Magánjáték: Things that break cannot come back

Az épület teljesen üres.
Halkan szitkozódva söpröm félre a földig érő, poros függönyöket az ablakfülkéből, de teljesen hiába: gyér holdfény ömlik a beugróban álló íróasztalon szétszórt holmikra, töretlen nyalábjában fehéren szikrázó porszemek tucatjai kavarognak. Szinte hallom a lakkozatlan, ápolatlan fában nyüzsgő élősdiek zaját, s ahogy a függöny foszladozó zsinórját elengedem, az megadja magát odafönt, aztán puha, undorító huppanással hull a padló deszkáin összegyűlt koszba.
Nem bírom megállni, hogy a kezem a nadrágomba ne töröljem.
- Átkozott féreg..! - morgom, félrerúgva a földön heverő ruhakupacokat. - Hol az ördögben vagy?

Három napja vagyok Eichenschildben: ennyi időbe telt, amíg Frederick Schäfer, a bárónő egyik fizetett hullamágusa nyomára akadtam. Eichenschild különleges, rossz értelemben véve különleges hangulatú város - amint betettem ide a lábam, azonnal tudtam, hogy idegen földön taposok, szövetséges ide vagy oda.
A kereskedőváros iszonyatosan gazdag - 'aranyfolyó partjára épült', ahogyan a környező falvakban mondják néha -; nem kétlem, hogy a birodalom főírnoka, aki maga felelős a korona pénzügyeiért, igen bőséges sápot szed von Eichenschild bárónő főintézőjétől azért, hogy ez a káromlást súroló közhangulat megtorlás nélkül fennmaradhasson. Valami hetyke, fennhéjázó szabadosság lengi be a település minden nyeletnyi levegőjét, s a pimasz állhatatosság legalább annyira zavar városban, mint emberben, mégis inkább érzem magam óvatosnak, mint felháborodottnak... Talán azért, mert hivatalos kimenőn vagyok, s nem az Egyház nevében érkeztem.
A hivatali gyűrűm az asztalomon pihen a Katedrálisban; egyetlen láncot és kardot viselek mindössze fegyver gyanánt, s az öltözékemben sincs semmi árulkodó. Vörösesarany szőrű, hosszú lábú futárlovam a fogadó istállójában vár - az ablakon másztam ki vacsora után, mert pontosan tudom, hogy a csaposok túlságosan is szeretik nyitva tartani a szemüket.
Egy órával naplemente után indultam, át az éjszakai városon - alig egy órába telt -, s vagy félórával ezelőtt történt, hogy könnyedén, hang nélkül betoppantam Schäfer otthonának legfelső ablakán. Leosontam a lépcsőn, a fokok szélére nehezedve, nehogy azok megnyikorduljanak a súlyom alatt; feltett szándékom volt kirángatni a nekromantát az ágyából vagy a székéből, s kiszedni belőle, mit tud a fivéremről.
Mert valamit tud. Tudom.

Ha kell, meg is öltem volna. Tisztában vagyok vele, hogy a bárónő Észak fennhatósága alá tartozik, s a Katedrális bizonyosan maga is tud a nekromantáiról: okkal hagyhatja a pápa, hogy a tevékenykedésüket folytassák, és én nem is az ő nevében vagyok itt.
Nem is tudja senki, hogy itt vagyok.
Frederick Schäfer egész biztosan nem; nincs ember a világon, aki figyelmeztethette volna rám, s mert az inkvizítorok az Egyház orgyilkosai, aligha tudta volna elérni, hogy ne találjak rá, és ne szedjem ki belőle, amit akarok. Egyetlen módja van, hogy az éles fogaimat elkerülje... az, ha idejében kereket old, és én elveszítem a nyomát.
Csak a véletlen műve lehet, hogy lekéstem, s a szimatom azt súgja, nem én vagyok az egyetlen, aki hirtelen a nyakába szakadt: az egész ház állapota arról tanúskodik, hogy sietve csomagolt össze, és még sietősebben távozott. Fafüst és valamilyen gomba nyirkos, jellegzetes szaga terjeng a levegőben halványan. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy akármelyik pillanatban belélegezhetek egy molylepkét.
Schäfer nincs itt. Talán vissza sem jön.
Azelőtt kell elcsípnem a grabancát, mielőtt végleg kihűl a nyoma.
A bátyáméval együtt.

Szelíden megharaptam a szeretőm fülét, majd érzékien megcsókoltam. Az ágy kellemes melege, és hívogató puhasága szinte el sem akart engedni. Nem is beszélve erről az igencsak formás nőszemélyről itt, mellettem. Finoman végigvezettem ujjaim teste vonalán, majd közelebb húztam magamhoz. Elégedett sóhajtással hagyta magát, fejét a mellemre fektetve, csendesen pihent. A félhomályos szobát csupán a fejem felett sötét függöny résein átszökő vékony holdsugarak világították meg. A szoba egészen egyszerű elrendezéssel bírt. Az ágy az egyetlen, hatalamas ablak előtt hevert, a szoba jobb oldalán egy íróasztal és könyvespolcok tömött sora volt látható. Baloldalt néhány szekrény és két öreg, már kopott festmény kapott helyet. Bár tiszta volt, és takaros, láthatóan a tulaja nem adott sokat a külsőségekre. Szelíden beletúrtam a nő rövid fekete hajába, majd megemeltem az állánál, s arcomhoz húztam. Röviden csókolóztunk, miközben rám mászott, felültem. Két kezemmel megtámasztottam magam, és kis csalafintasággal néztem rá.
- Elég gondterheltnek tűnsz, apróság. - szólaltam meg elsőként, megtörve a szoba csendjét. A nő nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Játszani kezdet a hajammal, majd leszált rólam.
- Bajban van az iskolánk. - válaszolta csendesen, majd dohány, és alkohol után kezdett kutakodni. Meg is találta, egy üveg poros, ám bontatlan bort, és némi felcsavart dohánylevelet.
- Mi történt ? - kérdeztem, miközben felálltam az ágyról. Valami nagy balhé lehet, bár hallottam róla hogy bonyodalmak vannak most a városi nekromantáknál.
- Frederick megszökött. Pont ő ! - kiáltott fel, s dühében megpróbálta falnak csapni a borospalackot, ám időben elkaptam a kezéből. Leroskadt az ágy szélére és a kezébe temette az arcát.
- Az a Frederick aki a tanács legújabb tagja volt ? - érdeklődtem tapintatosan, míg poharakat kerítettem, s kitöltöttem egyet neki, egyet pedig magamnak. Odanyújtottam a poharat, mire a nő csak fáradtan bólintott.
- Igen ő...nagy reményeked fűztem hozzá, erre megszökik. - lemondóan sóhajtott. - Kiderült hogy a délieknek dolgozik. Nem mintha érdekelne észak, vagy dél. De elárult minket, és elvitte... - beleharapott a szájába, és inkább lehajtotta a bort. Hmm, információ, többet ér mint egy zsák váltó. Vagy legalábbis ugyannyit, de még súlya sincs.
- Mit tudtok róla ? - kérdeztem, miközben elkezdtem szedellődzködni. Nem mintha a nyomába akartam volna szegődni, egyszerűen csak haza akartam volna ugrani, ránézni Carára. Nem kockáztatom meg, hogy felrobbantson még valamit. Viszont egy kis plusz infó sosem árt meg.
- Annyit tudunk, hogy a Fekete Patkányokhoz ment, többet nem. Valószínűleg ki akar szökni a városból. - morogta, miközben előrenyújtotta a poharát. Én pedig töltöttem. Bőségesen.

Valahogy mindig is szerettem a tetőkön mászkálni. Idefentről látva a hold is olyan gyönyörű volt ahogyan lassan felkúszott az égboltra. Eichenschild éjszaka sem aludt, bár könnyen ezt lehetne hinni. Kis nekifutásból átugrottam a következő házra, picit lejjebb csúsztam, de le ugyan nem estem. Még idejében sikerült megkapaszkodnom. A város legtöbb épülete egymás falának épült, így meglehetősen könnyű utat adva a Héjáknak. Nem volt könnyű kivívni a tetők fölött gyakorolt egyeduralmat, hosszú, véres és aljas harcok zajlottak le a város háta mögött érte. Noha én magam alig harcoltam, mégis a legtöbb alkalommal ott voltam, s számomra ezen tetők vörös cserepeit számos másik ember, elf, vagy más lény vére festette színesre. Csendesen, pipázva nézelődtem az utcákonm midőn, egy emberre lettem figyelmes. Egy emberre akit soha sem leszek képes elfelejteni. Jól emlékezetembe véstem azokat a vonásokat, eltéveszetni sosem lennék képes. Norven Kather, a Boszorkánypöröly. Megborzongtam, kirázott a hideg. Mit keres ő itt ? Nem láttam mellette másokat, és nem ajtóstul rontott a házba. Furcsa. A házzal szembeni épület tetejére léptem, az enyhe szél belekapott a hajamba. Leültem a tető szélére, s vártam hogy újra felbukkanjon. Hátam mögött a hold világított, a szél játszadozott a hajammal, egészen kellemesen. Szemeimmel a ház sötétjét fürkésztem várva hogy felbukkanjon. Nem fog tudni nem észrevenni...

Frederick Schäfer örökre eltűnt.
Most, hogy keresztbe-kasul átkutattam az egész házát, immár biztos vagyok benne, hogy a nekromanta egyáltalán nem szándékozik visszatérni ide: minden, amit hátrahagyott, magán viseli az értéktelenség bélyegét. Csorba nyakú üveggörebek, törött rajzszén- és elformátlanodott óndarabkák, krétapor és különféle, orrfacsaró szagú növények borítják a polcokat és asztalokat, a padlót borító, málladozó szőnyeg egyenetlen göröngyei pedig azt sugallják, hogy azt már annak idején is egy szétrugdalt papírgalacsinokból, macskaszőrből, ételmaradékokból és mumifikálódott egerekből álló mocsokrétegre terítették le.
Ha itt kellene laknom, már második nap elhánynám magam, minden különösebb ok nékül.

