Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 62

Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 53

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 40


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] Non est volentis

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Magánjáték] Non est volentis on Csüt. Jún. 07, 2018 1:42 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Nem biztos benne, hogy a jelenlegi társadalmi állapot a legalkalmasabb városnézéshez. De ezen már késő keseregni, amikor beléptek a kapun és furcsa mód még életben vannak. Egy vámpír és egy self, furcsa látvány lehetnek, de mindig is azok voltak, így mintha a világ lassan megszokta volna a két jelenést. Vagy ők szokták meg a világot. Vagy, a világ szokta meg, hogy semmi sincs már a helyén.
Holmi édes bűntudat marcangolja Mina szívét, ahogy társával helyet foglal egy asztalnál, úgy, mint a kémek, legalábbis olvasmányai szerint, nem mintha azok lennének, csupán szeretnének békében maradni; tehát a sarok közelében, de nem pont ott, jó rálátással a bárpultra és a bejárati ajtóra.
Damien haja időközben - majdhogynem két év alatt, amíg teljességgel kivonták magukat a köztudatból, közcselekedetekből, illetve a világ sorsát meghatározó eseményekből - jelentősen megnövekedett, már csaknem a fenekéig érő fehér palástként simulna rá, hogyha nem fonná be egybe, ugyanis, ha nem tenné, akkor körülbelül annyira kezelhetetlen lenne, hogy az elviselhetetlenségig megkeserítené viselője életét. Minával nagyjából ugyanez a helyzet, leszámítva, hogy a tincsek színe fekete, fonásból pedig kettő van.
Röpke fél óráig böngészik az itallapot, mire találnak valamit, ami nem mérgező. Megszokott elnézéskérő mosollyal Damien le is adja a rendelést, társnője pedig pirul, ahogy szokta, és elég nehéz elrejtenie hófehér orcáján. A kocsma társasága egyébként eléggé vegyes, van itt mindenféle fajból, nemzetiségből való, de mondjuk olyan, aki teát kér, kevés.
- Valami bánt - jelenti ki a sötételf.
- Még nem. Majd fog. De nem akarok erről beszélni, ha folyton erről beszélünk, becsavarodunk...
- Épp ez az, hogy nem beszélünk róla.
Mina körbenéz. - Remélem, ilyenkor azt hiszik, hogy valami egyéni nézeteltérésről beszélünk. - kuncogja, a humor lévén az egyetlen megoldása a nehéz helyzetekre.
Amióta... elszökött otthonról, nincs szebb szó rá, ezidáig sikerült elevickélnie Észak meg Dél között úgy, hogy egyik sem taszította ki, se nem tartotta magáénak, hisz voltaképp nem tartoztak sehova. Az egyháziaktól távolabbra vannak, mint csillagok a tükörképüktől a tó felszínén, a dinasztikus harcokat messze elkerülték, kivéve amikor... a Sors, azaz a körülmények, közbeszóltak. De ezentúl lehetetlen lesz a semlegesség.
Egy fiatal emberlány érkezik, kezében két pohárral, arcára fagyott udvarias mosollyal szolgálja ki őket. Mina szomorú mosollyal felpillant rá, bólint, majd rá nem jellemző melankóliával fonják körül ujjai a bögréket. Vagy poharak ezek? Valahol a kettő között lehetnek... Fölemeli, beleszagol és lehunyt szemekkel szívja magába a béke esszenciáját; ami persze csak illúzió.
- Sokáig halogattuk már - szólal meg egyszer csak. Közben emlékek suhannak át az arcán. Lassan nem biztos benne, melyik az, amelyik tényleg megtörtént. Állatszellemek egy kastélyban... egy kislánynak álcázott démon, aki parancsokat osztogat neki... 3. Gusztáv, a megválasztott északi király... az üresség a szívében, hogy ez mégis mennyire nem jelent neki semmit. Miért számítana, ki irányítja az emberfaj egyik frakcióját?
A családja, akik nem restek aljas módszereket alkalmazni, hogy visszacsalogassák... visszarabolják magukhoz. A családja, mint elég nagyrangú bábmesterei a hatalomnak. A családja, amint beleszól a világ történéseibe...
És hirtelen, mint egy igen rossz minőségű könyvben, mintha hallaná az apja hangját, mely azt skandálja, hogy Mina milyen gyenge, és nem lesz képes semmire. Rémálmok; a nővére; Alicia és az a borzalmas árvaház... a rémálmok, amikben Damien...
Összerezzenve rázza meg a fejét, és oldalra pillant. Igen, itt van, él és egészséges - és történetesen értetlenül bámul rá.
- Hm?
- Ja... bocsánat... csak valami oknál fogva megint elképzeltem, hogy meghaltál. Mármint...
- Magadat sosem félted ettől a háborútól? - kérdi a sötételf feddőn. De nem, Mina nem a jövőre gondolt... Felsóhajt. Nincs sok kedve ezekről a dolgokról tárgyalni, utálja a rémálmokat, csak zavarják, még az hiányzik, hogy ismét visszatérjenek.
- Nem eléggé fejlett a mágiám ehhez. Gyakorolnom kellett volna. Ehelyett évek óta nem csinálok semmit.
- Azért ez túlzás.
- Rendben. Rajzokat adogatok el pénzért, na és? Festeni így sem tudok. - vállat von. Persze ez még mindig jobb az ékszerárus múltjuknál. - Megtehetnénk, hogy... egyszerűen nem teszünk semmit.
Damien amúgy is kormos arcára láthatóan még több sötétséget festett a tudat, hogy az elfek erdei füstölgő romokká váltak. Ha ott lett volna, ha ott élne, mint rendes fajtag, akkor ő is odaveszett volna. - Nem hiszem, hogy most még megtehetjük.
A vámpír keserű mosollyal kortyol a teájába. Ami rendesen leforrázza az ajkait, de nem érdekli. Hosszú körmei eredménytelenül próbálnak a porcelánfelületbe vájni. Haragszik, az egész világra legfőképp. És önmagára. Damien hazafias sötételf lesz?... Bár elég furcsa fogalom, mikor lényegében nincs hazája. Nem... a hazája ott van, ahol én... és szerencsénk van, mert így legalább megmenekült.
- Nem akartam egy háború keretén szembeszállni a családommal. Egyébként sem akarok szembeszállni velük. - Halkja olyan halk, amilyen csak lehet, arra az esetre, ha valaki hirtelen fölkapná a fejét és kedve támadna grabancon ragadva kiráncigálni őket egy kis kocsmai verekedésre... Az nem az ő műfajuk. Bár Damien övén lapul két nem épp olcsó tőr, inkább nem szeretné használni. - Tényleg számítanánk valamit? Annyian fognak harcolni. Nagy részük rögtön elvész.
- A felderítők nem. Ők nem az első sorokban mennek.
- Ki dönti el, hogy felderítő leszel vagy sem? Ráadásul... szinte biztos, hogy rögtön szétválasztanának minket. - Korábban is megtették...
- Mondtam, hogy írok egy listát, mit kell tenned arra az esetre, ha... valami bajom esne.
- Listát. Hogyne. Elképzelem magam egy csata kellős közepén pergament olvasgatva. "Várjunk csak?... Nézzük... ne ess pánikba, ne omolj össze, próbálj meg életben maradni. A francba, hogy kimaradt a használati utasítás."
Iróniakirálynő ismét a teájába temetkezik, és vár valamire. Valami... hát nem isteni, de legalábbis eszmei sugallatra, amely valamennyire megkönnyítené dolgát a döntésben. Mert hogy kimaradni nem fognak, az valószínűnek látszik.
Körbenéz a bent lévőkön. Vajon ők...? Hányan öltenek páncélt és mennek harcolni? És vajon mind Észak oldalán? Hányan árulják el családjukat, eszméiket, saját magukat?
És vajon én mit árulok el?

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Pént. Jún. 08, 2018 5:58 pm

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Elkezdődött a háború. Nem. Jobban belegondolva még csak a küszöbön volt, ám már rég elfordította a kulcsot a zárban. Azt a kulcsot, amit mi adtunk a kezébe, örömmel és énekszóval.
Részemről azonban őszinte volt ez öröm. Őszinte volt, mivel a háború – legalábbis az én szemszögemből – tele volt lehetőséggel. A megszokottból való kimozdulás, gyors feljebbjutás, mindez tökéletes volt számomra és arra ösztönzött, hogy minél inkább részt vegyek benne, még úgy is, hogy tisztában voltam a kockázattal. A háború kimenetele miatt se aggódtam túlságosan: király terve jó volt, a megnövekedett adókat és a sorkatonaságot a nép fellelkesítésével, és közös utálatra hívásával tökéletesen kompenzálni tudta. Persze ennek is megvoltak a buktatói. Egy ügyes szónok – amennyiben amellett, hogy jól beszél képes lenne túlélni az ellen felbérelt orgyilkosokat is – ügyesen keresztbe húzhatta a király tervét azzal, hogy a népben megpendíti az elégedetlenség húrját: miért az a sok adó, miért nem pénzeli a király és a nemesség a háborút?
Erre azonban nem láttam sok esélyt. Nem csak a számok, de a technológiai fejlettség és mellettünk szólt. Ha pedig valamilyen csoda folytán mégis mi kerülnénk hátrányba, van az a pont, ahol megtudjuk állítani őket, és diplomáciával elérni egy elfogadható békeszerződést.
Talán pont Eichenschild lesz ez a pont.
Nem tudtam mást, mint szánni ezt a várost. Nem elég, hogy szinte teljesen a frontvonalon helyezkedett el, az, hogy a Nordenfluss partján feküdt, nem csak stratégiailag tette fontos ponttá, de ugyanakkor el is kárhoztatta a települést. Őrültség lett volna, nem ezt választani első célpontnak, mind Észak mind Dél részéről.
Teljesen biztos voltam a pusztulásában. Vagy ostrom, vagy magában a városban dúló harcok fogják felégetni, majd földig rombolni, hogy aztán a háború alatt a győztes fél számára egy tökéletes bázisként funkcionáljon. Ha pedig – valaha is – véget ér a háború, újra igazi várossá váljon.
Ahogyan körültekintek az utcákon, beugranak az emlékek. Jártam már itt nem egyszer, jó néhány sikátorát és sötét kis zugát ismertem meg a városnak régebben, amikor boszorkányokat és egyéb nem kívánatos személyeket vadásztam le bennük. Most azonban nem ilyen okból róttam a várost.
Még egyszer meg akartam nézni a teljes pusztulást előtt. Vajon az ott élők sejtik, hogy nemsokára mindenük odavész? Ahogyan mélán bámulom a házakat, nem látom rajtuk, hogy különösen nagy lenne a mozgolódás. Túl korán jöhettem, és a hír még nem jutott el mindenkihez – vagy ha el is jutott, egyszerűen nem fogták fel, miről van szó? Esetleg egyszerűen nem volt hová menniük? Nem tudtam. Amit láttam az az volt, hogy az utcák túl üresek. Én azonban embereket akartam látni. Át akartam élni azt, amit ők, látni akartam, hogyan reagálnak erre az egészre. Végül egy kocsmán nyugszik meg a szemem. Közelebb sétálok hozzá, ráérősen, hiszen sehová nem sietek. Düledezik. Talán a tetőt is át kellene már építeni. Mennyit bírhat még ki? Három évet? Ötöt? Végülis mindegy. Pár hónap múlva úgyis kantinként fog működni, ha valami csoda folytán nem ég le vagy dől össze. Jelenleg azonban tökéletesen töltötte be a célját: kontaktust lehetett benne teremteni.

Az ivóba belépve nem kelthettem túl nagy feltűnést. Zöldesbarna, kissé már megtépázott köpenyemben úgy nézhettem ki, mint bármelyik másik utazó, aki mindössze egy kis pihenésért és szórakozásért tér be egy ilyen helyre, ezt a feltételezést pedig még inkább alátámasztottam azzal, hogy azonnal a bárpulthoz léptem. Egy korsó sör, intettem, a csapos pedig kérdés nélkül kapta a frissen törölt fakorsót valahonnan a pult alól. Ameddig az italommal szöszmötöl, tökéletes alkalmam nyílik végigtekinteni a kocsmán, és annak vendégein.
Nem különösebben zsúfolt a terep, bőven akad szabad asztal. Kivételesen azonban nem szabad és eldugott asztalt kerestem, hanem társaságot. Érdekes társaságot. Ez alaposan leszűkítette a lehetséges jelölteket. Egészen pontosan két asztal maradt. Egy az ablak mellett, egy fiatal szőke lánnyal – nem is értem, mit keres egy ilyen helyen egyedül, azonban az, hogy a kocsma részeg férfijai messze elkerülték, félelemre adott okot. A másik egy self és egy vámpír volt, az egyik sarokban. Mindkettőnek hosszú haja volt, ami nem ritka - ellenben azzal, hogy a self valamilyen gőzölgő italt, nagy valószínűséggel teát ivott. Egy nem alkoholista self? Ez még nekem is új. Sikeresen felkeltették az érdeklődésemet.

Kezemben a csordulásig töltött korsóval kerülgettem a székek és asztalok tengerét, hogy eljussak hozzájuk. Feltűnhetett nekik, hogy figyelem őket, ám nem zavart. Nem hiszem, hogy ennyi elég lett volna ahhoz, hogy menekülőre fogják. Asztalukhoz érve megszólítom őket.
- Szabad ez a hely? – teszem fel a kérdést, ám csak költőien: még mielőtt válaszolhatnak ülök le melléjük, és nyugtatóm meg őket, ezzel megelőzvén azt, hogy azon nyomban ott is hagyjanak. Hiszen elég gyanús lehet, hogy egy félig üres kocsmában valaki mégis melléjük ül le.  – Nem a bajt keresem, csak egy kis társalgásra vágyom. Leo vagyok. – mutatkozom be, s kortyolok bele sörömbe.
Székemben hetykén foglalok helyet, testemet félig kifordítva a kocsma nyílt része felé, szemeimmel azonban a vámpír és self arcát kutatom bármiféle rezdülés után, hogy kiderítsem: hogyan reagálnak érkezésemre?

