Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek

Latest topics

» Wilhelmina von Nachtraben
by Serene Nightbough Yesterday at 10:08 pm

» Aktuális azonnalik
by Serene Nightbough Yesterday at 9:25 pm

» Azonnali: A kémek krémje
by Serene Nightbough Yesterday at 9:25 pm

» [Küldetés: Sunset at Nordenmouth]
by Lance Kalver Yesterday at 4:32 pm

» Küldetés: Ludum finita est...
by Gloria Yesterday at 3:33 pm

» Hannes von Rotmantel avagy a napfényben csillogva el!
by Hannes von Rotmantel Kedd Júl. 17, 2018 8:09 pm

» [Ostromjáték]Folyó
by Siegbald Esser Kedd Júl. 17, 2018 8:03 pm

» [Ostromjáték]Temető
by Tessa Hendriks Kedd Júl. 17, 2018 5:54 pm

» Gerard D. Lawrenz
by Gerard D. Lawrenz Kedd Júl. 17, 2018 4:49 pm

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 37

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 58

Nieles magánküldetések

Szer. Márc. 01, 2017 11:27 pm by Esroniel von Himmelreich

A visszajelzések alapján ezeknek elég nagy sikere volt, szóval mostantól külön topicban …

Comments: 3


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] Non est volentis

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Magánjáték] Non est volentis on Csüt. Jún. 07, 2018 1:42 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Nem biztos benne, hogy a jelenlegi társadalmi állapot a legalkalmasabb városnézéshez. De ezen már késő keseregni, amikor beléptek a kapun és furcsa mód még életben vannak. Egy vámpír és egy self, furcsa látvány lehetnek, de mindig is azok voltak, így mintha a világ lassan megszokta volna a két jelenést. Vagy ők szokták meg a világot. Vagy, a világ szokta meg, hogy semmi sincs már a helyén.
Holmi édes bűntudat marcangolja Mina szívét, ahogy társával helyet foglal egy asztalnál, úgy, mint a kémek, legalábbis olvasmányai szerint, nem mintha azok lennének, csupán szeretnének békében maradni; tehát a sarok közelében, de nem pont ott, jó rálátással a bárpultra és a bejárati ajtóra.
Damien haja időközben - majdhogynem két év alatt, amíg teljességgel kivonták magukat a köztudatból, közcselekedetekből, illetve a világ sorsát meghatározó eseményekből - jelentősen megnövekedett, már csaknem a fenekéig érő fehér palástként simulna rá, hogyha nem fonná be egybe, ugyanis, ha nem tenné, akkor körülbelül annyira kezelhetetlen lenne, hogy az elviselhetetlenségig megkeserítené viselője életét. Minával nagyjából ugyanez a helyzet, leszámítva, hogy a tincsek színe fekete, fonásból pedig kettő van.
Röpke fél óráig böngészik az itallapot, mire találnak valamit, ami nem mérgező. Megszokott elnézéskérő mosollyal Damien le is adja a rendelést, társnője pedig pirul, ahogy szokta, és elég nehéz elrejtenie hófehér orcáján. A kocsma társasága egyébként eléggé vegyes, van itt mindenféle fajból, nemzetiségből való, de mondjuk olyan, aki teát kér, kevés.
- Valami bánt - jelenti ki a sötételf.
- Még nem. Majd fog. De nem akarok erről beszélni, ha folyton erről beszélünk, becsavarodunk...
- Épp ez az, hogy nem beszélünk róla.
Mina körbenéz. - Remélem, ilyenkor azt hiszik, hogy valami egyéni nézeteltérésről beszélünk. - kuncogja, a humor lévén az egyetlen megoldása a nehéz helyzetekre.
Amióta... elszökött otthonról, nincs szebb szó rá, ezidáig sikerült elevickélnie Észak meg Dél között úgy, hogy egyik sem taszította ki, se nem tartotta magáénak, hisz voltaképp nem tartoztak sehova. Az egyháziaktól távolabbra vannak, mint csillagok a tükörképüktől a tó felszínén, a dinasztikus harcokat messze elkerülték, kivéve amikor... a Sors, azaz a körülmények, közbeszóltak. De ezentúl lehetetlen lesz a semlegesség.
Egy fiatal emberlány érkezik, kezében két pohárral, arcára fagyott udvarias mosollyal szolgálja ki őket. Mina szomorú mosollyal felpillant rá, bólint, majd rá nem jellemző melankóliával fonják körül ujjai a bögréket. Vagy poharak ezek? Valahol a kettő között lehetnek... Fölemeli, beleszagol és lehunyt szemekkel szívja magába a béke esszenciáját; ami persze csak illúzió.
- Sokáig halogattuk már - szólal meg egyszer csak. Közben emlékek suhannak át az arcán. Lassan nem biztos benne, melyik az, amelyik tényleg megtörtént. Állatszellemek egy kastélyban... egy kislánynak álcázott démon, aki parancsokat osztogat neki... 3. Gusztáv, a megválasztott északi király... az üresség a szívében, hogy ez mégis mennyire nem jelent neki semmit. Miért számítana, ki irányítja az emberfaj egyik frakcióját?
A családja, akik nem restek aljas módszereket alkalmazni, hogy visszacsalogassák... visszarabolják magukhoz. A családja, mint elég nagyrangú bábmesterei a hatalomnak. A családja, amint beleszól a világ történéseibe...
És hirtelen, mint egy igen rossz minőségű könyvben, mintha hallaná az apja hangját, mely azt skandálja, hogy Mina milyen gyenge, és nem lesz képes semmire. Rémálmok; a nővére; Alicia és az a borzalmas árvaház... a rémálmok, amikben Damien...
Összerezzenve rázza meg a fejét, és oldalra pillant. Igen, itt van, él és egészséges - és történetesen értetlenül bámul rá.
- Hm?
- Ja... bocsánat... csak valami oknál fogva megint elképzeltem, hogy meghaltál. Mármint...
- Magadat sosem félted ettől a háborútól? - kérdi a sötételf feddőn. De nem, Mina nem a jövőre gondolt... Felsóhajt. Nincs sok kedve ezekről a dolgokról tárgyalni, utálja a rémálmokat, csak zavarják, még az hiányzik, hogy ismét visszatérjenek.
- Nem eléggé fejlett a mágiám ehhez. Gyakorolnom kellett volna. Ehelyett évek óta nem csinálok semmit.
- Azért ez túlzás.
- Rendben. Rajzokat adogatok el pénzért, na és? Festeni így sem tudok. - vállat von. Persze ez még mindig jobb az ékszerárus múltjuknál. - Megtehetnénk, hogy... egyszerűen nem teszünk semmit.
Damien amúgy is kormos arcára láthatóan még több sötétséget festett a tudat, hogy az elfek erdei füstölgő romokká váltak. Ha ott lett volna, ha ott élne, mint rendes fajtag, akkor ő is odaveszett volna. - Nem hiszem, hogy most még megtehetjük.
A vámpír keserű mosollyal kortyol a teájába. Ami rendesen leforrázza az ajkait, de nem érdekli. Hosszú körmei eredménytelenül próbálnak a porcelánfelületbe vájni. Haragszik, az egész világra legfőképp. És önmagára. Damien hazafias sötételf lesz?... Bár elég furcsa fogalom, mikor lényegében nincs hazája. Nem... a hazája ott van, ahol én... és szerencsénk van, mert így legalább megmenekült.
- Nem akartam egy háború keretén szembeszállni a családommal. Egyébként sem akarok szembeszállni velük. - Halkja olyan halk, amilyen csak lehet, arra az esetre, ha valaki hirtelen fölkapná a fejét és kedve támadna grabancon ragadva kiráncigálni őket egy kis kocsmai verekedésre... Az nem az ő műfajuk. Bár Damien övén lapul két nem épp olcsó tőr, inkább nem szeretné használni. - Tényleg számítanánk valamit? Annyian fognak harcolni. Nagy részük rögtön elvész.
- A felderítők nem. Ők nem az első sorokban mennek.
- Ki dönti el, hogy felderítő leszel vagy sem? Ráadásul... szinte biztos, hogy rögtön szétválasztanának minket. - Korábban is megtették...
- Mondtam, hogy írok egy listát, mit kell tenned arra az esetre, ha... valami bajom esne.
- Listát. Hogyne. Elképzelem magam egy csata kellős közepén pergament olvasgatva. "Várjunk csak?... Nézzük... ne ess pánikba, ne omolj össze, próbálj meg életben maradni. A francba, hogy kimaradt a használati utasítás."
Iróniakirálynő ismét a teájába temetkezik, és vár valamire. Valami... hát nem isteni, de legalábbis eszmei sugallatra, amely valamennyire megkönnyítené dolgát a döntésben. Mert hogy kimaradni nem fognak, az valószínűnek látszik.
Körbenéz a bent lévőkön. Vajon ők...? Hányan öltenek páncélt és mennek harcolni? És vajon mind Észak oldalán? Hányan árulják el családjukat, eszméiket, saját magukat?
És vajon én mit árulok el?

