[Oswald és Hilde] Templomtéri járőrözés

* Szokatlanul lusta léptekkel flangált át a még lassan ébredező város jellegzetes, halkan kopogó macskaköves utcáin. A tegnapi eligazításnak híven a mai nap folyamán jelentős zarándok látogatás volt várható a negyedbe, s fokozott felügyeletet igényelt a feladat, így ismét eljött az ideje, hogy besegítsen az őrségnek. Emellett arról is értesítették, hogy egy veterán templomos is mellé fog majd csapódni valamikor később, de egyenlőre egyedül járt csak. Hellenburg még halk volt, csak pár részeges öklendező panasza hangzott fel néha, s a suhanva emelkedő nap fénye, mely már most egy rohadványosan forró nap lehetőséget helyezte szeme elé. Egyszerűen öltözéket viselt, szürke inget, alant barna posztónadrággal, melyre végül csatlakozott páncélja, kopott csizmája, s a kék palást, mely egyházhoz való kapcsolatának volt tökéletes mutatója. Nyakán egymás mellett lóbálózott a amalgán nyaklánc, s az Esroniel csillag, haja pedig szabadul hullott hátára, lazán összekötvén azt még a nagyapjától kapott bársony masnival, mely csak úgy kékben pompázott. Kezében ott pihent a lándzsa is, lustán mormogva szemrevételezte néha-néha az utcán megforduló alakokat. 
- Mindig meglepődök milyen békés ilyenkor a város ezen része. Semmi perpatvar, semmi vitázás.
- Arra ott van a többi negyed, legalább a templom környéke legyen szent, ha más nem is.
* A válaszra kurtán bólintott, majd mielőtt tovább folytatta volna az utat, egy pillanatra megállt, s feltekintett a hatalmas Nagytemplomra. Nem szerette az épületet, túl csicsás volt ízlésének, ám mégis minden áldott alkalommal bólintania kellett magának, egy-egy kurta megjegyzéssel, melyet nem tudott elengedni csak úgy.
~ Csakis isten keze segítségével húzhattak fel valami ilyen hatalmasat... 
* A tér még felettébb üres volt, helyeként meg-megfordult néhány vagabundus, akik többnyire már most a tehetősebb emberektől való koldulással próbálták etetni magukat. Nem nagyon figyelt rájuk, pénzét csakis a gyerekeknek adta szívesen, azok nem ihatták el borra az innen két utcára lévő ivóban, s mégis ők vannak nagyobb szükségben, mint ezek a lusta egyének, akik akár dolgozhatnának is naplopás helyett. Akárhogyan is, teketóriázás nélkül folytatta az utat a templom bejárata elejéig, ahol végül megállt, s letámasztotta a lándzsát az épület falának, s egy szelet üres kenyeret vett elő, melyet még a tegnapi vacsorából tett el mára, hogy ne kelljen ebédig üres gyomorral töltenie az időt.

Elfojtok egy ásítást. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam és még volt munkám. Annyit tudtam, hogy egy bizonyos hölgyhöz kell csatlakoznom járőrözésre. Magamba tömtem valamennyit a reggelimből, ellenőriztem a páncélom -minden darab tökéletesen a helyén-, a pallosomon semmi hiba vagy sérülés, indulhattam is. Külső ismertetőjeleket kaptam róla, hogy ne tévesszem el, ha látom, bár elméletileg a szememnek volt már hozzá szerencséje. Amikor azonban kilépek az utcára és felpillantok az égre, egy pillanatra elhiszem, hogy megvakultam. Annak tetejébe, hogy fáradt vagyok, bár igyekszem palástolni, minden arra utalt, hogy még az irdatlan hőséggel is meg kell ma küzdeni. Elindulok az utcán, a már jól ismert útvonalon. Valószínűleg így bele fogok botlani a társamba előbb vagy utóbb. Üresség és kihaltság szegélyezi az utam, egy-egy alak mellett haladok el csupán. Csend van és rend, hála a jó égnek. Nem sok kedvem van most különösebben rendet csinálni. A nap egyre magasabbra emelkedik, ragyogást ad a templomtorony tetején díszelgő csillagnak, és már a meleget is kezdem valamelyest érezni. Majd csak vége lesz ennek a napnak. Ahogy egyre közelebb érek és az épület fala is a szemem elé tárul, egy alakot pillantok meg valamit majszolgatva. Megfeledkezve arról, amit ma mondtak nekem a társamról, odacsörtetek hozzá. A palástját és a fegyverét látva biztosan valami fiatal katona.
- Hé, te! - szólok oda neki - Jól meggondoltad, hol költöd el az ebéded?

