hogy ismert lenne errefelé, nem mester, s egy ideig biztosan nem is lesz az. – nevettem fejem vakargatva a szabad kezemmel. Most találtam ki a nevet, de fene se tudta volna azt állítani, hogy nem létezhetett ilyen személy. Mit tesznek? Írnak egy levelet a körnek?
A pap felált, majd a mellettünk lévő felborított asztalhoz sétált, tenyerével pedig megsimogatta annak alsó lapján. Valamilyen mágikus körök voltak halványan rákarcolva(nem sokban másak, mint amiket én is ismerek). Azt a büdös mindenit, ez sokkal, de sokkal rosszabbul is elsülhetett volna, nagy szerencsém van, hogy magamnál hordtam ezt a keresztet.
– Gedeon, úgy érzem ezek teljesen haszontalanok. – fordult csalódottan a csapos felé a pap.
– Az lehetetlen, kérem. Hiszen egy igen neves mágusmester mutatta, miképpen kell őket felkarcolni. – védekezett a kocsmáros. Igazat megvallva még számomra, ehhez kevésbé értő embernek is átlátszó volt a magyarázat, a mágusmester pont azért volt mágusmester, mert ez volt a munkája. A csaplárnak sejthetően nem.
– Herr Fischer keresztje minden bizonnyal bűvölt eszköz, hiszen én magam is éreztem. A pecsétek még sem tettek semmit. – a pap keserűen felnevetett, mint aki félig örült, félig pedig nem. – Ez nem a varázslat másságát hivatott jelezni, öreg barátom. – majd a férfi felém fordult, s folytatta. – Bocsássa meg nekünk ezt a közjátékot. Szabad a keresztjét?
Figyeltem a két férfit némi zavarodottsággal, s mosolyogtam, mint valami ostoba tejbetök. Nem volt nehéz tettetnem ezt, tényleg fogalmam sem volt, hogy mi is történt pontosan. Ettől függetlenül meglepett a pap, ez nem olyasmi tudás volt, amivel tudtommal rendelkeztek. Többnyire csak imádkoztak valamit, 'oszt megütötte az ember az Isten büdös ménköve. Talán tudós is volt ez a pap? Vagy csak nem ismertem eléggé őket ahhoz, hogy tudjam, mire is képesek igazán...
– Természetesen, itt a kereszt. Ha oldalra billenti kissé... – mutattam. – Akkor még sétálni is tud vele. Jobbra, balra, jobbra balra.
Mutattam a mozgást, majd végül tartottam neki a keresztet, amitől a báb csak egyenesen állt, várva, hogy átvegyék. Jelenleg nem is tartotta magát, így ahogy átvette a férfi, össze is rogyott. Kész voltam arra, hogy esetleg játszunk egy keveset, de nem akartam a saját szerencsémmel visszaélni, s látszólag a pap se vitte túlzásba. Bajos a dolga azoknak, akik fakult csontot mozgatnak nyűtt zsinóron.
 
Nem igazán tettem semmit, ahogy a pap mozgatta a keresztet. Bármilyen meglepő is volt, a csontok tökéletesen működtek bábként egyébként is, hiszen volt olyan, aki tényleg csontból készítette a bábokat. Én magam csak azért szerettem eltakarni, mert tudtam jól, hogy nekem sokkal több rejtegetni valóm volt ezzel kapcsolatosan, mint bárki másnak. Na meg a gyerekek se szerettek volna csontokat látni.
– Valóban varázslatos kis eszköz. – majd a pap visszanyújtotta nekem a keresztet, Gedeonra pillantva picit. – Fáj ezt kimondanom, de téged szerintem valaki igen jól átvert, öreg barátom.
– Alberich én... – kínlódott a csaplár. – Nem is tudom. Azt mondták működni fog, ám amikor az atya besétált... Azt mondták csak akkor nem jeleznek a pecsétek, ha roppant veszélyes a varázs. Mert hogy kis bűbájokat kellett volna csak jelezzen... De mint azt látom. Még azokra sem.
Gedeon elfordította a tekintetét, hol a földet, hol az eget, hol pedig bármi mást nézve, ami nem én voltam. Szórakoztatott a szégyen, amit érzett, de azért sajnáltam is a jóembert. Tulajdonképpen nagyon is jól működhetett az a pecsét, csak most éppen a bárányok bőrét viseltem.
– Kissé zavarban vagyok, ha meg kell mondanom. Nem vagyok ám egy rossz szemfényvesztő, de az ilyesmi ördöngösségekhez nem konyítok... Tán valami rosszat tett velem, jó Gedeonom? – tettem végül fel a kérdést, hogy esetleg tisztázhassa magát a férfi. Kivételesen tényleg nem azt akartam kicsikarni belőle, hogy rosszul érezze magát.
– Rosszat ugyan nem. – sóhajtott fel kínjában a férfi. – Még is kényelmetlen helyzetbe került miattam. Az én ostobaságom miatt.
– Nem a te hibád Gedeon. – szólt nyugtatólag a pap. – Téged vezetett meg egy aljas ember. Herr Fischer láthatóan nem egy varázstudó ember. Csak egy szerencsés ember, egy bűvölt tárggyal.
– Ilyen vagyok ám én, ostoba, de szerencsés. – nevettem kínomban.
Lágyan elmosolyodtam, tényleg nem értettem, hogy mi történik, de valahogy úgy éreztem, hogy erről az egészről én tehettem, csak hatalmas szerencsém volt. Bamm. Bamm. Kintről meghallottam a harang kongását. Gyomrom hirtelen kiverte a sav, nem akartam késni, s ha túl sokáig váratok magamra, talán nem csak lehurrognak, de még meg is vernek.
– Világért se szeretnék udvariatlan lenni, de sietnem kéne kissé... – mondtam, de éreztem, hogy meddőn.
– Alberich, bocsáss meg, a kellemetlenségért. – lépett hozzám a fogadós, mindennemű tétovázás nélkül, s szorosan átölelt. – Nem akartalak megsérteni. Te egy remek művész vagy! Egy remek ember! – Bamm. Bamm.
