[Magánjáték] Hó és Sár

Mind ismerjük a történetet: a jó győz, a gonosz megjárja, az én erszényem pedig hízik, mint gyesznó a makkoltatás közben. Feltéve, ha jó helyre viszi a kanász, de úgy gondolom, hogy erszényemnek jó kanásza vagyok, ha nem is feltétlenül a legbölcsebbike: ahogy meghízik egy cseppet, azonnal le is vágom a szalonnájáért, s nem sok időt adok neki, hogy talán tovább kövéredjék. De minek is? A teli erszény se ér sokat, ha az ember hasa üresebb, mint egy földesúr feje.  

Megrántottam még egy picit a kezemben a keresztet, amitől a herceg táncot járt a holt sárkány körül. Arcomon széles mosoly szalad végig, hiszen én voltam az egyetlen, aki igazán tudta, hogy mennyire is holt volt bizony az a sárkány... És nem a báb végzett vele, hanem valami utcakölyök. Vagy csak elvitte az idő. Szokott olyat.
– Kimúlt hát a sárkány, nincsen többé léte, hercegnek pedig, kijár nyereménye. Fele királysága, s mellé lánya keze, fájt is hát ettől, a kisherceg feje. – a bábbal megvakartattam a fejét, mint aki nagy gondolkozóba esett. – Egy királyság éppen, akár meg is teszi, de a lánynak keze, fenét se érdekli. Van már neki kettő, minek még egy másik, adja inkább keblét, inkább azzal játszik!
Elégedetten vigyorodtam el, ahogy figyeltem, hogy egy hiányos fogsorú paraszt köpködve hahotázott, majd keblet imitálva kezdte csöcsörészni magát. Óh, mire is mentem volna az ilyen jó népek nélkül? Nem, tényleg. Örömmel töltött el, hogy valaki értékelte a játékom. 
– Üdvöz legyetek ti ismét, nagyérdemű népek: okosak, ügyesek, s persze mind szépek! Vége mesémnek, sokat nem is kérek. Szegénytől kacajt, pórtól vidám képet... Gazdagtól váltót, sört-bort, bármi étket!– meghajoltam, s vele meghajolt a herceg is, meg a sárkány is. A hercegnő, s a király most nem, de őket felakasztottam a kocsma istállójának falára. Furcsa lett volna, ha maguktól mozognak. –Megtelik ám szívem, a sok szép kacajtól, de a gyomrom sajnos, kongva tovább harcol. Ezért, ha nevettél, jutalmazd meg énem, ígérem, ha tehetem, pár hold, s visszatérek.
Csengés, csiligenlés. Ezt szerettem én, így meghajolva is hallottam, hogy jó pénzt hozott ez a mai móka a konyhára. Az igazat megvallva nem igazán érdemelhettem meg, hiszen az egyik leggyakrabban játszott sárkányos herceges történetet meséltem el (a déliek természetesen nem Szent György szerepel benne!), szinte rutinból. Csak annyit változtattam, hogy mivel zömében nem gyermekek voltak ma itt, kissé disznóra fogtam a dolgot, s hagytam, hogy az egyszerű ember is szórakozzon. Akárhogy forgattam is a szót, a bábjátékom nem a magasművészetek egyike volt, jól kellett megcéloznom a közönséget. Ide pedig csöcsök és fingos sárkányok kellettek, nem hős szerelmesek. 

Az embernek locsolnia kell a zöldséget, mert kellő víz nélkül megbetegszik, elhervad, majd végül meghal. A művész lelke is ilyen, hiszen ha nem kap elég nedűt, bizony ő maga is hajlamos a hervadásra, s legrosszabb esetben még a halálra is! Mert mi az élet egy kis bor nélkül? Kétségtelen, hogy halál, sőt, rosszabb! 