* Soványka reggelije nem sok örömet okozott számára, hihetetlen mód savanyú a kenyér volt a kenyér amit a parókián adnak, s ha ez nem lenne elég, mostanság a háború megszokott kiadásai miatt jóval kevesebb mellé a ennivaló, így egy-egy szelet szalonna, vagy nagy ritkán sajt kivételével nem sok dolog jutott nekik. Persze már így is örülnie kellett a ténynek, hogy legalább ennyiben részesült, de egy kis elégedetlenség néha belefért, s így mikor egy erős, férfias hang szólította meg, fintorba forduló, kellemetlen arckifejezés szaladt végig képén. Hogy még ezt a kevés örömet se adják meg neki...?! Az alak templomosnak tűnt, s igen megtermett jószágnak, bőven két fejjel maga fölé emelkedett, s alakja is jól mutatott a tényre, hogy gyakorlott kardforgató lehetett. Sztoikus kelletlenséggel fontolta meg a kérdést, majd elfogyasztotta a kenyér hajának utolsó darabját, s elrakta a textilt amibe csomagolva volt az oldalán lógó erszénybe. 
- Jól. 
* Nem foglalkozott túlságosan sokat a másikkal, a korábban az építmény falának döntött fegyverébe kapaszkodva rátámaszkodott arra, majd tovább fürkészte a teret. Talán ő lenne az, akire várt? Nem biztos, hogy ez lenne a legjobb nyitás, de hát minden reggel nehéz egy kicsit.

Felvonom a szemöldököm, csodálkozva belül, mert nem erre számítottam. Össze kellett volna rezzennie, sűrű bocsánatkérések közepette kellett volna a kezébe kapkodni a holmiját és sietve távozni, erre ez a válasz. "Jól." Egy halk morranást már nem tudok magamba fojtani. Alaposan végigmérem, gondolkodva, mi oka lehet ilyen viselkedésre. Fegyvert ragad és nézelődik. Ez különös, de talán jelentős mozzanat lehet. Azután eszmélek csak.
- Te vagy a járőr? - szólalok meg lassan, mint aki nem egészen biztos a sejtésében - Egy nőhöz kell csatlakoznom és a személyleírása megfelel a tiédnek.
Hallok valami hangot, a fejem oldalra fordítom, de nem látok semmit, valószínűleg csak összetört egy cserépedény valahol az utcán. A figyelmem hamar visszaterelődik a különös katonára. Végül úgy döntök, csupán az illem kedvéért is bemutatkozom.
- Oswald von Bertold vagyok. Benned kihez van szerencsém?

* A férfi kissé felmordult, valóban szokatlan reakció, lélekben már készült rá, hogy talán egészen Északig lehordják, s megint a nagyapjának kell majd védelmeznie, s megmentenie magától. Egyenlőre nem ez történt, ami mindenképpen kellemes helyzetnek tekinthető, s így a kérdésre kihúzta magát, s egy kissé meghajolt. Nem igazán volt tisztában azzal, hogy rang tekintetében melyikőjük lehetett feljebb, ám az óvatosság sosem árthatott, s csak annyira volt közkatona, amennyire a másik éppen lehet nem az volt. 
- Igen. * A megjegyzést egy rövid bólintással nyomatékosította * - Feltételezem így ez azt jelenti, hogy maga lenne a templomos, akivel ma együtt kell dolgoznom.
* Hangjában nem volt semmilyen érzelem, vagy gúny, abszolút tényt közölt, s véletlenül sem volt szándékában kihúzni a gyufát, vagy bármi ehhez hasonló. Végigtekintett a templomos ismét, sokkal inkább férfiasnak tűnt, mintsem szépnek, bár azért közel sem minősülhetett visszataszítónak. Egy harcos volt, egy harcoshoz illő küllemmel és jellemzőkkel. Valamilyen csekély tiszteletet érzett iránta, bár nem teljesen értette egyenlőre, hogy miért is.
- Hilde von Nebelturm, ámbátor csak névben. Igazán örvendek a találkozásnak. 
* Nem igazán keltette annak hatását, hogy különösebben örvendett volna, ám mintha egy vékony, már-már alig látható kis görbület csúszott volna szájára, ami talán sejtethette, hogy mégsem zavarta a találkozás. Pár pillanatig álldogált, majd végül közömbösen a másik felé emelte bőrétől színben élesen elütő, sebhelyes kezét, kézfogásra invitálva a férfit.

