Küldetés: Egy ősi átok

* Szemei előtt sebesen lepereg élete nem is oly rövidke tragikomédiája, ám valahogy még most nem kell fűbe harapnia, mert a Nekromanta sikeresen beleegyezik a felvetésbe, hogy inkább a karddal fizessen.
~ Nem Azrael? Hmm, nem baj, jó pont lesz akkor is, ha csak hazavisszük. Értékesnek tűnik, talán kincstári darab lehet belőle, vagy a királynő valamelyik fia megkapja. Üres kézzel csak nem mehetünk vissza. 
- (Angolul) Tedd csak el, nálad nagyobb biztonságban van, mint nálam... Na meg már nem is túl sok hely akad a táskámban. 
* Sajnos a dolgok viszont közel sem ilyen egyszerűek, már lassan venné a kalapot és kabátot, amikkor az ajtók bezáródnak. Nagyszerű, áldozati bárány még éppen nem volt, bár ha lehetne választása nem is lenne inkább.
- Ilyet se láttam még. 
* Hátrapillant kissé, hogy hátha talál valami ablakot, vagy esetleg másik ajtót, de sajnos csak csontvázak vannak a közelben. Nagyon nem áll jól a szénájuk, sose bízz meg egy Nekromágusban...
~ Ezek olyan közel vannak, hogy ha most megpróbálok valahogy nekitámadni a mágusnak, biztos vagyok benne, hogy probléma nélkül átszúrják a gyomromat egy karddal...
- Ezt jobb lenne nem kivárni. * Súgja oda Loreenának angolul * - Látsz valami menekülési lehetőséget? 
* Az események tovább folytatódnak, a szívet átdöfik egy bottal, aminek a hatására sötét energia kezd szétterjedni a teremben. Furcsa és igen hátborzongató látvány, kihagyta volna, ha van rá egy lehetősége, de most már egy ideig biztos nem fogja elfelejteni.
- Lloyd, ez a energia... Rettenetesen természetellenes... Mintha ordítana a mocsár ellene.
- Csak bírd ki, nem fog sokáig tartani, bújj el a táskába, kissé véres ugyan, de inkább abba lennék én is, mint itt.
* A tündér így is tesz, s a rituálé részükről csöndben folytatódik. Nem igazán tudja mire vélni az egészet, mintha csak egy furcsa karikatúrája lenne annak, amit az emberek a boszorkányokról képzelnek... A baj csak az, hogy ez nagyon is valós dolognak tűnik. Nagyon rossz érzés lesz úrrá rajta, szinte minden érzékszerve azért ordít, hogy véget kéne vetnie az egésznek. Hátrapillant. Valamiért a mellette lévő csontvázak kissé távolabb vannak mint  többiektől, talán a tündérből áradó aurát nem bírják... Ha cselekedni akar valamit, most kéne, ugyanis az egész rituálé a vége fele lehet már. Egyfajta fáradt vigyor jelenik meg képén, majd halkan németül a többiekhez szól.
- Ez az egész rohadtul nem jó, nem tudom mi történik, de nem is érdekel. Kicsit megzavarom, és utána iszkiri ki merre lát.
* Ismét ellenőrzi a háta mögött lévő rémeket. A csontvázak még mindig nincsenek eléggé közel ahhoz, hogy megtudják akadályozni, hogy eleresszen egy lövést az egyik Nekromágus felé. Draugr biztos kitérne, de az egyik segéd kissé védtelenebbnek tűnik... Ki tudja, talán balul sül el az egész, de az élet egy szerencsejáték, s néha a legnagyobb tétet a legvalószínűtlenebb lehetőségre kell tenni. Vesz még egy nagy levegőt, majd a pillanat tört része alatt előrántja az íjat, s elereszt egy lövést a balszélső segédre. Amik itt fognak történni, nem lesznek szép események!

- Haszontalan, nem értem a mágiáját. Nem az a szánalmas Azrael, ami annyira kell nektek. - dobta közénk Draugr vállrándítva az állítólag hatalmas, mágikus kardot. Tökéletes csali volt, elég fényes, de elég értéktelen. Jó zsákmányejtő lélek lapult a nekromanta fekete szívében, de ez nem ért fel a vadászhoz. Az igazi vadász nem veri át a prédáját, inkább követi, figyeli és fölé kerekedik. megvárja, hogy saját magának állítson csapdát, amikor nem látja röppenni a kilőtt nyilat. Ahogy én tettem vele.
Azonban elszámítottam magam, megfeledkezve az okról, ami miatt legelőször sem tudtam leteríteni a hullamágust. A bűzlő, rothadó magánhadseregéről.
- És most megnézhettek valami érdekeset, ha nem bánjátok. - fordult meg az átvett szívvel, míg csontvázai bereteszelték mögöttünk az ajtókat. Nem ellenkeztem, mivel nem láttam értelmét. Draugr egyszerűen ledobta az oly' nehezen megszerzett trófeát és keresztüldöfte botja hegyes végével, míg két hasonló, fekete lelkű nekromágus rá adott egy díszes öltözetet, feltételezhetően valami egyházi célú ruhát. A terem megtelt a pihenni akaró halál kínja keltette rezonanciával, amit fogcsikorgatva szemléltem. A csontvázak közel voltak hozzánk, hogy bármilyen ügyeskedést megelőzhessenek, de a lőni akaró tünde nőn kívül nem értek hozzánk. Ha valamit tenni akartam, azt gyorsan kellett csinálnom, mielőtt bárki ráeszmélhetett volna. Lloyd gyorsabb volt nálam.
- Ez az egész rohadtul nem jó, nem tudom mi történik, de nem is érdekel. Kicsit megzavarom, és utána iszkiri ki merre lát. - azzal sebesen célra tartott és lőtt. Nyílvesszője az egyik hullamágus segéd felé röppent, én pedig elléptem az ablakon beszűrődő, betegesen sápadt napfény útjából és kiengedtem a nyakláncomba bújt átkot és tövist illesztettem felhúzott számszeríjamba. Kivicsorított agyarakkal, fenyegetően pillantottam Draugr felé, két kézre fogva fegyverem.
~ Táncoljunk, te hullaidéző féreg!

Rábízom magam a zsinatelnök helyismeretére. A büszkeségem hangosan tiltakozik, de ma nincsen hozzá türelmem - durván elsöpröm a lelkem egyik hátsó zugába. Már elhatároztam magam, és nincs időm holmi erkölcsi vonaglásra. A logikám vadul helyesel: eddig biztonságban elhozott Esroniel von Himmelreich. Ha ellenem  is fordul, az nem most lesz. Magammal majd később elszámolok.
Oldalról nyílik rálátás a helyiségre, amelyben összegyűlik a különös társaság: alighanem ezek azok a kincsvadászok, akikről a faluban hallottam. Felismerem Draugr hangját is, méghozzá azonnal - ezúttal látom is őt, és az eszembe vésem jól. Nem ismerős.
Hanem amit visel.
Ökölbe szorítom a lábujjaimat, hogy féken tartsam magam: oda akarok ugrani hozzá, és kitépni a torkát, mielőtt akár felpillanthatna. A kézfejemben megfeszülnek az inak, de máskülönben nem moccanok; pislogás nélkül figyelem, hogyan veti a kardját koncként a csapat elé, hogyan kezd bele a sátáni szertartásba, és hogyan nézik végig rezzenéstelenül mindannyian, amit művel.
Istenkáromlók, ahányan vannak.

