Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Brienne Cronefield
Faj: Tünde
Frakció: Tünde Királyság
Kaszt: druida
Nem: nő
Kor: 25
Kinézet: Első látásra semmi érdekeset vagy furcsát nem lehet rajta felfedezni, talán csak kissé nyúlánkabb testfelépítésű mint fajának többi egyede. Szép ívű fejét hosszú, hátközépig érő, néhol begöndörödő barna hajzuhatag keresztezi, ami alól neki is kikandikálnak hegyes fülei, kék szemei sarkában pedig egy-egy zöld levél alakú minta található, mint egyfajta ismertetőjegy. Öltözködését tekintve sem egy kirívó valaki, inkább a kényelmes, bővebb szabású ruhákat kedveli, amelyek nagyrészt fehér, illetve ahhoz közel álló színekben pompáznak.
Jellem: Jellemét tekintve egy elég összetett személyiség, hiszen mint a tündék általában elég visszahúzódó, bizalmatlan, nehezen nyílik meg a családján kívül bárkinek is, de ha egyszer valakit a bizalmába fogadott, azért képes akár a haláláig is küzdeni, ha arról lenne szó, persze ezt, mint békességszerető személy igyekszik elkerülni, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy megakadályozzon egy esetlegesen kibontakozó harcot, összetűzést. Persze van, ahol még a szép szó sem használ, és akkor jön a fejbekólintás, amit a lehető legritkábban alkalmaz, hiszen nem híve az erőszaknak, de ha mégis szükség van rá, akkor azt annál erélyesebben teszi. Zöld íriszű szemeiből általában bizalmatlanság, mégis megértés, odafigyelés, szeretet, és szeretethiány sugárzik, ám ez utóbbit megpróbálja eltitkolni, hiszen semmi jó nem származik abból, ha emiatt a ténylegesnél is gyengébbnek hiszik.
Előtörténet: Viszonylag nagy család vette körül, így azt lehetne hinni, hogy boldogan, szeretetben élte le a mindennapjait, azonban ha ezt gondolnánk akkor bizony nagyot tévednénk. Igaz, hogy nagy családban nevelkedett, mégis magányosnak érezte és érzi magát mind a mai napig. Bátyja és nővére mellett nem volt egyszerű az élete, úgy pedig végképp nem, hogy állandó késztetést érzett, hogy bizonyítson édesapjuknak, csakhogy neki úgy tűnik, semmi sem volt elég jó amit ő tett, idősebb testvérei pedig lenézték, hiszen mivel apjuk nem ismerte el így az ő szemükben is csak egy alávalóbb valaki lett. Meg nem vetették ugyan, de kerülték, amikor pedig mégis találkoztak akkor úgy tettek, mintha ott sem lenne. Szeretetéhség. Igen, ez jellemezte már egészen kisgyermek kora óta, hiszen főleg bátyjával és nővérével foglalkoztak szülei, amikor pedig megszületett Bryndell, az öccse akkor a maradék figyelmet is elveszítette, amit még neki szenteltek, majd nem sokkal később édesanyjuk elhalálozott, így magukra maradtak édesapjukkal, aki viszont egyáltalán nem úgy tűnt, mintha teljesíteni akarná családfői kötelességeit és gondoskodna a családjáról, inkább fogta magát és eltűnt, azt nem igazán tudja, hogy hová ment. Ettől kezdve magára maradt testvéreivel, főleg öccsével, mert miután édesapjuk is elhagyta a gyermekeket a két idősebb is úgy döntött, hogy ideje a saját útját járnia és magára hagyta Briennet Bryndellel, hogy gondoskodjon róla ahogy tud, de hogy mit tegyen azt természetesen egyikük se adta tudtára. Igaz, megfordult a fejében, hogy öccsét odaadja valamelyik még gyermektelen házaspárnak, vagy egy családhoz testvérnek, hogy neveljék fel, legalább ő hadd érezze, hogy mi az a szeretet, mégis igazságérzete hevesen tiltakozott, így aztán maga mellett tartotta testvérét, és megpróbálta úgy nevelni, ahogy szerinte édesanyjuk tette volna, ha még köztük lenne, csakhogy azt ő is, és nagy valószínűséggel öccse is érezte, hogy ez nem az az igazi anyai szeretet, amire mindkettejüknek szüksége lenne, talán még meg sem közelíti azt, de egyikük se mondta ki a nyilvánvalót, miszerint valamit tenniük kell, méghozzá lehetőleg hamar.
