[magánjáték - Inge&Dana] One mistake is all it takes and this may go bad...

Még úgy négy óra lehet hátra hajnalhasadatáig, én pedig leszegett fejjel battyogok a kocsi mellett. Apám addig könyörgött, ameddig el nem vállaltam, hogy el nem kísérem a szállítmányt. A lépteim halkak a kerekek nyikorgásához képest, de olyan érzést kelt a város, hogy magába szippantja az ilyen hangokat és elnyeli, hogy a feledés homályába merüljenek. Felpillantok egy-egy nagyobb épületre és még mindig apró sóhajokat csal belőlem elő. Pedig még nagyon kicsi voltam, amikor először jártam itt.
Ez a sötételfek városa. Valahogy más az építészetük... mondjuk ki, nekem, mint a végtelen egyszerűség örök és hű szerelmesének (ha már egyszer normálisan nem tudtam szerelembe esni), egyszerre lenyűgözőek és nem értem. Persze az én szívembe is csalnak érzéseket, abban az esetben, ha rendelkezem olyannal, ami nem teljesen jogerős.
Előresietek kicsit a piactéren és lekoppintok a földre finoman a botommal, hogy jelezzek a kocsisnak, hogy álljon meg. Ismerem már, hogy mi következik. A piac egyik dolgozója odalép hozzám, én pedig türelmesen elmagyarázom neki, hogy Ardana Falkenrath vagyok, Adalbrecht Falkenrath leánya és árut hoztunk, mint mindig.
Miután átengedtek minket, megkezdik apám alkalmazottai a munkájukat, mert négy óra alatt hibátlanul kell mindent elrendezni. Én pedig fogom magam és ekslisszolok a Veszett Farkas irányába. Mert szokás szerint nem bírok megmaradni öt percig sem a hátsó felemen. A Vak Holló meg unalmas, legalábbis nekem.

Egy ideje már Elathában lakik, s kezdi megszokni az itteni élet menetét vámpírként. Hellenburgért sosem volt oda ennyire, mint a sötét tündék városáért. Otthonának érzi teljes mértékben. Az éjszakai élethez van szokva, így akkor tevékenykedik, míg a nappal folyamán pihen. Az itteniek egy része hasonló cipőben jár mint ő, s ez különösen tetszik neki. Mivel foglalkozik? Azzal, amihez a legjobban ért, az orvosláshoz. Ugyan hasonló helyzetből alakult ki a lehetősége, mint Hellenburgban, hogy csupán a nagyon elkeseredett lelkek mernek szólni neki. A vörös köpenyes Rotmanteleknek megvan a rossz híre, amitől tartanak az emberek. Végül az első alkalom után tán elterjedhetett a városban, hogy cseppet sem olyan, mint híresztelik.
A Elatha utcáit rója, miközben elhalad egy-egy járőr csoport mellett, vagy éppenséggel egy-egy helyi közösségbe, akik közösen végzik el napi teendőiket. Természetesen lát magányosan dolgozó alakokat, mikor hirtelen a semmiből megpillant egy nálánál kisebb ember nőt. Rögtön az érdeklődése középpontjába kerül. Végignézi a másik vonásait, mikor eljut magában oda, hogy megszólítja azt. Útját állja az idegennek, aztán beszélni kezd.
- Üdvözlöm! – hangja mélyen szól a másik félhez.
- Megtudhatnám, hogy mit keres itt? Egy ilyen nőnek nem kellene itt lennie. – mondja ki Ingrid, hiszen a másik öltözetéből látja, hogy bizony nem tartozhat a szegényebbek közé. Nem tudja, hogy miért kockáztatja a saját testi épségét? Emlékszik arra, mikor ő költözött ide, s egyáltalán nem volt egy felhőtlen menet. A segítői közül páran meghaltak, mert elvitte őket a Nebelwaldban élő szörnyek egyike. Szomorú dolgok ezek, de ő túljutott ezen, s jelenleg nyugodtan él a sötét tündék fővárosában.
- Esetleg eltévedt? – puhatolózik a vámpír, miközben ha már hasonló közegből származnak mindketten, akkor ő szintén jelzi a testtartásával, hogy milyen fából faragták. Egyelőre nem mutatkozik be, sokkal inkább az ember reakciójára kíváncsi. Elfogadja vajon vagy inkább valami módon próbál szabadulni mellőle?