Magánküldetés: Lovagság

Magánküldetés Loreena Wildwind számára. Az előzetes megbeszélések alapján kérem majd a posztot!

Miután visszatért a démonok háborújából felettesei két hét fizetett eltávot írtak ki neki, hogy kipihenhesse a küldetés fáradalmait. A Tünde erdő egy ligetesebb, kristály-vizű tavakkal tűzdelt vidékére utazott, ami közkedvelt pihenőhely volt a tündék között és meg volt áldva a természet minden szépségével. Gyönyörű, csillogó felszínű tavak, források és kis vízesések, madárdal és szikrázó csillagokkal teleszórt égbolt várta, a patinás fogadóban, ahol megszállt pedig kiváló ételeket szolgáltak fel. Már majdnem letelt az első hét, amikor egyik délután levele érkezett rajta a királynő pecsétjével.
Kíváncsian nyitotta föl a levelet és futotta át a cirádás betűket. Majd utána még egyszer, mintha elsőre nem hitt volna a szemének. A királynő személyesen is látni kívánja az udvarban! Őt, egy egyszerű határőrt! Bár sejtése sem volt, miről lehet szó (és kicsit aggódik is, hogy nem feltétlenül megdicsérni akarják), már aznap összecsomagolt, és Jóska hátán lovagolt a fővárosba. Szerencsére a szülői házban az apja mindig szívesen látta, és a szobáját is pont úgy hagyta, mint amikor évekkel ezelőtt csatlakozott a határőrséghez, és minden olyan dolgát, amire ott nem volt szüksége gondosan eltett. Feltúrta szekrényét a legszebb ruhájáért, ami azért méltó volt egy katonához, így aranyszínű, hímzett mellényt választott alá fehér selyeminggel, alulra pedig egy a mellényhez passzoló arany nadrágot választott. Vett egy fürdőt, a haját is gondosan megmosta, egy szóval nagyon kicsípte magát, hiszen a királynő udvarában mégsem jelenhetett meg toprongyosan, sem pedig a megviselt egyenruhája nem illett volna oda.
Szíve a torkában dobogott mikor a palotához érkezett. El nem tudta képzelni, hogy miről lehet, mit szeretne pont tőle őfelsége, és miért éri az a megtiszteltetés, hogy személyesen beszélhet vele, mikor korábban mindig a saját felettesei tolmácsolták neki az úrnő akaratát. Úgy tűnik számítottak az érkezésére, kérdés nélkül átengedték minden ajtón a trónteremig, ami felé remegő térdekkel igyekezett. Mindenkinek próbált udvariasan köszönni, de nem nagyon vettek róla tudomást a palotaőrök, mire pedig az utolsó ajtóhoz ért, ami egyenesen a trónterembe vezetett sikeresen sikerült összeszednie magát annyira, hogy ne látszódjon rajta mennyire izgult.
Még sosem látott fenségesebbet, mint ahogyan Amelia Fairbranch királynő a trónján ült, körülötte a testőrei és két tanácsosa sorakoztak, és mind csak őt várták. Még az anyja is eljött, aki... mosolyog? Kedve lett volna megcsípni magát, hogy álmodik-e, de nem akart hülyét csinálni magából. Kezdett gyanakodni, hogy valami nem stimmel itt. Azonnal fél térdre ereszkedett az úrnő előtt, fejét lehajtja, így várja, hogy miért is hívatták.
- Loreena Wildwind - szólította meg egyenesen a királynő. Még most sem akarta elhinni.
- Felség? – Kérdez vissza, de nem mer felnézni ameddig nem utasítják rá.
- Kelj fel, Vadász! Fontos dolog miatt hívattalak!
A parancsra azonnal felállt, és bátortalanul nézett fel a királynőre. Ha valamit nagyon elrontott volna, akkor azzal kezdte volna, így most már kevésbé remegett a térde, inkább kíváncsi volt.
- Állok szolgálatára, felség.
- Hallottunk szolgálatáról a mocsárban. Mindenféle szörnyszülött ellen kellett küzdenie, sőt, valami ősdémonnal is szembe szállt, igaz?
- Így igaz, felség. Bár sok segítségem volt.
- És még azzal a különc Hawthorn-ifjúval is együtt kellett működnie.
Az úrnő szavaira bólint, de nem mond többet. Lloyddal valahogy túl sokszor sodorja egy helyre a sors, amit nem tud hova tenni, de egyébként sem biztos abban, hogy mégis mit gondol a férfiról.
- És a démonok nagy háborújában is derekasan harcolt.
- Tettem, amire közvetve utasított felséged, hogy ne hozzak szégyent a népünkre. - nem nagyon érti, mire megy ki ez az egész, de egyelőre dicsérik, és nem szidják, szóval nincs oka panaszra.
- Igazán jól lő, és a határőrségben végzett feladatait is jól látja el.
- Igyekszem, felség. - Meglepi, hogy a királynő ilyen sokat tud róla, illetve, hogy egyáltalán szánt rá annyi időt, hogy olvasás nélkül, fejből sorolja fel a vélt és valós erényeit, akkor is. ha látszólag begyakorolta. Már az az idő is megtiszteltetés, amit arra szánt.
- Nos, én, Amelie Fairbranch királynő úgy vélem, hogy alkalmas lenne a lovagi címre.
Az utolsó pillanatban fogja vissza a kitörni készülő "hogy mondta?" kérdést, másodiknak pedig a nevetést. Vagy tényleg álmodik, vagy ez csak valami vicc lehet. Így csupán kikerekedett szemein látszik a döbbenet. Az anyjára pillant, hogy ez most komoly, vagy a bolondját járatják vele, valami olyan udvari tréfa ez, amit ő nem érthet. Ám Elinor Wildwind bólint, hogy valóban. A királynő tényleg lovaggá készül ütni őt. Fejet hajt őfelsége irányába.
- Megtisztel felséged. Talán túlságosan is. - Nem mondana ellent a királynőnek, de azért ő is tudja, hogy nagyon fiatal még, és nagyon sok lépcsője van a ranglétrának, ahol még nem járt. Még mindig várja, hogy hol van a buktatója a történetnek, és nem is kell sokáig várnia.
- Persze a lovagi próbát magának is ki kell állnia, kisasszony.
Hát persze. a próba. Itt van a buktató. Ugyanakkor nem kellett sokat mérlegelnie, azonnal tudja, hogy meg fogja próbálni, ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben.
- Természetesen. Mindent meg fogok tenni, hogy méltónak bizonyuljak a címre.
- Örülök. Az utasításokat megkapja ma este. Távozhat.
Még egyszer meghajolt, majd visszavonult. Hazament a szülői házba, közben még mindig alig bírta elhinni, hogy mindez vele történik. Ki akarja állni a próbákat, szeretné megszerezni a lovagi címet, de azért nagyon is izgul. Estig tett vett a házban, töltött egy kis időt az öccsével és az apjával, de nem igazán találta a helyét. Nem tudta kiverni a fejéből a rá váró megpróbáltatásokat, de a kitűzött jutalmat és dicsőséget sem. Még enni sem tudott igazán aznap, annyira várta az utasításokat és az esetleges információ morzsákat.
Az anyja még nem ért haza, mikor végre valahára kopogtattak az ajtón. Izgatottan futott oda kinyitni, de mielőtt lenyomta volna a kilincset vett egy nagy levegőt. Nem tűnhetett idegesnek, tartania kellett magát még akkor is, ha egy egyszerű hírnök állt volna az ajtóban. Futár helyett azonban egy magas elf nő lépett be, bal szemén szemkötővel, ruháján ott díszelgett a lovagi kitűző. Az íja akkora, mint amilyen magas Lory.
- Te vagy Loreena Wildwind? – szegezte neki a nő a kérdést köszönés helyett. A lány megilletődötten lépett egyet hátra.
- Igen, én vagyok.
- Jó. Te leszel az apródom, amíg a vizsgád tart. És még egy apródom sem bukott el. Tehát vagy megcsinálod, vagy meghalsz. - Hangja hideg volt, tekintete szigorú. Komolyan gondolta, amit mondott, ez elég egyértelműnek tűnt. - Leülnék.
- Hogyne, jöjjön. - mutatta az utat a befelé. A Wildwind ház meglepően nagy volt, a társalgóban szépen faragott bútorok és kényelmes kanapék sorakoznak. A legtöbb faragvány az apja munkája volt, a virágdíszek viszont az anyja kifinomult ízlését tükrözték. Az ablakok nagyok voltak, a hosszú fehér függönyök szabadon lengtek az amúgy viszonylag csípős szellőben.
- Mindent meg fogok tenni, hogy életben maradjak. Megtudhatom a nevét, úrnőm? - Fogalma sem volt, hogyan kéne a lovagnőt szólítania, de az úrnővel biztosan nem lőtt mellé.
- Bigitte Shadowthorn vagyok. A lelkesedését pedig értékelem. -nézett végig a lányon. - Hány démont ölt már meg?
A névre Loreena felvonta a szemöldökét egy pillanatra. Bizonyára Ann Shadowthorn rokona volt a nő, és kíváncsi lett volna, hogy vajon a kapitánya ajánlotta-e be, vagy mindez puszta véletlen volt.
- Nem tudom. A háborúban valahogy nem a számolás volt a legnagyobb problémám, és sok olyan is volt, ahol nem tőlem kapta a halálos döfést, de segédkeztem a megölésében.
- Jó. Nyilván akkor az ötödik feladattal nem lesz baja... Mondja, mennyit tud a vizsgáról?
- Annyit hogy nehéz, és nagy elszántság kell hozzá, de a konkrétumokról szinte semmit. - ~Nem gondoltam, hogy valaha tényleg lovag leszek~ - teszi hozzá gondolatban, de ezt inkább nem mondja ki hangosan. Reméli, hogy azért a lovagnő felvilágosítja.
- Sejtettem. Az öt feladatot kell teljesítenie. Az elsőn a találékonyságát, a másodikon az erejét, a harmadikon a hűségét, a negyediken a rátermettségét, az ötödiken pedig az elhivatottságát fogjuk próbára tenni.
A lány bólintott, hogy érti. A hűséggel nem lehet gond, az ötödikre meg az új úrnője mondta, hogy nem lesz számára probléma... Marad három.
- Lehet valami bővebbet tudni a lehetőséges feladatokról? Vagy a meglepetés kezelése épp úgy hozzátartozik a próbához?
- Az első próba reggel fog kezdődni. Ajánlom, hogy korán feküdjön le, és jól felkészült legyen.
- Igenis úrnőm.
- Én távozom. Reggel találkozunk.
- Várjon! Hol kell megjelennem reggel?