Szerettem a kocsmárosokra ártatlan, kedves emberekként gondolni, kik az italt angyalként mérik, de minden ilyen alkalom emlékeztetett, hogy bizony ők voltak azok, akik kihajították a részegeket az este végén: erős karjai úgy ropogtattak szét, hogy éppen csak a bordáim nem törtek menten ripityára. Eddig is menni akartam, de most már főleg: ez már az életemről szólt.
– Jó Gedeonom, haragos aligha lennék, hiszen a kocsmáros kocsmája olyan, mint királynak a vára. – majd kifejtettem magam öleléséből. – De igen rohannom kell már, mert várnak a népek harangszóra, s a Strauss fivérek elfújják a nótán, ha elmegyek, ha nem.
– Óh, hát persze! – lapogatta még meg egyszer a vállam a férfi, utána leporolva a köpenyem is. – A világért sem kívánnám feltartani a művész urat.
– Az Úr és a Szentlélek álljon maga mellett előadásán. – mosolygott szelíden a férfi, kitárva az ajtót nekem. Onnan már hallani lehetett a tömeget, annak klasszikus morajlásával. Furcsa egy zaj volt ez, olyan, amire az ember tudatosan nem figyelt, csakis akkor, ha őt magát várták. Egy nyugtalan tenger, ami bármelyik pillanatban apályba vagy dagályba fordulhatott.
– Hasonló szépeket, jó atyám! – hajtottam meg picit fejem, de nem indultam meg az ajtó felé.
 
Biccentés nem sok, de úgy siettem, hogy ennek elégnek kellett most lennie: megfordultam, s azzal a lendülettel felkaroltam a bábomat, s rohantam is a szobába, hogy aztán felkapjam a többi bábot, s úgy siessek végig a téren, mint egy bolond. Nagyon nem akartam elkésni, mert az elégedetlen nézőknél már csak az inkvizíció volt kellemetlenebb... S úgy hatott most, hogy az utóbbit elkerültem, az előbbi viszont még elkaphatott, ha nincs szerencsém. A terén szinte pont akkor lángolt fel a nagy máglya, ahogy én beértem oda. Fanyarul elvigyorodtam a látványra: ezen én is éghettem volna. Ez a gondolat viszont csak egy pillanatnyi helyet kapott fejemben, ugyanis megpillantottam a színpad mellett az intézőt, aki már kissé fázott, hogy tán nem érkezem meg. Erőt vettem magamon, s tempóm nem lankadt, míg elé nem kerültem.
– Késett. – közölte a tényt.
– Feltartottak csöppet. – fújtattam a férfira, ahogy kihúztam magam zihálva. – De most már itt vagyok, s remélem a Strauss fivérek is.
Utáltam futni, nem elég, hogy rossz volt a lábam, általánosságban egyébként sem voltam erőm teljében, s igen nevetségesen is hatottam ilyenkor. Ez volt talán az egyetlen jó dolog benne: a nagy rohanásban úgy nézhettem ki, mint egy bohóc. Talán nevettek is rajtam. Nem figyeltem.
– Aztán mennél jobban várnak, annál jobban megörülnek majd nekem, nemde? – próbáltam menteni a menthetőt, mindig ezt csináltam.
– Az emberek tudják, hogy előadás következik. De azt nem részleteztem nekik, milyen. – ahogy beszélt, meghallottam a színpadra felvágó léptek zaját. Két pár láb, két lángba boruló üstök. A Strauss fivérek lehettek csakis. – Lepje meg őket!
– Óh, efelől ne aggódjon, szép Jorgensonom. – vigyorodtam el, még pár mély lélegzetet véve. – Meglepő lesz, afelől aztán teljesen biztos lehet. De remélem élvezni is fogják viszont.

Nagyot sóhajtottam, a lég minden kortyát tüdőm mélyébe gyömöszölve. Vállamra fektettem Hercegnőt, majd egy-egy kezembe fogtam a Herceget és az Óriást, s megindítottam őket a pódiumra vezető lépcsőkön felfelé. Óriás büszkén lépdelt, szorítva a botját, míg herceg csak úgy idétlenkedve mászott felfele, mert túl kicsi volt ahhoz, hogy csak úgy felugráljon.

 
Elégedettségemre hallottam, hogy a két fivér ténylegesen a "Fecskefarkat" játszotta, pont, ahogy kértem. Ez volt gyakran a belépőm, szerettem erre bevonulni, mert ez tulajdonképpen egy rituálé volt, amire szükségem is volt ilyenkor: nyugalommal töltött el, annak pedig minden szereplés előtt híján voltam.. Az ember azt hihette, hogy ennyi játék után minden szégyenérzet elveszett belőlem, de nagyot tévedett volna: ma pont úgy rettegtem, mint első fellépésem előtt. Mindössze a rutin változott, az ember nem, én pedig ugyanaz a gyermek voltam, aki mindig is. Felérve meghajoltam kissé, kínosan figyelve rá, hogy hercegnő kapaszkodjon belém, majd a két báb is követte a példám. Az óriás még a porond földjére is csapta a botot, ami csak halkan döngött egyet. A mozzanatra egy gyermek fel is visított a sorban, ez csak bátorított engem. Nagy levegőt vettem ismét, s beszívtam azt a szeretetet, amit most éreztem. Sokakat láttam a téren, sok kedves, szerethető embert. Itt volt a Strauss família, Lala, a szabónő, s ha nem káprázott a szemem, még Gedeon is, aki a tér túlsó felénél az ajtóból figyelt ideáig. Ez az én pillanatom volt, hogy ragyogjak, olyan szépen és fényesen, mint a tömegben lévő mindegyik gyönyörűnél gyönyörűbb ember. Mosolyuk egy kis szikra volt a tűzhelyben, ami csakis, de csakis azért létezett, hogy én belobbantsam.
– Üdvöz legyetek ti, nagyérdemű népek: okosak, ügyesek, s persze mind szépek! Mesterségem, nem titok, egész éjjel t'étek, de élnem nekem is kell, fizetségek kérek. – kiáltottam fel, miközben meghajoltam mélyen.  – Szegénytől kacajt, pórtól vidám képet... Gazdagtól váltót, sört–bort, bármi étket! Nem vagyok ám csaló viszont, ebbe semmi vétek: fizetséget később kérek, játékom nézzétek.
Felakasztottam Hercegnőt a porond egyik szabad pontjára, majd kezembe Herceget fogtam, akivel a porondon nagy gondolkodva jártam fel és alá.