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Pént. Jún. 08, 2018 6:49 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Kocsmaszag. Negatív gondolatok. Tespedés. Kezdi rossz ötletnek vélni, hogy idejöttek. Vihar előtti csended érzékelnek bőre pórusai, vagy a tudatalattija, vagy bármi, amivel még érzékelni lehet valamit a hallucinált füstszagon kívül. Mintha csak várná, hogy történjen valami. Mégpedig valami rossz. Mintha hagyni akarná, hogy a külvilág lökjön rajta egyet, aminek következtében végre kénytelen megmozdulni. Cselekedni. Dönteni. Észak vagy Dél?... Mindkettő. Egyik sem. Elbújhatnánk és élhetnénk úgy, ahogy eddig... békében. Sötét felhők. Békében. Egy vámpír meg egy sötételf. Még egy békésebb korban sem... Amíg zűrzavar van, senkinek nem tűnik fel, ha valami szabálytalan, ha viszont esetleg helyreállna a béke, feltűnne. Akkor kisebb problémákat keresnének. Talán mi lennénk azok, meg sokan mások.
Mina képzeletbeli falat épít maga köré, noha tudja, hogy a célját nem ezzel fogja elérni. De talán bevonz vele valamit, ami majd át akarja törni a falat, csak akkor... nehogy az áradás elmosson mindent.
Nyikorgás. Vissza a valóságba. Megrándul a keze és rámarkol az italt tartalmazó alkalmatosságra, mely még mindig forró. Felszisszen. Persze valójában nem csak a tea miatt szisszen fel, irritációjának okai jóval mélyebben gyökereznek. Új személy. Remény, gyanakvás, óvatosság. Damien egyetlen ára mozdulat nélkül is a védelmező pozícióját veszi fel mellette, a vámpír pedig holmi dacos ellenállást képzel emellé - persze hogy ebből mit sikerül társának átsugároznia, az kérdéses marad. Okolja magát valami miatt, valahol mélyen érik egy őrült elhatározás, egy ötlet, melynek következtében ész nélkül veti magát valamibe, ami esetleg megváltoztatja azt - mondjuk egy háborúba. Attól való félelme, hogy megtorpan és visszafordul, viszont arra készteti, inkább korábban gondolkozzon.
Ezen azonban nincs ideje túl sokat morfondírozni, lévén az idegen, akit eddig nem túl feltűnő módon követtek íriszeik, általános érdeklődési szinten, az ő asztaluk felé kezd közelíteni. Mina rögtön a teájában kezdi bámulni tükörképét, amint ezt észreveszi. A léptek hangerejének növekedésével szívverése is gyorsul, és észre sem vette, hogy visszatartja levegőjét. De nem fél igazából. Megszűnt a képessége a félelemre, amióta tudja, teljes mértékben tisztában van vele, hogyha bárki bántani akarná, annak legalábbis Armin herceg holdtőrével kellene szembenéznie, meg két éles zöld pillantással. Ezért vagyok sebezhető. A "kihasználod" és "természetesnek veszed" kifejezések és különböző rokon értelmeik keringenek az agyában keserű tűként szurkálva tudatát.
Namost, ha valaki odajön az asztalukhoz, elképzelhetetlen, hogy ne akarjon valamit. Az egyik ok, ami miatt Mina nem nagyon szeret "kimozdulni", hogy ez itt a bizalmatlanság és érdekek világa, így sajnos elképzelhetetlen, hogy az idegen teljes mértékben igazat mondjon. De lehet, hogy nem hazudik...
- Kedves, hogy előre közli - jegyzi meg a sötételf nem kis iróniával, de őszinte mosollyal.
- Csak nyugodtan foglaljon helyet. Wilhelmina vagyok - Szinte érzi, milyen gyerekesen hangzik a hideg, tüntető lázadás a szavaiból. Eddig szinte mindig csak Mina volt, minek is elárulni a teljes nevét, fontos az óvatosság - de elege lett belőle. Damien furcsállón vonja meg a szemöldökét afféle "Mióta haragszunk egymásra?" módon, de ő is bemutatkozik.
- Damien. - Közben az jár a fejében, milyen furcsa, hogy a férfi rögtön egy olyan asztalt keresett, ahol ketten vannak. Tudhatja a dolgát, aki csak úgy beszélgetni akar, általában magányos farkasokat néz ki magának. Már létező társulatokba nehezebb bevonni magad. Tehát nyilván nincs mitől félnie. Vagy csak még tényleg nem látott vámpírt és kormost együtt. Reménykedik, valami többről van szó, ez utóbbi ugyanis az unalomig ismételt kategóriába tartozik, fásult megszokás társul hozzá. Eleinte vicces volt, de ma már látott a nép cifrábbat is ennél. Mondjuk égő erdőket.
Titkolatlanul is látszik rajta a fantomfájdalom, mert nem teljesen igazi, hisz ő személy szerint nem vesztett semmit. A családját már rég... ha éltek volna, akkor talán most vesztette volna el őket. Mint ahogy az életét is. Ha nincs az a tragédia, esélyesen erdőmélyi békés életét tengette volna ezidáig, és esélyesen nem teát kortyolgatna, hanem valami erősebbet.
- Van valami konkrét társalgási témája is, vagy ami spontán jön?
Most ezt minek kellett megkérdezni? - méltatlankodik magában a hegyesfogú, várakozóan simogatva ujjbegyével a bögre peremét. Elméleti gyanú fogalmazódik meg benne. Talán ismeri? Találkoztak már? Neeem... biztos, hogy nem... ez nagy bizalmi kérdés. Ennyi erővel azt is feltételezhetném, hogy... mindegy.
Rémekről fantáziál, ezzel tisztában van, csak arra nem sikerült rájönnie, miért is kellenek neki rémek. Háborúban alapvető fontosságú, hogy a valódi ellenséget támadd, és ne barátokat ruházz föl olyan címkékkel, amik a legtávolabb állnak tőlük.
Elgondolkozva igyekszik szemügyre venni új asztaltársuk külsejét. Az értelem első pillantásra tükröződik az arcáról. Egy kocsmában annyi olyan élőlényt látni, akikre ránézve megfogalmazódott már Minában a gondolat, hogy az ő agyi kapacitása is csökkenhet, hogy egy normálisnak mondható arc már önmagában üdítő. Akármilyen gondolatok vannak is benne. Társalogni... Hm... Talán arra van szükségem. Észak, vagy dél, vagy semmi? Az erdőégetők, a családom, a fajtám, vagy a remeteélet és bujkálva reménykedés a túlélésben?...

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Vas. Jún. 10, 2018 3:44 am

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
- Én már csak ilyen kedves ember vagyok. – mosolyodtam el a selfre, kivételesen nem készakarva téve utalást a fajomra, az övével szemben. Ennek ellenére biztos voltam benne, hogy sértésnek, sőt támadásnak veszi majd. Nem kívántam azonban szabadkozni. Iróniája éles és egyenes volt, az pedig, hogy őszinte mosoly mögé rejtette nem mentette fel a válasz alól - ugyanúgy megérdemelte, mintha fapofával adta volna elő ugyanezt.
A hölgyemény sokkal szimpatikusabbnak tűnt. Nem láttam belőle sokat az asztalnak hála, ám kifejezetten csinos volt. Még mindig nem szoktam meg a vámpírok porcelánbőrét, így nem csoda, hogy az vonzotta a leginkább tekintetemet. Először csak a pohár körül megnyugvó kezeit nézem óvatosan, majd egyre feljebb haladtam, egészen az arcáig. Ott aztán megállok kicsit az ajkain. Túlságosan provokatív lennék? Lehet. Kifejezetten érdekelt a mellettem ülő férfi reakciója arra, ahogyan a nőt szemrevételezem. Nem palástolom pillantásomat, sőt, amint otthagyom az ajkait, a szemkontaktust is felveszem vele, amennyiben engedi.
Azzal hogy viszonozták a bemutatkozást, bebiztosítottnak éreztem a helyemet, nem csak az asztaluknál, de a társaságukban is – nem hittem volna, hogy ezután rövid úton itt hagynának.  Éreztem valami furcsát a lány szavaiban. Nem tudtam pontosan megmondani, de tudtam, hogy motoszkál valami benne, ami miatt ez nem csak egyszerű bemutatkozás. Wilhelmina. Úgy hiszemnem kitalált névvel tisztelt meg, ahhoz túl hosszú volt – ahogyan az én esetemben is láthattuk, a hazugok jobb szeretik a rövidebb, és egyszerűen megjegyezhető neveket. Mindez persze csak egy feltételezés volt, előfordulhat, hogy hazudott. Végülis mit számít, hogy milyen néven mutatkozott be? Meglepődnék, ha újra találkoznánk. A vámpírok – legalábbis a városokban – nem a hosszú életükről híresek.
Bár...a háború ezen is változtathat. Egy jó Rotmantel, vagy Neulander életeket menthet meg, akár orvosi, akár diplomáciai úton. Badarság lenne ha észak most nem tekintene el a faji ellentétek: ha az istentelen jötünök segítségét elfogadtuk, miért ne tennénk ezt a vámpírokkal és selfekkel?
Damien kérdését hallva ő került sorra, hogy a lány szempárját ott hagyva az övéit kezdjem el fürkészni. Nem sietek a válasszal. Kortyolok egyet a sörömből. Komótosan engedem végig torkomon a valamelyest hideg nedűt, mielőtt szólásra nyitom a ajkaimat. Hangomat csöndesebbre veszem a korábbihoz képest, szinte azt sugallom nekik, hogy olyan valamit készülök elmondani, ami bizalmas, ki kell érdemelni a jogot arra, hogy részesei legyenek: ők pedig megtették.
- Miről beszélgethetnénk így a háború közeledtével pont Eichenschildben? Észak vagy Dél? – tettem fel a kérdést, amit nagyon sokféleképpen lehetett értelmezni. Azzal, hogy felvetettem Eichenschild nevét, ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból: vajon ők tudják mi lesz itt nemsokára? Nem hinném hogy a város lakói, így tehát vagy megpihenni, esetleg találkozás gyanánt tértek be ide, vagy ők is épp egy utolsó nagy városnézésen vannak. Vajon melyik oldalon állnak? Egy vámpír és egy self. Csodálkoznék, ha Északot választották volna. Döntöttek már egyáltalán? Vagy megpróbálnak kimaradni belőle? Gondolataimban elmerülve hagytam, hogy ízlelgessék a mondandómat, elmélkedjenek azon, vajon hogy értettem a kérdést. Csak ezután vetem fel mondandóm következő részét – Bár megvitathatjuk az Önök témáit is. Miről szeretne beszélni a pár? Ugye pár? – teszem hozzá az utolsó kérdést hadarva, mintegy szabadkozva a feltételezésért, ha esetleg tévedtem. Megérzésem szerint nem csak jó barátságból ülnek egymás mellett az asztalnál - főleg nem ilyen közel a másikhoz -, az pedig hogy ezzel "vádolom" őket a legkönnyebb módja volt annak, hogy az ő szájukból halljam a választ feltevésemre.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Vas. Jún. 10, 2018 4:31 am