Nem találtam semmit, és ez nagyrészt elkeserít, valahol mégis örülök, hogy semmivel, ami ebből az épületből származik, nem kell tartósan érintkeznem: úgy lépkedek fel fürgén a penészes futószőnyeggel fedett, nedvességtől meggörbült lépcsőfokokon, mintha késésben lennék.
Fogalmam sincs, hová lett Schäfer, de minél tovább időzöm a lakásán, annál nagyobb az esélye, hogy újabb hívatlan vendégekbe futhatok.
Sima, könnyed mozdulattal húzom fel magam a tetőtér manzárdjának vízvető párkányára, akár az árnyék, s onnan alig pár ruganyos kúszásnyira van a hófogók feletti cserépsor, amelyen aztán megkapaszkodhatom kézzel és lábbal is, hogy körbetekintsek Eichenschild tetőszintjén.
A város csendesnek látszik, bájosan imbolygó fények világítanak be pár ablakot, a nyár ígérete pedig ott zizeg már balzsamosan a könnyű szélben.
Az utca túloldalán terpeszkedő sorház tetején továbbá ül egy férfi.
És engem néz.

- Rosseb - mordulok föl, mert egy pillanatra megmerevedtem a kapaszkodásban - ennyi idő elég is volt, hogy megbizonyosodjam róla, a fickó valóban engem figyel. Mérföldhosszú, holdfényszín hajtömeg repked körülötte, ő maga pedig vízköpő gyanánt ücsörög a tető szélén, ahonnét éppen Schäfer házának homlokzatára látni.
Ki az ördög vagy?
Az viszont szinte biztos, hogy akárki is, Eichenschildet ismerve nyugodtan lehet a bárónő embere. Eszem ágában sincs a helyi hivatalos erőket belevonni a nyomozásba: még csak az kéne, hogy hamis diplomáciai következtetéseket vonjanak le belőle.
A legjobb, ha lerázom.
Minden kontrollomat és ruganyos fürgeségemet előrántva fordulok meg, s akár a villám, felkúszom a cserepeken a tető gerincére; röpkén pillantok vissza, hogy lássam, engem néz-e, aztán átvetem magam a gerincen és oldalazva lesietek a túloldalt, egészen a szintkülönbségig, amely a szomszédos háztól elválaszt. Felugrom, megkapaszkodva az ereszben, s némi csizmaorral való kaparászás után támaszt találok, hogy átmásszam oda. Idefent szétnézek: egybefüggő házsorok kanyargón szegélyezik az utcákat mindenfelé, néhány alcsonyabb tetőkerttel közben. Mintha az egész város egyetlen, emeletre felhúzott akadálypálya volna, lépcsősorokkal összekötve. Nem ismerem ki magam.
Találomra indulok el balra. Három háznyi távolságot adok magamnak, aztán le kell jutnom az utcára.

Engem néz. Engem néz. Még mindig engem néz. Félrenéz. Újra engem néz. Csaknem leesik neki, ki vagyok ? Ohó, nem. Mégis...mi...mit csinál ez ? Megfordul és sebesen felkúszik a tetőre. Én pedig nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy röhögjek. Ááhhh a piszkálódást megtartom későbbre. Sil nem kéne megint...Ohh mert ha valakivel nem a harc nyelvén szeretnék tárgyalni, akkor rád hallgassak, ugye ? Túl jól ismerlek ehhez.
Felállok a tető széléről, és kényelmesen kinyújtogatom a lábamat, kiropogtatom a derekam, és az ujjaim is. Könnyedén átugrom a balról szomszédos házra, amely tetej közelebb van az utca túloldalán lévőhöz. Néhány tétova lépést teszek hátra, majd nekifutásból könnyedén átugrom. Éppenhogy a csizmám orrával landolok a szélén, máris felegyenesedve mentem meg magam attól, hogy hátrazuhanjak. Szélesen elvigyorodom, elégedetten sétálok tovább a tetőn. Jól ismerem ezt a környéket is. A házak között kissebb és nagyobb utcák kanyarognak fel alá, a városnak azon része ez, amely egykor az oly szépséges belváros része volt, viszont már felemésztette a szegénység, és kissé rossz hírű negyeddé vált. Az utcákon prostituáltak, zsoldosok, bűnözők, és bandatagok ténferegnek, az utóbbiból pedig rengetegen, mióta a Fekete Patkányok megszegték Nyakas Aldegár esküjét. Az éjszakát megtelíti a közelgő háború szaga, és érzem magamon Frya mániákus ölni akarását. Titkos vezényszavak harsannak fel a szűk utcákon, számomra tisztán érthető helyszínek és időpontok, mások számára viszont csak furcsa, értelmetlen mondatok.

~ Norven Kather. A Boszorkánypöröly. A pápa vérebe. Többek közt pedig az az ember, aki látott mezítelenül. Kissé bánt, hogy mindezek után képes voltál elfelejteni. Merre ilyen sietősen Inkvizítor úr ? Csaknem Schäfer után ? Nem is tudtam, hogy ennyire értékes az Inkvizíciónak...

Ahogyan kényelmesen felsétálok a ház gerincére, egy kéményre kapaszkodok fel, messzet fölényúlva mindennek és mindenkinek. A hajam újfent a szélben lobog, a háztető magassága, a kémény majd egy méteres magassága, és a saját magasságom kiváló pontot ad számomra a nézelődésre. Első lecke a kiképzésen, egy Héja mindig átlátja a környezetét. Úgy három háznyival balra még a tetőn meglátom az Inkvizítort, szélesen elmosolyodom.
Vajon mit akarhatott annak az embernek a házában ? Az Inkvizíciónak miért lenne fontos, ha a városőrök úgyis elkapják ? Az ő feladatkörük az eretnekség, mint...mint mi ? Hát, igen. Frederick tanácsos ügye simán árulás. Bár abból a csúnyábbik fajta. Az ilyeneket nagy gyakorisággal ránk szokták bízni, s jól meg is fizetnek érte. Valószínűleg a fickó fején holnapra vérdíj lesz. Addig pedig bevágom egy pincébe. Majd az árából megveszem az új ágyam. Értesíteni kéne a főnököt. Egy másodpercre lehunyom a szemem míg kapcsolatot létesítek az alvezérrel, majd előhalászom a vékony, hosszúszárú pipámat.

~ Üdv, dicső alvezérem, alázatosan járulok eléd.
~ Elég Sil, mond mit szeretnél. Aludni szeretnék, ha nem zavar, éjjel van...
~ Sif drágám, mennyit tudunk ennek a nekromanta tanácsnoknak az esetében ?
~ Valószínűleg holnap vérdíj kerül a fejére, így ha látod hozd be, vagy szólj Sin csapatának. Ja, meg hozz nekem reggelit kérlek.

Kifejezetten jó akadályfutónak számítok.
A szívverésem fegyelmezetten lassú marad annak ellenére is, hogy már a negyedik válaszfalon kapaszkodom fel; óvatosan tapicskolok végig a csorba cseréptetőn oldalvást, hogy érezzem, érdemes-e egy-egy ponton ránehezedni. A tetők figyelemreméltóan jó állapotban vannak, mindegyik - ha hagynám magam elkanászodni, már végig sem próbálgatnám sehol, de még élénken él az emlékezetemben, milyen volt tizenkét lábnyi zuhanás után a kőpadlónak vágódni Hellenburgban. Ezek a házak itt pedig nem tizenkét láb magasak.
Sokkal inkább huszonöt.
A különös gondosság, amellyel Eichenschild városa a tetőszintje iránt viseltet, hamar szöget üt a fejembe: a tetőfedők, ahogy minden mesterember, igencsak szeretik a pénzt, s én eddig akárhány faluban vagy városban jártam, a tetőikről az emberek legszívesebben nem vettek tudomást még akkor sem, amikor az egész ácsmunka azzal fenyegetett, hogy maholnap a nyakukba szakad. Itt más: friss, erős fából épült állványzatuk jobbára mindenhol egyenes és ápolt, az egyetlen veszedelmes pont valamennyi házon a nyirkosabb, hűvös oldalon megtelepülő kis zuzmótelepek tömegei.
Mi lehet az oka, hogy ilyen biztonságosan tartják a tetőiket Míria von Eichenschild polgárai?
Alighanem nem én vagyok az egyetlen, aki útnak használja őket.
A pokolba.

Úgy torpanok meg a felismeréssel egyidőben, hogy a lendületem csaknem átsodor a lábam előtt húzódó karcsú ereszcsatornán; körbefordulnék, hogy lássam, a sarkamban van-e valaki, de azonnal érzem, hogy felesleges volna. Nem ismerem a várost, sem odalent, sem idefent - Schäfert kell elcsípnem, s ő valószínűleg az utcakövet választotta, ahogy mindenki, akit nem orgyilkosságok elkövetésére és kémkedésre képeztek ki.
Ideje lejutni.
Még két háznyit kocogok könnyű, ruganyos galoppban, mielőtt leugranék a tető széléről: nevetségesen könnyű elkapni a kovácsoltvas ereszt szemből, s aminthogy biztos vagyok benne, hogy kitaposott ösvényen haladok, nem aggódom különösebben a szegecselés miatt sem. Jól számítottam, a hosszú acélcső meg sem nyekken, s nekem egyetlen jól kiszámolt lendületbe telik letoppanni a gazdag faragványokkal díszített erkélyre, amely a ház nyugati homlokzatát ékesíti.
Itt ér utol a különös, ismerős selymességű férfihang - nem a fülemben hallom, hanem a fejemben.
'Norven Kather' szólít meg, és én egy percre megrezdülök. Kissé emlékeztet a mélységiek elmét harapdáló suttogására. 'A Boszorkánypöröly. A pápa vérebe. Többek közt pedig az az ember, aki látott mezítelenül. Kissé bánt, hogy mindezek után képes voltál elfelejteni. Merre ilyen sietősen, inkvizítor úr? Csak nem Schäfer után? Nem is tudtam, hogy ennyire értékes az Inkvizíciónak.'
Az ördögbe. Tudhattam volna, hogy a minden lében kanál csábdémonnal még összehord a balszerencse. De hogy éppen itt!