- Mit kerestek itt?
Előbb érzem meg, hogy valaki közeledik, mintsem meghallanám a fiatalember hangját: nekromanta ő is, messziről bűzlik tőle, akár egy felbontott sír. Mereven szegem föl a fejem.
- Nem szenvedhetem, ha kérdőre vonnak, kölyök - horkantom visszakézből, fürge oldalpillantást vetve az odalent zajló eseményekre. - Mindazonáltal látom, hogy magad is nekromanta vagy, ezért eltekintek a büntetésedtől.
Nagyvonalú szünetet tartok, kiélvezve szembeszökő zavarodottságát. Alighanem másra számított, én pedig elégedett vigyorral intek a lelkész felé.
- Ez itt Esroniel von Himmelreich, a Protestáns Egyház zsinatelnöke és teljhatalmú ura, én pedig XIII Sixtus pápai legátusa vagyok. Mind hallottunk a fajtád szent kapcsolatáról a Teremtővel. Lenyűgöző történet.
- Nem kellene itt lennetek.
Gyanakvóan méreget, de egész egyszerűen figyelmen kívül hagyom a dolgot: két hosszú lépéssel mellette termek, és barátian megszorítom a vállát - kissé talán nagyobb erővel, mint indokolt lenne.
Várd csak ki a végét. Ízekre téplek...!
- Azt akarjuk, hogy a rituálé kiteljesedjék. Ne zavard meg Draugr-t, fiam. Az elméje összezavarodik majd egy kis időre. Akár ellenségessé is válhat. Tudod, nem ő az első, aki megpróbálja...
Kegyeletteljes szünetet tartok, bánatos, feszült pillantást vetve a zsinatelnökre, olyan őszintét, hogy egy pillanatra még magamat is képes lennék meggyőzni. Aztán előrehajlok, közel a nekromantához.
- Mi lett a többiekkel? - kérdez vissza ösztönösen, és én súlyosan lehunyom a szemem - olyan ember gesztusa, aki éppen ettől a kérdéstől tartott. Kelletlen sóhajjal nézek újfent a szemébe.
- Megőrültek. Mindenkire rátámadtak. Soha többé nem tisztult ki az elméjük. Csakhogy mindannyian egyre közelebb jutottak a megoldáshoz. Már nincs sok hátra. Másra sem vágyunk, csak hogy végre feltáruljon a teljes igazság, de ehhez elengedhetetlen a ti tudományotok. Tudod te is, hogy miért. Olvastad.
Biztató, atyai mosollyal veregetem meg a vállát, amelyet eddig szorítottam.
- Nincs sok hátra - ismétlem meg. - Ha velünk maradsz és végignézed a szertartást, talán tanúja lehetsz az utolsó hiányzó tudásfoszlány megkerülésének. Mellettünk pedig semmi akadálya nem lesz, hogy fel is használd azt. Foglalj helyet - teszem hozzá anélkül, hogy megvárnám a válaszát: az már egyébként is az arcára van írva. Aztán elfordulok; biztos vagyok benne, hogy zúg a feje a rengeteg információtól, de a kíváncsisága erőt fog venni rajta. Túlságosan jól ismerem az efféle embereket.
Amíg nem történik semmi, nyugton fog maradni.
Aztán segíteni fog.

Úgy látszik, a csürhén odalent úrrá lett a lelkiismeret vagy a kapzsiság: ahogy a szertatás a vége felé közelít (és én mohón előrehajlok, hogy minél jobban lássak), az elf íjász megmoccan. Irigylésre méltóan fürge mozdulattal lő, és mozdulnak a csontvázak is.
Meg a számszeríjász.
Hirtelen tágulnak az orrcimpáim, ahogy kisiklik a fénypászma útjából és felkapja a számszeríját: az ereje úgy üt meg, mintha elektromos kisülés volna, és egy teljes szívdobbanásnyi ideig magára vonja az összes figyelmem. Vámpír.
Nincs semmi az épületben, amit ne akarnék azonnal lángokban látni.

Mindenki: az események innéttől rohamosan felgyorsulnak. Lloyd nyila egyenesen a bal nekromanta torkába fúródik, mire az holtan rogy össze. Draugr elveszíti az eszét.
- Akkor áldozat! ÁLDOZAT KELL! Hozzátok a nőt! - üvölti nyálát fröcsögtetve, mire egy lidérc egy gyönyörű vámpírnőt vezet elő, láncra verve. Az ijedt, de nagyon is jól tudja mi fog történni. Már-már kész, hogy valami mágiával magával vigye a nekromantát a sírba, amikor betörik a két oldalajtó, és vámpírok jönnek, elég sokan. A Nebelturm család, nem kevesebb, mint Lothar nagyúr vezetésével. A nő megpróbál már menekülni, de a lidérc lecsap, s mintha csak egy nyálkagolyó lenne, kitépi a vámpír lelkét. Lothar nagyúr örjöngeni kezd, de élőholtak tucatjai kezdenek özönleni, Draugr pedig mintha ténylegesen csak valami étel lenne, lecsúsztatja a torkán a nő lelkét. Ekkor elsötétül minden, csak kísérteties, lila derengés öleli körül a nekromantát. Széles vigyorral az arcán méreget benneteket.
- Nézzétek a hatalmam, nézzétek mi lettem! - erre viszont egy másik hang válaszol, az ő szájából - Te? Ki vagy te? Senki. Pusztulj, kutya. Én, Lucifer, viszont élek. Ti pedig, halandó dögök, hamarosan megszűntök létezni.
A mondatát se tudja befejezni, az oldalajtóból von Himmelreich zsinatelnök vetődik előre, pajzsával jól orrbavágva Lucifert/Draugr-t, majd kihátrál az íjászok közé. Fény vegyül a sötétségbe, a zsinatelnök imába fog. Mindannyiótokat körülölel a világosság, és érzitek, ahogy erőtök a megsokszorozódik. Ez játéktechnikailag annyit jelent, hogy ötös szintig minden képességetek tudjátok használni a harc erejéig. - Két perced van, nekromanta! - kiáltja Esroniel/én, mire a szólított segéd kántálni kezd, és közétek hátrál. A vámpírok sok élőholtat lefoglalnak. Két percig kell kibírni, lássuk menni fog-e! A feladatok:

- Lloyd és Loreena: - Ha a királynőtök még látni akarjátok, védjétek a segédet! - kiált Esroniel, majd a nekromantára mutat. Tudjátok a dolgotok, igaz? Harcolhattok, amivel szeretnétek, egész a szellemig. Jó szórakozást!

