Dantalion

Ami egész életemben hajtott az a kíváncsiság és a mérhetetlen tudásszomj. Ez egy soha véget nem érő játék számomra, amelyben soha sem győzhetek. Mindent egyszerre sohasem fogok tudni, s a végtelen tudás sem hiába kapta a melléknevet maga elé. Ellenben a fajtám nem tud ez ellen sok mindent tenni, s talán nem is nagyon akar. Elfogadjuk magunkat úgy, ahogyan vagyunk, hiszen ha nem tennénk, csak még nehezebbé tennénk az amúgy sem könnyű démoni sorsot. Éppen ezért is kerestem magamnak egy új célt, egy behatárolható – nem lehetetlen – tudást… melyet, ha megszerzek, akkor legalább érezhetek majd egy bizonyos szintű elégedettséget magam felé. A nyelvek voltak ezek a rövid vagy talán középtávú célok, melyek közül mindegyiket el óhajtottam sajátítani. A latint már démoni életem elején sikeresen megtanultam, s ez alatt a pár év alatt már könnyedén használom, mindenféle gond nélkül megértem. A német az anyanyelvem, így azzal sincs már semmi dolgom. A következő legfontosabb nyelv ezen a világon viszont az angol, amelynek megtanulásához először egy tündét kellett keresnem, aki hajlandó velem üzletelni. Ami az egészben a legnehezebb számomra, talán a kastélyom elhagyása és a halandók között való járás. Nehezen viselem el magam körül a szúrós szempárokat, s az összesúgó parasztokat, akik ha megpillantják a szarvaimat vagy a szemem színét, máris máglyára küldenének. Tisztában voltam azzal, hogy talán egy sötét tündével könnyebben szót tudnék érteni, mint egy természetimádóval, lévén ők nem tartanak minket – démonokat - annyira természetellenesnek, mint fajtársaik.

A Déli Királyságban jó pár hét telt el, míg a fülembe jutott egy olyan sötét tünde tudós személye, aki hasonló lelkivilággal lett megáldva, mint jómagam. Fel is kerestem azon nyomban, hogy bizonyos ellenértékért cserébe a tanítványának fogadjon.
- Frey Silvermoon? – teszem fel a kérdést bizonytalanul, amikor belépek annak a háznak, annak a szobájába, melyet az útbaigazítóm adott meg. – Attól függ, hogy ki kérdezi. – fordul felém egy középkorú tünde férfi, kinek szemei családnevét igazolják, hiszen valóban olyan látványt nyújtott, mintha csak maga az ezüstös hold pillantott volna rám. – A nevem nemes egyszerűséggel Dantalion. Nem fogok semmiféle hazugságot most felépíteni erre a kapcsolatra, mert szükségem van rád. Tudásdémon vagyok, aki tudást keres. A kérdés az, hogy mit kérsz cserébe? – tértem egyből a tárgyra, majd elkezdtem előkeresni az erszényemben lévő váltók sokaságát. – A váltóidra nem lesz szükséged. Tudásért csakis tudással lehet fizetni. Az pedig, hogy milyen tudást kérek cserébe, nagyban függ attól is, hogy te milyen tudást kérsz tőlem. – a szavaiból és a stílusából hamar rá kellett jönnöm, hogy nem hiába választotta a tudós pályát, hiszen meg van a magához való esze. – Amit én kérek az nem más, mint a tündék nyelve. Az angol. – válaszomra azonban csak hangos nevetéssel felelt. – Talán valami rosszat mondtam? – kérdeztem lányos zavaromban, ugyanis úgy éreztem, hogy nem mondtam semmi vicceset. – Oh, nem-nem. Dehogy. Egyszerűen csak a helyzet, ahogyan egy tudásdémon eljön hozzám könyörögni, hogy tanítsam meg az anyanyelvemre, annyira… groteszk. – válaszai hideg késként szúrnak a szívembe. Ezért nem szerettem sohasem elmondani az igazat, mert mások számára nevetség tárgyává válhatok, s bár talán kevesen hiszik el, de egy démon számára is léteznek érzések, s gyengeségek. – Ugyan-ugyan, ne vágj olyan fancsali képet. Megtanítom neked az angolt, ez nem jelent akadályt. A fizetségedről szólva pedig… hát… meg kell, hogy mondjam, mindig is akartam egy tudásdémon ismerőst. Egyezzünk meg abban, hogy egyelőre tartozol nekem, amit majd valamikor valahogyan be fogok hajtani. – hihetetlen, hogy pár pillanat alatt a tudásdémonból lett a bábu, s a sötét tünde lett a bábmester. Tisztában kellett lennem azzal, hogy ez a kapcsolat még veszélyes lehet rám, de valamiért… annyira izgalomba hozott ez az egész helyzet, hogy nem tudtam rá nemet mondani. A fejem akaratlanul is biccentésre adta magát, s így az alku megköttetett. Csak tudnám, miért érzem úgy, hogy egy démon vagyok, aki eladta a lelkét? Ennek nem fordítva kellett volna lennie? Akárhogy is, a taníttatásom a mai naptól elkezdődött.