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Pént. Jún. 08, 2018 5:58 pm

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Elkezdődött a háború. Nem. Jobban belegondolva még csak a küszöbön volt, ám már rég elfordította a kulcsot a zárban. Azt a kulcsot, amit mi adtunk a kezébe, örömmel és énekszóval.
Részemről azonban őszinte volt ez öröm. Őszinte volt, mivel a háború – legalábbis az én szemszögemből – tele volt lehetőséggel. A megszokottból való kimozdulás, gyors feljebbjutás, mindez tökéletes volt számomra és arra ösztönzött, hogy minél inkább részt vegyek benne, még úgy is, hogy tisztában voltam a kockázattal. A háború kimenetele miatt se aggódtam túlságosan: király terve jó volt, a megnövekedett adókat és a sorkatonaságot a nép fellelkesítésével, és közös utálatra hívásával tökéletesen kompenzálni tudta. Persze ennek is megvoltak a buktatói. Egy ügyes szónok – amennyiben amellett, hogy jól beszél képes lenne túlélni az ellen felbérelt orgyilkosokat is – ügyesen keresztbe húzhatta a király tervét azzal, hogy a népben megpendíti az elégedetlenség húrját: miért az a sok adó, miért nem pénzeli a király és a nemesség a háborút?
Erre azonban nem láttam sok esélyt. Nem csak a számok, de a technológiai fejlettség és mellettünk szólt. Ha pedig valamilyen csoda folytán mégis mi kerülnénk hátrányba, van az a pont, ahol megtudjuk állítani őket, és diplomáciával elérni egy elfogadható békeszerződést.
Talán pont Eichenschild lesz ez a pont.
Nem tudtam mást, mint szánni ezt a várost. Nem elég, hogy szinte teljesen a frontvonalon helyezkedett el, az, hogy a Nordenfluss partján feküdt, nem csak stratégiailag tette fontos ponttá, de ugyanakkor el is kárhoztatta a települést. Őrültség lett volna, nem ezt választani első célpontnak, mind Észak mind Dél részéről.
Teljesen biztos voltam a pusztulásában. Vagy ostrom, vagy magában a városban dúló harcok fogják felégetni, majd földig rombolni, hogy aztán a háború alatt a győztes fél számára egy tökéletes bázisként funkcionáljon. Ha pedig – valaha is – véget ér a háború, újra igazi várossá váljon.
Ahogyan körültekintek az utcákon, beugranak az emlékek. Jártam már itt nem egyszer, jó néhány sikátorát és sötét kis zugát ismertem meg a városnak régebben, amikor boszorkányokat és egyéb nem kívánatos személyeket vadásztam le bennük. Most azonban nem ilyen okból róttam a várost.
Még egyszer meg akartam nézni a teljes pusztulást előtt. Vajon az ott élők sejtik, hogy nemsokára mindenük odavész? Ahogyan mélán bámulom a házakat, nem látom rajtuk, hogy különösen nagy lenne a mozgolódás. Túl korán jöhettem, és a hír még nem jutott el mindenkihez – vagy ha el is jutott, egyszerűen nem fogták fel, miről van szó? Esetleg egyszerűen nem volt hová menniük? Nem tudtam. Amit láttam az az volt, hogy az utcák túl üresek. Én azonban embereket akartam látni. Át akartam élni azt, amit ők, látni akartam, hogyan reagálnak erre az egészre. Végül egy kocsmán nyugszik meg a szemem. Közelebb sétálok hozzá, ráérősen, hiszen sehová nem sietek. Düledezik. Talán a tetőt is át kellene már építeni. Mennyit bírhat még ki? Három évet? Ötöt? Végülis mindegy. Pár hónap múlva úgyis kantinként fog működni, ha valami csoda folytán nem ég le vagy dől össze. Jelenleg azonban tökéletesen töltötte be a célját: kontaktust lehetett benne teremteni.

Az ivóba belépve nem kelthettem túl nagy feltűnést. Zöldesbarna, kissé már megtépázott köpenyemben úgy nézhettem ki, mint bármelyik másik utazó, aki mindössze egy kis pihenésért és szórakozásért tér be egy ilyen helyre, ezt a feltételezést pedig még inkább alátámasztottam azzal, hogy azonnal a bárpulthoz léptem. Egy korsó sör, intettem, a csapos pedig kérdés nélkül kapta a frissen törölt fakorsót valahonnan a pult alól. Ameddig az italommal szöszmötöl, tökéletes alkalmam nyílik végigtekinteni a kocsmán, és annak vendégein.
Nem különösebben zsúfolt a terep, bőven akad szabad asztal. Kivételesen azonban nem szabad és eldugott asztalt kerestem, hanem társaságot. Érdekes társaságot. Ez alaposan leszűkítette a lehetséges jelölteket. Egészen pontosan két asztal maradt. Egy az ablak mellett, egy fiatal szőke lánnyal – nem is értem, mit keres egy ilyen helyen egyedül, azonban az, hogy a kocsma részeg férfijai messze elkerülték, félelemre adott okot. A másik egy self és egy vámpír volt, az egyik sarokban. Mindkettőnek hosszú haja volt, ami nem ritka - ellenben azzal, hogy a self valamilyen gőzölgő italt, nagy valószínűséggel teát ivott. Egy nem alkoholista self? Ez még nekem is új. Sikeresen felkeltették az érdeklődésemet.

Kezemben a csordulásig töltött korsóval kerülgettem a székek és asztalok tengerét, hogy eljussak hozzájuk. Feltűnhetett nekik, hogy figyelem őket, ám nem zavart. Nem hiszem, hogy ennyi elég lett volna ahhoz, hogy menekülőre fogják. Asztalukhoz érve megszólítom őket.
- Szabad ez a hely? – teszem fel a kérdést, ám csak költőien: még mielőtt válaszolhatnak ülök le melléjük, és nyugtatóm meg őket, ezzel megelőzvén azt, hogy azon nyomban ott is hagyjanak. Hiszen elég gyanús lehet, hogy egy félig üres kocsmában valaki mégis melléjük ül le.  – Nem a bajt keresem, csak egy kis társalgásra vágyom. Leo vagyok. – mutatkozom be, s kortyolok bele sörömbe.
Székemben hetykén foglalok helyet, testemet félig kifordítva a kocsma nyílt része felé, szemeimmel azonban a vámpír és self arcát kutatom bármiféle rezdülés után, hogy kiderítsem: hogyan reagálnak érkezésemre?