- Reingard: Mi lenne jobb annál, mint egy neves urat kisegíteni és leteríteni egy neves példányt, egy lidércet? Tied a megtiszteltetés, de csak óvatosan, a lidérc nem játék, ráadásul a fizikai nyilaid átsuhannak rajta. Jó vadászatot!

- Celina: A zsinatelnök védtelen, miközben titeket erősít. Biztosítsd, hogy nem esik baja, és lőj szét mindent, ami az életére tör. Csak ügyesen!

- Norven: Tied a megtiszteltetés, amiért mások csak sóvárognak: Szemtől szemben egy démonherceggel. Lucifer a büszkeség démona, és nem nagyon süllyed le arra a szintre, hogy veled küzdjön, de épp az a szégyen érte, hogy megpofozták, így dühös. Lángokból manifesztált démonalakokat küld rád és Esronielre, akit meg kellene védeni, na meg akár egy pár találatot be is vinni a gőgős fémonfattyúnak. Lucifer nem támad közelről, de ügyesen tér ki. Isten segedelmével előre, inkvizítor!

Ha sikerrel jártok, akkor két perc után Lucifer teste bomlani kezd, majd darabjaira esik. A nekromanta összeesik, az élőholtak elesnek, és visszatér a fény a szobába. A poszt eddig tartson!

(Bocsánat a kilóméteres mesélőiért, de ez a végső nagy harcolós poszt, és a kulcsmozdulata a cselekménynek, tehát a posztok is lehetnek hosszabbak. Celina pedig tudom, hogy most nem tud írni, de ügyes lány ő, és simán pótol majd. Határidő csütörtök este-péntek délelőtt, és már csak egy pár kör van, kitartást, bajtársak! Jó munkát)

* Nehéz lenne csupán pár szóval jellemezni, hogy mi is történik a hozzávetőleg 30 másodpercnyi időintervallum alatt, de hogy ilyet még nem látott, az hét szentség. Élőholt tenger, vámpír hadak, mindenfajta lélek nyalifali s sebesen utána egy vallási ágazat vezetőjének beesése. Ilyet már dalba is nehéz lenne foglalni, hát átélni. Szerencsétlen Lloydnak arra sincs ideje, hogy felfogja mi az istennyila történik, mire cselekednie is kell. In medias res, az már szent. Neki legalábbis biztos, In medias fekalius res, avagy a szar legközepén lenni.
~ Meglepően könnyűnek és gyorsnak érzem a testem, mintha csak tizenéves lennék... 
* Ugyan nem volt képes sokra figyelni, azt megjegyezte, hogy a királynőjükért meg kéne védenie a segédet. No legyen, igazán ne múljék semmi ezen. Talán még a nagyságos küllemű "parancsnok" alak is megköszöni valahogy a dolgot... Neki aztán hót' mindegy, hogy elf földön lesz-e Gróf, vagy ember földön. Szép álom, az már igaz.
- Ennek a faszinak nem olyan szaga van, mint egy sima lovagnak, segítsünk neki.
* A megjegyzést Loreena felé intézi, majd egy lusta mozzanattal kihúz egy íjat a tegezből, s szépen átilleszti azt egy zombi koponyáján. Mintha csak egy szöget verne a fába. Valami nincs rendben, pont olyan az egész, mintha csak öt szinttel magasabb lenne megerősödött volna. A fáma úgy szól, hogy ilyenkor a lehető legjobban ki kell használni a lehetőségeket, s ehhez híven így is cselekszik majd. Golyószóróként lövi a nyilakat a szórólövés segítségével, elvégre ha félrelő, kettő másikat talál el a célpont helyett. Időnként egy-egy szellem is beköszön, azokat a hozzáillő mágikus támadással pusztítja inkább el, mindeközben persze kínosan figyelve arra, hogy a mögötte lévő segéd biztonságban legyen. Így jobban átgondolva majdnem mókásnak is nevezhető az egész, érdekes rejtett tartalékokat hoz elő az egyház fénye, talán időnként rá kéne fanyalodnia a miseborra, a kocsmai bor helyett.
~ Nem is tudom honnan lehet ennyi hullát összeszedni, mint amennyivel ezek a Mágusok rendelkeznek itt.
* Az idő telik, de igen lassan, s a holttestek véget nem érő áradata továbbra is tódul, nem jó jel, elvégre tegezének már a legmélyét kaparássza, s az utolsó lövedékkel is csak kettőt tud megölni a sorakozó élőholtak közül. Megvédi azt a szerencsétlen segédet, ha életébe is kerül... Kardjáért nyúl, mellyel menten felhasítja a mellkasát az előtte mozgó rothadó húshalmaznak. A vér ráfröccsen, undorító rohadás szagot cipel magával, így közelről még rosszabb mint korábban, s a hányás érzete kerülgeti. Vág és vág, mással nem foglalkozik. Fiatal kori kevéske tudása cipeli csak ideáig el, de az is vala már vagy 10 éve hogy utoljára kardot fogott kezében. Sebei is csak szaporodnak, hol folyik, hol árad belőle a vér, de karcolás nélkül nem nagyon ússza meg semmije. Nem is tudja már mi okozott mit, talán egy csontváz ütése, vagy éppen egy zombi karma. Kibírja, nem fog belehalni, tudja, érzi. Ez nem az a nap, ma csak harcol és elfárad. Majd talán holnap vagy egy hét múlva... Most még nincs oka rá.
- Lloyd, elég lesz, nézz már magadra. 
- Még nem, hogy nézzek bárki szemébe is, ha most lazsálok.
- Dalnok vagy, nem harcos.
* Elvigyorodik, rozsdás fegyvere tövig csúszik az előtte lévő folyékony rothadáskupacba, majd abba belerúgva kirántja azt, s hátraszökken, átadva helyét az oldalról tóduló vámpíroknak. Tényleg nem egy harcos, csak egy dalnok, aki rossz helyre tévedt.