Habozás nélkül ragadom meg a vaskorlátot, átvetem magam felette, s elég pár másodpercnyi csüngés a külső oldalán, hogy lássam, azt eleresztve a kerítés széles, kőből faragott oszlopfőire fogok érkezni.
Két halk huppanás, és már lent is vagyok az utcán.
Sötét, rossz atmoszférájú környékre cseppentem, de nem aggaszt különösebben: a figyelmemet lefoglalja a fejemben hallott, idegesítően ismerős hang. Rosszallón sandítok felfelé, amerre a férfit sejtem.
~ Mit óhajt, vándordalnok uraság? ~ morranok föl magamban. Ha hallja, ha nem, nekem aztán mindegy. ~ Csak nem engem követ? Ennél több esze lehetne. De ha már itt van, elmondanám, hogy Schäfer házon kívül tartózkodik. Ki tudja, melyik kukában hempereg éppen. ~

~ Mit óhajt, vándordalnok uraság? Csak nem engem követ? Ennél több esze lehetne. De ha már itt van, elmondanám, hogy Schäfer házon kívül tartózkodik. Ki tudja, melyik kukában hempereg éppen. ~
Ezek szerint Schäfer-t keresi. Eddig csak tippelni tudtam, de úgy tűnik kell neki valamiért. A csipkelődése lényegtelen, főleg amíg megvan közöttünk ez a szép nagy távolság. Jó is így, maradjon csak biztonságos távolságban tőlem. Bár kétségkívül rossz irányba tart. Arrafelé nincs más, csak egy halom utcalány, zsebtolvaj, meg egy elég rossz hírű banda, a Páncélos Disznók. Na velül nem volna tanácsos összefutni, igazi seggfejek. Elég könnyű őket felismerni a páncéljukon látható narancssárga disznófej mintáról. Belekötnek bárkibe, s régebben sok háború dúlt a területeink megtartásáért. Elég véres harcok voltak azok, bár idővel sikerül megtörni őket. Azóta sem lett jobb a viszony, de legalább tudják meddig van a határ.
~ Ha Schäfert keresi, az a másik irányban van. Arrafelé nem mennék a helyében, hacsak nem a piroslámpás negyedet szeretné meglátogatni. Bár ha így lenne, egyszer szívesen körbevezethetem. ~
Egykedvűen nézek abba az irányba amely felé elrohant. Nem tudom miért lenne értelme az időmet fecsérelni egy olyanra, aki még azt sem tudja kit keres igazán. Vajon tudatában van annak hogy Schäfer egyike Eichenschild Nekromanta Tanácsának ? Magas pozíció, sok előny és sok kapcsolat. Bár úgy tűnik nem sokan segítenek neki, ha a Fekete Patkányokhoz menekült. Mit kéne tennem ? Jelezni Sin csapatának, és begyűjteni a fickót. Ám előtte teszek egy szívességet az inkvizítornak. Remélem egyszer még meghálálja.
~ Frederick Schäfer, az Eichenschild-i Nekromanta Tanács legújabb tagja jelenleg a Fekete Patkányok nevű bűnszövetkezetnél van. Holnapra vérdíj lesz a fején, ami annyit jelent hogy ő már egy halott ember. Fél Eichenschild rá vadászik, többek közt már ''mi'' is. Az információ ezúttal ingyen volt, majd legközelebb tartsa észben a szívességet Atyám. Sok sikert a kereséshez. ~
Magam elé nézek, töprengve vajon miféle arckifejezést vághat ezúttal. Bizonyára valami vicceset. Kár hogy nem látom, de talán addig jobb is. Azt hiszem már csak a munkát kéne elvégeznem. A tetőtkről könnyen megközelíthetem a Fekete Patkányokat, de jól jönne az erősítés. Nekem bárhogy jó, csak a hullája legyen meg. Majd Sinnel elintéztetem a mocskos részét a dolognak.
Kiállok a kémény szélére, a karmaim elővillannak. Félig leugrom, karmaimat a téglába vájva tartom meg a biztos egyensúlyomat a tetőgerincen. Kissé elmosolyodom belegondolva abba, hogy milyen nyugis és egyszerű meló ez. Lassan elindulok az ellenkező irányba, várva hogy az Atya megszólaljon. Ha nem teszi, akkor elvágom a kapcsolatot és továbbsétálok egy darabig, majd eltűnök a háztetők között.

~ Ha Schäfert keresi, az a másik irányban van ~ érkezik a válasz azonnal, s bár nehezemre esne bevallani, megrázkódom egy kissé. A fickó képes valahogy belehallgatni a fejembe. Vajon pontosan mennyire..? ~ Arrafelé nem mennék a helyében, hacsak nem a piroslámpás negyedet szeretné meglátogatni. Bár ha így lenne, egyszer szívesen körbevezethetem. ~
Mondanivalója felett érzett bosszúságomat csak fokozza, hogy túlságosan messze esem tőle ahhoz, hogy megfegyelmezzem a pimaszságáért. Így vagy úgy, ez egyszer megfogott: kénytelen vagyok eltűrni a modorát, amíg ki nem szedtem belőle, amire szükségem van. Az utcán furcsa motoszkálás támad, én pedig jobbnak látom a kúria oldalsó bejáratának árnyas szélfogójába olvadni.
~ Talán máskor ~ horkanok fel fejben, meglepődve azon, hogy képes vagyok hanghordozásokban gondolkodni. ~ Ma este sietek. ~
~ Frederick Schäfer, az Eichenschild-i Nekromanta Tanács legújabb tagja jelenleg a Fekete Patkányok nevű bűnszövetkezetnél van. Holnapra vérdíj lesz a fején, ami annyit jelent hogy ő már egy halott ember. Fél Eichenschild rá vadászik, többek közt már 'mi' is. Az információ ezúttal ingyen volt, majd legközelebb tartsa észben a szívességet Atyám. Sok sikert a kereséshez. ~

Eichenschildi Nekromanta Tanács! Sejtettem, hogy ilyesmi lehet a háttérben, de a vérlázító hivatalosságuk így is felbőszít. Akármennyi kenőpénzt is fizetnek ezért Darion Kardenalnak, az lehetetlen, hogy valódi, hivatalos szervezetként elismertessék magukat; ez nem jelent mást, minthogy a belső ügyeiket kénytelenek törvényen kívül intézni.
Az Eichenschildi Nekromanta Tanács nem lehet más, csakis a bárónő saját, külön bejáratű bűnszervezete. Kíváncsi vagyok, összesen hány unciával számol az eichenschildi főintéző, amikor a korona gátlástalan tanácsnokának méri a főkönyvekből kifelejtődő aranyat.
Sötét egy ló az egész város, de arra álmomban sem gondoltam, hogy ennyire.
Hanem Schäfer kell nekem. Akkor is, ha a Pokolból érkezett.
~ Ha Schäferre már nem tart igényt a Nekromanta Tanács, úgy adják nekem ~ gondolok merész hangerővel(?) a semmibe. ~ Elpucolom a maradványait is, mintha csak egy kövér velőscsontot dobtak volna a földre. Tudja, hogy mondják: a véreb nem harap a kézbe, amely eteti. ~

~ Ha Schäferre már nem tart igényt a Nekromanta Tanács, úgy adják nekem. Elpucolom a maradványait is, mintha csak egy kövér velőscsontot dobtak volna a földre. Tudja, hogy mondják: a véreb nem harap a kézbe, amely eteti. ~
Ha ! Méghogy adják neked, mi ? Úgy tűnik nem fogta fel amit mondtam. A Tanács nem ismeri Schäfer tartózkodási helyét, és mindenben együttműködik a városőrséggel. Nem is tehetnek mást, és ha tippelnem kéne ellenükre sincs nagyon. Ők is legalább annyira akarják holtan látni Schäfert mint az Inkvizítor. Lényegében mindenki akarja a fickót.
~ Sin, hol vagytok ?
~ Északnak tartunk, rohamtempóban. Úgy tűnik a fickó meglógott, és mi elfogóparancsot kaptunk. Hakon tábornok mindenképp meg akarja szerezni ami a fickónál van.
Északnak fordultam, s próbáltam meglátni valamit a sötétben. Alig néhány másodpercig erőltettem a szemem, mire egy alak kapaszkodott fel a háztetők közül meredő kémények egyikére és felém intett. Ebből a távolságból szinte az is csoda hogy megláttam a sötétben. Mellette számos árnyék mozdult meg a sötétben. Valószínűleg az osztaga lehet az, de így merőben más a helyzet. Valami fontos dolog lehet nála, jóval fontosabb bármi másnál, főleg ha maga Hakon foglalkozik vele.
~ Azonnal indulok, Sin.
Visszafordulok az inkvizítor felé, elgondolkozva azon, hogy talán még egyszer gyümölcsöző lehetne a kapcsolatunk. Mint akkor, ott a mocsárban. Igaz ott valamelyest más volt a helyzet. Neki a fickó kell, nekem pedig ami nála van. Odaballagok a tető szélére, és egyenesen az inkvizítor szemeibe nézek. Egy pillanatra elidőzök az arcán, majd fejemmel biccentek a mellette lévő sikátor felé. Előhúzom a pipámat a zsebemből, s komótosan rágyújtok, mialatt a tető szélére ballagok.
~ Talán fel tudok ajánlani egy egyezséget, amely önnek is megfelelne, Tisztelendő Atyám. Ha megkapok minden tárgyat ami nála van, ön megkaphatja a fickót. Élve, természetesen...
Megállom a mosolyt, csak egykedvűen meredek magam elé. Balomba fogom a pipám, majd egy jólesőt szippantok belőle. A dohányom kellemes, bódító illata megnyugtat. Jól jön ahhoz amit tenni készülök. Egy lépés oldalra, s máris megindulok lefelé az alig egy méter széles sikátorfalon. A karmaim belevágódnak a falba, mélyen szántva azt a négy barázdát, ami alatt leérkezek. A csizmám a szintén a falon súrolódik, lassítva egészen az utolsó fél méterig...ahol elengedem magam. Ahogyan a földre esek, a térdeim fogják fel a súlyomat, meghajolok, szinte a földig. Innen egyenesedem fel, kihúzva magam a végsőkig, s kifújom a füstöt amely varázslatosan kezd kavarogni körülöttem. Szórakoztató és látványos, pont a két tulajdonság amelyet leginkább szeretek az apró kis trükkjeimben...

