Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] Olaj és víz

Szer. Nov. 13, 2019 9:24 pm by Ciel von Eisenschnittel

Olaj és Víz



Veronia minden népe számára fontos cikk a bálnazsírból kinyerhető olaj, …

Comments: 4

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 56

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel von Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 118


You are not connected. Please login or register

It's safe to sleep with wolves when they know a lion's among them

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Érzem Észak hűvös nyarát a korai levegőben.
Szent Mihály hava észrevétlen érkezett meg: most, hogy kitekintek az ablakon, jóformán nyárinak is nézhetném a kint uralkodó, diadalmas világosszürke fényű reggelt. A hajnali köd már felszállt. Még didergős harmat borítja a kertek széles, derékban elkaszált fűszálait, még borzonganak a vászoning alatt a szállásaikról előmászó lovászfiúk; a kutyák utolsó, rövid pihenőjüket töltik a kennelben meg a láncaikon. A mennybolt tömött, egybefüggőn sötétlő felhőkbe burkolózik, egyetlen fényes, kerek szemét megszokott reggeli vöröséről ragyogó ezüstszürkére színezi a komor, de enyhe időjárás.
Éppen ideális.

Jól tudom, hogy az igazán komoly, nagy vadászatok ideje Mindszent havától Karácsonyig tart, de azt is, hogy teljes jogú vadász nem válhat senkiből, amíg be nem töltötte a tizenhatot. Jozef nemsokára tizenöt lesz: az elmúlt csaknem két évben megnyúlt, megerősödött, nagyszájú felvágóssága mellé pedig valódi tudást is szerzett. Nagyszerű lovas vált belőle, és mint minden magakorabeli fiúban, benne is ég a vágy a kaland után meg arra, hogy bizonyíthasson.
Férfi akar lenni, és egyre közelebb kerül ahhoz, hogy ezt el is várják tőle.
Az én dolgom az, hogy felkészítsem az ezzel járó kihívásokra.
Egy évem maradt, hogy megtanítsam vadászni, és az első saját útjáról győztesen - és ami ennél is fontosabb, épen és egészségesen - térjen vissza. A sötét tündék - ahogyan az emberek is - Veronia legnagyobb és legveszedelmesebb ragadozói, de a farkas is egész életében tanulja, hogyan győzze le az őzet.
Az én farkaskölyköm ideje ma jött el.
Csak még nem tudja.

- Kölyök! - vetem oda foghegyről a novíciusnak, aki árnyékként hussan el mellettem a refektóriumba vezető folyosón.
Amaz holtra váltan fordul meg, behúzott nyakkal: itt tilos rohangálni, de nem azért vagyok, hogy a circiutor munkáját végezzem.
- Uram? - cincogja fojtottan.
- Keresd meg Jozef Strandgutot, és szólj neki, hogy prima után várom a refektórium nagy asztalánál! Beszédem van vele.

https://goo.gl/PNcR7L

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Egyre jobb kedvem lett, ahogy a nappalok is hosszabbodni kezdtek és már alig vártam, hogy az idő jobbra forduljon. A Katedrális hideg kövei sokszor a csontomig hatoltak hidegükkel és lehetett az épület bármilyen fenséges én ezt soha nem tudtam megszokni.
Ahogy a hajnali kelést is nehezen bár ez már lassan a vérembe ivódott és bár a szemeim már maguktól pattantak ki, azért azt nem mondhatnám, hogy sok kedvem lett volna a takaró alóli kibújáshoz.
Azonban nem késhettem le a reggeli első zsolozsmát………megint, különben a prefektus kitekeri a nyakam, de minimum egy hétig megint böjtölnöm kell.
Persze már ismerem a kiskapukat, mellyel ételt szerzek magamnak, de …..itthon van Norven püspök, a mesterem és………nem akarok előtte megint leszerepelni.
Magam sem értem, hogy mi zajlik le bennem, hogy miért érzek fura melegséget a mellkasomban, amikor meglátom szálegyenes alakját fellépkedni a lépcsőn, vagy jellegzetes orgánumát felcsendülni, ami után mindig tiszteletteljes, vagy épp rémült csend telepszik mindenkire.
Erre már csak mosolyra húzódik a szám. Nem olyan rég még bennem is jegesen kergetőzött a vér, amikor kiderült, hogy a keze alá adtak, de nem tudom mikor, ez megváltozott.
Persze még most sem áll felőlem messze a dacos ellenkezés, ha valamit rám akar erőltetni, de ez egyre ritkábban fordul elő és már egyre inkább előbb jár az eszem, mint a szám.
Hangos dörömbölés szakít ki a merengésemből és én úgy ugrom ki az ágyból, mintha máris elkéstem volna.
~ Elkéstem volna? Uram segíts! Ne most! ~ kapkodtam magamra a vastag reverendát, hogy aztán bűnbánó arccal rántsam fel az ajtót, előre készülve a mentegetőzésre, mikor a torkomon akadt a szó, hiszen csak Klaus az.
- Mi az ördögöt dörömbölsz! – kapom el a kezét, mielőtt a mellkasomon landolna az ajtó helyett a nagy hevében.
- Norven inkviz………a Püspök úr…..refetórium…..prima….
- Lassabban hé, mert egy kukkot sem értek! – legyintem meg a tarkóját, ahogy velem is tették nem egyszer, ez általában használ, ahogy most is.
Klaus mély levegőt vesz és aztán érthetően kezd beszélni, bár továbbra is elég izgatott.
- Norven püspök úr vár prima után vár a refektóriumban az asztalánál.
Egyszuszra!
- Jól van, azért nem álljon meg nekem itt a szíved. – vigyorgok rá, mint akinek ez mindennapos dolog, miközben a szívem akkorát ugrik, hogy jó, hogy Klaus nem látja meg. - Eredj a dolgodra.
A fiatalabb novicius elviharzik, mint akit ördögök kergetnek, én meg próbálok rendet tenni a felbojdult gondolataim között.
Először is……nem csináltam semmit mostanában, amiért bepanaszolhattak volna nála, a tanulmányaim rendben voltak, az edzéseimen senkit nem sebesítettem meg, talán Elias atya vette zokon, hogy egeret tettem a csizmájába? De nem jöhetett rá, hogy én voltam……

Természetesen a zsolozsmát is alig bírtam végigülni, vártam is, hogy találkozzam a férfival, akire egyre jobban úgy tekintettem, mint ahogy talán apámra néztem volna, talán………
Azonban ideges is voltam. Miért a refektórium……?
- Uram! – álltam meg aztán mégis a magabiztosság látszatát keltve az asztal előtt a prima után és nem tagadva meg magam dacos büszkeséggel emeltem rá a pillantásomat. – Úgy tudom hivatott.



Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
A fiú kinőtt a késésből.
Akármennyire is rakoncátlan, pimasz gyerek Jozef Strandgut, ahogy nő, úgy nő a büszkesége is: nem engedi már magának, hogy nyakig sárosan vagy koszos kézzel próbáljon meg beslisszolni a misére, elkéssen az óráiról vagy tintát csöpögtessen egy könyvtári tekercsre. Nem hangoskodik, mert nem akarja, hogy nyilvánosan megfenyítsék, az ifjabb novíciusok rendbeszedése terén pedig él a felsőbbévesek tradíció adta jogaival... két napja hallottam, ahogyan az egyikre ráförmedt. Aztán balszerencséjére kapott is két órára való penitenciát Gabriel testvértől, amiért ő maga is leugrott a csigalépcső utolsó négy fokáról, egyenest neki a tintával megpakolt könyvtárosnak.
A vigyoromat a friss vízzel teli bronzpoharamba rejtem, ahogy figyelem a nyúlánk alakját. Visszafogott sietséggel vág át a termen, illedelmesen, jobb felől kerülgetve a magasabb rangú asztalokat a szélen.