Meg kellett hagyni, a tündék jól lőttek. Nem voltak igazi vadász alaknak mondhatóak, de ügyesen céloztak és meglepő erővel repítették a sziszegő halált. Lloyd nyílvesszője kecses ívben szaladt végig a segédkező nekromanta torkán, aki erre bugyborékoló, véres hörgéssel természetellenesen kiegyenesedett és eldőlt.
- Akkor áldozat! ÁLDOZAT KELL! Hozzátok a nőt! - üvöltötte habzó szájjal Draugr, eldobva mindazt a rideg eleganciát, amit eddig sugárzott. Most már nem csak megvetettem, de undorodtam is tőle. A tajtékzó parancsra egy lebegő, cafatokban lógó köpenyre emlékeztető, vérlázítóan istentelen jelenés egy láncra vert nőt vonszolt be a terembe. Egy pillanatig elidőztem a teremtményen, és próbáltam rájönni, melyik kategóriába tartozhat. Szellem, kísértet vagy lidérc? Ahogy tekintetem tovább vándorolt a szerencsétlen áldozatra, szemem elkerekedett és egy szívverésnyi időre elakadt a lélegzetem.
~ von Nebelturm úrnő! ~ Noha nem igazán kerültem vele kapcsolatba, a vámpírok kovácsainak legendás családfőjének hasonlóan legendás szépségű feleségét minden vámpír felismerte. Ujjaim szorosabban markolták a számszeríjat, fogaim olyan erősen préselődtek egymáshoz, hogy belezsibbadt az állkapcsom. De az úrnő nem tűnt elveszettnek, vagy megbabonázottnak. Határozottság csillogott a szemében, teste visszafogott energiáról tanúskodott, vagyis tervezett valamit. Minden porcikámmal segíteni akartam neki, de a közöttünk ácsorgó élőholtak nem engedtek a közelébe férkőzni. Azért-e, mert a fajtársam volt? Nem tudom és nem is érdekelt. Az ösztöneim diktáltak és én szabad folyást engedtem nekik. A fogoly egyre közelebb ért a holtmágushoz, az élőholt göcsörtös ujjai lassan megközelítették, mikor hatalmas csattanás rázta meg a teremben kialakult, feszült csendet. Az oldalajtók kiszakadtak és egy megtermett alak vezetésével fekete páncélos Nebelturm vámpírok csapata nyomult be a terembe, összezúzva bármilyen gyengébb élőholtat, ami az útjukba került.
- Lothar! - hallottam meg a csatakiáltásokon keresztül az úrnő hangját, mire a nagyúr bömbölve rohamra indult a nekromanta és segítői felé. A vámpírnő hirtelen erőfeszítéssel kitépte magát az élőholt tartásából és rohanva indult meg férje felé, de a lidércféle gyorsabbnak bizonyult. Csontos ujjai belemélyedtek a nő testébe, azonban sem vér, sem a sérülés más jelei nem látszottak. Ehelyett az úrnő megmerevedett, és ahogy a kísértet visszahúzta kezét, kezében egy kocsonyás állagú golyóval, élettelenül esett össze. Az összes vámpír, beleértve engem is egyszerre üvöltött fel, Draugr azonban csak vigyorgott és lenyelte a megszilárdult lelket. Olyan perverz öröm terült szét az arcán, amit bárki, legyen a leginkább galamblelkű lelkész egy képen törléssel jutalmazott volna.
- Nézzétek a hatalmam, nézzétek mi lettem! - kiáltott fel diadalmasan, de nem örülhetett sokáig a győzelemnek. Olyan erőkkel játszott, amivel nem volt szabad és most ideje volt kifizetnie az árát. - Te? Ki vagy te? Senki. Pusztulj, kutya. Én, Lucifer, viszont élek. Ti pedig, halandó dögök, hamarosan megszűntök létezni. - mennydörgött egy hang, amely határozottan nem Draugr-é volt.
~ Nagyszerű. A tagadás és a büszkeség sátánja maga. ~ izmaim megfeszültek, ahogy azt latolgattam, mit is kellene tennem, de olyan csapdába kerültünk, amiből nem volt kiút. Azonban másodszor lepődtem meg aznap, ezúttal kellemesen, mikor egy fiatal, lovagnak kinéző ember ugrott elő az egyik oldaljáratból és pajzsával véghez vitte azt, amit én is szerettem volna: orrba vágta a pöffeszkedő démonherceget. Tette után gyorsan behátrált közénk, térdre ereszkedett és imába fogott. Mielőtt egy cinikus szemforgatással reagáltam volna a dologra, valami égetni kezdett a bőröm alatt. Az isteni fény töltött el, nem volt kérdés, kinek hála, de valahogy ez és a vámpírátkom nem voltak meg kifejezetten jól egymással. Azonban a két erő ütközése a fájdalmon kívül olyan ösztönöknek nyitott utat, amiről eddig nem is tudtam. - Két perced van, nekromanta! - kiáltott fel a templomos, mire az egyik hullaidéző behátrált a vámpírok és íjjászok alkotta sorfalba és kántálni kezdett. Nem értettem, mit akarnak, de nem is érdekelt. Lucifert egy számomra ismeretlen ember vette kezelésbe, így nekem itt volt az ideje ráengednem a haragomat az úrnő gyilkosára: a lidércre. Rohanva indultam meg, de nem jutottam messzire. Csontvázak, zombik, alsóbbrendű élőholtak állták az utam, akik épp annyira voltak elegek, hogy akadályozzanak. Nem pocsékolhattam így is megfogyatkozott nyilaimat, de el kellett jutnom a prédámig. Mielőtt cselekedhettem volna, egy hatalmas fejsze csapott le előttem, szétzúzva az élőholtakat.
- Lothar nagyúr! - biccentettem a vámpírúr felé, aki végignézett rajtam, majd viszonozta.
- Schwarzjäger! Hogy kerülsz ide? - kérdezte, miközben félfordulatból vágott ketté egy zombit.
- Hosszú történet. El kellene jutnom a lidércig, hogy leterítsem.
- El tudod intézni? - kérdezte acélos tekintettel. Gyászát, amely nyilvánvalóan ott égett benne, minden fejszecsapásával kiadta, de arcán nem látszott. Határozottan bólintottam. - Menj, védem a hátadat! - Azzal mögém lépett én pedig célra emeltem a számszeríjam. Minden haragomat beleadtam a lövésbe, amely végigszáguldott a szellemszerű élőholt felé, nyomában olyan széllökést keltve, amely félredobott minden csontvázat és vámpírt, ami az utamba állt volna. Kihasználtam a lehetőséget, előre rohantam majd féltérdre érkezve három árnyéknyilat lőttem a jelenés felé. A nyilak akadálytalanul röppentek át a köpeny nem evilági anyagán, ám annyit elértem, hogy a rém felém forduljon. Gyorsan talpra ugrottam és kitértem oldalra, hogy elkerüljem a beteges színű lángcsóvát, amit a lidérc felém dobott, majd éjlángra lobbantottam következő nyilamat és úgy lőttem felé. Az élőholt meg sem próbált kitérni, látszott, hogy nem szokott hozzá, hogy sokat kelljen védekeznie. A fekete tűz azonban már nem egészen ugyanaz volt, mint az árnyéknyilak, és sikerült felgyújtania a lényt alkotó fekete köpenyt. A váratlan sérülésnek sikerült őrjöngésbe taszítania prédámat, ami azt jelentette, hogy győztem. Mert aki nem hideg fejjel gondolkozik ebben a halálos táncban, az nem jöhetett ki győztesen. újabb lángcsóvák röppentek el mellettem, de gyorsan váltogattam lépéseim tempóját és irányát, így sikerült kikerülnöm valamennyit. Honnan szedtem az energiát és a technikát, nem tudom. betudhattam volna a templomos imájának, de a bennem lakozó nyakas vámpír nem engedte, így nem gondolkoztam rajta. Csak kitértem és lőttem, újra és újra. Egyes nyilaim eltalálták, mások nem, de határozottan idegesítettem. Utolsó elkeseredett kísérletként karmaival esett nekem, sikeresen megtalálva azokat a pontokat a testemen, amelyet nem borított páncél. Csontos ujjai belemélyedtek a karomba és a vállamba, de egyik sem volt súlyos így csak egy győztes vigyorral reagáltam le őket.
- Letelt a két perc! - ahogy oldalra pillantottam, láthattam a darabjaira eső démonherceget, majd a sorjában élettelenül lehanyatló csontvázakat és zombikat. A belém kapaszkodó lidérc még egyszer rám nézett a csuklyája alatt rejtőző sötétségből, majd elengedett és semmivé foszlott. A sötétség, amit a fekete mágia okozott, lassan visszaadta a helyét a fénynek, így jobbnak láttam igazi valómat amalgám nyakláncomba rejteni. Léptem egyet a valaha volt Draugr teste felé, ám ahogy ránehezedtem a bal lábamra, a föld kiszaladt alólam és négykézlábra estem. Nem szerettem az olyan sérüléseket, amikről nem tudtam.
~ A franc essen ebbe a tetves hullahívóba!