Hosszas várakozás következik: a démon nem válaszol, mégis érzem, hogy itt van még, a fejemre kapcsolódva.
Rám olyannyira nem jellemző türelemmel várok, csendben, villogó szemmel kilesve a kapualjból néha: az utcai mozgolódás egyelőre elült, de Eichenschild ismeretlen légköre legalább annyira csalóka, mint amennyire friss az újdonsága. Húsz évvel ezelőtt kifejezetten tetszett volna.
Most leginkább gyanakszom.

Magas árnyék jelenik meg végül a háztető szélén: a sziluett körül zizegő, bizonytalanul hullámzó körvonalak nem tartozhatnak máshoz, mint a rengeteg hajához, amely elszabadulva száll körülötte az éjféli levegőn. A tekintetünk találkozik: szabályos arcát alulról világítja meg a pipája öblében izzó zsarátnok. A szempár, amely nappali verőfényben ezüstpénz gyanánt ragyog, most olyan, akár két csepp fortyogó vörösréz.
~ Talán fel tudok ajánlani egy egyezséget, amely önnek is megfelelne, Tisztelendő Atyám. ~ hallom a hangját, különös módon közelebbről. ~ Ha megkapok minden tárgyat ami nála van, ön megkaphatja a fickót. Élve, természetesen... ~
Megmoccan, s én a takarásból előlépve, karba font kézzel várom, hogy letoppanjon mellém az utcára. Otthonosan, könnyedén mozog - szokva lehet a tetőszinten való közlekedéshez, s hogy fölegyenesedik előttem, újból ráébredek, mennyivel magasabb nálam.
De most nem ez a lényeg. Elfogja a tekintetem a felkavarodó sűrű, édes-fűszeres füstön át - fölszegett fejjel állom a pillantását, aztán előrelépek.
- Ám legyen. Akármit talál nála, viheti. A szavamat adom.

Elfogadta az ajánlatot. Ez egyben meglepő, és várható volt. Addig használom ki ezt a törékeny szövetséget, amíg lehet, bár inkább nevezném üzletnek. Aki velem üzletel, az vagy jól jár, vagy sehogy. Kezet nyújtani azért mégsem merek, nem hinném hogy kezet rázna velem. Már persze, pont ő. Tőle az is csoda, hogy nem nyársalt még fel.
- Az alku megköttetett. - szólal meg a mélységből Frya. Mozog a szám ám nem én beszélek. Hang jön a torkomon, ám nem az enyém. A lelkem sötétségéből szól, hangja rideg, és minden szavából a feneketlen éhsége sugárzik. Olyan akár egy fátyol ami elfedi a valóság és álom közötti határokat. Egyben szeretem, és egyben gyűlölöm. De a részem. Nem lehet ellene tenni. Még ha akarnák is...azt én akarnám...vagy Ő ?
Újra előhúzódnak a karmaim, amelyeket felvillantok előtte, egy csalóka mosoly és kacsintás keretében. Oldalra fordulok, és a házfalba kezdek karmolni. Egy térképet akarok összeállítani. Eljutni a helyszínhez még könnyű lesz. Beszivárogni oda...hát az rohadt nehéz lesz. Vele legalábbis. De legalább nem reverendában van. Ha az lenne rajta, még a végén megbélyegeznének hogy csuhásokkal parolázom.
- Itt vagyunk most. - szúrom bele a karomom a falba. - Innen kimegy az utcára, majd a városközpont felé fordul. Jobbkézfelől három utca lesz, a sikátorokat nem számolva. - a mutatóujjam végigszántja az útvonalat, míg a többivel ügyeskedve felrajzolom a környéket.  - A negyediknél betér, megy egyenesen addig, amíg nem jut el az első balra letérő utcába. Nem fogja tudni eltéveszteni, tele lesz prostituáltakkal. - oldalra nézek hogy figyel-e rám. - Egy kis térre fog érkezni, körös-körben ruhaüzletekkel. Nézelődjön ott, mintha vásárolni szeretne. Ott majd két kivezető utat fog látni. Az egyik jobbra, a másik balra fog vezetni. A bal oldalinál ketten fognak őrködni, nem fogja tudni eltéveszteni. - magyarázok tovább, megengedve egy apró vigyort magamnak amikor a eltűnést említem. - Annak az utcának a szélén talál egy üzletet, a cégéren az fog állni hogy ''A koboldok kincse''. Odabent keresse Fridát. Ha kérdi ki küldte, hivatkozzon a Hóhajúra. Ott várjon meg.
Ahogy befejeztem a mondanivalómat, hátat fordítok neki. Elég egyértelműen elmagyaráztam az útvonalat. Többet egyenlőre fölösleges tudnia. Visszahúzom a karmaimat, hátravetem a hajamat, és tisztelettudóan meghajolok. Hátrálni kezdek miközben végig a szemébe nézek. Remélem nem lesz ostoba és nem szúrja el az egészet.
- Egy utolsó jótanács. Bármivel is találkozik, csak menjen tovább. - szólalok fel utoljára, mielőtt eltűnnék az utca éjjeli forgatagában. A város nem alszik. Soha.

- Az alku megköttetett.
A csábdémon különös csengésű, szokatlan torokhangon szól: nem ismerem őt eléggé, hogy következtetéseket vonjak le, mégis úgy érzem, az egész mögött lappang valami más is. Valami, ami napvilágnál a legkevésbé sem nyűgözne le.
De kit érdekel? Már megegyeztem vele. És ami azt illeti, nem ő az első szövetségesem, akit legszívesebben egy kanál vízbe fojtanék.
Kényszerítem magam, hogy megjegyzés nélkül tűrjem az incselkedését, és szemrebbenés nélkül figyelem, ahogy karmait az értékes, csiszolt felületű gránitfalba vájja.
- Itt vagyunk most - fűzi hozzá. Némán figyelek.  - Innen kimegy az utcára, majd a városközpont felé fordul. Jobb kéz felől három utca lesz, a sikátorokat nem számolva.
Idáig rendben. De miből fogom tudni, melyik számít itt sikátornak és melyik utcának? Eichenschild sötét, tönkrecsorbult sarka ez itt: minden árnyék egyformán fekete... végül úgy döntök, majd menet közben feltalálom magam. Ahogy mindig.
- A negyediknél betér, megy egyenesen addig, amíg nem jut el az első balra letérő utcába. Nem fogja tudni eltéveszteni, tele lesz prostituáltakkal.
Rám pillant, mire csöndesen biccentek. Bár ez lenne a legnehezebben megemészthető dolog, amivel Willem nyomában találkozom! A démon visszafordul a falba vésett térképhez.
- Egy kis térre fog érkezni, körös-körben ruhaüzletekkel. Nézelődjön ott, mintha vásárolni szeretne. Két kivezető utat fog látni. Az egyik jobbra, a másik balra fog vezetni. A bal oldalinál ketten fognak őrködni, nem fogja tudni eltéveszteni. Annak az utcának a szélén talál egy üzletet, a cégéren az fog állni, hogy ''A koboldok kincse''. Odabent keresse Fridát. Ha kérdi, ki küldte, hivatkozzon a Hóhajúra. Ott várjon meg.
Te jó ég. Tekervényesebb útvonal nem volt? Ahogy hátat fordít, bizonytalanul pislantok a kőművesmunka friss sebeire, így azonban, hogy már a magyarázat végére értünk, az ábra csak összekuszált falfirkának tűnik. Jobbra, aztán balra, igaz? Aztán balra megint, a cégérhez. De minek ácsorogjak a téren?! Az utcáknak már akkor is ott kell lenniük, amikor odaérek. Vagy követni fog valaki?
Esetleg máris követnek?
Ahogy visszafordul, kifejezéstelen arccal biccentek. Hát hogyne, pofonegyszerű.
Valami sikátorokról is szó volt. Azokat nem kell számolni. Vagy csak az első hármat...?
A feladvány kibogozásából a férfi lágy hangja ránt ki.
- Egy utolsó jó tanács - teszi még hozzá, amire felszegem a fejem. - Bármivel is találkozik, csak menjen tovább.
Biccentek, s a gesztus most az egyszer csupa jelentéssel van tele.
Úgy lesz.