- Uram - torpan meg katonásan mellettem, és látom rajta, hogy bár visszafogja magát, a kíváncsiság épp lyukat rág az oldalába. Alighanem izgul is egy kissé; pillanatig sem kétlem, hogy - noha rég hallottam rá valódi panaszt - a mai napig akad csíny, amely az ő számláját terheli.
Ez azonban nem az én gondom.
- Úgy tudom, hívatott.
Bólogatok, ráérősen rágódva egy falat hajszálvékony, nyers marhahúson, aztán leteszem a karcsú villát, amellyen az imént még a tányéromon ücsörgő, borban főtt gímgombákat forgattam szórakozottan.
- Így van - jegyzem meg végül, felpillantva a fiúra. Vonásai lassacskán kezdik felölteni a felnőttkorra jellemző, férfias kontúrjaikat. Elmosolyodom ravaszul, és ettől bizonyosan megfeledkezik minden aggodalmáról. Ilyet csak jókedvemben szoktam tenni.
- Bizonyára magad is tudod, hogy két év múlva magad is részt vehetsz az első téli nagy vadászaton, ha a rendfőnök meghív rá - szólok könnyedén, mint ki nem is tudja, mekkora büszkeség lenne ez egy serdülő fiúnak. - A részemről érdemesnek tartalak rá, és büszkévé tennél, ha rábólintanál.
Szünetet tartok, nekidőlve a székem faragott támlájának kényelmesen, hogy végigmérjem őt.
- Érdemesnek tartalak. Felkészültnek a legkevésbé sem. Hogy ezt orvosoljuk, kérvényt nyújtottam be Augustinus püspök őexcellenciájánál, hogy kettesben nyithassuk meg a vadászidényt; lovad, csizmád, kesztyűd és késed már van, és tudsz is bánni velük. Kürtöt és íjat még nem kaphatsz, és nem is adnék... - vigyorodom el, mert szeretem a büszkeségét horzsolni - ...valamim azonban van a számodra.
Leteszem a poharat, derűsen pillantva fel rá.
- Hanem előbb mondd, mert nem szégyen félni a vadtól... jössz-e, fiam?

https://goo.gl/PNcR7L

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Sok mindent tanultam itt a Katedrális falai között ezt nem tagadhattam, de a legtöbbet mégis az érzelmeim, érzéseim elrejtéséről, mert arra igen korán rá kellett jönnöm, hogy ezeket lehet a legjobban felhasználni ellenem és én meg a közömbösséget, a dacot és a makacsságot tudom felhasználni pajzsként az engem bántók ellen.
Viszont a hosszú évek alatt, már kellően kiműveltem magam ahhoz, hogy finomítsak ezeken a dolgokon. Az érzelmeim elrejtésében gyakorlottabb lettem, és lassan megtanultam uralkodni hirtelen természetemen, ami a legtöbbször dacos lázadásomhoz vezetett.
Mióta Norven atya keze alá kerültem kezdtem megváltozni, kezdtem néhány dolgot másképp látni, még ha ez nem is volt számomra csak jóval később nyilvánvaló.
Ráébredtem, hogy néha jobb meghajolni, mint nádszál a szélben, mint, hogy annak ereje kettétörjön, ráadásul egyre többször kaptam magam azon, hogy nem csak kényszerűségből, hanem magam miatt, vagy még inkább az atya miatta akarok megfelelni.
Természetesen azért a bőrömből nem tudtam kibújni.
Azonban úgy véltem most elég jól adom elő magam, eltekintve a gyomromba markoló görcsös szorítástól, amíg látszólag fegyelmezetten álltam meg az étke maradványain utolsót rágcsáló püspök előtt.
~ Talán még várnom kellett volna egy kicsit míg befejezi…..~ bizonytalanodtam el, de aztán el is fújtam ezen gondolataimat. ~ Azt mondta a prima után és én utána vagyok. ~
A feszültségemet azonban a következő pillanatban el is fújták, mint füstöt a tavaszi szél, mikor megláttam azt a jól ismert mosolyt feltűnni a szája sarkában.
Ez már az én közönyös álcámat is megrepesztette, amit egy mélyről jövő önkéntelen sóhaj kezdete jelzett, míg a következőkben elhangzott szavai alatt az én arcomon is eluralkodott egy egyre szélesedő vigyor a szinte hihetetlen dolgok hallatán.
~ Ha nem látnám az arcát azt hinném valami tréfa, bár igaz ő soha nem űzött ilyet. ~
Meglepődésem őszinte volt, hiszen eszembe sem jutott, hogy valaha én is részt vehetek majd egy ilyen vadászaton, az meg főleg nem, hogy Mesterem még érdemesnek is tartana rá!
A „büszkévé tennél” kifejezésnél azonban először megfagyott a vigyorom, aztán a szívem úgy kezdett zakatolni, mintha megbolondult volna, majd éreztem, ahogy kissé elvörösödtem.
- Valaki jól begyújtott itt, a felügyelő atya nem fog örülni! – motyogtam az orrom alatt, ahogy a melegség szinte elborított.
A továbbiak ezek után csak kis késéssel értek el elmémhez, így beletelt némi időbe, mire rájöttem, hogy az atya kérdést intézett hozzám és, hogy mi volt az.
A gondolataim még mindig vadul száguldottak, tudtam, hogy válaszolnom kéne, de bár nyitottam a szám hang nem akart kijönni rajta.
~ ÉRDEMESNEK TARTALAK! BÜSZKÉVÉ TENNÉL! ~
Ha lehet még jobban kiegyenesedtem és csillogó tekintetem Norven püspökéjébe emeltem.
- Nem félek én semmilyen vadtól, uram! Természetesen megyek!
Később aztán egy kicsit puffogtam magamban azon, hogy nem adna a kezembe íjat, hiszen sokat gyakoroltam Lory tündérhercegnő - magamban csak így gondoltam rá - tanítása óta és egészen jól ment, de most egyelőre el voltam telve a váratlan meglepetéstől, ami velem nem sűrűn fordult elő.



Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Boldogan vigyorodik el. Nem tudom, mikor kezdődött, de egy ideje valamiért jólesik, ha így láthatom a kölyköt. Tény és való, sok rideg szabály, egzecíroztatás és részvétlen, tárgyilagos igazságtétel veszi körül, azt azonban a vak is látja, hogy egyre gyakrabban történik olyasmi is, ami valójában a kedvére van.
Sokat tanult az elmúlt időkben és lázadás helyett egyre inkább beilleszkedik a Katedrális hierarchiájába. Úgy való, hogy ezért - még ha elvárást teljesít is - elismerésféle járjon.

Szégyellősen mormog, ahogy a szavaimra elpirul; ha egyidős lennék vele, ugratnám érte, mostanra azonban komolyodtam annyit, hogy ne akarjam szégyenbe hozni. Várok, amíg összeszedi magát, és nem várat soká: kihúzza magát teljesen - ez jól áll neki, aminthogy eléggé megnőtt a nyáron -, és az újonnan talált, katonás fegyelmét megcsillogtatva a szemembe néz.
Ez is új. Ébredezik benne a férfi.
- Nem félek én semmilyen vadtól, uram! Természetesen megyek!
Vigyoroghatnék rajta, mert nyilvánvalóan lódít, de ha most úgy bánok vele, mint egy kisfiúval, akkor itthon is kellene hagynom. Gyereknek semmi dolga lóháton, fegyverrel; az ajánlatot én tettem, és valahogyan azonnal érzem, hogy az önérzete sérülékenyebb most, hogy új terepről, megtiszteltetésről van szó. Fel akar érni a bizalmamhoz, mert tart a feladattól egy kicsit.
Hányszor voltam magabiztos a rendfőnök előtt anélkül, hogy bármi lett volna mögötte? Hogy éreztem volna magam, ha rögtön számon kérik rajtam az igazságot?
Augustinus püspök bölcs ember és jó vezér.
Felettesnek lenni keményebb munka, mint valaha gondoltam volna.

Komoly félmosolyt engedek a képemre kúszni azért, és biccentek.
- Helyes, fiam. A feladat most kezdődik: egyél annyit, amennyit jónak látsz, aztán öltözz fel úgy, ahogy gondolod, hogy a feladat megkívánja. Készülj fel testben és lélekben. Egy órát kapsz; utána várlak a lovaknál.

https://goo.gl/PNcR7L

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Nem, most nem akarok elrontani semmit! Érzem, ahogy a figyelem rám irányul, ahogy a püspök erős baritonja betölti a hirtelen támadt csendet és amely szavaktól úgy érzem, hogy biztosan nőttem pár centit és nem csak fizikailag, hanem azok szemében is, akik eddig nem vettek egy rangsorba magukkal, mert kormos a képem, még úgy sem, hogy hosszú évek óta együtt húzzuk az igát, együtt szenvedünk és tanulunk, zsolozmázzuk imáinkat.
Azonban biztos van olyan is, hiába vagyunk egy rendház tagjai, akikben bűnös módon feltör az irigység, hiszen mégis csak egy kölyök, egy novícius vagyok és van, aki úgy gondolja, jobban megérdemelné ezt a megtiszteltetést. és Norven atya csak kihasználja befolyását, hogy kedvezzen tanítványának.
Abban is biztos vagyok, hogy nem csak nekem, neki is vannak itt ilyen irigyei.
Persze tartom annyira eszesnek és ravasznak, hogy annak ellenére tisztában legyen ezzel, hogy sokat van úton és keveset e hideg falak között, ahol én már egyre jobban kiismerem magam.
De most elhessegetem ezen gondolatokat és átadom magam az izgatottságnak, hiszen vadászatra mehetek az atyával!
Az ATYÁVAL! érdekes, hogy mennyire megváltozott számomra ennek a szónak a jelentése, sokkal mélyebb tartalma lett, már-már inkább az apa szóval vette fel a versenyt.
- Úgy lesz, uram! – bólintottam és már fordulás közben szélesen vigyorogva hordoztam végig a felém forduló arcokon a pillantásom. – Igen! IGEN! –formázták hangtalanul elégedettségemet ajkaim.