- Majd meglátja! - Azzal felállt, és köszönés nélkül hagyta el a Wildwind házat, kétségek között hagyva Loreenát. A lány nem tehetett mást, minthogy a lehető legjobban felkészül a reggelre, bármit hozzon is. Jól megvacsorázott, hátha nem lesz ideje reggelizni, kikészítette egy székre a másnapi ruháit, mellé pedig az íját, a tegezét és a tőrét is. Alsóneműben feküdt le aludni viszonylag korán, de sokáig csak forgolódott, annyira ideges volt a másnap miatt.
Arra ébredt, hogy valaki berúgja az ajtaját. Számított valami olyasmire, hogy majd álmában fogják megtámadni, így ösztönből gördül le az ágyáról, és már nyúlt is a fegyverei felé… Ha ott lettek volna.
- Azokat kell megszereznie. - Shadowthorn áll az ajtóban, karba tett kézzel. Meglepetten kellett konstatálnia, hogy a fegyverei egyáltalán nincsenek ott, ahol az este hagyta őket. Ez csak azt jelenthette, hogy valaki bejött a szobájába, anélkül hogy felébredt volna rá. Szégyen. Viszont a lovagnő állt az ajtóban, így az is biztos volt, hogy nem fogják megölni, még. Meggyűlik a baja ezekkel a Shadowthorne-okkal…
- Jól van. Kaphatok egy percet, hogy felöltözzek? - Az adrenalin sebesen száguldott a vérében, így nyoma sem volt az arcán fáradtságnak, az ajtó berúgása jó volt arra, hogy azonnal ébren legyen.
- Egyet.
Loreena bólintott, és azonnal felkapta a kikészített ruháit. Csupa kényelmes darabot szedett össze, nadrág, felső, csizma, alkarvédő. Egy percen belül készen is volt, a seregben nincs idő tollászkodni.
- Mehetünk.
- Mehetünk? Nem. Maga megy. Az íja a palota tetején van.
Kezdett kikristályosodni, hogy mi is a próba tárgya. Valószínűleg vissza kell szerezni az íját a királyi palota tetejéről…
- Vihetek bármit, ami segíthet a mászásban? – kérdezte kicsit gondterhelten.
- Felőlem...
Gyorsan átkutatta a házat egy kötélért, illetve valamit, amit kampónak használhatott. Az apja szerszámai között talált is olyat, amit használhatott. Nem volt biztos benne hogy használnia is kell, de jobb volt mindenre felkészülni. Ez után a lovagnő társaságában indult el a palotához. Az íját szinte azonnal megpillantotta a palota tornyának csúcsdíszére akasztva. Egy kétméteres réz-rúd volt a csúcsdísz, tetején csillaggal, de nem tűnt gondnak leakasztania róla, már csak fel kellett jutnia. Shadowthorn egy kisebb fa árnyékába ült le, és reggelizni kezdett.
A helyzet adott volt, de nem tervezte kívülről megmászni az egészet, így elindult a bejárat felé, és készségesen elmagyarázta az őröknek, hogy mi is a helyzet. Azok beengedték, de valamiért határozottan jól szórakoztak rajta. A lány nem értette, hogy miért, de van egy sötét gondolata, hogy talán nem ő az első, aki így próbálkozik, és hogy vár még rá odabent meglepetés. A torony aljáig viszonylag könnyedén eljut, nem éri semmilyen meglepetés, majd elindult felfelé.
Nagyon hosszú lépcsősort mászott meg, ennek kell a toronynak kellett lennie, csakhogy amint felért, szomorúan kellett tapasztalnia, hogy teljesen zárt a hely - még csak egy ablak sem volt, amin kimászhatott volna. Magában mérgelődve fordult vissza. Hogy ha se egy erkély se egy ablak, akkor mi a jó francnak építettek ide egyáltalán tornyot? Megkereste az utolsó ablakot, ami mellett elhaladt, hátha abból ki tud indulni, hogy hogyan juthat föl a tetőre. Az utolsó ablak eléggé lent volt, de talán elérné a kötele a párkányt, ahol meg tud kapaszkodni, és felmászhat az íjáért. Jobb híján, itt kellett próbálkoznia. A kötél végére csomózta a kampót, és meglendítette a párkány felé. Szerencsére elsőre beleakadt. Meghúzogatta néhányszor, hogy biztosan tart-e és amikor megbizonyosodott róla, hogy igen, akkor belekapaszkodott, és kilendült az ablakon. A lábával megtámaszkodott a falon, és felmászott a kötélen egyenesen a párkányig. Az íja karnyújtásnyira volt tőle és mellette ott lógott a nyilakkal teli tegeze is. Biztosan megvetette a lábát, fél karral pedig megkapaszkodott. A másikat kinyújtotta, hogy elérje az íját, és sikeresen meg is tudta fogni. Már érezte a győzelem édes ízét a szájában, amikor meghallotta lentről Shadowthorne hangját, és meglátja a lefelé hulló kötelet.
- Nem is megszerezni volt nehéz.
~Basszus.~ Gondolta. Felhúzta magát a tetőre, hogy a vállára akassza az íját és a tegezt, majd leült a párkányra. Miért is csinálja mindezt? Hogy lovag legyen? Később talán testőr? Egész életében erre vágyott, de vajon tényleg erről kell szólnia az egész életének? Mi lehet a célja vele a teremtőjüknek? Olyan kalandokba keveredett már ilyen fiatalon, amiről a legtöbb tünde katona csak álmodhat! Honnan tudhatná, mi végre van a földön, akár ő vagy a többiek? Lehet, hogy isten csak szórakozik velük. Lehet, hogy valójában egy gigászi iskolába járnak, és a haláluk után, amikor számot adnak majd a bűneikről akkor vizsgáznak. És aztán? Vagy lehet, hogy a druidáknak van igazuk, és szimplán visszaolvadnak a természetbe, élményeikkel és gondolataikkal gyarapítva azt. Sok mindent nem ért. Látta a démonok háborúját, sok bűnös embert, halottidéző nekromantákat… Ha létezne az az isten akinek a nevében a déli és az északi emberek egymást vérét ontják, hogy hagyhatja mindezt? Lehet nem is figyel rájuk, de az is, hogy nagyon jól szórakozik mindezen. Vagy nem is létezik. Ha leesik a torony tetejéről, mert elhibázza már az első próbáját, akkor majd megkérdezi tőle. De meg kell próbálnia túlélni.
Így kötél nélkül hirtelen nem tudta, hogy fog visszajutni az ablakig, de valahogy meg kellett oldania. Kiszögeléseket keresett, ahol le tud ereszkedni, de a párkányon kívül az egész torony sima volt. Se egy közeli faág, és a legközelebbi tető is negyven méter mélyen volt tőle lefelé. Az ablak viszont csak tizenöt méterre volt lefelé. Hirtelen eszébe jutott egy lehetséges megoldás. Lehajolt és erőből beledöfte az egyik nyilát a falba. Boldogan tapasztalta, hogy az rendesen beleáll, és talán le tud a segítségükkel mászni az ablakig. Úgy használta őket, mint a hegymászók a jégcsákányokat. Két kezében egy-egy nyilat tartott, beledöfte a falba, majd a másik kezében lévőt eggyel lentebb, és így lépkedett szépek lassan lefelé, pontosan az ablak fölött, hogy ha odaér, be tudjon mászni.
Ahogy ereszkedett, egy nyíl ütötte ki a téglából azt a nyilat, amelyikre támaszkodni készült. Nem esett le, csak fél kézzel lógott a megmaradt nyilán. Shadowthorn nézett fel rá lentről.
- Most mihez fogsz kezdeni?
Szabad kezével kiveszett a tegezéből még egy nyilat és igyekezett visszaszúrni, de minden újabb erre irányuló kísérlete kudarcba fulladt, hála a lovagnő nyilainak. Kénytelen volt magában elismerni, hogy piszkosul jól célzott a másik.
- Ez eddig a legérdekesebb próbálkozás.
Látva, hogy ez nem fog eredményre vezetni egyetlen ötlete támadt. Szorosan a torony enyhén ívelt falához simult, és elengedte kezével a nyilat, amit még fogott. Számításai szerint, vagy ráesik Shadowthorne-ra, és akkor meg tud gyorsan kapaszkodni, vagy ha annyira jók a reflexei, hogy behúzódik, akkor is tompít annyit rajta a súrlódás, hogy pont el tudja kapni az ablakpárkányt.
Ahogy Loreena csúszott lefelé, Brigitte behúzódott, és amint a lány elkapta a párkányt, rátaposott a kezére.
- Pedig nem is tudja, mennyit segítek magának.
- Nekem valahogy nem úgy tűnik... – nyögte Loreena, és bár borzasztóan fájt neki, ahogyan rátapostak az ujjaira, akkor sem engedte el.
- El sem hinné pedig. És most? Most mi lesz?
- Most be fogok mászni az ablakon. - mondja ismét. Fél kézzel elengedi a párkányt, és leveszi az íját a válláról, de ugyan abban a pillanatban a lovagnő is előhúz egy tőrt. Az eredeti terv az lett volna, hogy az íjjal térden üti a nőt, beejti a fegyvert és pont nyer annyi időt, hogy begördüljön az ablakon, de látva a kést, erről a tervről le is teszi. Shadowthorne azonnal leszúrná, és már korábban is mondta, hogy az apródjai vagy átmennek a próbán, vagy meghalnak… Jó volt tudni, hogy így értette.
- Mondja csak, miért kell magának ilyen makacsnak lennie? Nem akarja, hogy behúzzam? – kérdezi. A lány ütés helyett belecsimpaszkodott a lovagnő lábába, akkor úgyis kénytelen lett volna behúzni, mert elengedni nem fogja, abban biztos volt.
- Dehogynem. Csak nem hittem, hogy elég szépen kérni. - talán túl bizalmatlan lett a kalandok során már a saját fajtájával is? De hát az előbb ez a nő nyíllal lövöldözött rá!
- Egy lovagnak nem kell mindent a maga feje után megoldania, bár a találékonyságáról jó bizonylatot tett. - Elkapja Loreena csuklóját, és egyetlen mozdulattal berántotta az ablakon. - Az első próba kész. A másodikra holnap korán készüljön!
A lány döbbenten csücsült a padlón. Ennyi volt? Részben örült, hogy vége, de amellett hogy teljesítette a próbát, mert elég találékonynak bizonyult, fontos leckét is kapott a bizalomról.
- Köszönöm. – mondta végül. Együtt mentek le a lépcsőn, majd haza pihenni. Ezek után végképp nem tudta, mire számítson a következő próbán, de igyekezett mindenre felkészülni. A nap hátralevő részében a lovagokról olvasott, próbálta kitalálni mire számíthat az alapján, hogy milyen próbák voltak régen, kicsit futott délután az erdő ösvényein. Összességében kifejezetten boldog volt.

