Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Hilde von Nebelturm
Faj: Vámpír
Frakció: Hellenburg, száműzve a Nebelturmok közül
Kor: 22
Kinézet: Magassága s tömege átlagos, olyan 165 centiméter magas, s 65 kilós. Arca a vámpírokéhoz hasonlatosan igen fakó, orra szépen formált, kissé hegyes, szemei pedig hideg kék színben pompáznak. Képének oldalán egy viszonylag nagy égés pihen, mely egészen a válláig terjed, füle mellett kopasz is tőle. Ezt többnyire eltakarja kissé göndör hollófekete haja, mely egészen háta aljáig leér. Általában úgy hordja ahogy a természet rendezi, bár ha olyan munkát végez, ahol zavaró lehet, varkocsba fogja( Ilyen például a kovácsolás). Teste szálkásan izmos, véletlenül se kelti egy pihe-puha úrinő hatását, egyértelműen látszik hogy vadóc mivolta és nevelése miatt kemény és rágós falat. Egy bokáig érő sötétkék egybe ruhát hord, mely szabadon hagyja kezét (Könyöktől ökölig bőr karvédőt hord), s combjainál is el van tépve, hogy megkönnyítse a mozgás minden formáját. Lábain barna, immáron kissé megkopott lovagló csizma pihen. Mellkasát a ruha fölött egy könnyű acélvért védi, mely szoknyához hasonlatosan lemezesen meghosszabbodik egészen combja közepéig. Bokája elülső részét hasonló fémből vert könnyebb lábvért takarja. Két vállán egy-egy Nebelturm tetoválás vöröslik, mely élénken jelzi száműzött mivoltját, Ezt néha takarja, de alapvetően nem szégyelli. Nyakában egy kék masnit visel, melyet még nagyapjától kapott ajándékba, s úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére.
Jellem: Egészen csöndes jellem, nem keresi se a galibát se mások társaságát. Ez persze nem jelenti azt, hogy kifejezetten hideg lenne az idegenek iránt, nemes egyszerűséggel csak nehezen nyílik meg. Nem kenyere az erőszak, preferálja a békés megoldásokat, de ha az erőszak szükségeltetik, nem habozik. Néha él a vérrel, de főleg csak olyan helyzetben, ahol egyébként sem elkerülhető a gyilkosság. Ártatlanokat nem bánt. Amióta ellátogatott a Neulanderekhez sokat javultak a szociális képességei, immáron nem aggódik annyira ha emberek előtt kell beszélnie, magabiztossága is sokat nőtt. Hite nagyon erős, ezt főleg magában szereti gyakorolni, ám természetesen gyakori vendége az alsóvárosi templomoknak is, főleg éjszaka.
Schwarz Lanze( Eckbert von Nebelturm ): Anyai ágon nagyapja, egy hatalmas Nebelturm kovács, ám nem különösebben jó harcos. Lelkét büntetésként fegyverbe zárták, aminek hatására jelenleg egy lándzsaként tengeti napjait. Maga a fegyver fekete fémből készült, melynek felülete egyenetlen, pont olyan, mintha vénák és erek futnának rajta végig. Szúróvége után visszakanyarodik, olyasfajta formában, mintha csak egy halászszigony lenne. A fegyver másik vége is hegyes, így óvatlan használata sebesülésekhez vezethet. A lándzsa egésze fémből van, s a markolattól 20 centiméterre egy opál található, melyen keresztül Eckbert ha limitáltan is, de képes környezetét érzékelni. Tudatos felszerelés, s képes kommunikálni. A hang a fegyver környékén hangzik, de nem feltétlenül a fegyverből.
A láda nyikorogva nyílt fel a Nebelturm tornyok egyikének hatalmas termében; a szépen megfaragott hosszú, diófa tárolóból egy rettenetesen fekete és ocsmány fegyver emelkedett ki egy fakó bőrű kéz tapintása által.
- Íme a fegyver, Eckbert a bolond porhüvelye. A tanács döntött a sorsa felől, s példaként szolgáljon mindenki számára, hogy Lothar nagyúr nem tűri a vérontást feleink között. Ilyen szörnyű sorsra jut hát az, aki megszegi ősi szabályainkat, s önnön atyafijának vérét ontja... Szenvedj te gyalázatos áruló.