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Az esetleges várakozással ellentétben a válasz nem szül tüskés reakciót a sötételfben. Kezdi élvezni az asztal fölött cikázó iróniatengert, mely valahogy kellemesebb, és főleg felrázóbb, üdítőbb, mint a dolog, amit éppen kortyolgatnak. Mi a fenét rakhatnak ezekbe  a löttyökbe? Most szedették a kocsmároslánnyal az útszélen? Legjobb esetben is kamillateának tűnik, de ki tudja, talán csak puszta fűszálakat szórtak bele. Hiszen miért is törődnének holmi teával egy kocsmában, az is csoda, hogy árulják.
Olyan rég volt esélyük teljesen felhőtlenül elbeszélgetni valakivel, anélkül, hogy azt feltételeznék, a másik hol fog érzékeny pontot keresni, kérni valamit, szívességet elvárni, keresztbetenni, és vajon nem csak arra várnak-e, hogy egy elejtett szóba csodálatosan bele lehessen kötni. Persze egymással... egymással bántatlanul megvitathattak mindent, egészen addig, amíg ki nem ütközött Mina teljes döntési képtelensége, Damien pedig föl nem emelte a hangját úgy, ahogy egyébként igen ritkán látni illetve hallani tőle - leszámítva a helyzeteket, mikor a vámpír veszélyben van.
Talán ez itt a probléma.
Azért haragudott rá, mert veszélynek lett volna hajlandó kitenni magát. Az első kilengés persze még korábban kezdődött, amikor felvetődött, hogy el lehetne szivárogni Alfheimbe... Teljesen mindegy, hogy a bőre kormosabb az átlagnál, egy békés jövőkép elég vonzó volt. természetesen a lehetetlenség falába ütközött, hiszen egy sötételf még talán, de egy vámpír semmiképp sem juthatott volna be abba a világba. Ott sem érezték volna otthon maguk. Hiába próbálta elhitetni magával, hogy az otthon nem fontos, csak a béke, és ott van az otthon, ahol... áh. Közhelyek.
Vajon miféle szerzet lehet ez itt velük szemben? Fölösleges azzal áltatni magát, hogy nem kíván semmit elérni. Mélysötét szemeiben ott lapul valami örökkön fürkésző... Annyiszor látott már ilyet. És természetesen azok a szemek elsősorban Minát veszik szemügyre. A hegyesfülű már meg sem lepődik, ami most lejátszódik, nem első, nem második történet. Arca várakozó, puha szoborrá lesz és várja, kell-e cselekedni. Ha nem, akkor nyugodtan folydogál az árral tovább, hátha... hátha tud még nekik segíteni valamit ez a beszélgetés...
Mina fejében ismét megfordul pár gondolatmenet a bűntudatról, ahogy a férfi szemei végigpásztázzák. Identitása bizonytalanul meg-megrezdül, mint már annyiszor. Nem érti, miért váltja ki ezt a hatást férfiakban. Egyáltalán milyen hatást vált ki? Tán nem természetes az, ha végignézel egy társalgópartneren? Mégis, olyan sokszor égetik ezek a tekintetek, olyasmi érdeklődéssel, amit nem ért, fél tőle, de legfőképp nem találja helyénvalónak. Elképesztő mód oda nem illő módon egy jóval korábbi, szintén kocsmai jelenet jut eszébe, melyben szintén ő szerepelt, valamint egy bárd, akiről nyolc méterről is sütött, hogy a nők méregetése nem idegen tőle, és borzasztó közönséges módon ez, valamint az italozás tölti ki a mindennapjait. Valamiért mégis vonzó volt, esztétikus és szép, egy közönséges ember a nagyon sok közül, mégis megannyi gondolat megindítója. Vajon ír-e róla dalt? Fog-e emlékezni rá? Holott akarnia sem kellene az ilyesmiket.
Ez a háborús feszültség elveszi az eszemet. - jegyzi meg magában, s rögtön felel is: Persze ha nem ez lenne, akkor meg bármi más venné el az eszemet. Gondolatok halmozódnak, melyeket nem mer kimondani, és a legkevésbé illő helyzetekben. Jelenleg például azon kellene gondolkoznia...
...amit a velük szemben ülő fiatal-, vagy ki tudja, mennyire fiatalember rögtön hozzájuk is szögez. Mina gondolatban asztalt borít, vagy a szokásosnál erőteljesebb módon ráhajtja a fejét, valójában azonban csak rándul egyet az ajka és kuncogásszerű hangot hallat.
- Ez valamii... közvélemény-kutatás? - puhatolózik. Ez egy logikus válasz lenne, de úgyse ez lesz a valóság, járt már annyit a világban, hogy ezt tudja. Megenged magának egy sóhajt. - Igazából... pont erről beszélgettünk. Illetve erről nem beszélgettünk, ugyanis... hát... pont ezért. Mindenki erről beszél. Vagy maga nem unja a témát? - Khm. Ön, esetleg. Az még mindig udvariasabb. Vagy ez már elavult? Kérdések, kérdések... elterelik a figyelmet a lényegről. Ez az idegen most komolyan megkérdezte, ami az imént még csak az agyában hangzó kétségbeesett kérdés volt.
- Nem egyszerű kérdés, ám elég bizalmas. Honnan tudhatjuk, hogy őszinte jóindulattal vág bele egy társalgásba rögtön egy ilyen érzékeny témával? - Itt Eichenschildben... Halálra ítélte  már ezt a helyet? A Harag Napja óta mondjuk mindenhol olyan tudattal jár, hogy talán ez lesz az utolsó alkalom, mikor látja. Futólag Minára pillant. Vajon mikor lesz az utolsó nap, mikor őt látja? Mi lesz az a lánc, ami majd elhúzza, ha megteszi?... Eszébe jutnak a Nachtrabenek. Vajon Mina a lelkében már Delet választotta?...
A mi témáinkat... És megint ez a szó. Pár. Vajon direkt bosszantani akarja őket, vagy ez kivételesen szívből jövő volt? Hogyne. Azért legeltette úgy szemeit Mina gyermeki arcocskáján, hogyne, ez nem kihívás, véletlenül sem.
Könnyen rávághatná, hogy igen, diplomatikus mosollyal. Sokan ezt tennék. De soha nem szokott hazudni. És egyelőre élet nem múlik rajta. - Attól függ, hogy értelmezi ezt a kifejezést, Leo, de valószínűleg nem úgy, ahogy gondolja. - A sötét tünde arcán ösztönösen is elnézéskérő mosoly jelenik meg. Furcsa. Eddig nem érezte úgy, hogy elnézést kéne kérnie emiatt... de már... nem biztos semmiben. Nincs kedve magyarázkodni. Nehezen tudja titkolni, hogy feszélyezi a helyzet, hiszen fogalma sincs, hogy miről is beszéljenek... lássuk csak... ilyenkor néha működik az első dolog, ami eszedbe jut...
Lovak.
Utazás.
- Itt él Eichenschildben? - Tökéletes időjárásszerű társalgási téma. Ha már a másik nem ismeri az alapvető udvariassági formákat... jó, talán csak azért érzékeny ennyire a kérdésre, mert tényleg nem tudja, mit döntenek. Lévén együtt élnek, feltételezhető, hogy ugyanazt kellene. Ott cseng, bosszantóan, aludni nem hagyóan, gondolkozni nem hagyóan napjuk minden pillanatában. Gyakorlatilag minden gondolat mögött ott figyel, a nap sugaraiban csillan, a vízben csobog és a levelekben zizeg, na meg a hamuban füstölög, hogy Északvagydél. - Egyébként tényleg meglepő, hogy feltette ezt a kérdést. Tudja, miért? Ahogy említette, Eichenschildben vagyunk. Hogyhogy a dél egyáltalán szóba kerül? - Nem tudja pontosan, mi mondatja vele ezeket a szavakat. Rögtön be is indul a vészjelző, és csak remélni tudja, hogy Mina nem pattan föl azon nyomban.
Álcának tűnhet, amit művel, pedig igazából csak incselkedés... Kérdésekkel lehet kicsalni a legtöbbet az emberekből, ha őszintén nem adják magukat, hát legfeljebb felfogják provokációnak, ezután pedig az érzelmek szintjén folytatódik a csata és így is, úgy is fény derül dolgokra. Lehet, hogy nem is lennék rossz kém.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Szer. Jún. 13, 2018 11:14 am

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Meglepődve kell tapasztalnom, hogy a self nem mutatja jelét annak, hogy mondandóm negatívan érintette volna: vagy nagyon jól kontrollálja az érzelmeit, vagy nem értette félre azt,amit mondani akartam. Persze az is a pakliban van, hogy egyszerűen nem értette meg az utalást. A lány apró kuncogása összezavart kissé. Ilyen sokan kérdezhették már tőlük meg ugyanezt a kérdés? Mind a vámpír, mind a self válasza tökéletes volt arra, hogy nem csak a felelet elől térjenek ki, de azt se kelljen meghatározniuk, hogyan értették amit kérdeztem.
- Ily sokan érdeklődnének efelől? – kérdezek vissza. Sóhaj. Csak nem őszintén készül válaszolni? Egy picit talán igen, de nagy része még mindig ködösítés. –  Úgy érzem elég tág mind a kérdésem, mind annak témája, hogy ne szülessen két egyforma válasz, kisasszony.
Vajon mikor jutnak el oda, hogy visszakérdezzenek én melyik oldalon állok? És mi lesz a válaszom? Magam sem tudtam még, de én sem fogom egyszerűen adni magam. Ezután a self felé fordultam.
- Ahogy már említettem: úgy értelmezi kérdésemet, ahogyan szeretné. Attól függően mennyire bízik meg bennem, mennyire őszinte típus, vagy hogy mennyire akarja komolyan venni a beszélgetésünket, úgy válaszol rá, ahogyan csak akar. – magyarázom neki, szabad kezemmel gesztikulálva. Hangszínemmel úgy ügyeskedek, hogy a mondandóm ne tűnjön sem kioktatónak, sem tudálékosnak, hiszen én csak egyszerűen válaszoltam a kérdésére. Ha sokat nem is, de azt letudtam szűrni a válaszukból, hogy gondolkodnak a választáson. Nem foglaltak volna még állást? Vagy csak titkolják? A lány szavai azonban teljes bizonyosságot nyújtanak afelől, hogy érdekli őket a téma, annak ellenére, hogy szavaikkal tagadják ezt.
Nem egy pár. Nem házasok? Nem is kérő és menyasszony? Akkor miért vannak így…együtt?
- Ebben az esetben elnézést. -Szabadkozva emelem fel a kezemet, és hagyom abba a puhatolózást. Legalábbis egyelőre. Belegondolva, amikor megbámultam Wilhelminát, a kormos nem reagált semmi támadóval. Valóban semmi nem lenne köztük? Elnézés kérő mosolya még inkább alátámasztotta az előző feltételezésem.
Csalódást okozott, hogy ilyen elcsépelt kérdéssel kezdett. Persze teljesen érthető volt, és látszott a selfen az is, hogy velem ellentétben nem akar fejest ugrani illetlenebbnél illetlenebb témákba, ahogyan jómagam tettem, mégis. Valami izgalmasabbra számítottam.
- Nem. Inkább úgy írnám le magam, mint utazót. -válaszoltam kérdésükre, még mielőtt feltették volna - Önök? – dobom vissza a labdát.
Különösen is érdekes volt azonban számomra az, ahogyan próbált okosnak tűnni kérdésével a férfi. Míg csak arról beszél, hogy meglepetést okoztam neki, apró mosollyal reagáltam, azonban amikor a lényegre ér, már szélesebbre húzom az ajkakkal válaszoltam hezitálás nélkül elmésnek hitt megszólalására.
- Okosabbnak hittem annál, minthogy ezt a kérdést feltegye, kedves Damien. Ne okozzon csalódást. – és a kedves „barátnőjének” sem, teszem hozzá magamban. Aki egyébként feltűnően csöndes lett, annak ellenére, hogy ránézésre is szívesebben látott az asztalnál, mint társa. Vajon elgondolkodott a kérdésemen? Vagy csak hagyja, hogy Damien vigye a beszélgetés fonalát, ahová szeretné? Amikor a köztük lévő kapcsolatról érdeklődtem sem adott semmilyen reakciót. Damien lenne a domináns fél kettőjük közül? És ha igen, akkor elfogadja ezt a lány, vagy szenved alatta? Ahogyan újra és újra a korsó aljára nézek beszélgetés közben, szomorúan kell konstatálnom, hogy ez bizony lassan elfogy. Nemsokára újabbért kell indulnom…

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Szer. Jún. 13, 2018 2:22 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Kezd borzasztóan feszélyező lenni a férfi reakciója. Ennyi mennyiségű diplomácia mellett egyre inkább erősödik a gyanú, hogy a hátsó szándék, mely vezéreli, rosszabb, mint gondolták. Ráadásul ezek a körmönfont, udvarias szavak szinte felállítják a szőrt a vámpír hátán. A nyíltságot sokkal könnyebb lenne értelmezni, legyen az szebb csak rondább köntösbe bújtatva, de ez... Másik kérdés, hogy miért pont őket válsztotta érdeklődése célpontjául? Mi lehet bennük annyira érdekes? Elvégre körülbelül egyetlen politikai megmozdulásuk az az eset lehetett, illetve eseménysorozat, melynek eredményeképp most Gustavus ül a trónon. Noha életükön ez sem sokat változtatott. Ami sokat változtatott... abba nem szóltak bele. És mindketten tudják, hogy ez nem a legjobb döntés volt, így jobb híján utólag kell befolyásolni a végkimenetelt... mert még nincs késő, még nem lehet túl késő...
- Nem - előzi meg Minát a sötét tünde magyarázólag. - Nem sokan, viszont mostanában gyakran... - keresi a jó szót -...vitatjuk meg ezt az ügyet, négyszemközt. - A vita szó majdhogynem túlságosan is helytálló. Bár ne így lenne.
- Még nem... teljesen döntöttük el. - Szinte kötelességszerűen ismét elkezdi felsorolni magában az érveket minkét fél mellett. Bár inkább Dél mellett, ugyanis arrafelé húz inkább a szíve. Erdők égetése, a vámpírok, a tündék, Esroniel... Bár utóbbiról sokat nem tud, az emberek ügye főként foglalkozni vele. (Vagy csak nem óhajtja azért hibáztatni magát, mert politikai tudása lényegében egyenlő a semmivel.) Mindenesetre Esroniel neve gyönyörűen hangzik, ez tény. Ettől még lehetne őrült, kegyetlen zsarnok, aki teljesen botor irányba, és ezálal a végzetébe taszítja egész Veroniát. De akkor is... a Gustavnál sokkal szebb a csengése például...
Na pontosan ezért nem foglalkozik Mina politikával. Ugyanis annak fő lényege, hogy NE személyes és szubjektív preferenciák alapján alkosson döntést, hanem tények és logika alapján, ami valljuk be, nem épp az erősségei közé tartozik.
- Az, hogy mennyire vagyok őszinte, pontosan összefügg azzal, hogy mennyire bízom meg önben - jegyzi meg, mire Mina nem tudja elfojtani mosolyát. Jól szórakozik. Kissé meg van könnyebbülve, hogy nem neki kell magyarázkodnia, bár tudja, hogy ez megint csak kényelmességének része, és idővel úgyis döntenie kell. Egyébként is ő volt az első, aki dönteni akart... talán... vagy csak így szeretne emlékezni, hogy legalább erre büszke lehessen. - De lévén pár perce ismerem, erre nehéz lenne választ adni.
Mina sóhajt egyet. Ez a bizalmatlanság. Már megint. Damien így viselkedik körülbelül az összes létező személlyel a világon, különösen, ha férfiból vannak és a közelükbe jönnek - persze enélkül nehéz bárhogy is viselkedni velük. Tényleg kezdi úgy érezni magát, mint egy túlvédelmezett kishúg, de most nem csinálhat jelenetet... A végén még tényleg veszélybe sodorná magát azzal, ha most felállna, sértődötten kijelentené, hogy ne beszéljenek az ő nevében, mikor ő igenis el akarja árulni ennek az idegennek, hogy Észak vagy Dél. Egyrészt, a végén még a körülöttük lévők azt hinnék, valamit tényleg konyít a témához és határozott elképzelése van, másrészről pedig nem is igaz. Nem tudja, hogy el akarja-e árulni... Inkább először ki kéne deríteni, hogy a másik tudja-e már... Biztos, hogy tudja.
- Semmi gond - feleli az elnézéskérésre, ezúttal ragaszkodva hozzá, hogy ő szólaljon meg először. - Sokan megkérdezik - néz merően Leo szemeibe. Tessék. Őszinteség.
Utazó... Persze... ez egy igazán könnyű válasz. Komolyan, ennél eredetibbel nem tud előállni? Abból, hogy utazó, még senki sem élt meg. És ekkor eszébejut Damien vándorlási időszaka, nos, igen, ő sem tudott pusztán abból megélni, hogy utazott, kénytelen volt csúnyább dolgokhoz is fordulni. No de ez a múlt zenéje már, régi melódia. Na de most komolyan, ők hogy definiálnák magukat?...
- A renegát elég megfelelő? Nem mondanám, hogy bármelyik frakcióhoz is tartoznánk.
Mina Damienre sandít. Ez bátor volt. No jó, úgyse valószínű, hogy ördögi mosollyal kést rántana a fickó és a falhoz szorítaná őket. Ha meg igen, nos, van pár magic a tarsolyában.
- Csalódást? - enyhe szórakozottság szűrődik ki a hangjából. - Miért csalódna bennem? Tán vannak már támasztott elvárásai?
Mina szívesen lesüllyedne az asztal alá. Egy lendületes mozdulattal eltünteti, ami keserű fűlé még a poharában lapult, majd tán a kelleténél picit hangosabban az asztallapra helyezi vissza azt. - Na de kérem... Mi ez az ellenségeskedés? - Damien szemeiben őszine meglepettséget lát. Egen. Képes vagyok megszólalni, képzeld - jelzi vissza gondolatban. - Senki nem akar bántani senkit, nem? Akkor pedig akár tárgyalhatnánk szép nyugodtan is. - Igen. Nagyon szeretné megtudni, hogy mi az, amit megtudhat, viszont ha a téma megint elmegy büszkeségek összecsapása irányába, az nem lesz célravezető. Viszont ha kiderül, hogy megint én reagáltam túl valamit, ne legyen Nahctraben a nevem, ha nem szaladok ki innen azon nyomban... Persze ezt maga se gondolja komolyan. Elszaladással még mindig nem érhet el semmit.
- Önnek van valami határozott álláspontja ezzel kapcsolatban? - Nem számonkérő, nem ironikus, egyszerűen csak tudni akarja... Valószínűleg süt róla, hogy fogalma sincs, mit tegyen, és ez a kétségbeesés lassan átüt mindenen, amit tesz. De nem baj. Egy ilyen döntést nem lehet futó ötletek alapján meghozni. Úgyis fájni fog a szíve, bármi mellett dönt.

