Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Victor Goldhawk
Faj: Tünde
Kaszt: Druida
Nem: Férfi
Kor: 23
Kinézet: Egyszerű kabátot visel, amihez tartozik egy csuklya is, amit előszeretettel hord, főleg ha nem hazai terepen mozog. A kabát alatt egy barna inget visel, amin növénymintázatú hímzés látható és egy bézs szövetnadrágot. A nyakában egy kör alakú medál lóg, amit még az anyjától kapott gyerekként. Haja közép hosszú, barna akár csak a szemei. Az arcán nincs semmi ismertető jel, de a hátán és a karjain kúszónövényt mintázó tetoválás látható. Még a tündék között sem mondható túl izmosnak, de nem is egy harmatgyenge alak, sikerült megtalálnia az arany középutat. Talán azzal függhet össze, hogy ha teheti huszonnégy órából húsz órát végig lustálkodik.
Jellem: Megveti az erőszakot és annak minden formáját. Csak és kizárólag akkor harcol ha magát vagy valaki mást kell megvédenie. De egy mód van rá elkerüli azt. Ha jól érzékelhető az ellenfél ereje és az ő ereje közti különbség és semmi esélyt nem lát a győzelemre, akkor mindent bevet, hogy elkerülje a harcot, nincsenek öngyilkos hajlamai. A kelleténél jobban kedveli az alkohol tartalmú italokat, és ételeket és az egész napos semmit tevést. Az erdőben jól kiismeri magát és minden növényt egy-egy különálló élőlénynek tart, aminek ugyan annyi joguk van élni mint bárki másnak, bár el tudja fogadni azt, hogy mindennek megvan a maga feladata. Így nem fog senkibe belekötni azért mert leszedte a káposztát, vagy mert leszüretelte a szőlőt.
Előtörténet:
- Segítség!- törte meg az éjszaka csendjét egy női hang, amit egy halálsikoly követett. Én a házamban voltam, nem sokkal korábban értem haza meglehetősen illuminált állapotban. Hogy őszinte legyek abban se voltam biztos, hogy a saját házamban vagyok, de mikor meghallottam a sikolyt, az majdnem teljesen kijózanított, legalábbis a fejem. A lábaim még ingatagok voltak, ahogy megfordultam, hogy el tudjak indulni az ajtó felé, a lendület tovább vitt. Neki csapódtam egy kisebb komódnak, amiről minden értékesebb tárgyat le is vertem. A földön találtam magam, az egész szoba forgott velem.
- Soha többé alkohol- nyögtem ki, mielőtt a levert vázáért nyúltam volna. Hasonló hangot adhattam ki, mint a kint lévő lény. Mielőtt még végezhettem volna, egy erős recsegő hangra lettem figyelmes, majd arra, hogy a bejárati ajtó több darabban landol az előszobában. Egy fiatal pár lépett be rajta. A férfi az ajtóban maradt és onnan figyelte a kint zajló eseményeket. A nő pedig besietett a nappaliba, a karjában egy alig három éves gyereket szorongatott. Nem volt valami világos bent, de még így is jól látható volt, hogy a gyermek hátából vér folyik ki. Lassan sikerült felmásznom, a komódba kapaszkodva, ami közben kétszer majdnem rám is dőlt. A nő nem törődött velem, sokkos állapotban ült egy széken és a gyerekét ringatta, a férfi viszont az ajtóból, hogy engem, hol az utcát figyelte.
- Mi történt? - nyögtem ki, két öklendezés között, miközben felé tántorogtam.
- Nem tudom pontosan. Többen vannak, fegyverük van és mindenkit megtámadnak, akit csak látnak. A gyerekem... - a férfi is összeroskadt. Sajnos nem voltam valami nagy gyógyító, így még ha lett is volna rá esély, hogy a gyerek életben van, nem tudtam semmit tenni érte. Óvatosan megfogtam a férfi vállát és együtt érzően mosolyogtam. Valamikor régen ismertem egy tündét, aki képes volt gyógyítani, de az már rég volt.
Vic, gyere vissza! Ne szaladj el, anyád meg fog verni, ha megint eltűnsz. - kiáltott utánam a szomszédunk. Gonir, rendes gyerek volt, a legjobb barátom. Akkoriban is már a kis faluban éltünk, de gyakran bejártunk az erdőbe az ott élő elfekhez. Ott találkoztam vele, ő volt az egyetlen velem egykorú tünde. Sokat játszottunk együtt, de egy időn után már meguntam, hogy mindig ugyan azt csináljuk ezért elkezdtem felderíteni az erdőt. Először csak a tünde faluhoz közel, majd egyre mélyebben bemerészkedtem a rengetegbe. Végül annyira messzire mentem, hogy már semmit nem láttam azokból az ismerős fákból, amik az irányt mutatták. Mélyen az erdő szívében jártam, mikor megpillantottam egy kisebb fa kunyhót. Kicsit olyan volt, mintha az emberek bugyuta meséiben lettem volna, amikkel a gyerekeiket szédítették. Ott találkozta egy meglehetősen öreg druidával. Akkoriban még nem tudtam, hogy mit jelent ez a szó. Az öregen bár nem látszott a kor az elmondása szerint akár a nagyapám is lehetett volna. Mikor megközelítettem a házat épp virágokat és növényeket öntözött. Nem mindegyiknek volt kellemes illata, de mégis mindnek megvolt a maga varázsa. Ámulva néztem őket, annyira megfeledkezve magamról, hogy addig észre se vettem, hogy Angon, így hívták a tündét, beszél hozzám, míg meg nem rázott.
- Jól vagy, fiam? Csak nem eltévedtél?
- Nem, csak a növényeit néztem. Nálunk otthon csak konyhai növények vannak.- volt valami nyugtató hatású az öreg arcán, amitől el is felejtettem, hogy most láttam életemben először. Úgy éreztem, mintha már évek óta ismerném.
- Tudod ezek különleges növények. Mindnek nagy hatalma van, ha jól használják. Képesek begyógyítani a test sérüléseit. Némelyik, pedig ha jól készíted el, elfeledteti veled a lélek sérüléseit. – emelt fel egy üveget, amiben valami vörös ital volt.