Ezek után persze nem csoda, hogy alig bírtam legyűrni a torkomon pár falatot, már azon agyaltam, mit vegyek fel, mert bizonyára ez is a feladat része volt.
Mivel mindig elragadtatottan néztem az évente megrendezett vadászatot, így nem volt nehéz felidézni milyen ruhában szoktak megjelenni rajta.
Igaz, nekem nem volt olyan széles a választékom, de reménykedtem benne, hogy meg tudom oldani.
Nem sokára már összeválogattam azokat a ruháimat, amik passzoltak rám, hogy még véletlenül se akadályozzanak a mozgásban. Vastag posztónadrágot húztam, csizmával, az ing fölé mellény és bélelt bekecs került, melyet övvel szorítottam még jobban magamhoz, amire felkerült a nagy becsben tartott vadásztőr, amit mióta megkaptam, most viseltem először nyilvánosan és……büszkén.
Már indultam volna, mikor eszembe jutott, valamit majdnem elfelejtettem
Gyorsan letérdeltem az imazsámolyomra és fohászt rebegtem Istennek.
- Uram, kérlek erősítsd meg a lelkemet és az elmémet, hogy ne kövessek el valami ostobaságát….tudod, amiket szoktam. Bízom benned, uram, hogy nem hagyod egyszerű szolgádat cserben! Ámen! – szórtam fel magamra a keresztet, aztán rohantam, hogy időben leérjek a lovakhoz, ahol már az atya várt.
Gabriel atya megint majdnem útban volt, de sikerült kikerülnöm.
- Hajnalban 10 Miatyánkkal és Üdvözléggyel kezdesz és kitakarítod az étkezőt is! – hallottam még a hátam mögött elhalóan. – Értettem! – kiáltottam vissza, de most semmi nem érdekelt.
Berobogtam az istállóba, hogy felnyergeljem Tintapacát, aki halk nyihogással fogadott, mire én az orra alá dugtam egy konyháról elcsent almát és megdörgöltem puha, érzékeny orrát.
- Vadászatra megyünk hallod Tintapaca! Vadászatra! Én és az atya! – suttogtam felém fordított fülébe boldog izgatottsággal. - Aztán jól viseld magad ám! - néztem rá olyan tekintettel, ahogy az atya szokott rám nézni.
Ha ott is volt Norven atya, bár igyekeztem megelőzni, én nem vettem észre.

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
A szemem sarkából figyelem, ahogy kapkodva asztalhoz ül.
Izeg-mozog, mint diák egy különlegesen unalmas órán és most a fejébe látok: tudja, hogy ennie kell valamennyit, de az esze már a továbbiakon jár. Ha nem tudná, hogy ez is a feladat része, alighanem felugrana és rohanna a lováért egyenest, ahhoz azonban nem lehet elég korán hozzászoktatni, hogy mindent a legelejéről fogjon meg. Időt hagy a gondolkodásra, és felkészülés közben az ember óhatatlanul is töpreng annyit az előtte álló feladaton, hogy ne vakon rohanjon fejjel a falnak.
Legalábbis ne teljesen.

Ráérősen kotrom elő a vadászöltözékem, miután leellenőriztem a rövidkardom élét: néhányan külön rend vadászfegyverrel járnak, én azonban sokkal jobban kedvelem a markolatot, amelyet már megszoktam a tenyeremben. A vadászat nem más, mint felkészülés a háborús összecsapásokra - nagyképűbb dolgot annál, hogy a fegyvereimet egyébként nem használatosakra cseréljem, el sem tudok képzelni.
Jártam már a pápai nagy vadászaton nemegyszer; oda sem figyelve bújok a vállamnál bőrrel varrott, rétegelt vászonzekémbe, megcsomózva a puha bőrmellényem kifényesedett zsinórjait középen. A legfelsőt és a legalsót megszokásból kifűzve hagyom, mióta csak az eszemet tudom: a bátyám gyakran csóválta a fejét annak idején, várva, hogy meghűljön a vesém és végre igazat adjak majd neki, ez azonban mindeddig elmaradt. A torkomat ellenben nem merem szabadon hagyni; lágy gyolcsból való, festett vadászkendőt viselek az ingnyakamba tűrve, hanyag csomóra kötötten. Eszemben sincs ágakba akadni vágta közben.
A bal kesztyűmet szorosra kapcsolom csuklónál, a jobbat lazára. Sosem lehet tudni: minél gyorsabban tudom levenni, annál biztonságosabb. Habár egyformán ügyesen tudom használni mindkettőt, mégis megszokásommá vált a jobbomra támaszkodni hirtelen helyzetekben.
A bal lábamra való sarkantyú van már csak hátra.
És még valami.

Szokott lendülettel fordulok be az istálló ajtaján, ám az ismerős hang azonnal csendes megtorpanásra késztet.
- Aztán jól viseld magad ám! - hallom Jozefet megjátszott szigorúsággal: nemrég mélyült hangjában ott cseng minden izgatott bodogsága. Az épület beljebb eső traktusából jön, válasz pedig nem érkezik rá: csak a lovak jókedvű mocorgását hallom, amellyel mindig fogadnak.
A lovához beszél.
Tanulsz, kölyök.
- Elkészültél? - lépek mellé halvány félmosoly árnyékával az arcomon: röpkén mérem végig, és el kell ismernem, hogy egyáltalán nem választott rosszul. Éhes lesz, mint a farkas és meg fog izzadni, ez azonban elkerülhetetlen. - Jól van. Hanem valami hiányzik...
Mosolyogva mérem végig a lovát. Jól összeszoktak, és a kölyöknek valószínűleg már eszébe sem jut, eleinte mennyire tartott a nyereg magasától.
De az, hogy utazni tudsz, nem elég, fiam. Azt hiszed, hogy megtanultad, amit lehet, ez azonban közel sincs így.
Hasas kis bőrerszényt nyújtok felé, hogy a kinyújtott tenyerébe ejtsem.
- Vedd föl. Ideje beletanulnotok ebbe is.
Ha kibogozza, egy pár fényes, új acélból való sarkantyú kerül elő a zsákocskából: karcsú acéltüskéik végén apró acélgömb gondoskodik a döfés enyhítéséről, azt azonban így is pontosan tudom, hogy ha nem bánik vele finoman, durva meglepetésben lehet része.
- Akármilyen jó lovas vagy, erre néha szükséged lesz.
Türelmesen várok, hogy szemügyre vegye és felöltse őket - ami azt illeti, tiltakozhat is ellene. Egyáltalán nem lepne meg.
Hanem azért addigra elővezeti az egyik istállófiú a lovamat: félszemmel Jozefet lesem, miközben leellenőrzöm a szíjakat és kapcsokat egytől egyig.
- Most figyelj, fiam! - mordulok rá aztán, hogy fölpillantson. Fölemelem a kezem, hogy lássa, fontos lecke következik. - Embert ölni sokféleképpen lehet, de csak háromféleképpen érdemes. Méreggel. Tőrrel. Lószerszámmal.
A szemébe nézek komoran.
- Soha ne ülj úgy vadászlóra, hogy másra hagyod a nyergelést! Nincs az a magas rang, amely megfoszt a jogodtól, hogy leellenőrizd a nyeregszíjat... vagy akármi mást. Ha leesik egy patkója, lesántul; ha elszakad a szíj vagy eltörik a kapocs, levet a hátáról a hajsza alatt, a többiek pedig agyontaposnak vagy a nyakadat szeged. Eltörheted a lábad, a gyilkosod pedig odaléptet, és elvágja a torkodat. A vadászat nagyszerű dolog, de veszedelmes. Soha annyi orgyilkosságot nem követtek el nyilvánosan sehol máshol, mint vadászat közben.
Megfogom a vállát, és nyomatékul megszorítom.
- Mindig. Tartsd. Nyitva. A szemed. Értem?