Nem voltam szomjas, közel sem. Fejemben legalább annyira lötyögött a nedű, mint ahogy a gyomromban. A kocsma izzadtságtól, s zsíros sültektől súlyos szaga teljesen megbolondított, s pont az erszényemben matattam, hogy egy korsó jó savanyú bort kérjek (istenkém, mit gondoltam? Most még egy korsó bor?). Szemem többször megragadt az asztalok között szaladgáló kocsmároslányon, s ismét akartam tőle valamit kérni. Bort, igen. Meg valami mást is. 

Ahogy elszaladt mellettem, az asztalra tehénkedtem, s pont emeltem volna a kezem, de mire megszólaltam, már itt sem volt. Felsóhajtottam, s hallgattam egy picit a dalnokot, aki a kályhazugban játszott hevesen, de legalább jó szarul is. Nem kellett hozzá sok fül (fél is elég lett volna), hogy megmondja az ember, hogy hamis volt, mint a kivert kutya vonyítás... De legalább a ritmust jól tudta tartani, s felismertem, hogy a rongyosra táncolt cipőkről dalolt. Lloyd is sokat énekelte ezt régen, ezért ismertem a délvidéki, s a tünde dallamot is hozzá. Komám szerint a tünde volt az eredeti, de én úgy éreztem, hogy az emberek írhatták. A tündék nem tudtak úgy mulatni, mint egy ember. Senki sem tud úgy mulatni. 

Nagyot böfögtem a sűrű, füstös barna sörtől, s felemeltem a fejem az asztaltól, majd biccentettem a nőnek.
– Egy gorzsó ssavanyú vereset, aranyom. – majd elvigyorodtam, s félárbócos tekintetemmel a nő nyugtató, barna szemeit figyeltem. – Meg valami jó édeset mellé.
– Édeset? Talán valami lekvár akad az atyám konyháján, de biztos megy az a borhoz? – mosolyodott el a nő.
Mit találtam olyan vonzónak benne vajon? Butácska, kedves arca volt, s habár nem volt kövérke véletlenül sem, azért jó vaskos kezei voltak, olyanok, amiket nem a kapa edzett meg, hanem az iccék. Barna szemei alatt szeplők hevertek lustán, mintha csak egy piktor csapta volna la festékkel. Vonásai lágyak voltak, de még így ittasan is inkább csak jóindulatúak, mint szépek. Emlékeztetett valakire, akibe végletekig bele voltam pistulva évekig. Mi tetszett hát a legjobban ebben a nőben? Talán az, hogy meg voltam részegedve, mint egy kutya, akinek egy egész leveses csontot vetnek oda.
– Annnnnál valami édesebbet, valami olyat, amihezz képest a méz is éretlen almának hat. – nagyon igyekeztem érthetően beszélni, de sajnos a nyelvem nem tudott utolérni, akárhogy is próbálkoztam. – Egy csókot a kocsma legszebb virágszálától, tőled.
A nő méregetett egy kicsit, majd elnevette magát. Nem volt ebben a nevetésben semmi furcsa, vagy a megszokottnál gúnyosabb: meg se lepődtem, de valahogy mégis borzalmasan esett ez, hiszen legalább ittasan elhittem magamról, hogy igent is mondhatna.
– Hozom a bort. – vágta végül mosolyogva rá, s el is indult, menekülve a helyzet kellemetlensége elől.
Ismét az asztalra tehénkedtem, s nagyot fújtattam. Éreztem, ahogy a vöröslő orrom egyre forróbb és forróbb lesz. Szégyen? Düh? Csalódottság, keseredettség? Részben. Leginkább a sok sör és bor, az mindennél jobban pirít. De mérges is voltam. Miért nem lehettem egy szép ember? Valaki olyan, akinek elég mosolyognia ahhoz, hogy szeresség? Akinek az erénye a szépsége. Valaki, akit nem állítanak meg minden kanyarban az őrök, hogy tán tolvaj... Kissé haragudta most a világra, s csak a borra vártam, hogy elmerülhessek a feledés habjaiba. Szerencsére már a nyakamig ért a víz. 