A tünde kitűnően céloz - a nekromanta gurgulázó hörgésétől jóleső elégedettség tölt el. Még össze sem rogy, és máris elszabadul a pokol: behoznak még egy vámpírt, pár szemvillanás alatt pedig önként csatlakozik a jelenlevőkhöz több tucatnyi belőlük. Alighanem az áldozat családja lehet, de szerencsére elkésnek. Kitágult szemekkel csüngök Draugr minden mozdulatán, képtelen vagyok elszakadni tőle - csak Esroniel von Himmelreich hirtelen mozdulata térít magamhoz. Az inaim éberebbek a fejemnél és úgy ugrom a zsinatelnök nyomában a terembe, mintha csak magával rántott volna.

Irtózatos, feneketlen kútban érzem magam, a Pokol tornácán. Körülöttem mindenütt vámpírok, élőholtak, halottidézők, démonok és egyéb szörnyetegek örvénylenek egymással marakodva, s a tér közepén Lucifer úgy magasodik fölénk, mintha homloka az égig érne. Gyomorforgató csatazaj tölti fel a korábbi ünnepélyes csendet, és én nem habozok csatlakozni hozzá - olajozott mozdulattal húzok fegyvert, határozottan megvetve a sarkam a csarnok salétromos kövein. A nyakamon, a hátamon és a combomon hideglelős borzongás futkározik, a tarkómon felborzolódik a haj: nem éreztem még ennyi gonoszságot egy helyen, mégsem vagyok hajlandó egy tapodtat sem hátrálni - makacsul fölszegem a fejem, és ahogy előremoccanok, egyenest neki az ellenségnek, a fülemben zúgva dörömbölő vér hangján át is hallom von Himmelreich zsinatelnök kezdődő fohászát.

Olyan erővel ragyog fel a fény a helyiségben, hogy alighanem el kellene vakítania, mégsem teszi: ehelyett mintha a hátára venne, beférkőzik a talpam alá és felkúszik a vállamig, hogy aztán végigfolyhasson rajtam: szent fény lehet csak. Győztünk máris: az Úr megsegít minket a démonok fejedelmével szemben. Kettejük közül pedig Lucifer sohasem kerülhet ki győztesen.
Miénk a feladat, hogy a vereségével együtt visszakergessük lángoló odújába, a föld alá.
Eddig sem voltak kétségeim, de ez még inkább megszilárdít az elhatározásomban: vad dühvel kerülök a lángoló démonok elébe, és meg sem várom, hogy kezet emeljenek rám. Én támadom meg őket. A fény velem marad, sőt, mintha belém látna, átköltözik a kard élébe is; úgy harapja a tüzet, mintha friss vaj volna. Egyetlen egy sem juthat át rajtam; inkább tudom, mint emlékszem, hogy a hátam mögött pár yardnyira ott áll Esroniel von Himmelreich, minden protestáns atyja és fivére.
Ugyanúgy szemben Luciferrel, ahogy én.
Az ám. Itt a démonok hercege, és nem menekülhet el anélkül, hogy a kezem nyomát ne viselné. A fejembe szálló vérszomj tehet róla, hogy a felszálló sűrű tömjénfüst alighanem kellemetlen perceket okoz a helyiségben majd' mindenkinek: így szabadulhatok meg a legkönnyebben a legtöbbjüktől, hogy aztán előrelépjek belőle, és megcélozhassam őt.
- Uram, irgalmazz...! - szakad fel belőlem a fohász önkéntelenül; szinte meg se hallom a pokoli hangzavarban.
Aztán minden erőmmel belekapaszkodom a kardmarkolatba. És nekirontok a démonok urának.

Szépen haladunk, Kalandorok! Lassan itt a vége! De előtte még:
A harcnak vége szakad. A vámpírok, dühödten és feldúltan elviszik a feláldozott nő lelkét, és szó nélkül távoznak. Csak ti, Esroniel és az eszméletlen nekromanta maradnak a teremben. A zsinatelnök elmondja nektek, hogy ha azért jöttetek, hogy a kardot elvigyétek, hát akkor most távozhattok is, hiszen az nem Azrael, viszi, aki akarja. Innét válnak el a körök.

Loreena és Lloyd: A zsinatelnök engedélyt adott, szabad a rablás. Vitassátok meg a távozást, és ha nem kell senki másnak a kard, hát Isten veletek, írjátok le hazáig az utatok! Út közben néhány kóbor démont pillantotok meg a mocsár sötétjében, de semmi veszélyes, ha csak ti nem támadjátok meg őket. Ha igen, akkor akiket kiválasztotok az két egyes szintű csábdémon lesz, mindkettő nő. Ez egy kis plusz jutalmat jelent. Addig tartson posztotok, amíg be nem értek Nebelwaldba, ahol már otthon vagytok...

Reingard: Vége is a partynak? És még csúnyán le is sérültél. Nebelturm nagyúr egyedül neked köszöni meg a segítséget. Ha van elég erőd, indulhatsz, hiszen neked nem kell a kard, ha jól tudom. Út közben azonban egy hiperaktív egyházi aktivista az utadat keresztezi. Egy kétbalkezes apácalány, aki meg is támad. Van vagy négyes szintű, viszont borzasztóan ügyetlen. Jelenlegi állapotodban csak megsebesíteni tudod, ami után bosszút esküszik, és elmenekül. Bandukolj ezután vissza a faluba ahonnét jöttél. Posztod addig tartson, amíg elújságolod nekik a jó hírt és kitörő örömmel fogadják a nekromanta halálát.

Celina: Igen, tudom hogy pótolni kell, ezt is pótolhatod, majd keress skype-on a részletekért.