A reakciójától egy kissé meglepődöm, bár inkább csak magamban. A név elgondolkodtat, mintha rémlene, hogy hallottam a viselőjéről, de inkább csak futólag. Eszembe jut, hogy talán már láttam is korábban, de nem figyeltem meg annyira, hogy most emlékezzem rá. Gondolataim hatása alatt egy kissé késve, de egy határozott biccentés kíséretében elfogadom a felém nyújtott kezet és már csak beidegződésből is erősen megszorítom, az csak utána tudatosul bennem, hogy nő áll előttem és talán ezt nem így kellett volna, mindenesetre úgy teszek már csak pillanatnyi zavaromban is, mintha egy pillanatra sem ütköznék meg ezen.
- Szóval Nebelturm. Ez különös, bár úgy hiszem, említve hallottam már kegyedről. Szintén örvendek.
A szél egy kissé kezdett már feltámadni, és erre felfigyelek. Az égre tekintve azonban nem látok felhőket. Csak eső ne jöjjön, annál visszataszítóbb körülmény aligha adódhatna egy ilyen feladathoz. Kevés olyan gusztustalan dologgal találkozhat a magunkfajta katona, mint a nyirkos félhomályban, nehéz páncélzatban sárban tapicskolni. Azért biztos vagyok benne, hogy ilyen szolgálatom is kevés lesz, mint ez a mostani. Furcsamód kinézem a nőből, hogy jó harcos és hogy jó katona, talán már csak a névből fakadó egyfajta tekintélyből is, de azért ennek ellenére is szokatlannak találom, hogy ő lett ez alkalommal a társam.
- Talán akkor indulhatunk is. Lassan felébred a város, beszélgetni járőrözés közben is ráérünk.
Már csak azért is, mert nem szeretem, ha semmittevéssel elmegy az idő.

* A férfi elfogadta a kezét, kifejezetten szorosan megszorítva azt. Ő maga sem hagyta ezt annyiban, megmutatta izmainak erejét, de persze esélye sem volt a másik ellen, s így egyértelmű veszteseként jött ki a szorításversenynek. Ez a gesztus nem tetszett igazán neki, igaz, a véleményét megtartotta magának, elvégre most sikerült megúsznia egy verekedést, s nem kívánt egy további gyújtópontot. 
- Nem tudom, hogy örvendjek-e annak, hogy a hírem megelőz, bár azért köszönöm. 
* Halvány, szinte alig látható mosoly kúszott fel az arcára. Titkon rettenetesen hízott a mája a dologtól, akkor is, ha csak hazudott volna a másik. Kemény álcát viselt, de nem volt ám olyan nehéz megvenni őt, mégis fiatal, s a hírnév, az elismertség, a dicséret mind olyan jutalmak, amikkel aztán igazán ki lehetett érdemelni a tiszteletét vagy szeretetét. 
- Rendben, nincs ellenemre. A templomnegyedet kell majd őriznünk ma, nemde? 
* Nem egy rossz terep a melóra, lényegében semmi sem szokott itt történni a zarándokok, s az időnként szemtelenedő koldusok kivételével, akik azért igazán gondot tudtak jelenteni néha.

Egy kicsit belül meglepődöm a határozott kézszorításon. Elvégre vámpírhoz van szerencsém, nem is értem, miért egy gyermek erejét vártam volna. Fogalmam sincs, hogy fogunk kijönni a nap folyamán egymással, azt meg végképp nem tudom, hogyan is álljak hozzá igazából. Úgy vagyok vele, hogy majd elválik úgyis, mi lesz. Hümmentve biccentek egyet a kérdésére, de azért ezt megtoldom értelmes válasszal is.
- Tudtommal igen. Én nem kaptam más utasítást - vonok vállat - Azt hiszem, csendes napunk lesz.
Ahogy haladunk az utcákon, beigazolódni látszik a kijelentésem. Csendesen ébredezik a környék, és nem történik semmi különös igazából. Szippantok egyet a friss levegőből, mintha csak érezni akarnám és átvenni a reggeli harmat illatának frissességét, pedig egyértelműen tudom, hogy nem lesz ennek hatása, főleg ha csakugyan nem fog történni semmi, aminek elég nagy lesz a valószínűsége. Igaz, végül is az a jó, ha nyugalom van és béke. Mintha aztán kiabálásokat hallanék az egyik mellékutcából, felfigyelek. Úgy gondolom, semmi komoly, de azért nem árt, odanézni. Biccentek egyet a lánynak és állammal a hang irányába bökök, jelezve neki, majd elindulok arrafelé.