– Lassan kezdeni kéne, Alberich. – szólaltam meg egy kicsit elmagasítva a hangom. – Már ránk várnak mind.
– Kezdenék, de Góliát egy kicsit még lámpalázas. Nem bábra megy a játék, de attól félek, hogy nem fog neki menni ez a mai mese. – másik kezemmel megmozgattam a hercegnél jelentősebben nagyobb goblin csontjait, s elbújtattam magam mögé, időnként leskelődve a lábaim között. Kezem mindeközben a hátam mögé rejtettem, mintha tényleg ott mozgattam volna. – Talán kéne neki egy kis bátorítás. Adjunk neki egy kis snapszot? Attól én mindig felbátorodom!
– Snapszot? Bolond vagy tán? Mit csinálna vele egy báb? – keltem ki magamból... Mármint a hercegből. – Talán annak örülne igazán, ha ő lehetne ma a csúnya nagy óriás! 
Sandán végigpillantottam a tömegen, s megvontam a vállam, mint akinek aztán oly mindegy. Egyelőre két csoportot sikerült beazonosítanom: azokat, akiknek tetszett a közjáték, s azokat, akik még nem tudták, hogy tetszett nekik. Arcom az ég felé fordítottam, majd hallgattam egy pár pillanatig, figyelve a dallamot, amit a két zenész játszott.
– Tündérország, legszebb ország, nem sújtja az sosem kórság. Se háború, se vérengzés, se szenvedés, se éhezés. Ehun laktan tündér lények, dolgos rendes, vidám népek. Egész nappal mulatoztak, éjjel is csak kulacsoztak.  – majd kis mondókám befejezve a közönségre néztem, s megköszörültem a torkom. – Tündérországban minden ember boldog volt: a szép, a csúnya, az okos, a buta. Se gazdag, se szegény nem létezett, hiszen mindenki osztozkodott mindenkivel. Ahogy lement a nap, még akkor is mulatoztak csak, hiszen a világ vadjai is köréjük gyűltek örömködni, szórakozásaik pedig hajnalig tartottak, s nem ritkán a szalmába is folytatódtak. – karom szét tartottam, herceg a fejét a föld felé fordította, mint aki bús. – Egyszer persze minden jónak véget kell érnie, s így történt ez Tündérorszában is, mikor Bütykös Fütykös, az óriás, megjelent. Azért hívták így, mert a furkósbotja nagy volt és bütykös, ő maga pedig hatalmasabb, mint bárki, akit valaha láttak Tündérországban.
Néhányan felkacagtak a sorok között, amire is önelégültem elmosolyodtam. Rossz, az aki rosszra gondol, tartja a mondás, itt pedig ez teljesen igaz volt, hiszen az óriás kezében lévő furkósbot valóban elég bütykös volt. Ez vajon feltűnt valakinek? A keresztet megmozgattam kicsit, majd tettem pár lépést, aminek hála az óriás kiugrott a hátam mögül, s a fütykössel a porondra vágott, ami csak úgy csattant.
– VÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – kiabáltam fel mély hangon, majd ismét lecsaptam a porondra. – ÉÉÉÉÉHEEEEES VAGYOK! MEGESZLEK!
A dübbenésre nem egy gyermek felsikkant, jól láthatóan néhány felnőtt is megriadt. Furcsa volt belegondolni, hogy ezzel a felszereléssel az én kis óriásom akár halálra is verhetett volna valakit, mi több, valamely kevésbé civilizált nekromanta társam jó eséllyel meg is tette már ezt. Így vagy úgy, de egy fütykös halálos fegyver volt. Igaz, nem az enyém. Az én bábom fütyköse nem ártott senkinek sem.
– OLYAN ÉÉÉÉÉÉÉHES VAGYOOOOK! – majd tovább lóbálta a furkósbotot. – ADJATOK ENNI NEKEM!
– Az élet nem volt a régi Bütykös Fütykös megjelenése után: bárhol járt, mindent szétzúzott és felemésztett, s bárki is próbálta kiverni Tündérországból, pórul járt. – itt majdnem belenevettem, szerettem, ha a gyermekek nem értik, hogy miről is van szó, de a felnőttek igen. – Szépen lassan Tündérország büszke királya nagy szomorúságában elkeseredett ígéretet tett: aki elbán Bütykös Fütykössel, azé lészen királyságának fele, s legkisebb lányának nem csak mindkettő keze, de még a teste is!
Az óriást mintázó csontvázat magam mögé parancsoltam, s valahogy felakasztottam a pódium egy olyan pontjára, ahol nem ártott senkinek sem. Nyomorultan lógott lefelé, mint akinek nem volt jobb dolga... Csontváz létéhez híven pedig tényleg nem volt. A másik kezemben lévő herceggel előre lépdeltem, amitől a jelentősen kisebb baba precíz, kimért, már-már emberi mozdulatokkal sétált ki elém.
– Hadd ne mondjam, vérszagra gyűl az éji vad: sok ostoba kérő próbálkozott meg az óriási elzavarásával, de végül mind pórul jártak, némelyik még a csúnya gonosz bestia bográcsában is végezte, hogy aztán másnapi levese lehessen az ebugattának! – hangom a végére megemeltem kissé, néhány gyermek ismét hátrahőkölt. –  Amikor úgy tűnt, hogy soha, senki se fogja ezt a szörnyűséges istencsapást elpusztítani, furcsa és váratlan hős lépett színre, akire senki se számított! Kelekótya Wilhelmvolt ő, egy nevenincs legkisebb fiú, aki még a saját asztalánál is csak utoljára ehetett, csontot és lábosaljat szopogatva csak. Két nagyobbik testvére már megpróbált megharcolni Bütykös Fütykössel, s mindkettőjük törött csontokkal tért haza. Ő mégis úgy érezte, hogy eljött az ideje, s így szólt:
– Édesbátyáim ostobák, én magam is az vagyok, de van valamim, ami nekik nincs: hitem. – a bába térdeire rogyott, s kezeit összetette, amennyire az egy báb tudta. – Drága mennyi Atyám, ritkán kereslek, de most hallgasd meg kérlek az őszinte imám, s adj nekem erőt, miként Dávidnak is adtál, mikor Góliáttal harcolt. Alázatos szolgádként térdelve hajtom meg a fejem hatalmasságod előtt... Kérlek, könyörögve kérlek, hogy add meg nekem, hogy jól megcsöcsörészhessem a hercegnőt! – a báb teste elernyedt, a földre rogyott, mintha tényleg minden vágya csak ez lett volna. A közönség soraiból égtelen kacaj hangzott fel, s nem egy rosszalló pillantás, amire csak hetykén elmosolyodtam. – Az se baj, ha közben ezért le kell győzni az óriást! Bármilyen bestiával elbánok én, ha ez a jutalmam! Bár lenne valami fegyverem...