A fakó alak a földhöz vágta a fegyvert, amire is a hatalmas teremben ülő vámpírok tömege hangos hurrogásba és éljenezésbe kezdett, mind Lothárnak, mind a fegyvernek célozva.
- Vesszen Lothar nagyúr ellensége!
- Még ez sem elég büntetés Eckbertnek a bolondnak!
- Mocskos féreg!
A düh tapintható volt, egyesek úriemberhez nem illő módon köpésekkel, s mindenféle odadobált csecsebecsékkel illették a ronda fegyvert, amely szó nélkül mélységesen hallgatva tűrte az egészet. Csak egy lándzsa, mit várnak tőle?!
- Nyugalom, nyugalom... Ez a gyalázatos vénember eleget fog szenvedni az idők végezetéig. Hozzátok a lányt!
A terem hirtelen elhallgatott, s láncok csörrenése hangzott a hatalmas bükkfaajtók mögül, melyek nem sokára kinyíltak. A bejárat két nehéz vértes vámpírt okádott ki magából, s mögülük egy szánalmas kékes-zöldes foltokkal tarkított szalmazsákba öltöztetett csont és bőr lány követte őket, időnként sebesebben megmozdulva az őrök egyikének láncrángatásától.
- Nézzétek ezt a szerencsétlent, semmi tartása, hát Nelbeturm-e az ilyen?!
- Fúúúúúj!
- Ebnek eb a fattya!
Az őrök hatalmas taszításokkal továbbra is a terem közepe fele terelték az ellenkező lányt, kinek lassan már vastag patakokban folyt a vér csuklójából, ugyanis a kezén lévő fémbilincsek csúnyán összevágták és sértették a közjáték során. Makacs arcán hideg tekintet honolt, megvetéssel bámulta a sok szegről-végről rokont, akik pont úgy kezelték, mintha csak egy rakás tehéntrágya lenne.
- Hozzátok elém a lányt.
A bíró hófehér kezével nyomatékosította az üzenetet, s magaféle rendelte a két őrt, akik odarángatták a lányt, majd nehéz lábvértjükkel nagyot rúgva belé a bíró elé állították. A mozdulat során az elesett, ám hamarosan lábra ráncigálták.
- Makacs vagy, le sem tagadhatod hogy miféle bűnös vér folyik az ereidben. Neved és korod?
- Hilde, s korom 15... Szarházi.
A lány vízhiánytól cserzett szájával egyenest a bíró díszes ruhájára köpte nyálát, mely leginkább sűrű, vörös vérből állt. Pár pillanatra harapni lehetett a teremben kialakult feszült hangulatot, csak egy szikra hiányzott ahhoz, hogy felrobbanjon a tömeg, s meglincseljék az egyébként jó eséllyel teljesen ártatlan leányzót.
- Hogy merészeled...
Az egyik őr gondolkodás nélkül visszakézből szájon vágta a lányt acélöklével, aki ernyedten a földre terült. Szájából vastag csíkban folyt a vér. Kevésnek híja volt, hogy a fél fogsorát a placcra köpje ezek után. Az egész eseményre hatalmas röhögés kerekedett, kedélyes kiáltozások szólaltak fel innen onnan, s hangos bekiabálásokkal váltott át a hangulat a lincselésből a megszégyenítésbe.
- Megérdemelte a kurva!
- Micsoda egy szívós kártevő.
A bíró halkan elnevette magát. Látszólag elégedett volt a reakcióval, példát kell statuálni az ügyből. A lányhoz lépett, s hosszú fekete hajánál fogva elkezdte vonszolni egy kicsiny szökőkúthoz hasonlatos márványszobor felé, mely középen besüllyedt, s nagyszerű volt folyadékok tárolására. Pár pillanatig várt, majd durván a kőhöz taszította.