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Pént. Jún. 22, 2018 2:04 am

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Be kellett ismernem, hogy nem állt jól a szénám. Beszéltek ugyan velem, ám meg-meg megszakított kommunikációjuk nem csak arról tanúskodott, hogy a téma esik nehezükre, hanem az is, hogy mennyire bizalmatlanok – ami érthető – és mennyire zárkózottak – ez már kevésbé - az idegennel, vagyis velem szemben. Változtatnom kellett a stílusomon. Persze lassan, úgy hogy ne legyen túl feltűnő. Itt az ideje eljátszani azt, hogy lassan megnyílok előttük.
- Jó ha van az embernek, akivel megbeszéli ezeket. – nyugtázom, kicsit elmélázó hangnemben, a pohár aljára nézve. Egy kis sajnálat keltés? Miért ne. – Van idejük. Ha nem maradnak ebben a városban, talán azt is elmondhatjuk, hogy elég sok. – térek vissza az előző hangnemembe.
Tehát nem döntöttek. Két megnyerhető lélek északnak, vagy két leendő ellenség? Valamiért kedvem támadt meggyőzni őket, ha nem másért, akkor a saját szórakoztatásomra. Háborús idő van, ilyenkor az se számít, hogy az egyik vámpír, a másik meg self. Apropó. Vámpír. Vajon melyik családba tartozik? Nem tűnik Rotmantelnek, sem Neulandernek, annak ellenére, hogy van valami kecses és nemes a mozgásában és megjelenésében – még egy ilyen kocsmában is. Még egy dolog, amit kideríthetek.
- Értehető. De azok a percek telnek, még ha nem is olyan gyorsan, mint szeretném. – válaszolok a bizalmatlankodásra. Talán bölcsebb volt a self mint amilyennek hitte, vagy csak egyszerűen próbálta játszani az intelligenset. A lány sóhaja még a kocsma zaja ellenére is elég hangos volt ahhoz, hogy meghalljam. Vagy csak ennyire szelektív már a hallásom? Mi zavarhatja? A férfi bizalmatlansága felém? Miért? Talán eljött az ideje egy kis…kutakodásnak. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem érzi meg, ahogyan a vágyai között próbálok vizsgálódni.*
Meglep kissé a self, amikor beismeri, hogy a renegát vonalat képviselik. Miért vallotta be, tanácsot vár, megvetést vagy valamiféle negatív reakciót tőlem? Nem fog kapni.
- Határozottan megvan az előnye annak, ha valaki nem választ oldalt. Sokkal szabadabb lehet. Ám sajnos nagyon sok előnytől is elesik.  – értek velük egyet, ezentúl őszintén. Vajon én pártatlan maradnék, ha megtehetném? Nem. Semmiképp. Vagy talán, ha nagyobb hatalmam lenne. De így túl sok lehetőséget az egyik oldalhoz való hűség, mint az, hogy a saját fejem után menjek.
A self kérdésére nem érkezek válaszolni, amint szóra nyitnám a számat Wilhelmina az asztalra csapja poharát. Talán várható volt ez a reakció, hiszen láthatóan zavarta a self néhány megmozdulása, most pedig úgy érezhette, hogy kicsit övé a kontroll, ráadásul a „jó ügy” érdekében. A kérdése egyértelműen költői, így nem is reagálok rá, mindössze a falat nézem, mint a rossz kisgyerek, amikor leszidják. Őszinte voltam-e? Dehogy, de ez is jó húr lehetett e furcsa páros lelkének húrjain. A nő kérdésére néhány pillanatnyi szünet után válaszolok csak, ami alatt az asztalt bámulom. Talán már azt is hihetik, hogy nem akarok válaszolni, mire megszólalok.
- Nem akarom, hogy ez tárgyalás legyen. Beszélgetni szeretnék. – reagálok az előzőre, picit zavartan tekintve hol egyikre hol másikra. – Zsoldos vagyok…vagy bérgyilkos? Magam sem tudom. Észak egyik felbérelt kardja. – matatok a korsóm fülével, miközben a szemkontaktust újra és újra megtörve magyarázok. – Ez eléggé…határozott álláspont. No nem mintha egyetértenék északkal, sőt, nem is vagyok büszke erre az egészre, de egyszerűen ezt láttam a legbölcsebb döntésnek.
Itt már határozottabban váltottam az előző stílusomhoz képest néhány mondat erejére. Nem a túlságosan nyílt, ám mégis diplomatikusabb valaki voltam, aki eddig. Nem, ez egy magáról nehezen beszélő, talán igazi énjét kicsit szégyenlő valaki volt, ami ugyan merőben más mint néhány perccel ezelőtt, ha valamennyire is ismerik az emberi természetét tudhatják, hogy az egyik mennyire rejti a másikat. Láthatják, én is tudok őszinte lenni, ha a selfnek ment. Sőt, adni is tudok azért, hogy kapjak valamit tőletek. Megnyíltam, elárultam magam, kaptatok valamit belőlem. Rajtatok a sor, ti mivel tudtok szolgálni?

*Dice mihi... (Egyedi képesség)
Az inkvizítor oly sokat kutatott mások bűnös vágyai után, hogy képessé válik megérezni azokat. Egy kevés varázserő rááldozásával elég rápillantania a másikra, hogy megérezze (mintegy impulzusként), hogy mi is az, ami után a másik igazán sóvárog. A fiziológiai szükségletek mindig háttérbe szorulnak, legyen az éhség, szomjúság, stb.

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Pént. Jún. 22, 2018 2:44 am

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Az enyhén célzásnak tűnő megjegyzés, mely vagy őszinte, vagy mesterkélt - bárcsak őszinte lenne... - után megvonja a szemöldökét. Na várjunk. Ez az ember most sajnáltatni akarja magát?... Mondjuk helytálló a kijelentése. - Mintha a számból vette volna ki a szót. Bár... ezt akkor mondhatnám, ha épp most akartam volna ezt mondani, ami nem így volt... na de a lényeg, hogy egyetértek. - Visszaszokott a cirkalmas mondatokhoz. Kezd feléledni az életkedve. És bárcsak, bárcsak mindent megbeszélhetnének nézeteltérés nélkül... Talán ez a mondata célzás is Damiennek. Igen, tudja, hogy gonosz és aljas, amiért folyton cukkolja, de nem bírja megállni. Valamivel muszáj elérni, hogy döntésképes helyzetbe kerüljenek. A bizonytalanság őrjítő.
Várjunk csak. Az előbbi mondat és a beszélgetés kezdete alapján... - Önnek talán nincs? Ezért ült le velünk társalogni? - Nem kötekszik, nem kérdőjelez meg, egyszerűen csak kíváncsi. Valamilyen szinten még melengetné is az önbecsülését, hogy valaki őt, még ha csak részben is, választotta beszélgetőpartnernek... Vajon ha egyedül ücsörög itt, vagy ha csak Damien ücsörög itt egyedül, is így történik? ketten mindenképpen kuriózum ők.
- Miért akarja, hogy gyorsan teljenek a percek? Azzal is csak közelebb jutunk egy háborúhoz. - Minden szívdobbanással közelebb. Pokolba is, bárcsak feltaláltak volna valamit, amivel meg lehet állítani az időt, amíg a vámpír lánya rendezgeti az érzéseit. Soha nem akarna továbbmenni akkor mondjuk, de ez más kérdés. - Vagy tán van valami, amit vár tőle? - Nyilván. Profitot. Nézzétek csak a szemét. Ez az ember tervez valamit, komolyan tervez valamit. Mit akarsz tőlünk? Lehet, hogy az ellenségük lesz. Lehet, hogy meg kell ölniük... És Mina hirtelen gyorsabban szívja be a levegőt, mint tervezte. Ez a gondolat kellemetlen. Felettébb kellemetlen. Eleve az, hogy bárkit meg kell ölnie, még egy ocsmányul vicsorgó ellenséges falánkságdémon életét se szívesen venné el. De hogy ennyit számítson a külső... Azon veszi észre magát, hogy a férfi vonásait vizsgálja. Persze általában szokta a vele szemben ülőét, akármilyen társalgópartnerét. Szép, ugrik a szó az eszébe. Te meg bűnös vagy. Hirtelen fel akar pattanni és elsétálni innen, mert a végén még nem tud kimászni saját önbecsülése romjaiból. Nyavalyába, mit hoz ki belőle ez a feszültség. Kalapom megeszem, ha valami csábdémonfélével ülök szembe. Nagyon reméli, hogy gondolataiból semmi nem tükröződik az arcára. Inkább a poharába bámul. De az üres. Még az a felettébb becstelen gondolat is elméjébe kúszik, hogy nem ártana valami olyasmit megkóstolnia, ami elködösíti kissé az elméjét... De neem, Isten őrizzen attól, bár nem ő fogja őrizni, hanem saját maga, ha bárki is. Mondjuk Damien is eléggé kiakadna. De ő elégszer kiakasztotta a közelmúltban, hogy ez ne érdekelje.
Jó. Valójában nem Damien akasztotta ki, pusztán rajta vezette le frusztrációját, amiért képtelen dönteni. Be kell vallania, hogy Damien nem hibás semmiért...
A pártatlanság előnyét és hátrányát tekintve ismét felmerül a gyanú, hogy egy hittérítőfélével állnak szemben. - A béke adott esetben nagy előny - jegyzi meg a hegyesfülű, mire Mina rákonktráz.
- Jó, de egy háborúzó országban úgysem találsz békét. Sajnos - érződik a keserűség a hangjából. Persze, hogy azt választaná, ha lehetne, de nem lehet. Damien tehetetlenül vállat von.
- A tündék azt választották. Elmenekültek. - Arca sötétté válik. Megtehette volna ő is. De itthagyni... mindezt? Minát? Ha abba akarta volna hagyni a harcot, már akkor megtehette volna, most mégis itt van. Legyen már valami haszna. Nem akar meghalni, de ha egy kicsit a közelébe kerül, legalább nem lesz már bűntudata, hogy csak úgy hagyta veszni a földet. Néha a mocsokban is kell turkálni, ha meg akarsz találni valamit, vagy megműteni valakit... később lehet kezet mosni.
Zsoldos vagy bérgyilkos... óóóhh... micsoda erkölcsi fejlettség - gondolja a vámpír nem kis iróniával, és megereszt egy széles mosolyt. De valahogy... nehezen tudja elhinni. Nem lehet zsoldos, a zsoldosok csak vedelnek, nőznek és egyáltalán nincsenek ilyen mélyenszántó gondolataik. Vagy csak én gondolkodom túlságosan sztereotípiákban? - Tényleg? - osztja meg kételyeit. - Már ne vegye sértésnek, de, hogy is mondjam, magához hasonlatos zsoldosokat ritkán látni. Bérgyilkosokhoz még nem volt szerencsém, hála az égnek. De ahhoz nincs elég feketébe öltözve. Na jó, ez tényleg közönséges volt, bocsássanak...tok... meg. - Hogy a manóba kell ezt ragozni? - Szerintem jobb helye lehetne valami másféle pozícióban. Ahol tényleg kiélheti a tudását.
Magát is meglepi jószándékú őszintesége. De ha tényleg zsoldos, és a barakkon bunkó értelmi szintet teljes mértékben mellőző fickókkal kell osztoznia, nem csoda, hogy beszélgetni támad kedve. Zsoldosoknak mellesleg nem szoktak érveik lenni választásuk mellett. Na meg hűségük se igen.
- Már miért lenne feltétlen a legbölcsebb? Tény, hogy a pukkanó messzelövőik babonás félelmet ébresztenek szinte bárkiben.... nem is látni, ahogy ölnek és már véged is - kicsit ki is rázza a hideg a gondolatra -, de mondjuk... pontosan, ha ilyen hatalmat adnak a csőcselék kezébe, elszabadul a pokol. Iszonyat jó érzés lehet, elhiszem. Megvadulhatnak tőle. De azért az angyalok lelkei se semmik... Egy lélek, szemben egy rideg fémcsővel, ami megsüketít és vérfoltot hagy maga után.
- Ráadásul az a lélek bármelyik képességed felerősítheti. Támogat téged.
Futólag körbepillant a teremben. Nem, még senki sem közelít vasvillával vagy feltűrt ingekkel, esetleg egy vödör vízzel. Eddig jó.