A két testvér sokáig nélkülözéssel töltötte szerény mindennapjait. Azonban, nem sokkal azután, hogy a két idősebb testvér távozott, a tőlük nem messze lévő erdőbeli elf druida, Amelia Nightwind megszánta őket, és felajánlotta nekik, hogy csatlakozzanak hozzá, persze ez árat is követelt, nevezetesen, hogy csatlakozniuk kellett magukhoz a druidákhoz, legalábbis az idősebb testvérnek mindenképp, aki ezt a legkevésbé sem bánta, hisz végre tartozhatott valahová. Teltek az évek, Brienne pedig időközben sikeresen druidává ért, így már ő is szolgálhatta a közösséget, na meg úgy nagy általánosságban a szükségben szenvedőket főleg gyógyító tudásával, hiszen egyébre nem igazán képes, ha meg kellett védeni magukat valamitől, akkor az öccsére maradt, lévén ő volt a férfi a háznál, Brienne pedig nem értett a fegyverforgatáshoz, még egy egészen minimális szinten sem, mert mindig úgy gondolta, hogy nincs értelme elsajátítania a fegyverforgatás rejtelmeit, mert mindig lesz valaki erősebb mellette..és egy ideig így is volt. Nehezen bár, de sikerült megnyílnia egy Caleb nevű tünde őrzőnek, így rövid ideig ugyan, de egy ideig úgy érezhette, mintha tartozna valahová, mintha nemcsak sodródna a világban, hanem tényleg fontos lenne valahol. Csakhogy a jó sosem tart elég hosszú ideig, most sem volt ez máshogy. Caleb úgy döntött, hogy ideje továbbállnia és kalandot keresnie, hiszen ő sem bír sokáig megülni a fenekén egy helyen.
- Ne! Ne menj, hallod? Maradj itt velem...velünk. A harcok megvárnak, nem igaz? Te is csak ott halsz meg, mint oly sokan mások. Nagyon szépen kérlek, Caleb, ne menj!Hangja halk, könyörgő, fájdalommal teli. Nem így képzelte...egyáltalán nem így képzelte. Azt hitte, hogy majd együtt töltik életük hátralévő részét, vagy legalább valamivel több időt és együtt nevelhessék Bryndellt, még ha a fiú vajmi kevéssé lelkesedett is a helyzetért.
- De muszáj, értsd meg! Nem tehetek mást.A férfi szemeiben szemernyi érzelmet sem vélt felfedezni, így úgy érzi, mintha Caleb nem is gondolná komolyan az együtt eltöltött időt, mintha a férfinak nem is jelentett volna semmit. Szíve szerint még kérlelné az őrzőt, hogy ne menjen sehová, maradjon mellette, de inkább nem mond semmit, mert érzi, hogy semmi értelme, csak a szavakat szaporítaná, valamint nem is tudna megszólalni, hiszen a sírás szorítja torkát, így inkább csak áll lemondóan és szomorúan, mint aki érzi, hogy lehet, soha többé nem látja újra a társát.
- Látlak még újra, ugye? Mondd, hogy visszajössz, hogy vigyázol magadra legalább annyira, hogy nem öleted meg magad! Kérlek!Utolsó szavai majdhogynem suttogássá halkultak, de ennél több nem tellett tőle, mert még arra is alig maradt ereje, hogy ne mutassa magát gyengének és essen össze, hiszen tartania kell magát öccse előtt.
