Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Eiryn Nebelturm
Faj: Vámpír
Frakció: Nebelturm
Kaszt: Nebelturm
Nem: Nő
Kor: 22 év
Kinézet: Fiatal, középmagas, megtévesztően törékeny külsejű lány: Az ember első pillantásra azt hiheti, hogy egy faágat sem tud egyedül felemelni, de a szemfüles megfigyelőnek feltűnhet ruganyos, energikus mozgása, ami éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Bőre - a vámpírokra jellemzően - sápadt, haja sötétszőke, ami éles kontrasztot alkot sötét íriszével. Ujjai hosszúak, fürgék, tökéletesen alkalmasak a precíz ékszerészmunkára. Hátán, a két lapockája közt egy stilizált lángnyelveket ábrázoló tetoválás van. Általában bő tunikát és nadrágot hord, kedvenc színei a vörös, a fekete és a zöld. Ékszereket nem visel, csak egy réz fülbevalót. Bár nem harcos, hátul, a derekán egy kést hord - csak a biztonság kedvéért. Alapesetben fegyvere nem látható, a kést a tunika tökéletesen takarja.
Jellem: Nagyon toleráns, emiatt általában jól kijön másokkal. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy könnyen megbízna akárkiben, épp ellenkezőleg! Nem szeret magáról beszélni, kiválóan ért hozzá, hogy kibújjon a válasz kötelezettsége alól. Általában nyílt és érdeklődő, ajka mosolyra húzódik, ám ez csak önvédelem a részéről. Ha nem figyel, elcsúszik a "maszk", arckifejezése zárt lesz, tekintete elemző. A figyelme azonban valódi, intenzív, és bár nem szeret konfrontálódni, a véleményét mindig nyíltan, határozottan vállalja. Nagyon igényes, mind a megjelenését, mind a munkáját tekintve. Ha valamit kiad a keze közül, az a tőle telhető legjobb. Néha kifejezetten infantilis tud lenni: lenyűgözi egy fura növény, és néhány fára egyszerűen MUSZÁJ felmásznia. Szeretni a csendet, a nyugalmat, éppen ezért általában tartózkodik a vérfogyasztástól - épp csak a mágiája feltöltéséhez szükséges mennyiséget iszik.
Előtörténet: Az élet tökéletes gyerekkorral ajándékozta meg: szerető, jómódú családba született, mindene megvolt. Egyetlen gyermekként apja őt kezdte tanítani az ötvösmesterségre, amiben igazán tehetségesnek mutatkozott. Tizenhat éves korában kezdett ténylegesen eladásra is dolgozni. Tökéletes élete anyja halálával, tizennyolc éves korában szűnt meg.
"A temetést valamiféle dermedt kábulatban ülöm végig. "Baleset...." mondta a férfi, aki a halálhírt hozta, arca udvariasan szánakozóra ráncolva. Gyűlöltem a hangját. Halkan beszélt, mintha mi is haldokolnánk apámmal, hanghordozásában pedig egyszerre próbálta kifejezni a kívülállóságát és a mély részvétet. Tolakodóan tapintatos volt, tekintete össze-vissza ugrált a szobában, csak pillanatokra állapodott meg rajtam, de amint összekapcsolódott a pillantásunk, zavartan köhécselni kezdett, majd gyorsan félrenézett. Akkor üvölteni akartam, széttépni valakit, valamit, bármit. Apám csak állt meredten, mint aki soha többet nem fog megmozdulni. Mostanra már felcserélődtek a szerepek. Homályosan érzékelem magam mellett Apám feszülő alakját, tudom, hogy a kezét szoros gombócba gyűrte a tehetetlen fájdalom. A szertartás végén mégis ő kormányoz hazafele, gyengéden ölelve a vállam. Hirtelen megtorpan és megmerevedik. Épp csak annyira pillantok fel, hogy lássam a felénk közeledő férfit, a kényelmetlen helyzet valószínűsíthető okát, aztán fejem visszacsuklik eredeti pozíciójába.
- Mit keresel itt?
Apám hangja nyers és természetellenes. Vajon a fájdalom tette ilyenné, vagy az idegen felbukkanása? Elkezdhetném latolgatni, hogy mennyire van benne egyik vagy a másik indok, de nem érdekel. Ujjaim görcsösen fonódnak anyám gyűrűjére, a mellettem folyó beszélgetést - vagy még inkább vitát - csak háttérzajként hallom.