Tanács is lehetne: soha olyan könnyen megbízást nem hajtottam végre, mint öt évvel ezelőtt, Pünkösdhétfő reggelén a királyság keleti szélén. Gróf von Achten vadászni hívott magával, a birtokán felzavart rőtvad nyomán az egész udvartartása kísérte; csak én húzódtam ki a szélre a fürge léptű pej kancán, amelyet felajánlott a számomra. Hogy a nagyvonalúságát viszonozzam, magam nyergeltem fel aznap hajnalban a pompás, nagycsontú vadászcsődörét. Fiatal állat volt, tetszett nekem: szerencsém volt, mert miután az úr a meredek vízmosás partján felhalmozódott éles kövek közé zuhant, legidősebb fiának gondja volt rá, hogy a szárat időben elkapja a túlparton.
Dieter von Achten őrgróf homlokát a nyomában ugrató fekete mén frissen felvert acélpatkója zúzta be; a nyeregben ülő felesége képtelen volt az állatot visszafogni időben. Ezt mondta ő a bírónak, és - eskü alatt - ezt mondtam én is aznap délután: örököse, az akkor huszonhat esztendős Edwin von Achten másnap húsz fiatal lovagját adta a Katedrálisnak, a család roppant kastélyában pedig megépült a legszebb kápolna, amelyet valaha láttam.
A lótól kegyeleti okokból azonnal megvált a szépséges Frau Angelien.
Tőle tudtam meg, hogy amikor megvette, a néhai gróf az Ólmoseső nevet választotta neki.
Nem láttam benne semmi kivetnivalót.

Megveregetem a kölyök arcát szelíden, ahogy válaszol: nincs más hátra, mint hogy fürgén felugorjak a nyeregbe, és intsek neki.
- Indulás! A kennelmester odakint vár.

https://goo.gl/PNcR7L

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Nekem nem jár még az az előjog, hogy más nyergelje fel a lovamat, de azt már rég megtanultam, hogy egyébként is jobb, ha magam végzem el ezt a munkát. Eleinte persze ez is azok közé a dolgok közé tartozott, ami morgásra késztetett, de mivel a hajnali kelés, amúgy sem úszhattam meg, már megszoktam, hogy az ima után első utam ide, Tintapacához vezessen. Ellenőriztem jól van-e, erősen tart-e lábán a patkó, aztán végigsimogattam, érintésemtől finoman remegő foltos szőrén és odaadtam neki a konyháról csent csemegét, hol almát, hol répát.
Észrevétlenül lopta be magát a mindennapjaimba az atya által rám rótt feladat és lopta be magát ezzel együtt szívembe Tintapaca.
Okos szemébe nézve most is inkább azért figyelmeztettem, hogy ő legyen, aki vigyáz rám, ha mégis elveszteném a fejem.
Bár nem tettem semmi rosszat és vártam is Mesterem megjelenésére, mégis kissé összerezzentem, ahogy felcsendült a hátam mögött baritonja.
Még mindig összeszorult a torkom, ha arra gondoltam vadászni megyek, ezért a könnyebb utat választva biccentettem csak a kérdésére, aztán viszont kicsit tágabbra nyitottam mélyfekete szemem, és gyorsan végignéztem magamon, tartva tőle, hogy vajon mit felejtettem el mikor ………mikor egy tömött szütyőt nyújt felém.
Egy pillanatig meglepődve tartom még kinyújtva a kezem, miközben érzem a tenyeremen az erszény súlyát és azt, hogy biztosan nem érmék vannak benne.
Aztán győz a kíváncsiság és az izgatottság és villámgyorsan bogozom ki a kötőjét, majd rázom a tenyerembe a tartalmát, amin megcsillan a fény, ahogy napvilágra kerül rejtekéből.
EGY PÁR SARKANTYÚ!
Sebesen kezd terjedni egy vigyor a képemen, mintha éppen most nyújtották volna át nekem a lovagkardot, hiszen ilyet nem viselhet akárki! Úgy éreztem, hogy legalább 10 centit nőttem, bár ez persze nem volt lehetséges, de úgy gondoltam, innentől az atya felnőtt száma is vesz.
Néztem az elvékonyodó acéltüskéket, megtapogattam annak végén a kis gömböket, aztán a fülembe szuszogó Tintapacára néztem és boldogságom inkább aggodalomba csapott át, ami felhőként suhant át az arcomon.
~ Ígérem neked nagyon fogok vigyázni! ~ ígéri pillantásom éberen figyelő lovamnak.
De már rég megtanultam a leckét, még ha néha mindig nehezemre esett véghez is vinni, hogy Norven atya nem véletlenül tanácsolja azt, amit. Így kissé ügyetlenül, de felcsatoltam az acél ösztökét.
- Tintapaca okos ló és kezes, még soha nem okozott bajt. – jegyzem meg azért közben.
Aztán az istállófiú meghozza Mesterem lovát is, aki, ahogy mindig is szokta, végig ellenőrizte a szereléket.
Természetesen azonnal felkapom a fejem, ahogy ismerősen rám mordul, de szavaira igen csak felszökken a szemöldököm, mert valahogy ez idáig ezen oktatás kimaradt az életemből.
De mikor tovább beszél, már értem mire akar kilyukadni, igaz ez a veszély engem még minden bizonnyal egy jó ideig nem fenyeget, de jobb időben felkészülni a lehetőségre.
- Megjegyeztem Atyám! – nyeltem egyet azért kissé idegesen, mert valahogy kezdett kézzel foghatóvá válni, hogy talán nem csak a vad elejtése az, amit ma meg kell tanulnom és talán még sosem láttam a szemében, mennyire komolyan gondolja. Ezt a vállamat markoló szorítása is jelezte. – Én mindig magam nyergelek, szerszámozok és nem felejtem el, hogy ez később is jobb, ha így marad. Talán itt is előfordulhat ilyen, volt rá már példa? – merül fel természetesen egyből bennem kíváncsian.
Remegő sóhajjal engedem ki n legyintése után magamból a visszatartott levegőt – amit eddig észre sem vettem – és nézek az atya után, ahogy megfordítja a lovát. Kezdődik!
Felpattanok a nyeregbe és megveregetem Tintapaca nyakát….ekkor jut eszembe, hogy meg sem kérdeztem milyen vadra megyünk.
Remélem valami jó nagyra, bár az is tény, hogy a derekamon lógó vadásztőrön kívül, nem láttam még az atyánál sem sokkal több fegyvert.
mesterem után indítom a lovat és csak berzenkedő horkanására kapom fel a fejem. A sarkantyú!
- Bocsánat! – veregettem meg ismét a ló nyakát bűnbánóan.
Talán kint lesz lándzsa vagy hasonló, reménykedek még, hiszen a kutyás vadászatok még adnak rá okot.
Minden esetre legyűrve gyomrom idegességét – örülök, hogy nem ettem többet, - zárkózok fel az atya mellé, izzadt tenyerem a nadrágomba törölve gyorsan.
- Csak tőrt hoztam magammal, nem kéne valami ….öhmmm….hatásosabb fegyver is? – próbálok kicsit többre jutni egy ráutaló kérdéssel.

Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
A kenneleknél már hat ember vár rátok, vastag ruhákba öltözve, oldalukon kürttel, karddal és tőrökkel, egyiküknél lándzsa is van. Melleük a lovaik türelmetlenül fújnak, orrukból látható párát fújva ezen a csípős reggelen.
- Püspök úr, atyám! - szólította meg az érkezőket egy magas barnahajú szőrös ember, a kennelmester. Kezében egy véreb pórázát fogta aki engedelmesen ült mellette, távolabb pedig tizenkét karcsú agár járkált, három csoportra osztva.
- Ígéretes vadászatnak nézünk elébe. - folytatta. - Őznek a nyomaira bukkantunk, nőstény, és az én Stellám már meg is érezte a szagot, igaz Stella?
A véreb vidáman ugatott egyet, és farokcsóválva nézett fel Jozefre.
- Készen állnak az urak az indulásra?

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Büszkén vigyorodik el a kölyök, és önkéntelenül húzza ki magát, ahogy az erszényéből előkerül a sarkantyúja; komolyan figyelem, ahogy forgatja, és el kell fojtanom egy mosolyt, ahogy a lova szuszogása ráébreszti, milyen küszöböt is készül átlépni.
Büszkeséget érzek, ahogy védelmébe veszi az állatot, de bármennyire is helyeslem az érzéseit, mégis az a dolgom, hogy józanságra tanítsam, ne pedig a gyengédkedésre keressek mentséget.
- Tudom én is - biccentek azért, figyelve, ahogy meghúzza a lábán a szíjakat. A novíciusok maguk tartják rendben a holmijukat, Jozef csizmája mégis ápolt és tiszta, pedig reggelig nem is tudta, hogy viselni fogja ma. Rendet tanul. - De te is tudod, hogy eljöhet a pillanat, amikor megdermed a félelemtől; amikor az ösztönei átveszik az irányítást, és megfeledkezik rólad. Elveszítheted, és kénytelenné válhatsz egy idegen lóra rákényszeríteni az akaratod. Egymásra vagytok utalva, és ha megbízol benne, meglesz a jutalmad... végül azonban mégiscsak te parancsolsz, fiam. Jó gazdája vagy, de te vagy a gazda. A ló dolga, hogy szolgáljon; ha választani kell, mindig te vagy a fontosabb. Ő csak teutánad jön.