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Pént. Jún. 08, 2018 6:49 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Kocsmaszag. Negatív gondolatok. Tespedés. Kezdi rossz ötletnek vélni, hogy idejöttek. Vihar előtti csended érzékelnek bőre pórusai, vagy a tudatalattija, vagy bármi, amivel még érzékelni lehet valamit a hallucinált füstszagon kívül. Mintha csak várná, hogy történjen valami. Mégpedig valami rossz. Mintha hagyni akarná, hogy a külvilág lökjön rajta egyet, aminek következtében végre kénytelen megmozdulni. Cselekedni. Dönteni. Észak vagy Dél?... Mindkettő. Egyik sem. Elbújhatnánk és élhetnénk úgy, ahogy eddig... békében. Sötét felhők. Békében. Egy vámpír meg egy sötételf. Még egy békésebb korban sem... Amíg zűrzavar van, senkinek nem tűnik fel, ha valami szabálytalan, ha viszont esetleg helyreállna a béke, feltűnne. Akkor kisebb problémákat keresnének. Talán mi lennénk azok, meg sokan mások.
Mina képzeletbeli falat épít maga köré, noha tudja, hogy a célját nem ezzel fogja elérni. De talán bevonz vele valamit, ami majd át akarja törni a falat, csak akkor... nehogy az áradás elmosson mindent.
Nyikorgás. Vissza a valóságba. Megrándul a keze és rámarkol az italt tartalmazó alkalmatosságra, mely még mindig forró. Felszisszen. Persze valójában nem csak a tea miatt szisszen fel, irritációjának okai jóval mélyebben gyökereznek. Új személy. Remény, gyanakvás, óvatosság. Damien egyetlen ára mozdulat nélkül is a védelmező pozícióját veszi fel mellette, a vámpír pedig holmi dacos ellenállást képzel emellé - persze hogy ebből mit sikerül társának átsugároznia, az kérdéses marad. Okolja magát valami miatt, valahol mélyen érik egy őrült elhatározás, egy ötlet, melynek következtében ész nélkül veti magát valamibe, ami esetleg megváltoztatja azt - mondjuk egy háborúba. Attól való félelme, hogy megtorpan és visszafordul, viszont arra készteti, inkább korábban gondolkozzon.
Ezen azonban nincs ideje túl sokat morfondírozni, lévén az idegen, akit eddig nem túl feltűnő módon követtek íriszeik, általános érdeklődési szinten, az ő asztaluk felé kezd közelíteni. Mina rögtön a teájában kezdi bámulni tükörképét, amint ezt észreveszi. A léptek hangerejének növekedésével szívverése is gyorsul, és észre sem vette, hogy visszatartja levegőjét. De nem fél igazából. Megszűnt a képessége a félelemre, amióta tudja, teljes mértékben tisztában van vele, hogyha bárki bántani akarná, annak legalábbis Armin herceg holdtőrével kellene szembenéznie, meg két éles zöld pillantással. Ezért vagyok sebezhető. A "kihasználod" és "természetesnek veszed" kifejezések és különböző rokon értelmeik keringenek az agyában keserű tűként szurkálva tudatát.
Namost, ha valaki odajön az asztalukhoz, elképzelhetetlen, hogy ne akarjon valamit. Az egyik ok, ami miatt Mina nem nagyon szeret "kimozdulni", hogy ez itt a bizalmatlanság és érdekek világa, így sajnos elképzelhetetlen, hogy az idegen teljes mértékben igazat mondjon. De lehet, hogy nem hazudik...
- Kedves, hogy előre közli - jegyzi meg a sötételf nem kis iróniával, de őszinte mosollyal.
- Csak nyugodtan foglaljon helyet. Wilhelmina vagyok - Szinte érzi, milyen gyerekesen hangzik a hideg, tüntető lázadás a szavaiból. Eddig szinte mindig csak Mina volt, minek is elárulni a teljes nevét, fontos az óvatosság - de elege lett belőle. Damien furcsállón vonja meg a szemöldökét afféle "Mióta haragszunk egymásra?" módon, de ő is bemutatkozik.
- Damien. - Közben az jár a fejében, milyen furcsa, hogy a férfi rögtön egy olyan asztalt keresett, ahol ketten vannak. Tudhatja a dolgát, aki csak úgy beszélgetni akar, általában magányos farkasokat néz ki magának. Már létező társulatokba nehezebb bevonni magad. Tehát nyilván nincs mitől félnie. Vagy csak még tényleg nem látott vámpírt és kormost együtt. Reménykedik, valami többről van szó, ez utóbbi ugyanis az unalomig ismételt kategóriába tartozik, fásult megszokás társul hozzá. Eleinte vicces volt, de ma már látott a nép cifrábbat is ennél. Mondjuk égő erdőket.
Titkolatlanul is látszik rajta a fantomfájdalom, mert nem teljesen igazi, hisz ő személy szerint nem vesztett semmit. A családját már rég... ha éltek volna, akkor talán most vesztette volna el őket. Mint ahogy az életét is. Ha nincs az a tragédia, esélyesen erdőmélyi békés életét tengette volna ezidáig, és esélyesen nem teát kortyolgatna, hanem valami erősebbet.
- Van valami konkrét társalgási témája is, vagy ami spontán jön?
Most ezt minek kellett megkérdezni? - méltatlankodik magában a hegyesfogú, várakozóan simogatva ujjbegyével a bögre peremét. Elméleti gyanú fogalmazódik meg benne. Talán ismeri? Találkoztak már? Neeem... biztos, hogy nem... ez nagy bizalmi kérdés. Ennyi erővel azt is feltételezhetném, hogy... mindegy.
Rémekről fantáziál, ezzel tisztában van, csak arra nem sikerült rájönnie, miért is kellenek neki rémek. Háborúban alapvető fontosságú, hogy a valódi ellenséget támadd, és ne barátokat ruházz föl olyan címkékkel, amik a legtávolabb állnak tőlük.
Elgondolkozva igyekszik szemügyre venni új asztaltársuk külsejét. Az értelem első pillantásra tükröződik az arcáról. Egy kocsmában annyi olyan élőlényt látni, akikre ránézve megfogalmazódott már Minában a gondolat, hogy az ő agyi kapacitása is csökkenhet, hogy egy normálisnak mondható arc már önmagában üdítő. Akármilyen gondolatok vannak is benne. Társalogni... Hm... Talán arra van szükségem. Észak, vagy dél, vagy semmi? Az erdőégetők, a családom, a fajtám, vagy a remeteélet és bujkálva reménykedés a túlélésben?...

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Vas. Jún. 10, 2018 3:44 am

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
- Én már csak ilyen kedves ember vagyok. – mosolyodtam el a selfre, kivételesen nem készakarva téve utalást a fajomra, az övével szemben. Ennek ellenére biztos voltam benne, hogy sértésnek, sőt támadásnak veszi majd. Nem kívántam azonban szabadkozni. Iróniája éles és egyenes volt, az pedig, hogy őszinte mosoly mögé rejtette nem mentette fel a válasz alól - ugyanúgy megérdemelte, mintha fapofával adta volna elő ugyanezt.
A hölgyemény sokkal szimpatikusabbnak tűnt. Nem láttam belőle sokat az asztalnak hála, ám kifejezetten csinos volt. Még mindig nem szoktam meg a vámpírok porcelánbőrét, így nem csoda, hogy az vonzotta a leginkább tekintetemet. Először csak a pohár körül megnyugvó kezeit nézem óvatosan, majd egyre feljebb haladtam, egészen az arcáig. Ott aztán megállok kicsit az ajkain. Túlságosan provokatív lennék? Lehet. Kifejezetten érdekelt a mellettem ülő férfi reakciója arra, ahogyan a nőt szemrevételezem. Nem palástolom pillantásomat, sőt, amint otthagyom az ajkait, a szemkontaktust is felveszem vele, amennyiben engedi.
Azzal hogy viszonozták a bemutatkozást, bebiztosítottnak éreztem a helyemet, nem csak az asztaluknál, de a társaságukban is – nem hittem volna, hogy ezután rövid úton itt hagynának.  Éreztem valami furcsát a lány szavaiban. Nem tudtam pontosan megmondani, de tudtam, hogy motoszkál valami benne, ami miatt ez nem csak egyszerű bemutatkozás. Wilhelmina. Úgy hiszemnem kitalált névvel tisztelt meg, ahhoz túl hosszú volt – ahogyan az én esetemben is láthattuk, a hazugok jobb szeretik a rövidebb, és egyszerűen megjegyezhető neveket. Mindez persze csak egy feltételezés volt, előfordulhat, hogy hazudott. Végülis mit számít, hogy milyen néven mutatkozott be? Meglepődnék, ha újra találkoznánk. A vámpírok – legalábbis a városokban – nem a hosszú életükről híresek.
Bár...a háború ezen is változtathat. Egy jó Rotmantel, vagy Neulander életeket menthet meg, akár orvosi, akár diplomáciai úton. Badarság lenne ha észak most nem tekintene el a faji ellentétek: ha az istentelen jötünök segítségét elfogadtuk, miért ne tennénk ezt a vámpírokkal és selfekkel?
Damien kérdését hallva ő került sorra, hogy a lány szempárját ott hagyva az övéit kezdjem el fürkészni. Nem sietek a válasszal. Kortyolok egyet a sörömből. Komótosan engedem végig torkomon a valamelyest hideg nedűt, mielőtt szólásra nyitom a ajkaimat. Hangomat csöndesebbre veszem a korábbihoz képest, szinte azt sugallom nekik, hogy olyan valamit készülök elmondani, ami bizalmas, ki kell érdemelni a jogot arra, hogy részesei legyenek: ők pedig megtették.
- Miről beszélgethetnénk így a háború közeledtével pont Eichenschildben? Észak vagy Dél? – tettem fel a kérdést, amit nagyon sokféleképpen lehetett értelmezni. Azzal, hogy felvetettem Eichenschild nevét, ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból: vajon ők tudják mi lesz itt nemsokára? Nem hinném hogy a város lakói, így tehát vagy megpihenni, esetleg találkozás gyanánt tértek be ide, vagy ők is épp egy utolsó nagy városnézésen vannak. Vajon melyik oldalon állnak? Egy vámpír és egy self. Csodálkoznék, ha Északot választották volna. Döntöttek már egyáltalán? Vagy megpróbálnak kimaradni belőle? Gondolataimban elmerülve hagytam, hogy ízlelgessék a mondandómat, elmélkedjenek azon, vajon hogy értettem a kérdést. Csak ezután vetem fel mondandóm következő részét – Bár megvitathatjuk az Önök témáit is. Miről szeretne beszélni a pár? Ugye pár? – teszem hozzá az utolsó kérdést hadarva, mintegy szabadkozva a feltételezésért, ha esetleg tévedtem. Megérzésem szerint nem csak jó barátságból ülnek egymás mellett az asztalnál - főleg nem ilyen közel a másikhoz -, az pedig hogy ezzel "vádolom" őket a legkönnyebb módja volt annak, hogy az ő szájukból halljam a választ feltevésemre.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Vas. Jún. 10, 2018 4:31 am