Kámforrá válik az éjszakában, mire egyet pisloghatnék: nincs tömeg, amelyben elvegyülhetett volna, mégis eltűnt szőrén-szálán. Alighanem együtt lélegzik a várossal. Fojtott sóhajjal vetek egy utolsó pillantást az értelmüket veszített karcokra, aztán a bal tenyerem lazán a kardgombomra nyugtatom.
Ideje indulni.
Gyanakvón lassú léptekkel óvakodom ki a kapualjból - valami disznós bűnözőket emlegetett a fickó, és bár annyira sem érdekelt a dolog, hogy a nevüket rendesen megjegyezzem, hirtelen ráébredek, hogy összefutni mégsem szeretnék velük. Különösen akkor, ha egynél több is akad belőlük egy helyen egyszerre.
Szerencsém van, az utca már-már valószínűtlenül üresen kong és, bár kissé habozva, viszonylag hamar eljutok a leágazásig, amelyet korábban emlegetett. Igaza volt - ennyi prostituáltat lehetetlen volna eltéveszteni. Az előző utcákban hírük sem volt. Hogy kerülnek mind ugyanoda?
Szórakozottan tolakszom át közöttük - az utcalány nem olyasfajta ember, aki udvariasan félrehúzódna, nehogy a vállunk összesúrlódjék -, ügyet sem vetve a búgó hangú invitálásukra: megfordul a fejemben, hogy talán jobb volna kilépni, de mielőtt valóban megtehetném, a házfalaknak hirtelenjében vége szakad s én a téren találom magam. Elég egyetlen pillantás, hogy tudjam, jó helyen járok, és bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, mégis mi jelentősége lehet a nézelődésnek, a kíváncsiságom erősebb minden másnál: egy pillanatig csodálom az ablakokba felaggatott szőrméket és az ezüstművesek apró finomságait
- soha nem láttam még ilyen szépen metszett szürke zafírt -
aztán felocsúdva kapom fel a fejem.
Ott ásít a kijárat. Méghozzá a két tébláboló férfival.
Érzem, ahogy a lábfejem egy kissé áthűl.
Jelszóról vagy efféléről korábban szó sem esett, úgyhogy határozottan lépek át a két silbakoló alak közt, egyenest a meredek falak közé szorult utcácskába: a sötétbe burkolózó alakok meg sem rezzennek, és újból felerősödik az a kellemetlen érzésem, hogy az egész város kivételes gonddal van összehangolva.
Halk csengettyűszó hallik, ahogy benyitok A Koboldok Kincsébe; odabent félhomály és valami különös, porlepte illat fogad. Sehol senki.
- Fräulein Frida...? - próbálkozom udvariasan, hátha előkerül, akihez jöttem. - A Hóhajú küldött. Azt mondta, idebent várjak rá.

Ohó. Ez annyira mókás. Valami érdekes történik végre a városban. Érdekes és...veszélyes. A tűzzel játszom, s lehet hogy megégetem magam. De nekem kell most ez. Valahogy felpöröget. A vérem csak úgy hullámzik. Ugyan szeretem a békés életem, mégis valami belső gondolat ösztökél a kalandok után. Néha belefér, nemigaz ?

Gond nélkül vágtam neki a rövidebb útnak. Egy sikátorba léptem, balról az elsőbe. A macskakővel kirakott út meglehetősen túláradt a kétes jellemű személyektől. Bűnözők, fejvadászok, zsoldosok cseverésztek egymással halkan, épp az aktuális munkájukat firtatva egymás között. Tervek, cselszövések, ötletek. Talán hasznos lenne belehallgatni.
Egy ajtó, két ajtó, három ajtó, négy ajtó. Állj. Ez lesz a jó hely. Könnyedén lököm be az amúgy is rozoga ajtót, s egykedvűen nézek a lefelé vezető lépcsőre. Lehajolok hogy beférjek a fejfa alatt, majd a sarkamon csúszok a lépcső aljáig. Egy pincekocsma ez, mi más is lehetne ? Közel sem mondható ritkaságnak a városban. Gyülevész, mocskos alakok gyűjtőhelye. Az ilyen rejtett zugok úgy vonzák az alvilág embereit akár a zsugori kalmárt a pénzes erszény.

- ...akkor pedig Katharine totál berágott. Pedig ha látta volna... - hallom a harsány beszélgetés egyik részletét odalentről. Bizonyára az egyik prostiról beszél. Az ilyen fajták nem is álmodhatnak családról.
- Aztán fogtam a fickót, és felkanyarintottam a vigyorát a füléig, képzelhetitek ! - nevetett egy másik hang. Talán rossz helyre jöttem. Ahogyan leérek megfagy a hangulat, legalább harminc  mogorva tekintet szegeződik rám. Egyetlen szót sem lehet hallani, csak a legyek zümmögnek zavartalanul. Az olajlámpák fénye gyéren világítja meg a teremben kavargó pipafüstöt, s én bátran lépek előre. A kiloccsant, olcsó sör és az izzadság bűze egy pillanatra émelygéssel tölt el. Egyenesen megyek előre, állva a gyilkos tekintetek ostromát, majd a pulthoz lépek.
- Egy tökleves lesz. - szólalok meg először, még mielőtt egy kés állna a hátamba. A csapos szúrósan néz rám a hatalmas szemöldöke alól, mintha csak itt helyben el szeretné vágni a torkomat. Nem is lepődök meg. Egy pillanatra végigmér, majd bólint. Az emberek újra rázendítenek a beszélgetésre, folyik tovább a harsány hahotázás és felvágós történetek mesélése. Mintha mi sem történt volna.
- Arra, hófehérke. - szólal meg, majd oldalra biccent, a pult mellett álló ajtó felé. Talán nem kéne bemennem. Elég jól ismerem a város ahhoz hogy még száz év után is féljek benne. Ha egyszer az ajtó egy csodás és szép terembe vezetett, lehet hogy másnapra már egy feneketlen mélység kapuját nyitja. Benyitok az ajtón, és pont azt találom amit vártam. Egy kis folyosó vezet a föld alatt, egy rövidebb út. Jobbra, balra kis szobácskák, benne csempészáruk tömkelege. Fegyverek, alkohol, drogok és olyan egyének, akiket jobb nem ismerni. Többségükben ember, de láthatni itt elfeket és sötét elfeket is, vámpír és démon is akad ha jobban körül merne nézni itt az ember. Kicsoda vagy micsoda az ember, az itt lényegtelen. Mennyi van az erszényedben, és milyen jól tudsz alkudozni. Itt csak ez számít.

Egykedvűen nyitom fel a csapóajtót. Gyors út volt, alig öt perc. Még van elég időm hogy átöltözzek. Kidugom a fejem hogy körbenézzek. Egy ruhákkal teli raktárban találom magam. Vajon mit vegyek fel hogy kellőképpen elérjem a kívánt hatást ? Semmiképpen sem olyat ami sokat takar. Felmászok a létrán, és a sarkammal visszarúgom a csapóajtót. Hangos csattanás visszhangzik a teremben, s valaki riadtan nyit be a raktárba. Pirospozsgás arcát, összefont, szőke haját, szürkéskék szemeit bárhonnan felismerném. Frida az.
- Ááá ön az, Hóhajú ? - kérdezte kissé megfáradtan, ám mosolyogva. - A szokásos ? - kérdezte, majd belépett a szobába. Egy fehér inget viselt, barna gatyát és zöld kötényt. Ahogyan egy eladó szokott.
- Most valami csinosabbat, ha lehet. - feleltem, majd megérintettem a homlokomat. Egy pillanat múlva már nőként díszelegtem. A ruhám megváltozott, a testem egészében más volt. Egy illúzió volt ugyan...de annak tökéletes. Sokat bolondoztam már ebben az alakban. Mindent a szemnek, semmit a kéznek szabály esetén tökéletesen működött. Mielőtt még bármit is tehettünk volna, az Inkvizítor hangját hallottam odakintről.
- Fräulein Frida...? - szólalt meg udvarias hangon. Azta. Sosem gondoltam volna hogy képes ilyenre. - A Hóhajú küldött. Azt mondta, idebent várjak rá. - folytatta. Mielőtt Frida válaszolhatott volna, egy pillanatra még egymásra néztünk.
- Ein moment, bitte ! Mindjárt ott vagyok ! - kiáltotta, majd sietve egy tőrt nyújtott felém. Ívelt penge, vékony és könnyű. Egyszerű fehér penge vörös színű díszítéssel, extra cicomák nélkül. Pont a stílusom. Egy egyszerű bőröv tartozott hozzá.
- Itt is vagyok, uram. - szólalt meg Frida. Riadtan felnéztem, de már csak az ajtó csapódását láttam. Derék lány ez. Kár hogy nem a férfiakra bukik. - Egy pillanatnyi türelmét kérem, ha volna szíves. Foglaljon helyet addig, ha pedig bármiben a szolgálatára lehetek, csak jelezze.
Nekiálltam felcsatolni a ruhám alá a pengét. Majd jól jön amikor szükségem lesz rá. Kissé nehéz művelet, főleg hogy ne lötyögjön. Majd nem fogok annyit ugrálni. Egy könnyed mozdulattal visszaigazítom a ruhám, hátravetem a hajam, és megfogom az ajtó kilincsét. Vajon az inkvizítor mit fog szólni ? Mindenesetre ez a legjobb választás, ha egy prostikkal és drogos nemesekkel teli helyre próbálunk bejutni. Kinyitottam az ajtót, majd kiléptem rajta.
- Itt is vagyok. - szólaltam meg nyájasan, vidáman mosolyogva. - Elnézést a megvárakoztatásért, kellett némi idő hogy elkészüljek...