- Lothar nagyúr parancsa egyértelmű volt, példát kell statuálnunk ezen botor leány által. * A bíró a terem legdíszesebb pontjára pillantott, ahol a nagyúr úr feszülten figyelte a dolgot* A legöregebb vámpír törvények alapján a vér bűne örök, akinek vét az atyja népünk ellen, annak fia és lánya is fog. Mit érdemel hát ez a féreg? Hadd halljam, mit érdemel?!
- HALÁLT, MI MÁST!
A kiáltozások egyre hangosabban és hangosabban érkeztek, amire is a bíró egy elégedett sóhajjal a nadrágjából kilógó díszes tőrtokhoz nyúlt, melyből egy rövid, rubintokkal kirakott mesterművet vett elő. A kést kicsit méregette a kezében, hol egyik kézbe rakva, hol másikba.
- A tömeg szólt hát, nincs szándékomban megcsalni a bizalmatokat kedves atyafiak, szavatok számomra szent, amit kértek megteszem.
Pragmatikus undort erőltetve magára, közelebb lépett a márványra dőlt leányhoz, aki továbbra sem moccant. Ha ez kell ahhoz, hogy megmentse a becsületét, hát legyen, egy zokszó nélkül fogja végigvárni ahogy elvágják a torkát. Ennyit megtehet a nagyapjáért, ha már ő maga mindenét odaadta.
- Mi az utolsó szavad szajha?
- Edward von Nebelturm, jövendőbeli hitvesjelöltem, egy mocskos féreg volt, aki megérdemelte a halált.
A bíró szeme elkerekedett, majd a fülében doboló düh úrrá lett rajta. A közhangulat is tovább fokozódott, vért kívánó ordibálásokat lehetett csak hallani, semmi mást. Ő maga felszusszant, s idegesen belemarkolt a lány hajába felemelvén annak fejét, a kést pedig a toroknak szegezte, felsértve egy kissé a bőrt.
- Ősi törvények alapján a szennyes vér folyjon hát, hogy ne mocskolja tovább családunkat.
- NE MERÉSZELD, A LÁNY NEM TETT SEMMIT.
Hirtelen a kiáltozás elhalt, a fegyverből egy dühös hang visszhangzott. Eckbert a bolond volt, egyenest a lándzsából, megtörve a csöndet amiben eddig viselte a szégyent.
- Megszólalt hát a bolond is, miért is ne, mond csak áruló, miért ne bántsuk hát ezt az egyértelműen bűnös lányt.
- Nem követett el semmit, én magam viselem csak a bűn bíbor színét, engedjétek útjára. Könyörgöm, térde rogynék ha tudnék, de ím, nem megy már.
Síri csend honolt a teremben, szavazó tekintetek fordultak ide-oda, nem sok változást okozván a közhangulatban. A lány sorsa megpecsételődött, a vér lefele folyt, a vére pedig bűnös volt...
- Ki az ki hát egyetért ezzel a bolonddal, hadd halljam, ki az ki szerint a lány nem érdemel halált? He? Ha? Ki mondja azt? Senki?
Továbbra sem hangzott semmilyen beszédhang, egy szellem suhant át a teremben, s csakis a hangosan szuszogó vének, vagy éppen az idegesen köhögő mindenféle népek hangja csendült fel néha. Senki nem szólal fel a lányért, senki.
- Hallottad, Eckbert? Senki. Egyetlen felszólalásra meggondolhattam volna magam, de ím ennyit se ér bűnös lányod élete. Az úr kegyelmezzen lelkeden, leány, háth...
- Elég legyen ebből a nevetséges cirkuszból Herr Koch.
A erélyes hang a páholyból szólt, egyenesen Lothar úr szájából, aki üzenetét erős karjának a karosszéke szélére vitt ütésével nyomatékosította. Látszólag igen dühös volt.
- Uram... mégis... mégis mi legyen hát ennek a... lánynak a sorsa, ha a halál nem tetsző önnek?
- Való igaz a vére olyan szennyes, mint a mocsarak legmocskosabbika, s sorainkban nem élhet többet nagyatyja bűnei miatt, de legyen némi bocsánat a lelkedben Her Koch, hadd szedelőzködjék, s soraink elhagyva távozzék... Vigye azt a rohadt fegyvert is, oly mindegy, hogy hol van, szenvedni fogja léte sanyarú mivoltát minden talpalatnyi földön, s idők végezetéig a megváltásért sóvárog majd, de ilyen ajándék nem jár majd neki, óh nem. Két hét adatik a lánynak hogy távozzon köreinkből, s ha mégis visszatér, személyesen fogom a torkát felmetszeni, s vérében megfürödni.