Norven: Tied a megtiszteltetés ezen alkalommal, hogy a játék világát befolyásoló döntést meghozd. Miután mindenki eltűnt, csak te és Esroniel maradtatok, a zsinatelnök így szól:
- Norven mester, tied a döntés: Hagyjuk futni, vagy elpusztítod. Nekem sincsen ínyemre, hogy nekromanták rohangáljanak itt-ott a területünkön, de akár hasznát is vehetjük. Függetlenül. Élni hagyod, vagy megölöd?
Mindkét variáció kimeneteléről a lezáróban írok. El is viheted vallatni, annak eredményéről skype-on keress. Bármi is legyen, Esroniel elbúcsúzik, sok sikert kíván, és közli, hogy bár mostantól ellenségek vagytok, még örömmel működne veled együtt egyszer. Hazaúton egy túlbuzgó Hellenburgi határőrbe akadsz, zsoldosba, őt még intézd el, utána szabad az út a Katedrálisig. Posztod a kapuihoz való megérkezéseddel (vagy esetleges faggatásod eredményével) záruljon!

Jó munkát, bajtársaim, közel a vége már!

* A hosszú és véres harc meglepő hirtelenséggel szakad félbe, egyik pillanatban még nyilak repkedtek, s a test nedvek csapódtak jobbra meg balra, de most mintha hűlt helye lenne az ellentéteknek, s lám, csönd is van. A zsinatelnök töri azt meg, pár kelletlen szóval arról, hogy a kard amit találtak nem " A Kard ". Ezt tudták jól, Loreenára pillant, majd némi fáradt kifejezéssel elereszt egy cinkos félmosolyt. Fasza kis kirándulás volt, semmi értelme sem volt, már ha azt kihagyjuk, hogy a világra szabadítottak egy démont, majd utána el is kapták. Fun times.
- Csak egy átlagos nap.
- Csak egy átlagos nap, úgy van.
* Szabad a gazda... Vagyis a rablás, nem kell neki kétszer mondani, azonnal el is indul, s gyorsan, bármiféle óvatosság nélkül elkezd kutakodni a közeli szobákban. Valami éles? Elteszi. Valami csillog? Elteszi. Valami törékeny? Eltöri... Vagyis, inkább nem nyúl hozzá. Még a könyvekre is ránéz egy picit ha talál, de jó eséllyel semmi érdekes sem lel majd ott, a " Kemény Csontok " magazin 12. számának a kivételével. Ha ezzel végez, visszacsatlakozik Loreenához, akinek belenyom a kezébe valami ékszert vagy a fene tudja mit, ha ő maga esetleg ne élne a lopkodás lehetőségével. Az út egyszerűen telik, már ugye amennyire egyszerű lehet az a mocsárba. Némi sarazás, némi káromkodás, de semmi vészes. Az egyetlen érdekes történés két démon megjelenését foglalja magába, de tekintve, hogy se ők, se a halálkeselyűk nem érdeklődtek egymás iránt, konszenzusos megegyezéssel elkerülték egymást, s békésen gyalogoltak tovább néhány pihenővel egészen Nebelwaldig.

/ Az út során történteket, illetve a véleményeket majd Loryval lebeszéljük egy magánjáték során, amit a kaland utána rendezünk majd le. /

Ahogy elfoglaltuk Lloyddal a pozíciónkat, megfeszítettem íjamat, hogy nehogy elszúrjuk a tervet. Szerencsére, a tündék eltalálták a szemét, úgyhogy ezzel nem kellett törődnöm, viszont akkor sem pihenhettem, mert még mindig élt és mozgott az óriás, hiába vakítottuk meg. Mivel látószerveire nem támaszkodhatott, ezért fülelt, hogy merre is lehet célpontja. Felkészültem, hogy rálövök, hogy nehogy a vámpírt találja meg, de Lloyd gyorsabb volt nálam és elkiáltotta magát.
- EJJJJJJJ koma, nem szemtelen kissé részedről, hogy így üdvözölsz minket?!
Értékeltem a bátorságát, csak nehogy a végén ő részesítsen bennünket „kedves üdvözlésben”. Persze a vámpír kihasználva azt, hogy nem rá figyelnek, egy tökéletes találattal vetett véget az óriás életének. Azaz a behemót a saját vérétől fulladt meg, de az ereket meg a nyíl szakította fel.
Mivel áldozatunk elég nagy súllyal rendelkezett, ezért megkönnyebbültem, hogy egyikünkre sem dőlt rá. Immáron leengedett íjammal sétáltam közelebb a tetemhez, amiből már elkezdték kivágni a szívet.
Ahogy láttam nemhogy nekem, de senki másnak nem volt gusztusa cipelni a nehéz, még véres darabot, a vámpír is talán csak a vér miatt cipelte el (vagy, mert a kivadászott zsákmány fontos a vadászoknak).
Visszabandukoltunk a toronyba, ahol a nekromanta már vár minket.
- Nagyszerű! – csapta össze kezeit. – Megszereztétek? - Meg bizony, de ez nem jelenti azt, hogy olyan könnyen oda is adjuk.
A vámpír elővette a szívet és megmutatta neki, aki felcsillanó szemekkel mohón érte is nyúlt, de a tündenő megállította.
- Nem. Itt van a szív amit akarsz, de nem kap meg, ha nem adod ide ami nekünk kell. A kardod kell – mutatott rá a hullaidéző oldalán lógó kardra.
- Valóban. Nekem se kell a fizetés, megfelelne kettőnk jutalmaként a kard. Szép darab, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem ér többet, mint a fizetség – csatlakozott társához Lloyd is.
Nekem csak azt kellene kiderítenem, hogy mire készül, de az a kard… Lehetséges lenne…?


- Haszontalan, nem értem a mágiáját. Nem az a szánalmas Azrael, ami annyira kell nektek – akasztotta le oldaláról és vetette elénk, mintha semmi értéke nem lenne. Nem Azraelé… Akkor viszont nincs semmi dolgom itt, azon kívül, hogy megtudjam mire készül ez a mágus.
A tündék a saját nyelvükön váltottak néhány szót, s mivel a lány megfogta a kardot, ezért gondolom a kard elrakásáról lehetett szó. Lehet, hogy meg kéne tanulnom angolul, mert valószínűleg nem most találkoztam velük utoljára.
A páros már kifele vette volna az irányt, de a csontvázak elzárták a kijáratot.
- És most megnézhettek valami érdekeset, ha nem bánjátok – intett, s megjelent még két ember, gondolom hasonló foglalkozással, mint ő maga volt. Ráöltöttek egy papi ruhát, ami akkor is gyalázatos volt, ha én magam másik egyházba is tartozom.
Felemelte a botját és a csere után földön heverő szívet átdöfte vele, mire a teremben mindenféle sötét mágia kezdett áramlani. A másik nő felhúzta íját, de az egyik szolga lefogta, így megállítva őt a cselekvésben. Tehát ha szeretnénk valamit csinálni, akkor azt gyorsan kell, mert különben úgy járunk majd, mint a tünde. Nem kaptam parancsot arra, hogy megöljem, ha olyan dolgokat művel, de ezt akkor sem hagyhattam annyiban, mert senki nem szeretné, ha a királysága emiatt dőlne össze. Láttam a vámpíron is, hogy hasonló dolgokon gondolkodik, de Lloyd megelőzött minket.
- Ez az egész rohadtul nem jó, nem tudom mi történik, de nem is érdekel. Kicsit megzavarom, és utána iszkiri ki merre lát – kiáltott felénk, s közben hihetetlen gyorsasággal ki is lőtt egy nyilat a nekromanták felé.