Igen a régi barátom Angon képes lett volna megmenteni a fiút. De ő most nem volt itt és már időnk se volt. Az utcát bevilágította a hold, így majdnem tisztán láttam, ahogy a fegyveresek egyre közelebb érnek a házamhoz. Nem voltak sokan. Két alaknál láttam kardot, abból az egyik meglehetősen furcsának tűnt. Olyan volt, mintha nem lenne rajta semmi hús, vagy izom, csak csont és pár rongydarab. Aki mellette jött normális ember benyomását keltette. Őket két alak követte, akiket már nem tudtam kivenni.
– Négyen vannak, az utca felől közelednek. A hátsó ajtón keresztül el tudtok menekülni, akár az erdőbe, akár a falut megkerülve az emberek vidékeire. De bármerre is mentek most induljatok.
– Köszönjük! – a férfi felsegítette a feleségét és elindultak a konyhán keresztül a hátsókijárathoz. Én még egy ideig az ajtóból figyeltem ahogy a két karddal felszerelt hogyan kaszabolja le azokat, akiket még elérnek. Háztól házig haladtak, mindenhol csak halálsikolyokat hagyva maguk után. Mikor már elég közel értek végül én is elhagytam a házamat, csak a kabátomat vettem magamhoz és az öreg barátomtól kapott botot. Nem kötött oda már sok dolog, azóta hogy édesanyám elhunyt. Igazából csak nem éreztem magam késznek arra, hogy a tündék között tudjak élni, azért maradtam ott. De most már nem volt sok lehetőségem, óvatosan bevetettem magam a fák közé. Még hallottam ahogy az utolsó falusiak kiáltoznak és az életükért könyörögnek. Sajnos nem tudtam segíteni rajtuk, felesleges lett volna meghalnom nekem is.
Fél éjszakán át az erdőt jártam, mire végül elértem Angon házához. Próbáltam úgy lavírozni az erdőben, hogy ha azok négyen követni próbálnák a nyomaim, akkor megnehezítsem a dolgukat. Keresztül úsztam egy folyón és pár kövesebb területet is megmásztam, a biztonság kedvéért, de végül elértem a biztonságot nyújtó házat, ahol gyerekkorom legszebb emlékeit szereztem. Bár most nem hasonlított arra az építményre, amit akkor ismertem meg. Már jócskán belepte a por és tele volt kúszó növényekkel és pókhálóval. Nem jártam már jó pár éve a háznál, mióta Angon meghalt, így most még vagy egy negyed órába bele telt, hogy bejuttassam magam az épületbe, de mikor végre sikerült úgy vetettem magam az ágyra, hogy egy kisebb homokviharnyi port kavartam fel belőle. Alig érte a párnát a fejem már aludtam is.
- Angon, mit csinálsz itt távol a többi tündétől? – kérdeztem tőle, mire elmosolyodott, lassan felkelt a székből és elindult az ajtó felé. Én szótlanul követtem őt. Körbe vezetett a házkörül és minden növényt külön elmondott, hogy mire jó és miért kell vele vigyázni. Először nem sokat jegyeztem meg belőlük, de ezután minden nap körbe sétáltunk a viskó körül és minden nap elmondta, hogy mi micsoda és mire jó. Egy hónappal később már én vittem őt körbe és én mondtam el neki, hogy melyik növény mi. De még amikor már mindet ismertem is mindig ezzel kezdtük a napot. Ahogy egyre cseperedtem egyre több időt töltöttem ott. Sokat mesélt az emberekről és más lényekről, akikkel vigyáznunk kell. Sokat tanított a népünkről és arról, hogyan tudok túlélni az erdőben. Megmutatta, hogyan tudok ehető növényeket találni és termeszteni és azokból ételt főzni. Mikor nagyobb lettem megtanította, hogy lehet bizonyos növényekből alkoholt főzni. Bár ez utóbbi tudásnak anyám nem nagyon örült, de soha nem bánta, hogy Angon tanított. Mindig azt mondta, hogy bár ő nem élt a népe között nekem van rá esélyem, hogy velük éljek és hasznukra váljak. Gonir is sok időt töltött velünk az erdőben, bár neki nehezebben ment a tanulás, nem érdekelte semmi csak az hogy harcolhasson. Tizennyolc éves koromban elhunyt édesanyám. Nem volt beteg, csak lejárt az ideje. Bár sokat tanultam Angontól arról, hogy mindenkinek eljön az ideje egyszer mégis lehangolt voltam. A temetés utáni napon többször tört rám egy különös dühroham. Egyik ilyen alkalommal még a lakásom bútorai közül is széttörtem párat. Sokáig nem tudtam feldolgozni a történteket. Begubózva éltem a házamban. Szinte csak élelemért jártam ki, egészen addig míg egy nap Gonir be nem kopogott az ajtómon.
- Vic, engedj be. Beszélnünk kell! Fontos dolgot akarok mondani. – dörömbölt és rugdosta az ajtómat. Már-már majdnem betörte azt, mikor végre vettem a fáradtságot, hogy kinyissam.
– Rég nem láttalak barátom. Szeretnék veled valami fontos dolgot megosztani. – lépett be a házba, majd egy laza mozdulattal az első székre levágta magát. – Rég nem beszéltünk, így nem volt lehetőségem elmondani neked, hogy találkoztam egy kedves lánnyal, akivel sokszor találkozgattunk. Nos úgy néz ki, hogy elveszem őt.
Valami zajra ébredtem. Először azt hittem azok négyen találtak rám, akik éjjel megtámadták a falut, de mikor óvatosan kilestem a növényekkel beszőtt ablakon odakint íjjal felfegyverkezett tündéket láttam. Még így is óvatosan léptem ki az ajtón. Alig láttam értem ki, valaki máris a nyakamba ugrott.