- Hát így kell üdvözölni egy rég látott ismerőst egy temetésen? Természetesen Charlotte-tól jöttem búcsút venni.
- Ugyan! Húsz éve, ha jól emlékszem, azt mondtad neki, hogy soha többé nem akarod látni. Hogy mondjon valami szépet neked még utoljára, mert mostantól nem fog létezni a számodra. Azóta nem is találkoztatok!
Az idegen halkan, kegyetlenül felnevet.
- Hogy nem találkoztunk? Ó, igen. Te biztosan így tudod.
- Ne is próbálkozz! Nem fogod bemocskolni Charlotte emlékét!
- Elnézést, nem akartam eloszlatni az illúzióidat. De milyen udvariatlan vagy! Be sem mutatod a kis hölgyet? Felteszem Charlotte lánya.
- Igen, ő a lányunk. Most pedig tűnj el!
Ezzel egyet tudok érteni. Már nagyon szeretnék otthon lenni. Az utcát bámulom az idegen mögött.
- Nagyon bájos, mintha csak Charlotte-ot látnám! Csak a szeme más. Honnan örökölte ezt a sötét íriszt? Neked és Charlotte-nak is kék a szemetek...
Mit akar ez a férfi? Kezdek nyugtalan lenni, és a megérkezése óta először egyenesen ránézek.
A saját szemem néz vissza.
Apám hirtelen ellép mellőlem, rám néz, az idegenre, majd megint rám. Végül jeges, élettelen hangon megszólal.
- Takarodjatok a szemem elől.
Nem értem. A férfi csak nevet, és elsétál, de én nem moccanok. A többes szám csak véletlen lehetett. Apám újra rám néz, szemében düh és gyűlölet lángol.
- Azt mondtam takarodj a szemem elől, fattyú!!
A szememet elönti a könny. Próbálok megszólalni, apám felé lépek, de ő elhúzódik előlem, mintha leprás lennék.
- Soha többet ne lássalak. És ne merészelj a házam közelébe jönni!
Azzal megfordul, és elviharzik. Lerogyok a földre, nem értem, nem akarom érteni, hogy mi történik velem. Hitetlenség és fájdalom kavarog bennem, és düh. Dühös vagyok az idegenre, dühös az apámra, dühös az anyámra.... Hogy tehette ezt? A kezem ökölbe szorul, és önkéntelenül is rászorítok a temetés óta szorongatott gyűrűre. Magam elé tartom az ékszert, majd haragomban földhöz vágom. Felpattanok, és elindulok, magam sem tudom, merre. Mindazonáltal nem jutok messzire, tehetetlen dühöm rombolásra sarkall, s mivel más nincs a közelben, egy falba rúgok bele.
-Aúúúúú!
Kiáltásom visszhangozva hal el az épületek közt. Mindenesetre a lábamba nyilalló fájdalom egy kicsit kitisztítja a gondolataimat. Fattyú vagyok, és már semmi keresnivalóm sincs a szülőházamban. Megpróbálhatnám megkeresni az idegent, a vér szerinti apámat, aki fenekestül felforgatta az életem, de szinte semmi fogódzóm nincs, amelynek nyomán megtalálhatnám.
~ Ráadásul nem is olyannak nézett ki, mint aki ezentúl törődni akar a vérségi kapcsolatunkkal... ~
Tehát az egyetlen esélyem az, hogy mégis megpróbálom elhozni a holmijaimat a házból, amely eddig az otthonom volt. Hontalannak lenni... A gondolatra megvonaglik az arcom, és egy pillanatra le kell hunynom a szemem, hogy leküzdjem a hirtelen rám törő rosszullétet. Most nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget. Felszegem a fejem, és határozott lépésekkel indulok el az ezerszer megtett úton haza.