Yrsil elégedetten tapsikolt az előadás végeztével az elöljáró házának térre néző ablakában könyökölve. Anyaszült mezítelenül üldögélt a háziúr kedvenc karosszékében, miközben a lábát az ágyra feltéve jókedvűen fütyörészve megpiszkálta az előbb említett feleségét aki csak annyit reagált erre, hogy átfordult a másik oldalára és álmában dünnyögött. Egy nagyot szívott a pipájából és jólesően kortyolt a délen ritkaságnak számító Karolusburgi Királyvérből. A fenséges félszáraz vörösbor íze erősen emlékeztette őt az Eichenschildi életére. Egy szép és luxusban gazdag élet volt az, amely azonban magával hozta a démon teljes hanyatlását is. A selymes ágyak, ízes borok és finom étkek társaságában teljesen elpuhult. Noha a démoni mivolta jelentősen felélénkül mióta csak hátrahagyta az Örlosungban élt remete életet, kényes és lusta lett, érzékei eltompultak, ébersége pedig lankadni kezdett. Noha azt hitte meg fogja bánni hogy elhagyja a várost, erre azonban még sem került sor. A Mikával való közös utazás feledhetetlen élmény volt. Noha az elf társuk vonakodó volt a már kivívott székhelye hátrahagyását illetően, még ő sem tudot ellene mondani a kis szőkeség kérlelő pillantásainak. A hármasban eltöltött utazásaik amelyek körbevitték őket az apokalipszis előtti utolsó napokban egy vaskos kötegként kerültek be a démon emlékeiből álló kolosszális könyvtárba. Ez volt Mika akarata, és utólag igazán örült neki hogy a lány világot láthatott, még ha csak egy rövid időre is.
Nehezen kecmergett ki a karosszékből, hogy összeszedje a szobában szétszórt ruháit, miközben remélkedve nézett körül valami bornál töményebb után kutatva. A lánya derengő emléke egy tetemes mennyiségű tömény után üvöltött. Szinte már morcosan öltözött fel, próbálva megszabadulva a gondolattól. Lenyakalta a maradék bort az üvegből, majd utolsó mozdulatként átkanyarította a főzetektől súlyos oldaltáskáját a vállán. Bármennyire is élvezte volna még az elöljáró felesége által kínált "szívélyes" vendégszeretet, itt volt az ideje hogy elmenjen a fizetségéért. Utána pedig irány a kocsma. Kiszórta a dohánya maradékát az ablakon, és kinyújtotta a haját hogy lenyúljon három almát az íróasztalra letett ezüsttálcáról. Gyorsan a zsebébe süllyesztette őket, majd megigazította a köpönyegét. Odalentről az ajtó csapódása hallatszott, és a ház urának öblös hangja harsogta át a házat.
- Drágám, megjöttem !
Ideje volt mennie. Az ablakba ülve letekintett az üres utcára amely sarkában csupán egy magányos koldus üldögélt, keserűen reménykedve abban hogy a elöljáró esetleg hajít számára némi alamizsnát annak fejében hogy máshol csúfítsa a város látképét. Az arcára húzta a maszkját, majd megropogtatta a nyakát. Még egyszer körbenézett a szobában, meggyőződve arról hogy semmit sem hagyott hátra, majd nemes egyszerűséggel hanyattdőlt és kiesett az ablakon. Zuhanás közben könnyedén kapaszkodott meg a homlokzatból kiálló lámpavason és egyenesen talpra érkezett, a ház bejárati ajtaja előtt egy méterre. A mozdulatot egy mély, színpadias meghajlás követte egy elképzelt közönségnek, amelyből talán az egyetlen valós alak a sarkon üldögélő toprongyos koldus volt, aki szőrös arcával értetlenül nézett felváltva az égre, és az abból alázuhant égimeszelőre.
- Tadá ! - egyenesedett fel, széttárva a karjait a levegőben, akár egy mutatványos. - Legyen neked is szép napod, kölyök. - pöccintett egy tízváltóst az öreg koldusnak jókedvűen, majd előre lépett egyet és bekopogott az ajtón.