* A férfi válaszára egy rövid biccentéssel reagált, tulajdonképpen ő maga is tisztában volt a ténnyel, hogy mi feladatok lenne, de azért mégis ideálisnak tűnt valamilyen igen vérszegény párszavas dialógusra. No, nem mintha egyébként annyira kívánta volna a társalgást, de mégis jobb móka lett volna valaki olyannal végezni a munkát, aki ha nem is fosva a szót, azt nem is értékelte volna, de azért beszédre tudható.
- Én is remélem, nem illő hely ez a balhézáshoz vagy dorbézoláshoz. 
* A nap sugarai lassan egyre szúrósabban lökődtek el a horizont városban láthatatlan lágy csípőjétől, s így miden érzékelt emelkedés után egy kicsit jobban hunyorított szemével a kellemetlen fényben, bár azért próbálta kiélvezni a lehetőséget, s szemlélni a felkelő égitest tündöklő pompájában táncoló komor, szürke és fehér téglás templomnegyedi épületeket. Ilyenkor értette csak meg, mennyire találó volt a Hellenburg elnevezés, a város azon nap óta, hogy először volt itt , tündökölt, s még esőben is olyan fényben pompázott, mint semelyik másik... Hirtelen egy kiáltás törte meg az utca csöndjét, s a férfi jelzésére egyértelműen ő is megfordult a keresztbe futó utca irányába. A zajongás forrása nem is olyan sokára megjelent, egy magas, zömök alak támolyog irányukba úgy 60 méterre tőlük. Katonának tűnhetett, széles vállára akár egy nagyobb vadkant is lehetett volna fektetni, s lehet észre sem vette volna. Rövid, poros szín hátul font haja volt, s szúrós, kissé borostás pofázmánya. Megkérdőjelezhető biztonságú léptekkel haladt előre, egyszer-egyszer megállva egy kapualjban, hogy odahelyezve hagyjon egy-egy meglepetést az ott lakozóknak. 
- Az én babááám... Olyan asszony, hogy nádszál a csípője... 
* Panaszosan nyögte tovább hamis dalát, s egyenesen irányukba csámborgott, fel se ismerve a tényt, hogy most éppenséggel őrségbe fog botlani. A lány szeme egy pillanatra Oswaldra szaladt, majd a részegre. 
- A marha!

Ahogy sietve lépdelünk a hang irányába, a szemem előtt különböző elképzelt jelenetek képei rajzolódnak ki; egy megkérdőjelezhetően büntetlen előéletű fickó épp rohan ki a házból, ahová betört, az utcai járókelő későn kap az észrevett zsebtolvaj után, pár bajkeverő csibész összeverekedik az utcán...
Ahogy odaérünk, és meglátom a férfit, ahogy bizonytalan léptekkel támolyog, és hangosan énekel, elfintorodom. A ruhája gyűrötten és rendezetlenül lóg rajta, csupasz válla a nyakának hagyott lyukon kivillan, haja rendezetlenül verdesi a homlokát az enyhe szellőben. Magában beszél, néha böffent egyet. Fejcsóválva sóhajtok, miközben idegesen csettintek egyet a nyelvemmel.
- Nagyszerű. Úgy tűnik, az első feladatunk nem várat magára sokáig. Szegény ördög, maradt volna inkább otthon a múlt éjjel.
Észre sem vesz minket sokáig, majd ahogy közelebb ér és hunyorogva megpróbálja kivenni, micsoda szerzetek vagyunk, akik az útját álljuk, érthetetlenül motyog valamit és elvigyorodik, mikor rájön, hogy a társam egy ifjú hölgy, bár arra kíváncsi volnék, hányat lát belőle jelenleg... Már ebből a távolságból is felfordul a gyomrom a szagát érezve, ha a látvány nem is volna még elég. Nem ismerem a társam, csupán sejtem, hogy szükség esetén meg tudja védeni magát, de nem véletlenül vagyunk ketten megbízva az őrködéssel, úgy gondolom, már csak férfiember voltom miatt sem árthat, ha figyelek. Nos, még mindig jobb talán, mintha unalmasan telne a nap, azt hiszem.
- Ideje volna befejezni a rendbontást, jó uram, nem gondolja? - Szólítom meg, már csak azért is, hogy nagyjából megkísérelhesse felfogni a helyzetét és egyben magamra vonjam a figyelmét.