Az angol nyelv kellemes csalódás volt a számomra, hiszen sokkal gyorsabban tapadtak rám a szavak és a nyelvtani szabályzatok, mint elsőre hittem. Sok szó hasonló vagy akár még azonos is volt a német megfelelőjével, így ez is nagyban könnyűvé tette a nyelv mihamarabbi elsajátítását.
- I’ts a really exciting language. It seems very easy. – alkottam meg az első mondatokat, melyeket egy egyszerű párbeszéd kezdetének szántam. Frey természetesen szokásához híven kinevetett. A napokban többször lett letörve a hatalmas önbizalmam, bár ezzel arányosan a tudásom is növekedett az angol nyelvvel kapcsolatban. – Lehet, hogy könnyűnek tűnik, de ebben a nyelvben éppen ez a legérdekesebb. Szóban viszonylag könnyen alkalmazható, kiejtése viszonylag nehezebb a németnél, de ha már rendelkezel egy alapszókinccsel, akkor ki tudod magad magyarázni bizonyos helyzetekben, ellenben… ez egy fordított piramis. Míg a németben kezdet nehéz, s a vége már gyerekjáték… itt a kezdet csalóka, s a vég váratlan nehézségeket rejt magában. – magyarázza nekem a sajátos, egyedi stílusával. Egyszerűen ittam a szavait, melyet talán két dolognak lehet köszönni. Az egyik, hogy tudásdémonként alapvetően ittam mindenféle új tudást, titkot, rejtélyt… melyet eddig nem ismertem. A másik, hogy a napokban a nyers és közvetlen stílusa ellenére egyre jobban kezdtem megkedvelni ezt a férfit.

A tanulás hat hónapon keresztül zajlott, ez pedig részemről hat hónap távollétet jelentett a szeretett kastélyomtól. Persze az eredményeket tekintve megérte, s talán egy új barátság is kialakult a hónapok alatt, de sohasem voltam az a fajta személy, aki elismerte volna, hogy jól érzi magát egy bizonyos helyzetben. A nyelv egyre gyorsabban és gyorsabban tapadt rám, amit legfőképpen annak köszönhettem, hogy szinte megállás nélkül tanultam, olvastam, hallgattam. A mesterem tehetsége és az én fogékonyságom is nagyban közrejátszott a dolgokra. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy a tanulmányaim itt befejeződtek, de már bátran és önállóan tudtam kommunikálni az adott nyelven akár szóban, akár írásban. Frey mondta, hogy ha további órákat szeretnék venni tőle, akkor nyugodtan keressem fel, hiszen még biztosan találni fogok hiányosságokat a használat közben magamban.
- Egyelőre jobb lesz, ha még csak hagyod leülepedni. Együtt élsz vele egy ideig, s csak utána emeled fel a szintedet arra, amelyet nagyjából egy tünde is birtokol. Gratulálok, megfelelő tanítvány voltál. És ne feledd… még tartozol nekem. – jelenik meg az arcán az a tipikus gúnyos mosoly, s utána a lenéző nevetés, melyet fél éven keresztül hallgathattam.
- Köszönöm. Remélem, előbb jelentkezel, mint utóbb. Kezd rossz érzésem lenni ettől a tartozástól. – válaszoltam neki, majd elindultam a kijárat felé.
- El sem hiszem. Egy tudásdémonnak rossz érzése van miattam. Micsoda történet lenne ebből… - s az ajtót becsukva már csak a hatalmas hangerővel visszhangzó kacagását hallgattam, ami talán egy ideig még hiányozni is fog, úgy megszoktam.