- Egy pillanat ! - hallatszott az elöljáró hangja, és a padlódeszka recsegéséből a démon szinte pontosan meg tudta állapítani hogy nagy igyekezettel sietett az ajtóhoz. Alig néhány pillanat múlva fel is tárult az ajtó, és meg is jelent benne az elöljáró pufók, vörös képe. - Áá, maga az ! Kérem, kérem fáradjon beljebb !
- Köszönöm méltóságos uram. - biccentett, majd belépett az ajtón.
A fickó illedelmesen a dolgozószobájába tessékelte a démont, majd maga is helyet foglalt a jókora, kövér testéhez méretezett karosszékben három jókora étellel megpakolt tálca előtt. Egy cseppet sem zavartatva magát vadul csámcsogva habzsolni kezdett.
- Az emberem megbizonyosodott arról hogy maga elintézte őket. - kezdett bele, miközben a szájából kenyérmorzsák záporoztak az asztalra. - Igazán szép munka, mondhatom. Nagy szolgálatot tett a településünknek.
- Örömömre szolgált. - válaszolta Yrsil vidám, dallamos hangon.
- Így van. - bólogatott az elöljáró, miközben a vastag, zsíros ujjaival megragadott egy kacsacombot. - Azokkal a gazfickókkal csak a baj volt. Szerencse hogy maga erre járt.
A maszk elfedte Yrsil lenéző tekintetét ahogyan a mohón zabáló férfit nézte. Azok a bizonyos gazfickók akikről a másik beszélt csupán egy maroknyi nincstelen, hontalan menekült volt egy szomszédos, szénné égetett faluból. Azok a férfiak és nők elveszítettek mindent az apokalipszis napján. A település szélében található erdőben meghúzódott nyomorultak annyira betegnek látszottak hogy Yrsilnek is megesett rajtuk a szíve. Illetve megesett volna, ha nem próbálták volna kirabolni őt. Bár megfordult a fejében a gondolat, de még ennek ellenére sem akarta bántani őket. Azonban elkövettek egy végzetes hibát, amelyre nem volt gyógyír. A démon főztje bár párját ritkította, a ritka fűszerezése miatt halálos méreg volt a halandók számára. Amióta csak a testét kondicionálta a mérgekhez, előszeretettel főzött erősen mérgező növényekkel, amelyek páratlan ízeket kölcsönöztek a Veroniai ízvilágba halálosan beleunt szakácsmesternek. Az izgalom amely egy-egy új recept feltalálását követte, szinte mámorító volt számára. A gyöngyvirág remekül illett a szaftos húsfélékhez, a dongóméreg picit savanykás ízt kölcsönzött a főzelékeknek...a tönkvirág remek pácként szolgált, a bürök pedig apró adagokban remekül illett a vajas-halas kenőjéhez. Nagy kár hogy az átlagember számára a főztje ellenszer nélkül a legjobb esetben is órákig tartó kínzó görcsöket, vérzékenységet és egyéb apróbb problémákat okozott. Őszintén hiányolta Alicát. Ő legalább tudta értékelni a főztjét..vagy legalábbis a grimaszával jelezte ha valami jobb is lehetne. A szerencsétlenek az erdőben még ennyire sem voltak ennyire szószátyárok, tekintve hogy elég gyorsan kifeküdtek miután megkötözték őt és megették a vacsoráját.
- Teljességgel egyetértek ! Mégis hogyan merészeltek a falu határában letelepedni. - bólogatott egyetértően. - Az a koszos csürhe rossz benyomást tett az itt élő tisztességes, dolgos emberekre !
- Így van, teljességgel így van ! - rázta a kezét az elöljáró, amibe a vaskos tokája egészen beleremegett. - Ezért megérdemli a jutalmat...várjon... - dobta a csontot a tálba, majd kotort bele a fiókjába. - tessék, számolja csak meg. - dobott egy kis bőr erszényt az asztalra. - Amit megígértem.
- Áh, köszönöm méltóságos uram. - vette el Yrsil majd gyorsan megolvasta a váltót. - Azt hiszem ezzel rendben is volnánk. - állt fel az asztaltól.