- Ki tudja? Soha ne mondd, hogy soha. Talán igen, talán nem, de ne gondolkozz ezen, mindennek megvan a maga ideje, és most az elválásnak van itt az ideje. Szóval viszlát, Brienne, határozatlan ideig viszlát. Rendben van, megpróbálok nem meghalni, de te is tegyél meg nekem valamit: próbálj meg nem bajba kerülni, rendben? Tudom, hogy nem olyan könnyű, de próbáld meg, ha nem is értem, akkor Bryndellért. Ne szólj semmit, csak tedd meg.Szavai hidegen, minden érzelemtől mentesen csengtek, így a lányban ismét felmerülhet, hogy jelentett-e Calebnek bármit is az együtt eltöltött időszak, de ha nem..ha nem, akkor már úgyis teljesen mindegy, mert a férfi odébbállt, talán örökre, neki pedig nincs sem oka, sem lehetősége megsiratni a szeretett férfi elvesztését. Nagy erőfeszítéssel ugyan, de összeszedte magát és elnavigálta magát a házukhoz, hogy megnézze mi a helyzet fivérével.
- Rendben, akkor most szedd össze a holmijaidat és menjünk, rendben? Nagyon szépen kérlek, ne kérdezz semmit, csak menjünk innen, lehetőleg minél messzebbre.Néz könyörgő tekintettel fivérére, aki nem igazán értette, hogy mégis miért kell annyira gyorsan elhagyniuk otthonukat. Eddig még sosem volt ennyire sietős az elmenetel. Fogalma sincs, hova akar menni, azt se tudja, hogy mit kellene tennie, csak a fejében még mindig visszhangzó kérést, vagyis inkább utasításra figyel: "Próbálj meg nem bajba kerülni.". Na persze, mintha az olyan könnyű lenne, hiszen hiába egy békeszerető teremtés Brienne a baj valahogy mindig megtalálja, és sajnos mindig akkor, amikor a legkevésbé sem hiányzik, mint ahogy az általában lenni szokott. Amint Bryndell elkészült holmijai összepakolásával azon nyomban útnak is indultak, s először is Emily, Brienne legjobb barátnője háza felé vették az irányt, akinél majd reményei szerint otthagyhatja öccsét, nem esik semmi bántódása. Két halk, majd egy valamivel hangosabb kopogtatással jelezte a ház lakójának jöttüket, mire az ajtó ki is tárult, és szembetalálhatták magukat egy értetlenül fürkésző égkék szempárral.
- Ne haragudj, rád bízhatnám Bryndellt egy ideig? Kérlek! Nagyon fontos lenne.Tudja, hogy udvariatlanul belefojtotta a másikba a szót akár tiltakozni készült akár a segítségéről akarta biztosítani a tünde nőszemélyt, de most minden perc számított, neki legalábbis egészen biztosan, így aztán csak gyorsan megöleli testvérét, és int neki, hogy menjen be a házba, aztán már el is indul arra, amerről az imént érkezett, arcán aggodalmas, mégis mindenre elszánt arckifejezéssel, hogy megvédje testvérét, valamint lehetőleg Calebet is akár önmagától, akár más veszélytől. Nem tudja, miért, mégis úgy érzi, hogy ezt kell tennie: támogatni, segíteni, védeni. S ahhoz, hogy ezt elérje, megpróbál megmozgatni mindent, amit csak talál. Nem olyan régen jött rá, hogy egyvalami, amit Amelia könyvei között olvasott, talán még hasznos lehet a hátralévő életében ahhoz, hogy úgy éljen ahogy eltervezte, ez a dolog pedig nem más, mint egy bizonyos kard, Azrael kardja, amiről nem tudja, mire képes pontosan, de a remény, mint eddig is, erősen világít a szívében, nem szándékozva kihunyni. Na meg persze az sem biztos egyáltalán, hogy ő fogja megtalálni a kardot, sőt ami azt illeti, erre igen kevés az esély, de attól még meg kell próbálni, hisz ez volt az, amit egész élete során megtanult: minden lehetőséget ragadj meg, mert lehet, hogy nem lesz következő. Ha valaha egyszer övé lesz a kard, akkor talán minden jobbra fordul, mind az ő életében, mind a világéban, ez a gondolat hajtja és tartja benne az erőt még azokon a napokon is, mikor úgy tűnik, a viszontagságok elárnyékolnak minden mást.