– Ahogy Wilhelm így fohászkodott, csodás dolog történt! Az Úr meghallgatta az imáját, s ahogy felemelte a tekintetét, egy gyönyörű kard hevert előtte a földön. – megálltam egy pillanatra, majd köpenyem alól egy kis fakardot vettem elő, amit még én faragtam a bábúnak. A kis kezébe pászítottam, majd folytattam. – A kard ezüstből volt, s úgy szikrázott a hold fényében, mint egy csillag az égen. Aki ránézett megvakult, egy ilyen fenséges fegyverrel pedig még egy egész erdőt is le lehetett volna vágni, nemhogy egy Bütykös Fütyköst!
– Köszönöm! Esküszöm, hogy a tó mélyére hajítom majd ezt a csodás ajándékot, ha elpusztítottam vele az óriást, hisz nem vagyok én méltó, csak a keblekre! – majd hagytam, hogy a baba felálljon. – Most pedig, hogy megvan a kard, amivel fejét veszem a bestiának, már csak meg kell találnom hozzá. Vajon mégis merre lelhetek egy ilyen szörnyűséges lényt?


Bütykös fütykös ott állt Wilhelm előtt, hatalmas furkósbotját szorongatva, miközben a másik báb kezében csak egy kis kardocska volt, amit még én magam faragtam. Ádázan szemeztek egymással, s habár ez lehet kívülről úgy tűnt, hogy csak állnak, én tudtam, hogy mindkettő báb megfeszülve várta, hogy lecsapjon a másikra, mindezt pedig a hercegnő figyelte nagy csodálkozva. A dallam vadul táncolt körülöttük, majd tudatommal arra kényszerítettem a kisebbik csonthalmazt, hogy kardját megemelje egy kissé.
– Bütykös Fütykös, itt ér hát véged! Leváglak téged, s enyém lesz a hercegnő mindkét keb... keze! – meglóbáltam kissé a kardot a kereszttel, miközben az óriás is előrébb lépett.
– HAMM, MEGESZLEK TÉGED IS! – az óriás döngve lépett előre, s súlyos bunkósbotjával lecsapott a porondra, ami csak úgy döngött a zajtól. A gyermekek ismét felsikoltottak az első sorban, de szerencsére Wilhelm ügyesen félretáncolt.
– Itt a véged! – majd most a másik bábot mozgattam, s habár az óriás igyekezett elmozdulni, a fakard megvágta, amitől nagyot koppant a fa. – Pusztulj, métely!
– ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ – hörögtem fel ismét, majd lecsapott Wilhelmre, aki a földre hullott, s hátraesett. Kínosan figyeltem rá, hogy véletlenül se törjön el semmilye, de azért mégis csattanjon a furkósbot.
Jelenleg három kereszt is a kezemben volt, ami az esetek zömében egy olyan húzás volt, amire nem hogy egy átlagos, de egy egészen tehetséges bábmester is alig volt képes: a kettő baba nagyben befolyásolta a mozgásokat, amiket végezni lehetett, s nem mellesleg ha az egyiket mozgattad, picit a másik is követte, ha akárcsak egy pillanatra is figyelmetlen volt az ember. Nekem, hála a mesterésgemnek, emiatt nem kellett aggódnom. Meglódítottam a hercegnőt Wilhelm felé, aki így az óriás és a földön fekvő hős közé került.
– Wilhelm, állj föl! Meg kell öllnöd a bestiát! – hangom magas volt és idétlen, de talán át tudtam adni a kétségbeesést. – Nélküled minden elveszett!
– Ha a harc után megfoghatom a kebleid, akkor talán le tudom majd győzni. – válaszoltam Wilhelm elhaló hangján.
– Még a kezeim is megfoghatod utána, csak ne add fel! – sikítottam fel a hangján, amitől megint kacagást hallottam a sorok közül. A délieknél ezt nem lett volna szabad kimondanom, mert ott talán el is ájultak volna ekkora paráznaság hallatára. 
Wilhelm felemelkedett, s maga mögé tessékelte a hercegnőt. Nagyon figyeltem rá, hogy a zsinórok ne gabalyodjanak össze, mert az sokat elvett volna a játékból. Nem tudhatták, hogy ez semmit se számított részemről. Kardját megemelve lépett ismét kedvens kis hősünk az óriás elé. 
– Nesze neked, te nagy mamlasz! – Wilhelm ismét megütötte az óriást, majd megint és megint. – Nesze, nesze, nesze!
– NEEE, NE BÁNTSATOK! ÉN CSAK ÉHES VOLTAM! – hangos bömbölésbe kezdtem, s csak hogy látványosabb is legyen, a bunkósbotot leejtettem a földre vele. Aki értett akárcsak egy picit is a bábok művészetéhez, tudhatta, hogy ez volt a legnehezebb az eddigi húzásaim közül: vagy nagyon tehetségesnek kellett hozzá lenni, vagy valami olyan fonállal ellátni a bábot, ami kioldotta a kezét. Részemről egyik sem volt. – NE BÁNTSATOK! NEM ETTEM MEG SENKIT!
– Soha! Egy bestia szavában nem hihetek, az az óriás, aki nem tudja a helyét, így jár!. – kiáltottam fel Wilhelm hangján. – Most pedig véged.
– ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. – az óriás térdre rogyott, majd végül arcra. A keresztet elengedtem, koppanva ért földet. Wilhelmet felé mozgattam, aki ráállt a leigázott dög hátára.
– Enyém a diadal, jer hát, szép hercegnőm. Hamarost hercegné leszel, de előtte tettél nekem egy ígéretet... – majd kezét megemeltem. – Fogd hát meg kezem.