Este ismét kikészítette az íját, remélve, hogy nem lopják el megint, és szerencséjére, amikor másnap reggel Shadowthorn ismételten rárúgta az ajtót mindenét a helyén találta. Amint meglátta kiképzője dübörgő alakját közelíteni felé, ismételten legurul az ágyról az ajtóval ellenkező irányba, így az ágy fedezék is, és eléri a fegyvereit is, de egyelőre nem nyúlt utánuk.
- Önnek is jó reggelt asszonyom. – kissé talán szarkasztikus, ám nem úgy tűnt, hogy a lovagnő értékelte volna a humorát. Ehelyett Shadowthorn egy szót sem szólt, megragadta a hálóinge nyakát és megemelte. Rezzenéstelen arccal tűrte, inkább kíváncsi hogy meg fogja-e ütni, vagy ez csak a hidegvérét teszteli-e. Biztos benne ugyanis hogy ez már a próba része. A lovagnő kíméletlenül megütötte az arcát, bár nem túlságosan erősen.
- Ezzel a hozzáállással nem fogja estig bírni! – az ütés után lepottyantotta a lányt a földre.
- Nem akartam elhamarkodottan cselekedni.
- A mai küldetésed csak simán túlélni estig. Nem lesz könnyű, számíts rá!
Loreena kicsit megtapogatta az arcát, és bólintott. Túlélni a napot. Csak ennyi. Magára csatolta az íjat és a tőrt, egy percre sem akart megválni a fegyvereitől, hogyha már az a cél, hogy életben maradjon.
- Kér reggelit?
- Nem, már ettem.
A nemleges választ tudomásul vette, így szépen nyugodtan felöltözött, de a szeme sarkából minden mozdulatot figyelt, hátha megint meg akarják támadni, bár nem tartja valószínűnek, hogy olyankor esne baja, amikor számít rá.
- Meddig számít a nap? Estig, vagy holnap reggelig? - ez még fontos információ, mert ha másnap reggelig tart a próba, akkor addig nem fog aludni. Nem bízik abban, hogy nem vágnák el a torkát álmában.
- Este. Amikor a nap lenyugszik, jövök, és ellenőrzöm.
- Értettem. Igyekezni fogok életben maradni. - válaszolta, majd befejezte az öltözködést. Nem tudta mit kéne mondania vagy csinálnia, hiszen a lovagnő elmegy az előbbi mondata alapján. Ha egész nap itthon lesz - a saját otthonában könnyebben életben marad, mintha kimegy - akkor azért meg kell terveznie, hogy mivel akarja elütni azt az időt, amikor éppen nem támadja meg nyíltan senki. A lovagnő kisétál, de abban a pillanatban egy nyíl suhant el a feje mellett a nyitott ajtó felől, ahonnét Shadowthorn jött. Meglehet, hogy bérgyilkosok tömege várja odakint... Hiszen a nyíl éppenhogy elsüvített a nyíl a füle mellett! Az ajtófélfa mellé lapult, szépen lassan leguggolt, hogy a logikus célzási magasság alatt legyen és kikukucskál a nappaliba. Az üresnek bizonyult, nyilván már intézkedtek, hogy a családtagjai ne legyenek veszélyben a próba alatt. Tiszta szerencse. Nem lett volna jó, hogyha az ő leendő lovagsága miatt bajba kerülne az apja, vagy akár a szertelen öccse. Az ajtót ez után becsukta és elé tolta az éjjeli szekrényét. Leült az ágyára, de úgy, hogy az ablakból se tudjon rálőni senki. Csak estig kell kibírnia, szóval pár órát biztosan el tud így meditálni, ha nem történik semmi, de ebben persze nem hisz. Akkor az a türelem próbája lenne nem az erőé.
Egy óra telt el, mire kopogtattak a főbejáraton. Elsőre nem nyitotta ki, ám a kopogtatás megismétlődött, ezúttal jóval határozottabban. Felsóhajtott és a saját ajtajához lopakodott, elhúzta az éjjeli szekrényt, és kinézett a nappaliba. Bútortól bútorig haladt, íjjal a kezében, és amikor olyan három méterre volt a bejárattól megszólalt:
- Ki az?
Válaszul egy egyszerű fiú hangját hallotta meg.
- Futár vagyok, a palotából. Levelet hoztam.
- Csúsztasd be a küszöb alatt!
Becsúszott egy levél, rajta királyi pecséttel, a feladó pedig Loreena édesanyja volt, legalábbis a tinta szerint. Guggolásban, még mindig figyelve ment oda a levélért és először megtapogatta, hogy nincs-e benne valami mérgező por vagy ilyesmi, de csak a papír zörgését hallotta benne. A papíron valóban az anyja kézírása volt, azt azért felismerte, benne pedig igen egyszerű utasítások álltak:

„Menj minél messzebb a házunktól és a palotától! Csak azzal küzdj, akivel feltétlenül fontos! Ne ölj meg senkit! Vigyázz magadra!”

Nem feltételezte, hogy az anyja nem akar neki segíteni, így úgy döntött, hallgatni fog rá, bár magától pont inkább otthon maradt volna. Abban igaza volt viszont Elinornak, hogy nem egyszerű egyedül megvédeni egy ekkora házat, és talán jobban jár, hogyha a városban, esetleg az erdőben bújik el. A tömeg és a civilek nyújthatnak némi biztonságot, hiszen az ő életük a legfontosabb, a fák között pedig könnyen közlekedik, ha zöldben van a levelek még el is rejthetik. Az fel se merült benne, hogy megölne bárkit, próba vagy sem, ezek az övéi, akikkel vállvetve fog együtt harcolni, ha ezt a napot túléli. Elment a kamrához és vett egy szelet kenyeret, amit gyorsan magába tömött, majd még mindig minden apró mozgásra figyelve megpróbálta elhagyni a házat a főbejáraton. Kinyitotta az ajtót még mindig guggolva, de abban a pillanatban ismét nyíl süvített el az arca előtt, de most a szeme sarkából legalább meglátta a támadóját. Egy álarcos vadász volt, aki egy lehetetlenül meredek házfal mellett lógott egyetlen szál kötélen. Tehát főbejárat kilőve. Becsukta az ajtót, és megnézte, hogy a nappali ablakán át ki tud-e mászni a fa legközelebbi ágára, amire és köré a házuk épült, és persze hogy lát-e valakit az ágak között, és oldalt rejtőzni. Innét szerencsére jó lehetősége nyílik elbújni és elmenekülni, és látszólag tiszta volt a terep. Lent sem volt senki. Kimászott az ablakon az ágra, és megpróbált szépen lassan leereszkedni. Gyerekkorában annyit volt ennek a fának az ágai között, hogy ismerte minden részét, biztosan talált egy biztonságos utat lefelé. Hamar le is jutott, és még egy nyilat sem kapott. Kicsit elnézett a fa mögött így meg is látta, miért mondta az anyja, hogy hagyja el a házat. Három druida érkezett, mind a hárman álarcban, és a házat vizsgálták. Az egyik varázsolt is valamit. Ha bent maradt volna észrevették volt, és ki tudja mi történt volna azután... Hogy semmi jó abban biztos volt.
Magában megköszönte az anyjának a segítséget. Az biztos, hogyha az előre jutásáról volt szó, akkor nagyon jól együtt tudtak működni. Bár egyébként is ilyen jól működött volna köztük ez az anya-lány viszony! Kíváncsi lett volna, hogy valóban képesek lettek volna megölni, ha nem elég jó lovagnak... Minden esetre ott hagyja a házat és elindul a városközpont felé. A tömeg és a civilek egyben védelmet is nyújthatnak, csak nem ürítették ki az egész várost a próbája miatt.
Szerencsére nem, így a reggeli forgatagban pont jól el is tudott rejtőzni. Csatlakozott a tömeghez, nézelődött az árusoknál, még ebédet is vett magának. Próbált az emberek (tündék) nagy részével együtt mozogni. Amikor elkezd elülni a forgatag igyekezett a fogadó vagy valamelyik műhely felé orientálódni, a lényeg hogy olyan helyet keresett, ahol folyamatosan vannak más tündék is rajta kívül. Az egyik stand előtt nézelődött, amikor egy kezet érzett a vállán. Reakcióból ragadja meg és teljes erőből kicsavarta miközben megfordult. Egy álarcos tünde volt, aki a földre esett a mozdulatodtól. Szerencsére a tömegben legfeljebb azt hitték, hogy valami zaklató volt, így nem keltett feltűnést az eset.
Figyelmeztetően még csavart a kézen egy kicsit, hogy érezze a tünde, hogy tud ennél többet is, de utána elengedte. Ottmaradt a féri, mintha tudomásul vette volna a kikapást. A csend mégis gyanús volt… Főként az fordult meg a lány fejében, miért csak ez az egy találta meg eddig?
- Kicsit unalmas egyedül nézelődni, csatlakozhatsz, addig rajtad tartom a szemem. A barátaid is itt vannak valahol? - nem számított rá, hogy az álarcos válaszolni fog, de egy próbát megért.
- Ez lesz a legkisebb bajod pár percen belül... - vigyorodott el.
- Kedves. - azok a druidák rossz jelnek tűntek. Hogyha nem az álarcosok és íjászok a legnagyobb gond, akkor csak varázslat lehet, az ellen pedig nem tud védekezni. Kereste hova tudna elbújni, hogy lehet minél inkább emberek között, hiszen elvileg még mindig a tömegben voltak. Csak nem fogják veszélyeztetni a civileket... Ekkor egy hordóra egy magas tünde férfi lépett fel, és megköszörülte a torkát:
- Polgártársak! Egy vörös hajú, fiatal tündenőre elfogatóparancsot adott ki a palota! A neve Loreena Wildwind, és valószínűleg fegyveres. Az elfogó markát ötezer váltópénz üti! Kérjük minden kedves polgár segítségét!