Lothar hangja kemény volt, de mégis valahogy lágy, nem haragudott sem az öregre, sem a leányra, de ezt megvallani nem vallhatta meg a tömeg előtt, az uralkodó ereje csakis akkor lehet abszolút, ha kellő óvatos egyensúlyban pihenteti maga kegyelmességét és kegyetlenségét.
Minden más, ahogy mondják, már csak történelem... Nem tudom mi járhatott Lothar fejében, de nem is érdekel, az unokámhoz kerülhettem, s kerültem is. Egy hétig lábadozott szegény a tárgyalás után, második hétre már lábára tudott állni, de oly rozoga volt mint bármilyen emberi kovácsmunka: Egy erősebb szellő s ridegen kettétört volna. Mindezt azért, mert nem hagytam, hogy egy őrült karmai közé kerüljön... Nem várakozott túl sokáig, kevéske vagyonát és tárgyait magához véve elhagyta a tornyot ami gyerekkora óta lakásaként szolgált s egész világát jelentette. A kohó csattogása, a gyakorló kardok pattogása... Mindent felváltotta a határvidék csöndje, az időnként felkiáltó mindenféle réti, nádi, s persze erdei farkasok időleges nótájával. Teljesen más világba csöppent, egy idegen paradicsomba, ahol a szabadság mértéktelensége már-már megőrjítette, s az éhhalál szélére sodorta. Az Úr itt köszönt be kegyelmességével, s valahogy pont Esroniel von Himmelreich konvoja ütközött belé, akik is megszánták a drága báránykámat. Maga az egyházfő fogadta Hellenburg védelme alá a történtek hallatán, s végül ha a lovagságba nem is kerülhetett be, a Délieket szolgálja azóta minden becsületével.
- Mi atyánk ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
A felkelő nap fénye már jócskán bekönyökölt a szobába, gyengéd sugaraival bevilágította az egyszerű kicsiny termet, ahol egy teljes menetpáncélba öltözött nő térdepelt ágya mellett, egy rézből formázott keresztet ábrázoló nyakláncot szorongatva. Ölében egy lándzsa feküdt, mely időnként helyeslően mordult fel az ima hallatán. A vallási buzgalomból sosem lehet elég.
- Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert tied az ország a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.
A leány felemelkedett a térdepelésből, ledobva ágyába a nyakéket, majd elindult ki a szobából, az épület hideg kőcsarnokain keresztül.
- Ma három éve hagytad el a Tornyot.
- Valóban három év lett volna már? Mintha csak rohanna előlem az idő.
A folyosón helyenként egy-egy fejét lehajtó lelkész járkált, csöndben mormolva valamilyen imát, semmiféle figyelmet se fordítva a lány felé. Kicsit fájó tényként nehezedett a vállára, hogy így ennyi idő után is csak falnak nézik, de talán ez el is várható azok után, hogy vámpír. Nem könnyű idegenként kivívni a tiszteletet, s még olyan nehéz a bizalmat... De talán jó úton halad a dologhoz, s ha még három évbe telik majd, hogy végre emelt fővel köszöntsék, hát ráér. Addig keresztjét a vállán hordja, s véletlenül se teszi le, amíg össze nem rogy alatta.