~ Hogy haza? Nem... Már nem...~
A küszöbre érve megtorpanok egy pillanatra. Mély levegőt veszek, letörlök egy kósza könnycseppet az arcomról, majd bekopogok. Meglepően sokat kell várakoznom, mire apám.... Vagyis anyám férje.... végre kinyitja az ajtót. Bizonytalanul néz rám, látszik, hogy nehezére esik a fókuszálás, amit az ajtón át kiömlő alkoholszag elég jól magyaráz. Éppen nyitom a szám, hogy elkérjem a dolgaim, amikor felismer. Az arca dühös fintorba rándul, majd bevágja az orrom előtt az ajtót, de olyan erővel, amit még józanul sem néztem volna ki belőle. Én csak állok leesett állal. Nem hiszem el, hogy rámcsapta az ajtót! A szemeimben a düh és az elkeseredettség könnyei gyűlnek. Hátamat az ajtónak vetem, lecsúszom a földre. Halkan felzokogok, nem tudom tovább visszatartani. Nem tudom, meddig ülök a bejárat előtt, de ez az idő elég ahhoz, hogy a düh szinte elviselhetetlen mértéket öltsön bennem. Dacosan, bár kissé bizonytalanul állok föl. A hátsó ajtóhoz sietek, és előhalászom a kulcsaim. Apám tényleg nagyon kiborult, még ezeket is elfelejtette tőlem visszakérni. Belépek a sötét mosókonyhába. Apám valószínűleg a ház másik végében van, a hangokból ítélve épp a társalgóban lévő székeket zúzza pozdorjává. Halkan felsietek a szobámba. Csak a legszükségesebbeket pakolom össze: a dobótőreim, a késem, egy váltás utazásra is alkalmas ruhát, majd a rajtam lévőt is lecserélem egy egyszerű tunikára és nadrágra. A megélhetésre gondolok, és elteszek némi pénzt is, illetve leosonok a műhelybe. Ha legalább a szerszámaim kis részét magammal tudom vinni, az talán segít boldogulni. A csipeszek, fogók és reszelők egymás után tűnnek el a táskámban, megosztva a helyet egy-két gondosan bebugyolált nagyítóval. Szerencse, hogy nagyrészt apró eszközökkel dolgozom. Miután végeztem, még egyszer körülnézek a helyiségben, pillantásommal végigsimítva az ismerős tárgyakat. Hosszú évek emlékei bukkannak fel véletlenszerűen a fejemben. A kulcsaimat az egyik munkapadon hagyom, majd úgy, ahogy jöttem, távozom a hátsó ajtón keresztül. Nem nézek vissza. Csak lépkedek az úton, ki tudja, merre. Magányosan, csak a könnyeim által kísérve."
Faj: Vámpír
Frakció: Nebelturm
Kaszt: Nebelturm
Nem: Nő
Kor: 22 év
Kinézet: Fiatal, középmagas, megtévesztően törékeny külsejű lány: Az ember első pillantásra azt hiheti, hogy egy faágat sem tud egyedül felemelni, de a szemfüles megfigyelőnek feltűnhet ruganyos, energikus mozgása, ami éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Bőre - a vámpírokra jellemzően - sápadt, haja sötétszőke, ami éles kontrasztot alkot sötét íriszével. Ujjai hosszúak, fürgék, tökéletesen alkalmasak a precíz ékszerészmunkára. Hátán, a két lapockája közt egy stilizált lángnyelveket ábrázoló tetoválás van. Általában bő tunikát és nadrágot hord, kedvenc színei a vörös, a fekete és a zöld. Ékszereket nem visel, csak egy réz fülbevalót. Bár nem harcos, hátul, a derekán egy kést hord - csak a biztonság kedvéért. Alapesetben fegyvere nem látható, a kést a tunika tökéletesen takarja.
Jellem: Nagyon toleráns, emiatt általában jól kijön másokkal. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy könnyen megbízna akárkiben, épp ellenkezőleg! Nem szeret magáról beszélni, kiválóan ért hozzá, hogy kibújjon a válasz kötelezettsége alól. Általában nyílt és érdeklődő, ajka mosolyra húzódik, ám ez csak önvédelem a részéről. Ha nem figyel, elcsúszik a "maszk", arckifejezése zárt lesz, tekintete elemző. A figyelme azonban valódi, intenzív, és bár nem szeret konfrontálódni, a véleményét mindig nyíltan, határozottan vállalja. Nagyon igényes, mind a megjelenését, mind a munkáját tekintve. Ha valamit kiad a keze közül, az a tőle telhető legjobb. Néha kifejezetten infantilis tud lenni: lenyűgözi egy fura növény, és néhány fára egyszerűen MUSZÁJ felmásznia. Szeretni a csendet, a nyugalmat, éppen ezért általában tartózkodik a vérfogyasztástól - épp csak a mágiája feltöltéséhez szükséges mennyiséget iszik.