A repülő nyíl egyenesen a bal oldali nekromanta torkába fúródott, aki szinte egyből bele is halt a lövésbe. Ha szemmel lehetne ölni, akkor már mind halottak lennénk Draugr tekintete miatt, annyira bedühödött ettől.
- Akkor áldozat! ÁLDOZAT KELL! Hozzátok a nőt! – üvöltötte, mire egy lidérc egy láncra vert vámpírhölgyet vezetett elő. Halálfélelme ellenére elszántságot láttam benne, készen állt volna akár magával vinni a nekromantát a túlvilágra.
A két ajtót hirtelen áttörték, s vámpírok sokasága áradt be a terembe, méghozzá Nebelturmok – lehet, hogy arról a településről, ahol útbaigazítottak. Amikor megláttam a család vezetőét is, akkor egy pillanatra lefagytam, hogy bizony nem kis dologba sikerült belekevernünk magunkat, de aztán gyorsan összeszedtem magam és megfeszítettem íjamat.
Láttam, amint a rab megpróbál elmenekülni, de a lidérc nem hagyta annyiban, lecsapott és kiszakította lelkét. Minden elsötétül és az eddigi fény helyét egy lilás derengés vette át. Rápillantottam Draugr-ra, hogy ez mit akar jelenteni, s széles vigyorával igazolta is gyanúmat, hogy valami nagyon nem jó dolog történt. Azaz nekünk nem jó, neki meg ezek szerint nagyon is tetszik, bármit is csinált.
- Nézzétek a hatalmam, nézzétek mi lettem! – örvendezett a hullaidéző, mire egy másik hang válaszolt rá ugyanabból a testből.
- Te? Ki vagy te? Senki. Pusztulj, kutya. Én, Lucifer, viszont élek. Ti pedig, halandó dögök, hamarosan megszűntök létezni.
Hirtelen azonban Esroniel von Himmelreich úr bukkant fel az egyik oldalajtóból és pajzsával jól orrba vágta az idézőt és idézettjét. Gyorsan visszahátrált közénk és imába fogott, aminek köszönhetően minket fény ölelt körbe. Éreztem, ahogy feltöltődök energiával, s hogy most bármire képes lehetek.
- Két perced van, nekromanta! – kiáltott rá a zsinatelnök. Két perc ilyen esetben bizony hosszú idő, de mindent megteszek, ami tőlem telik. - Ha a királynőtök még látni akarjátok, védjétek a segédet! – mutatott a másik személyre. Láttam, ahogy a tündék közrefogják és védelmezik. Szerencsére a vámpírok sok élőholtat lefoglaltak, így könnyebb dolgunk lett. Az eddig velünk küzdő vámpír is beállt segíteni a fajtársai közé, s láttam, amint egy másik egyházi személy szembeszáll magával a démonherceggel. Ha lett volna más dolgom, akkor is inkább a vallási vezetőmet védelmeztem volna, kivéve, ha direkt megkér másra. Szóval gyorsan fejen lőttem egy zombit, aki bizonyosan nem lett volna hozzá túl kedves. De nem pihenhettem, mert egyszerre többen is megindultak felé, így újabb nyilakat lőttem el. Mivel sokan voltak, nekem meg nem olyan sok nyilam, ezért amikor egymás mögött jöttek, akkor kihasználtam, hogy alapvetően semmi védelmük sincs.
Ahogy telt az idő, úgy fogytak a nyilaim is, úgyhogy csak reméltem, hogy hamarosan a démon legyőzettetik, s a harcnak is vége szakad. Így is lett, szóval megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy siker következtében visszatért a fény a szobába. A hullák mind eltűntek, gondolom, mert a nekromantájuk eszméletlenül feküdt a teremben. Sérüléseim bár nem volt sok, de pont ezek elkerülésére használt energiák hiányát igenis megéreztem. Fáradtan rogytam össze, s szememet lehunyva vártam, amíg lesz egy kis erőm felkelni onnét.


Egy ideig még így feküdtem a földön, az sem érdekelt már, hogy hátracsúszott a csuklyám. Persze egy olyan küldetésen, ahol nem kell tudniuk, hogy ki vagy, honnan jöttél és kinek dolgozol, ott ez fontos, de a mostani küldetést lezártnak tekinthetem. Ezen felül nem kisebb személlyel futottam össze, mint Von Himmelreich úrral, aki egy idő után kezét nyújtva felsegített.
- Köszönöm a segítséget, hölgyem. Indulhatunk? Nem érzem kellemesen magam ezen a szentségtelen helyen... – nézett körbe viszolyogva, amit meg tudok érteni, hisz alapból egy vámpírtoronyban vagyunk, ahol nemrég idézték meg a főellenségünk. A minimális erőmmel spórolva csak bólintottam egyet, de tettem még egy kört, hogy összeszedjem a nyilaimat.
A helyet elhagyva sétáltunk visszafelé Hellenburgba. Nemsokára megtörte a csendet, amiben eddig sétáltunk.
- Tudja kisasszony, nincs ennek itt vége. Ez csak az előzmény volt. Érzem, hogy fontos dolog készül. Én viszont nem mehetek. Segítségre lesz szükségem, olyanoktól, mint maga. Ha eljön az idő, vállalja?
- Örömmel szolgálom Önt a király nevében.
- Inkább Isten nevében, lányom, a királynak van elég szolgája. De köszönöm, értesítelek majd.
- Bocsásson meg, zsoldos vagyok, nem egyházi személy, de örömmel szolgálom egyházamat is – feleltem, mire csak bólintott.
- Szabad megkérdeznem, hogy egyébként mi történt az előbb? – törtem meg a csendet, mert akárhogy törtem a fejem, nem tudtam rájönni, hogy mi volt a célja nekromantának.
- Az előbb? Megöltük Lucifert. Egy időre, legalább is. Soha ne engedj egy démonnak, e testben se lélekben!
- Nem szándékoztam. De a nekromanta mit szeretett volna tőle?
- Fölé kerekedni, és a hatalmát. Láttuk mi lett a vége - még a saját testét sem birtokolhatta utána.
Csak bólintottam erre, s közben elhatároztam, hogy nincs semmi, ami engem rávenne egy ilyen dologra. Nekem jó így a mostani képességeimmel, nem hiányzik semmi, ami miatt sátánista erőket szeretnék birtokolni.
Ezen elmélkedve sétáltunk egészen addig, amíg meg nem láttuk Hellenburg kapuját.