A figyelme osztatlanul az enyém: felismerések cikáznak benne, ahogyan hallgat, mintha minden perccel új felismerésekbe botlana. Nyilván ő sem gondolta, hogy a vadászat ennyire komoly dolog.
Ami azt illeti, talán nem is az.
Talán csak mi tesszük azzá.

- Talán itt is előfordulhat ilyen, volt rá már példa? - hatol a fülembe a kíváncsiskodása. Nem ostoba a fiú.
Egy darabig állom a tekintetét.
- A Katedrálisnak sokkal több a titka, hogysem bárki mindet számon tartaná - jegyzem meg végül, intve neki, hogy szálljon nyeregbe. - Ez azonban nem olyasmi, ami csak egyszer történik meg. Tartsd nyitva a szemed, Jozef! Akkor majd rájössz.

Ahogy előügetünk az istállótető árnyékából, úgy hámlik le rólunk az otthonunk sötét, elhallgatott képeinek nyomasztó atmoszférája: a kelő nap erőtlen, halvány világosságot kever a korai fagy ezüstös párájába, jótékony szélcsendjében érzem, hogy a birtok erdeje ma megkíméli majd a torkomat. Biccentek a kennelmesternek kedélyesen.
- Dicsértessék, Herr Schulz! - fogok bele, megállva vele szemben. - Jó hírek. A legény itt - bökök az állammal a felbukkanó Jozefre - most kezdi a tanulást. Jó lovas, de bátrabb, mint amilyen ügyes. Majd a kutyák segítenek neki - vigyorgom.
- Jozef - fordulok aztán felé -, fegyver van elég. Falkában járunk, mint a farkasok; csak a Schwarzjäger vámpír vadászik egymaga. Rókát, nyulat, fácánt, őzet... mindet együtt hajtjuk, amíg el nem kapják a kutyák. A vadász pedig megöli. Elég munka ez lándzsa és íj nélkül is.
Körbefordítom a lovamat.
- Előbb át kell melegednie a lovad izmainak.. és a tieidnek.
Intek a férfinak meg az okos tekintetű, robosztus vérebnek.
- Indulás!

https://goo.gl/PNcR7L

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Nagyon hozzám nőtt már Tintapaca és elképzelni sem tudom, hogy olyan helyzetbe hozna, ami veszélyes, így legszívesebben vitába szállnék a Mesteremmel, viszont némileg már megtanultam visszafogni az indulataimat, főleg, ha Norven atyáról van szó. Akármennyire is általában megyek a saját kemény fejem után, az ő tanácsait tudom, hogy jobb, ha megfogadom vagy legalábbis elgondolkozom rajta. Persze nem mindig vagyok ilyen belátó hangulatban, de most itt áll előttem egy kihagyhatatlan lehetőség…..a vadászat.
- Igenis! – biccentettem már csak megszokásból is, de már nagyon mehetnékem volt, de a felhozott veszélyekre, ami nem is az állatok, hanem az emberek miatt leselkedik a résztvevőkre, azért csak kíváncsivá tesz és én ritkán teszek féket a nyelvemre.
Egy kósza pillanatig kételkedek benne, hogy választ is kapok, de végül mégis, bár eléggé sejtelmeset, amibe azért ott lebeg a figyelmeztetés.
A célzást persze értem, amit csak megvillanó tekintetem nyugtáz. Sokadik lecke: jobb, ha nem csak a vadra figyel az ember egy vadászaton……még itt is.
Izgatottan indítom az istállóból kicsit előbb kiléptető atya után a lovam, aki ekkor már a ránk várakozó emberek közé ért és épp az egyikkel vált szót. Arrébb még öt ember tart pórázon egy tucat vékony horpaszú vadászkutyát, akik már izgatottan csaholnak, megtöltve ezzel a friss reggeli levegőt.
Schulz, aki minden valószínűség szerint a hajtók vezetője, egy okos tekintetű kutyát fog, aki láthatóan barátsággal viseltetik irányomban. Biztos megérzi, hogy sokkal jobban kijövök az állatokkal, mint az emberekkel.
A kennelmester szavai azonban most minden mást kivernek a fejemből, hiszen máris egy őzről beszél.
Viszont Norven atya szavai kissé lehűtötték a lelkesedésemet és dühösen fújom fel az arcom, de még időben harapok rá a nyelvemre, mielőtt még megnyikkanhatnék.
~ Majd kiderül, hogy nem csak a szám jár! ~ morgok magamban.
- A kutyák csak felhajtják a vadat, nem? Mi mást segítenének nekem…..nekünk? – javítom ki magam és újra szemügyre veszem a falkát, majd Stella-t simogatja végig a szemem.
Nekem azért vannak kétségeim, hogy mennyire vagyunk ellátva fegyverrel, igaz a hajtóknál látom vannak, de én kissé alulöltözöttnek érzem magam egy szál tőrrel, még ha az atya szerint magunk is a falka tagjai vagyunk.
- Hát ja! – bólintok bizonytalanul azért, majd megbököm finoman – a sarkantyúra gondolva – lovam véknyát, gyorsabb galoppba ugratva.
A bemelegítéssel nem lesz gond, ha valamit nagyon imádok, az a szabadon száguldás, amikor csak én vagyok és a ló ritmikus, erőteljes mozgása a nyereg alatt.
Szinte kizúdulok a kapun, hogy éppen csak elkerülök egy épp befelé igyekvő szekeret. Tudom, hogy le kell vezetnem a feszültségemet, különben talán tényleg a legrosszabbkor nem bírok majd magammal.
Ha nem parancsol vissza az atya, akkor egy jó nagy kört megtéve térek vissza a csapathoz eléggé kimelegedve.


Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
A püspökúr magyarázatára Herr Schultz mosolyogva bólintott.
- Megbízható jószágok ezek, de akkor jó, hogy nem vaddisznót hajtunk fel. - mondta a férfi, majd intett a többieknek, hogy indulásra készen áll mindenki. Jozef kérdésére összeráncolta a szemöldökét.
- Hajtják, egy ideig, utána pedig meg is sebesítik, hogy nekünk embereknek már csak a kegyelemdöfést kelljen megadni a vadnak. De ha kívánják, hajthatjuk addig, amedig el nem fárad, ő vagy mi. - magyarázta türelmesen.

Végül mindenki nyeregbe pattant. Herr Schultz magabiztosan vezetett benneteket először a kitaposott erdei ösvényeken, később pedig már a bozótosban, ahol az őz fészkét sejtették.
A kutyák hamar szagot fogtak, Stella pedig földnek szegezett orral vizsgálta a területet, míg a többi vadász a letört ágak, nyomok és őzbogyók kutatásával foglalkozott.
- Friss nyomok kellenek, hogy tudjuk merre ment. A patak jó iránynak tűnik, de észak felé van egy forrás is, ahova még inni járhat.

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Jozefen látszik, hogy le van nyűgözve, de az is, hogy még kezdő.
Nincs ebben semmi szégyen. Ezért vagyunk itt.
- A kutyák csak felhajtják a vadat, nem? - méreget mindannyiunkat gyanakodó kíváncsisággal, mintha közös megegyezéssel hallgatnánk el valami nagy titkot előle. - Mi mást segítenének nekem…..nekünk?
Elvigyorodom szélesen. Nem láttál még medveölő északi agárt, fiam.
A kennelmester megelőz.
- Hajtják, egy ideig, utána pedig meg is sebesítik, hogy nekünk embereknek már csak a kegyelemdöfést kelljen megadni a vadnak. De ha kívánják, hajthatjuk addig, amedig el nem fárad, ő vagy mi.
Biccentek a férfinak, mert jól ismeri már, hogyan szeretem a hajszát.
- Úgy tartja kedvem, hogy addig űzzük, ameddig csak lehet - rendelkezem, izgatott zsibongást érezve a zsigereim közt. - Rég voltam vadászni, Herr Schultz: küzdelmes, embert próbáló vágtára vágyom, hogy a vérszomjam teljes pompájában kiélesedjék. A fiamnak ez az első vadászata. Azt akarom, hogy lássa, hogyan tétetik próbára egy igazi lovasember ilyenkor. Olcsó zsákmányhoz nem engedem.