A Hercegnő babát mellé mozdítottam, majd kezüket összeérintettem valahogy. Itt talán az lett volna a viccesebb, ha meg is fogja a baba keblét, de soknak éreztem volna már ezt a dőreséget, ez így egész aranyos vég volt. A testvérekre pillantottam magam mögött, majd biccentettem nekik egyet, hogy játszhatják a zárómuzsikát. 
– Elhullt hát a fattyú beste, hideg havon rohad teste. Legyen ez hát lecke néktek: óriástól, rossz, ha féltek. De ha mégis rettegnétek, ezt soha ne feledjétek: bátorságnak, aki híján, lehet hős ha keblet kíván. – vettem egy utolsó nagy levegőt, majd mélyen meghajoltam. 
Dobolt a vér a fülemben, testem pedig elöntötte az eksztázis, ami mindig megtalált ilyenkor Azt se hallottam hirtelen, hogy tetszett-e nekik, vagy sem, de egyelőre még nem dobtak meg semmivel. Ez mindig egy jó jel volt. Megérte hát ezt a sok idegességet ez az érzés? Meg. Minden. Egyes. Alkalommal. Halljam a tapsot, halljam a kiabálást! Kérlek, szeressetek engem legalább most egy picit! Kérlek... Csak szeressetek egy picit.

A taps és mulatozás nem csitult, de én magam csak alázatosan meghajtottam fejem előttük, a kezemben lévő mindhárom báb pedig szintén követte a példámat. Jó is, hogy nem láttak az arcom, mert pár könnycsepp szemtelenül kiszökött a szemeimből, kövéren csattanva a pódium szálkás földjére. Köszönöm, hogy tetszett nektek a kis bohózatom, köszönöm, hogy végre szerettek engem. Győztes levegővel töltöttem meg tüdőm, majd kihúztam magam, s még egy utolsó alkalommal meghajoltam, torkom köszörülve.  
– Üdvöz legyetek ti ismét, nagyérdemű népek: okosak, ügyesek, s persze mind szépek! Vége mesémnek, sokat nem is kérek. Szegénytől kacajt, pórtól vidám képet... Gazdagtól váltót, sört-bort, bármi étket! – a betanult kis mondókám mondtam, de a vége most picit más volt.  – Megtelik ám szívem, a sok szép kacajtól, de a gyomrom sajnos kongva kérlel sarcot. Erszényt viszont ne nyissatok, jó hír ez most néktek: földesúr állja a kontóm, neki köszönjétek!
Ahogy lépkedtem lefelé a lépcsőkön, megtörölgettem kissé arcom, hogy senki se láthassa, mennyire meghatott ez az egész. Vidámnak kellett lennem, nem illett ezekhez a pillanatokhoz a könnyes szem, pláne, mert egész ritkán volt lehetőségem ekkor közönség előtt játszani. Lent már várt rám a kettő dalnok, s mögöttük Maria is, a kis segítőm. Elégedett mosollyal lépkedtem közébük, úgy éreztem magam, mintha felhőkön jártam volna: lelkem könnyű volt, szívem pedig terhes a nagy katarzistól. Édes terher volt ez. 
– Mi megvárjuk, míg Jorgensson visszaér az adományokkal, hogy elszámoltassuk. – közölte Denner.
– De utána bevetjük magunkat a hordósokhoz! Úgy hallottam valaki hozott délről párlatot. – tette hozzá Decker. – Hogy érzi magát a nagy bábmester?
– Bár maguk a déliek is olyan jók lennének, mint a párlataik. – közöltem kissé még elhalóan. Kellett egy kis idő, hogy ténylegesen összekapjam magam. – Elégedetten, a tömeg öröme az én örömem. De közel sem lehetett volna ez ilyen sikeres két jó dalnok, és egy kis segítő nélkül. – kacsintottam Mariára.
Mélyeket lélegeztem, most ütött csak meg igazán annak a ténye, hogy mennyire is fáradt voltam... Ez viszont valahogy az a ritka "jó fáradtság" volt: valami olyan, amit az ember egy napnyi becsületes munka után érzett, s nem csak a heréskedés vagy henyélés miatt... Mert persze abban is el lehetett fáradni, óh de még mennyire! 
– Mi beleadtunk apait, anyait. – veregették egymást vállon a fivérek, majd tekintetük a gyermek felé fordult, kissé értetlenül.
– Ha mindig ilyen jó dalnokokkal lenne dolgom, már egész biztosan várban laknék. – biccentettem ismét elégedetten.
– Legyőzték az óriást! – táncolt a testvérek elé a gyermek, majd azonnal az óriáshoz kapott, mintha csak azt várta volna meg, hogy megnézhesse a báb titkát. – Annyira izgalmas volt! És hangos PUFF! Azt a botot én találtam ám! – majd lenyugodva kényes kérdést szegezett felém. – Miért akarta megfogni a keblét a hercegnőnek? Az olyan undi! – kérdezte nevetve, feladva a báb zaklatását.
– Bezony, a segítséged nélkül egész biztosan nem lettem volna készen időben. – nevettem fel picit, hogy elismerve érezze magát a gyermek. Nem akartam, hogy nagyon fogdossa a bábot, de azért hagytam, hogy egy picit megnézze. – A keblét? Néha a buta fiúk szeretnek ilyeneket fogdosni, mert puha. De látod, a végén a kezét fogta meg! Vagy az is undi? – nevettem tovább.
Oly érdekes volt a gyermekek világa: kincset láttak abban, amiben egy felnőtt csak szemetet, s szemetet ott, ahol bármely felnőtt kincset. Gyermekként engem se igazán izgatott, hogy mégis mi bújt meg a szomszéd lányok szoknyája alatt, de most meg hét poklon is átvágtam volna, hogy egy jó pár formás keblet meggyúrjak olyan igazán becsületesen.
– Az is undi. – röhögött fel visongva a gyermek, majd sarkon fordult, s rohanvást megindult, kevésnek híján a közeledő pápaszemes Jorgenssonnak ütközve.
– No, majd ha eljön érted a herceg a fehér lovon. – motyogtam orrom alá, ahogy figyeltem a gyermeket elszaladni.