Nem igazán tudtam, mire számítsak - kevesebbet mozgok az alvilágban, mint azt egy kívülálló sejtené, noha többet, mint ahogy azt az igazán naiv kívülállók sejtik. Ez a terep jobbára ismeretlen a számomra, különösen Eichenschildben: volt már dolgom hasonlóval, de ha valamit az én szakmámban hamar megtanul az ember, az az, hogy minden helyzet egyedi és egyedi megoldást is kíván.
Ha hajszálra egyformák, akkor is.

Nem kell soká várnom, fiatal, női hang harsan az üzlet hátulsó traktusából a köszöntésemre.
- Ein moment, bitte! Mindjárt ott vagyok! - szól, s én egy pillanatra meglepődöm, mennyire hétköznapian cseng az egész.
Amikor megjelenik, udvariasan mérem végig, egyáltalán nem időzve sokáig rajta a szememmel, pedig talán megtehetném, hisz egész csinos. Ennek azonban egyáltalán semmi helye nincs itt. Fräulein Frida alighanem több tolakodó fráterrel találkozik nap mint nap annál, hogy hiányoljon még egyet.
- Itt is vagyok, uram. Egy pillanatnyi türelmét kérem, ha volna szíves. Foglaljon helyet addig, ha pedig bármiben a szolgálatára lehetek, csak jelezze.
- Köszönöm - biccentek udvariasan, terebélyes, karmos lábú karosszéket választva a várakozásom helyéül. Sötétre lakkozott fája átmelegedett a bolt száraz, barátságos levegőjén, puha fekete bőrhuzata kellemesen olajgazdag, egyetlen repedés nélkül. Szerelem első látásra. Ha nem volnánk olyan messze az irodámtól, már meg is vettem volna.
- Itt is vagyok.
Nem ücsörgök túlságosan hosszan, és ezt valahol mélyen egy kissé bánom: lágy, andalítóan dallamos hangra kapom fel a fejem, s egy túlvilágian szép nő lép a helyiségbe, arcán habos tortára emlékeztető édességű kifejezéssel. Egyáltalán nem hasonlít arra a fajta asszonyra, amelyet én találok vonzónak, mégis érzem, hogy van benne valami mélyen gyökerező szépség, amelyre senki nem lehet vak.
Ahogy érzem a démoni kisugárzását is.
- Elnézést a megvárakoztatásért, kellett némi idő, hogy elkészüljek.
Termete és a haja színe nem hagy kétséget afelől, hogy csakis az ezüstszemű csábdémon lehet az, valami más formában. Akaratlanul is eszembe ötlik a zafírköves udvari mágus vékony alakja a Holtmezőn, ahogy egyetlen csettintésre Károllyá változik.
Hányan lehetnek még, akik idegen bőrben járják a kontinenst?
Szemrebbenés nélkül emelkedem fel a székből.
- Csak most érkeztem - hárítok udvariasan, mintha csak bálba mennénk. - Készen van, Hóhajú? Ne várassuk Schäfert.

Egyetértően bólintottam, ám felemelve a kezem jeleztem hogy még nincs itt az idő. Még előtte jobb lenne ismertetni vele a dolgokat, ahelyett hogy nekifutnánk az ismeretlennek. Amennyit hallottam róla, talán jobb volna ha bekötném a szemét és betömném a fülét. Nem erkölccsősznek való hely az. Én pedig pont egy ilyennel próbálok bejutni oda. Kisétálok a pult mögül, kecses csípőringatással és finom mozdulatokkal egy pillanat alatt átvedlve tökéletes női hasonmássá. Kissé összekócolom a hajam, majd kissé lejjebbvonom a vállamról a ruhám.

- Egy pillant még. Frida ! - tapsolok kettőt, pontosan ahogyan a fenhéjázó nemesek szoktak. Tekintetem mosolyogva mélyed az inkvizítoréba, s még akkor sem nézek el amikor Frida rámnéz. - Ruhát !
Elővillannak a karmaim, fehér és tükörsima pengék. Szépek, és halálosak. Ám ezúttal inkább a szépséget szolgálják. A bal kezem mellől egy kis ecsetet húzok elő, mialatt a karmokat fordítgatom hogy pontosan a saját arcomra lássak. Kipöccintek egy hajszálat az arcomból, ujjaimmal finoman megigazítom a szempilláimat, amelyekkel ártatlanul a másikra rebegek.

- Schäfer a Fekete Patkányok kezei között van. Üzletet kötött velük hogy kijusson a városból. A kikötőn keresztül próbálják majd kijuttatni. - szólalok meg miközben elkényelmesedem, és keresztbe rakom a lábaim. - A legutóbbi információim szerint egy hatalmas bordélyházban látták, úgy egy utcányira tőlünk. Az már a patkányok territóriuma. Ha szerencsések vagyunk, akkor még mindig ott van...ha nem...ezer helyen lehet.

Hirtelen csapódott az ajtó, Frida kezdett előpakolni a legdrágább ruháival. Ugyan nem egy királyi kategória, de mégis remek álcául szolgálnak majd arra amire kell. Egy öreg kéjencet kell faragnunk az inkvizítorból. Akkor gond nélkül elslisszanhatunk az őrök éber pillantásai elől. Én majd adom a prostit, ő pedig a szórakozni vágyó, gazdag nemest. Remek móka lesz, hacsak nem dönt úgy a felénél, hogy porig égeti az épületet a várossal egyetemben. Amit majd ott fog látni...az alapján teljesen érthető volna az álláspontja.

- Maga egy szórakozni vágyó, duhaj nemes lesz. Én pedig egy éjjeli pillangó, akinek minden vágya hogy szórakoztassa önt. - engedek meg egy kacér kacsintást az inkvizítor felé. - Ez lesz az álcánk, hacsak időközben nem adott amnesztiát Schafernek. Az ajtóban két őr fog állni, állig felfegyverezve. A tetőn még négy. Odabent úgy hússzal számolok, plusz azok akik Schäfer személyes testőreiként szolgálnak. Valószínűleg a kardját megtarthatja...senki sem hiszi egy nemesről hogy valóban vívni tudna. - bökök az oldalán lógó pengére - Ez előnyünkre válhat. Viszont minden más fölöslegnek vagy mennie kell, vagy bújnia. Ezek nem holmi banditáknak állt parasztok, vigyáznunk kell mennyit mutatunk meg magunkból.

Nagyot sóhajtok, majd Frida szorgos munkával kipakolt ruhatárára pillantok. Hagyom hogy ő válasszon. Azt hiszem, ő jobban tudja mi kell neki. Én addig is nekiindulok az ajtónak, kecses, finom léptekkel. Amíg nem vagyok a közelében, talán ő is átgondolhatja a dolgok menetét. Talán lesz egy terve. Talán nem. Az ajtó nyikorgása, és a csengő hangja szinte kiránt az utcára. Nagyot szívok a friss levegőből, s csendesen bámulom az éjszakát. Voltaképp nincs is szükségem rá. Mégis megteszem. Játék ? Szeszély ? Ostobaság ? Nem tudom az okát, talán nem is kell.

~ Sin, hol vagytok ?
~ Két háznyira a bordélytól. Egy fél órán belül támadunk, célpontunk Schäfer. Bent vagy már ?
~ Adjatok tíz percet. Utána jelzem mikor jöhettek, de legyetek óvatosak. Lehet hogy az a fickó bekavar.
~ Az már a te bajod. Mi jövünk.

Elégedetten sóhajtottam egy nagyot. Kezdődik. Ő a fickót akarja, mi azt ami nála van. Mindenki nyer. Csak Schäfer nem. Ő örök vesztes maradt. Bár ami inkább aggaszt, az az, hogy mégis hogyan kerülhetett a tanácsba. Nem lehetett egy egyszerű valaki, ha sikerül oda bejutnia. Furcsa. Talán több van a fickóban, mint amennyit sejtünk...

Felemeli a kezét, hogy megállítson: ez olyan pimasz, fennhéjázó szokás, amelyet mélységesen gyűlölök, most - a végeredmény érdekében - azonban eltekintek attól, hogy összeakaszkodjam vele rajt. Már az elején is sejtettem, hogy sok olyan dolgot kell majd eltűrnöm mellette, amelyet rendesen nem tennék, és ez a pillanat nemes egyszerűséggel engem igazol.
Miért kell, hogy mindig igazam legyen?

- Egy pillanat még. Frida! - rám mosolyog, miközben visszataszító, felkapaszkodott gesztussal előszólítja a fiatalasszonyt valahonnét. Lefogadom, hogy ha volnának emberei, azoknak is csettintene, ahogyan a kutyáknak szokás. Valódi urat még nem láttam így viselkedni. - Ruhát!
Tollászkodni kezd gőgösen, én pedig szenvtelenül figyelem, ahogy saját magát csábítgatja. Alighanem igazán elemében érzi magát ilyenkor. Egy pillanatig átfut a fejemen, hogy ha nem zavarnám benne, magához nyúlna.
- Schäfer a Fekete Patkányok kezei között van - fog hozzá ehelyett felemás tárgyilagossággal. - Üzletet kötött velük, hogy kijusson a városból. A kikötőn keresztül próbálják majd kijuttatni. A legutóbbi információim szerint egy hatalmas bordélyházban látták, úgy egy utcányira tőlünk. Az már a Patkányok territóriuma. Ha szerencsések vagyunk, akkor még mindig ott van. Ha nem.. ezer helyen lehet.