– Vic, de jó hogy itt vagy! Voltunk a falvadban, de már későn érkeztünk. Kerestünk mindenhol, sok holtest volt de még többen elmenekültek. Azt hittem te is ott vesztél. – kapartam le magamról Gonir-t. – Ismét jó rég nem láttuk egymást nem igaz? Mikor is volt? Két éve, talán? Angon temetésén. Hogy vagy barátom? – folytatta mosolyogva, majd végül kezet nyújtott nekem. Álmos voltam, alig láttam ki a fejemből, ráadásul minden szó és minden levegővétel fájt. De még attól is majd szétrobbant a fejem, ahogy a lágy szellő a leveleket fújta. Végül nagy nehezen kezet ráztam vele.
Ne. Beszélj. Hangosan. – nyögtem ki, miközben próbáltam a másik kezemmel kitakarni a napot, ami majdnem kiégette a szemem. Gonir harsányan felnevetett.
– Semmit sem változtál. Na gyere, hazamegyünk. – ragadott vállon és kezdett el maga után vonszolni.
Egy hét kellett hozzá, de végül halálosan meguntam a tündék közti életet. Ki kellett mozdulnom onnan, ezért hát úgy döntöttem, hogy felkeresem Angon házát, kicsit kertészkedem ott vagy, csak leülök gondolkozni. Még nem is igazán rendeztem magamban a dolgokat, mióta elkellet hagynom a falut. Nem mondom, hogy teljesen a földhöz vágott a dolog, de azért megviselt és ezt is rendeznem kellett magamban. Azon is gondolkoztam, hogy talán el kellene látogatni oda, de nem vitt rá a lélek. Valahogy hibásnak éreztem magam, amiért nem tettem semmit. Bár Gonir szerint nem lett volna esélyem ellenük, de mégis nem hagyott nyugodni a gondolat. Gondolataimba merülve sétáltam az erdőbe, és észre se vettem, hogy merre megyek. Már csak arra lettem figyelmes, hogy valakik a közelemben beszélgetnek. Óvatosan lebújtam a bozótosba és ott próbáltam meg közelebb lopakodni hozzájuk.
– Nem volt sok érték a faluban mondtam, hogy inkább máshova menjünk. – mérgelődött az egyik férfi. Ketten ültek egymással szemben egy kisebb tábortűznél. Egyiküknél sem láttam semmilyen fegyvert.
- Idióta, kussolj már el. Tudod jól, hogy nem a pénzért csináljuk. – mordult rá a másik. Talán ő lehetett a főnök a csapatban. - Ki kell csalogatnunk azokat az átkozott zöldfülű pitypangzabálókat az erdőből.
– Tudom, de azért még mehetnénk olyan falvakba ahol több érték van. – morgott a másik.
- Úgy mondod, mintha annyi falu lenne ennek a kis semmitmondó erdő közelébe. Ha ennyire meg akarsz gazdagodni, akkor miért nem mentél a Tünde-erdőhöz? – Pár lépéssel közelebb próbáltam osonni hozzájuk, de pár ág megreccsent a lábam alatt.
-Van itt valaki, oltsd el a tüzet és gyerünk. – a parancsra a másik egy jó nagy adag vizet locsolt a tűzre, amitől szinte mint egy jelzést ontotta magából a füstöt. Rögtön végig futott az agyamon a gondolat, hogy ezek mekkora idióták lehetnek, de mivel rájöttek, hogy ott vagyok nem törődtem már vele, megfordultam és egy pár méter lopakodás után, amikor már úgy ítéltem, hogy nem láthatnak elkezdtem rohanni, mint akit egy puskából lőttek ki. Pár bokorban és kiálló gyökérben ugyan megbotlottam, de ettől eltekintve úgy szeltem át az erdőt, mint egy veszett őz, aki az erdőtűz elől menekül. De ez sem volt elég, ahol elértem az öreg Angon házáig már ott várt az egyik azok közül, akik a támadást tervezték.
– Nocsak egy kis tündécske. Ha most azon gondolkozol, hogy értem ide előbb, megsúgom, hogy a nagy erdőjáró tapasztalatoddal a hosszabb úton indultál el. Én és az a lökött már elég ideje itt vagyunk, úgy ismerjük az erdőt mint a tenyerünket. Tudunk minden őrjáratot és minden kis ösvényt ami csak létezik. – igaza volt tényleg foglalkoztatott a dolog. Nem volt sokkal izmosabb tőlem a férfi, nem láttam nála semmilyen fegyvert, bár egy köpenyt vagy mi a neve, viselt, szóval bármi lehetett alatta. Szemeimmel végig pásztáztam ellenfelem, majd a tájat, itt már én is ismertem minden buckát és üreget. Tudtam a legrövidebb utat a kis tünde faluba és semmi esetre sem akartam megküzdeni ellenfelemmel. Óvatosan elkezdtem a kunyhó felé araszolni, hátha annak az árnyékában el tudok majd menekülni. Az épület tőlünk balra helyezkedett el, kicsit hozzám közelebb. Mögüle egy vadászösvény nyílt, ami egyenest a faluhoz vezetett. Ha elérek a házig, akkor el tudok menekülni előle, csak ez a gondolat lebegett a szemeim előtt. Mindenképp elmenekülni. Óvatosan egyre közelebb és közelebb értem a kis épülethez, a férfi végig rajtam tartotta a szemét, de semmit nem tett, csak figyelt és valami baromságról hadovált, hogy meg kell tisztítani a világot a tündéktől. Hallottam már róla, hogy vannak ilyen fanatikus elmebetegek, de soha nem hittem, hogy találkozni fogok velük akár egyszer is. Végül lassan elértem a ház oldalát, de ahogy beléptem volna mögé, valami kemény fejen talált.
– Ne öld meg, egyelőre hagyjuk itt majd később visszajövünk érte. Ha kiütve találják meg nem fognak annyira gyanakodni, mintha holtan. - elsötétült előttem a világ.