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Az esetleges várakozással ellentétben a válasz nem szül tüskés reakciót a sötételfben. Kezdi élvezni az asztal fölött cikázó iróniatengert, mely valahogy kellemesebb, és főleg felrázóbb, üdítőbb, mint a dolog, amit éppen kortyolgatnak. Mi a fenét rakhatnak ezekbe  a löttyökbe? Most szedették a kocsmároslánnyal az útszélen? Legjobb esetben is kamillateának tűnik, de ki tudja, talán csak puszta fűszálakat szórtak bele. Hiszen miért is törődnének holmi teával egy kocsmában, az is csoda, hogy árulják.
Olyan rég volt esélyük teljesen felhőtlenül elbeszélgetni valakivel, anélkül, hogy azt feltételeznék, a másik hol fog érzékeny pontot keresni, kérni valamit, szívességet elvárni, keresztbetenni, és vajon nem csak arra várnak-e, hogy egy elejtett szóba csodálatosan bele lehessen kötni. Persze egymással... egymással bántatlanul megvitathattak mindent, egészen addig, amíg ki nem ütközött Mina teljes döntési képtelensége, Damien pedig föl nem emelte a hangját úgy, ahogy egyébként igen ritkán látni illetve hallani tőle - leszámítva a helyzeteket, mikor a vámpír veszélyben van.
Talán ez itt a probléma.
Azért haragudott rá, mert veszélynek lett volna hajlandó kitenni magát. Az első kilengés persze még korábban kezdődött, amikor felvetődött, hogy el lehetne szivárogni Alfheimbe... Teljesen mindegy, hogy a bőre kormosabb az átlagnál, egy békés jövőkép elég vonzó volt. természetesen a lehetetlenség falába ütközött, hiszen egy sötételf még talán, de egy vámpír semmiképp sem juthatott volna be abba a világba. Ott sem érezték volna otthon maguk. Hiába próbálta elhitetni magával, hogy az otthon nem fontos, csak a béke, és ott van az otthon, ahol... áh. Közhelyek.
Vajon miféle szerzet lehet ez itt velük szemben? Fölösleges azzal áltatni magát, hogy nem kíván semmit elérni. Mélysötét szemeiben ott lapul valami örökkön fürkésző... Annyiszor látott már ilyet. És természetesen azok a szemek elsősorban Minát veszik szemügyre. A hegyesfülű már meg sem lepődik, ami most lejátszódik, nem első, nem második történet. Arca várakozó, puha szoborrá lesz és várja, kell-e cselekedni. Ha nem, akkor nyugodtan folydogál az árral tovább, hátha... hátha tud még nekik segíteni valamit ez a beszélgetés...
Mina fejében ismét megfordul pár gondolatmenet a bűntudatról, ahogy a férfi szemei végigpásztázzák. Identitása bizonytalanul meg-megrezdül, mint már annyiszor. Nem érti, miért váltja ki ezt a hatást férfiakban. Egyáltalán milyen hatást vált ki? Tán nem természetes az, ha végignézel egy társalgópartneren? Mégis, olyan sokszor égetik ezek a tekintetek, olyasmi érdeklődéssel, amit nem ért, fél tőle, de legfőképp nem találja helyénvalónak. Elképesztő mód oda nem illő módon egy jóval korábbi, szintén kocsmai jelenet jut eszébe, melyben szintén ő szerepelt, valamint egy bárd, akiről nyolc méterről is sütött, hogy a nők méregetése nem idegen tőle, és borzasztó közönséges módon ez, valamint az italozás tölti ki a mindennapjait. Valamiért mégis vonzó volt, esztétikus és szép, egy közönséges ember a nagyon sok közül, mégis megannyi gondolat megindítója. Vajon ír-e róla dalt? Fog-e emlékezni rá? Holott akarnia sem kellene az ilyesmiket.
Ez a háborús feszültség elveszi az eszemet. - jegyzi meg magában, s rögtön felel is: Persze ha nem ez lenne, akkor meg bármi más venné el az eszemet. Gondolatok halmozódnak, melyeket nem mer kimondani, és a legkevésbé illő helyzetekben. Jelenleg például azon kellene gondolkoznia...
...amit a velük szemben ülő fiatal-, vagy ki tudja, mennyire fiatalember rögtön hozzájuk is szögez. Mina gondolatban asztalt borít, vagy a szokásosnál erőteljesebb módon ráhajtja a fejét, valójában azonban csak rándul egyet az ajka és kuncogásszerű hangot hallat.
- Ez valamii... közvélemény-kutatás? - puhatolózik. Ez egy logikus válasz lenne, de úgyse ez lesz a valóság, járt már annyit a világban, hogy ezt tudja. Megenged magának egy sóhajt. - Igazából... pont erről beszélgettünk. Illetve erről nem beszélgettünk, ugyanis... hát... pont ezért. Mindenki erről beszél. Vagy maga nem unja a témát? - Khm. Ön, esetleg. Az még mindig udvariasabb. Vagy ez már elavult? Kérdések, kérdések... elterelik a figyelmet a lényegről. Ez az idegen most komolyan megkérdezte, ami az imént még csak az agyában hangzó kétségbeesett kérdés volt.
- Nem egyszerű kérdés, ám elég bizalmas. Honnan tudhatjuk, hogy őszinte jóindulattal vág bele egy társalgásba rögtön egy ilyen érzékeny témával? - Itt Eichenschildben... Halálra ítélte  már ezt a helyet? A Harag Napja óta mondjuk mindenhol olyan tudattal jár, hogy talán ez lesz az utolsó alkalom, mikor látja. Futólag Minára pillant. Vajon mikor lesz az utolsó nap, mikor őt látja? Mi lesz az a lánc, ami majd elhúzza, ha megteszi?... Eszébe jutnak a Nachtrabenek. Vajon Mina a lelkében már Delet választotta?...
A mi témáinkat... És megint ez a szó. Pár. Vajon direkt bosszantani akarja őket, vagy ez kivételesen szívből jövő volt? Hogyne. Azért legeltette úgy szemeit Mina gyermeki arcocskáján, hogyne, ez nem kihívás, véletlenül sem.
Könnyen rávághatná, hogy igen, diplomatikus mosollyal. Sokan ezt tennék. De soha nem szokott hazudni. És egyelőre élet nem múlik rajta. - Attól függ, hogy értelmezi ezt a kifejezést, Leo, de valószínűleg nem úgy, ahogy gondolja. - A sötét tünde arcán ösztönösen is elnézéskérő mosoly jelenik meg. Furcsa. Eddig nem érezte úgy, hogy elnézést kéne kérnie emiatt... de már... nem biztos semmiben. Nincs kedve magyarázkodni. Nehezen tudja titkolni, hogy feszélyezi a helyzet, hiszen fogalma sincs, hogy miről is beszéljenek... lássuk csak... ilyenkor néha működik az első dolog, ami eszedbe jut...
Lovak.
Utazás.
- Itt él Eichenschildben? - Tökéletes időjárásszerű társalgási téma. Ha már a másik nem ismeri az alapvető udvariassági formákat... jó, talán csak azért érzékeny ennyire a kérdésre, mert tényleg nem tudja, mit döntenek. Lévén együtt élnek, feltételezhető, hogy ugyanazt kellene. Ott cseng, bosszantóan, aludni nem hagyóan, gondolkozni nem hagyóan napjuk minden pillanatában. Gyakorlatilag minden gondolat mögött ott figyel, a nap sugaraiban csillan, a vízben csobog és a levelekben zizeg, na meg a hamuban füstölög, hogy Északvagydél. - Egyébként tényleg meglepő, hogy feltette ezt a kérdést. Tudja, miért? Ahogy említette, Eichenschildben vagyunk. Hogyhogy a dél egyáltalán szóba kerül? - Nem tudja pontosan, mi mondatja vele ezeket a szavakat. Rögtön be is indul a vészjelző, és csak remélni tudja, hogy Mina nem pattan föl azon nyomban.
Álcának tűnhet, amit művel, pedig igazából csak incselkedés... Kérdésekkel lehet kicsalni a legtöbbet az emberekből, ha őszintén nem adják magukat, hát legfeljebb felfogják provokációnak, ezután pedig az érzelmek szintjén folytatódik a csata és így is, úgy is fény derül dolgokra. Lehet, hogy nem is lennék rossz kém.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Szer. Jún. 13, 2018 11:14 am