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Vas. Júl. 01, 2018 2:23 am

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Stílusváltásom úgy tűnik sikert ért el. A nő bőbeszédűbb lett, kérdéseket tett fel, a self pedig nem próbálta elhallgattatni vagy félbeszakítani – ez is a bizalma jele lenne? Lehet csak túlértékelem a dolgokat, és egyszerűen a férfi is észrevette, hogy túlságosan is elnyomja Wilhelminát.
- Nincs. – felelem rövid szünet után szűkszavúan a kérdésére, majd mosolyogva folytatom – Bár nem tagadom, számtalanszor végigbeszéltem már a témát másokkal is ezt a témát.
Most nem hazudtam. Kocsmákban, sötét zugokban igencsak aktív viták zajlottak észak és dél konfliktusáról, és ahol kimerték mondani azt, hogy észak nem legyőzhetetlen, ott általában érdemi beszélgetés is kialakult a két fél között – az már más kérdés, hogy ezek sokszor az egyik halálával végződtek.
- Minél több időt töltünk együtt, annál nyitottabbak tudunk lenni a másik felé, és annál gördülékenyebb tud lenni a beszélgetésünk. Természetesen pénzt, bár nem kételkedem abban, hogy erre Önök is rájöttek. – hangom mentes mindenféle szégyentől vagy szabadkozástól. Nem büszkélkedem vele, de nyíltan felvállalom azt, hogy mi a célom. – Igen, a legtöbb ezt bíráló beszélgetésen már túlestem, de ha beleszeretnének menni az erkölcsösség és moralitás kérdésébe, csak nyugodtan, szívesen ismerem meg az ön álláspontjukat is. – adom elő előre azt, aki már megunta, hogy minden egyes alkalommal megjegyzik mennyire a pokolra fog jutni azért, amit tesz.
Sok impulzus üt meg egyszerre a lány felől, de az egyik legerősebb az, hogy kíván engem, vagy ha még nem is, de úgy néz rám, mint férfira. No nem mintha szükség lett volna bármiféle megérzésre, hogy ez feltűnjön, elég volt ránéznem: izgalmában gyorsan kapkodja a levegőt, szemével figyel ugyan, de próbálja elkerülni, hogy észrevegyem a fürkésző tekintetet. Viszonzom pillantásait, sőt, rá is játszok egy picit: meg-meg töröm a szemkontaktust, csak azért, hogy aztán újra elmélyedjek a szemeiben. Újfent meg kell hagynom, hogy kifejezetten szép a nő, van benne valami különös elegancia és báj, ami vonzóvá teszi. Talán az átok miatt? Nem tudom. Nem voltam még vámpírral, semmilyen értelemben. Még. Vajon a self mit szól majd a kis szemezésünkhöz?
- Egy darabig igen. A messzi északon vagy délen egy darabig bárki elélhet békében, mielőtt a háború oda is elér. Persze nem hiszem, hogy ez okos döntés lenne – az éhezés biztos kitör addigra, mire a távoli falucskákat eléri a háború, a királyok pedig nem lesznek restek lefoglalni a termést, hogy a seregeiket etetni tudják. Bölcsebb dolog a sereghez csatlakozni, ők lesznek az utolsók, akik üres gyomorral fekszenek le. Ha pedig az életét félti valaki, menjen a gyógyítók közzé. – fejezem be a gondolatmenetemet. Olyan valaki képét keltettem, aki ért a háborúhoz, és eléggé megbízik a másikban ahhoz, hogy ezt a tudását meg is ossza vele – az alapján pedig amit eddig tanúsítottak, új lesz nekik az információ. A végén még meglesz a napi jó cselekedetem is. – A tündék. Talán ők jártak a legjobban. Bár kitudja mi vár rájuk ott, ahová jutottak. – reagálok Damien mondatára.
Mosolyával nem tudok mit kezdeni, ám az utána elmondott kis monológja arról, hogy milyennek is kell lennie egy zsoldosnak segít értelmezni. Bocsássanak? Kire értette a többesszámot? A "kollégáimra"? Vagy netalán Damienre?
- Nem kell szabadkoznia, általában jogos is rájuk az Ön által adott leírás. Az én feladataim azonban megkövetelik azt, hogy háromnál több összetett mondatot eltudjak mondani egyhuzamban, időközben pedig rám ragadt a tudás és a modor. Bármennyire is meglepő, a nemesi ruha gyakran messzebbre tud vinni, mint egy éjfekete köpeny. – mosolyodom el az orrom alatt, tekintetemmel az asztal jobb sarkát tekintve, mintha csak visszaemlékeznék egy régi jelenetre az életemben. Vajon megijednek tőlem? Ugye nem fogják azt feltételezni, hogy őket is megakarom ölni? Ha pedig igen, mi okuk van azt hinni, hogy valaki bérgyilkost fogadott az elintézésükre? - Mindenesetre hízelgő kegyed feltételezése, reméljük a háború meghozza a szerencsémet. És önök miből élnek meg? – dobom vissza a labdát.
- Nem csak a fegyvereikről van szó – bár azok is hatalmas előnyt jelentenek. Fogtam már őket a kezeim között, és ahogyan mondja, szinte megrészegítik az embert, ha pedig ügyesen használják őket, akár veszteség nélkül is legyőzhetnek egy teljes sereget. – érveltem észak mellett. Hogy miért? Kíváncsi voltam meg tudom e győzni őket, hogy ahhoz csatlakozzanak – De az igazi előnye északnak a szervezésben van. Nem tudom pontosan a déliek háborús tervét, de errefelé megnövelték az adókat, és kötelező sorozás van, ami egy jó darabig biztos utánpótlást jelent majd a háborúhoz, mind pénz, mind katonák terén. Északnak nagyobb esélye van véleményem szerint a győzelemre. – zártam le a mondókámat. Sokat beszéltem most, ám ők kérdeztek: nem csak alátámasztottam ezzel, hogy valóban megnyíltam előttük, de arra ösztönöztem őket, hogy ők is legalább ennyivel viszonozzák.
Nem kerüli el figyelmemet az, ahogyan körbepillant a termen. Ez a self fél. Érthető, ha kormos lennék én is félnék, így pedig hogy dél mellett propagál, még inkább megnöveli az esélyét a lincselésnek. Nekem azonban elmondta. Kezd kialakulni a bizalom?

Felhasználó profiljának megtekintése

11 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Vas. Júl. 01, 2018 7:05 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Van valami a szemében. Valami, ami egyértelművé teszi, hogy igen, sokmindenkivel végigbeszélte ezt. De valószínűleg nem csak kocsmákban. Alapvetően... furcsa is, hogy itt futottak össze, nyilván ezért szúrta ki őket. Nem épp kocsmás társaságnak tűnnek. De hát ha egyszer itt lehet a legolcsóbban ehető vagy iható dolgokhoz jutni, meg egy kis fedélhez... Ami persze nem lenne fontos, ha nem esik, kivéve, ha a vámpír lánya egy vámpír, és unja a csuklyák hordását...
Felvonja a szemöldökét. A sok beszélgetés nyitottságot szül, nahát, erre maga se jött volna rá... Kezd kiábrándulni az illetőből, legalábbis, hogyha ilyen egyértelműségeket fog továbbra is megfogalmazni, fennáll az esélye, hogy összetörik a színes kép. Ami persze nem a valóság, biztosan nem az, hisz valójának csak egy apró szegletét mutatja meg. Igyekszik fenntartani a zsoldoshoz illő világlátás illúzióját vagy nem illúzióját... valahogy nem akarja elhinni, hogy tényleg pusztán pénzért adja harcba magát. Nem egy sorkatonaféle. Az alkata sem.
- Ahhoz nem szükséges háború - mutat rá. Gyanús ez a tolerancia. Most komolyan erkölcsi tanácsadást vár? Persze Minában szunnyad vagy pár tucat pergament betölteni képes hosszúságú érvkészlet ezt illetően, meg még ugyanennyit tudna rögtönözni, de kétli, hogy lenne a másiknak türelme végighallgatni.
- Eszerint jól viseli a kritikát? Hogy szívesen meghallgat akár egy csomó ellenkező véleményt is? - emeli meg kihívóan a szemöldökét. Damien szórakozottan figyeli kettejük párbeszédét. Kíváncsi, mi sül ki ebből az egészből, afféle készenléti helyzetben vár. A gyomra viszont kezd korogni, hiszen jó ideje csak isznak, de semmi tömörebb és szárazabb nem került bele jó ideje.
Mina szívesen lesüllyedne most az asztal alá. Mi a fene van vele?! Ez a tulajdonsága kezdi a legnagyobb mértékben zavarni; dezorientáció, nem hasznos, ha fontos döntéseket akarsz hozni, vagy egyszerűen csak nyugodt lelkiállapotot fenntartani... Túl hosszúnak tűnik a csönd, és láthatóan a vele szemben ülő hímnemű egyed egyáltalán nincs zavarban. Valamiért ezt kihívásnak tekinti, és elhatározza, hogy el kéne érni valahogy, hogy abban legyen, bár ezzel több probléma is adódik, először is ehhez jó párszor át kéne lépnie a saját határait, meg aztán valamiféle indokot, hogy mégis miért... Igen, ez lesz a nehezebb.
Lesz?... Inkább lenne. Felkészültnek kell lennie. Eddig valahogy sikerült megúsznia nagyobb mértékű zaklatást, de ez nem feltétlen marad mindig így... Nem számít, józan eszűek nemigen packáznak egy vámpírral, pláne egy Nachtrabennel, bár ez utóbbit nem tudja. Tán nem is baj.
- Bárcsak elég tapasztalatom lenne a gyógyítás tudományában - jegyzi meg sóhajtós hangon.
- Ne aggódjon, azt hiszem, illetve attól tartok, illetve nem tudom, tartsak-e tőle... hogy alighanem nem fogunk kimaradni a háborúból...
- Ezt nem tudtad volna kevésbé kacifántosan megfogalmazni, igaz?
- Semmiképp. Meglep, hogy ez pont téged zavar... - somolyog a sötételf.
- Nem mondtam, hogy zavar - von vállat huncut mosollyal. Valóban lehetne ilyen kedélyesen tárgyalni erről? Talán túlélik? Még valami hasznosat is kezdenek az egésszel? Lehet esély, remény és ilyenek, nincs minden veszve meg hasonlóközhelyek?
Arra a gondolatra, hogy a tündék jártak legjobban, mindketten megrezzennek. Haragos vágy villan a szemükben. Igen. Jól jártak. és nem kérdés, hogy az összes itt maradt fajtársuk, sőt, talán az összes itt maradt lélek nagy része szívesen lenne a helyükben.
Damien komoran bámul a poharába. Az életét köszönheti annak, hogy nem maradt azon a helyen, ahol faja szerint élnie kéne, ahol a családja élt, az Átoknak azt, hogy nem tünde és igazából azt, hogy itt maradt, végső soron csakis az erkölcsének és a világnézetének. Hisz ha akarta volna, meg tudta volna keresni a kiskapukat. Talán. Ha nagyon akarta volna. És nem egy személyről hallott, aki szintén. A tündéknél pedig egyértelmű, hogy csak az akaraterejük tartotta itt őket. Ami dicséretes. De bosszantó, hogy más egyszerűen csak boldogan él a családjával valahol messze, mint mondjuk... mint mondjuk Armin hercegék, akiknek az esküvőjén még ott is voltak... Elméje lazán visszakalandozik ahhoz a naphoz. Gyönyörű volt, és reménnyel teli. És az a mondat... hogy talán újra az otthona lehet...
Jobb, ha hagyjuk ezeket az emlékeket, állapítja meg magában. Miből élünk meg? - ébreszti föl egy meglepően... finoman szólva is... tolakodóféle kérdés. Pusztán azért, mert pénzorientált, a Mivel foglalkozik ugyanezt fejezi ki, csak finomabban.
- Hol ezzel, hol azzal. Járjuk a vidéket, és ha találunk valami érdekeset, megpróbáljuk eladni. - Valamiért kényelmetlenül érzi magát emiatt. Mennyivel menőbben hangzana, hogy druida, vadász, orgyilkos vagy akármi... Persze utóbbit valószínűleg csak rossz poénnak vennék. De egy gonosz, erőltetett vigyorral egészen hatásos lenne. Erre a gondolatra halványan elmosolyodik.
- Na nem ilyen... civilizált helyekre kell gondolni - csatlakozik be a lány, nem, hogy kijavítsa, hanem továbbfűzi a gondolatmenetet, ahogy szokta. - Mármint... nem műkincsek, vagy ilyesmi. Hát, néha mű, néha valódi, de érti, elhagyatott házikók az erdőben, régi csaták helyszínei, néha akadnak használható dolgok. Igazából... régóta meg akartam tanulni ékszerészkedni. Talán mg is teszem.
- Ha túléljük a háborút? - Mintha olvasná a gondolatait.
- Pontosan.
Mina szeme felcsillan. Fogott már északi fegyvert. Akkor nem tétovázhat, hogy melyik oldalon áll. Bár lehet, hogy az ellenségeitől szerezte. Türelmesen végighallgatja, miket tud felsorakoztatni az oldal mellett. Attól tart, ha ellenkezik, már nem ilyen finom módon történő meggyőzés következik... nem tudja, miért. Mintha Leo valamiféle időzített bomba lenne. Bár lehet, hogy az egész társalgás alatt képes lesz megőrizni etz a hidegvérét, de vajon mire használja fel az információt, amit szerez?
- Eszerint ön már döntött.
- És feltétlen az alapján helyes dönteni, hogy ki valószínűbb, hogy nyer? Nem inkább... - amit most mondani akar, annyira közönségesnek hangzik, hogy inkább átfogalmazza. - Szóval... Biztosan vannak, akik nem bánnák a veszteséget sem, hogyha azok mellé állnának, akiket lélekben támogatnak. - Mondjuk én. Erőt vesz magán és Leo szemeibe villantja tekintetét. - Ha a szerintünk leendő győztes mellé állunk, és bejönnek a tippeink, de ezáltal egy olyan világ jön létre, amelyet nem érzünk sajátunknak, akkor valójában vesztettünk.
Tudja, hogy úgyis hiába jártatja a száját. De ha már megadták a lehetőséget, sőt, külön ki lett emelve, akkor jogosnak érzi, hogy legalább megfogalmazza ezeket a mondatokat. Talán segítenek neki is. Nem lesz akkora válságban, amikor eldönti, hogy Dél mellé áll. Valakit úgyis kell választani. És ha Észak győz... talán akkor is van esélyük életben maradni, és legalább megpróbálták.
Ez eddig siralmasan szánalmas érvnek tűnik mondjuk... Nem számít. Attól még nem kell megölniük minden északit. Tárgyalni is lehet. Igen, tárgyalni fog, már most sejti, amikor csak lehet... ha pedig nincs más választás, használja mágiáját, az egyetlen hasznos dolgot, melyet családjától kapott.