Koncentrálj a földre. Érezd a belőle áradó erőt. Hagyd, hogy mindened átjárja és egyé váljon veled. Ne törődj a zajokkal, a külvilággal, csak a földben lakozó erőre figyelj. Összpontosíts. – Angon magához vette a botját, majd egy pár pillanatig erősen koncentrált. Egy kisebb darab rög kiemelkedett a talajból és a közeli fa törzsén darabokra tört szét.- -
Neki feszültem, a gyakorlatnak, szinte már szétpattantak az erek a homlokomon annyira erőlködtem. Mint, amikor valakinek nagyon szorulása van, csak ez még rosszabb volt. Erősen kapaszkodtam a botom közepébe és próbáltam minden energiámat abba összpontosítani, de a végeredmény csak egy kis kellemetlen szagminta lett, de nem adtam fel, tovább próbálkoztam. Egész álló nap a kunyhó előtt támasztottam a botot, mint valami megszállott kőszobor. A nap végére viszont semmivel nem lettem gazdagabb leszámítva egy kis fejfájást és pár pókhálót, amit napközben szőttek rám a kis nyolclábúak.
- Angon, nekem ez egyszerűen nem megy. Nem tudom megcsinálni. – duzzogva csaptam be magam mögött az ajtót, mikor beléptem a kis kunyhóba. A botomat levágtam a földre, szinte majdnem eltört.
Ne erőből próbáld. Érezd a földet, válj egyé vele. Érezd ahogy minden élőlény egybe tartozik. A fák, a bokrok, a virágok, az állatok, de még a madarak az égen is, mind egy. Ne irányítani akard, csak megérteni és segítségül hívni. Kérd az erejét és ne birtokold. – aznap már nem foglalkoztam vele. Megvacsoráztam és lepihentem aludni. Mivel már nem kötött semmi az emberek falujához, nem kellett minden este hazamennem, így többet tudtam tanulni itt az erdőben. Másnap reggel már korán kimentem az erdőbe. Kerestem magamnak egy kis rész a folyó mentén, ahol senki sem zavart, kinéztem magamnak egy szép tölgyfát, ami kellemes távolságban állt. Az lesz a célpontom, mondtam magamnak. Megszorítottam a botomat és erőteljesen koncentráltam. Minden erőmet bele adtam, mikor beugrottak a mesterem szavai. El lazítottam magamat és próbáltam megérezni a földet, ahogy létezik a lábam alatt, a szelet ami az arcomat simogatja, a felettem elsuhanó madarakat. Bár nem éreztem semmit, de koncentráltam rá, elképzeltem hogy ott vannak és érzem őket, olyan hitelesen, hogy már talán kezdtem is érezni őket. Végül egy apró kis kavics nagyságú szikladarab emelkedett a botom elé, majd egy suhintásra a tölgy előtt félúton a földbe csapódott. Bár megvolt az első sikerélmény, még sokat kellett tennem
Fejfájással ébredtem, és úgy éreztem, hogy az orrom a tarkómon foglal helyet, úgy vágtak arcon egy lapáttal. Már javában sötét volt, de az ösvényt valamennyire megvilágította a hold így bukdácsolva de elindultam a falu felé. Ahogy közelebb értem hozzá, már kezdtem valami furcsát érezni, a tarkómon valami rossz bizsergést, de arra gondoltam, hogy talán csak az oda áthelyezett orrom viszket. Mikor megérkeztem a faluba, ott háborús állapotok uralkodtak. Még sok helyen holttestek hevertek, bár le voltak takarva, hogy az állatok ne piszkálják őket. Akik élve maradtak azok a sebesülteket gyógyították, vagy a holttesteket temették. Gonir lépett oda hozzám.
- Vic, hát jól vagy? Azt hittem téged is megöltek. Két átkozott ember volt, az egyik egy mágus a másik meg valami halottidéző szemétláda. Ránk támadtak. -még nem tértem magamhoz a kezdeti sokkol állapotokból. Ahogy körbe néztem megpillantottam az egyik támadó tetemét a közeli ház falára szegezve pár nyílvesszővel.
- A másik sajnos elmenekült. – magyarázta. Biztos voltam benne hogy ez a szemétláda ütött le, így örültem neki hogy nem úszta meg.
– Sajnálom Gonir. Találkoztam velük, kihallgattam őket, de mielőtt ideértem volna elkaptak és leütöttek. Nem tudtam szólni nektek.
- Nem a te hibád. Viszont szerencsések voltunk. Mikor láttuk a távolban a füstöt egy csapatot küldtünk ki ellenőrizni. Valószínűleg arra számítottak az emberek, hogy minden vadászunkat ki tudnak így csalogatni. – ezek után elmondtam neki, hogy mit halottam az erdőben, majd miután végeztünk a temetésekkel Gonir elmondta, hogy ő és a családja elhagyják az erdőt, mint ahogy az életben maradtak nagy része is. Vannak más erdőkben, falvakban rokonaik és őket keresik fel.
– Van hova menned? – kérdezte, miközben a költöző tündéket néztük.
Hát talán kicsit bejárom a világot. Nem tudom. Eddig sem volt sok célom.
– Ezt a könyvet még Angon házában találtuk régebben, csak eddig nem volt lehetőségem átadni. Van benne egy térkép, bár nem tudom mennyire pontos, szerintem az öreg rajzolta. Amolyan napló -féle. – átvettem tőle a könyvet, majd bele lapoztam. Sok minden le volt írva benne. Legfőképp növényekről, amiket annyira szeretett, meg hát a világról is. A legelső oldalon volt egy tényleg kézzel rajzolt térkép, alig tudtam kivenni belőle valamit, csak egy név fogta meg a szeme. Tünde-erdő. Nem kérdeztem rá, mert biztos kiröhögött volna. De én nem a tündék közt nevelkedtem, nem voltam tisztában a viselt dolgaikkal.
– Itt van valami Tünde-erdőről szó benne. Először ellátogatok oda. – végül elbúcsúztunk és elindultunk. Én a térkép alapján mutatott irányba indultam el végül remélve, hogy legalább annyira pontos, hogy nem valami kísértet járta vidékre kerülök, ahol majd évek múlva én is kísérthetek. Magammal csak a könyvet vittem és a mesteremtől kapott botot. Na meg pár üveg jóféle bort és egy kevés harapnivalót.