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Meglepődve kell tapasztalnom, hogy a self nem mutatja jelét annak, hogy mondandóm negatívan érintette volna: vagy nagyon jól kontrollálja az érzelmeit, vagy nem értette félre azt,amit mondani akartam. Persze az is a pakliban van, hogy egyszerűen nem értette meg az utalást. A lány apró kuncogása összezavart kissé. Ilyen sokan kérdezhették már tőlük meg ugyanezt a kérdés? Mind a vámpír, mind a self válasza tökéletes volt arra, hogy nem csak a felelet elől térjenek ki, de azt se kelljen meghatározniuk, hogyan értették amit kérdeztem.
- Ily sokan érdeklődnének efelől? – kérdezek vissza. Sóhaj. Csak nem őszintén készül válaszolni? Egy picit talán igen, de nagy része még mindig ködösítés. –  Úgy érzem elég tág mind a kérdésem, mind annak témája, hogy ne szülessen két egyforma válasz, kisasszony.
Vajon mikor jutnak el oda, hogy visszakérdezzenek én melyik oldalon állok? És mi lesz a válaszom? Magam sem tudtam még, de én sem fogom egyszerűen adni magam. Ezután a self felé fordultam.
- Ahogy már említettem: úgy értelmezi kérdésemet, ahogyan szeretné. Attól függően mennyire bízik meg bennem, mennyire őszinte típus, vagy hogy mennyire akarja komolyan venni a beszélgetésünket, úgy válaszol rá, ahogyan csak akar. – magyarázom neki, szabad kezemmel gesztikulálva. Hangszínemmel úgy ügyeskedek, hogy a mondandóm ne tűnjön sem kioktatónak, sem tudálékosnak, hiszen én csak egyszerűen válaszoltam a kérdésére. Ha sokat nem is, de azt letudtam szűrni a válaszukból, hogy gondolkodnak a választáson. Nem foglaltak volna még állást? Vagy csak titkolják? A lány szavai azonban teljes bizonyosságot nyújtanak afelől, hogy érdekli őket a téma, annak ellenére, hogy szavaikkal tagadják ezt.
Nem egy pár. Nem házasok? Nem is kérő és menyasszony? Akkor miért vannak így…együtt?
- Ebben az esetben elnézést. -Szabadkozva emelem fel a kezemet, és hagyom abba a puhatolózást. Legalábbis egyelőre. Belegondolva, amikor megbámultam Wilhelminát, a kormos nem reagált semmi támadóval. Valóban semmi nem lenne köztük? Elnézés kérő mosolya még inkább alátámasztotta az előző feltételezésem.
Csalódást okozott, hogy ilyen elcsépelt kérdéssel kezdett. Persze teljesen érthető volt, és látszott a selfen az is, hogy velem ellentétben nem akar fejest ugrani illetlenebbnél illetlenebb témákba, ahogyan jómagam tettem, mégis. Valami izgalmasabbra számítottam.
- Nem. Inkább úgy írnám le magam, mint utazót. -válaszoltam kérdésükre, még mielőtt feltették volna - Önök? – dobom vissza a labdát.
Különösen is érdekes volt azonban számomra az, ahogyan próbált okosnak tűnni kérdésével a férfi. Míg csak arról beszél, hogy meglepetést okoztam neki, apró mosollyal reagáltam, azonban amikor a lényegre ér, már szélesebbre húzom az ajkakkal válaszoltam hezitálás nélkül elmésnek hitt megszólalására.
- Okosabbnak hittem annál, minthogy ezt a kérdést feltegye, kedves Damien. Ne okozzon csalódást. – és a kedves „barátnőjének” sem, teszem hozzá magamban. Aki egyébként feltűnően csöndes lett, annak ellenére, hogy ránézésre is szívesebben látott az asztalnál, mint társa. Vajon elgondolkodott a kérdésemen? Vagy csak hagyja, hogy Damien vigye a beszélgetés fonalát, ahová szeretné? Amikor a köztük lévő kapcsolatról érdeklődtem sem adott semmilyen reakciót. Damien lenne a domináns fél kettőjük közül? És ha igen, akkor elfogadja ezt a lány, vagy szenved alatta? Ahogyan újra és újra a korsó aljára nézek beszélgetés közben, szomorúan kell konstatálnom, hogy ez bizony lassan elfogy. Nemsokára újabbért kell indulnom…

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Szer. Jún. 13, 2018 2:22 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Kezd borzasztóan feszélyező lenni a férfi reakciója. Ennyi mennyiségű diplomácia mellett egyre inkább erősödik a gyanú, hogy a hátsó szándék, mely vezéreli, rosszabb, mint gondolták. Ráadásul ezek a körmönfont, udvarias szavak szinte felállítják a szőrt a vámpír hátán. A nyíltságot sokkal könnyebb lenne értelmezni, legyen az szebb csak rondább köntösbe bújtatva, de ez... Másik kérdés, hogy miért pont őket válsztotta érdeklődése célpontjául? Mi lehet bennük annyira érdekes? Elvégre körülbelül egyetlen politikai megmozdulásuk az az eset lehetett, illetve eseménysorozat, melynek eredményeképp most Gustavus ül a trónon. Noha életükön ez sem sokat változtatott. Ami sokat változtatott... abba nem szóltak bele. És mindketten tudják, hogy ez nem a legjobb döntés volt, így jobb híján utólag kell befolyásolni a végkimenetelt... mert még nincs késő, még nem lehet túl késő...
- Nem - előzi meg Minát a sötét tünde magyarázólag. - Nem sokan, viszont mostanában gyakran... - keresi a jó szót -...vitatjuk meg ezt az ügyet, négyszemközt. - A vita szó majdhogynem túlságosan is helytálló. Bár ne így lenne.
- Még nem... teljesen döntöttük el. - Szinte kötelességszerűen ismét elkezdi felsorolni magában az érveket minkét fél mellett. Bár inkább Dél mellett, ugyanis arrafelé húz inkább a szíve. Erdők égetése, a vámpírok, a tündék, Esroniel... Bár utóbbiról sokat nem tud, az emberek ügye főként foglalkozni vele. (Vagy csak nem óhajtja azért hibáztatni magát, mert politikai tudása lényegében egyenlő a semmivel.) Mindenesetre Esroniel neve gyönyörűen hangzik, ez tény. Ettől még lehetne őrült, kegyetlen zsarnok, aki teljesen botor irányba, és ezálal a végzetébe taszítja egész Veroniát. De akkor is... a Gustavnál sokkal szebb a csengése például...
Na pontosan ezért nem foglalkozik Mina politikával. Ugyanis annak fő lényege, hogy NE személyes és szubjektív preferenciák alapján alkosson döntést, hanem tények és logika alapján, ami valljuk be, nem épp az erősségei közé tartozik.
- Az, hogy mennyire vagyok őszinte, pontosan összefügg azzal, hogy mennyire bízom meg önben - jegyzi meg, mire Mina nem tudja elfojtani mosolyát. Jól szórakozik. Kissé meg van könnyebbülve, hogy nem neki kell magyarázkodnia, bár tudja, hogy ez megint csak kényelmességének része, és idővel úgyis döntenie kell. Egyébként is ő volt az első, aki dönteni akart... talán... vagy csak így szeretne emlékezni, hogy legalább erre büszke lehessen. - De lévén pár perce ismerem, erre nehéz lenne választ adni.
Mina sóhajt egyet. Ez a bizalmatlanság. Már megint. Damien így viselkedik körülbelül az összes létező személlyel a világon, különösen, ha férfiból vannak és a közelükbe jönnek - persze enélkül nehéz bárhogy is viselkedni velük. Tényleg kezdi úgy érezni magát, mint egy túlvédelmezett kishúg, de most nem csinálhat jelenetet... A végén még tényleg veszélybe sodorná magát azzal, ha most felállna, sértődötten kijelentené, hogy ne beszéljenek az ő nevében, mikor ő igenis el akarja árulni ennek az idegennek, hogy Észak vagy Dél. Egyrészt, a végén még a körülöttük lévők azt hinnék, valamit tényleg konyít a témához és határozott elképzelése van, másrészről pedig nem is igaz. Nem tudja, hogy el akarja-e árulni... Inkább először ki kéne deríteni, hogy a másik tudja-e már... Biztos, hogy tudja.
- Semmi gond - feleli az elnézéskérésre, ezúttal ragaszkodva hozzá, hogy ő szólaljon meg először. - Sokan megkérdezik - néz merően Leo szemeibe. Tessék. Őszinteség.
Utazó... Persze... ez egy igazán könnyű válasz. Komolyan, ennél eredetibbel nem tud előállni? Abból, hogy utazó, még senki sem élt meg. És ekkor eszébejut Damien vándorlási időszaka, nos, igen, ő sem tudott pusztán abból megélni, hogy utazott, kénytelen volt csúnyább dolgokhoz is fordulni. No de ez a múlt zenéje már, régi melódia. Na de most komolyan, ők hogy definiálnák magukat?...
- A renegát elég megfelelő? Nem mondanám, hogy bármelyik frakcióhoz is tartoznánk.
Mina Damienre sandít. Ez bátor volt. No jó, úgyse valószínű, hogy ördögi mosollyal kést rántana a fickó és a falhoz szorítaná őket. Ha meg igen, nos, van pár magic a tarsolyában.
- Csalódást? - enyhe szórakozottság szűrődik ki a hangjából. - Miért csalódna bennem? Tán vannak már támasztott elvárásai?
Mina szívesen lesüllyedne az asztal alá. Egy lendületes mozdulattal eltünteti, ami keserű fűlé még a poharában lapult, majd tán a kelleténél picit hangosabban az asztallapra helyezi vissza azt. - Na de kérem... Mi ez az ellenségeskedés? - Damien szemeiben őszine meglepettséget lát. Egen. Képes vagyok megszólalni, képzeld - jelzi vissza gondolatban. - Senki nem akar bántani senkit, nem? Akkor pedig akár tárgyalhatnánk szép nyugodtan is. - Igen. Nagyon szeretné megtudni, hogy mi az, amit megtudhat, viszont ha a téma megint elmegy büszkeségek összecsapása irányába, az nem lesz célravezető. Viszont ha kiderül, hogy megint én reagáltam túl valamit, ne legyen Nahctraben a nevem, ha nem szaladok ki innen azon nyomban... Persze ezt maga se gondolja komolyan. Elszaladással még mindig nem érhet el semmit.
- Önnek van valami határozott álláspontja ezzel kapcsolatban? - Nem számonkérő, nem ironikus, egyszerűen csak tudni akarja... Valószínűleg süt róla, hogy fogalma sincs, mit tegyen, és ez a kétségbeesés lassan átüt mindenen, amit tesz. De nem baj. Egy ilyen döntést nem lehet futó ötletek alapján meghozni. Úgyis fájni fog a szíve, bármi mellett dönt.