Ahogy tehetetlenül, fél térden állva néztem a csata lassú, zihálással teli tisztulását, egy erős kéz ragadta meg a vállam és állított fel. Ahogy fáradtan oldalra fordítottam a fejem, Lothar von Nebelturm nagyúr sziklakeménységű, visszafojtott érzelmektől merev arcát pillantottam meg.
- Elszakadt az ínszalagod. - jegyezte meg egy pillantás után, majd nemes egyszerűséggel elrángatott a valaha volt nekromanta botjához és a kezembe adta. - Használd ezt, míg szükséges, aztán égesd el. - Miután kis ügyeskedéssel képes voltam a szemébe nézni, egy halvány villanást figyeltem meg a tekintetében. - Köszönöm a segítséget. Mi a neved?
- Reingard. - feleltem, próbálva figyelmen kívül hagyni a lábamban lüktető fájdalmat. - Reingard Schwarzjäger.
- Reingard, a Kitaszított? - nézett rám felvont szemöldökkel, ami engem is meglepett. Találó volt ugyan, de nem tudtam, hogy így neveztek odahaza.
- Talán. - feleltem végül vállat vonva.
- Hallottam már rólad, Juliatól. Vad, fegyelmezetlen, de ösztönszerű vadász. Ha esetleg vissza szeretnél térni a családodhoz, üzenj nekem, és kiállok az érdekedért. - egy biccentéssel jeleztem, hogy emlékezni fogok rá, majd a nagyúr magara hagyott. Mivel nálam volt a botja, úgy gondoltam, ez elég lesz trófeának, így anélkül, hogy bárkivel beszéltem volna, kibicegtem a jobb sorsra érdemes vámpírtoronyból. Odakint kellemes meglepetés fogadott.
- Kfer! - a ló, akit a falusiaktól kaptam és idefelé ledobott a hátáról, most bocsánatkérően leszegett fejjel ácsorgott a mocsár fái között. Odabotorkáltam az állathoz és finoman megvakartam az orrát. - Ne aggódj, én is ezt tettem volna. - Kis erőlködéssel sikerült felülnöm a hátára, amit szelíden tűrt így egy paskolással jutalmaztam. - Talán megtartalak. - ügetésben indultam el, ám mikor arra a tisztásra értünk, ahol a fogadóbizottság három zombi tagja várt rám, valami leütött a nyeregből. Nagyot puffanva értem földet, és mérgesen tápászkodtam fel a hullamágus botja segítségével, ám most nem hátasom hibájából kerültem talajhelyzetbe. Egy fura, giccsességéből ítélve szakrális célú ruhába öltözött nő, tehát feltételezhetően egy apáca sietett felém, kinyújtott tenyere előtt még ott csillogott a Sacra Lux, az Egyház által szinte idomított mennyei fénymágia.
- Mit... - mielőtt bármit mondhattam volna, rohanva elérte a pontot, ahol álltam és buzogányán nagyot lendítve támadt rám.
- Judicatonum! - hallottam szinte kedvesen csengő hangján a szent képesség nevét, amit esetlenül oldalra lépve kerültem el. Persze elfeledkezve ínszalagomat ért sérülésemről, így kisvártatva megint térdelő helyzetben találtam magam. Ám az apáca sem állt stabilabban, az ütés lendülete erősen húzta előre és az sem segített, hogy meglehetősen esetlenül rálépett a szoknyájára. Kihasználva a helyzetet megpördítettem a holtidéző botot és nagyot húztam a fejére, amitől egyrészt előre esett, másrészt felhasadt bőre alól vér kezdett szivárogni. Ahogy feltápászkodva megtapintotta a sebet és meglátta ujjain a vöröslő folyadékot, szinte pánikba esett. Ordítása az egész mocsárban hallható volt, ahogy szentségelése is. - Te... te istentelen vámpír, esküszöm az Úr nevére, hogy ezért még elintézlek! - azzal sebesen felpattant és olyan gyorsan tűnt el, ahogy jött. Egy darabig térdeltem, hűlt helyét bámulva, majd megráztam a fejem és visszamásztam a lovam hátára.
- Nehéz az élet bolondokkal!

- No, szép munka, Reingard vadász! - biccentett boldogan a falu szószólója, mikor közöltem velük, honnan szereztem ideiglenes mankómat. - Nem is tuggyuk, mivel fizessük meg. - elgondolkodva simítottam végig az államat.
- Kezd hozzám nőni ez a ló...

Ejh, biza hosszú út végén állunk, kedves testvérek! Sok kaland és harc után teljesítettétek Legelső nagyküldetésetek! Gratulálok! Micsoda? Jó... értem, persze, engem se a beszédem érdekel, itt a pénz.

Scout Lloyd Hawthorn: Derekas helytállásod 3000 csengő váltót eredményezett 300 tapasztalat kedves társaságában. Emellett találtál egy Rozsdás kardot (amit majd fel kell javítani) és egy Adag Ektoplazma is a tied. Szép munka!

Loreena Wildwind: Kiváló munka, ismételten! Jutalmaid: 3000 váltó, 300 szintlépős tapasztalati pont, és a királynő a kardért cserébe átnyújt egy Tündeköpeny-t. Ezen kis tárgy (igazából egy palást, tehát nem is kicsi) segítségével, ha épp zöld lombok között  gubbasztasz, a nem tündék képtelenek meglátni, egész addig, míg meg nem mozdulsz. Sok sikert a továbbiakban!

Száműzött Reingard Schwarzjäger: Ügyes írományok, fiam! Kitartó munkád jutalmaként kézhez kapsz 3000 váltót, 300 tapasztalatot (hogy lehet azt kézhez kapni?) A ló és egy kiváló maréknyi Lápi Murok
Jó étvágyat hozzá pihenést!

Schützer Celina von Wald: A pótlások ellenére is remek munka! Zsákmányod 3000 váltó, 300 tp és egy szép, fényes és króm Vadásztőrt valamint egy kis Ezüstöt. Használd egészséggel.

Inquisitorus Prioris Norven Kather: Sok volt a purgálnivaló, a lehetőség meg kevés, de sebaj, nemsokára jöhet a teljes erejű írtás. Addig is fogdd ezen 2700 váltót, 270 xp-t, és a Codex Necromanticus Major-t, mi sok mindenben segíthet majd neked a látszat ellenére. A küldetés végetért, menj békével!

Halottidéző Zramon: Te is kivetted a részed azért, szóval jutalmad legyen 1500 váltó 150 xp és egy adag Lápi Murok. Jöhetsz majd a következőre is, remélhetőleg végig!

Incubus Jehr: Ha valaha is visszatérnél (amit nagyon remélek), 500 váltó és 50 tapasztalat írandó jóvá részedre. Remélem látunk még!

Köszönöm a részvételt! De mi ez? Csak nem a következő nagyküldetés? De biza, amire mindannyian hivatalosak vagytok! Jelentkezni azért kell, de mindannyiótokat örömmel látlak majd, Amikor a Poklok összecsapnak....