– A büdös kölke! – tört ki a férfiből a virtus, de dühe nem szült cselekedetet, hisz a gyermek már öt sornyi emberrel volt távolabb. – El kell ismerjem, tetszett az embereknek ez a kis játék. Bár biztos vagyok benne, hogy a dalospacsirtái is sokat tettek a jó hangulatért. De a jutalom az önöké. Hogy osztoznak meg rajta? Átszámolom a szerint.
Megvakartam a fejem egy csöppet. Mindig vakarózhatnékom volt az ilyen jellegű fontoskodástól: egy részről helyes volt, hogy jól végezte a munkáját, szigorúan figyelve az előadók dolgaira, de közben pedig igazán lehetett volna kissé kedvesebb is a gyermekkel. Miért kellett minden intézőfélének karót nyelnie?
– "Minden ötből kettőt a szép dalnokoknak." – idéztem fel az ígéretem. – Az én jussomból meg még ötöt kendnek, hogy kiszámolta. Abból két sörre pont futja, annyi ki is jár ennyi számolás után, mert nekem nem kenyerem.
– Ha szeretném a sört, el is fogadnám. – biccentett a férfi kedvtelenül. – De nem fogadok el efféle alamizsnát. Engem von Sturmburg rendesen megfizet, hogy tegyem a dolgomat. Szóval teszem a dolgomat. Maguk meg szórakozzanak. Küldetek értük, ha elszámoltam.
– Ahogy jónak gondolja, csak meg ne ülje a gyomrát a nagy komolyság. – vontam meg a vállam lustán. Oly mindegy volt számomra, hogy meghívok-e valakit két sörre, hát meghívom magam, ha megette a büdös fene. Egyébként is, miféle dolog a felebaráti kedvességet holmi alamizsnának becézni? Felfuvalkodott fráter.
– Hallottad a jó urat! – könyökölt belém Decker, jelezve, hogy lassan indulni kéne. Kissé fájt a gesztus, de nem tudtam miatta haragudni, mert nemes egyszerűséggel túl kedves volt a részéről.
– Titeket még apátok hívatott! Ne igyatok sokat, mielőtt odaérnétek! – korholt rájuk az intéző. 
A két dalnok meg is indult, de aligha tudtak igazán meglendülni, mert Jorgensson megállította őket. Rosszallóan elmosolyodtam ezen az egész jeleneten: a két fivér ma az este hőse is lehetne, minek hát ismét rágódni azon a jó szálkás karón? Menjenek, oszt igyák magukat Hellenburgig, húzzanak díszes rókabőrt, s persze nézzék meg, hogy hova is tűnt a tű a szalmában. Ha utóbbi egy nő társaságában teszik, az különösen illendő.
– Persze! A főnöknek jelenteni kell. – szalutált túlzóan Decker. – Akkor Herr Fischer, ha nem haragszik, magára hagyjuk egy kicsit. Hagyjon a szép hölgyekből nekünk is!
– Minden szép hölgy a tiétek, ami marad, majd elteszem magamnak azt. – nevettem kissé irigyen. Nem volt semmi kedvem nőügyekhez, nem éreztem, hogy ágyékomban bármi élet lett volna az utóbbi napokban. – Akkor hát az ivóban. – közöltem meglepően keserűen, majd megfordultam, s hagytam, hogy a tömeg toljon tovább.

Szerettem a tömeget, de úgy két fertályóra dorbézolás után már lassan úgy éreztem, hogy ez elég volt számomra. Jó volt ugyan az étek is, de valahogy jobban kívántam Gedeon mézborát, nem mellesleg pedig tudtam, hogy vendéget is vártam. Egy jó fél korsó lehetett már bennem, mikorra megjött a két Fischer, akik a fütykössel segítettek . Az ígéret már csak ígéret volt, így böcsületesen kifizettem mind a három korsót, amit ajánlottam nekik. Az idő komótosan haladt el mellettünk, ahogy kedélyesen cseverészünk az élet kicsi és nagy dolgairól; a pipafüst édesen fullasztó csókjában megismertem az asztalosok munkájának titkait, ők pedig néhány szaftos történetet a fiatalkoromból. Egész elfeledkeztem a világról, amíg észre nem vettem, hogy a boroskorsók színén lassan táncba kezdett az ital.
– Már megint. – szólalt meg az öregebbik Fischer, s a korsót figyelte.
– Tán a föld hánykolódik? – kérdeztem vissza meglepetten. Hegyeknél néha rengett a föld, nem lehetett ez annyira furcsa valakinek, aki ilyen északon lakott.
– Történt már ilyesmi dolog a napokban. – mondta halkan az öreg, mintha csak félt volna, hogy netán bolondnak nézik a mondandója miatt. – Ezek az óriások lehetnek. Csak is.
– Voltak hírek, hogy Óriásokat láttak innen északra. Azt mondják, a pusztaföldről jönnek. De nem szabad elhinni akármit, nem igaz? – legyintett a fiatalabbik férfi, majd arcát felém fordította, mintegy bátorítást keresve. Nem válaszoltam. Még.
Szavaikra elgondolkodtam kissé. Sok lényt láttam már, de valahogy óriást még sosem. Meglepett, hogy olyan nagyok voltak ezek, hogy puszta lépteikkel megrázkódott tőlük az asztalon a bor, de nagy volt ez a világ, sok rusnyaság elfért benne... Még ekkora is.  
– Egyszer megnéznék egyet, ha ez csakugyan óriás. Aminek léptétől így reng a föld, annak akkora csecse lehet, mint a karolusburgi nagykapu. – kínomban nevettem egy picit, de nem rejtegettem, hogy nyugtalanított ez az egész. Milyen szerencse, hogy én biztonságban voltam itt, s eszem ágában sem volt, hogy esetleg harcoljak ilyen lényekkel, igaz? – Azt hiszem a vidék ura is toborzott jó legényeket erre, reméljük megvédik a települést tőlük. Sok lúd disznót győz, nemde?
– Akkora csecsű! – tört ki a nevetés a fiatalabbik Fischerből, aki időnként a térdét csapkodta.
– A nőstény óriásért nem harcol királyfi igaz-e? – kontrázott rá az öreg, aki látszólag legalább annyira jól szórakozott.