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Pént. Jún. 22, 2018 2:04 am

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Be kellett ismernem, hogy nem állt jól a szénám. Beszéltek ugyan velem, ám meg-meg megszakított kommunikációjuk nem csak arról tanúskodott, hogy a téma esik nehezükre, hanem az is, hogy mennyire bizalmatlanok – ami érthető – és mennyire zárkózottak – ez már kevésbé - az idegennel, vagyis velem szemben. Változtatnom kellett a stílusomon. Persze lassan, úgy hogy ne legyen túl feltűnő. Itt az ideje eljátszani azt, hogy lassan megnyílok előttük.
- Jó ha van az embernek, akivel megbeszéli ezeket. – nyugtázom, kicsit elmélázó hangnemben, a pohár aljára nézve. Egy kis sajnálat keltés? Miért ne. – Van idejük. Ha nem maradnak ebben a városban, talán azt is elmondhatjuk, hogy elég sok. – térek vissza az előző hangnemembe.
Tehát nem döntöttek. Két megnyerhető lélek északnak, vagy két leendő ellenség? Valamiért kedvem támadt meggyőzni őket, ha nem másért, akkor a saját szórakoztatásomra. Háborús idő van, ilyenkor az se számít, hogy az egyik vámpír, a másik meg self. Apropó. Vámpír. Vajon melyik családba tartozik? Nem tűnik Rotmantelnek, sem Neulandernek, annak ellenére, hogy van valami kecses és nemes a mozgásában és megjelenésében – még egy ilyen kocsmában is. Még egy dolog, amit kideríthetek.
- Értehető. De azok a percek telnek, még ha nem is olyan gyorsan, mint szeretném. – válaszolok a bizalmatlankodásra. Talán bölcsebb volt a self mint amilyennek hitte, vagy csak egyszerűen próbálta játszani az intelligenset. A lány sóhaja még a kocsma zaja ellenére is elég hangos volt ahhoz, hogy meghalljam. Vagy csak ennyire szelektív már a hallásom? Mi zavarhatja? A férfi bizalmatlansága felém? Miért? Talán eljött az ideje egy kis…kutakodásnak. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem érzi meg, ahogyan a vágyai között próbálok vizsgálódni.*
Meglep kissé a self, amikor beismeri, hogy a renegát vonalat képviselik. Miért vallotta be, tanácsot vár, megvetést vagy valamiféle negatív reakciót tőlem? Nem fog kapni.
- Határozottan megvan az előnye annak, ha valaki nem választ oldalt. Sokkal szabadabb lehet. Ám sajnos nagyon sok előnytől is elesik.  – értek velük egyet, ezentúl őszintén. Vajon én pártatlan maradnék, ha megtehetném? Nem. Semmiképp. Vagy talán, ha nagyobb hatalmam lenne. De így túl sok lehetőséget az egyik oldalhoz való hűség, mint az, hogy a saját fejem után menjek.
A self kérdésére nem érkezek válaszolni, amint szóra nyitnám a számat Wilhelmina az asztalra csapja poharát. Talán várható volt ez a reakció, hiszen láthatóan zavarta a self néhány megmozdulása, most pedig úgy érezhette, hogy kicsit övé a kontroll, ráadásul a „jó ügy” érdekében. A kérdése egyértelműen költői, így nem is reagálok rá, mindössze a falat nézem, mint a rossz kisgyerek, amikor leszidják. Őszinte voltam-e? Dehogy, de ez is jó húr lehetett e furcsa páros lelkének húrjain. A nő kérdésére néhány pillanatnyi szünet után válaszolok csak, ami alatt az asztalt bámulom. Talán már azt is hihetik, hogy nem akarok válaszolni, mire megszólalok.
- Nem akarom, hogy ez tárgyalás legyen. Beszélgetni szeretnék. – reagálok az előzőre, picit zavartan tekintve hol egyikre hol másikra. – Zsoldos vagyok…vagy bérgyilkos? Magam sem tudom. Észak egyik felbérelt kardja. – matatok a korsóm fülével, miközben a szemkontaktust újra és újra megtörve magyarázok. – Ez eléggé…határozott álláspont. No nem mintha egyetértenék északkal, sőt, nem is vagyok büszke erre az egészre, de egyszerűen ezt láttam a legbölcsebb döntésnek.
Itt már határozottabban váltottam az előző stílusomhoz képest néhány mondat erejére. Nem a túlságosan nyílt, ám mégis diplomatikusabb valaki voltam, aki eddig. Nem, ez egy magáról nehezen beszélő, talán igazi énjét kicsit szégyenlő valaki volt, ami ugyan merőben más mint néhány perccel ezelőtt, ha valamennyire is ismerik az emberi természetét tudhatják, hogy az egyik mennyire rejti a másikat. Láthatják, én is tudok őszinte lenni, ha a selfnek ment. Sőt, adni is tudok azért, hogy kapjak valamit tőletek. Megnyíltam, elárultam magam, kaptatok valamit belőlem. Rajtatok a sor, ti mivel tudtok szolgálni?

*Dice mihi... (Egyedi képesség)
Az inkvizítor oly sokat kutatott mások bűnös vágyai után, hogy képessé válik megérezni azokat. Egy kevés varázserő rááldozásával elég rápillantania a másikra, hogy megérezze (mintegy impulzusként), hogy mi is az, ami után a másik igazán sóvárog. A fiziológiai szükségletek mindig háttérbe szorulnak, legyen az éhség, szomjúság, stb.

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Pént. Jún. 22, 2018 2:44 am

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Az enyhén célzásnak tűnő megjegyzés, mely vagy őszinte, vagy mesterkélt - bárcsak őszinte lenne... - után megvonja a szemöldökét. Na várjunk. Ez az ember most sajnáltatni akarja magát?... Mondjuk helytálló a kijelentése. - Mintha a számból vette volna ki a szót. Bár... ezt akkor mondhatnám, ha épp most akartam volna ezt mondani, ami nem így volt... na de a lényeg, hogy egyetértek. - Visszaszokott a cirkalmas mondatokhoz. Kezd feléledni az életkedve. És bárcsak, bárcsak mindent megbeszélhetnének nézeteltérés nélkül... Talán ez a mondata célzás is Damiennek. Igen, tudja, hogy gonosz és aljas, amiért folyton cukkolja, de nem bírja megállni. Valamivel muszáj elérni, hogy döntésképes helyzetbe kerüljenek. A bizonytalanság őrjítő.
Várjunk csak. Az előbbi mondat és a beszélgetés kezdete alapján... - Önnek talán nincs? Ezért ült le velünk társalogni? - Nem kötekszik, nem kérdőjelez meg, egyszerűen csak kíváncsi. Valamilyen szinten még melengetné is az önbecsülését, hogy valaki őt, még ha csak részben is, választotta beszélgetőpartnernek... Vajon ha egyedül ücsörög itt, vagy ha csak Damien ücsörög itt egyedül, is így történik? ketten mindenképpen kuriózum ők.
- Miért akarja, hogy gyorsan teljenek a percek? Azzal is csak közelebb jutunk egy háborúhoz. - Minden szívdobbanással közelebb. Pokolba is, bárcsak feltaláltak volna valamit, amivel meg lehet állítani az időt, amíg a vámpír lánya rendezgeti az érzéseit. Soha nem akarna továbbmenni akkor mondjuk, de ez más kérdés. - Vagy tán van valami, amit vár tőle? - Nyilván. Profitot. Nézzétek csak a szemét. Ez az ember tervez valamit, komolyan tervez valamit. Mit akarsz tőlünk? Lehet, hogy az ellenségük lesz. Lehet, hogy meg kell ölniük... És Mina hirtelen gyorsabban szívja be a levegőt, mint tervezte. Ez a gondolat kellemetlen. Felettébb kellemetlen. Eleve az, hogy bárkit meg kell ölnie, még egy ocsmányul vicsorgó ellenséges falánkságdémon életét se szívesen venné el. De hogy ennyit számítson a külső... Azon veszi észre magát, hogy a férfi vonásait vizsgálja. Persze általában szokta a vele szemben ülőét, akármilyen társalgópartnerét. Szép, ugrik a szó az eszébe. Te meg bűnös vagy. Hirtelen fel akar pattanni és elsétálni innen, mert a végén még nem tud kimászni saját önbecsülése romjaiból. Nyavalyába, mit hoz ki belőle ez a feszültség. Kalapom megeszem, ha valami csábdémonfélével ülök szembe. Nagyon reméli, hogy gondolataiból semmi nem tükröződik az arcára. Inkább a poharába bámul. De az üres. Még az a felettébb becstelen gondolat is elméjébe kúszik, hogy nem ártana valami olyasmit megkóstolnia, ami elködösíti kissé az elméjét... De neem, Isten őrizzen attól, bár nem ő fogja őrizni, hanem saját maga, ha bárki is. Mondjuk Damien is eléggé kiakadna. De ő elégszer kiakasztotta a közelmúltban, hogy ez ne érdekelje.
Jó. Valójában nem Damien akasztotta ki, pusztán rajta vezette le frusztrációját, amiért képtelen dönteni. Be kell vallania, hogy Damien nem hibás semmiért...
A pártatlanság előnyét és hátrányát tekintve ismét felmerül a gyanú, hogy egy hittérítőfélével állnak szemben. - A béke adott esetben nagy előny - jegyzi meg a hegyesfülű, mire Mina rákonktráz.
- Jó, de egy háborúzó országban úgysem találsz békét. Sajnos - érződik a keserűség a hangjából. Persze, hogy azt választaná, ha lehetne, de nem lehet. Damien tehetetlenül vállat von.
- A tündék azt választották. Elmenekültek. - Arca sötétté válik. Megtehette volna ő is. De itthagyni... mindezt? Minát? Ha abba akarta volna hagyni a harcot, már akkor megtehette volna, most mégis itt van. Legyen már valami haszna. Nem akar meghalni, de ha egy kicsit a közelébe kerül, legalább nem lesz már bűntudata, hogy csak úgy hagyta veszni a földet. Néha a mocsokban is kell turkálni, ha meg akarsz találni valamit, vagy megműteni valakit... később lehet kezet mosni.
Zsoldos vagy bérgyilkos... óóóhh... micsoda erkölcsi fejlettség - gondolja a vámpír nem kis iróniával, és megereszt egy széles mosolyt. De valahogy... nehezen tudja elhinni. Nem lehet zsoldos, a zsoldosok csak vedelnek, nőznek és egyáltalán nincsenek ilyen mélyenszántó gondolataik. Vagy csak én gondolkodom túlságosan sztereotípiákban? - Tényleg? - osztja meg kételyeit. - Már ne vegye sértésnek, de, hogy is mondjam, magához hasonlatos zsoldosokat ritkán látni. Bérgyilkosokhoz még nem volt szerencsém, hála az égnek. De ahhoz nincs elég feketébe öltözve. Na jó, ez tényleg közönséges volt, bocsássanak...tok... meg. - Hogy a manóba kell ezt ragozni? - Szerintem jobb helye lehetne valami másféle pozícióban. Ahol tényleg kiélheti a tudását.
Magát is meglepi jószándékú őszintesége. De ha tényleg zsoldos, és a barakkon bunkó értelmi szintet teljes mértékben mellőző fickókkal kell osztoznia, nem csoda, hogy beszélgetni támad kedve. Zsoldosoknak mellesleg nem szoktak érveik lenni választásuk mellett. Na meg hűségük se igen.
- Már miért lenne feltétlen a legbölcsebb? Tény, hogy a pukkanó messzelövőik babonás félelmet ébresztenek szinte bárkiben.... nem is látni, ahogy ölnek és már véged is - kicsit ki is rázza a hideg a gondolatra -, de mondjuk... pontosan, ha ilyen hatalmat adnak a csőcselék kezébe, elszabadul a pokol. Iszonyat jó érzés lehet, elhiszem. Megvadulhatnak tőle. De azért az angyalok lelkei se semmik... Egy lélek, szemben egy rideg fémcsővel, ami megsüketít és vérfoltot hagy maga után.
- Ráadásul az a lélek bármelyik képességed felerősítheti. Támogat téged.
Futólag körbepillant a teremben. Nem, még senki sem közelít vasvillával vagy feltűrt ingekkel, esetleg egy vödör vízzel. Eddig jó.