Felhasználó profiljának megtekintése

12 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Szomb. Júl. 21, 2018 6:06 pm

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Nem értettem a vámpír gondolatmenetét – mármint, hogy mihez nem szükséges háború, így inkább figyelmen kívül hagytam amit mond. Egyértelműt mondtam az előbb, a felvont szemöldöke pedig nem arról tanúskodik, hogy ezt túlságosan értékelte volna. Nem ezt várta az eddigi alapján? Esetleg túlságosan is alacsony rangú lenne az úrhölgynek a társalgás? Bár egy self mellett mit akar...Mostantól kerülnöm kell az ilyeneket, ha nem akarom meguntatni. Ez a kérdés a véleményről kihívás volt? Az arca alapján nagyon úgy tűnik.
- Másképp hogyan fejlődnénk, vagy ismernénk meg a másikat? – dobom vissza a labdát – Meg hát nem ha az ember nem válogathatja meg jó darabig, hogy mit hallgat, egy idő után megszokja a dolgot, aztán már fel sem veszi őket. Sőt, mint ahogy mondtam, meg is tanulja, milyen hasznosak. – válaszolok a kérdésére él nélkül. Hagyom hogy úgy érezze ő van a nyeregben, és a magyarázkodással szinte buzdítom arra, hogy tovább menjen ebbe a hangnemben, mutassa csak meg milyen az, amikor negatív kritikával illeti a másikat – magasból lesz a legszebb dolog leesni.
A kis kacérkodásommal úgy látszik sikerült eléggé zavarba hoznom. Vajon mi lesz a következő lépése? Erőt vesz magán és folytatja, vagy csak ennyit bírt? Az egyértelmű, hogy felettébb szimpatikus vagyok neki, de tesz is valamit azért, hogy erről én is tudjak? Jómagam tovább folytatom, amit elkezdtem, ám ezúttal is készakarva elkerülöm a túlságosan is egyértelmű helyeket, inkább mérem végig lassan a haját, nyakát, majd térek vissza újra és újra a szeméhez. Ritkán pillantok Damienre, leginkább csak akkor, ha mond valamit – például a kis bájcsevejük alatt. Rég együtt járhatják már a világot, legalábbis a stílus alapján ezt tudom leszűrni.
- Minden bizonnyal tucatszámra indulnak majd a képzések, amint a nagyobb volumenű csaták elkezdődnek, lesz lehetőségük elsajátítani. De ha a pénztárcájuk engedi, és nem irtóznak az északi falvaktól és városoktól, jómagam is ajánlhatok néhány mestert. – Felettébb vicces lenne elküldeni őket Isabellehez – már csak az lenne a viccesebb, ha el is mennének. Vajon hány percbe kerülne hogy elcsábítsa Damient…vagy akár Wilhelminát? Mennyire tudná bármelyikük is megtartani a visszafogottságát? Szívesen lennék szemtanúja az esetnek, de úgy érzem nem fog megtörténni. Kár.
A tündék emlegetésére egy pillanatra elengedni a vámpír tekintetét és a selfet figyeli. Komor arc és tekintet, a pohárnak célzott, ám semmibe meredő pillantás. Bánja, hogy nem ment velük. A nő miatt nem tette volna, vagy egyszerűen lemaradt róla? Nem is válaszol a megjegyzésre, egyértelmű hogy nem akar beszélni róla – most nem akarom ezzel kihozni a sodrából, helyette megjegyzem magamnak, hogy mivel lehetek később képes rá.
Furán hangozhatott a munkájukat érintő kérdésem, de ez a megfogalmazás biztosította azt, hogy semmiféleképp nem kerülhetik ki valamiféle közhellyel. Tehát kereskedő félék. Nem néznek ki úgy, mint akiknek a legjobban fizet a szakma, bár egyértelmű hogy a nő egy bizonyos szint alá nem hajlandó menni az öltözékek tekintetében. Nem hiába, a vámpírok felsőbbrendűnek érzik magukat…
- Ezesetben legalább a háború legalább az üzletnek jót tesz. Tucatszámra lesznek majd „kincsek”, amiket ellehet hagyni, ha elég gyorsak a csaták után. Csak óvatosan a konkurenciával, eléggé elszaporodnak ilyenkor a csata után kutakodók vagy fosztogatók. Nem próbáltak még üzletet nyitni valamelyik városban? Úgy nem kellene az árusokkal szenvedni…bár eléggé lekorlátozná a gyűjtögetési terüket. – hozom is fel azonnal az ellenérvet a kérdésem ellen, csevegő hangnemben – ha ez a közvetlenség nem elég nekik, akkor nem tudom mi fog megfelelni.
- Igen. – térek rá újra a frakciók és oldalak kérdésére. Nagyon aranyosan védik a saját álláspontjukat, és ha az ember érzelmekkel teli, akkor legitimek az érvek. Kár, hogy ezzel nem élik túl a háborút. – Jogosak az érvek – kezdek bele a szokásos stratégiával, ahelyett, hogy elutasítanám a mondandójukat –, de vajon hogyan tudja az ember megvédeni az elveit? Azzal, hogy meghal a csatatéren, vagy hogy életben marad, és abban a bizonyos nem saját világban próbál küzdeni ellene? Hősi halál…csak egy mítosz azoknak, akik túl gyávák ahhoz, hogy életben maradjanak és egy nehezebb csatában védjék meg azt, ami nekik kedves. – vágok undorodó tekintet. Azon kivételes alkalmak egyike volt ez a beszélgetés folyamán, amikor őszinte voltam. Tényleg megvetettem a hősi halál „intézményét.„ –  Szerencsére jómagamat nem fenyegeti az a veszély, hogy egy olyan világba kerülök, ami nem a sajátom. A magam légkörébe megpróbálom kialakítani azt az értékrendet, amit én képviselek – vajon rákérdez mi az? – azzal pedig tisztában vagyok, hogy a világot úgysem tudom megváltoztatni. – zárom le apró monológomat. Ők vajon hogy bírják az ellenvéleményt?
A poharam kiürült, ráadásul meg is éheztem - nem kételkedtem abban hogy ők is így vannak ezzel, ha pedig mégsem, úgyis csak örülhetnek az ingyen ételnek.
- Ugye nem veszik sértésnek ha meghívom önöket egy estebédre? - teszem fel a kérdést, és ha beleegyeznek, fel is állok az asztaltól, hogy a pultnál rendeljek valamit a kocsmárostól. - Húst. Lehetőleg valami alkohollal elkészítve. A hölgynek bort, a selfnek vizet, nekem pedig még egy korsó sört. - adom le a rendelést. Az öreg bólint, és el is megy a hátsó helyiségbe elkészíteni amit kértem, én pedig lassan visszaballagok az asztalhoz. Lehet meg kellett volna kérdezném a vámpírt fogyaszt-e alkoholt? Ugyan, ajándék lónak nem nézheti a fogát.

Felhasználó profiljának megtekintése

13 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Kedd Júl. 24, 2018 11:13 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Fel sem veszi őket. No igen, ha egy érinthetetlen kőszikla lesz valakiből... az is egy megoldás. De Mina túlságosan is elfolyó volt mindig az ilyen helyzetekben, a sziklaság az maximum jég képében manifesztálta magát, amikor is jobb reakciót nem tudott egy helyzetre, mint a fagyott vízhez hasonlatos rideg pajzzsá válni, vagyis azt alkotni maga és a "támadó" közé, mely támadó talán csak szavakkal, avagy azok hiányával sértette őt meg, talán nem is szándékosan. Mégis, ebből a túlérzékenységből nehéz lenne valami olyasmit csinálni, ami ellenáll a kritikáknak. Főleg, ha a kritika egy fémgolyó az északiak mennydörgő csöveiből mondjuk. De mi lenne, ha azok az ő kezeiben lennének? Egyáltalán képes lenne, merné, akarná használni őket? Azok után, hogy megtudja, mire jók és vajon mikor először látná kilyuggatódni valaki puha kis testét, akkor is a hatalmat érezné? Vagy inkább azt, hogy egy brutális szörnyeteg, a rideg fémmel együtt, amit a kezei között fog...
- Ha a kritika nem csak negatív, akkor persze, ez elkerülhetetlen a megismeréshez. Viszont ha csak az... akkor magunkat ismerhetjük eléggé félre, és a végén még elhisszük, hogy csak és kizárólag rosszak vagyunk.
- Az biztos - ért egyet. Megannyi ilyen történetet hallott kisgyerekekről, azaz kisgyerekkorokról, amik aztán majdhogynem vagy ténylegesen tönkretettek valakit. Utálja, amikor valakinek tönkrevágják az önbecsülését. Szintén a saját önzőségük miatt teszik, és egyáltalán nem gondolnak bele, hogy életeket tehetnek tönkre vele. Mert mégis csak elhiszed, amit hallasz másoktól... és ha folyamatosan azt sugározzák, hogy rossz vagy, el fogod hinni.
Még jó, hogy neki folytonosan az ellenkezőjét hangoztatták. Csakhogy a hangoztatók egyike meg elég szörnyűségeket tett, na ilyenkor hogy rakja helyre magában egy gyerek a történteket?... Még mindig úgy gondolna magára, mint egy gyerekre? Meglehet. Nem is biztos, hogy valaha más akar lenni.
Leo ismét szemez vele. Ami elég zavaró, főleg, hogyha csend van. Nem tudja, mihez kezdjen vele. Egy darabig élvezetes, amikor úgy néznek rá, mintha valami különleges ékkő lenne, de egy idő után elég frusztráló lesz. Tud ő fájdalmas is lenni, nem csak szép. Persze nyilván feltételezi ezt mindenki, amikor egy vámpírral állnak szemben, de akkor mégis, mivel próbálkozik? És miért? Ó, ha tudná olvasni az elméjét...
Bár tudná. Ez lenne az a képesség, ami a legboldogabbá tenné az életben... ééés, már hallja is valami öreg muki gúnyos nevetését. Nem érdekli. Akkor is. Tudni mindig jobb, mint nem, ha már Nachtraben, legalább ennyi közös legyen benne és az összes többiben. Bár.. várjunk, ők inkább elrejtik a tudást. No a fenébe, akkor marad a renegát státusz... Nem, mintha bánná. A képesség hiányát viszont bánja. Mennyire más lenne akkor az élete. Nem szenvedne ennyit, az biztos. Más tekintetekben nyilván igen, hisz annyi nyomor van, és ha mindet érezné, ami a lények agyában felmerül, az nyilván nem lenne kellemes. De úgy könnyebb lenne eltüntetni azt onnan, mintha csak találgat, mi is a bajuk.
- Miért irtóznánk tőlük? Csak a vérontástól irtózunk. - Hatásszünet. - Igen, így nyilván jó kérdés, hogy mégis mi a... hmm... földre varázsolt aranyesőbokorért akarunk akkor háborúba menni, de erre is van válasz.
- Túl sok ideig nem csináltunk semmit.
Túl sok ideig hallgattak a homályban, mint valami növény, ami arra vár, hogy lesz egy nagy eső, akkor aztán magába szívja a mag az egészet és hirtelen kiburjánzik. Csakhogy ez inkább véreső lett, mint természetes. Ami közönséges és utálnivaló. És úgy tűnik, csak ugyanezzel lehet felelni rá. De tényleg. Hogy fognak túlélni úgy egy háborút, hogy nem ontanak vért? Valószínűleg sehogy. De... ha ez egy eszköz egy szép jövőért....
- De tényleg keresne nekünk mestereket? Ezek szerint sokakat ismer és igencsak támogatná, hogy azt az oldalt válasszuk - ejt meg ismét egy kihívó kérdésbe oltott mondatot. Mondjuk eléggé vak kellett volna legyen, hogy erre ne jöjjön rá. De vajon miért? Ők csak két akármilyen illető egy kocsmából. Mi a garancia, hogy jó harcosok is? Honnan tudhatja azt Leo, hogy mire képesek, és hogy megéri-e őrájuk hasznos befektetésként gondolni?... Az más kérdés, hogy a tény, hogy esetleg így gondolnak rá, sem épp a leghízelgőbb.
A férfi zseniálisan ráérzett a háború anyagi oldalára, és való igaz, ezzel egyet is lehet érteni. Ha valaki jó helyzetben van, jól tud járni ezzel természetesen, de... ettől még nem fognak örülni annak, hogy halnak az emberek. Vagy démonok, vagy vámpírok, vagy akármik. A tündék... ők ne haljanak már sehova, így is elég kevesen maradtak, azok is szomorúak...
- Nos, én gondoltam rá, hogy ki kéne tanulnom az ékszerészetet. Ééés ez is egyike azoknak a dolgoknak, amiket nem csináltam meg, pedig lehetett volna - sóhajt egy nagy bűntudatosat.
- Nem számít, semmiről sem maradtál még le. Mármint, a harcolászat egy részéről valóban, de ez nem is feltétlen gond. Ékszerészkedés viszont még lehetséges. Elélsz még jó hosszú ideig. - Tovább is, mint én - gondolja nem olyan túl sok melankóliával, de inkább nem mondja ki, mert esélyes, hogy a vámpír nem lenne boldog, hogy erre emlékeztetik. Maga viszont már megbarátkozott a gondolattal. Amikorra elhagyja ezt a világot, addigra viszont még vannak tervei... csak fogalmai nem, hogy hogy kéne ezeket megvalósítani.
Beszélgetőtársuk meglehetősen élesen vélekedik a hősi halálról. Mindketten elmosolyodnak. Megvetés. Olyan tisztán látszik az arcon - mindenkién -, hogy le kéne rajzolni... Valóban, milyen régen is rajzolt, jut a vámpír eszébe.
- Nos, nem terveztünk meghalni. Az ideális az lenne, ha nem tennénk.
- Túl fiatalok vagyunk még ahhoz - viccel, kíváncsi, hogy fog erre reagálni Leo, főleg, hogy a szavak nem Mina száját hagyták el, hanem az övét. Ha már az ember élvezi a játékot, hadd tegyék meg ők is.
Várjunk. Játék? Most komolyan játék lett ez? Ejj, hogy miért fertőző mindenki...
- De ez a kifejezés érdekes. Túl gyávák ahhoz, hogy életben maradjanak? Mi nem azért megyünk csatába, hogy ki legyen pipálva és elmeneküljünk az élet elől - mondja enyhe felháborodással. - Az elvek... Áh, ha az elveket csak úgy meg lehet értetni az emberekkel, de jó lenne. Nem kardon meg mágián keresztül kéne megtenni, de ezt a módszert adták a kezünkbe, hogy harcoljunk az emberek és mások javáért, elég nagy probléma ez, szívesebben osztanám az igéimet egy főtéren, de ez nem engeszteli ki északot és delet...
Milyen jó is lenne, ha csak beszélnie kellene és minden megoldódna...
- Hm. Érdekes meglátás. Ezek szerint minden helyzet olyan, amelyben ki tudja alakítani az értékrendjét? Ez igencsak szerencsés, ugyanis az enyéimmel rendszerint szembemegy a világ...
- Csatlakozom.
- És honnan veszi, hogy a világot nem tudja megváltoztatni? - villannak a szemei a szokásosnál kissé élesebben. Damien büszkén mosolyog rá oldalról. Egen, muszáj mindenki oldalát megböködni, hogy nehogy belesüppedjen ebbe az elfogadásba. A világot meg lehet változtatni. Részleteiben legalábbis.
Az étel gondolata ígéretes, bár azon kissé csodálkozik, hogy Damien vizet kap, ő pedig bort, annak ellenére, hogy mindketten teáztak... Damien viszont udvarias lévén próbál nem fennakadni ezen.
- Hálás köszönetem, hogy elvonja előlem a lovagiasság lehetőségét, Mina úgyis biztos unja már - vigyorog egész kedvesen, a vámpír meg kuncog.
- Mintha amúgy külön lenne a pénzed az enyémtől, hogy meghívhass... - Damien erre csak vállat vont, hisz ez volt a lényege a dolognak... - A bort viszont köszönöm, de azt hiszem, áttestálom valamelyikükre. Nos, Leo, ha gondolja... az én borom esetleg az erekben folydogáló folyadék volna, de szükségen kívül nem élek vele - mosolyog diszkréten.