- Vagy az alsóvárosban. Annyi kocsma van ott, nem értem miért pont itt kéne rendet bontani.
* Szólalt meg, kissé odatoldva a másik megjegyzéséhez, majd tétován rúgott egyet-kettőt levegőbe, amíg közeledett a jómadár. Talán öt méterre lehetett tőlük, s már most idecsap a rettenetes szesz és hányásszag, mely passzírozva távozott hiányos fogazata közül. Veterán harcos lehetett, bár jelen állapotában aligha bánhatott túl jól szörnyűséges erejével, mi több, valószínűleg az is csoda volt, hogy a széltől nem dőlt el. Zavaros, szinte üveges tekintettel tekintett végig rajtuk , ahogy megállt a templomos szavára. Böfögött egyet, kissé meglegyezve azt, majd belekapaszkodott a nadrágjába.  
- HE?! 
* Tekintetében rettenetes értetlenség és zavarodottság tükröződött, némi kétségbeesettséggel is. Kezét kicsit megemelte a páros felé, s próbálta ujjával számolni, hogy hányan is vannak. Ez látszólag nem sikerült neki, és inkább megrázta a fejét.
- Egy... Kettő... Sok. Faszom. * Szájának a szélén még némi nyirkosság volt látható, vélhetőleg az előző hányások maradványa. Megtörölte azt izzadtságszagú szürke ingének ujjával, majd várakoztatóan feléjük lendítette a kezét, mintha csak jogában lenne parancsolgatni. Talán tiszt lett volna? * - Várjá', mingyá mondhatod. 
* Mit sem törődve a párossal megfordult, s a közelben lévő kapualjba lépett, elővéve a nadrágjában megbúvó rettenetes szörnyeteget, majd dülöngélve hugyozásba kezdett, tökéletesen rárondítva az ott lakó jóemberek ajtajára. Láthatólag nem zavartatta magát különösebben. A lány erre csak tenyerébe temette fejét, s a templomosra pillantott.  
- De kellett má' hugyoznom.

Mély levegőt kell vennem, nehogy helyben képen töröljem a részeget, hogy ott maradjon és ne is moccanjon többé. Uram, segíts... Ez rosszabb, mint hittem. A lányra pillantok, a tekintetünk találkozik, és gyanítom, hogy ugyanazt érzi, mint én: miért? Miért mi? Miért most? Mit vétettünk, hogy ilyen büntetéssel sújt a Mindenható? Megcsóválom a fejem.
- Attól tartok, ez nem is lesz olyan egyszerű - állapítom meg, majd összevont szemöldökkel figyelem új barátunkat. Türelmesnek kellene lennem vele, főleg mivel valószínűleg nincsen tudatában annak, mit cselekszik, ám azzal, hogy közterületet és magántulajdont szennyez és a tisztességes polgárok nyugalmát háborítja, akkor is rendet bont, és az a dolgunk, hogy az ilyesmit ne hagyjuk annyiban.
- Talán amíg ki nem józanodik, át kellene adni az őrségnek, hogy a jelenlegi állapotában ne okozzon több gondot, aztán majd eldöntik, mit csináljanak vele - magyarázom - Elzárás, botütés legyen a vége, vagy akár elengedik, az engem legalábbis már nem nagyon fog érdekelni.
Fintorogva pillantok a férfira, majd teszek felé pár lépést.
- Uram, velünk kell jönnie.

* Röviden bólintott a férfi szavára, ő maga se menne olyan messzeségekbe el, hogy ezt egyszerűnek titulálná... Ha lehet, ez tulajdonképpen minden, csak nem egyszerű. Felsóhajtott. A férfi lassan végzett a dolgával, s elrakva legszebb tagját megfordult, miközben dühösen felkiáltott. Nadrágja csurom vizelés volt, s bizony nem csak pár szürke folttal, hanem szabályosan csucsogva.
- Az uccsó csepp mindig az ember nadrágjába landol, akárhogyan is rázza a pöcsét, hogy a fene foltozná össze.
* Pisás kezét ócska barna posztónadrágjába törölte, s közelebb lépett a pároshoz, látszólag úgy tartva a szemkontaktust, hogy jobbik látószerve balra nézett, a másik meg pont fordítva. Volt baj kérem, ez már talán inkább kalamajka is volt, nem csak sima probléma. 
- Talán az lesz a legjobb... Bár hogy hagyja-e magát, vagy sem, az egészen más kérdés.
* A jóember egy kissé megneszelte a dolgot közben, s ahogy a templomos közelebb lépet hozzá nagy ívben rázni kezdte bal kezét, intően megemelve mutatóujját, majdnem fejbe vágva magát a dologgal. Mindez a nagy mozgás egyébként el is szédítette, s kóválygó feje néha le-lekókadt, kipihenve a nagy erőfeszítéseket. 
- Nem megyek én sehova sem, csak ha kocsmába megyünk, mert akkor meg bárhova. Amúgy is, szültémben se voltam ennél józanabb, az istenit mán'. De zavarog a belem! A JÓ ASSZONY IGEN HEVES, OLYAN NEDVES, MINT A LEVES! 
- Uram... 