Egy pár pillanatra a fagyos levegő felolvadt, a két férfi kacagott, én is. A világ gondjai a nevetésbe fulladtak, én pedig csak lebegtem a bornak a színén. Az örömöm viszont nem tartott sokkal tovább, ugyanis meghallottam egy távoli harang döngő zaját. Ilyenkor? Meglepetten néztem a két férfira, hátha ők tudták, hogy ez mégis mit jelent. Végül Gedeon szólalt meg.
– Ez az északi toronyból jön. – közölte a férfi nyugtalanul, majd szépen lassan befejezte a korsók törölgetését. – Ne haragudjanak urak, de be kell zárnom.
Felemelkedtem az asztalról, még utolsó pár kortynyi boromat elfogyasztva. Nem lett volna okos dolog itt maradni, a település temploma tűnt a legjobb célpontnak a megbújáshoz: a legtöbb kis városban ott húzták meg magukat az emberek, ha meg kellett bújni háború vagy más fenyegetés miatt. Nem voltam gyakori templomjáró, de most számomra is ez tűnt a legjobb döntésnek. Ha szalad a tömeg, kövesd.
– Remélem nem teljesült ilyen gyorsan a vágyam... – motyogtam fel félhangosan, majd összerezzentem, ahogy valami akkorát durrant, mint egy bádogdézsa, aminek péklapáttal az aljára vertek. Ez az egész hirtelen igen veszélyessé vált egy magamfajta kis senki számára... Viszont jó néha senkinek lenni: nem várhatták el tőlem a hősködész.
– Ez biza a vészharang. – válaszolt ki nem mondott kérdésemre az ácsmester, majd megindult az ajtó elé.  – Adja az Úr, hogy nem azért, amire gondoltunk.
Mire magamhoz tértem, Gedeon már az ajtóban állt egy nyílpuskával a kezében. Már megint elfelejtettem, hogy egy fogadósnak nem volt szabad védtelennek lennie. Gondolkodás nélkül siettem én is az irányába, s kiléptem a maróan friss levegőre. Izzadtság szagát fújta a szél.

A felszerelésem a szálláson hagytam, nem volt most idő arra, hogy bármit is magamhoz kapjak. Követtem a két ácsot és a kocsmárost, aki egész megnyugtató látvány volt így számszeríjával, ha már nálam egy csorba kés se volt. Mit csináltam volna vele egyébként is? Elvágom a saját kezem?
– Nők és a gyerekek! Nők és a gyerekek előre! – kiabálta a pap, ahogy visszatessékel egy pocakos, kereskedőnek ható férfit a templom ajtajából.
– Minden erős embert ide! – visszhangzott egy másik, erős hang, a templomtér túlsó feléből. Úgy engedtem ezt el fülem mellett, mintha csak pletyka lett volna. Se erős, se ember nem voltam már igazán.
Orrommal ismét mélyet szippantottam a káosz kámforos szagából, s fejem a szürke ég felé fordítottam, lesve, ahogy a hó lustán ereszkedett lefelé. Legnagyobb meglepetésemre nem csak felnőket láttam, hanem azt is, ahogy egy egész kibaszott fenyőfa átsüvítet felettem, éktelen durranással csapódva valamibe, ami véleményem szerint csakis egy fal lehetett, vagy bármi más, ami elég kemény ahhoz, hogy ilyen zörejjel repesszen darabokra egy több méter magas fenyőt.
– Fene nagy szél fúj itt. – motyogtam, nyugtatva magam a cinizmussal, de akárhogyan is koncentráltam, éreztem, hogy kezem és lábam is reszketett, mint a jegenyefa. Miért kellett ilyen borzalmakat átélnem? Ez egy olyan szép napnak ígérkezett.
– Maria! – kiáltott valaki. – Maria hova tűntél?
Ahogy nézelődtem, ismerős hang csapta meg a fülem a tér közepéről: Lala volt az, aki Mariát szólongatta. Ostoba gyermek, hova tűnhetett most? Miért nem tudott vigyázni magára? Fájón a templomra néztem, a biztonság házára (ironikus, nemde?), majd felsóhajtottam, s sánta lábam sebesen egymás mögé helyezve kezdtem Lala irányába futni. Sok dolgot meg tudtam, és tudtam volna, bocsájtani magamnak, de azt nem, ha egy gyermek amiatt hal meg, mert én nem cselekedtem. Ez pedig nem hősködés kérdése volt, ez önbecsülés.
– Herr Fischer! – szólított meg a nő síró, reszkető hangon.  – Nem látta Mariát? Nem tudom, hogy visszajött-e a várfaltól. Istenem, ha valami baja esett...
– Utoljára a tömegben láttam a mulatság után. Azóta nem. – válaszoltam szűkszavúan.
Hagytam Lalának, hogy belém kapaszkodjon. Legalább annyira kellett nekem is az emberi tapintás nyugtató hatása, mit amennyire neki. Nem mellesleg fene hideg is volt, de ez kevésbé zavart, mint a szívemben doboló félelem. Nem tudom, hogy ki is vigasztalt kit.  
– Melyik irányba ment? – majd szemem sűrűn forgattam, keresve, hogy látok-e valamit, ami fényforrásként használható.
– A nyu... – csuklott meg a hangja, ahogy egy fa ismét becsapódott valahol a távolban. – A nyugati falhoz ment a többi gyerekkel játszani. De az lehetett már egy órája is. Nem tudom... Nem hagyhatom...
– Nyugati fal. Akkor ott lesz valahol, talán a többi gyermek is. Seperc alatt megtalálom. – majd bólintottam magamnak, leküzdve a rettegést, amit az ismét becsapódó fa ébresztett. Engem talál majd el a következő? Nagyot nyeltem, s éreztem, ahogy a reményeim a sötétbe buggyannak. Nem akartam ezt tenni, de csakis ez volt a helyes. – Menjen vissza a templomhoz, megkeresem én. Gyermek, megijedt, s elbújt valahova. Gyermeklelkű vagyok én is, meglelem.
– Nézze meg, hátha ott maradt valahol. Én kérdezősködök tovább. – a nő talán egy kevés bátorságot lelt a felismerésben, hogy nem volt egyedül. Kihúzta magát, majd még felém fordult, kitörölve a könnyeket a szeméből. – Köszönöm Herr Fischer.