Faj: Tünde
Frakció: Tünde Királyság
Kaszt: druida
Nem: nő
Kor: 25
Kinézet: Első látásra semmi érdekeset vagy furcsát nem lehet rajta felfedezni, talán csak kissé nyúlánkabb testfelépítésű mint fajának többi egyede. Szép ívű fejét hosszú, hátközépig érő, néhol begöndörödő barna hajzuhatag keresztezi, ami alól neki is kikandikálnak hegyes fülei, kék szemei sarkában pedig egy-egy zöld levél alakú minta található, mint egyfajta ismertetőjegy. Öltözködését tekintve sem egy kirívó valaki, inkább a kényelmes, bővebb szabású ruhákat kedveli, amelyek nagyrészt fehér, illetve ahhoz közel álló színekben pompáznak.
Jellem: Jellemét tekintve egy elég összetett személyiség, hiszen mint a tündék általában elég visszahúzódó, bizalmatlan, nehezen nyílik meg a családján kívül bárkinek is, de ha egyszer valakit a bizalmába fogadott, azért képes akár a haláláig is küzdeni, ha arról lenne szó, persze ezt, mint békességszerető személy igyekszik elkerülni, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy megakadályozzon egy esetlegesen kibontakozó harcot, összetűzést. Persze van, ahol még a szép szó sem használ, és akkor jön a fejbekólintás, amit a lehető legritkábban alkalmaz, hiszen nem híve az erőszaknak, de ha mégis szükség van rá, akkor azt annál erélyesebben teszi. Zöld íriszű szemeiből általában bizalmatlanság, mégis megértés, odafigyelés, szeretet, és szeretethiány sugárzik, ám ez utóbbit megpróbálja eltitkolni, hiszen semmi jó nem származik abból, ha emiatt a ténylegesnél is gyengébbnek hiszik.
Előtörténet: Viszonylag nagy család vette körül, így azt lehetne hinni, hogy boldogan, szeretetben élte le a mindennapjait, azonban ha ezt gondolnánk akkor bizony nagyot tévednénk. Igaz, hogy nagy családban nevelkedett, mégis magányosnak érezte és érzi magát mind a mai napig. Bátyja és nővére mellett nem volt egyszerű az élete, úgy pedig végképp nem, hogy állandó késztetést érzett, hogy bizonyítson édesapjuknak, csakhogy neki úgy tűnik, semmi sem volt elég jó amit ő tett, idősebb testvérei pedig lenézték, hiszen mivel apjuk nem ismerte el így az ő szemükben is csak egy alávalóbb valaki lett. Meg nem vetették ugyan, de kerülték, amikor pedig mégis találkoztak akkor úgy tettek, mintha ott sem lenne. Szeretetéhség. Igen, ez jellemezte már egészen kisgyermek kora óta, hiszen főleg bátyjával és nővérével foglalkoztak szülei, amikor pedig megszületett Bryndell, az öccse akkor a maradék figyelmet is elveszítette, amit még neki szenteltek, majd nem sokkal később édesanyjuk elhalálozott, így magukra maradtak édesapjukkal, aki viszont egyáltalán nem úgy tűnt, mintha teljesíteni akarná családfői kötelességeit és gondoskodna a családjáról, inkább fogta magát és eltűnt, azt nem igazán tudja, hogy hová ment. Ettől kezdve magára maradt testvéreivel, főleg öccsével, mert miután édesapjuk is elhagyta a gyermekeket a két idősebb is úgy döntött, hogy ideje a saját útját járnia és magára hagyta Briennet Bryndellel, hogy gondoskodjon róla ahogy tud, de hogy mit tegyen azt természetesen egyikük se adta tudtára. Igaz, megfordult a fejében, hogy öccsét odaadja valamelyik még gyermektelen házaspárnak, vagy egy családhoz testvérnek, hogy neveljék fel, legalább ő hadd érezze, hogy mi az a szeretet, mégis igazságérzete hevesen tiltakozott, így aztán maga mellett tartotta testvérét, és megpróbálta úgy nevelni, ahogy szerinte édesanyjuk tette volna, ha még köztük lenne, csakhogy azt ő is, és nagy valószínűséggel öccse is érezte, hogy ez nem az az igazi anyai szeretet, amire mindkettejüknek szüksége lenne, talán még meg sem közelíti azt, de egyikük se mondta ki a nyilvánvalót, miszerint valamit tenniük kell, méghozzá lehetőleg hamar.