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Vas. Júl. 01, 2018 2:23 am

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Stílusváltásom úgy tűnik sikert ért el. A nő bőbeszédűbb lett, kérdéseket tett fel, a self pedig nem próbálta elhallgattatni vagy félbeszakítani – ez is a bizalma jele lenne? Lehet csak túlértékelem a dolgokat, és egyszerűen a férfi is észrevette, hogy túlságosan is elnyomja Wilhelminát.
- Nincs. – felelem rövid szünet után szűkszavúan a kérdésére, majd mosolyogva folytatom – Bár nem tagadom, számtalanszor végigbeszéltem már a témát másokkal is ezt a témát.
Most nem hazudtam. Kocsmákban, sötét zugokban igencsak aktív viták zajlottak észak és dél konfliktusáról, és ahol kimerték mondani azt, hogy észak nem legyőzhetetlen, ott általában érdemi beszélgetés is kialakult a két fél között – az már más kérdés, hogy ezek sokszor az egyik halálával végződtek.
- Minél több időt töltünk együtt, annál nyitottabbak tudunk lenni a másik felé, és annál gördülékenyebb tud lenni a beszélgetésünk. Természetesen pénzt, bár nem kételkedem abban, hogy erre Önök is rájöttek. – hangom mentes mindenféle szégyentől vagy szabadkozástól. Nem büszkélkedem vele, de nyíltan felvállalom azt, hogy mi a célom. – Igen, a legtöbb ezt bíráló beszélgetésen már túlestem, de ha beleszeretnének menni az erkölcsösség és moralitás kérdésébe, csak nyugodtan, szívesen ismerem meg az ön álláspontjukat is. – adom elő előre azt, aki már megunta, hogy minden egyes alkalommal megjegyzik mennyire a pokolra fog jutni azért, amit tesz.
Sok impulzus üt meg egyszerre a lány felől, de az egyik legerősebb az, hogy kíván engem, vagy ha még nem is, de úgy néz rám, mint férfira. No nem mintha szükség lett volna bármiféle megérzésre, hogy ez feltűnjön, elég volt ránéznem: izgalmában gyorsan kapkodja a levegőt, szemével figyel ugyan, de próbálja elkerülni, hogy észrevegyem a fürkésző tekintetet. Viszonzom pillantásait, sőt, rá is játszok egy picit: meg-meg töröm a szemkontaktust, csak azért, hogy aztán újra elmélyedjek a szemeiben. Újfent meg kell hagynom, hogy kifejezetten szép a nő, van benne valami különös elegancia és báj, ami vonzóvá teszi. Talán az átok miatt? Nem tudom. Nem voltam még vámpírral, semmilyen értelemben. Még. Vajon a self mit szól majd a kis szemezésünkhöz?
- Egy darabig igen. A messzi északon vagy délen egy darabig bárki elélhet békében, mielőtt a háború oda is elér. Persze nem hiszem, hogy ez okos döntés lenne – az éhezés biztos kitör addigra, mire a távoli falucskákat eléri a háború, a királyok pedig nem lesznek restek lefoglalni a termést, hogy a seregeiket etetni tudják. Bölcsebb dolog a sereghez csatlakozni, ők lesznek az utolsók, akik üres gyomorral fekszenek le. Ha pedig az életét félti valaki, menjen a gyógyítók közzé. – fejezem be a gondolatmenetemet. Olyan valaki képét keltettem, aki ért a háborúhoz, és eléggé megbízik a másikban ahhoz, hogy ezt a tudását meg is ossza vele – az alapján pedig amit eddig tanúsítottak, új lesz nekik az információ. A végén még meglesz a napi jó cselekedetem is. – A tündék. Talán ők jártak a legjobban. Bár kitudja mi vár rájuk ott, ahová jutottak. – reagálok Damien mondatára.
Mosolyával nem tudok mit kezdeni, ám az utána elmondott kis monológja arról, hogy milyennek is kell lennie egy zsoldosnak segít értelmezni. Bocsássanak? Kire értette a többesszámot? A "kollégáimra"? Vagy netalán Damienre?
- Nem kell szabadkoznia, általában jogos is rájuk az Ön által adott leírás. Az én feladataim azonban megkövetelik azt, hogy háromnál több összetett mondatot eltudjak mondani egyhuzamban, időközben pedig rám ragadt a tudás és a modor. Bármennyire is meglepő, a nemesi ruha gyakran messzebbre tud vinni, mint egy éjfekete köpeny. – mosolyodom el az orrom alatt, tekintetemmel az asztal jobb sarkát tekintve, mintha csak visszaemlékeznék egy régi jelenetre az életemben. Vajon megijednek tőlem? Ugye nem fogják azt feltételezni, hogy őket is megakarom ölni? Ha pedig igen, mi okuk van azt hinni, hogy valaki bérgyilkost fogadott az elintézésükre? - Mindenesetre hízelgő kegyed feltételezése, reméljük a háború meghozza a szerencsémet. És önök miből élnek meg? – dobom vissza a labdát.
- Nem csak a fegyvereikről van szó – bár azok is hatalmas előnyt jelentenek. Fogtam már őket a kezeim között, és ahogyan mondja, szinte megrészegítik az embert, ha pedig ügyesen használják őket, akár veszteség nélkül is legyőzhetnek egy teljes sereget. – érveltem észak mellett. Hogy miért? Kíváncsi voltam meg tudom e győzni őket, hogy ahhoz csatlakozzanak – De az igazi előnye északnak a szervezésben van. Nem tudom pontosan a déliek háborús tervét, de errefelé megnövelték az adókat, és kötelező sorozás van, ami egy jó darabig biztos utánpótlást jelent majd a háborúhoz, mind pénz, mind katonák terén. Északnak nagyobb esélye van véleményem szerint a győzelemre. – zártam le a mondókámat. Sokat beszéltem most, ám ők kérdeztek: nem csak alátámasztottam ezzel, hogy valóban megnyíltam előttük, de arra ösztönöztem őket, hogy ők is legalább ennyivel viszonozzák.
Nem kerüli el figyelmemet az, ahogyan körbepillant a termen. Ez a self fél. Érthető, ha kormos lennék én is félnék, így pedig hogy dél mellett propagál, még inkább megnöveli az esélyét a lincselésnek. Nekem azonban elmondta. Kezd kialakulni a bizalom?