- Várjon, várjon ! - kezdett bele a fickó izgatottan. - Kérem, csatlakozzon hozzám vacsorára.
- Attól tartok, nem tehetem. - hajolt meg kissé. - Már vacsoráztam. - nézett fel a plafonra, szinte átlátva a hálószobára.
- Áh, ezt sajnálattal hallom. - kelt fel a székéből a férfi, és apró lábaival odasietett mellé és halkra vette a szót. - Mondja, umm...emlékszik a kérésemre még ?
- Nos... - válaszolt röviden a démon, ahogyan a táskájában kutatni kezdett a főzetei között. - Igyon meg ebből egy kortyot előtte és az bizonyos "problémája" megoldódik. - helyezett három fiolát a férfi asztalára, aki rögvest elkapta és szemügyre vette őket.
- Ebben egészen biztos ?
- Igen, méltóságos uram. Egy korty és a kisfickó daliás lovaggá nő azon nyomban ! - súgta oda halkan. - De figyelmeztetem, csak egy kortyot. Nem az egészet.
- Igen, természetesen, Doktor. - zárta el a fiolákat, és egy újabb erszényt helyezett az asztalra. - Köszönöm...esetleg... - nézett a vacsorája csaknem teljesen felzabált maradékára. - megkínálhatom valamivel ? - kérdezte zavartan.
- Már megvan amit akartam. - rázta meg a fejét a démon, és az ajtó felé sétált.

Nem kellett sok idő hogy a kocsma ajtajában találja magát a két rókája társaságában. Inni akart valamit, lehetőség szerint olcsót, erőset és...sokat. Ma nem akart józan maradni, még annak ellenére sem hogy tudta hogy nem jó ötlet. Majd Fluff és Pluff vigyáznak rá, okos jószágok voltak mind a ketten. Ha pedig valaki kötekedni akart volna...nos...egészen szívesen leverte volna valakin a lánya fejében kavargó keserű emlékeit. Ahogyan belépett, azonnal megütötte az orrát a padlót és asztalokat átitatott olcsó sör és gomolygó pipafüst szaga. Azonnal otthonosan érezte itt magát. A maszkját a feje búbjára tolta, majd belépett. A figyelmét kitöltötte a kocsma sokszínű, zsibongó népe, ha már a fülét a zenész kornyikálásának kellett. Lassan végigsétált az asztalok között, és letelepedett egy üres asztalnál a zenésztől távol eső részen. Kényelembe helyezte magát, majd felültette a két rókáját a mellette lévő székre és előhúzta a falszterpipáját. Türelmesen tervezett várni amíg a felszolgálólány oda nem lép, de alig ült le a fiatal teremtés máris odalépett.
- Egy üveg szíverősítőt a jobbikból és két poharat hozzá, kedvesem. Hozzá pedig valami vacsorának valót, bőséggel. - legyintette útjára a leányzót, miközben néhány érmét helyezett az asztalra. - És egy pofa sört oda a zenésznek.
Yrsil csendesen megvárta míg a zenész elhallgatott egy időre hogy beleigyon a sörébe, majd hagyva a másiknak pillanatnyi szünetet belefúvott a hangszerébe. Lassan kezdődő, bánatos hangon szólalt fel a falszterpipa, egy messzi vidék régi korát idézve fel a dallamban. Az emberek egyik ősi dalának dallamát játszotta, egy olyat amely már réges rég elveszett az idő tengerében, olyat amelyre csupán ő maga emlékezett, mint egy tanúként vallva igazságot a létezéséről. A bárdként való életének minden szeretete és ismerete csendült fel egy pillanatra a kocsma kopottas falai között, ahogyan nagy élvezettel játszotta az apránként vidámodó és élettel megtelő dallamot a lába dobbantásaival kísérve.