Jozef nemigen hallgat ide, de nem is bánom: a szemem sarkából látom csak, ahogy előreugrat a tehetséges, gyakorlott ifjú lovasok magabiztosságával. Mosolyogva figyelem, ahogy erőteljes, gyorsuló vágtában távolodik: hamar rájjön majd, hogy a hajsza ütemét nem ő diktálja és nem is uralja.
Az az üldözött zsákmányé.
Meg fogsz még lepődni.
Hanem a vérem engem sem hajt kevésbé: le sem tagadhatnám, hogy a szívem helyét ilyenkor átveszi az ütemes patkódübörgés. Annak ritmusa hajtja az erdő leheletétől pezsgő, feldúsult érverésem, Zsarátnok pedig, mint aki maga is tisztában van ezzel, rövidre fogott, pergő vadászvágtában veti magát a nehezedő terepre.
Elmosódnak körülöttem a Katedrális tekintélyes birtokának élettel teli, méltóságteljes zajai: az erdő káprázatos színű foltokkal tarkított, nedvdús testébe a magaméval hasítva pontosan annak érzem magam, aminek az Úr az embert teremtette.
Hódítónak. Királynak.
A világ Istentől koronázott, döntésekre született urának.

Egyszerre érünk vissza Jozeffel a vadászkutyák mögé: a belőle áradó szilaj, gyönyörűséggel betelni képtelen vadságot kivirágoztatta a mámoros hajsza; kihúzott háta, ragyogó szeme és az egész lényét átjáró zabolátlan életerő erősebbnek és idősebbnek mutatja a tizenöt événél.
Egy villanásra komoly, büszke ifjúnak látom. Aztán csillapuló lélegzettel meglassulnak a lovaink.
A kennelmester felé fordul a figyelmem.
- Friss nyomok kellenek, hogy tudjuk, merre ment. A patak jó iránynak tűnik, de észak felé van egy forrás is, ahova még inni járhat.
Egy pillanatra fölszegem a fejem, mintha megfeledkeznék arról, hogy embernek születtem és belül ugyanaz a türelmetlen, éhes vérszomj hajtana, amely a hegyvidék szürke farkasait. A szél az orromba simogat, ahogyan alighanem azokéba szokott, ám illatot nem hoz: a teremtés napján belénk szakadt ösztönök hegyes fület, hegyes fogat kívánnának.
Mit érez vajon ilyenkor Loreena Wildwind?
Lepillantok a kutyákat fogó emberekre.
- A forráshoz! - szólok határozottan, de nem keményen. A fiú előtt letagadnám, de csak a mellemben fészkelő dúvad tanácsa ez: azt hihetné, a tapasztalat vagy hasonló vezetett rá a választásra, az effélét azonban már magam mögött hagytam.
Csak az őzet akarom. Hajszolni, űzni, feszítetten és mindenhogy próbára tétetve; bömbölő szélviharként, sistergő tüzes villámként söpörve át mindenen a nyomában. Azt akarom, hogy az élete hátralévő része a küzdelmünkről szóljon.
És azt, hogy a győzelmemmel érjen véget.

https://goo.gl/PNcR7L

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Látni ugyan láttam már elindulni vadászatot, de azt nem tudtam, hogy mi történik rajta, így teljesen jogosnak éreztem a kérdést, ami viszont láthatóan jókedvre derítette Norven atyát, így kissé zavarba jöttem, nem akartam a hajtók előtt szégyenben maradni.
Azonban a kennelmester teljesen komolyan válaszol és ez kissé megnyugtat.
Az, hogy őzre megyünk meg felvillanyoz, mert nagy csalódás lett volna számomra, ha csak valami aprójószágot szemel ki nekem Mesterem, csak azért mert ez lenne az első vadászatom. Nagy vadat szerettem volna és képzeletem szárnya nem ismert volna ebben határokat. Már, ha rám lett volna bízva……….
Mielőtt kinyithattam volna a szám, hogy válaszoljak a Stellát tartó férfinak, az atya megelőz, de Isten lássa lelkem teljesen egyetértek vele, nem szeretném, ha a kutyák végeznék el azt, amiért egyáltalán itt vagyok. Én akarok a vad nyomában loholni és a hajtás végén kivéreztetni.
Gondolataim már jóval előbb járnak, mint a valós történések, így jóformán csak hallom az atya szavait, de az értelmük nem jut el az agyamig, már előbb ugratom vágtába Tintapacát, így hangja elúszik a fülembe zúgó szélben, amiben minden idegességem hamarosan feloldódik.

Arcomat – sötét bőröm ellenére láthatóan – pirosra csípte a szél és a vágta kellően megmozgatta mind a lovam, mind az én izmaimat is, így kissé lihegve értem vissza. Vigyorogva, a megerőltetés ellenére energiával eltelve néztem az atyára, ahogy mellé csatlakoztam, hiszen nem volt nehéz észrevenni, hogy legalább annyira benne volt a vérében a vágta és a vadászat izgalma, mint az enyémben.
Schultz mester és emberei közben nem tétlenkednek, gyakorlott és tapasztalt erdőjáróként találják meg a megfelelő csapásokat, így hamar az őz nyomára lelnek, de úgy látszik ezek nem alkalmasak még a hajtásra, ez derül ki számomra a férfi szavaiból.
A kutyákéval szinte együtt nő az én izgalmam is.
Én ehhez nem igazán tudok hozzászólni, különben sem tőlem várja a kennelmester a választ, a figyelem Norven atyára, a tapasztalt vadászra szegeződik, aki most teljesen úgy tűnik nekem, mint egy feszülten a környezetét fürkésző róka, szinte hallom, ahogy beleszimatol a levegőbe, egész testtartása ezt tükrözi.
Aztán határozottan megadja az irányt, amire majd, hogy nem kirobban belőlem az eddig visszafojtott izgalom, hogy még Tintapaca is dobrokol párat, mire észbe kapva visszafogom.
Nem tudom miért döntött így, de biztos vagyok benne, hogy igaza lesz.
És értettem már előző szavait is, amiből szinte sugárzott a zsákmány hajszolásának feszültsége, ahogy így visszagondoltam rá. Büszke is voltam, hogy nem fogott vissza az előbb sem, sőt láttam rám nézve elégedett szeme villanását, úgy beszélt rólam………..…….Mit is mondott az atya? Az emlékezés erőlködése ráncot vetett homlokomra, aztán szép lassan a vigyor döbbent arckifejezésbe ment át képemen. Azt mondta, hogy………azt mondta FIAM? A FIAMNAK EZ AZ ELSŐ VADÁSZATA! Most már kristály tisztán a fülembe csengett, ami akkor elúszott a szélben és az izgatottságomban.
Szívem már nem csak a vadászat miatt dübörgött olyan gyorsan a mellkasomban, hogy szinte zúgott a fejem a vérem zubogásától. Bütykeim kifehéredtek az öklömön, úgy szorítottam a kantárt, hogy le ne essek és amire Tintapaca idegesen rángatni kezdte a fejét, nem értve miért húzom rövidre a szárat.
Sosem gondoltam volna, o valaha is hallom ezt a szót és most képtelen voltam felfogni.
~ Ne éld bele magad ostoba! Lehet, hogy csak véletlenül csúszott ki a száján, vagy csak általánosságban gondolta! ~ fedtem meg magam gyorsan.
Kissé lemaradtam, ahogy ezeket emésztettem és pillantásom az atya hátába mélyedt, mintha a lelkéből próbáltam volna kiolvasni, mit értett ezen.
Talán nem véletlen az ajándék sarkantyú, a vadászat, bár sosem mondhatom, hogy másban kivételezett volna velem, sőt…….De ez akár azt is jelentheti………
~ ÁLLJ! Senki nem akarhat egy kormos képűt jószántából a fiának! Biztos nem úgy gondolta~
A szokásos makacs vonás jelenik meg az arcomon és nyelvemmel csettintve léptettem gyorsabb iramban a többiek után Tintapacát, hátratolva elmémben a reményt, hiszen nem értettem a lelkemben sarjadó, szokatlan érzéseket, amik mostanában felmerültek bennem, ha Norven atyáról volt szó.
- Messze van még?
Kérdésem még nekem is nyersen hangzott.
- Mi van, ha nem ott vannak a nyomok? Ugye nem fordulunk vissza?



Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
- Igenis atyám, remélem jó lovakat hoztak. - mondta Herr Schultz a kívánságra, és nem is vitatkozott tovább. Üldözés lesz, méghozzá hosszú és fáradtságos, hogy a vad előbb adja fel, semmint a lovak és a kutyák.
Úgy tűnik teljes az egyetértés, hogy a pataknál keressék először az őzet, és már út közben is látni, ahogyan a kutyák egyre nyugtalanabbul fészkelődtek, Stella is egyre sűrűbben szaglászta a földet.
- Úgy tűnik jó irányt választott atyám. - jegyzi meg a vadász is, látva az állatokat. A novícius kérdésére Jozefhez fordul, jókedvűen. - Ha mégsem ott lennének, akkor megnézzük a forrásnál. Ne féljen fiatalúr, üldözés nélkül nem megyünk haza.
A patak sebes volt, a víze kristálytiszta, csupán a belehulló őszi levelek fodrozák a vizet, ami rögtön tova is sodorta őket a Nordenfluss felé. Tökéletesen festői rozsaszín fák és csúszós moha vette körül, de egy jól látható, legalább tíz éteres szakaszon a partja sekély volt, számtalan kisebb-nagyobb állatnyommal. Az erdő lakóinek bevett ivóhelye lehetett ez, de a kutyák jól voltak tanítva. Ha eddig az őz nyomán jöttek, már nem tértek át más szagra.
Stella orrát egészen a földnek nyomva szaglászott néha felmordulva, és egyszer fel is ugatott.
- Ó ezaz kislány! Szagot fogott! - jelentette be örömmel Schultz. - Nyeregbe urak!
Elengedte a pórázt először ő, majd a többi kutyás is amik mind egy irányba indultak el. Távolabb megmozdult a bokor, s egy kecses, barna szőrű test ugrott ki mögüle. Eliramodott a fák közé, a vadászkutyák epdig utána...

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
- Úgy tűnik, jó irányt választott, atyám.
Természetesen, te fajankó. Vadászni születtem.
Inkább az izgatott türelmetlenség, mint valódi gorombaság beszél belőlem, amikor ezt gondolom, de szólni nem szólok, csak biccentek röviden... Zsarátnok maga is megérzi a bennem kavargó indulatos ösztönöket, s ahogy a fülét forgatva, kemény izmokkal ügetésre fogja, elárul mindent.
A kutyák motoszkálva, pacsálva kavarják fel a forrás köves alján a vékony iszapot; lovam pár yarddal följebb engedem bokáig gázolni, s nyugodtan várok, amíg puha orrát a habokba ereszti. A hideg levegőben is érezni a nedvességtől megduzzadt moha illatát; magam is szomjas leszek tőle, s már épp leugranék a nyeregből, hogy csatlakozzam Zsarátnokhoz, amikor Stella hangja a levegőbe vág, élesen, mint a harci kürt.
Jobban mondva: vadászkürt.

- Ó, ez az, kislány! Szagot fogott! - kiáltja Schultz és én azonnal megfeledkezem a patakvízről. - Nyeregbe, urak!
Csöpögő pofáját még azelőtt rántja fel a lovam, hogy jelt adnék neki, s megböknöm sem kell, hogy szinte álltában pördüljék meg: ahogy a kutyák csaholva előrerontanak a vadászaikkal a sarkukban, én is előreugratok, mélyen a rőtarany szőrű nyakra hajolva.
Előttem megvillan az őz karcsú, izmos teste; menekülésének riadt, vad zajait elnyomja a miénk.
Lássuk, ki a sebesebb.
Elkezdődött a hajsza.

https://goo.gl/PNcR7L

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
- Ó a lovak miatt ne aggódj! – vetem oda fülig érő szájjal a kennelmesternek, mert Tintapacában jobban megbízom, mint bárki másban.
Alig bírok magammal, ahogy átjár az izgalom és a láz, mely szinte árad az egész csapatból, emberből, állatból egyaránt és bár sosem volt eddig részem benne, de már most tudom, hogy semmiért nem cserélném el ezeket az órákat az atyával és történjék bármi megbánni sem fogom és, hogy……..….már most élvezem!
Feszülten figyelem a környezetünket, ahogy követjük a kutyákat és bár nincs tapasztalatom, azért még én is látom a jelzéseiket, ami a vadhoz közeledésüket mutatja és amit Herr Schultz szavai hamarosan megerősítenek.
A hozzám intézett biztatás tovább növeli a széles mosolyt az arcomon és lelkesen biccentek.
- Ebben bíztam. – jegyzem meg, nem mintha egyébként rajtam múlna.
A vízparton letaposott növényzet és sokféle nyom egyértelműen jelzi, hogy ide járnak inni az állatok, bár egyébként sem gondoltam volna, hogy a kutyákat megcsalja a szaglásuk.
Egyelőre kényelmesen poroszkálva döcögök a nyeregben, Tintapaca, mintha csak tudná hol a helye a Mester lova, Zsarátnok nyomában lépked és, ahogy annak karcsú nyaka a vízhez hajol ő is követi, hogy igyon, de aztán horkantva felkapja a fejét, ahogy szinte az ugatással egyszerre megugrik előttünk egy őz nyurga, könnyed szökellésű teste.
Tintapaca is megugrik, ahogy az atya vágtába ugratja a lovát, én meg csak a rutinomnak és összeszokottságomnak köszönhetem, hogy fenn maradok a hátán. Sosem vallanám be, de hirtelen megijedtem, de ez nem tart sokáig, ujjaim szorosan tartják a gyeplőt és máris izgatottan dübörgő szívvel a kutyák és Norven atya mögött száguldok, szinte csak egy lóhosszal lemaradva, de terveim szerint nem sokáig.
- Elkapjuk! – nevettem fel kipirult arccal a szembe csapó szélbe, kiemelkedve a nyeregből, hogy még könnyebbé tegyem Tintapaca futását. – Elkapjuk atyám!
Szemem le nem vette a barna, izmos foltról, én akartam beérni, meg akartam mutatni, hogy gyors vagyok, bár az csak kósza gondolatként jelent meg a fejemben, hogy mi van, ha utolérem?





Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
A kutyák ugatnak, a vad fut, keresi a leggyorsabb ösvényt ahol elszelelhet, és hogy lehetőleg ne érjétek utól... Stella boldogan csaholva fut elől, mögötte az ívelt testű agarak hosszú lábaikkal ugrották át a farönköket. Az avar felkavarodott a lovak patája alatt, a csípős menetszél egészséges pírt varázsolt a vadászok arcára.
Zsarátnpk volt a leggyorsabb mind közül, de Tinatapaca alig fél méterre utána követte. Az idő szinte megszűnt létezni körülöttük. A szarvas átugrott egy kisebb vízmosást, a kutyák és a lovak utána, a távolság egyre csökkent, Herr Schultz pedig készenlétben állt, hogy megállítsa a kutyákat ha nagyon támadnának... De ekkor az őz utolsó erejét összeszedve újabb lendületet vett, az utolsót mielőtt végleg kifújna.
- Visszafogjam a kutyákat, atyám? - kérdezte a kennelmester.

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Diadalmas dolog a vadat űzni.
Ott, ahol az őz testének minden energiája, minden ereje, minden vad életösztöne egyetlen, őrült iramú vágtába összpontosul; ott, ahol minden fa és bokor, minden madár és testvérállat, a levegő minden moccanása az ő pártján áll. Ahol otthon van. Ahová született.
Ott mutatkozik meg csak igazán, milyen hatalmas úr az ember.
Hogy miféle úr is vagyok én.
Arra kaptam hatalmat az Úrtól, hogy uralkodjam minden állatok felett; hatalmat a Hivataltól, hogy uralkodjam a Pokol minden lényei felett. Hatalmat az Egyháztól, hogy uralkodjam a kontinens minden emberének halhatatlan lelkei felett.
Ér-e valamit az őznek az Istentől kapott forró vére, amely sebesebben vágtat az ereiben, mint ahogy ő maga a fák között? Ér-e bármit a gyors lába, a fáradhatatlan szíve, a közönséges ragadozóval egyenrangú belső törvényei? Ér-e bármit, hogy az otthonába rontottam lóháton, fegyverrel, a fajtám, a világ királyainak önkezével épített sziklaboltozatai alól? Ér-e valamit a tudattalan, alantas kalapálás a mellében, amely az élethez való jogát hajtja egyre?
A jeges, kristálytiszta víz a fülemig fröccsen, ahogy a megmámorosodott lovam szélsebesen gázol át a vízmosáson. Elnyúló cseppjei meggörbítik és szilánkosra törik az őszi fényeket; ezernyi ragyogó drágakőmorzsája díszes keretbe foglalja előttem az életéért nyargaló prédát.
Semmit, bömböli éhesen a szívemen keresztülzúduló vér.
Az én akaratom ellen egyetlen erőfeszítése sem ér semmit.