Faj: Tünde
Kaszt: Druida
Nem: Férfi
Kor: 23
Kinézet: Egyszerű kabátot visel, amihez tartozik egy csuklya is, amit előszeretettel hord, főleg ha nem hazai terepen mozog. A kabát alatt egy barna inget visel, amin növénymintázatú hímzés látható és egy bézs szövetnadrágot. A nyakában egy kör alakú medál lóg, amit még az anyjától kapott gyerekként. Haja közép hosszú, barna akár csak a szemei. Az arcán nincs semmi ismertető jel, de a hátán és a karjain kúszónövényt mintázó tetoválás látható. Még a tündék között sem mondható túl izmosnak, de nem is egy harmatgyenge alak, sikerült megtalálnia az arany középutat. Talán azzal függhet össze, hogy ha teheti huszonnégy órából húsz órát végig lustálkodik.
Jellem: Megveti az erőszakot és annak minden formáját. Csak és kizárólag akkor harcol ha magát vagy valaki mást kell megvédenie. De egy mód van rá elkerüli azt. Ha jól érzékelhető az ellenfél ereje és az ő ereje közti különbség és semmi esélyt nem lát a győzelemre, akkor mindent bevet, hogy elkerülje a harcot, nincsenek öngyilkos hajlamai. A kelleténél jobban kedveli az alkohol tartalmú italokat, és ételeket és az egész napos semmit tevést. Az erdőben jól kiismeri magát és minden növényt egy-egy különálló élőlénynek tart, aminek ugyan annyi joguk van élni mint bárki másnak, bár el tudja fogadni azt, hogy mindennek megvan a maga feladata. Így nem fog senkibe belekötni azért mert leszedte a káposztát, vagy mert leszüretelte a szőlőt.
Előtörténet:
- Segítség!- törte meg az éjszaka csendjét egy női hang, amit egy halálsikoly követett. Én a házamban voltam, nem sokkal korábban értem haza meglehetősen illuminált állapotban. Hogy őszinte legyek abban se voltam biztos, hogy a saját házamban vagyok, de mikor meghallottam a sikolyt, az majdnem teljesen kijózanított, legalábbis a fejem. A lábaim még ingatagok voltak, ahogy megfordultam, hogy el tudjak indulni az ajtó felé, a lendület tovább vitt. Neki csapódtam egy kisebb komódnak, amiről minden értékesebb tárgyat le is vertem. A földön találtam magam, az egész szoba forgott velem.
- Soha többé alkohol- nyögtem ki, mielőtt a levert vázáért nyúltam volna. Hasonló hangot adhattam ki, mint a kint lévő lény. Mielőtt még végezhettem volna, egy erős recsegő hangra lettem figyelmes, majd arra, hogy a bejárati ajtó több darabban landol az előszobában. Egy fiatal pár lépett be rajta. A férfi az ajtóban maradt és onnan figyelte a kint zajló eseményeket. A nő pedig besietett a nappaliba, a karjában egy alig három éves gyereket szorongatott. Nem volt valami világos bent, de még így is jól látható volt, hogy a gyermek hátából vér folyik ki. Lassan sikerült felmásznom, a komódba kapaszkodva, ami közben kétszer majdnem rám is dőlt. A nő nem törődött velem, sokkos állapotban ült egy széken és a gyerekét ringatta, a férfi viszont az ajtóból, hogy engem, hol az utcát figyelte.
- Mi történt? - nyögtem ki, két öklendezés között, miközben felé tántorogtam.
- Nem tudom pontosan. Többen vannak, fegyverük van és mindenkit megtámadnak, akit csak látnak. A gyerekem... - a férfi is összeroskadt. Sajnos nem voltam valami nagy gyógyító, így még ha lett is volna rá esély, hogy a gyerek életben van, nem tudtam semmit tenni érte. Óvatosan megfogtam a férfi vállát és együtt érzően mosolyogtam. Valamikor régen ismertem egy tündét, aki képes volt gyógyítani, de az már rég volt.
Vic, gyere vissza! Ne szaladj el, anyád meg fog verni, ha megint eltűnsz. - kiáltott utánam a szomszédunk. Gonir, rendes gyerek volt, a legjobb barátom. Akkoriban is már a kis faluban éltünk, de gyakran bejártunk az erdőbe az ott élő elfekhez. Ott találkoztam vele, ő volt az egyetlen velem egykorú tünde. Sokat játszottunk együtt, de egy időn után már meguntam, hogy mindig ugyan azt csináljuk ezért elkezdtem felderíteni az erdőt. Először csak a tünde faluhoz közel, majd egyre mélyebben bemerészkedtem a rengetegbe. Végül annyira messzire mentem, hogy már semmit nem láttam azokból az ismerős fákból, amik az irányt mutatták. Mélyen az erdő szívében jártam, mikor megpillantottam egy kisebb fa kunyhót. Kicsit olyan volt, mintha az emberek bugyuta meséiben lettem volna, amikkel a gyerekeiket szédítették. Ott találkozta egy meglehetősen öreg druidával. Akkoriban még nem tudtam, hogy mit jelent ez a szó. Az öregen bár nem látszott a kor az elmondása szerint akár a nagyapám is lehetett volna. Mikor megközelítettem a házat épp virágokat és növényeket öntözött. Nem mindegyiknek volt kellemes illata, de mégis mindnek megvolt a maga varázsa. Ámulva néztem őket, annyira megfeledkezve magamról, hogy addig észre se vettem, hogy Angon, így hívták a tündét, beszél hozzám, míg meg nem rázott.
- Jól vagy, fiam? Csak nem eltévedtél?
- Nem, csak a növényeit néztem. Nálunk otthon csak konyhai növények vannak.- volt valami nyugtató hatású az öreg arcán, amitől el is felejtettem, hogy most láttam életemben először. Úgy éreztem, mintha már évek óta ismerném.
- Tudod ezek különleges növények. Mindnek nagy hatalma van, ha jól használják. Képesek begyógyítani a test sérüléseit. Némelyik, pedig ha jól készíted el, elfeledteti veled a lélek sérüléseit. – emelt fel egy üveget, amiben valami vörös ital volt.