Nem tudom, hogy meddig voltam a világomba feledkezve, de ahogy felemeltem a tekintetem, az asztalom közepén egy korsó veres várt rám, ami olyan sötét volt, hogy akár vér is lehetett volna benne. Mellette két hatalmas karaj kenyér, valami sárgás nyákkal megkenve, jó vastagon. Méz lehetett talán, ilyet egészen biztos nem kértem tudatosan, de úgy sejtem, hogy megesett rajtam a lány szíve, s talán úgy gondolta, hogy egy kis mézzel megkenhetem a vérző lelkem. Fizetnem viszont egészen biztosan nem kellett érte, mi több, még a borért se rémlik, hogy mosolyon kívül adtam volna mást. Talán a kocsmáros ajándéka lehetett a tömegért, ami ide lett csendítve? Annyira se érdekelt, mint templomost a szajha. Megemeltem a vastag karéjt, és nagyot haraptam belőle, viselve, ahogy pihés bajszom a mézbe ragad.  Cukros volt, majdnem gejl, de valahogy jól esett most: sokan részegként a sósat kívánják, de a sok savanyú lőre után bizony elég jól tud esni az embernek valami édes és laktató, a méznél pedig csak egy csaplárasszony nyaklevese laktat jobban.

Ahogy megettem a kiadós vacsorát, valahogy éreztem, ahogy a testem egy részébe visszatér a lélek. Még picit kérdéses volt, hogy ez melyik is volt, de talán a kezeim ismét mozgatható állapotba kerültek, ha a fejemben még így is csak a bor lötyögött. Ez közel sem volt jó így, mert ha lötyög, az zavar; legyen inkább tele. Töltenem kellett bele, így megemeltem a korsót és a kupámba csalapáltam egy pár decit, kínos figyelve arra, hogy csak a felét öntsem a szomjazó asztalra. Miután megszemléltem a művemet, lehajtottam, s nagyot szisszentem, ahogy egy pillanatra belesajdult a szám a savanyúságba. Sóhajom, sűrű, markáns borszagot eresztett orromból, amit szerencsére senki se érezhetett. Az ital ad ízt az életnek, az élet ad helyet a szenvedésnek, a szenvedés szomjúságot az embernek, az ember pedig... létjogosultságot az italnak. Szomorú, szimbiózisnak tetetett parazitizmus ez, de olyan, aminek végső célja csakis a felejtés lehet: iszom a feledésig, hogy aztán emlékezhessek a szebb napokra. Az ital pedig fogyaszt engem, amíg még van belőlem mit.

Nem is tudom, hogy meddig mélázhattam a kupa alját figyelve, rég látott barátaim emlékét felidézve, de egyszer azon kaptam magam, hogy a kakofónia végére ért. Ez egyszerre okozott nekem örömet és fájdalmat, hiszen amíg a dal szólt, legalább csak félig kellett elmerülnöm a magányom iszapos csöndjébe, de legalább nem zavart többet a hányadék hamisság. A kocsma nem sokáig maradt muzsika nélkül, most egy másik dudás jelent meg a csárdában, akinek a muzsikája szépen lassan úgy terjedt szét a kocsmában, mint egy tál friss, rozmaringos sertéssült illata. A hangzavar egy kicsit alább hagyott, s mintha mindenki kóstolgatta volna a dalt, ami valahonnan távolról érkezhetett, mert sosem hallottam még, úgy sem, hogy bejártam Veronia legtöbb olyan pontját, ahova érdemes ellátogatni. A muzsika időtlensége (és nem idétlensége) miatt én is megálltam egy pillanatra az ivásban, s szememmel pásztázni kezdtem, hogy vajon honnét érkezhetett az. 