Loreena az álarcosra nézett.
- Már értem. Kreatív.
Eddig nem akart csuklyát húzni, mert zavarta volna a perifériás látását, de mostmár bánta. A haja tényleg elég feltűnő, nem véletlenül emelte ki pont azt a férfi. Szerette volna azt hinni, hogy egy tündét nem lehet ilyesmivel megvesztegetni, de ötezer váltó nagyon sok pénz... Kénytelen volt hát futni. Igyekezett két stand között kijutni a tömegből, amit eddig úgy keresett majd a házak és fák közötti sikátorokban elfutni. Próbált a gyorsaságára hagyatkozni, és inkább átugrani az esetleges akadályokat, mint megkerülni. Két jóembert félrelökött, a többiek meg rohantak utána, de sikerül a térről kijutnia. Egy házak közti sikátorba érkezett meg, ahol kicsit kifújhatta magát. Fél percnyi pihenője, ha akadt, az ablakokban pedig máris újabb álarcosok tűntek fel. A jó hír viszont, hogy a nap állása alapján már elmúlt dél.
Amint észrevette az álarcosokat futott tovább, ki a sikátorból. Mostmár nem kereste a tömeget, inkább a város széle felé igyekezett, ki az erdőbe. Ha a tömeg nem védi meg akkor a fák fogják, azokat úgysem lehet pénzzel megvesztegetni. A város széle közvetlen erdő, így mikor elérte azonnal bele is vetette magát. Az álarcosok nem követték a falon kívülre, bár íjaikat készenlétben tartották.
Valahogy érezte, hogy az lesz a céljuk, hogy kiűzzék a városból, de annyira nem bánta. Elég sok időt töltött az erdőkben. Visszanéz még, utána elindult a fák között. Egyenlőre csak kényelmes tempóban sétált, ez a terület nem ismeretlen számára így a megszokott ösvényeket követte. Néhány óra múlva, amikor épp megállt, egy hangot hallott maga mögül:
- Látom megkaptad anyád üzenetét. Jó. - Természetesen Shadowthorn volt az, de még messze volt az este. Loreena megfordult és felnézett az egyik fa ágán üldögélő lovagnőre. Picit el is mosolyodott a nő láttán. Már egyértelmű, hogy szándékosan kergették ki az erdőbe, hogyha a felettese itt vár rá.
- Igen. De jó ötlet volt rám uszítani a tömeget. A próba után azért ugye megmondják nekik, hogy nem érek ötezret? – a hangjában minimális szarkazmus sem volt fellehető.
- Ha lovag lesz, többet is fog. - Brigitte arca elkomorodott kicsit. - Viszont tudja igaz, hogy még nincs este?
- Persze. Úgyhogy csak reménykedek, hogy most nem fog nekem esni.
- Mondjon egy jó okot, hogy ne tegyem!
Kicsit elgondolkodott. Most azt várja tőle a nő, hogy meggyőzze, vagy felesleges lesz? Néha nagyon nem értette mire ment ki ez az egész. Minden esetre, ha azt kérte, hogy győzze meg akkor megpróbálta.
- Pontosan tudja, hogy nem fogom megölni. Mert nem. Játszhatunk fogócskát, maga leugrik onnan, én elfutok, de szerintem ebből már kinőttünk. Megpróbálhat megölni, ebben az esetben vagy addig verekszünk, ameddig meg nem unjuk és mindketten jól le fogunk sérülni. Ennek szintén nem látom értelmét, hacsak nem akarjuk a felcsert is megdolgoztatni. Az utolsó esély, ha meghalok. Az ön kezétől ez nem lesz szégyen, mert egyenlőre esélyem sincs olyan jó lenni, mint maga, viszont ha megöl abban nem lesz semmi dicsőség. Nem fog bizonyítani semmit. - talán hülyeséget mondott, vagy nem értette meg ennek az egész próba-dolognak a lényegét, de egyszerűen tényleg nem látta, hogy származhat bármi jó abból, ha a felettese nekiesik bármilyen módon is. Nem fogja vele bizonyítani, hogy képes túlélni, csak azt, hogy még nem elég jó, hogy legyőzzön egy tapasztalt lovagnőt. Az meg eddig is nyilvánvaló volt.
- Hogy maga még mindig nem érti... - sóhajtott, majd leugrott a fáról. - Dobja el a fegyverét!
Ő maga is így tett, eldobta a hatalmas íját, valamint valahonnét egy csatapenge is előkerült, ami szintén az avarban landolt. Loreena valóban nem értette. Le kéne tennie a fegyvereket? Biztos ez? A legutóbbi próbán már rosszul járt a bizalmatlanságával, pedig könnyebb lett volna ismét elszaladnia valahova az erdőbe... De ezzel csak azt érte volna el, hogy fogócskázzanak egy kört, és nem tudott volna napnyugtáig rohanni. Felsóhajtott. Levette a válláról az íjat, a nyilakat és a hosszabb tőrt is az övéről. Lassan letette őket a földre, nem dobta volna el a szeretett íját, de próbált tisztes távot tartani a nőtől.
- Két perc. Ennyit, ha eszméleténél kibír, megadom magának a próbát.
- És ha nem bírom ki automatikusan elbuktam, vagy akkor még mindig van esélyem, ha életben maradok estig?
- Van. Miért is ne? Készen áll?
A lány hátralépett kettőt és bólintott. Shadowthorn gyors volt, gyakorlatilag azonnal Lory előtt termett. Jobbról indított támadást mire a lány hátralépett megpróbálta megragadni a nő kezét és annak a lendületét kihasználva továbblökni. A kezét még sikerült elkapnia, arra viszont nem számított, hogy Brigitte meg az övét kapta el, és még ugyanazt a lendületet kihasználva néhány méternyie odébb dobta. A lány teljes hátra esett, hogy minél inkább kitompítsa a saját esését, és igyekszik mielőbb talpra állni. Ha nem is ért el a támadásával nagy sikert, értékes másodpercek teltek el. A lovagnő most nem futott, csak sétált felé. Így a lány sem sietett támadni, kivárta a nőt, a lényeg hogy teljen az idő, de felkészült, hogy ki tudjon térni egy újabb támadás elől.
A következő támadás egy rúgás formájában érkezett, közvetlenül szemből, de Loreena kigurult oldalra, és rárúgott Shadowthorn térdére, amelyikre éppen ránehezedett. A nő nem siette el a leérkezést, a rúgásra azonban nem számított. Egy ügyes mozdulattal ránt magán egyet, és térdre érkezett. Látszott, hogy dühös. Lorynak bár lett volna esélye arcon rúgni a nőt, tartott attól, hogyha elkapja a lábát, rosszabbul járna, így igyekezett tartani tőle egy másfél méter távolságot. Időhúzás, időhúzás… Csak két percet kellett összességében kibírnia. Arról nem volt szó, hogy annak mivel kell eltelnie. Halk morgást hallott, Shadowthorn szeme lángolt. Megindított egy ütést, szemből, de az lassú volt, így nem érte el a lányt. Brigitte a végén boszorkányos sebességgel a felső testének súlyát földközelbe engedte. Egy pillanatig nem mozdult.
- Remélem nem törtem el a térdét. - jegyezte meg az apród, és továbbra is csak a távolságra figyelt.
Válasz nem érkezett, de valami olyan elképesztő sebességgel rúgta el magát a földtől a nő ferdén a lány felé, hogy biztos volt benne, hogy mágia van a dologban. Egy egyszerű rúgást indított, ami célba is talált, olyan erővel, hogy Lory repült egy szépet tőle. Erre egyáltalán nem számított. Ismét próbált minél nagyobb felületen érkezni, hogy ne törjön el semmije. Kiszalad a levegő a tüdejéből, de összeszorított foggal felkelt. A mágia nem csalás, de az biztos, hogy ilyet ő is tudni akart. Kereste Shadowthornt, hogy honnan támad legközelebb. Már nem lehetett annyira sok hátra a küzdelemből... Félidő? Remélte, hogy jártak már félidőnél.
Shadowthorn sétál, ugyanúgy ahogy eddig.
- Amit csinált trükkös volt, de nem bölcs. Ha meg akar támadni, azt úgy csinálja, hogy egy darabig ne keljek fel, ha jót akar magának...
Loreenának a sétálás megtévesztő lehetett, de ezt nem hagyta, ha már nagyot repült, akkor ismét távolságot próbált tartani, az tűnt a legbiztonságosabbnak.
- Ameddig nem ismerem a határait, csak próbálkozni tudok, hogy mennyi az elég ehhez...
- Nagy köztünk a különbség, Wildwind. Egy rúgás nem lesz sokra jó.
- Észben fogom tartani. De ha életben maradok, szeretném megtanulni azt a felturbózott ugrást.

- Meg fogja, ha itt túlél. Harminc másodperc még. - jelentette ki.
Harminc másodperc. Nem tűnt soknak, de miért érezte úgy, hogy most jön a fekete leves? Shadowthorn ismét leguggolt, de a lány mostmár számított egy az előbbihez hasonló ugrásra. Nem tudta, hogy védhetné ki, vagy hogyan térhetne ki... A legjobb, ami eszébe jutott, hogy ő is leguggol, és ha ugrik a nő, akkor a hátára gördül, és megpróbálja tovább rúgni a másikat vagy majd vele együtt esetleg átfordulni. Már ha ugrik. Mivel az előbb is mágikus ügyességgel ferdén jött kitérni aligha lett volna esélye. Shadowthorn a levegőbe vetette magát, most egyenesen fel. Embertelenül, vagyis tündétlenül magasra ugrott, elérve a fölötte lévő fa vastag ágát. Egy laza félfordulattal lentről nekitámaszkodott, majd elrúgta magát. Erre Loreena azonnal kigurult oldalra, remélve hogy a lovagnő nem tud változtatni az irányon ha már elrúgta magát, de ismételten leesett az álla a mozdulattól. Először az előbbi ugrás, most meg ez…
A rúgás helyén magasra szálltak a levelek, és mindent beborítottak, mintha egy mágikus szellő keringette volna őket. Hamarosan ez szétterjedt, a lovagnő körvonala pedig elmosódott.
- Húsz másodperc.
Már nem kellett sok... Ha képes lett volna mágiával felgyújtani a leveleket, egyszerű dolga lett volna, de így sajnos meg volt kötve a keze. Muszáj volt a reflexeire bíznia magát. Szemével igyekezett követni Brigitte alakját, és közben minél messzebbre kerülni a kavargó levelektől. Hátrált, de nem tudta nem megbámulni ezt a csodálatos tünde-varázslatot. Ilyen akart lenni, mostmár biztos volt benne. Shadowthorn alakja hirtelen bontakozott ki a levelek közül, mintha csak egy szempillantás alatt ugrotta volna át a távolságot. Jobb oldalról rúgást indított a lány combjai felé. Nem volt ideje hátraugrani, felfelé kell, de nagyon magas....
- Ugrás! - kiáltott rá közben.
Egyszerűen nem volt választása. Shadowthorn tünde, mint ő, a képesség meg kell legyen benne, hogy ő is akkorát ugorjon. Van, amikor a tünde és főleg egy katona nem gondolkodhat azon, hogy valamire képes-e, csak csinálja. Egyszerűen nincs ideje gondolkozni azon, hogy hogyan kell. Az ösztöneire kell hallgatnia, hagynia, hogy a teste és valahol a mélyen benne szunnyadó mágia vezesse. Úgyhogy ugrott. Teljes erőből elrúgta magát a földtől amennyire csak képes volt rá. Hiszen mi történhetett? Ha nem lesz elég magas legfeljebb sípcsonton rúgják.
Meglepő módon a rúgás a lába alatt siklott el. Magasra ugrott. Nem olyan magasra, mint Shadowthorn, de elég magasra. Látja a nő arcán az elismerés halvány szikráját átfutni, majd Brigitte nemes egyszerűséggel ellökte magától. Meg is üthette volna, miért nem tette? Mire odasétált, már a kezét nyújtotta.
- Lejárt az idő.
Ez azt jelentett hogy…?
- IGEN! – kiáltott fel a lány örömében és megkönnyebbülésében. Majdnem elfogta a vágy, hogy megölelje a lovagnőt, de azért sikerült magát türtőztetnie.
- A természet minden szellemére, ez fantasztikus volt! Én is fogok ilyeneket tudni? - ennyi idő kellett, hogy észbe kapjon. Megköszörülte a torkát. - Sejtettem, hogy ég és föld köztünk a különbség, de alábecsültem az ég távolságát. Holnap?

- Fog tudni, és látom, hogy fogékony is rá. Ezzel a második próbát teljesítette. Holnap folytatjuk, reggel. Legyen kész!

- Mint mindig. – Tiszteleg. - Számítsak rá, hogy még mindig el akar fogni a tömeg a hazaúton?

- Nem, előre megyek.
- Köszönöm.
Brigitte bólintott, majd a fegyvereit felvéve elsietett. Lory szintén felvette a fegyvereit, de cseppet sem sietősen követte a lovagnőt vissza a városba. Megkönnyebbült részben, de most először igazán lelkesnek is érezte magát emiatt az egész lovag-dolog miatt. A kis bemutató tényleges távlatokat nyitott meg előtte, hogy meddig fejlődhet még, és hogy milyen sok minden állhat még előtte, ha ezeken a próbákon méltónak bizonyul rá. Bár Shadowthorn kemény tanár volt, de kezdte annyira kivívni a lány tiszteletét, az hogy akarjon is tanulni tőle.