A két testvér sokáig nélkülözéssel töltötte szerény mindennapjait. Azonban, nem sokkal azután, hogy a két idősebb testvér távozott, a tőlük nem messze lévő erdőbeli elf druida, Amelia Nightwind megszánta őket, és felajánlotta nekik, hogy csatlakozzanak hozzá, persze ez árat is követelt, nevezetesen, hogy csatlakozniuk kellett magukhoz a druidákhoz, legalábbis az idősebb testvérnek mindenképp, aki ezt a legkevésbé sem bánta, hisz végre tartozhatott valahová. Teltek az évek, Brienne pedig időközben sikeresen druidává ért, így már ő is szolgálhatta a közösséget, na meg úgy nagy általánosságban a szükségben szenvedőket főleg gyógyító tudásával, hiszen egyébre nem igazán képes, ha meg kellett védeni magukat valamitől, akkor az öccsére maradt, lévén ő volt a férfi a háznál, Brienne pedig nem értett a fegyverforgatáshoz, még egy egészen minimális szinten sem, mert mindig úgy gondolta, hogy nincs értelme elsajátítania a fegyverforgatás rejtelmeit, mert mindig lesz valaki erősebb mellette..és egy ideig így is volt. Nehezen bár, de sikerült megnyílnia egy Caleb nevű tünde őrzőnek, így rövid ideig ugyan, de egy ideig úgy érezhette, mintha tartozna valahová, mintha nemcsak sodródna a világban, hanem tényleg fontos lenne valahol. Csakhogy a jó sosem tart elég hosszú ideig, most sem volt ez máshogy. Caleb úgy döntött, hogy ideje továbbállnia és kalandot keresnie, hiszen ő sem bír sokáig megülni a fenekén egy helyen.
- Ne! Ne menj, hallod? Maradj itt velem...velünk. A harcok megvárnak, nem igaz? Te is csak ott halsz meg, mint oly sokan mások. Nagyon szépen kérlek, Caleb, ne menj!Hangja halk, könyörgő, fájdalommal teli. Nem így képzelte...egyáltalán nem így képzelte. Azt hitte, hogy majd együtt töltik életük hátralévő részét, vagy legalább valamivel több időt és együtt nevelhessék Bryndellt, még ha a fiú vajmi kevéssé lelkesedett is a helyzetért.
- De muszáj, értsd meg! Nem tehetek mást.A férfi szemeiben szemernyi érzelmet sem vélt felfedezni, így úgy érzi, mintha Caleb nem is gondolná komolyan az együtt eltöltött időt, mintha a férfinak nem is jelentett volna semmit. Szíve szerint még kérlelné az őrzőt, hogy ne menjen sehová, maradjon mellette, de inkább nem mond semmit, mert érzi, hogy semmi értelme, csak a szavakat szaporítaná, valamint nem is tudna megszólalni, hiszen a sírás szorítja torkát, így inkább csak áll lemondóan és szomorúan, mint aki érzi, hogy lehet, soha többé nem látja újra a társát.
- Látlak még újra, ugye? Mondd, hogy visszajössz, hogy vigyázol magadra legalább annyira, hogy nem öleted meg magad! Kérlek!Utolsó szavai majdhogynem suttogássá halkultak, de ennél több nem tellett tőle, mert még arra is alig maradt ereje, hogy ne mutassa magát gyengének és essen össze, hiszen tartania kell magát öccse előtt.