Erre már kezdek egy kicsit felmérgesedni. Az egész jelenség amellett, hogy borzasztóan visszataszító, még belül is szennyes, amennyire lehet, legalábbis ebben biztos vagyok. Egy kicsit akaratlanul is megemelem a hangomat.
- Nem szégyelli magát? Hölgy jelenlétében így beszélni? Kocsmába megyünk, hát persze, meglátja, olyan jót ismerek, hogy haza sem akar majd jönni onnét. No nem mintha tudna...
Utóbbit már csak halkan teszem hozzá, mintegy magamnak, megnyugtatásképp, hogy ne aggódjak, fog ez menni. A lányra pillantok. Nem tudom, mennyi ilyesmit látott eddig és mennyire viseli meg az ilyesmi, emellett talán jobb is, hogy ketten vagyunk egy ellen. Úgy érzem magam, mintha verebet akarnánk fogni. Óvatosan még közelebb lépek a "madárkánkhoz".

* A részegen lecsapódott a megjegyzés, s mintha fel se fogta volna igazán, hogy mire gondolt a Templomos. Meglendítette a kezét, s jóízűen csapott rá a combjára, hahotázva még azelőtt, hogy kimondaná mire is gondol.
- Haha...Hölgy jelenlétében csak akkor szégyenlem magamat, ha... Hahaha már a kardomat fényezi! HAHAHAHA
* A lány viszonozta pillantást, s valamilyen nagyon vékony mosolyt erőltet az arcára, bizonyítva ezzel, hogy nem igazán zavartatja magát, látott már elég részeget. Az utóbbi szellemes poénjára a részeg igen büszkén húzta ki magát, s a férfi közeledésére se zavartatja magát, mi több, meglódul tepsi kezével, s megpróbál belekapaszkodni annak vállába. A szaga halálos, de a tény, hogy majdnem zokniig hugyos legalább annyira zavaró.
- Na akkó' mutasd az utat a kocsmába, koma, de jó hely legyen ám, mert ütök, de hirtelen! 

Valamelyest mintha jobban érezném magam attól a halvány mosolytól. Ennyivel is könnyebb, nem kell még rá is ügyelnem legalább. A részeg szagán nem tudok nem elfintorodni újra és szerencsében még épp időben hajolok el, nehogy hozzám tudjon érni. Összeszorítom az ajkam, nehogy olyan hagyja el a számat, amit később magam is megbánnék. Nézzük a dolog jó oldalát: nem kell örökké elviselnünk és legalább jön magától. Jobb, mintha az agresszívabb fajta volna, amelyik azonnal nekiesik annak, aki megszólítja. Gyorsan elkísérjük az őrszobáig, ott átveszik tőlünk, és aztán minden rendben lesz, minden mehet tovább. Remélhetőleg mielőbb eltakarítanak majd utána.
- Akkor induljunk, ne vesztegessük az időt - Intek Hildének is és indulhatunk. Remélem, tényleg bekapta a csalit. Semmi kedvem még győzködni különösebben a részeget. Az égre pillantok, mintha onnan várnék segítséget vagy lelki békét, ehelyett csak azt tudom megállapítani, hogy már most előreszaladt az idő. Egyszerre örülök ennek és szomorít el a tény.

* A részeg elvágódott a földön a kitérésed mozdulatára, ám nem igazán sajnáltatta magát. Úgy pattant fel, mintha csak akkor pottyantották volna le a földre, s bár patakzott a takonnyal keveredő vér az orrából, úgy tűnt lényegében kutya baja sem volt. Szinte masírozva lépkedett meglétük, utánuk, időközönként megpróbálva átkarolni vagy a templomost, vagy a lányt, bármiféle válogatás nélkül. Persze a türelme se volt véges, s már két három lépés után megszólalt, vagy éppen feldanolt.
- Koma, melyik csehóba megyünk? Nem baszol át, a Szürke kóróba nem me'ek. MERT SZÉÉP HELLENBURG FALA VASKOOOOOS!
*  A város közben halkan ébredezni kezdett, meg-megjelentek az emberek az utcákon, akik hol kacagva, hol szörnyülködve nézték a triót, ahogy azok áthaladtak a keresztutakon, egyenesen az őrség jellegzetes háza tája felé. Minden egészen jól is ment, amíg el nem jutottak az épület sarkához, ahol a józanság egy ritka pillanata ütött meg a részeget.
- He?! Csak által akarsz baszni? Ez nem kocsma, he! Én ide nem megyek be, ezt ismerem jól!
* Szavainak ellenére egészen készségesen haladt tovább az épület elülső részéig, ahol végül fogta magát, s úgy dőlt el a földön, mintha a Nyugati puszta lett volna. Fordult egyet, majd háttal feküdt, sütkérezve a kellemesen langyosodó fényben, hisztis gyerekként ignorálva a templomost és a lányt.