Figyeltem még pár pillanatig Lala büszke, bátor alakját, ahogy távolodott. Micsoda egy nő volt... Csak reménykedni tudtam benne, hogy Decker (vagy Denner) legalább fele annyira szerette őt, mint ahogy a nő őket. Mély, vérszagút sóhajtottam, s körbepillantottam ismét, továbbra is fényforrást keresve. Reméltem, hogy nem találok semmit, de megláttam az ivó oldalán lévő fáklyát, ami végleg megpecsételte a sorsomat. Mennem kellett.

Nem húztam az időt, meggyújtottam az eszközt, és meglódultam a nyugati fal irányába. Szerencsére ismerős volt a környék, erre jártam napközben, s mivel a gyermek is erre lakott régen, biztos, hogy itt bújhatott el, ha menekülni akart valami elől. Tüdöm dobolt, fülem sípolt, de béna kis lábaim egymás után helyeztem megállás nélkül, s torkom szakadtából kiáltoztam, hogy a forgatag (és a mellettem elsiető emberek) zaját leküzdjem.
– Maria, MARIA! – üvöltöttem megállás nélkül.
Megállás nélkül kerestem a lányt, szemem pedig csak úgy cikázott a rohanó emberformák között, viszont bárhogy lestem, az utcák menekülő forgatagában nem leltem. Végső elkeseredettségemben a mosónő udvarába siettem, mert tudtam, hogy a nőnél is járatos volt Maria, így talán nála szeretett volna megbújni. Legnagyobb meglepetésemre sikerült kellően a gyermek helyébe képzelnem magam, ugyanis a lány által hurcibált nyúl füle ott hevert előttem a földön. Lehajoltam érte, s gyors zsebbre is tettem, mintha csak valami kis talizmán lett volna, ami majd szerencsét hoz. Mélyet szusszantam, s füleltem. Nem messze emberek sietsége hallatszott, őrök lehettek. Ki szerettem volna menni eléjük, megkérdezni, hogy látták-e Mariát, ám hirtelen megpillantottam a cicának becézett sárkánygyíkot, amivel a gyermek napközben játszott. Egészen biztos, hogy erre kellett valahol lennie, kétségbeesetten rohantam a sárkánygyík irányába, kántálva a gyermek nevét. Hallottam már olyanról, hogy egy kutya elvezette a megmentőt egy gyermekhez, de egy sárkánygyík vajon tudott ilyesmit? Kételkedtem ebben.
– Maria, merre vagy! Mariaaa? – hangom kezdett rekedni kissé.
A gyík elillant, ha nem ilyen nyomorult helyzetben lettem volna, talán el is gondolkodom, hogy miként is fordulhatott meg egyáltalán a fejemben, hogy majd segíteni fog nekem. Legnagyobb meglepetésemre viszont, ahogy zihálva igyekeztem megtölteni a hűs levegővel a tüdőm, mocorgást hallottam a hordóból, amit az elébb még kaparászott a beste. Valami suhanc egy macskát rakhatott bele? Nem, az nem ilyen zajt csapott volna, a gyík meg főleg nem próbálta volna kaparászni a fújó, vernyákoló tárolót.
– Valaki van a hordóban? Szóljon, segítek! - kiáltottam ösztönösen. 
– Bábmester? – válaszolt egy elkeseredett, elhaló hang a hordóból. – Én szeretnék kijönni. Ki szabad már jönni?
Sok dologra fel voltam készülve, de arra nem, hogy Mariát a hordóban lelem. Miféle borzalmas játék volt ez? Bántották talán? Vagy csak itt akarta meghúzni magát a nagy hangzavar miatt? Elképzelni se tudtam, de szemeim könnybe lábadtak, ahogy megkönnyebbültem, hogy megvan a gyermek.
– Maria, mit csinálsz a hordóban? Eszednél vagy? – kiáltottam rá, majd feleszméltem, hogy ennek nem itt volt az ideje. – Kiszedlek azonnal.
– Játszottunk... – hallatszott a keserű válasz, de valahogy lenyelte a könnyeket a gyermek.
– Rá fogok csapni, hogy moccan–e.  Ne feszülj a lapjának. – az hiányzott csak, hogy netalán eltörjem a nyomorult lábát.
Hordót már vertem csapra, de bontan még nem bontottam fel. Kádár viszont aligha lehetett, aki lezárta, így reménykedtem benne, hogy nem volt olyan ügyesen rögzítve, mint mondjuk egy valódi boroshordó. Fogaim összeszorítottam, majd öklömmel rávertem. Majd ismét. Olyan erővel ráfeszültem, hogy még a fejem felett elrepülő fát se vettem észre, s ahogy megreccsent a fedél, azt hittem elsőre, hogy a kezem adta ki a hangot. Sebesen kiszedtem a léceket, majd megpillantottam a gyermeket, aki megszeppenve nézett fel rám, mint egy kivert kutyakölyök.
– Nem akartam Bütykös lenni, ezért megütöttem őket. – magyarázta a történteket. – El akarták venni tőlem Zazelt is. Aztán idezártak. Aztán harangoztak és mindenki elfutott...
Jó kis játék ez... Sóhajtottam fel magamban, ahogy a tárolót néztem. Nem voltak ismeretlenek számomra a gyermekcsínyek, de ez kissé otromba volt. Ez hát a sorsa egy utcagyermeknek, ha nem figyel reá az anyja. 
– Az ebugatták. Gyere, siessünk innen. Bütykös a falon túl tombol, de remélem megérkezik a Wilhelmünk nem sokára. – kezem a hordóba dugtam, s igyekeztem kisegíteni a gyermeket. – Van egy mesém a hordóba ragadt gyerekről is, de most siessünk. – majd rávigyorodtam. – Ma én leszek a herceged a fehér lovon.
Vettem egy utolsó nagy levegőt, s két karomba kaptam a gyermeket, elhajítva a fáklyát valahova, ahol nem fog semmit se felégetni. Bal lábam ropogva kergette a jobbat, én pedig nagyokat fújtatva próbáltam nem összeesni. Nem kellett volna ennek ekkora akadályt jelentenie, de sajnos karjaimnak kurva nehéz volt a gyermek... Szép kis lovag voltam. 

Köszönöm Lia és Mina támogatását a reag színezése kapcsán!