- Ki tudja? Soha ne mondd, hogy soha. Talán igen, talán nem, de ne gondolkozz ezen, mindennek megvan a maga ideje, és most az elválásnak van itt az ideje. Szóval viszlát, Brienne, határozatlan ideig viszlát. Rendben van, megpróbálok nem meghalni, de te is tegyél meg nekem valamit: próbálj meg nem bajba kerülni, rendben? Tudom, hogy nem olyan könnyű, de próbáld meg, ha nem is értem, akkor Bryndellért. Ne szólj semmit, csak tedd meg.Szavai hidegen, minden érzelemtől mentesen csengtek, így a lányban ismét felmerülhet, hogy jelentett-e Calebnek bármit is az együtt eltöltött időszak, de ha nem..ha nem, akkor már úgyis teljesen mindegy, mert a férfi odébbállt, talán örökre, neki pedig nincs sem oka, sem lehetősége megsiratni a szeretett férfi elvesztését. Nagy erőfeszítéssel ugyan, de összeszedte magát és elnavigálta magát a házukhoz, hogy megnézze mi a helyzet fivérével.
- Rendben, akkor most szedd össze a holmijaidat és menjünk, rendben? Nagyon szépen kérlek, ne kérdezz semmit, csak menjünk innen, lehetőleg minél messzebbre.Néz könyörgő tekintettel fivérére, aki nem igazán értette, hogy mégis miért kell annyira gyorsan elhagyniuk otthonukat. Eddig még sosem volt ennyire sietős az elmenetel. Fogalma sincs, hova akar menni, azt se tudja, hogy mit kellene tennie, csak a fejében még mindig visszhangzó kérést, vagyis inkább utasításra figyel: "Próbálj meg nem bajba kerülni.". Na persze, mintha az olyan könnyű lenne, hiszen hiába egy békeszerető teremtés Brienne a baj valahogy mindig megtalálja, és sajnos mindig akkor, amikor a legkevésbé sem hiányzik, mint ahogy az általában lenni szokott. Amint Bryndell elkészült holmijai összepakolásával azon nyomban útnak is indultak, s először is Emily, Brienne legjobb barátnője háza felé vették az irányt, akinél majd reményei szerint otthagyhatja öccsét, nem esik semmi bántódása. Két halk, majd egy valamivel hangosabb kopogtatással jelezte a ház lakójának jöttüket, mire az ajtó ki is tárult, és szembetalálhatták magukat egy értetlenül fürkésző égkék szempárral.
- Ne haragudj, rád bízhatnám Bryndellt egy ideig? Kérlek! Nagyon fontos lenne.Tudja, hogy udvariatlanul belefojtotta a másikba a szót akár tiltakozni készült akár a segítségéről akarta biztosítani a tünde nőszemélyt, de most minden perc számított, neki legalábbis egészen biztosan, így aztán csak gyorsan megöleli testvérét, és int neki, hogy menjen be a házba, aztán már el is indul arra, amerről az imént érkezett, arcán aggodalmas, mégis mindenre elszánt arckifejezéssel, hogy megvédje testvérét, valamint lehetőleg Calebet is akár önmagától, akár más veszélytől. Nem tudja, miért, mégis úgy érzi, hogy ezt kell tennie: támogatni, segíteni, védeni. S ahhoz, hogy ezt elérje, megpróbál megmozgatni mindent, amit csak talál. Nem olyan régen jött rá, hogy egyvalami, amit Amelia könyvei között olvasott, talán még hasznos lehet a hátralévő életében ahhoz, hogy úgy éljen ahogy eltervezte, ez a dolog pedig nem más, mint egy bizonyos kard, Azrael kardja, amiről nem tudja, mire képes pontosan, de a remény, mint eddig is, erősen világít a szívében, nem szándékozva kihunyni. Na meg persze az sem biztos egyáltalán, hogy ő fogja megtalálni a kardot, sőt ami azt illeti, erre igen kevés az esély, de attól még meg kell próbálni, hisz ez volt az, amit egész élete során megtanult: minden lehetőséget ragadj meg, mert lehet, hogy nem lesz következő. Ha valaha egyszer övé lesz a kard, akkor talán minden jobbra fordul, mind az ő életében, mind a világéban, ez a gondolat hajtja és tartja benne az erőt még azokon a napokon is, mikor úgy tűnik, a viszontagságok elárnyékolnak minden mást.
A hozzászólást Brienne Cronefield összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 01, 2016 6:09 pm-kor.