Igen a régi barátom Angon képes lett volna megmenteni a fiút. De ő most nem volt itt és már időnk se volt. Az utcát bevilágította a hold, így majdnem tisztán láttam, ahogy a fegyveresek egyre közelebb érnek a házamhoz. Nem voltak sokan. Két alaknál láttam kardot, abból az egyik meglehetősen furcsának tűnt. Olyan volt, mintha nem lenne rajta semmi hús, vagy izom, csak csont és pár rongydarab. Aki mellette jött normális ember benyomását keltette. Őket két alak követte, akiket már nem tudtam kivenni.
– Négyen vannak, az utca felől közelednek. A hátsó ajtón keresztül el tudtok menekülni, akár az erdőbe, akár a falut megkerülve az emberek vidékeire. De bármerre is mentek most induljatok.
– Köszönjük! – a férfi felsegítette a feleségét és elindultak a konyhán keresztül a hátsókijárathoz. Én még egy ideig az ajtóból figyeltem ahogy a két karddal felszerelt hogyan kaszabolja le azokat, akiket még elérnek. Háztól házig haladtak, mindenhol csak halálsikolyokat hagyva maguk után. Mikor már elég közel értek végül én is elhagytam a házamat, csak a kabátomat vettem magamhoz és az öreg barátomtól kapott botot. Nem kötött oda már sok dolog, azóta hogy édesanyám elhunyt. Igazából csak nem éreztem magam késznek arra, hogy a tündék között tudjak élni, azért maradtam ott. De most már nem volt sok lehetőségem, óvatosan bevetettem magam a fák közé. Még hallottam ahogy az utolsó falusiak kiáltoznak és az életükért könyörögnek. Sajnos nem tudtam segíteni rajtuk, felesleges lett volna meghalnom nekem is.
Fél éjszakán át az erdőt jártam, mire végül elértem Angon házához. Próbáltam úgy lavírozni az erdőben, hogy ha azok négyen követni próbálnák a nyomaim, akkor megnehezítsem a dolgukat. Keresztül úsztam egy folyón és pár kövesebb területet is megmásztam, a biztonság kedvéért, de végül elértem a biztonságot nyújtó házat, ahol gyerekkorom legszebb emlékeit szereztem. Bár most nem hasonlított arra az építményre, amit akkor ismertem meg. Már jócskán belepte a por és tele volt kúszó növényekkel és pókhálóval. Nem jártam már jó pár éve a háznál, mióta Angon meghalt, így most még vagy egy negyed órába bele telt, hogy bejuttassam magam az épületbe, de mikor végre sikerült úgy vetettem magam az ágyra, hogy egy kisebb homokviharnyi port kavartam fel belőle. Alig érte a párnát a fejem már aludtam is.
- Angon, mit csinálsz itt távol a többi tündétől? – kérdeztem tőle, mire elmosolyodott, lassan felkelt a székből és elindult az ajtó felé. Én szótlanul követtem őt. Körbe vezetett a házkörül és minden növényt külön elmondott, hogy mire jó és miért kell vele vigyázni. Először nem sokat jegyeztem meg belőlük, de ezután minden nap körbe sétáltunk a viskó körül és minden nap elmondta, hogy mi micsoda és mire jó. Egy hónappal később már én vittem őt körbe és én mondtam el neki, hogy melyik növény mi. De még amikor már mindet ismertem is mindig ezzel kezdtük a napot. Ahogy egyre cseperedtem egyre több időt töltöttem ott. Sokat mesélt az emberekről és más lényekről, akikkel vigyáznunk kell. Sokat tanított a népünkről és arról, hogyan tudok túlélni az erdőben. Megmutatta, hogyan tudok ehető növényeket találni és termeszteni és azokból ételt főzni. Mikor nagyobb lettem megtanította, hogy lehet bizonyos növényekből alkoholt főzni. Bár ez utóbbi tudásnak anyám nem nagyon örült, de soha nem bánta, hogy Angon tanított. Mindig azt mondta, hogy bár ő nem élt a népe között nekem van rá esélyem, hogy velük éljek és hasznukra váljak. Gonir is sok időt töltött velünk az erdőben, bár neki nehezebben ment a tanulás, nem érdekelte semmi csak az hogy harcolhasson. Tizennyolc éves koromban elhunyt édesanyám. Nem volt beteg, csak lejárt az ideje. Bár sokat tanultam Angontól arról, hogy mindenkinek eljön az ideje egyszer mégis lehangolt voltam. A temetés utáni napon többször tört rám egy különös dühroham. Egyik ilyen alkalommal még a lakásom bútorai közül is széttörtem párat. Sokáig nem tudtam feldolgozni a történteket. Begubózva éltem a házamban. Szinte csak élelemért jártam ki, egészen addig míg egy nap Gonir be nem kopogott az ajtómon.
- Vic, engedj be. Beszélnünk kell! Fontos dolgot akarok mondani. – dörömbölt és rugdosta az ajtómat. Már-már majdnem betörte azt, mikor végre vettem a fáradtságot, hogy kinyissam.
– Rég nem láttalak barátom. Szeretnék veled valami fontos dolgot megosztani. – lépett be a házba, majd egy laza mozdulattal az első székre levágta magát. – Rég nem beszéltünk, így nem volt lehetőségem elmondani neked, hogy találkoztam egy kedves lánnyal, akivel sokszor találkozgattunk. Nos úgy néz ki, hogy elveszem őt.
Valami zajra ébredtem. Először azt hittem azok négyen találtak rám, akik éjjel megtámadták a falut, de mikor óvatosan kilestem a növényekkel beszőtt ablakon odakint íjjal felfegyverkezett tündéket láttam. Még így is óvatosan léptem ki az ajtón. Alig láttam értem ki, valaki máris a nyakamba ugrott.