Előtörténet: Az élet tökéletes gyerekkorral ajándékozta meg: szerető, jómódú családba született, mindene megvolt. Egyetlen gyermekként apja őt kezdte tanítani az ötvösmesterségre, amiben igazán tehetségesnek mutatkozott. Tizenhat éves korában kezdett ténylegesen eladásra is dolgozni. Tökéletes élete anyja halálával, tizennyolc éves korában szűnt meg.
"A temetést valamiféle dermedt kábulatban ülöm végig. "Baleset...." mondta a férfi, aki a halálhírt hozta, arca udvariasan szánakozóra ráncolva. Gyűlöltem a hangját. Halkan beszélt, mintha mi is haldokolnánk apámmal, hanghordozásában pedig egyszerre próbálta kifejezni a kívülállóságát és a mély részvétet. Tolakodóan tapintatos volt, tekintete össze-vissza ugrált a szobában, csak pillanatokra állapodott meg rajtam, de amint összekapcsolódott a pillantásunk, zavartan köhécselni kezdett, majd gyorsan félrenézett. Akkor üvölteni akartam, széttépni valakit, valamit, bármit. Apám csak állt meredten, mint aki soha többet nem fog megmozdulni. Mostanra már felcserélődtek a szerepek. Homályosan érzékelem magam mellett Apám feszülő alakját, tudom, hogy a kezét szoros gombócba gyűrte a tehetetlen fájdalom. A szertartás végén mégis ő kormányoz hazafele, gyengéden ölelve a vállam. Hirtelen megtorpan és megmerevedik. Épp csak annyira pillantok fel, hogy lássam a felénk közeledő férfit, a kényelmetlen helyzet valószínűsíthető okát, aztán fejem visszacsuklik eredeti pozíciójába.
- Mit keresel itt?
Apám hangja nyers és természetellenes. Vajon a fájdalom tette ilyenné, vagy az idegen felbukkanása? Elkezdhetném latolgatni, hogy mennyire van benne egyik vagy a másik indok, de nem érdekel. Ujjaim görcsösen fonódnak anyám gyűrűjére, a mellettem folyó beszélgetést - vagy még inkább vitát - csak háttérzajként hallom.
- Hát így kell üdvözölni egy rég látott ismerőst egy temetésen? Természetesen Charlotte-tól jöttem búcsút venni.
- Ugyan! Húsz éve, ha jól emlékszem, azt mondtad neki, hogy soha többé nem akarod látni. Hogy mondjon valami szépet neked még utoljára, mert mostantól nem fog létezni a számodra. Azóta nem is találkoztatok!
Az idegen halkan, kegyetlenül felnevet.
- Hogy nem találkoztunk? Ó, igen. Te biztosan így tudod.
- Ne is próbálkozz! Nem fogod bemocskolni Charlotte emlékét!
- Elnézést, nem akartam eloszlatni az illúzióidat. De milyen udvariatlan vagy! Be sem mutatod a kis hölgyet? Felteszem Charlotte lánya.
- Igen, ő a lányunk. Most pedig tűnj el!
Ezzel egyet tudok érteni. Már nagyon szeretnék otthon lenni. Az utcát bámulom az idegen mögött.
- Nagyon bájos, mintha csak Charlotte-ot látnám! Csak a szeme más. Honnan örökölte ezt a sötét íriszt? Neked és Charlotte-nak is kék a szemetek...
Mit akar ez a férfi? Kezdek nyugtalan lenni, és a megérkezése óta először egyenesen ránézek.
A saját szemem néz vissza.
Apám hirtelen ellép mellőlem, rám néz, az idegenre, majd megint rám. Végül jeges, élettelen hangon megszólal.
- Takarodjatok a szemem elől.
Nem értem. A férfi csak nevet, és elsétál, de én nem moccanok. A többes szám csak véletlen lehetett. Apám újra rám néz, szemében düh és gyűlölet lángol.
- Azt mondtam takarodj a szemem elől, fattyú!!
A szememet elönti a könny. Próbálok megszólalni, apám felé lépek, de ő elhúzódik előlem, mintha leprás lennék.
- Soha többet ne lássalak. És ne merészelj a házam közelébe jönni!