- Nem! - csattanok föl, de a hangomat alighanem csak elmosódva hallhatják.
'A vadász kiáltását megeszik a fák', ahogy a régi vadásztörténetek szereplői tartották. Ezüstveretes csontkürtöt viselek az oldalamon, de nem érek rá megfújni. Ráhajlok a lovam nyakára, ahogy Zsarátnok erősödő vágtában a zsákmány nyomára tipor.
- Hadd fussanak! Elkapjuk.
Előttünk karcsú kévébe fogott fényeket látok földerengeni: a hátamon és az oldalamon forró veríték folyik végig, ahogy félkörívbe görbülve végigdübörgök a tájon. Úgy tapadok a lóra, mintha a sörényébe akadt bogáncs volnék és a hajsza mámora egybeolvaszt vele: belül mélyen érzem, hogy szélesedő tisztás következik és azt is azonnal tudom, hogy mit akarok.
Meg fogom előzni.

https://goo.gl/PNcR7L

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Most mindennél jobban meg kell, hogy bízzam Tintapaca ösztöneiben, hiszen nem ismerem az erdő ezen szakaszát, nem ismerem csapdáit, esetlegesen csúszós talaját, a kidőlt fatörzsek állította veszélyeket, így csak abban bízhatom, hogy mindezt a ló elkerüli és biztosan visz tovább a zsákmány után, mely inaszakadtából rohan nyomában a szagról már erővel is alig visszaparancsolható ebekkel, melyek csaholása messzire hallatszik. Ezt a vadat muszáj elejteni, különben ma már biztos nem találnánk semmit, mert messzire űzünk a hajszával mindent közel és távol.
Nem kezdek el aggódni, hogy valamilyen keresztbe nyúló ág talán lesodor a nyeregből, mert egyszerűen nincs rá időm, különben is, úgy eggyé válok a lovammal, hogy talán messzebbről már nem is lehet minket megkülönböztetni.
Ha eddig azt hittem az atyát fiatalabb lovam és kirobbanó lendületem könnyedén lehagyja, akkor most jócskán meglepődtem, az atya szinte úszott Zsarátnokkal együtt a levegőben, akinek, ha nem halottam volna robajló patacsattogását, akkor azt hittem volna a levegőben vágtat.
Látásom aztán csak előre irányul, csak a rohanó barna foltra, minden más összemosódik körülöttem. Nem látom a tisztást, csak a szívem dübörgését hallom a fülemben, ahogy még jobban ösztökélem Tintapacát, hogy közelebb kerülhessek.
Egyszerűen azt tervezem, hogy ha mellé kerülhetnék, tőrömmel a kezemben rávetem magam és valahogy ledöntöm a lábáról. Bele sem gondolok, hogy ez milyen veszélyekkel jár, hogy akár a nyakam is szeghetem. El akarom kapni!
- Nem kaphatják el a kutyák! Én akarom! – mordulok fel, de valószínűleg ezt a lovamon kívül, akinek szinte a füléhez ér a szám, nem hallja.


Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
Az őz sebesen rohan az életéért, utolsó morzsáit is összeszedve az erejének, kitartásának... Semmi más nem jár a fejében csak a kutyák csaholása, akik fáradhatatlanul kergetik tova az erőben amit biztonságos otthonnak hitt.
Kather jól számolja, hogy egyenesen előre ritkulnak a fák, és egy tisztás következne, tökéletes terep ahhoz, hogy elfogják, ám az őz nem arra megy, a sűrűbb fák között, bokrok alatt keresne biztonságos menedéket magának. A tisztáson bár a ló is gyorsabb, kérdés, hogy elég gyors-e, hogy a vad elé kerüljön.
A kutyák sem restek, a vérebek lassan beérik a vadat élet fogaikkat már összecsattogtatják néha, remélve, hogy közéjük kaparinthatják a zsákmány véknyát, és mikor az őz egy kisebb bokrot akar átugrani sikerül is belé harapniuk. Innen már nincs menekvés.
Bár a kennelmester megállíthatná őket, a püspökúr másképp parancsolt, így nem hívja vissza a kutyákat, hacsak másképp nem kérik.

//mindent kockával dobtam ki, az őz 2-est kapott, a tisztás 1-est, a lehetséges előzés 7-et//

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Megvan. Elkaptuk.
Még akkor is ez jár a fejemben, amikor éles ugrással elkanyarodik a zsákmányom: kilőtt nyílként zúdulunk utána, a lovam és az én szívverésünk egyként lüktet, megfeszülünk tetőtől talpig, megfeledkezem a légcsövem fűrészelő fagyos levegőről, a víz őszies, terjengő illatáról meg a felsőtestemen lecsorgó verítékről. Már itt van. nincs hová menekülnie.

Lassan mellé érek: a rémület szaga árad belőle, riadtan forgó szemmel vágtázik, ló, ember, kutya a sarkában.
Íjjal, lándzsával már vége volna. Így sincs túl sok hátra.
Kiélvezem az utolsó pillanatot, amíg ép és egész, de valójában már fölébredt bennem az ősi türelmetlenség. A vérére várok.

https://goo.gl/PNcR7L

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Túlságosan belefeledkezem a vágtába, csak az őz ruganyos teste lebeg a szemem előtt, hogy nem sokkal előttünk száguld, ahogy csak egy életét mentő vad tud száguldani: inaszakadtából.
A világos folt a szemem sarkából talán tisztást vagy az erdő végét jelentheti, ahol már biztosan nem menekülni. A kutyák már így is a sarkában vannak, ahogy én és az atya is, és csak azért mert míg ő könnyedén repül át árkon-bokron, minket ez akadályoz, de a nyílt terepen ez az előnye semmivé olvadna. Mámoros boldogság jár át a közelgő sikeres zsákmányszerzés miatt. Farkasfinak érzem magam, aki már a fogai között érezheti a levadászott állat lüktető élettel teli nyakát.
Mikor azonban hirtelen irányt vált, kénytelen vagyok visszazökkenni a valóságba, Tintapaca egyre zihálóbb lélegzetébe, az arcomba vágó gallyak kellemetlen csípésébe, a combomat dörzsölő bőrnadrág égető fájdalmára, ami hirtelen térít észhez.
Csalódott kiáltásom, ami már inkább rikoltásnak tűnik, messze hangzik, ahogy nem tudom olyan gyorsan lereagálni a vad elfordulását, lovam tovább száguld a tisztáson keresztül és csak halk fohászommal reménykedem, hogy az őz pont elém fog kanyarodni, vagy én vágom le ezzel a felé vezető utolsó rohamot, amiket a kutyák morgása már jelez.
Nem is rémlik mikor húztam elő a tőröm, de már állok a kengyelben és sas szemekkel csak azt lesem, hogy meglássam a barna foltot az avarban, hogy aztán kivessem magam a nyeregből.
Teljesen figyelmen kívül hagyom a többieket, számomra most csak az első zsákmány számít, vérem a fülemben dübörög.

Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
//Kocka: őz: 7, Kather: 5, Jozef: 10, hajtók: 6//

Az őz arcon rúgja a patájával a kutyát amelyik utána kapott, így az nyüszítve marad le a többiektől, akik még mindig a nyomában vannak. Az életösztön utolsó morzsái még utoljára erőt adnak neki, hogy az ereje legvégét összeszedve még egyszer nekiiramodjon, annak ellenére, hogy értelmes lény már belátná, hogy nincs esélye.
A püspök urat bokrok és aljnövényzet hátráltatja, így bár képes lépést tartani a vaddal, egyszerűen nem kerül olyan helyzetbe, hogy a kardja szúrni tudjon.
Tintapaca viszont robbanás-szerűen tör előre, ahogyan a gazdája hajtja csak a vadat tartva szemei előtt. A vérpöttyök az avaron jól mutatják az őz útját de a barna folt már nem olyan gyors, hogy el tudjon menekülni. A ló utól éri, sőt, elé is tud vágni, így az ifjú sötét tünde számára eljött a lehetőség, hogy leterítse a vadat.

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Percek kérdése, és a kutyák elcsípik a zsákmányt: a fülemet hegyezve várom, hogy a jellegzetes hangok elérjenek hozzám, hogy a rémült áldozatunk combjába, oldalába kapó agarak lelassítsák és ledöntsék azt a lábáról.
Akkor majd megállunk mi is, és Jozef szembenézhet azzal, amely minden ifjú vadásznak örökre a lelkébe ivódik.
A legelső kutya azonban elszámítja magát: éppen áttörünk egy kisebb csoport cserjén lélekszakadva, amikor az őz félelmetes patája tompa, bántóan sekély zajjal a pofáját éri. Elfúló nyüszítéssel hemperedik fel, mögötte kissé meglassul a többi társa - én hátra sem nézek, csak követem az őzet a lovam nyakára hajolva, a térdeim kíméletlen szorítják a nyerget.
És akkor meglátom.

Tőlem jobbra, az őz fejvesztett nyargalása mentén elmosódik a világ: friss levegő és a birtok egésze kavarodik egybe, mintha egy szórakozott freskófestő mázolt volna szanaszéjjel egy félkész, jobb sorsra érdemes képet.
Jozef ugrat belé, hogy az erdő szín-és valóságcsíkjai közt nyakig, lovastól elmerül: elnyúlón, megfeszülve gázol a hajsza élvonaláig, egész lénye egyetlen, pattanásig feszült ín- és idegcsomó.
Megemelem a fejem, egy kissé megfeledkezve a hajszáról.
Látni akarom.

https://goo.gl/PNcR7L

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.