– Vic, de jó hogy itt vagy! Voltunk a falvadban, de már későn érkeztünk. Kerestünk mindenhol, sok holtest volt de még többen elmenekültek. Azt hittem te is ott vesztél. – kapartam le magamról Gonir-t. – Ismét jó rég nem láttuk egymást nem igaz? Mikor is volt? Két éve, talán? Angon temetésén. Hogy vagy barátom? – folytatta mosolyogva, majd végül kezet nyújtott nekem. Álmos voltam, alig láttam ki a fejemből, ráadásul minden szó és minden levegővétel fájt. De még attól is majd szétrobbant a fejem, ahogy a lágy szellő a leveleket fújta. Végül nagy nehezen kezet ráztam vele.
Ne. Beszélj. Hangosan. – nyögtem ki, miközben próbáltam a másik kezemmel kitakarni a napot, ami majdnem kiégette a szemem. Gonir harsányan felnevetett.
– Semmit sem változtál. Na gyere, hazamegyünk. – ragadott vállon és kezdett el maga után vonszolni.
Egy hét kellett hozzá, de végül halálosan meguntam a tündék közti életet. Ki kellett mozdulnom onnan, ezért hát úgy döntöttem, hogy felkeresem Angon házát, kicsit kertészkedem ott vagy, csak leülök gondolkozni. Még nem is igazán rendeztem magamban a dolgokat, mióta elkellet hagynom a falut. Nem mondom, hogy teljesen a földhöz vágott a dolog, de azért megviselt és ezt is rendeznem kellett magamban. Azon is gondolkoztam, hogy talán el kellene látogatni oda, de nem vitt rá a lélek. Valahogy hibásnak éreztem magam, amiért nem tettem semmit. Bár Gonir szerint nem lett volna esélyem ellenük, de mégis nem hagyott nyugodni a gondolat. Gondolataimba merülve sétáltam az erdőbe, és észre se vettem, hogy merre megyek. Már csak arra lettem figyelmes, hogy valakik a közelemben beszélgetnek. Óvatosan lebújtam a bozótosba és ott próbáltam meg közelebb lopakodni hozzájuk.
– Nem volt sok érték a faluban mondtam, hogy inkább máshova menjünk. – mérgelődött az egyik férfi. Ketten ültek egymással szemben egy kisebb tábortűznél. Egyiküknél sem láttam semmilyen fegyvert.
- Idióta, kussolj már el. Tudod jól, hogy nem a pénzért csináljuk. – mordult rá a másik. Talán ő lehetett a főnök a csapatban. - Ki kell csalogatnunk azokat az átkozott zöldfülű pitypangzabálókat az erdőből.
– Tudom, de azért még mehetnénk olyan falvakba ahol több érték van. – morgott a másik.
- Úgy mondod, mintha annyi falu lenne ennek a kis semmitmondó erdő közelébe. Ha ennyire meg akarsz gazdagodni, akkor miért nem mentél a Tünde-erdőhöz? – Pár lépéssel közelebb próbáltam osonni hozzájuk, de pár ág megreccsent a lábam alatt.
-Van itt valaki, oltsd el a tüzet és gyerünk. – a parancsra a másik egy jó nagy adag vizet locsolt a tűzre, amitől szinte mint egy jelzést ontotta magából a füstöt. Rögtön végig futott az agyamon a gondolat, hogy ezek mekkora idióták lehetnek, de mivel rájöttek, hogy ott vagyok nem törődtem már vele, megfordultam és egy pár méter lopakodás után, amikor már úgy ítéltem, hogy nem láthatnak elkezdtem rohanni, mint akit egy puskából lőttek ki. Pár bokorban és kiálló gyökérben ugyan megbotlottam, de ettől eltekintve úgy szeltem át az erdőt, mint egy veszett őz, aki az erdőtűz elől menekül. De ez sem volt elég, ahol elértem az öreg Angon házáig már ott várt az egyik azok közül, akik a támadást tervezték.
– Nocsak egy kis tündécske. Ha most azon gondolkozol, hogy értem ide előbb, megsúgom, hogy a nagy erdőjáró tapasztalatoddal a hosszabb úton indultál el. Én és az a lökött már elég ideje itt vagyunk, úgy ismerjük az erdőt mint a tenyerünket. Tudunk minden őrjáratot és minden kis ösvényt ami csak létezik. – igaza volt tényleg foglalkoztatott a dolog. Nem volt sokkal izmosabb tőlem a férfi, nem láttam nála semmilyen fegyvert, bár egy köpenyt vagy mi a neve, viselt, szóval bármi lehetett alatta. Szemeimmel végig pásztáztam ellenfelem, majd a tájat, itt már én is ismertem minden buckát és üreget. Tudtam a legrövidebb utat a kis tünde faluba és semmi esetre sem akartam megküzdeni ellenfelemmel. Óvatosan elkezdtem a kunyhó felé araszolni, hátha annak az árnyékában el tudok majd menekülni. Az épület tőlünk balra helyezkedett el, kicsit hozzám közelebb. Mögüle egy vadászösvény nyílt, ami egyenest a faluhoz vezetett. Ha elérek a házig, akkor el tudok menekülni előle, csak ez a gondolat lebegett a szemeim előtt. Mindenképp elmenekülni. Óvatosan egyre közelebb és közelebb értem a kis épülethez, a férfi végig rajtam tartotta a szemét, de semmit nem tett, csak figyelt és valami baromságról hadovált, hogy meg kell tisztítani a világot a tündéktől. Hallottam már róla, hogy vannak ilyen fanatikus elmebetegek, de soha nem hittem, hogy találkozni fogok velük akár egyszer is. Végül lassan elértem a ház oldalát, de ahogy beléptem volna mögé, valami kemény fejen talált.
– Ne öld meg, egyelőre hagyjuk itt majd később visszajövünk érte. Ha kiütve találják meg nem fognak annyira gyanakodni, mintha holtan. - elsötétült előttem a világ.