S hogy mi lesz most a drága unokámmal? Nem tudom, fogalmam sincs mit tartogat számára a sors, de kíváncsian várom én magam is. Egy eltévedt bárányka, egy vámpír az emberek nagy földjén. Igazán sajnálom, hogy ide jutott, de semmiképp se lett volna jobb a sorsa ha most annak a fattyúnak a felesége lenne... Hogy velem mi lesz? Jó kérdés, előbb-utóbb szeretnék kiszabadulni, de az unokámnak egyelőre szüksége van rám. Nem sok esély van arra, hogy a lelkem elmenekülhessen ebből az acélbörtönből, talán tovább leszek itt mint az emberiség maga, de egy remény még éppen akad. Ha meg tudnánk kaparintani Azreal kardját, akkor képesek lehetnénk kiszabadítani a lelkem... Az se érdekelne, ha azonnal meghalnék, de ez a szörnyű súlyt nem akarom tovább cipelni magamon... Egyelőre viszont élvezem a melegséget ami átjárja lelkem, amíg az unokám kezében vagyok közel sem olyan hideg és sötét ez a börtön. Ha már mindenem odaadtam, az is az övé lesz, ami nem az enyém... Ezerszer inkább török el, minthogy bármi baja legyen életem és halálom egyetlen értelmének.
Faj: Vámpír
Frakció: Hellenburg, száműzve a Nebelturmok közül
Kaszt: Vámpír Toronyőr
Nem: NőKor: 22
Jellem: Egészen csöndes jellem, nem keresi se a galibát se mások társaságát. Ez persze nem jelenti azt, hogy kifejezetten hideg lenne az idegenek iránt, nemes egyszerűséggel csak nehezen nyílik meg. Nem kenyere az erőszak, preferálja a békés megoldásokat, de ha az erőszak szükségeltetik, nem habozik. Néha él a vérrel, de főleg csak olyan helyzetben, ahol egyébként sem elkerülhető a gyilkosság. Ártatlanokat nem bánt. Amióta ellátogatott a Neulanderekhez sokat javultak a szociális képességei, immáron nem aggódik annyira ha emberek előtt kell beszélnie, magabiztossága is sokat nőtt. Hite nagyon erős, ezt főleg magában szereti gyakorolni, ám természetesen gyakori vendége az alsóvárosi templomoknak is, főleg éjszaka.
Schwarz Lanze( Eckbert von Nebelturm ): Anyai ágon nagyapja, egy hatalmas Nebelturm kovács, ám nem különösebben jó harcos. Lelkét büntetésként fegyverbe zárták, aminek hatására jelenleg egy lándzsaként tengeti napjait. Maga a fegyver fekete fémből készült, melynek felülete egyenetlen, pont olyan, mintha vénák és erek futnának rajta végig. Szúróvége után visszakanyarodik, olyasfajta formában, mintha csak egy halászszigony lenne. A fegyver másik vége is hegyes, így óvatlan használata sebesülésekhez vezethet. A lándzsa egésze fémből van, s a markolattól 20 centiméterre egy opál található, melyen keresztül Eckbert ha limitáltan is, de képes környezetét érzékelni. Tudatos felszerelés, s képes kommunikálni. A hang a fegyver környékén hangzik, de nem feltétlenül a fegyverből.
- Fegyver képe, mert nem lehet linkelni:
A láda nyikorogva nyílt fel a Nebelturm tornyok egyikének hatalmas termében; a szépen megfaragott hosszú, diófa tárolóból egy rettenetesen fekete és ocsmány fegyver emelkedett ki egy fakó bőrű kéz tapintása által.
- Íme a fegyver, Eckbert a bolond porhüvelye. A tanács döntött a sorsa felől, s példaként szolgáljon mindenki számára, hogy Lothar nagyúr nem tűri a vérontást feleink között. Ilyen szörnyű sorsra jut hát az, aki megszegi ősi szabályainkat, s önnön atyafijának vérét ontja... Szenvedj te gyalázatos áruló.
A fakó alak a földhöz vágta a fegyvert, amire is a hatalmas teremben ülő vámpírok tömege hangos hurrogásba és éljenezésbe kezdett, mind Lothárnak, mind a fegyvernek célozva.
- Vesszen Lothar nagyúr ellensége!
- Még ez sem elég büntetés Eckbertnek a bolondnak!
- Mocskos féreg!
A düh tapintható volt, egyesek úriemberhez nem illő módon köpésekkel, s mindenféle odadobált csecsebecsékkel illették a ronda fegyvert, amely szó nélkül mélységesen hallgatva tűrte az egészet. Csak egy lándzsa, mit várnak tőle?!
- Nyugalom, nyugalom... Ez a gyalázatos vénember eleget fog szenvedni az idők végezetéig. Hozzátok a lányt!