Felhasználó profiljának megtekintése

14 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Pént. Aug. 17, 2018 3:50 pm

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Akkor gyenge volt az egyén. Ezt persze nem mondom ki hangosan, bármennyire is látszik mind a nőn, mind a selfen, hogy élvezik, ha valaki leáll velük vitatkozni. Ez miből születhetett vajon? A self nagy valószínűséggel csak bólogatni szokott a vámpírnak, emberekkel pedig nem hiszem túl sokat kommunikálnak. Ingerszegénység? Minden bizonnyal.
- Még szerencse, hogy mindenki kedves. – jegyzem meg leplezetlen iróniával a hangomban.
A szemkontaktust továbbra is fenntartva figyelem a reakcióját. Jól látom, hogy kezdi unni? Talán túl sok lenne? Vajon mi történik, ha túlfeszítem a húrt? Elpirul, félrekapja a tekintetét, vagy felhördül? Kiderítjük.
- Miért irtóznának északtól? Ha megengedik a megfogalmazást…errefelé kissé negatívabban viseltetnek Önök és Önök – mutatok itt rá előbb Wilheminara, majd Damienre – iránt, mind délen, amennyiben értesüléseim helyesek. – Ezzel kissé magam alatt vágtam a fát, ha észak mellé akartam állítani őket, így gyorsan hozzátettem – Bár kivételből is akad jópár. – Nem felejtek el lecsapni arra a kis "hibára" sem, amit a legutóbbi mondatban ejtett. – Tehát mivel régóta vágynak már valami tettre, ezért olyanba kezdenek bele, amitől nem csakhogy irtóznak, de az elveikkel is szembe megy. -értelmezem amit mondtak, bár nyilvánvalóan nem olyan formában, ahogyan ők értették volna.
A kérdése jogos volt, mit láttam bennük? A self elvileg bérgyilkos volt, de nincs semmiféle bizonyíték arra, hogy valóban tud harcolni, ám élő pajzsra mindig szükség van az első sorokban. A vámpír azonban már más kérdés – mindegyik családnak van valami aljas trükkje, vagy olyan terület, amiben kifejezetten ügyesek. Nem értett az orvosláshoz, nem lehet tehát Rotmantel. Neulander sem lehet, akkor nagy valószínűséggel nem ilyen társaságban mutatkozna – már ha nem renegát. Kettőt kizárhatok, ahhoz pedig, hogy a maradékot beazonosítsam, nincs elég információm sem a családokról, sem a nőről. Az azonban tagadhatatlan, hogy valamiféle módon hasznos tudna lenni a seregben.
- Bízok ilyen téren a megérzéseimben, eddig még nem hagytak cserben. Másrészt pedig miért ne segítenék valakinek, ha megtehetem? – Mert nem származik belőle hasznom, válaszolom meg önmagamnak a kérdést. Ebben az esetben azonban fog: a szórakozás, hogy manipulálhatom őket.
Mosolyogva nézem tovább a csevejüket az ékszerészetről. Érdemes lenne elmondanom, hogy én is űzöm a szakmát? Nem, túl veszélyes, hallgatok. A reakciójukból úgy tűnik felismerték az undort az arcomon, ráharaptak a csalira. A self talán viccel? Az életútja közepén járhat már talán, a kinézetéből ítélve. Lehet csak a reakciómra kíváncsi. Nézzük csak.
- Talán van a halálra alkalmas kor? – kérdezek vissza, majd húzok egyet az italomból. Milyen gyorsan megszokássá tud válni egy beszélgetés közben ez a mozdulat…Felháborodás. Lassan minden érzelmet végigzongorázunk egy délután alatt. – Miért gondolja úgy, hogy Önökről beszéltem? Csakugyan erővel és mágiával lehet csak megérteni a dolgokat? Eddig azt hittem, hogy más álláspontot képvisel ebben. Hiszen végülis maga a személy dönti el, hogy mit vesz a kezébe: kardot, varázslóbotot, vagy esetleg Bibliát. – Nem véletlenül hoztam fel, kíváncsi voltam kitér-e az Egyház témájára, vagy arra, hogy vámpírként ezt hogyan éli meg. – Ha nem is elsőre, de nem tagadom, általában sikerül. – forgatom meg kissé a korsót magam előtt, nehogy még azt higgye, túlságosan büszke vagyok magamra. – Ugyan, kinőttem én már abból. Aki azt hiszi, hogy megtudja változtatni a világot, felcserélt két fogalmat: a saját világát, és egész Veroniát. Ha valaki meg is tudja változtatni a saját világát maga körül, attól Veronia még ugyanaz a hely marad. Az, hogy kinek mekkora ez a világ, változó – de semmiképp sem az, amit olyan sokan a „világ” szó alatt értenek.
Damien elég jól viselte, hogy csak vizet kapott, de így jár, aki nem iszik alkoholt. Megszólalására csak felkacagva biccentek én is.
- Pedig mint tudjuk ajándékot visszautasítani… - hagyom befejezetlenül a mondatot, a mosolyra pedig egy ugyanoly diszkréttel válaszolok, ha már a kérdésem csöppet sem lesz az – És mikor van rá szükség?

Felhasználó profiljának megtekintése

15 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Hétf. Aug. 20, 2018 4:15 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Persze. Összességében pedig BÁRHOL igencsak negatívan viseltetnek a párosuk iránt. Hát még ha megtudnák, mik állnak a háttérben... persze lassan elhagyhatná ezt a fellengzős hozzáállást azzal kapcsolatban, mégis miféle múlttal rendelkeznek. Ezreknek vagy százezreknek történhettek hasonló tragédiák az életükben, s ha mindenki ezzel dicsekedne, mire mennének vele? Rájöhetnének, hogy az élet egy nagy halmaz furcsaság és romlottság. Na persze akkor itt van ő, hogy mindezt ellensúlyozza; bár néha maga sem biztos benne, hogy olyannyira tiszta. Főleg, amikor ilyen szép szemek vizslatják őt és ez borzasztóan jólesik, meleghullámokat küld keresztül a testén, felállítja az aprócska pihéket a tarkóján, melyeket szinte mindig haj takar. Vajon milyen lehet az élete egy entitásnak, aminek nincsen teste? Bizonyos szempontból könnyebb, biztosan sokkal könnyebb.
Leo újra tanúbizonyságát adja kötekedési mesterségének, mintha csak ő lenne a felbérelt, személyes lelkiismeretük. Ami időnként - vagyis szinte mindig - szurkálja őket és emlékezteti a hibáikra. Mi a fene, valami földre szállt ördögfélével kerültek szembe?... Vagy... föld alól előmászott. A franc a keresztény egyház állandólagos emlegetésébe és mindenütt megjelenésébe, meg a nyavalyás történeteikbe...
Nagyra nyitja a szemét és úgy érzi, most erőteljes a tekintete. Kiskora óta gyakran megpróbálja kívülről látni magát, s elképzelni, hogy festhet. Aztán jön egy tükör és valami teljesen más, torzabb és nyomorékabb hús-bőrképződményt lát, mire elkezd fintorogni, mert nem erre számított. De sebaj. Úgyse úgy látja saját magát, mint ahogy mások látják őt. Megerősíti és felvértezi lelkét az esetleges támadások ellen. Ez nem jó... úgy néz Leora, mint ha ő maga lenne a megtestesült támadás. Szépszemű és széphangú támadás.
- Nos... azt hiszem, az egymás gyilkolására kényszerülés senkiből sem a legjobbat hozza ki. Azonban van egy hibám, ez pedig az, hogy utálom, ha tétlenül ülök. Úgy szeretnék pihenni, nyugodtan lenni, hogy a lelkem is nyugodt, hogy tudom: nincs mit tennem, senkinek nincsenek elvárásai irányomba és nem húz-von-nyavalygat a kötelesség állandóan, hogy ezt kellene, meg azt kellene... nos, a háború nyilván nem egy halogatott házimunka szintjén áll, de valahol azért mégis hasonló. Kötelességérzet. Na meg aztán okozhat sikerélményt is... gondolom...
Damien ismét elgondolkozik, mi lett volna, ha tényleg felcsap igazi bérgyilkosnak. Nem lenne most itt, az szent, és nem nagyon érdekelné, mi zajlik a nagyvilágban. Mindig is volt és lesz olyan, akit valaki valami okból el akar tenni láb alól, így pénz az mindig lenne... Tessék, háború és bűnös gondolatok.
- Akinek van lehetősége cselekedni, de nem teszi, megvetés tárgyává lesz - veti közbe. - Akár saját maga által is.
- Így van. Tudom, hiszen most is érzem. Az elmúlt négy évben nem tettem semmit, ami befolyásolta volna a világ történéseit, akár a legapróbb szinten sem. Pusztán teljesen elhanyagolható dolgokat. Elbújtam a világ elől és becsuktam a szememet a lángoló tűzvész közeledtével is. Nem voltam ott, hogy lássam, és gyűlölöm, hogy lemaradtam róla. Épp ezért most, ha későn is, és fejjel a falnak, de pótolni igyekszem... bár ez már nem lesz ugyanaz. Talán csak az emberek kicsinyes harca. De legalább.. járjuk a világot, és tanulunk valamit.
- Például, hogy mondjuk milyen zsoldosnak lenni... - tesz egy huncut utalást. Bár őszintén szólva nem fűlik a foga a dologhoz. Annyi biztos, hogy tömeges és az is, hogy a parancsnokokat nem fogja érdekelni lelkük minden apró rezdülése, sőt, egyik sem, valamint az egyéni igényeket is el lehet felejteni.
A vámpír szemöldöke magasra kúszik. - Mindenkinek segít, ha megteheti? - Hangjában kicsit túl sok is a kétkedés. Ilyenkor szeretné, ha világos szemein keresztül a kérdések is beszivároghatnának a vele szemben ülő homloka mögé és megtudhatná, mik is járnak abban a csinos kültakaróval borított fejecskében. Mert így kénytelen a szavakra hagyatkozni. Azok pedig nem elegek, valahogy soha nem elegek neki. Sem azok, amelyeket ő tud alkotni, hogy kifejezze, kiárassza azt a katyvaszos, uszadékos, elveszett kincsekkel és ereklyéket magával cipelő folyóáradatot, ami a gondolattömege, sem azok a szavak nem elegek, amelyeket mások mondanak neki.
- Preferably, amikor a test elhasználódik és már nem lenne képes semmire. Végelgyengülés. - válaszol a halálra való megfelelő korral kapcsolatban. - Tudom, ez ritka madár manapság.
- De az a jó, ha valaki még akkor sem kívánja. Mármint.. nem tudom elképzelni, hogy olyan legyek, mint egyesek, akik kijelentik: én már elértem mindent, nyugodtan fogok meghalni!:.. Ch... nyugodtan meghalni.... hogy lehet, hogy ne legyen újabb cél? Mindig lehet újabb cél.
Félő tényleg, hogy tudásdémon lesz belőle...
Erőt kell vennie magán, hogy nyugodt, vagy valami ahhoz hasonló maradjon a világváltoztatásos eszmefuttatás közepette... Ez a belenyugvás... ez.. ezért lenne kedve egyesen torkát megcirógatni hegyes kis körmeivel és teljes erejéből a fülükbe sikítani valamit. Persze nyilván nevetségesen hangzana. De a lényeg, hogy hevesen óhajtana velük közölni dolgokat, amelyet nem valószínű, hogy meghallanának máshogy. Úgyhogy majd megőrül, mikor ilyen diplomatikusnak kell lennie.
- Nos... a világ egésze... akkor is a sok kicsiből épül fel.. így mind én, mind a saját környezetem alkotjuk. És ha ez a pici szféra megváltozik, a világ már nem teljesen ugyanaz. Mert a szféra terjedhet, ide-oda becsatlakozhat más szférákba, így egyre nagyobbítva azt, amit befolyásol. Idővel talán az egész világra kihat. De nem mintha azt akarnám, hogy minden, abszolúte MINDEN olyan legyen, amilyenné teszem... vagyis de... csak ez talán nem fog megtörténni - nevet fel zavartan.
- Próbálkozni érdemes. Addig jó, amíg van, aki megteszi és nem nyugszik bele abba, hogy úgyse ér el semmit a cselekedeteivel. - pillant föl enyhén célzatosan a "zsoldos" szemeibe.
- Bocsánat, hogy visszautasítom... nem az ajándékát utasítom el, a szándékot mindig is értékelem. Csak ezt a konkrétat. De idővel talán he... hmm... hááát... nem, nem hiszem, hogy valaha rászoknék... - vörösödik el és egy ideig csak szíve kétségbeesett zakatolását hallja a fülében.
Idővel talán helyettesíthetné valami mással ezt az ajándékot - lett volna az eredeti eszmefuttatás. De nem. Nem... nem bizony, nem...
Ismét megvonja a szemöldökét. Ezek a puhatolózások... Miért kérdez rá annyi dologra, amit úgyis tud? Mármint... bolond lenne, ha nem tudná. Ennyire érdekes, ahogy az ő, Mina személyes, egyedi puha ajkacskáit hagyják el a szavak, vagy mi a frász?
- Hát nyilván tudja, honnan szerzik a vámpírok a varázserejüket...