Az este ismételten pihenéssel telik, és így, hogy egy ideje már Loreena is otthon van, sikerült megoldani, hogy végre összeüljön a szűk körű Wildwind család egy közös vacsorára. Még Elinor is elkérte magát a királynői lakomáról, hogy a családjával lehessen, a gyerekei pedig tudták, hogy ennél nagyobb gesztus nem létezik a részéről.
A lány a délután pihenéssel töltötte, egy druida kenőccsel pedig leápolta a Brigitte-től ajándékba kapott zúzódásait. Ez után inkább olvasott (természetesen a tünde lovagokról, nem szabad elhanyagolni a háttérmunkát), majd amikor megjött a család többi tagja is, leült velük közösen elkölteni a főleg zöldségfélékből álló vacsorát. Evés közben még az anyjával is tudott pár szót váltani, és megkérdezte, hogy összebeszéltek-e Shadowthornnal a levelet illetően, de az csak titokzatos somolygással válaszolt.
A kellemes este után a reggel is meglepően kellemesen kezdődött. Napok óta először nem ajtórúgásra ébredt, hanem magától a kelő nap sugaraira. Már szinte hiányzott neki pedig, hogy felettese rárúgja az ajtót és elmondja neki, hogy aznap milyen nehézségeket kell kiállnia. A ház teljesen üres volt, de ez nem zavarta túlzottan. Tudta, hogy próba lesz aznap is, így valószínűleg vagy már elvitték őket, vagy teljesen egyszerűen mindenki ment a dolgára. Nem aggódott, egyenlőre. Kiment a konyhába összerakni némi reggelit az előző esti maradékokból, némi kenyeret és sajtot is magához vett meg egy almát, és leült a konyhába falatozni. Várakozott, hiszen biztos volt benne, hogy küldenek majd valami feladatot. A megérzése pedig nem is csalt. Még javában falatozott, miközben már kopogtattak is az ajtón. Tiszta szerencse, hogy az almájához még nem fogott hozzá. Teljesen nyugodtan sétált az ajtóhoz, és nyitotta ki.
Egy királyi hírnök volt az, aki rögtön át is nyújtott a lánynak egy levelet, Brigitte Shadowthorntól.
- Köszönöm. - rögtön fel is bontotta. A levélben annyi állt egy aláírás mellett: "NE MOZDULJ A HÁZBÓL!"
Tehát otthoni nap. Nagyszerű. Visszacsukta a borítékot, vállat vont, és letette az egyik kis asztalra. ~ Hát jó, akkor nem mozdulok. ~ Becsukta a bejárati ajtót, és visszament reggelizni, ám néhány perc múlva ismét kopogtattak. Úgy döntött, hogy mostmár azért kiszól…
- Ki az?
- Henriett Silverleaf, Királyi hírnök. – válaszolt egy fiatal hang.
Az előbbinél kicsit bosszúsabban, de ismét ajtót nyitott. Talán a türelmét akarják aznap próbára tenni?
- Hírt hoztam, egyenesen a királynőtől. - Tiszteleg. Nagyon fiatal, alig tizenhat éves lányka volt, gyönyörű mézszőke fürtökkel és búzavirágkék szemekkel.
- Halljuk. - valahol a lelke mélyén már sejtette, hogy benne lesz az üzenetben, hogy el kell mennie a házból…
- A királynő felfüggeszti a próbát, és új parancsot ad: Az instruktorát elfogták, és maga az egyetlen vadász, aki épp elérhető. Jöjjön a palotába ma délig, és a részletekről tájékoztatjuk.
Bingo.
- Az előbb kaptam egy levelet az instruktoromtól, hogy ne mozduljak a házból. Mit gondol Henriett ilyenkor mi a teendő? - logikusan a későbbi parancs, ami ráadásul magasabbról jön, felülírná az előzőt. Csakhogy teljesen logikátlan már a történet is. Brigitte-et bár biztosan el lehet fogni valahogy, nem valószínű, hogy a dolog valódi lenne. Látta előző nap, hogy mire képes a nő… Főleg hogy ugye most az a kérdés, hogy az instruktora parancsa ellenére elhagyja-e a házat, vagy a királynő parancsa ellenére itthon marad és potenciálisan cserben hagyja Shadowthornt. Megmasszírozta a homlokát. Miért kell mindig ilyen dilemmákba ütköznie?
- Ez biztos a próba része. Az információkat, ha tényleg vannak, akkor kérem, hozza el nekem ide írásban Henriett, és ha lehetséges szeretném, ha az anyám is aláírná. Addig itt maradok. – ez tűnt a legbiztosabbnak. Megkapja az információkat, de nem szegi meg a lovagnő parancsát sem.
- Véleményem szerint a királynő felé tartozik feltétlen hűséggel, apród kisasszony – hajolt meg egy egész kicsit a küldönclány. - A parancsot meghagyták, hogy személyesen adják át magának, szóban.
Loreena felsóhajtott. Nincs jó választás. A parancsmegtagadás mindenképp rossz, márpedig valakinek a parancsát meg kellett tagadnia. A királynő, vagy Shadowthorn?
- Jól van! Megyek.
- Kövessen!
A lány azért még felkapta a fegyvereit, de ez után futva siettek át a városon, a palotáig. Ott már várta a királynő és a teljes testőrség, de egyébként is viszonylag nagy volt a sürgölődés. Odaérve nem kerüli el a figyelmét az anyja mosolya, így egy picit oldott a gyomorgörcs, ami eddig az idegességtől benne volt. Ez alapján, talán jól döntött. A királynő elégedetten bólintott neki.
- Örülök, hogy eljött, Wildwind kisasszony.
- Felség. - hajolt meg a királynő felé. A nő mintha csak belelátott volna, és tudta volna a benne lévő kétségeket, így gyorsan a lényegre is tért, megerősítve, hogy tényleg jól döntött és nem fog bajba kerülni.
- Valóban elfogták az instruktorát és valóban maga az egyetlen, akit küldhetünk érte. A várostól nem messze nyugatra egy renegát tündecsoport csapott le rá. Megindítottuk az elterelést, magának ki kell hoznia. Induljon, amilyen gyorsan csak tud!
Loreena tisztelgett.
- Igenis felség!
Az istállók felé veszi az irányt, és legnagyobb örömére ott is találja Jóskát, legkedvesebb szürke csődörét. Szélsebesen vágtattak a kijelölt helyre. Hamarosan dulakodás ütötte meg az érzékeny tünde fülét, és leugrott paripáról. Ez lehet az elterelő művelet, néhány őrző dulakodott néhány másikkal – látszólag hozzájuk hasonló őrzőkkel. Jóska nem csataló, és gyáva, mint a nyúlt így eszébe sem jutott, hogy a hátán lovagoljon be a csetepatéba. Amúgy is inkább a lesből támadás íjászként a kedvelt harcmodora. Nem messze ott is a tábor.
Széles ívben kerüli meg a dulakodást, és felmászott egy közeli fára, hogy felülről derítse fel a tábort. Igyekezett tekintetével megkeresni a felettesét. Szerencsére nem kellett sokat másznia és helyezkednie ahhoz, hogy meglássa az alsóneműre vetkőztetett, egy oszlophoz kikötözött lovagnőt. Körülötte három görnyedt tünde mutatta, hogy a lábait nem rögzítették elég erősen. Erélyes hangján kiabált is valamit, de túl távol volt ahhoz, hogy a lány megértse mit mondott pontosan. Próbál nagyon odafigyelve célozni, és inkább minél följebb ellőni a kötelet, ami tartja Shadowthornt. Ketten már biztos benne, hogy könnyedén ki tudnak törni a táborból. A szerencse pedig vele van, sikerült eltalálnia, Shadowthorn pedig lehuppant a földre, majd igen rövid úton földbe döngölte a lázadókat, akik megpróbálták megállítani. Intett a lánynak, hogy menjen oda, de fölöslegesen. Már amikor látta hogy eltalálta a kötelet, azonnal leugrott az ágról és sietett oda a lovagnőhöz, segíteni, csak éppen már nem maradt neki munka. A nő elismerően bólintott. Lory Most vette észre, hogy teste tele volt égésekkel. Innentől kezdve tényleg kizártnak tartotta, hogy ez a próba része legyen. Harag gyullad benne, amiért így kell látnia legújabb idolját. Meg fogják bosszulni ezt.
- Nem mondtam, hogy maradjon? - kérdezte Brigitte felvont szemöldökkel.
- Választhattam kinek a parancsát tagadom meg, az önét vagy a királynőét. - válaszolta tárgyilagosan. Uralkodnia kellett magán, és a hangján is. - Keressek valamit, amivel elláthatom, vagy előbb a holmiját szedjük össze és a városban foglalkozunk a többivel?
- Azt hiszem a hűséggel nem lesz gond. - mosolyodott el halványan. - Keressük meg a ruháim. Közben, ha kérdése van, felteheti.
A lány bólintott és nekiállt keresni.
- Azt akartam kérdezni, hogy tényleg nem a próba része volt-e, de a sérüléseit látva azt hiszem tényleg nem. Mi ellen lázadnak? És mit akartak öntől?
- A királynő ellen. - felelte komoran - Nincs örökös, és engem akartak felhasználni a tárgyalásokhoz. Micsoda bolondok! Az életem semmit se ér a királyi trónhoz képest!
- A királynő még nagyon fiatal. Nem sürgeti az idő, hogy királyt vegyen maga mellé és örököse legyen. Valamelyik kérőt támogatják és így akarták megzsarolni?
- A vezetőjük akar király lenni, ő a kérő. - mondta lenézően a férfinak még az emlékére is.
- Áh, megvannak! - mutatott a ruháira.
- Nem igazán értek a férfiakhoz, de lázadni, hogy utána feleségül vehesse... - nem fejezi be a mondatot, inkább elhallgat és segít összeszedni Brigitte-nek a ruháit. Ha kell akkor segít neki felöltözni is. Sosem volt túl sikeres a férfiak körében, részben mert túl törtető volt nekik, másrészt mert nála sokkal szebb tünde szépségeket is megkaphat egy katona, akik között ő is nézelődött. Persze voltak kalandjai… De a komolyabb próbálkozásait leginkább kudarc koronázta.
- Megvan a lova asszonyom? Ha nincs az enyém biztos, hogy a közelben csatangol, visszaviszem vele a városba.
- Megköszönném. Ha bármi kérdése van, út közben felteheti, itt a jó alkalom.
Lory füttyentett egy éleset, és Jóska fél perc múlva már elő is lépdelt a fák közül. Egy csatában gyáva ugyan, de az biztos, hogy hűséges jószág. Nyeregbe pattant, és ha Shadowthornt is felhúzta maga mögé, így ügettek vissza a fővárosba. Közben kihasználta az alkalmat, hogy kérdezzen, ha már így megengedték neki.
- Ön választott engem apródjának asszonyom, vagy kijelölték? Tudja a rokona alatt szolgáltam majdnem öt évig... Egyébként mit csinál egy lovag a mindennapokban? Mindig küldetésekre járunk, vagy vannak hétköznapi teendők, mint a határőrségben?
- A húgom jól szólt magáról, így elvállaltam a kérésére. Még mindig jó a szeme a jelöltekhez. - nyugtázta vigyorogva és Loreena most először látta ilyen elégedettnek. Tehát Ann húga! Nem mert nyíltan rákérdezni, hogy milyen rokonságban áll a két Shadowthorn egymással, de örül, hogy kiderült. Végülis nagyon hasonlítanak. - Hogy a mindennapokban... Hát, ha épp nem a királynő parancsát teljesítjük, lazítunk. Ránk is fér, egyre nehezebbek ezek a megbízások.
- A lázadók leverése jelenti a legnagyobb problémát? Milyen megbízatások szoktak lenni még?
- Diplomácia, szörnyvadászat, kíséret... Ami épp kell.
Lory lelkesen bólogatott.
- Értem. Elég jól hangzik. És örülök, hogy elvállalt asszonyom.
- Remélem a bizalmam az utolsó két próbán se lesz hiábavaló!
- Mindent meg fogok tenni, hogy ne legyen az. De szerintem ezt már ön is tudja. Még egy utolsó kérdésem lenne, ha szabad... Hogy fogták el? – ez sarkalatos, hiszen pont azért hitte azt, hogy átverik, mert kizártnak tartotta, hogy a lovagnő fogságba essen. Brigitte zavartan megköszörülte a torkát, és félrenézett.
- Csapdát állítottak. Nagyon alattomosat.
- Inkább ne firtassam?
- Nem tehetek róla. A testem magától mozdult.
- Mágiával képesek voltak befolyásolni? De hát hogyan? – hiszen másképp nem mozdulhatott magától a nő teste. Ugye? UGYE?!
- Ne..nem mágia volt. - egyre jobban zavarba jött.- Az a macska bajban volt! Maga is megállt volna!
A lánynak egy pillanatra elakadt a szava a döbbenettől. Utána kis híján elnevette magát, amit sikerült csuklásnak és enyhe fuldoklásnak álcáznia. Shadowthont, a rettenthetetlen lovagnőt tőrbe csalták egy kismacskával. De ha jobban belegondol...
- Én is megálltam volna. Szeretem az állatokat.- válaszolta végül, de nagyon igyekezett, hogy a hangja ne árulja el, hogy majdnem elnevette magát a helyzet abszurditásán. Még akkor is vicces, hogyha egyébként ő is belesétált volna.
- Ugye? Barbár népek! Hurokba tenni egy ártatlan cicát csak azért, hogy elfogjanak! Felháborító!
- Egyértelműen az! Viszont aggasztó, ugyanis akkor lehet valaki közöttük, aki ismerte a gyenge pontját. – próbált rávilágítani a lány, hogy ebben a történetben ez a nagyobb probléma.
- Apám, O'Brien Shadowthorn az előző király testőre volt. Az említett kérő, én, őfelsége és még néhány nemes gyakran játszottunk közösen régen. Innét ismerheti az a fattyú!
- Megbosszuljuk valamivel, vagy az méltóságunkon aluli lenne?
- Mondanám, hogy méltóságon aluli, de ez jóval öv alá ment. Valamivel mindenképp elégtételt veszek majd ezért, és minden eddigi sérelemért! Ha szeretne segíteni majd, nem akadályozom meg.
- Szívesen segítek. – már csak a sebek látványa elég lett volna ahhoz, hogy minden segítséget felajánljon. Arra viszont végképp nem számított, hogy belekeveredhet a királynő kezéért folytatott harcokba, amik a jelek szerint egyre nagyobb méreteket öltenek.
- Akkor a próba után. A mait teljesítette ezzel, köszönöm a segítségét!
- Köszönöm. Akkor holnap?
- Így van. Legyen kész!
- Mindig.
Lassan beértek a fővárosba. Brigitte-et elvitte a szállására (vagy a palotába, ha azt kérte), ezek után pedig elbúcsúztak egymástól. Már csak két feladat választotta el a lovagságtól.