Felvonom a szemöldököm: döbbenetesen jól értesült a démon, de már talán meg sem kellene ütköznöm ezen. Nincs más tanulság, amelyet a helyzetből levonhatnék, csak hogy Eichenschildet okosabb lesz elkerülni a jövőben. Közben megérkezik a helyiség tulajdonosa is, ruhákkal megrakodva: ameddig zavartalanul előpakol, a fülemet hegyezve figyelem a portékáját.
- Maga egy szórakozni vágyó, duhaj nemes lesz - vezeti fel tervét a vendéglátóm, különösebb szünet nélkül tovább próbálgatva a csáberejét. - Én pedig egy éjjeli pillangó, akinek minden vágya, hogy szórakoztassa önt. Ez lesz az álcánk, hacsak időközben nem adott amnesztiát Schafernek. Az ajtóban két őr fog állni, állig felfegyverezve. A tetőn még négy. Odabent úgy hússzal számolok, plusz azok, akik Schäfer személyes testőreiként szolgálnak. Valószínűleg a kardját megtarthatja... senki sem hiszi egy nemesről, hogy valóban vívni tudna. Ez előnyünkre válhat. Viszont minden más fölöslegnek vagy mennie kell, vagy bújnia. Ezek nem holmi banditáknak állt parasztok, vigyáznunk kell, mennyit mutatunk meg magunkból.
Harminc ember egy ványadt nekromanta miatt! Egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy megéri a dolog, hanem ha már idáig eljöttem, semmi értelme visszafordulni. Derű lopózik az arcomra, ahogy a vívást emlegeti: mégis minek néz engem, hogy egy szál kardot előnynek tekint? Ha valóban ennyien vannak a bordélyban, akkor a kard pontosan annyit számít, amennyit ezek a Patkányok gondolnak róla.
Semmit az égvilágon.

Magamra hagy, én pedig Fridával mit sem törődve hámozom le magamról a ruháimat: csipkegalléros fehér inget húzok bársonyhímzett, rövid kabáttal, térdnél összegombolt bő nadrágot és ráncolt szárú magas, puha csizmát; rövid, sötét színű köpeny jár mellé meg egy tollas, kerek kalap. A kard magában is elég díszes, az megjárja; nem telik bele tizenöt perc, a démon mellé lépek, mintha mindennap így járnék az utcán.
- Még valami?

- Jóságos ruhatervezőm... - szólalok meg teljesen ámulva - ...meg se tudnám mondani hogy maga a Boszorkánypöröly... - nevetem el magam. Belegondolva egy pillanatra, azt hiszem én vagyok a legőrültebb démon a városban. Norven Kather, a név amely hamar ismert lett az északi szörnyetegek egyikeként. Noha nem volt olyan véreskezű mészáros mint egynéhány korábbi inkvizítor, mégis egészen félelmetes érzés a közelemben tudni. Mégsem félek tőle, valahogy jobban tudok rá úgy tekinteni mint egy bolondos ismerőst. Nem hiszem hogy élvezetét lelné a folyamatos démon-öldöklésben, bizonyára tart szünetet is valamikor. Talán.

- Kérem kövessen... - indulok meg előre, az zsákutca végén látható nagy boltíves ajtó felé. Egy apró, kristályos üvegcsét varázsolok elő ruhám ujjából és a másik felé nyújtom - Szeretné megkóstolni a házi készítésű eperpálinkánkat ? Úgy sejtem hogy nem hivatalos ügyben jött, így semmi akadálya ha jól gondolom. Hacsak nincs böjtjük vagy micsodájuk...

Néhány pillantással felmérem az előttünk kibontakozó terepet. A boltíves ajtó jobb oldalát egy páncélos őr vigyázta, aki jókedvűen beszélgetett az iszogató társával. Az utca vége összeszűkülve néhány lépcsőfok után érte el az utca végét lezáró nagy, boltíves ajtót. Ennek a jobb oldalán egy nehézpáncélt viselő, karddal és pajzsal őrködő fickó álldogált és beszélgetett a társával, aki egy nagy söröskorsót csókolgatott bőszen. Az emberek megtöltötték az utcát, a külváros éjszakai élete megindult. Az előttünk álló épületben sokszor megfordultam már, ám hírnevével ellentétben pusztán munka szempontjából. A Kebelbarát nevezetű hely a város legzüllöttebb helyeihez tartozik mióta a Fekete Patkányok futtatják a helyet, immáron vagy hét évtizede. Bár számos területi háború célpontja volt, mégis mindig megtartotta magát egyenlő rangban a Vörös Lepellel, még a hatalmas előnye, a belvárosi elhelyezkedése ellenében is.

- Meg se tudnám mondani hogy maga a Boszorkánypöröly...
Meglepettsége tőlem szokatlan, semleges pillantást érdemel ki.
- Reméljük, ők sem.

Csendben zárkózom fel melléje a sötét utcán: minél előbb átesünk ezen az egészen, annál jobb. A léptei halkak, ahogyan az enyémek is, noha a hosszú lábaival kissé sietősen tudom csak tartani a lépést. Magamban mulatva mérem végig - ha az adventi vásáron kellene átvágni a nyomában, akkor sem téveszthetném szem elől. Féllábnyival nagyobb nálam: mellette sétálni olyan, mintha egy megelevenedett harangtornyot kísérgetnék. Figyelem, ahogy előhúzza a fiolát, de csak a fejemet rázom a kínálásra.
- Nem iszom.
Ez természetesen nincs így, mégsincs kedvem hosszas magyarázatokba bonyolódni: a pálinka olyasmi, amely, ha személyes szemszögből nézzük, soha nem volt képes elnyerni a tetszésem.
Ahogy a démonok sem.

A különös ajtó őrei isznak és beszélgetnek szolgálatban, ami ékesen bizonyítja, hogy ez a város merőben más, mint az összes többi, ahol valaha jártam. Közönyt erőltetek a vonásaimra, pedig biztos vagyok benne, hogy az efféléért minden felettesnél súlyos elmarasztalás járna - hozzájuk azonban semmi közöm.
Sőt.
Minél fegyelmezetlenebbek, annál több esélyem van egy darabban kijutni innét.

Az inkvizítor egykedvűen utasította el az italt. Valószínűleg vagy mérget sejthetett a dologban, vagy csak tisztán akart gondolkodni. Vagy egészen egyszerűen túl szánalmasnak érezte a tényt hogy egy démon kínálja itallal. Igaz, már az is lehetetlen dolognak tűnt hogy megtűrt engem...vagy csak engem tartogat a végére. Bár próbáltam lazának és könnyednek tűnni, ujjaim készen álltak arra hogy bármelyik pillanatban karomokként mélyedjenek bele bárkibe, aki veszélyt jelent rám. Már elég sok évet lehúztam a városból, mégsem tudok itt egy pillanatra sem óvatlan lenni...nincs még egy lakosa ennek a városnak, aki ne tapasztalta volna jobban a város szeszélyességét. Orgyilkosok, torokmetszők, tolvajok, rablók, kötekedő részegek, vagy akár modortalan városőrök is keresztezhetik az ember útját. Mi pedig éppen egy patkányodúba igyekszünk besétálni, amely már kintről szaglik a bűntől.
- ...szóva' megyünk, oszt összebasz'uk a képét. Még hogy...hic...így visszapofázzon nekünk... - csíptem el az iszogató férfi szavait, akinek szavajárása és viselkedése tökéletesen leírta Eichenschild alja népének jellemzőit. Fegyelmezettsége még csak meg sem közelítette a társáét, szabadon locsogott-fecsegett, nagyokat hadonászva mutogatott és folyamatosan itta a sörét, amelyet a háta mögötti kis hordóból töltött újra. Noha a patkányok egy fegyelmezetlen népség volt, az őrségben ivás meglehetősen kirívó esetnek számított. Valaminek történnie kellett hogy így ünnepelnek. Erős rosszallás fogott el amiatt amit odabent találhatunk.
- Helló fiúkák... - léptem előre, a legcsábítóbb mosolyt varázsolva az arcomra. Emlékeim között jelszavak és nevek után kutattam, még ha hazugsággal is, de be kellett jutnom oda. - ...én és a cukipofa barátom úgy hallottuk hogy a város többi része semmi ahhoz képest ami odabent van... - dőltem előre, megvillantva a fedetlen kebleimet. Bár csak illúziók voltak, tökéletes eszközei a szajhává való avanzsálódásomnak. Bár a termetem miatt ugyan aligha nézhettem ki aranyosnak, de a városban gyűlt össze a világ legperverzebb és legmocskosabb vágyakkal rendelkező népsége...itt mindent lehet kapni mindenki számára...már ha van elég pénzed és elég romlott vagy a legelszáltabb vágyaid kimutatásához.
- Oszt kitől hallottad ezt, szépségem ? - kérdezett vissza a fickó, sörtől bűzlő, foghíjas vigyorát villantva rám, amelytől kis híján felforgott a gyomrom. Szinte láttam az arcán, ahogyan levetkőztet a szemeivel, és fel voltam készülve rá, hogy pillanatokon belül ajánlatot tesz nekem egy kis afférra valamelyik sikátorban. - Tán' valaki akit mi is ismerünk ?
- Az én kis drágicám, Jaruut mondta. - csicseregtem kedvesen, majd az ajtóhoz léptem. - Átengednek a jóurak ?
- Két dolog. - szólalt meg a nyakig páncélos fickó, meglehetősen szigorúan végigmérve engem és az inkvizítort is. - Balhézol cica, és kivágjuk a segged. Az öregre szintúgy ez vonatkozik. Ezen felül most nincs bejárás a felső emeletre, ott privát vendégünk van, kerüld el a helyet.
- Úgy lesz, macikám. - kacsintottam a férfira, majd az inkvizítorra néztem. - Kezdődhet a beígért szórakozás, jóuram ? - húztam mosolyra a szám, majd belöktem magam mögött az ajtót, magam is belépve, hogy helyet adjak a másiknak.