Felhasználó profiljának megtekintése

11 Re: [Magánjáték] Non est volentis on Vas. Júl. 01, 2018 7:05 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Van valami a szemében. Valami, ami egyértelművé teszi, hogy igen, sokmindenkivel végigbeszélte ezt. De valószínűleg nem csak kocsmákban. Alapvetően... furcsa is, hogy itt futottak össze, nyilván ezért szúrta ki őket. Nem épp kocsmás társaságnak tűnnek. De hát ha egyszer itt lehet a legolcsóbban ehető vagy iható dolgokhoz jutni, meg egy kis fedélhez... Ami persze nem lenne fontos, ha nem esik, kivéve, ha a vámpír lánya egy vámpír, és unja a csuklyák hordását...
Felvonja a szemöldökét. A sok beszélgetés nyitottságot szül, nahát, erre maga se jött volna rá... Kezd kiábrándulni az illetőből, legalábbis, hogyha ilyen egyértelműségeket fog továbbra is megfogalmazni, fennáll az esélye, hogy összetörik a színes kép. Ami persze nem a valóság, biztosan nem az, hisz valójának csak egy apró szegletét mutatja meg. Igyekszik fenntartani a zsoldoshoz illő világlátás illúzióját vagy nem illúzióját... valahogy nem akarja elhinni, hogy tényleg pusztán pénzért adja harcba magát. Nem egy sorkatonaféle. Az alkata sem.
- Ahhoz nem szükséges háború - mutat rá. Gyanús ez a tolerancia. Most komolyan erkölcsi tanácsadást vár? Persze Minában szunnyad vagy pár tucat pergament betölteni képes hosszúságú érvkészlet ezt illetően, meg még ugyanennyit tudna rögtönözni, de kétli, hogy lenne a másiknak türelme végighallgatni.
- Eszerint jól viseli a kritikát? Hogy szívesen meghallgat akár egy csomó ellenkező véleményt is? - emeli meg kihívóan a szemöldökét. Damien szórakozottan figyeli kettejük párbeszédét. Kíváncsi, mi sül ki ebből az egészből, afféle készenléti helyzetben vár. A gyomra viszont kezd korogni, hiszen jó ideje csak isznak, de semmi tömörebb és szárazabb nem került bele jó ideje.
Mina szívesen lesüllyedne most az asztal alá. Mi a fene van vele?! Ez a tulajdonsága kezdi a legnagyobb mértékben zavarni; dezorientáció, nem hasznos, ha fontos döntéseket akarsz hozni, vagy egyszerűen csak nyugodt lelkiállapotot fenntartani... Túl hosszúnak tűnik a csönd, és láthatóan a vele szemben ülő hímnemű egyed egyáltalán nincs zavarban. Valamiért ezt kihívásnak tekinti, és elhatározza, hogy el kéne érni valahogy, hogy abban legyen, bár ezzel több probléma is adódik, először is ehhez jó párszor át kéne lépnie a saját határait, meg aztán valamiféle indokot, hogy mégis miért... Igen, ez lesz a nehezebb.
Lesz?... Inkább lenne. Felkészültnek kell lennie. Eddig valahogy sikerült megúsznia nagyobb mértékű zaklatást, de ez nem feltétlen marad mindig így... Nem számít, józan eszűek nemigen packáznak egy vámpírral, pláne egy Nachtrabennel, bár ez utóbbit nem tudja. Tán nem is baj.
- Bárcsak elég tapasztalatom lenne a gyógyítás tudományában - jegyzi meg sóhajtós hangon.
- Ne aggódjon, azt hiszem, illetve attól tartok, illetve nem tudom, tartsak-e tőle... hogy alighanem nem fogunk kimaradni a háborúból...
- Ezt nem tudtad volna kevésbé kacifántosan megfogalmazni, igaz?
- Semmiképp. Meglep, hogy ez pont téged zavar... - somolyog a sötételf.
- Nem mondtam, hogy zavar - von vállat huncut mosollyal. Valóban lehetne ilyen kedélyesen tárgyalni erről? Talán túlélik? Még valami hasznosat is kezdenek az egésszel? Lehet esély, remény és ilyenek, nincs minden veszve meg hasonlóközhelyek?
Arra a gondolatra, hogy a tündék jártak legjobban, mindketten megrezzennek. Haragos vágy villan a szemükben. Igen. Jól jártak. és nem kérdés, hogy az összes itt maradt fajtársuk, sőt, talán az összes itt maradt lélek nagy része szívesen lenne a helyükben.
Damien komoran bámul a poharába. Az életét köszönheti annak, hogy nem maradt azon a helyen, ahol faja szerint élnie kéne, ahol a családja élt, az Átoknak azt, hogy nem tünde és igazából azt, hogy itt maradt, végső soron csakis az erkölcsének és a világnézetének. Hisz ha akarta volna, meg tudta volna keresni a kiskapukat. Talán. Ha nagyon akarta volna. És nem egy személyről hallott, aki szintén. A tündéknél pedig egyértelmű, hogy csak az akaraterejük tartotta itt őket. Ami dicséretes. De bosszantó, hogy más egyszerűen csak boldogan él a családjával valahol messze, mint mondjuk... mint mondjuk Armin hercegék, akiknek az esküvőjén még ott is voltak... Elméje lazán visszakalandozik ahhoz a naphoz. Gyönyörű volt, és reménnyel teli. És az a mondat... hogy talán újra az otthona lehet...
Jobb, ha hagyjuk ezeket az emlékeket, állapítja meg magában. Miből élünk meg? - ébreszti föl egy meglepően... finoman szólva is... tolakodóféle kérdés. Pusztán azért, mert pénzorientált, a Mivel foglalkozik ugyanezt fejezi ki, csak finomabban.
- Hol ezzel, hol azzal. Járjuk a vidéket, és ha találunk valami érdekeset, megpróbáljuk eladni. - Valamiért kényelmetlenül érzi magát emiatt. Mennyivel menőbben hangzana, hogy druida, vadász, orgyilkos vagy akármi... Persze utóbbit valószínűleg csak rossz poénnak vennék. De egy gonosz, erőltetett vigyorral egészen hatásos lenne. Erre a gondolatra halványan elmosolyodik.
- Na nem ilyen... civilizált helyekre kell gondolni - csatlakozik be a lány, nem, hogy kijavítsa, hanem továbbfűzi a gondolatmenetet, ahogy szokta. - Mármint... nem műkincsek, vagy ilyesmi. Hát, néha mű, néha valódi, de érti, elhagyatott házikók az erdőben, régi csaták helyszínei, néha akadnak használható dolgok. Igazából... régóta meg akartam tanulni ékszerészkedni. Talán mg is teszem.
- Ha túléljük a háborút? - Mintha olvasná a gondolatait.
- Pontosan.
Mina szeme felcsillan. Fogott már északi fegyvert. Akkor nem tétovázhat, hogy melyik oldalon áll. Bár lehet, hogy az ellenségeitől szerezte. Türelmesen végighallgatja, miket tud felsorakoztatni az oldal mellett. Attól tart, ha ellenkezik, már nem ilyen finom módon történő meggyőzés következik... nem tudja, miért. Mintha Leo valamiféle időzített bomba lenne. Bár lehet, hogy az egész társalgás alatt képes lesz megőrizni etz a hidegvérét, de vajon mire használja fel az információt, amit szerez?
- Eszerint ön már döntött.
- És feltétlen az alapján helyes dönteni, hogy ki valószínűbb, hogy nyer? Nem inkább... - amit most mondani akar, annyira közönségesnek hangzik, hogy inkább átfogalmazza. - Szóval... Biztosan vannak, akik nem bánnák a veszteséget sem, hogyha azok mellé állnának, akiket lélekben támogatnak. - Mondjuk én. Erőt vesz magán és Leo szemeibe villantja tekintetét. - Ha a szerintünk leendő győztes mellé állunk, és bejönnek a tippeink, de ezáltal egy olyan világ jön létre, amelyet nem érzünk sajátunknak, akkor valójában vesztettünk.
Tudja, hogy úgyis hiába jártatja a száját. De ha már megadták a lehetőséget, sőt, külön ki lett emelve, akkor jogosnak érzi, hogy legalább megfogalmazza ezeket a mondatokat. Talán segítenek neki is. Nem lesz akkora válságban, amikor eldönti, hogy Dél mellé áll. Valakit úgyis kell választani. És ha Észak győz... talán akkor is van esélyük életben maradni, és legalább megpróbálták.
Ez eddig siralmasan szánalmas érvnek tűnik mondjuk... Nem számít. Attól még nem kell megölniük minden északit. Tárgyalni is lehet. Igen, tárgyalni fog, már most sejti, amikor csak lehet... ha pedig nincs más választás, használja mágiáját, az egyetlen hasznos dolgot, melyet családjától kapott.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Similar topics

-

» Part 14 / 12
» Magánszoba

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.