Koncentrálj a földre. Érezd a belőle áradó erőt. Hagyd, hogy mindened átjárja és egyé váljon veled. Ne törődj a zajokkal, a külvilággal, csak a földben lakozó erőre figyelj. Összpontosíts. – Angon magához vette a botját, majd egy pár pillanatig erősen koncentrált. Egy kisebb darab rög kiemelkedett a talajból és a közeli fa törzsén darabokra tört szét.- -
Neki feszültem, a gyakorlatnak, szinte már szétpattantak az erek a homlokomon annyira erőlködtem. Mint, amikor valakinek nagyon szorulása van, csak ez még rosszabb volt. Erősen kapaszkodtam a botom közepébe és próbáltam minden energiámat abba összpontosítani, de a végeredmény csak egy kis kellemetlen szagminta lett, de nem adtam fel, tovább próbálkoztam. Egész álló nap a kunyhó előtt támasztottam a botot, mint valami megszállott kőszobor. A nap végére viszont semmivel nem lettem gazdagabb leszámítva egy kis fejfájást és pár pókhálót, amit napközben szőttek rám a kis nyolclábúak.
- Angon, nekem ez egyszerűen nem megy. Nem tudom megcsinálni. – duzzogva csaptam be magam mögött az ajtót, mikor beléptem a kis kunyhóba. A botomat levágtam a földre, szinte majdnem eltört.
Ne erőből próbáld. Érezd a földet, válj egyé vele. Érezd ahogy minden élőlény egybe tartozik. A fák, a bokrok, a virágok, az állatok, de még a madarak az égen is, mind egy. Ne irányítani akard, csak megérteni és segítségül hívni. Kérd az erejét és ne birtokold. – aznap már nem foglalkoztam vele. Megvacsoráztam és lepihentem aludni. Mivel már nem kötött semmi az emberek falujához, nem kellett minden este hazamennem, így többet tudtam tanulni itt az erdőben. Másnap reggel már korán kimentem az erdőbe. Kerestem magamnak egy kis rész a folyó mentén, ahol senki sem zavart, kinéztem magamnak egy szép tölgyfát, ami kellemes távolságban állt. Az lesz a célpontom, mondtam magamnak. Megszorítottam a botomat és erőteljesen koncentráltam. Minden erőmet bele adtam, mikor beugrottak a mesterem szavai. El lazítottam magamat és próbáltam megérezni a földet, ahogy létezik a lábam alatt, a szelet ami az arcomat simogatja, a felettem elsuhanó madarakat. Bár nem éreztem semmit, de koncentráltam rá, elképzeltem hogy ott vannak és érzem őket, olyan hitelesen, hogy már talán kezdtem is érezni őket. Végül egy apró kis kavics nagyságú szikladarab emelkedett a botom elé, majd egy suhintásra a tölgy előtt félúton a földbe csapódott. Bár megvolt az első sikerélmény, még sokat kellett tennem
Fejfájással ébredtem, és úgy éreztem, hogy az orrom a tarkómon foglal helyet, úgy vágtak arcon egy lapáttal. Már javában sötét volt, de az ösvényt valamennyire megvilágította a hold így bukdácsolva de elindultam a falu felé. Ahogy közelebb értem hozzá, már kezdtem valami furcsát érezni, a tarkómon valami rossz bizsergést, de arra gondoltam, hogy talán csak az oda áthelyezett orrom viszket. Mikor megérkeztem a faluba, ott háborús állapotok uralkodtak. Még sok helyen holttestek hevertek, bár le voltak takarva, hogy az állatok ne piszkálják őket. Akik élve maradtak azok a sebesülteket gyógyították, vagy a holttesteket temették. Gonir lépett oda hozzám.
- Vic, hát jól vagy? Azt hittem téged is megöltek. Két átkozott ember volt, az egyik egy mágus a másik meg valami halottidéző szemétláda. Ránk támadtak. -még nem tértem magamhoz a kezdeti sokkol állapotokból. Ahogy körbe néztem megpillantottam az egyik támadó tetemét a közeli ház falára szegezve pár nyílvesszővel.
- A másik sajnos elmenekült. – magyarázta. Biztos voltam benne hogy ez a szemétláda ütött le, így örültem neki hogy nem úszta meg.
– Sajnálom Gonir. Találkoztam velük, kihallgattam őket, de mielőtt ideértem volna elkaptak és leütöttek. Nem tudtam szólni nektek.
- Nem a te hibád. Viszont szerencsések voltunk. Mikor láttuk a távolban a füstöt egy csapatot küldtünk ki ellenőrizni. Valószínűleg arra számítottak az emberek, hogy minden vadászunkat ki tudnak így csalogatni. – ezek után elmondtam neki, hogy mit halottam az erdőben, majd miután végeztünk a temetésekkel Gonir elmondta, hogy ő és a családja elhagyják az erdőt, mint ahogy az életben maradtak nagy része is. Vannak más erdőkben, falvakban rokonaik és őket keresik fel.
– Van hova menned? – kérdezte, miközben a költöző tündéket néztük.
Hát talán kicsit bejárom a világot. Nem tudom. Eddig sem volt sok célom.
– Ezt a könyvet még Angon házában találtuk régebben, csak eddig nem volt lehetőségem átadni. Van benne egy térkép, bár nem tudom mennyire pontos, szerintem az öreg rajzolta. Amolyan napló -féle. – átvettem tőle a könyvet, majd bele lapoztam. Sok minden le volt írva benne. Legfőképp növényekről, amiket annyira szeretett, meg hát a világról is. A legelső oldalon volt egy tényleg kézzel rajzolt térkép, alig tudtam kivenni belőle valamit, csak egy név fogta meg a szeme. Tünde-erdő. Nem kérdeztem rá, mert biztos kiröhögött volna. De én nem a tündék közt nevelkedtem, nem voltam tisztában a viselt dolgaikkal.
– Itt van valami Tünde-erdőről szó benne. Először ellátogatok oda. – végül elbúcsúztunk és elindultunk. Én a térkép alapján mutatott irányba indultam el végül remélve, hogy legalább annyira pontos, hogy nem valami kísértet járta vidékre kerülök, ahol majd évek múlva én is kísérthetek. Magammal csak a könyvet vittem és a mesteremtől kapott botot. Na meg pár üveg jóféle bort és egy kevés harapnivalót.