Azzal megfordul, és elviharzik. Lerogyok a földre, nem értem, nem akarom érteni, hogy mi történik velem. Hitetlenség és fájdalom kavarog bennem, és düh. Dühös vagyok az idegenre, dühös az apámra, dühös az anyámra.... Hogy tehette ezt? A kezem ökölbe szorul, és önkéntelenül is rászorítok a temetés óta szorongatott gyűrűre. Magam elé tartom az ékszert, majd haragomban földhöz vágom. Felpattanok, és elindulok, magam sem tudom, merre. Mindazonáltal nem jutok messzire, tehetetlen dühöm rombolásra sarkall, s mivel más nincs a közelben, egy falba rúgok bele.
-Aúúúúú!
Kiáltásom visszhangozva hal el az épületek közt. Mindenesetre a lábamba nyilalló fájdalom egy kicsit kitisztítja a gondolataimat. Fattyú vagyok, és már semmi keresnivalóm sincs a szülőházamban. Megpróbálhatnám megkeresni az idegent, a vér szerinti apámat, aki fenekestül felforgatta az életem, de szinte semmi fogódzóm nincs, amelynek nyomán megtalálhatnám.
~ Ráadásul nem is olyannak nézett ki, mint aki ezentúl törődni akar a vérségi kapcsolatunkkal... ~
Tehát az egyetlen esélyem az, hogy mégis megpróbálom elhozni a holmijaimat a házból, amely eddig az otthonom volt. Hontalannak lenni... A gondolatra megvonaglik az arcom, és egy pillanatra le kell hunynom a szemem, hogy leküzdjem a hirtelen rám törő rosszullétet. Most nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget. Felszegem a fejem, és határozott lépésekkel indulok el az ezerszer megtett úton haza.
~ Hogy haza? Nem... Már nem...~
A küszöbre érve megtorpanok egy pillanatra. Mély levegőt veszek, letörlök egy kósza könnycseppet az arcomról, majd bekopogok. Meglepően sokat kell várakoznom, mire apám.... Vagyis anyám férje.... végre kinyitja az ajtót. Bizonytalanul néz rám, látszik, hogy nehezére esik a fókuszálás, amit az ajtón át kiömlő alkoholszag elég jól magyaráz. Éppen nyitom a szám, hogy elkérjem a dolgaim, amikor felismer. Az arca dühös fintorba rándul, majd bevágja az orrom előtt az ajtót, de olyan erővel, amit még józanul sem néztem volna ki belőle. Én csak állok leesett állal. Nem hiszem el, hogy rámcsapta az ajtót! A szemeimben a düh és az elkeseredettség könnyei gyűlnek. Hátamat az ajtónak vetem, lecsúszom a földre. Halkan felzokogok, nem tudom tovább visszatartani. Nem tudom, meddig ülök a bejárat előtt, de ez az idő elég ahhoz, hogy a düh szinte elviselhetetlen mértéket öltsön bennem. Dacosan, bár kissé bizonytalanul állok föl. A hátsó ajtóhoz sietek, és előhalászom a kulcsaim. Apám tényleg nagyon kiborult, még ezeket is elfelejtette tőlem visszakérni. Belépek a sötét mosókonyhába. Apám valószínűleg a ház másik végében van, a hangokból ítélve épp a társalgóban lévő székeket zúzza pozdorjává. Halkan felsietek a szobámba. Csak a legszükségesebbeket pakolom össze: a dobótőreim, a késem, egy váltás utazásra is alkalmas ruhát, majd a rajtam lévőt is lecserélem egy egyszerű tunikára és nadrágra. A megélhetésre gondolok, és elteszek némi pénzt is, illetve leosonok a műhelybe. Ha legalább a szerszámaim kis részét magammal tudom vinni, az talán segít boldogulni. A csipeszek, fogók és reszelők egymás után tűnnek el a táskámban, megosztva a helyet egy-két gondosan bebugyolált nagyítóval. Szerencse, hogy nagyrészt apró eszközökkel dolgozom. Miután végeztem, még egyszer körülnézek a helyiségben, pillantásommal végigsimítva az ismerős tárgyakat. Hosszú évek emlékei bukkannak fel véletlenszerűen a fejemben. A kulcsaimat az egyik munkapadon hagyom, majd úgy, ahogy jöttem, távozom a hátsó ajtón keresztül. Nem nézek vissza. Csak lépkedek az úton, ki tudja, merre. Magányosan, csak a könnyeim által kísérve."
A hozzászólást Eiryn összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Júl. 24, 2016 8:19 pm-kor.