A terem hirtelen elhallgatott, s láncok csörrenése hangzott a hatalmas bükkfaajtók mögül, melyek nem sokára kinyíltak. A bejárat két nehéz vértes vámpírt okádott ki magából, s mögülük egy szánalmas kékes-zöldes foltokkal tarkított szalmazsákba öltöztetett csont és bőr lány követte őket, időnként sebesebben megmozdulva az őrök egyikének láncrángatásától.
- Nézzétek ezt a szerencsétlent, semmi tartása, hát Nelbeturm-e az ilyen?!
- Fúúúúúj!
- Ebnek eb a fattya!
Az őrök hatalmas taszításokkal továbbra is a terem közepe fele terelték az ellenkező lányt, kinek lassan már vastag patakokban folyt a vér csuklójából, ugyanis a kezén lévő fémbilincsek csúnyán összevágták és sértették a közjáték során. Makacs arcán hideg tekintet honolt, megvetéssel bámulta a sok szegről-végről rokont, akik pont úgy kezelték, mintha csak egy rakás tehéntrágya lenne.
- Hozzátok elém a lányt.
A bíró hófehér kezével nyomatékosította az üzenetet, s magaféle rendelte a két őrt, akik odarángatták a lányt, majd nehéz lábvértjükkel nagyot rúgva belé a bíró elé állították. A mozdulat során az elesett, ám hamarosan lábra ráncigálták.
- Makacs vagy, le sem tagadhatod hogy miféle bűnös vér folyik az ereidben. Neved és korod?
- Hilde, s korom 15... Szarházi.
A lány vízhiánytól cserzett szájával egyenest a bíró díszes ruhájára köpte nyálát, mely leginkább sűrű, vörös vérből állt. Pár pillanatra harapni lehetett a teremben kialakult feszült hangulatot, csak egy szikra hiányzott ahhoz, hogy felrobbanjon a tömeg, s meglincseljék az egyébként jó eséllyel teljesen ártatlan leányzót.
- Hogy merészeled...
Az egyik őr gondolkodás nélkül visszakézből szájon vágta a lányt acélöklével, aki ernyedten a földre terült. Szájából vastag csíkban folyt a vér. Kevésnek híja volt, hogy a fél fogsorát a placcra köpje ezek után. Az egész eseményre hatalmas röhögés kerekedett, kedélyes kiáltozások szólaltak fel innen onnan, s hangos bekiabálásokkal váltott át a hangulat a lincselésből a megszégyenítésbe.
- Megérdemelte a kurva!
- Micsoda egy szívós kártevő.
A bíró halkan elnevette magát. Látszólag elégedett volt a reakcióval, példát kell statuálni az ügyből. A lányhoz lépett, s hosszú fekete hajánál fogva elkezdte vonszolni egy kicsiny szökőkúthoz hasonlatos márványszobor felé, mely középen besüllyedt, s nagyszerű volt folyadékok tárolására. Pár pillanatig várt, majd durván a kőhöz taszította.
- Lothar nagyúr parancsa egyértelmű volt, példát kell statuálnunk ezen botor leány által. * A bíró a terem legdíszesebb pontjára pillantott, ahol a nagyúr úr feszülten figyelte a dolgot* A legöregebb vámpír törvények alapján a vér bűne örök, akinek vét az atyja népünk ellen, annak fia és lánya is fog. Mit érdemel hát ez a féreg? Hadd halljam, mit érdemel?!
- HALÁLT, MI MÁST!
A kiáltozások egyre hangosabban és hangosabban érkeztek, amire is a bíró egy elégedett sóhajjal a nadrágjából kilógó díszes tőrtokhoz nyúlt, melyből egy rövid, rubintokkal kirakott mesterművet vett elő. A kést kicsit méregette a kezében, hol egyik kézbe rakva, hol másikba.
- A tömeg szólt hát, nincs szándékomban megcsalni a bizalmatokat kedves atyafiak, szavatok számomra szent, amit kértek megteszem.