Mielőtt még elváltak Lady Shadowthorn-nal megkérdezte, hogy nem tudna-e segíteni esetleg a lázadókkal valamiben, de a nő udvariasan visszautasította.
- Egyelőre nincs. Ha lesz, azonnal tájékoztatlak.
A nap további részét így pihenéssel töltötte, igyekezett elfoglalni magát, olvasott, meditált, sétált, megkeresett egy-két gyerekkori cimborát, akikkel megittak szigorúan csak két pohár édes tündebort, és elmerengtek a régi szép időkön. A határőrség szigorú beosztása miatt nem nagyon tartotta a kapcsolatot senkivel, de ha lovagként a fővárosban fog élni, talán lesz esélye újra feleleveníteni ezeket a mára kihűlt barátságokat is. Szerencsére sikerült teljesen józannak maradnia, nem engedhetett meg magának akkora luxust, hogy már most ünnepeljen, hiszen még két próba hátra volt. Ráadásul pont a rátermettség következett, és bár egyszer már küzdenie kellett a saját felettesével, biztos volt benne hogy ezt sem fogja harc nélkül megúszni.
Mindent pedánsan kikészített este, hogy reggel, amikor a lovagnő rátöri az ajtót ne kelljen bajlódnia semmivel, de így is később került ágyba mint szerette volna.
Természetesen ismételten rátörik az ajtót, ám amikor ez megtörtént, kint még korom sötét volt. Loreena álmosan dörzsölte meg a szemét miközben felült az ágyában.
- Lady Shadowthorn?
- Az. Keljen fel, dolog van.
- Igenis.
Viszonylag gyorsan kelt föl, öt év alatt a határőröknél már megtanult gyorsan készülődni, felöltözött felfegyverkezett, és leellenőrizte, hogy megvan-e néhány egyéb túlélő felszerelés is. Tűzszerszám, kés, egy tűzgömb, amit az ellenség közé dobhatott szorult helyzetben.
- Kövessen! – intett a nő és már indult is kifelé. A lány zokszó nélkül követte. Biztos volt benne, hogy az éjszakai kelés is a próba része, így nem panaszkodott miatta.
- Nyilván vannak kérdései. – jelentette ki Brigitte, ahogy a város keleti kapuja felé suhantak az éjszakában. A főváros teljesen csöndes volt, néhány feltűnőek jóllakott kóbormacska csámpázott csak az utakon. A tündék még a kóbor állatokat is jól tartották… Talán még jobban törődtek velük, mint saját magukkal.
- Meg kell majd küzdenem valamivel?
- Meg.
- Tudhatom, hogy mivel vagy meglepetés? Fogja nézni?
- Nem tudhatja, de mérget vehet rá, hogy fogom.
Loreena bólintott egyet.
- Minden fegyverem vihetem? És meg kell ölnöm a végén, ha szörnyeteg?
- Igen és igen.
- Jó. Hirtelen nincs több kérdésem.
- Kiváló.
Számított olyan feladatra, hogy meg kell majd ölnie valamit. Nem szeretett elvenni egy életet sem, de tisztában volt vele, hogy van, amikor elkerülhetetlen. Nekik is kellett, hogy legyenek prioritásaik. A lovagnő kifelé vezeti a városból. A sötétben nem tudja rendesen megfigyelni az utat, de nem kell sok idő, hogy olyan ösvényekre térjenek rá, ahol a lány még biztos, hogy nem járt. Még ők tündék sem tudják pontosan, hogy mi van az erdő keleti végén, a közepe ugyanis áthatolhatatlan őserdő olyan lényekkel, akiket úgy hiszik jobb békében hagyni. Persze időről időre elindul egy-egy felfedező, mindig egyre nagyobb szeletét térképezik föl a dzsungelnek, de még senki sem ért a végére.
Az ismerős tölgyeket és kőriseket Loreena számára eddig ismeretlen, széles törzsű és lehetetlenül magas fák váltották föl, és az aljnövényzet is egyre sűrűbbé vált. Amikor már nehezen haladtak Shadowthorn macskaügyességgel kúszott fel egy fára. A lány nem volt benne biztos, hogy azért ment föl, hogy magára hagyja küzdeni bármivel, ami a sötétben kiront az erdőből, vagy csupán arra tudnak tovább haladni.
- Menjek én is? – kérdezi meg inkád a biztonság kedvéért.
- Tán kúszni szeretne a cserjék között?
A lány erre már nem válaszolt, csak felkapaszkodott a nő után. A fák ágai nagyon vastagok voltak, könnyű volt rajtuk közlekedni. Shadowthorn ügyesen átugrott a szomszédos fára, a lány pedig kérdés nélkül követte. Így haladtak, egyik ágról a másikra szökkenve, mígnem megritkultak a fák és elértek egy folyó által kimosott kis szakadékhoz. Lory kérdőn nézett a nőre, aki erre egy különös nyilat vett elő, aminek a végén egy gyűrű volt. A nyílhegy három szárnnyal rendelkezett, éleit horgosra formálták. Brigitte egy vékony kötelet is előhúzott.
- Sejti?
- Igen. – egyértelmű volt, hogy ki kell lőni a nyilat a szakadék túloldalára majd a kötélen átmenni. - Kapok én is? – már a nyílra és a kötélre gondolt.
- Csak maga kap. Húsz méter az a fatörzs. El tudja találni?
- Remélem.
Átvette a nyilat és a kötelet, utóbbit szorosa rákötötte az előbbire, majd ellenőrizte, hogy biztosan tart-e. Ez után levette az íjat a hátáról, az idegre illesztette a nyilat és a fatörzsre célzott. Amikor viszonylag stabilnak érezte, korrigált a széllel is, akkor kilőtte a nyilat. A nyíl eltalálta a fát, és mélyen belefúródott. Shadowthorn ellenőrizte a kötelet: Stabil. Kikötözte ahhoz a fához, amin álltak, majd leereszkedett, és mászni kezdett. Loreena megvárta, ameddig a lovagnő átért a szakadék felett, hogy semmiképp se terheljék túl a kötelet, de aztán ő is utána mászott.
- Már nem vagyunk messze. – mondta a lovagnő, majd tovább ugrált az ágakon, mígnem az aljnövényzetet kövek váltották fel és egy sziklaoldalhoz érkeztek. Egy barlang ásított rajta feketén, előtte egy nem túl nagy, de azért nem is túl kicsi kopár tisztás terület el. A lánynak eddig sejtelme sem volt, hogy ilyen részek is vannak az erdejükben.
- Itt is vagyunk.
Lemásztak a fákról a tisztásra, Lory pedig szinte rögtön megkereste a tűzszerszámát, majd egy vaskosabb, fáklyának is alkalmas faágat.
- Be kell mennem, igaz?
- Be. Ki is jöhet majd, amint bement. Sőt, azt hiszem ki is fog.
Felvonta a szemöldökét. Már lassan kezdte megszokni, hogy a felettese mindig célozgatott valami bölcsességre, amit nem ért... A tőre segítségével levágott egy darabot a ruhája ujjából, amit a bot köré csavart és meggyújtotta, hogy legyen bent fénye, majd egy nagy sóhaj kíséretében belépett a sötét barlangba.
Bentről csak úgy áradt a dögszag. és egy csont is elroppant a lába alatt. Egyenletes szuszogást hallott a sötétségből. ~Hát ez nagyszerű.~ gondolta, és elővette a tőrét, lévén az íj két kezet igényelt és a másikban a fáklya volt. Ment tovább előre, lassan és vigyázva, nehogy rálépjen egy nagyobb csontra. Bármi is aludt bent, nem szeretne volna felébreszteni. Néhány méter után a fáklya fényében egy alvó troll tűnt fel. A hátán hortyogott a barlang közepén, így a lány könnyedén meg tudta kerülni ha akarta. A terv egyszerű volt: úgy kellett bevinnie egyetlen szúrást a szörnyetegnek, hogy az azonnal meghaljon, esélye se legyen felébredni, utána pedig kisétálhat, mint aki jól végezte dolgát. A bőre vastag volt, és a csontot se tudta volna átütni a tőrével, bármekkora erőt is adott volna bele a szúrásba, így a lehető legegyszerűbb megoldást választotta. Letette a fáklyát a földre, majd a troll fejéhez sétált, két kézre fogta a tőrt, és teljes erejéből beledöfte azt a szörnyeteg harmadik szemébe, a homloka közepén. A szemhéj nem volt túl vastag, és a lány abban is biztos volt, hogy ekkora erővel a szem túloldalán lévő vékonyka, hártya-szerű csontot is át kellett, hogy üsse. A penge mélyen belehatolt a troll fejébe, az üvöltve kelt fel, fél oldalát furcsán húzva. Csapkodott kicsit, de túl lassú volt ahhoz, hogy eltalálja a tündét, aki mindent megtett, hogy elugráljon a csapások elől. Pár másodperc múlva a szörny a padlóra esett és nem mozdult.
A lány kihúzta a tőrét a troll fejéből, felvette a fáklyáját, majd kiment Shadowthornhoz. A nő egy fán ült, és érdeklődve nézett le rá. Az ég közben kezdett egyre világosabbá válni – hajnalodott.
- A troll halott. Remélem nem volt bent más. - mondta a lány fölfelé nézve a fára. Az arcán látszott, hogy nem volt ínyére az ölés, de megcsinálta, hiszen ez volt a parancs.
- Lángol is a trollja?
- Ó jaj...
Még szerencse hogy nem oltotta el a fáklyáját. Azonnal sarkon fordult, visszarohant, és csak remélni merte, hogy még nem kelt föl egy ekkora megrázkódtatás után szegény troll... De felkelt, és nagyon dühösnek látszott.
- Elnézést az előbbiért... Nem feküdne vissza? - hiú remény ezt ő is tudja, így próbál a lehető legmesszebb állni az ellenfelétől, és kilőni a még ép szemei közül valamelyiket. A szörnyeteg válasz helyett megragadt egy farönköt és hadonászva indult meg a lány felé. Már esze ágában sem volt tőrrel próbálkozni, csak hátrált kifelé, ki a bejárathoz. Igyekezett a fáklyáját biztonságba helyezni, és az íjat és nyilat használni. Pedig milyen jól indult! Próbálta eltalálni a troll fejét, az az egyetlen esélye, illetve a torkát, ha éppen ahhoz fért hozzá. Kivéreztetni esélytelen volt, ahhoz túl gyorsan regenerálódtak, úgyhogy muszáj volt, hogy megint összeessen valahogy…
Eltalálta a szörny egyik szemét, ami azonnal odakapta egyik hatalmas kezét. Ezt kihasználva a tünde megpróbált mögé kerülni, majd felugrani a hátára az előző nap tanult magasugrást használva. Elrúgta magát a földtől, és pont sikerült megkapaszkodnia a troll szőrében. Felkúszott a tarkójához (az íját ekkor már a földre ejtette), fél kézzel megtartotta magát. A másik kezébe vette a tőrét, és beledöfte két csigolya közé, megszakítva ezzel a gerincvelőt. A troll abban a pillanatban arccal a földre esett. A fáklya akkor már régen kialudt, így az övében lévő tűzszerszám után kapott, és gyorsan felgyújtotta a szörnyeteg „tetemét”. Gyönyörűen égett, lámpásként bevilágítva a kifelé vezető utat. A lány nagyon boldog volt, ugyanakkor nagyon szégyellte is magát. Ha ezt megteszi első körben, akkor nem is kellett volna visszamennie. Fújt egy nagyot, összeszedte az íját, a tőrét és minden nyilat, ami még menthető volt, és kiment Shadowthornhoz.
- Mostmár ég.
- Jó. Ezt ügyesen megoldotta. Egy lovagnak mindig készen kell állnia bármire.
- Köszönöm. Amatőr hiba volt, hogy elsőre nem gyújtottam fel... Van következő szörny?
- Ha azt mondom, igen?
- Akkor mehetünk. – tárta szét a karját Loreena. Brigitte elmosolyodott.
- Ezzel a mondatával átment a próbán.
- Ennek azt hiszem, örülök. Nem szeretek ölni, ha nem feltétlenül muszáj... - megkönnyebbülésében még el is mosolyodott. A korábbi úton mentek vissza a városba, így lett egy majdnem egész napnyi pihenője – amit arra használt fel, hogy pár órára még visszabújt az ágyba, hiszen még mindig csak reggel volt.