Hosszú, fáradt sóhaj szalad ki belőlem, görcsösen felhúzott vállaim hirtelen esnek le, ahogy izmaim elernyednek. Még mindig lehetne rosszabb a helyzetünk. Türelem, Oswald, már majdnem megvagyunk. Jó lenne, ha minél gyorsabban volnánk meg és enyhén szólva sincs most kedvem a kedveskedéshez, ha volt is, mostanra attól félek, elszállt. Eszembe jut egy ötlet. Nyájasan elmosolyodom és leguggolok a részeg mellé, igyekezve minél kevesebb levegőt venni, hogy ne ájuljak el az émelyítő szagtól, ami árad belőle, a napsütésnek köszönhetőbben még erősebben, mint az árnyékban.
- Ne aggódjon, uram, bízhat bennünk, sőt, ez a bájos hölgy ezer örömmel be is kíséri magát, hogy ne egyedül menjen, mit szól hozzá?
Attól még persze, figyelnem kell majd, ez igaz. Ahogy a kérdésem befejeztem, Hildére pillantok a szemem sarkából, szeretném látni az arcát.

- Így van, szívest elkísérem a kocsmába, még egy korsó bort is kifizetek, ha attól szívesebben csatlakozik a mulatságunkhoz. Ökör iszik magában. 
* A templomos trükkös, nyájas próbálkozás kifejezetten jól működőnek bizonyult, s a részeg egy kicsit megemelte a fejét a dologra, rettenetes szájszagával, s literes beszédstílusával a férfi irányába beszélve.
- Micsoda? De ugye nem baszol át? Mert most csak fekszem egyet, de ülni nem szeretnék. Múltkor is úgy megbotoztak, hogy egy napig nem volt mire ülnöm...
* Akárhogyan is, ez elegendő bátorításnak tűnt, s a katona felkászálódott valahogyan a porból, nem foglalkozva a ténnyel, hogy valójában mennyire is volt koszos. Pár pillanatig még bámult az ajtót, majd elégedett pillantással tekintett rá a templomosra, tétován lépegetve a helyében, mint aki éppen valamilyen nagy felismerésre készült. 
- Koma, szeretlek! Ölelj meg, mielőtt iszunk, mert kevés ilyen jó barátom van. 
* Karjait széttárta, az izzadtság savasan maródott bele az orrba, s az izmos, majdnem hordóvastag karok veszélyes sebességgel közeledtek a templomos irányába, hogy egy utolsó, halálos ölelésbe fogja azt, melyből menekvést csak a halál jelenthet.

Ez nem lehet valóság. Biztos, hogy nem. Összetörik bennem valami, és nem akarom elfogadni a tényt, hogy ez megtörténik. Nem veszek levegőt és próbálok valami szép dologra gondolni. Érzem, ahogy a gyomrom összerándul és a tartalmától megszabadulna, de erősebb az akaraterőm. Mindenki életében vannak olyan dolgok, amikről nem akar beszélni. Nos, az én életemben ez egy ilyen lesz. Meg fogok halni. A huszonharmadik zsoltárt mondogatom magamban. "Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem." Ó, igen, azonnal megvigasztalódom, amint megbotozzák megint drága barátunkat. Tétován viszonzom az ölelését, majd hogy ne csak én részesüljek a szeretetből, javaslatot teszek.
- Igazán köszönöm, drága barátom, de akkor már a kisasszonynak is adjon legalább egy csókot az orcájára, mert azért ő is segített.

* A részeg rettenetesen meghatódott a gesztusra, s a tétova viszonzásra sírásba tört ki. Valójában egy nagyon gyengéd jellem lehetett, s ez az egész alkohol hozhatta csak ki belőle a rosszat.
- Köszönöm, én úgy szeretlek... Drága barátom!
* Miután végezzett, ellökte magát tőled, s pár pillanatig még kettéálló szemekkel ugyan, de farkasszemet nézett veled, könnytől fátyolos látószerveivel, s vértől bőven vöröslő bőrredőivel.
- Ahogy az elfek mondják, disz iz dö beginning of a bjutiful frendsip.
* Mindenre a vámpír lány rettenetesen jót szórakozott, s kevésnek híján kacagásba tört ki, de ehelyett inkább csak úgy tett, mint aki valami másra figyelt... A sors rettenetes szavai viszont elhangzottak, amire is a részeg úgy fordult meg, mintha egyenest a lány irányába született volna meg. A vámpírban megfagyott a vér, s rezzent vadként állva fogta fel a szavak jelentését, aminek is utána olyan szúrósan bámult a templomosra, hogy ha ölni lehetett volna nézéssel, akkor az biza biztos saját bele között feküdt volna. A részeg kedélyesen pattant irányába, s egy olyan nyálas csókot nyomott orcájára, hogy szinte csak csorgott lefele annak zavaros nedve. A szaga borzasztó volt, olyan rosszul lett tőle, hogy kevésnek híján menten elájult, de szerencsére ott volt mögötte a fal, aminek sikerült nekiesnie, s valahogy nem eldőlnie. Erre nem készítették fel ma, ha tudta volna, hogy ilyen örömökben lehet része, valószínűleg sosem indul el ma dolgára.