Pragmatikus undort erőltetve magára, közelebb lépett a márványra dőlt leányhoz, aki továbbra sem moccant. Ha ez kell ahhoz, hogy megmentse a becsületét, hát legyen, egy zokszó nélkül fogja végigvárni ahogy elvágják a torkát. Ennyit megtehet a nagyapjáért, ha már ő maga mindenét odaadta.
- Mi az utolsó szavad szajha?
- Edward von Nebelturm, jövendőbeli hitvesjelöltem, egy mocskos féreg volt, aki megérdemelte a halált.
A bíró szeme elkerekedett, majd a fülében doboló düh úrrá lett rajta. A közhangulat is tovább fokozódott, vért kívánó ordibálásokat lehetett csak hallani, semmi mást. Ő maga felszusszant, s idegesen belemarkolt a lány hajába felemelvén annak fejét, a kést pedig a toroknak szegezte, felsértve egy kissé a bőrt.
- Ősi törvények alapján a szennyes vér folyjon hát, hogy ne mocskolja tovább családunkat.
- NE MERÉSZELD, A LÁNY NEM TETT SEMMIT.
Hirtelen a kiáltozás elhalt, a fegyverből egy dühös hang visszhangzott. Eckbert a bolond volt, egyenest a lándzsából, megtörve a csöndet amiben eddig viselte a szégyent.
- Megszólalt hát a bolond is, miért is ne, mond csak áruló, miért ne bántsuk hát ezt az egyértelműen bűnös lányt.
- Nem követett el semmit, én magam viselem csak a bűn bíbor színét, engedjétek útjára. Könyörgöm, térde rogynék ha tudnék, de ím, nem megy már.
Síri csend honolt a teremben, szavazó tekintetek fordultak ide-oda, nem sok változást okozván a közhangulatban. A lány sorsa megpecsételődött, a vér lefele folyt, a vére pedig bűnös volt...
- Ki az ki hát egyetért ezzel a bolonddal, hadd halljam, ki az ki szerint a lány nem érdemel halált? He? Ha? Ki mondja azt? Senki?
Továbbra sem hangzott semmilyen beszédhang, egy szellem suhant át a teremben, s csakis a hangosan szuszogó vének, vagy éppen az idegesen köhögő mindenféle népek hangja csendült fel néha. Senki nem szólal fel a lányért, senki.
- Hallottad, Eckbert? Senki. Egyetlen felszólalásra meggondolhattam volna magam, de ím ennyit se ér bűnös lányod élete. Az úr kegyelmezzen lelkeden, leány, háth...
- Elég legyen ebből a nevetséges cirkuszból Herr Koch.
A erélyes hang a páholyból szólt, egyenesen Lothar úr szájából, aki üzenetét erős karjának a karosszéke szélére vitt ütésével nyomatékosította. Látszólag igen dühös volt.
- Uram... mégis... mégis mi legyen hát ennek a... lánynak a sorsa, ha a halál nem tetsző önnek?
- Való igaz a vére olyan szennyes, mint a mocsarak legmocskosabbika, s sorainkban nem élhet többet nagyatyja bűnei miatt, de legyen némi bocsánat a lelkedben Her Koch, hadd szedelőzködjék, s soraink elhagyva távozzék... Vigye azt a rohadt fegyvert is, oly mindegy, hogy hol van, szenvedni fogja léte sanyarú mivoltát minden talpalatnyi földön, s idők végezetéig a megváltásért sóvárog majd, de ilyen ajándék nem jár majd neki, óh nem. Két hét adatik a lánynak hogy távozzon köreinkből, s ha mégis visszatér, személyesen fogom a torkát felmetszeni, s vérében megfürödni.
Lothar hangja kemény volt, de mégis valahogy lágy, nem haragudott sem az öregre, sem a leányra, de ezt megvallani nem vallhatta meg a tömeg előtt, az uralkodó ereje csakis akkor lehet abszolút, ha kellő óvatos egyensúlyban pihenteti maga kegyelmességét és kegyetlenségét.