Másnap reggel nem ajtóberúgásra ébredt, hanem kopogásra. Felkelt, nem bajlódott a köntössel, csak kinyitotta a szobája ajtaját. Természetesen Shadowthorn állt ott, meglepően komoly arccal.
- Készen áll az utolsó próbára?
- Természetesen. – nekiállt öltözködni. Az utolsó próba az elhivatottság volt, de nem tudta, hogy mennek-e valahova.
- Eddig igazán jól teljesített, kisasszony.
- Köszönöm asszonyom.
- Kiállt olyan próbákat, amiket egy egyszerű tünde nem is remélhet.
A lány csöndben maradt. Nem tudta, mire akar a másik kilyukadni, de biztos volt benne, hogy valamire ki fog. Inkább megvárta.
- Én viszont úgy gondolom, maga nem való még lovagnak.
Loreena meglepődött. Megdicsérte, utána meg közölte vele, hogy szerinte alkalmatlan? Ennek nem volt semmi értelme.
- Mi alapján jutott erre a következtetésre?
- Nagyon fiatal még. Sok feladatot megoldott, de ezek legtöbbjét könnyebben is meg lehetett volna. Ráadásul maga csak egy egyszerű vadász. – apró szünetet tartott. - Maga szerint alkalmas ön a lovagságra?
Nem tudta, milyen választ vár erre a lovagnő. Ha rávágja, hogy igen, az nagyon elhamarkodott, ha pedig azt mondja, hogy nem, akkor pedig nincs elég bizalma, leginkább saját magában ahhoz, hogy lovaggá válhasson.
- További kiképzéssel biztos, hogy alkalmassá válhatok rá. Sokat kell még tanulnom, ez kiderült számomra is, de ha most esélyt sem kapok rá, hogy jobb legyek, és tovább tanulhassak öntől, akkor várhatok akármeddig, lehetek bármennyi idős, akkor sem leszek alkalmasabb. – ez utóbbiban biztos. Azt is tudja, hogy közelében sincs Shadowthornnak, de remélte, hogy egyszer eljuthat ő is arra a szintre, a megfelelő irányítással és kemény munkával. Tudta, hogy nem fog az ölébe hullni soha, de attól még nem gondolta úgy, hogy a lehetőséget sem érdemli meg. Főleg nem azok után, hogy eddig tényleg minden próbát kiált. Rendben lehetett volna mindent jobban is biztosan, de ha azt mondták, hogy megcsinálta, akkor az megvan.
- Mit adna fel azért, hogy lovag lehessen? - Brigitte a szemkötőjére mutatott. - Én a szemem adtam. Maga... Képes lenne a szemét adni azért, hogy lovag lehessen?
Nehéz kérdés volt még az előzőnél is sokkal nehezebb. „Vigyázz rá, mint a szemed világára!” tartja a mondás, de végülis itt nem vakságról, „csak” fél szemről van. Az utóbbi napokban pedig kapott egy kis demonstrációt arról, hogy mennyire lehet jó katona az is, akinek csak egy szeme van.
- Tudom, hogy idővel fél szemmel is lennék olyan jó íjász, mint most, bár nagyon hiányozna a térlátás. A szépség sosem számított igazán... A szenvedést, ha lehet elkerülném, de el tudnám viselni. Ha azt mondom, a fél szemem nem számít annyira, mint az hogy lovag lehessek, ott lehessek a királynőnk oldalán és tényleg nagy dolgok részese legyek, akkor most ki fogja vájni?
Shadowthorn elővett egy tőrt. A lány őszintén meglepődött, hogy a nő komolyan kivájná a szemét. Pupillája résnyire szűkült, de nem fogta menekülőre. Nem visszakozott, hiszen biztos volt benne, hogy akkor máris veszített. A szíve hevesen kalapált, a keze is remegett... Végül becsukta a szemét és vett egy nagy levegőt. Fél szemmel sem lenne kevesebb. Hiszen Shadowthorn is kiváló lovag még így is, félelmetes harcos, és rengeteg jó dolgot tehet akkor is, ha van egy szemkötője. Fél szemmel is rengeteg minden állhat még előtte, és talán egyszer valaki, akit igazán neki szánt az élet szeretni fogja így is. Megfordult a fejében persze az is, hogy ez csak a próba része, és talán nem vájná ki a szemét a nő, csak látni akarja, hogy menekül-e. Nem nyomorítanák meg, csak azért, hogy jobb harcos legyen, annak nem lenne semmi értelme. De ha igaza is volt, akkor is addig húzná a dolgot Shadowthorn, ameddig csak lehet. Akárhogy is legyen, reménykednie kellett a legjobbakban. Bíznia kellett a nőben, hogy nem akar neki valójában ártani. Ez csak egy teszt. Csak egy teszt… Ugye csak egy teszt?
Leült az ágya szélére, és becsukja a szemét. Látni azért nem akarta. A lovagnő odasétált hozzá, majd a bal szemhéját széthúzta a kezével. Loreena pupillája tűhegynyi volt, egész testében remegett, és Shadowthorn láthatta, hogy könny gyűlik a szemében a rettegéstől. A tőr hegyét a lány szemgolyója aljához illesztette, amikor viszont nem állította meg a kezét, elmosolyodott, és eltette a tőrt.
Loreenával fordult egyet a világ. Úgy érezte mindjárt kihányja mindazt a semmit, ami addig a gyomrában volt.
- Mi lett volna, ha tényleg folytatom?
- Akkor pont úgy néztem volna ki, mint most maga. Talán kicsit véresebben. – válaszolta remegő és elég erőtlen hangon. Shadowthorn megsimogatta a lány fejét.
- Azért ne legyen ilyen rémült, egy emberi inkvizítor sokkal gonoszabbul bánna magával.
- Ebben biztos voltam. De attól még félelmetes. Elmeséli hogyan veszítette el a szemét? Remélem magának sem a felettese tette... – ha már a másik azt adta a lovagságért, akkor érdekli hogyan.
- Oh, ez egy érdekes történet. Leülhetek?
- Hogyne. Inni? – még mindig ott volt a fejük fölött az előző rémült hangulat, Loreena ereiben pedig még mindig ott száguldott az adrenalin, mégis egymás mellett ültek a lány ágyán, mint két barátnő, akik éppen csevegnek.
- Nem, köszönöm. – válaszolta a nő az italra. - Nos, régen nem az erdőben éltem. Egész fiatalon nagykövet lettem, és az északi emberek városában kötöttem kereskedelmi szerződéseket. Akkor még nem volt fontos város, de az ottaniak már érezték a vallásháború előszelét. Az emberek kedveltek, és kérték, hogy menjek el, nehogy bajom essen. A királynő viszont levélben utasított a maradásra. Amikor megérkeztek a papjaik és inkvizítoraik, azonnal déli kémnek kiáltottak ki, elfogtak, és megkínoztak. Az égések, amiket korábban látott is abból az időből valók. A város szélén volt felállítva egy ideiglenes börtön, és mire a déli emberek áttörték a védelmüket, egy szemem is elvették már. Valamiért vissza kellett fordulniuk, engem pedig több fogollyal együtt magukkal vittek. Így kerültem haza a királynőhöz, aki hűségemért lovagi címet ajánlott.
A lány visszafojtott lélegzettel hallgatta a történetet, és egyre jobban elsápadt.
- Barbárok. - sziszegte összeszorított fogakkal. Sosem szerette igazán az embereket. - Sosem bírtam felfogni, hogy hogyan háborúzhatnak a valláson, mikor ugyan abban az istenben hisznek és ugyan az alapján a könyv alapján értelmezik a vallást. Kivéve, ha ez szimpla ürügy.
Bármi lehet mögötte, pénz, gazdaság, érdekcsoportok a felszín alatt, amikbe nem láthatnak bele… A szomorú az volt igazán az egészben, hogy a hit mögé bújva képesek voltak rengeteg embert hadba szólítani, akik még csak azt sem tudták miért is haltak meg valójában. Legalábbis ez a lány véleménye, persze ki tudja, mi az igazság.
- Sötétebb dolgok ezek, mint mi beleláthatnánk, egy vagy épp két szemmel is. - Vonja meg a vállát Brigitte. - Mi is hálát adhatunk a teremtőnek, hogy nincsenek ilyen gondjaink.
Lory erre bólintott. Tényleg hálásnak kell lenniük, hogy ez őket elkerülte.
- No és maga miért ilyen eltökélt? Mi vezeti a lovagság felé?
- Mióta az eszemet tudom, anyám a királynő oldalán szolgál, mint testőr. Mindig olyan akartam lenni, mint ő. Erős és bölcs tünde, akit tisztelnek a többiek. Úgy nevelt minket is, hogy a királyság az első, és a népünk, és az a dolgunk hogy megvédjük őket. A határőrség megadta ezt az érzést, szerettem ott lenni, de idővel kevés lett. Gyerekkorom óta hajtottak, hogy mindig jobb legyek, mindig többet teljesítsek, mint előző nap, és ez lett a mércém magam felé. A lovagság és a lovagi kiképzés, az alapján, amit öntől láttam azt hiszem, biztosíthatja azt, hogy jobb lehessek, mert tudom, hogy még nem értem el az igazi határaimat. Másrészt pedig a lovagsággal lehetőségem lesz tenni. Igazi, nagy világformáló dolgokat. Jó dolgokat, amik jók a tündéknek, talán a többi népnek is. Nem nagyon tudok rosszabbat a tehetetlenség érzésénél.
- Maga egy jó tünde, Wildwind, pont, mint az anyja. – felállt. - Kiállta a próbákat. Holnap délben jelenjen meg a trónteremben, hogy átvehesse a címet!
- Köszönöm asszonyom. Utána mi lesz? Maradok ön mellett tanulni? Vannak mások rajtam kívül, akik most kezdik? – Jó lenne, ha lenne társasága. A régi kiképzésében is szerette, hogy együtt küzdenek vállvetve, bár ott a verseny is hatalmas volt.
- Maga most az egyetlen. Ha szeretne, tanul. Ha küldik, megy. Most már kollégák vagyunk, ha nem akarnám is tanítanom kellene. De szerencsére maga tehetséges, szóval szívesen vállalom.
Loreena boldogan mosolygott Shadowthorn-ra. Nagyon jól estek neki az elismerő szavak.
- Még egyszer köszönöm. Ha gondolja, maradjon ebédre.
- Köszönöm a meghívást, de el kell intéznem valamit még.
- Rendben. Akkor holnap. Ugye jobb, ha nagyon kicsípem magam?
- Inkább lovagosan jöjjön. Elvégre az.
- Úgy lesz. - mondta vigyorogva. Le sem lehetett volna törölni az arcáról. Talán csak azzal, ha valaki közli vele, hogy átverték és mégis megbukott a próbákon.
- Ne késsen! - mondta még Brigitte búcsúzóul, majd becsukta az ajtót.
A nap további részében madarat lehetett volna fogatni a lánnyal. A családja is oda volt az örömtől, Seamus (a lány apja) pedig csak most merte bevallani, hogy igazából végig nagyon aggódott érte. Alan szintén vigyorgott, majd átnyújtott egy bőrkötéses kis naplót Loreenának.
- Tessék Sis’. Minden lovagként átélt kalandodat jegyezd fel a lehető legpontosabban, hogy legyen anyagom a dalaimhoz! A hercegnők biztos odalesznek a bátor lovagnő sztorijáért! – a lány adott egy kokit az öccse fejére, de azért eltette a naplót. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a harc közepette és utána amikor a sebeit nyalogatja azzal lesz majd elfoglalva, hogy mindent leírjon, de majd megpróbálja, és kihagyja azt a megjegyzést is, hogy ha már a fiú dalnok lesz, akkor saját történeteket is igazán kitalálhatna. Velük töltötte el az egész napot, beszélgetéssel és táblajátékkal, amikor pedig Seamus visszament a műhelybe a két gyereke akkor is inkább követték, nevetésük pedig messze túlharsogta a gyalu hangját is.
Estére Elinor Wildwind is hazatért, és most először mondta ki azt a három szót, amire Loreena egész életében várt:
- Büszke vagyok rád.
Ezért már megérte kiállni a próbákat. Vacsorakor koccintottak is a sikerekre és az eljövendő kalandokra, bár ünnepséget csak másnapra a ceremónia utánra terveztek. A szülők már aznap szétküldték a meghívót az összes rokonnak, mert hiába volt minden második ember valami katona féle a családban, azért lovagságig nem jutottak olyan sokan, Lory generációjából pedig még senki. Megérdemelte hát az ünneplés.
Másnap korán kelt, vett egy fürdőt, majd igyekezett összeválogatni a lehető leglovagosabb ruháit. Combközépig érő megerősített bőrcsizmát vett föl, sötétzöld testhez álló felsőt és fölé egy bőrfűzőt, ami inkább szolgált védelemre, mint karcsúsításra, fölé pedig a királynőtől még a varázskard visszahozásáért kapott tünde köpenyét öltötte fel. Tőrét látványos helyre csatolta föl, és az íjat és a tegezt is felvette, hiszen mire menne a harcos a fegyverei nélkül?
Délre oda is ér a palotához, az őrök pedig azonnal tisztelegnek is neki. Kihúzza magát és viszonozza a gesztust. Valójában fogalma sincs, hogy hogyan illene fogadnia az ilyesmit, de a kedvességgel nagyon nem lőhet mellé. Végiglépdel a folyosón, a trónterem előtt pedig már ott várja őt Shadowthorn. A hátán most egy egyszerűbb íj lógott, nem az a hatalmas, mint amiket az előző napokon látott rajta Lory. A lovagnő, ahogy meglátta a lányt bólintott felé.
- A pontosság is a lovag erényei közé tartozik. Jó.
- Jó napot, asszonyom. - Így fogja szólítja, ameddig a nő nem mond mást, akkor is ha már kollégák. Majd megtanulja, hogy lovagok között hogy vannak a rangok, és kit hogyan illik szólítani. A protokoll sosem volt az erőssége, ezen is változtatnia kell majd, hogyha ilyen előkelő körökben fog mozogni.
- Mondják majd, mit kell csinálnom?
- Bemegyünk. Letérdel a királynő előtt, ahogy én is. Elmondom, hogy teljesítette a próbát, majd elmondja az esküt, utánam. Ha ennek vége, a királynő átadja a lovagi jelvényét.
- Értettem.
- Akkor indulunk.
Loreena bólintott, és követte a nőt a hatalmas díszes ajtón túlra. Bent a palotaőrség és a testőrség is ott állt már, díszöltözetben, a trónon pedig őfelsége ült teljes pompában. Elinor is ott áll a testőrök között, arcán pedig ugyan az a büszke mosoly ült, mint vacsoránál. Shadowthorn letérdelt, a lány követi, a királynő pedig intett, hogy kezdhetik.
- Társaim! - szólt hangosan, immáron kiegyenesedve. - Loreena Wildwind számtalan alkalommal bizonyította, hogy méltó a királynő közvetlen bizalmára. Nem csak elhozott egy értékes varázskardot az emberek országából, de a démonok trónbitorlóját is sikeresen kiiktatta két társa segítségével. A lovagi próbán, mint mindannyian tudjátok, derekasan helyt állt. Kérem így a rend nagymesterét és titeket, hogy fogadjátok őt bajtársi bizalommal és kedvességgel! Őfelsége, ezennel a leány sorsa az ön kezében van.
A királynő és a többi tünde egyetértően bólintott. Egy magas fekete hajú férfi átnyújtott őfelségének egy kőrisfalevél-alakú ezüst kitűzőt. Ez után minden tünde úrnője szólt:
- Loreena Wildwind! Esküdj fel a királynődre!
Ahogyan kint megbeszélték Brigitte elkezdi mondatonként a bevett lovagi eskü szövegét, a lány pedig ismétli utána. Még mindig térdel zöld szemeit azonban Amelie Fairbranch-en tartja, egyenesen neki címzi az esküt – ami nem is csoda, hiszen pontosan őrá esküszik föl.
- Lépj ide! - mondta a királynő, miután végigmondták az esküt. A lány odalépett a magas férfi pedig egyenesen ránézett, majd a földre, diszkréten jelezve, hogy térdelés következik. Loreena sietősen letérdelt, mintha csak hibázott volna. A királynő a fejére tette a kezét.
- Ezennel lovaggá avatlak, Loreena Wildwind! Maradj mindig hű a királysághoz, és viseld büszkén e kitűzőt!
A lány tiszteletteljesen átvette az apró tárgyat, és rögtön fel is tűzte a köpenyére.
- Éljen Lady Loreena Wildwind! - szólt fennhangon az előbbi férfi. A tömeg pedig azonnal utána is harsogta az éljenzését. Lory felállt, és bár nagyon büszke volt, jobb ötlete nem lévén próbálta méltóságteljesen "viselni" az ünneplést. Szerencsére Shadowthorn intett, hogy menjen oda mellé, megmentve ezzel az örömteljes és mégis roppant kínos pillanatoktól.
- Felség, mi most távoznánk.
A királynő bólintott, a két lovag pedig kisétált a palotából. Brigitte végig diszkréten jelezte, hogy nem illendő egy lovaghoz a kitörő ujjongás, legalább is a többiek előtt nem. Kint azonban bármit lehetett, így Lory bizony kitörően ujjongott. Örömében még Shadowthornt is megölelte.
- Hé, hé, csak óvatosan, még eltöri. – morogta a nő, de azért megveregette az újdonsült lovaglány vállát. - Igazán kár lenne, ha azelőtt tönkremenne, mielőtt használni tudta volna.
- A kitűzőt? Azt hittem ez csak olyan rangjelzés... – nézett rá csodálkozva Loreena.
- Nem a kitűzőt. - mondta, és levette az íjat a hátáról. - Ezt. A magáé.
A lány átvette és amolyan fél-szakértői szemmel megvizsgálta. Rögtön észre vette az ezüsttel futtatott varázsköröket az íjon. Minden bizonnyal egy mágikus fegyver lehetett.
- Köszönöm asszonyom. Gyönyörű.
- Használja egészséggel.
- Nagy becsben fogom tartani.
- Örülök, hogy az apródom lehetett. Nekem viszont dolgom van. Ha ráér, keressen meg majd a barakkban!
A lány bólintott, majd egy tisztelgéssel köszöntek el egymástól. Biztos volt benne, hogy már másnap jelentkezni fog a barakkban, hogy megkezdődjön az új fejezet az ő saját történetében, amit innentől kezdve már igazi lovagként fog folytatni.

Kiváló történetet olvashattunk, referenciaként szolgálhat minden lovagságra vágyó tünde előtt! Kisasszony, a mostantóli megszólítása Lady Loreena Wildwind! Köszönöm a játékot!

És az elmaradhatatlan jutalom:

200 tapasztalat

Név: Royal Gale
Típus: Íj
Leírás: Egy ezüsttel futtatott kiváló íj, amelybe a mesteremberek szélmágiát pecsételtek. Az így erre vonatkozó képességek használatakor egy erős széllökés keletkezik a nyíl becsapódásának helyén két méteres körben, fellökve ezzel akár a közepesen páncélozott egyéneket is. A nyilat nagy valószínűséggel eltöri. Az íjjal kilőtt nyilak hegyei a mágia miatt élesebbek, lesikló találatoknál vágnak. >> Kép <<
Ár: 1000 váltó