Felhasználó profiljának megtekintése

16 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Vas. Szept. 09, 2018 12:30 am

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Ahogyan a vámpír nagyra nyitja a szemét, számomra leginkább egy kíváncsi kislánynak tűnik, mintsem valaki olyannak, aki épp támadást akar indítani ellenem. A szándékának legalábbis ezt érzem, bár mint említettem, a tekintete nem erre hasonlít. Talán csak túl sok ilyen szempárral találkoztam már, amikor pedig egy ilyen, agresszívnak csöppet sem tűnő hölgy (még ha vámpír is) próbálja ugyanezt megejteni, akkor egyszerűen nem működik. Az érvek amiket felsorol…úgy érzem, hogy csak önmagát ismétli, és semmit nem reagál arra, amit én szerettem volna a lelkükre kötni. Van a vámpíroknak és a selfeknek egyáltalán lelke? Lennie kell, elvégre mi kerülne másképp a pokolra?
- Óvatosan azért a cselekvéskényszerrel, nehogy a végén a saját lelkiismeretük és vágyaik kereszttüzébe kerüljenek. – vágok oda egy újabb tipikus bölcsességet, csak hogy legyen min gondolkodniuk.
Be kell vallanom, hogy kezdem unni a beszélgetést. Szórakoztató volt játszani ezzel a kettővel, ám ahogyan haladunk előre, úgy válik egyre laposabbá, egyhuzamban a jóból is megárt a sok. A megrendelt étel sem ér annyit, hogy úgy váljak el tőlük, hogy egy unalmas alaknak maradtam meg az emlékezetükben. Látványosan körbenézek a fogadóban, valami kiutat keresve, amikor megakad a szemem négy zsoldos, vagy katonaszerűségben (fegyvereikből legalábbis erre következtetek). Tökéletes. Teszek még egy kört a fejemmel és a szememmel, majd amikor hozzájuk érek, hangosan sziszegek egyet, miközben hallgatom amiket kis-monológban mondanak.
- Elnézést, hogy nem figyeltem, de kénytelen leszek rövidebbre fogni ezt a társalgást, mintsem szerettem volna. Önöknek is azt ajánlom, hogy ne maradjanak sokáig a most érkező négynek a társaságában, ahányszor találkoztam velük, általában rossz vége lett. Ha pedig arra kíváncsi, hogy milyen zsoldosnak lenni: jobb ha idejében elkezdi a búcsúzkodást az elveitől…sajnálom. – görbítem le egy pillanatra a számat, mintha csak ennyi ideje lett volna a lány miatta szomorúságnak rést ütnie a gátlásaimon.
Úgy látszik nehezen hitt abban, hogy ilyen segítőkész lennék…nem értem miért, nincs rám írva a dolog.
- Amennyiben tudok és nem öletem meg magam vele, igen. Miért olyan nehéz ezt elhinnie? – nézek rá, miközben az asztalról épp a maradék italt pusztítom sebesen, ezzel is jelezve nekik, hogy indulni készülök. Motyogott valamit idegen nyelven a self amit nem értettem, de szerencsére(...?) a mondandója többi részét igen. Wilhelmina tanúbizonyságát adja annak mennyire…törekvő? Nem, ez nem a jó szó, de nem jut jobb eszembe. No nem mintha adni lehetne az ilyen szóra: ha valaki négy évig valóban semmit sem tett, úgy nem csoda, hogy most hirtelen mindent akar, és a célok végeláthatatlan sora lebeg a szeme előtt. – Elképzelni eltudom…de a sok célon túl, ahhoz még legalább egyvalaki hiányzik. – nézek újfent rá, ahogyan a sör utolsó kortyát is lenyelem. A folyékony kenyér megvolt, a főétel sajna kimarad, válasza pedig a desszert lesz reménység szerint.  Mivel tud még utoljára szórakoztatni ebben a játszmában?
- Mondták már, hogy mérsékelten idealista? – folytatom Wilhelmina bámulását mosolyogva, ügyet sem vetve arra, hogy a self kisegítője mit mondd. Most jön a beszélgetésünk talán utolsó szórakoztató része: az a szerencsétlen, egy pohár bor. – Bízom az akaraterejében, hogy egy pohártól nem szokik rá. Ám ha ezt soknak találja… - nyúlok felé, és ha sikerül elvennem leiszom nagyjából a háromnegyedét, majd leteszem újra a nő elé, külön ügyelve arra, hogy az a széle forduljon felé a pohárnak, ahová az én ajkaim is értek. – Így talán már nem okoz olyan nagy problémát… - állok fel az asztaltól, majd Damien felé biccentek egyet, a vámpírt pedig szavakkal is megtisztelem – Kézcsók, hölgyem.
Kifelé menet a kocsmából megálltam egy kisebb asztaltársaságnál egy pillanatra, mintha csak hallottam volna, hogy valamit nekem szóltak. Vágtam egy felháborodott arcot, majd tovább mentem. Itt találkoztam a négy kemény legénnyel akik korábban jöttek be, pont szembejöttek velem. Talán hallották, ahogyan magamban mormogok: „Még hogy a mi fajtánkat ki kellene dobni…azt hiszik övék a hely, mert a legnagyobb asztalnál ülnek”. Feltűnő lett volna, ha hátrafordulok, így egyenesen kisétáltam, és becsaptam magam mögött az ajtón. Majd a vámpír és a self elmeséli, hogy mi történt ezután, ha találkozunk még. Márpedig remélem, hogy összefutunk még: a szórakoztató játékszereket nem szívesen veszítem el egy kör után.

(Köszönöm a játékot! Smile )

Felhasználó profiljának megtekintése

17 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Vas. Szept. 09, 2018 2:54 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Valamiért Leo úgy érzi, az ő feladata, hogy tanácsokkal lássa el őket és életvezetési útmutatót biztosítson számukra. Korántsem lehet mondani, hogy Mina nem szokta ugyanezt tenni egyébként... Mondják, hogy másban azt találod kifejezeten irritálónak, amely tulajdonságot magadban sem kedvelsz. De ő ilyen lenne? Végül is kicsit úgy hangzik, mintha szavaik egymásra vetett tükörképek volnának, vagy üveglapok, melyekről mindig picit más és más szögben megy tovább a fény, más irányba.
Attól fél, ez már megtörtént. Teljes mértékben saját maga ellentmondásába keveredik, de hát mit tud tenni? Sosem érzett olyat, hogy egyértelműen akar valamit, és ennek semmiféle ellenvetése ne volna. Jó, az Átok eltüntetésének valószínűleg nem lenne. De hogy is tűnne el az magától? Mindig vannak mocskok a világban és ezért van Átok is. Az egész világ elméjét kicserélni pedig... mégis hogyan?
- Attól tartok, ez már lehet, hogy megtörtént.
- De nehéz is minden elvnek egy irányba tartania.  Viszont azt hiszem, jelen esetben a cselekvés"kényszer" éppen az elvekkel áll kapcsolatban. Így úgymond kéz a kézben járnak.
- Az elvek viszont a többi elvekkel nem teljesen... - kuncog, ahogy elképzel egy teljesen bonyolult indákkal teli mintázatot, ami a gondolataik és a vágyaik. - Nem egyszerű ez - motyogja az orra alá, csak hogy elvarrja valamivel a szálat.
Búcsúzkodás az elveitől... Nos, egyelőre nem az elveiktől kell búcsúzkodni, hanem Leo-tól, aminek nem tudja, örüljön-e vagy sem. Furcsa látni, ahogy a zsoldos úgy tűnik, tart attól a négyestől. És ezzel az arccal elképzelni őt bajba kerülni, estleg valamiféle komolyabb balhéba... hm. Vagy nagyon rossz emberismerő, vagy a fene se tudja. És hogy most őszintén akarja-e védeni őket, vagy inkább saját magát? Jó kérdés. De érzi, hogy nem tud mit tenni. Erőszakkal nem tarthatja itt.
Apropó, miért is akarná ezt? - néz magába mélyen, és csak kérdéseket talál... addig tartaná itt, amíg ezek meg nem válaszolódnak, addig, amíg a lelkébe nem lát... de úgysem értenék meg. Hiszen ő sem érti pontosan, miért akarja leásni magát a lelkek mélyére. Mindenki azt mondaná, nem érdemes, mert rengeteg csúnyaságot találna ott. Tudja. De nem érdekli, akkor is látni akarja. Egyszer talán fogja is...
Mina bűntudatosan süti le a szemeit a visszakérdezésre. Miért is nehéz elhinnie?... Nem tudná megfogalmazni. Ezért egy elhatárolódó mondattal felel. - Sok mindent nehéz mostanában elhinnem, sajnálom.
Jó lenne, ha bizonyítaná, nincs igazam a kétkedéseimben. - gondolja, és megereszt egy mosolyt. Kicsit úgy érzi, mintha egy hadviselés lenne, ami épp lezajlik benne, harc valamivel, harc valamiért... kicsit mint az értelmetlen, képzelt dolgok hajkurászása gyerekként az erdőben, vagy egyéb gyerekek, mint például ő részére tornyokban, folyosókon, lényeg, hogy a képzelet szabadra engedése, és irányításának tudata, még ha tudod is, hogy nem működik. Ha emberekről van szó, még van is rá egy halvány esély, hogy működik.
- Azt hiszem, a "mérsékelten" kifejezést ki szokták hagyni - viszonozza a mosolyt, és tündököl kis ideg az elképzelésben, miszerint ez tényleg neki szól, csak neki és őszintén. - Nem fogadhatja el mindenki, hogy ha valami rossz, akkor az mindig úgy marad.
Remek. Most meg itatni akarja... Ennyit a szép mosolyról és mindenféléről. - Nem gondolja, hogy túlbecsül? - tesz föl egy költői kérdést kötözködően, ahogy nézi, szinte hálásan, ahogy a férfi elfogyasztja az innivalóját. De véletlenül se mindet. Komolyan, az a pár csepp nem fért volna le? - vágná a fejéhez, de nem lesz ilyen udvariatlan...
Most... arra gondol, amire gondolja, hogy gondol?
- Nnnem a... probléma a lényeg. Én... köszönöm, de majd talán esetleg máskor. Nyugodtabb és ráérősebb körülmények között. - Nyel egyet. A francba is. Nem akkor, amikor épp távozóban van és azt sem tudom, hol áll a fejem. És ilyet... nem szabad csinálnom.
Megrázza a fejét. A végén még elszédül itt. Feláll s próbálja úgy betolni a székét, hogy az ne csikorogjon. Damien viszonozza a biccentést, konstatálva, hogy még szóra sem érdemes...
- A viszontlátásra...
Elbambul egy kicsit, ahogy nézi a négyfős csapat és Leo szempillantásváltását. Szerensére azonban nem alakul ki kocsmai verekedés. Pedig már lettek volna tervei a befolyásolására...
- Mina...? Mi is megyünk?
- Tes.... ja, hogy... izé - ül vissza elvörösödve és perecekig csak néz maga elé, végiggondolva az életét.
(Én is köszönöm, inkvizítor úr ^^ Jöjjön a következő felvonás!)

Felhasználó profiljának megtekintése

18 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Vas. Szept. 09, 2018 7:31 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Érdekes filozófiai körök voltak a közelgő ostrom árnyékában, mindkettőtöknek jár érte a 100 TP.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Similar topics

-

» Part 14 / 12
» Magánszoba

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.