Ha eddig nem lettem volna teljesen biztos a részegségében, most már az lehetett: a dal egy veszettül szép elf hangszeréből szólt, aki mellett nem egy, hanem azonnal KETTŐ róka is ült. Voltam párszót delíriumos állapotban, de ez valahogy túl valósnak tűnt ahhoz, hogy mégis a részegségre foghassam, így a férfi egy druida lehetett talán. A dal vidáman ívelt át korok között, s ahogy hallgattam, szemembe könnyek szöktek, nem csak a daltól, de az elf szépségétől is, ami jobban szúrta a lelkem, mint egy járatlan akácos ösvénye. Miért nem lehettem volna ő? Ilyen tehetséges, ilyen szép, s minden bizonnyal ilyen boldog. Miért mindig szegény nyomorult kis Alberichnek kellett lennem, aki öt embernek is elég szenvedést kapott egy ilyen kis testbe? Ökölbe szorítottam kezem, s erővel az asztalra basztam vele. Utáltam a világot, utáltam az elfet, hogy ilyen vakít szépség sugárzik belőle, de legjobban magam utáltam, hogy az irigység elhatalmasodott rajtam. Ennél több voltam, ennél sokkal szebben ragyogott a lelkem (ha egy darabját valahol a külső sötétségben is hagytam). Türelmesen megvártam, hogy a dal végére érjen, majd felemelkedtem az asztaltól, kezembe fogva a korsó bort, illetve kupát is. Ha nem szabad utálnod, hát szeresd meg. Lassan indultam meg, metodikusan: egyik láb a másik után, figyelve, hogy ne lötyköljem se a bort, se a savat a belsőmben. Ahogy elé léptem, egy pillanatra ismét hatalmába kerített arca: alabástrom szépségével angyalszobor is lehetett volna egy katedrálisban, de oda ugye azért ritkán kerülnek elfek, s úgy sejtettem, hogy a legtöbb karót nyelt szentfazék nem is akart volna olyan szépséget sugárzó szobrot, ami még Lucifert is megszégyenítette volna. Óvatosan, nagyon óvatosan meghajoltam, majd harsányan megszólaltam.
– Sok szép dalt hallottam már, de ilyet keveset, pláne kocsmában. –  fejemmel az asztalfelé biccentettem. – Én már csak azt vallom, hogy a jó élet titka az egyensúly: lakoma mellé jó bort, boldogság után pár könnycseppet, egyik kézben egy szép nagy mellett, másikba korsó sert. Van az asztalnál elég szépség, de a rútságból igen nagy a szegénység itt. Bántja-e a makulátlan havat, ha mellette az úton sár locsog?

Yrsil jóízűen kacagott a hirtelen elébe toppanó fickó szavait hallva. Az alak meglehetősen csúf volt, szinte taszítóan rusnya. A démon egy szempillantásig elgondolkodott azon a tényen hogy elhessegeti a szemlátomás már jócskán kupái mélyén járó alakot, de hirtelen meggondolta magát. Az idegen megnevetette. Az oly sokszor előjövő ízletes incselkedésre ingerlő természete a halandók küllemét illetően most is szavakat toldottak a nyelvéhez, de egy korty sör megtoldásával inkább visszanyelte azokat. Ennek az ürgének a sors elég nehézséget akasztott a nyakába a biccegő lábával már anélkül is, hogy az ő csípős szavai még rátegyenek egy lapáttal. A férfi meglehetősen pocsék lapokat kaphatott amikor a rút külleme formálódott anyja méhében. Férfi ? Suhanc inkább, akinek arcát a kelések kész doborulatokkén szántották végig olyannyira, hogy a hollódoktori diagnózisa szerint nem lehetett távol egy tartós, ragyásodástól. A színe sem volt jó szerencsétlennek, úgy nézett ki mint egy kétnapos szarvaspotyadék az út szélén hagyva a nyári melegben. A szagát nem érezte, de azt már amúgy is kitöltötte a kocsma füstös, sörtől bűzlő közege. A  bőre száraznak tűnt s foszladozónak, mint a parasztok háta a nyári melegben, ellenben itt pezsgő vörösségnek jelét sem látta. Biztosra vette hogy beteg a bőre. Talán felkínálhatna neki eladásra egy tubussal a saját arckenőcséből, de a 'szerényes' öltözékét látva kötve hitte volna hogy lenne ilyenre felesleges érméje. Furcsa érzés kerítette hatalmába ahogyan egy csendes pillantással végigmérte a bicegő kölyköt. Ismerős volt valahonnan. Döntenie kellett, menjen vagy maradjon ? Fluff és Puff jó társak lettek volna az este folyamán. Csendesek, hűségesek, és hagyják békében inni az embert. Az élet azonban mindig is érdekes alakokat sodort az útjába, és ez volt a fő indok arra, hogy Yrsil sosem tudott egy helyen letelepedni. Az utazás mindig is önmaga jutalma volt, és mindig volt egy újabb kaland, egy újabb történet, egy újabb szórakoztató, mókás találkozás egy idegennel. Ezúttal pedig kíváncsi volt hogy ez a történetre.