Minden más, ahogy mondják, már csak történelem... Nem tudom mi járhatott Lothar fejében, de nem is érdekel, az unokámhoz kerülhettem, s kerültem is. Egy hétig lábadozott szegény a tárgyalás után, második hétre már lábára tudott állni, de oly rozoga volt mint bármilyen emberi kovácsmunka: Egy erősebb szellő s ridegen kettétört volna. Mindezt azért, mert nem hagytam, hogy egy őrült karmai közé kerüljön... Nem várakozott túl sokáig, kevéske vagyonát és tárgyait magához véve elhagyta a tornyot ami gyerekkora óta lakásaként szolgált s egész világát jelentette. A kohó csattogása, a gyakorló kardok pattogása... Mindent felváltotta a határvidék csöndje, az időnként felkiáltó mindenféle réti, nádi, s persze erdei farkasok időleges nótájával. Teljesen más világba csöppent, egy idegen paradicsomba, ahol a szabadság mértéktelensége már-már megőrjítette, s az éhhalál szélére sodorta. Az Úr itt köszönt be kegyelmességével, s valahogy pont Esroniel von Himmelreich konvoja ütközött belé, akik is megszánták a drága báránykámat. Maga az egyházfő fogadta Hellenburg védelme alá a történtek hallatán, s végül ha a lovagságba nem is kerülhetett be, a Délieket szolgálja azóta minden becsületével.
- Mi atyánk ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
A felkelő nap fénye már jócskán bekönyökölt a szobába, gyengéd sugaraival bevilágította az egyszerű kicsiny termet, ahol egy teljes menetpáncélba öltözött nő térdepelt ágya mellett, egy rézből formázott keresztet ábrázoló nyakláncot szorongatva. Ölében egy lándzsa feküdt, mely időnként helyeslően mordult fel az ima hallatán. A vallási buzgalomból sosem lehet elég.
- Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert tied az ország a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.
A leány felemelkedett a térdepelésből, ledobva ágyába a nyakéket, majd elindult ki a szobából, az épület hideg kőcsarnokain keresztül.
- Ma három éve hagytad el a Tornyot.
- Valóban három év lett volna már? Mintha csak rohanna előlem az idő.
A folyosón helyenként egy-egy fejét lehajtó lelkész járkált, csöndben mormolva valamilyen imát, semmiféle figyelmet se fordítva a lány felé. Kicsit fájó tényként nehezedett a vállára, hogy így ennyi idő után is csak falnak nézik, de talán ez el is várható azok után, hogy vámpír. Nem könnyű idegenként kivívni a tiszteletet, s még olyan nehéz a bizalmat... De talán jó úton halad a dologhoz, s ha még három évbe telik majd, hogy végre emelt fővel köszöntsék, hát ráér. Addig keresztjét a vállán hordja, s véletlenül se teszi le, amíg össze nem rogy alatta.
S hogy mi lesz most a drága unokámmal? Nem tudom, fogalmam sincs mit tartogat számára a sors, de kíváncsian várom én magam is. Egy eltévedt bárányka, egy vámpír az emberek nagy földjén. Igazán sajnálom, hogy ide jutott, de semmiképp se lett volna jobb a sorsa ha most annak a fattyúnak a felesége lenne... Hogy velem mi lesz? Jó kérdés, előbb-utóbb szeretnék kiszabadulni, de az unokámnak egyelőre szüksége van rám. Nem sok esély van arra, hogy a lelkem elmenekülhessen ebből az acélbörtönből, talán tovább leszek itt mint az emberiség maga, de egy remény még éppen akad. Ha meg tudnánk kaparintani Azreal kardját, akkor képesek lehetnénk kiszabadítani a lelkem... Az se érdekelne, ha azonnal meghalnék, de ez a szörnyű súlyt nem akarom tovább cipelni magamon... Egyelőre viszont élvezem a melegséget ami átjárja lelkem, amíg az unokám kezében vagyok közel sem olyan hideg és sötét ez a börtön. Ha már mindenem odaadtam, az is az övé lesz, ami nem az enyém... Ezerszer inkább török el, minthogy bármi baja legyen életem és halálom egyetlen értelmének.
A hozzászólást Hilde von Nebelturm összesen 7 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Okt. 02, 2019 1:01 am-kor.
Tetszik, nagyon is, előtörténeted elfogadom! Készíts adatlapot!