Az undor ellenére a legkedvesebb mosolyom próbálom elővenni, bár kissé rángatózik azért a szám széle és lassan kezd elfogyni a levegőm, amit a jelenlétében visszatartottam, ezért megkönnyebbülök, amikor szavaim után odatáncol meglehetősen bizonytalan léptekkel a lányhoz. Ezúttal őszinte vigyor kúszik a képemre, és csípőre tett kézzel nézem a jelenetet. Végre én is szórakozhatok egy kicsit, és csak nagyon nehezen sikerül magamba fojtanom a feltörni akaró jóízű nevetést, különösen a tekintetét látva, amivel szabályosan mintha keresztül akarna nyársalni. Úgy hiszem, nem áll távol ez a gondolat a valóságtól. A részegre most már várnak odabent az őrök, akik majd minden bizonnyal kiszabják rá a méltó büntetést. Hogy az csak elzárás lesz-e vagy netán egy kis botütés is, az már nem az én bajom, nem is nagyon érdekel. Most csak az számít, hogy mielőbb megmoshassam a kezem egy kútnál. Azért még mindig mosolyogva várom a társam, akit valahol azért sajnálok is, hogy ilyen élményekben kellett részesülnie.
- Nos, indulhatunk tovább? - Kérdezem, mintha mi sem történt volna - Remélem, jól esett.
Itt már egy kis kuncogás feltör belőlem. Talán nem is lesz olyan pocsékul unalmas ez a nap.

- Akkor megyek is, és iszok egyet, drága barátaim! Az Isten áldja meg lelküket!
* A részeg azzal bebucskázott az őrségre, ahonnan aztán dulakodás, veszekedés, s nevetés hangja hangzott ki. Ő maga továbbra is a falnak vetve próbált levegőért kapkodni, s életben maradni a furcsa találkozás után. Ennek ellenére egyébként kicsit rosszul is érezte magát, hogy ilyen rútul átverték a jóembert, de nem volt mit tenni, ez volt a dolguk, s a dolog fontosabb néha, mint a személyes érzelmek. Talán egy perc kellett, hogy összeszedje magát, s megunja az arcáról való nyál és alkohol letörlését, s hogy csatlakozzon a férfihoz.
- Igen. * Jegyezte meg, miközben a következő kérdésre igen szúrósan fordította szemeit a férfira, nem nagyon találta a humort benne, akárhogyan is kereste * - Pont, mintha egy halom hányás csókolt volna arcon, csak annyira jól. Utálom a részegeseket.
* Ezzel valóban nem füllentett, ha volt egy embertípus, amit mindennél jobban utált, akkor azok a bohém, és bűnös életet élő részegesek voltak. Volt valami rettenetesen visszataszító abban, ahogy mértéktelenül vedelve fogyasztották az italt nap mint nap, s azt még csak nem is azért, hogy istenhez kerüljenek közelebb, hanem simán mert nem volt jobb dolguk ebben a fene nagy békében.

Be kell vallanom magamnak, azért valahol nem volt jó érzés átvágni azt a szerencsétlent, és ilyen kellemetlen helyzetbe hozni a vámpírlányt, talán az unalom és a fáradság hozza ki belőlem. Máris sokkal elviselhetőbben telik a nap hátralevő része. Többnyire zarándokokkal futunk össze. Összességében jobban zárul ez a nap, mint hittem. Az elején nem sokat néztem ki Hildéből, kellemes csalódásként ér, hogy mégis együtt tudunk dolgozni és nem csupán egy csitri, aki nem veszi komolyan a munkáját, ellenkezőleg. Az ajánlatán azért egy picit meglepődöm, de elfogadom és el is kísérem a műhelyébe, ahol nosztalgikus érzés kerít hatalmába.
- Mielőtt idejöttem, kovácskodásból éltem - jegyzem meg csendesen, de nem akarom zavarni, jót ücsörgök. A munkája eredményéről meg kell állapítsam aztán, hogy kiváló darab. Úgy néz ki, ez a nap tele volt a pozitív csalódással. Nem fogom bánni, ha még együtt kell dolgoznom vele.

Elolvastam ezt az őrködős napot, s elnyerte a tetszésem. Jár érte a 100 Tp, gratulálok.