-A sarat az eső csalogatja elő a földből amely az égből hullik alá. Ahogyan a hó is. - emelte intésre a poharát intve a rókáinak hogy adják át a helyüket az idegennek. - A hóval fedett táj kétségkívül gyönyörűbb a sártengernél, ez már igaz. - nézett egyenesen a másik szemébe. - Ellenben a sár az amely a földigelesztát a felszínre űzi hogy horogra akadva a horgász kapását szolgálja. A sár az amely megpuhítja a földet a parasztnak, hogy lovai ekéi ne a száraz göröngyöket kotorják, s ugyan ezen sár az amelyből a mórt vetik, hogy azok egymásba kapaszkodva otthonul szolgáljon az embernek. Tán a sülő kenyér nem egy sárból tapasztott kemence melegét élvezi ? - villantotta meg a széles mosolyát a démon, miközben intett a szeme sarkában megjelenő felszolgálóleánynak. - A hó ellenben csak hideget hoz. Elkergeti a természetet téli álmára, a parasztot pedig a tüzifa gyűjtésére sarkallja. Munkát ad az embernek, megnehezíti az életét, félelmet költöztet a szívébe ha az nem készült fel a tél érkezésére. A sárnak is megvan a maga fontos szerepe, még ha azt sokan csak együgyűen nyűgnek tekintik. - fejezte be leckéztető mondókáját Yrsil, aki reménykedett benne hogy bátorító szavai megértő fülekre találtak. Talán csak a férfi önmagát lenéző hozzáállása mondatta ezeket a szavakat vele. Az is lehet hogy csak az a korszak beszélt belőle mikor ő maga is hasonló cipőben járt. Akár sajnálat, akár együttérzés mondatta vele ezt a bátorítónak próbálkozó szavakat, őszintén gondolta őket.
Fluff szinte egyetértően vakkantott fel mellette, noha a démon nem tudta megmondani hogy a róka képes volt-e megérteni a mondanivalóját, vagy csak Puffnak üzente hogy hagyja abba a füle rágcsálását. Lenyúlva végigsimított a kiskedvence bundáján, megcirógatva annak füleit és előhalászta a pipáját a mellzsebéből.
- A becses nevem Hóhajú Yrsil, hollódoktor és alkimista, egykori vándorbárd, újonnan feltörekvő szakács, néhai ács, reménytelen takács, de annál remekebb utazó portékás, visszavonult kertész meg alkalmi bűvész, mikor mire hozza szükség. - kacagott a foglalkozásait és álfoglalkozásait sorolva. Felcsípett egy kis marék dohányt a zsebéből és a pipájába szórta, és megmarkolta a kupáját. - Ha kell teával házalok, ha kell az vadonban vadászok, mikor mi teszi a váltót a pultra. Két hűséges társam pedig Fluff és Puff idelent. - intett a rókái felé, majd nagyot szívott a pipájába hogy ellazuljon a jóféle vörösdombi dohánytól, majd Alberich felé bökött a pipa szárával és egy vaskos kört lehelt a levegőbe. - Uram pedig...? - fújta ki óvatosan a maradék füstöt, amely egy madarat formálva szárnyalva átrepült a karikán és szertefoszlott. Megragadta meg a sörét és nagyot húzott belőle. A kupával még egyben jelzett a felszolgálólánynak hogy hozzon még egy kört, majd kényelmesen elhelyezkedett a tölgyfa székben és a lába alá rúgott egy sámlit, és kíváncsi tekintettel helyezkedett kényelembe a székében várva a történetet.