(kép)

Egyre kevésbé tetszik Eichenschild.
Nincs még egy város, ahol egyetlen rokonszenves lélek se jött volna szembe: még Hellenburgban is inkább otthon érezném magam, mint itt. Némi munkába kerül elfojtanom a képemre kívánkozó fintort, amely egyfelől a démon kényelmetlen kisugárzásának, részben minden egyébnek szól, amelyet eddig a településből észleltem.
Rájuk kellene gyújtani.

Szenvtelenül várakozom végig a csábdémon és a két bolond társalgását: valahol mélyen egyre csak az motoszkál bennem, jobb volna hátat fordítani az egész majomparádénak, mielőtt beljebb jutunk. Valamiféle különös, nem-vagyok-jó-helyen érzés kerít hatalmába, mitha csak egy farsangi utcajelenetet felelevenítő vándorszínész csizmájában ébredtem volna: a szavaknak, amelyeket egymás közt használnak részegségtől kásás hangon, túlnyomó részét életemben először hallom.
A helyi argó dús kincsesládájába nyerhetek épp betekintést.
Vagy csak különösen torz az akcentusuk.
Ez azonban azt jelenti, hogy az én élére vasalt, szabatos északi németem legalább ilyen fülsértő az ittenieknek. Jobb, ha befogom a szám, amikor csak lehet.

- Hogyne - jegyzem meg könnyedén azért, szorosan a démon nyomában lépve át a küszöböt.
Kell néhány másodperc, hogy a szemem hozzászokjon a szokatlanul élénk belső fényviszonyokhoz.
- És most?

A démon felvette a prostituáltak csábos és vágyakozó mosolyát, és megengedett magának egy óvatos pislantást hogy felmérje a terepet. Nagyon jól hozzászokott már ahhoz a tényhez, hogy a város úgy gyűjtötte össze Veronia legveszélyesebb fenegyerekeit, mint az esti lámpafény a pillangókat. Jelen pillanatban is legalább fél tucatot ismert fel azok közül, akiknek vérdíjából egy kissebb telket lehett venni.
- Jer' uraság, megmutatom a legszebbet amit láthatsz... - kacagott fel pajkosan, de a hangja szinte teljesen eltűnt az helységen uralkodó hangzavarban.
~ Csak kövessen és maradjon a szerepénél, Atyám.
A sarokban néhány teljesen kipirosodott arcú zenész húzta a nótát, de a démon nem tévesztette meg a köztük üldögélő félkezű, sebhelyekkel teleaggatott furulyázó tünde. Félkezű Gilroy hihetetlenül gyors és ügyes kardforgató volt, tehetségéhez képest meglehetősen olcsó árakkal. Egyszer még azt is hallotta, hogy harminc váltóért koncolt fel három embert, ahogyan állítólag a saját nevelőanyja torkát is elvágta...a közel négyezer váltós vérdíjjal rendelkező ex-őrző viszont továbbra is halálnyugodtan fújta a furulyát. Bár nem mutatta, de szinte biztos volt benne hogy a tünde észrevette az érkezésüket, és Yrsil csendesen fohászkodott magában azért, hogy ne találjon bennük semmi kivetnivalót...
A mellettük lévő asztalon egy meglehetősen alulöltözött sötét tünde lány táncolt vagy féltucat nyakig páncélban üldögélő, harsányan kurjongató zsoldosnak. Az egyikük még ülve is egy fejjel fölétornyosult a többieknek, hosszú barna szakálla, bal szemét fedő kötése, és a páncéljának sárga-fekete színe félreérthetetlenül árulkodott a kilétéről. Ő volt a méltán híres Őrjöngő Björk, vagy más nevén Vérgőzös Björk, de nevezték Kalapácsfejnek is. A harcot szomjazó férfi már számos csatát megjárt, bár a Holt mezei csatában szerzett sebesülése után hosszú időre kivonta a forgalomból. Az asztal szélének támasztott kétkezes pörölyének feje közel akkora volt mint egy kissebb gyermek, és a férfi úgy forgatta a harcban, mintha csak pehelysúlyú faág lett volna. Félelmetes látvány volt az italtól kipirult arcára kiült vad vigyor, hiszen pontosan olyannak tűnt számára mint a vihar érkezését jelző távoli villámlás.
- Erre, erre ! - lépett előre könnyedén, szinte táncoló léptekkel, majd megpördült a sarka körül, mintha csak örülne valaminek. Szélesen riszálta a csípőjét, megszédítve néhány ittas tekintetet amelyek előtt elhaladt. Szinte két kézzel kapaszkodott a reménybe, hogy az inkvizítor jól fogja adni a zülleni vágyó nemesembert. Nagyon jól tudta hogy immáron nem a tűzzel játszik...magára gyújtott egy máglyát, abban a hitben hogy nem fogja megégetni. Ebben a pillanatban már meg is bánta hogy ezt tette. Az egyik asztalnál felharsanó otromba női röhögés szinte a vért is megfagyasztotta benne.
Brünhild, a sárkányivadék alig két asztalnyira üldögélt egy férfi fejét szorongatva. A nő vaskos izami közé szorult fickó arcán kidagadtak az erek és bármennyire is próbált megszabadulni a fogságból, a nő karjaiból szinte egy centit sem mozdult ki. A 'kedves hölgy' fején volt mindőjük közül a legmagasabb vérdíj, és ő is volt a legerőszakosabb minden jelenlévő közül. Elég volt egy csúnya nézés, egy nem elegendően kedves szó, és máris ütött. A toronypajzsa feldőlve hevert a földön, buzogánya pedig az asztal közepén hevert, mintegy figyelmeztető jelként mindazok számára, akik közeledni próbáltak hozzá. A démon félrehúzta a tekintetét és nagy kerülővel lépett a pulthoz.
- Édesem... - könyökölt rá a bárpultra, teljesen előrehajolva az öreg pincérnek, hogy kibuggyanjanak az illúziója által létrehozott mellei. - ...hátramehetünk egy kicsikét ?
- Öt az öthöz. - válaszolta a szakállas, poharat törölgető pincér, miközben próbált nem kitágult szemekkel elmélyülni a feszes domborulatok látványában.
- Jaj, drágaságom annyiból nem élünk meg. - sopánkodott a démon - Kettő a nyolchoz, és egy féláras menetet ? - válaszolta a démon, tudva hogy ha nem alkudozik, feltűnhet. A csapos nagyot nyelt majd félrenézett. Némi gondkodás után mohón mérte végig Yrsilt, aki hátralépett és felhúzta a ruhájának szegletetét egészen a térdig.
- Kivételt teszek veled, drágica. Csak aztán tartsd a szavad. - válaszolta, majd intett az ajtó mellett álló nyakigpáncél fickónak, aki félrehúzódva engedett szabad utat a hátsó szobák rejtekébe.
- Kezdődhet a móka ? - szólt hátra az inkvizítornak, és szemérmetlenül felhúzta a ruháját, egészen a combja legfelsőbb részéig, majd száját csókra csücsörítve cuppantott egy nagyot. Hátát az ajtónak vetette, és bedöntötte. - Ígérem hogy kedvére való lesz, nagyságos úr...

Jártam már jó néhány szakadt lebujban és annak ellenére, hogy sohasem kívánkoztam vissza egyikbe sem, a késdobáló, ahová a démon hozott, tökéletesen illik a sorba.
Némán, fegyelmezett arccal hordozom végig a tekintetem a helyiséget benépesítő söpredéken: rossz hírem ellenére lefogadnám, hogy a jelenlévő gazemberek mellett rózsás arcú, bájos iskolásfiúnak számítok. Már-már olyan az egész, mint azokban a kóbor lovagokról szóló óvilági történetekben, amelyeket a dajkám és néha az anyánk mesélt gyerekkoromban az ágyam szélén ülve.
Ha egész egyszerűen rácsokat tennénk most azonnal az ablakokra és zárat az ajtókra, biztos, hogy egy-kettőnél több ártatlan nem esne csapdába semmi esetre sem.
De leginkább egy sem.

Közömbös arccal követem a démont, mint aki igyekszik megőrizni a tiszteletreméltóság álcáját: a legmagasabb rangú emberek mind kínosan ügyelnek a hírnevükre, akkor is, ha egyébként egész Veronia visszhangzik a sikamlós ügyeikről szóló pletykáktól.
Szenvtelenül hallgatom, ahogy a csapossal kokettál és ez igen nagy önuralmamba kerül: legszívesebben a szememet forgatnám, ahogy a fickó nyeldekelni kezd, mint a kutyák, ha az ember az asztal mellett csontot kínál nekik, de elég magasra tartja, hogy még ne érhessék el a földről. Várom, hogy a szája sarkából vastag, fehér fonálban lenyúljon a melléig a nyála.
Vajon csaholni is fog?
Engedelmesen a lábát nézem, ahogy belefog az előadásba, közben mégis ott kavarog a fejemben, hogy a csaposnak valódi majomnak kell lennie: ha egyetlen ember is ismerne itt, a színjáték a legkevésbé sem válna be. Milyen mások azok a nők, akik képesek azzal is feltüzelni, ha a kulcscsontjuk szeglete felett megvonaglik egy ín...
A gondolatra öntudatlanul csatlakozom a megvetett csaposhoz: nyelnem kell.
- Ígérem, hogy kedvére való lesz, nagyságos úr...
Fújok egyet ingerülten. Nem álmodozni vagyok itt.
- Ajánlom is.
Követem.

Nos, végül megrekedt a küldetés, de lezárom. 50 tp és 1000 váltó a jutalom mindkét félnek.