It's safe to sleep with wolves when they know a lion's among them

És igen! Bár tudom, hogy nem szabad saját vágyainkkal, kívánságainkkal zaklatni Urunkat, én most mégis megtettem és ő meghallgatta azt, elébem vezérelve az utolsó morzsányi erejét is felhasználó őzet. Lehet, hogy, ha mindvégig a nyomában maradok, akkor ez elég lenne számára, hogy újra elérve a sűrű aljnövényzetet elmeneküljön, de szerencsére ő tett egy kitérőt, én viszont egyenesen robogtam, ezzel pont elém került egy pillanat alatt.
Látni nem láttam, de hallottam az egyik kutya nyikkanását, aztán már ott is volt!
A kecsesen talajt fogó állat volt az egyetlen pont, amit fókuszba fogott a szemem, nem érzékeltem a kutyák , vagy mesterem helyzetét, csak azt, hogy a vad elérhető közelségbe került és én lehetek az, aki elejtheti.
Mintha a pillanat belemerevedett volna az időbe…….egyszerre láttam, ahogy centiről centire közeledem, kinyújtott kezemben a vadásztőrrel, láttam a vad űzéstől és a felé robogó ló látványától óriásira tágult szemét, még a ziháló mellkasának süllyedését és emelkedését is látni véltem…….
Itt volt a pillanat!
Lábizmaim maguktól rúgták el magukat, ahogy kirepültem a hirtelen fékező Tintapaca nyergéből…….

Aztán belerobbant a szemembe, a fülembe, egész testembe a valóság minden zaja, ami most szinte belebömbölt a képembe.
Szabályosan elsodortam, letaroltam a megtorpanó őzet, keményen ráesve, bokámba és vállamba fájdalom hasított, de nem is éreztem. Az állat szinte megdermedt, tekintetünk összekapcsolódott, aztán szemem végigsimított karcsú nyakán, lüktető nyaki erén és…….szúrtam.
Éreztem, ahogy megrándul teste alattam.
- Ssssss…….ne küzd, már mindennek vége…..sssss….
Észre sem vettem, ahogy beszélek hozzá.

Nem hiszek a szememnek.
Néhány szívdobbanásnyi idő csak, mégis örökre emlékezni fogok minden egyes mozdulatra, amely itt esett meg, a halálába hajtott őz felett: Jozef oldalvást rántja a lova fejét, ruganyosan hajol előre a nyeregben, s a zsákmány rettegéstől kitágult szemmel torpan meg, izzadtan, véresen lihegve. Tintapaca széles, hullámzó izmú szügyével úgy tornyosul előtte, mint a bakó az elítélt fölött és sem ugrani, sem megiramodni nem maradt már ideje, mert a fiam kiveti magát a nyeregből - kést markol, ahogy a tündék és az emberek vad, civilizálatlan ősei a régi festményeken.
Most nem Jozefet látom: ez nem ő, nem novícius, nem sötét tünde, nem gyerek és még csak nem is Norven Kather nevelt fia. Nem önmaga, hanem minden, ami bennünket, győzteseket és a világ urait hajtja: a farkast, a vadmacskát, a baglyot és a nagy vizek roppant ragadozó halait.
Meg az embert és a tünde vadászt.
Minden diadal, amelyet az állatok különféle nemein valaha arattunk, őbelé sűrűsödik: gondolkodás nélkül, ösztönöktől hajtva sodorja el az őzet, rúgkapáló, zajos hempergésük közepette is látom, hogy az ütközés sem zökkentette ki. Nagyobbnak látom, frissebbnek, erősebbnek. Csupa céltudat, csupa összpontosítás.

Tudom, hogy ha magánál volna, nem lenne képes annyi erőt találni a kölyöktestében, hogy a nyakon szúrt állatot lefogja; a nyergembe visszaülve figyelem, ahogy szorítja azt és elég az arcát néznem, hogy tudjam, Sámson ő most; Sámson és az Óvilág pogányainak Héraklésze, amint puszta kézzel rettenetes oroszlánt fojt meg.
Ez a győzelem.
Soha nem tehetne ilyesmit egy igazi vadászaton, mégsem tudok mást érezni, csak büszkeséget. A kutyákat visszahívó Schultz akkor ér hallótávolságba, amikor letoppanok a felengedett, korábban deres avarba, hogy Jozef mellé guggoljak.
A tenyeremben összegyűjtött vért kétoldalt kenem a képére, ahogy minden ifjú vadásznak szokás, amikor először öl és férfivá válik.
- Tied a zsákmány, fiam.
Fölegyenesedve figyelem, hogy mikor tér vissza önmagához.

Semmi nem számít, csak az előttem, szinte az ölemben heverő meleg, remegő test, ahogy lassan, elfolyó vérével együtt, élete is végérvényesen bekerül az örök körforgásba.
Nem tudom, honnan merítettem erőt ahhoz, hogy megtartsam a még az előbb is a menekülés görcsében megfeszülő testet, de észre sem vettem ezen erőfeszítéseimet, aminek nyilván később alaposan megiszom a levét.
Ha később valaki megkérdezi, igazán arra sem tudnék értelmes magyarázattal szolgálni, hogy miért ugrottam az állatra egy szál tőrrel a kezemben, de visszagondolva, csak arra emlékszem, hogy meg kellett tennem. A kezemben akartam érezni, sőt talán legszívesebben a fogammal vettem volna meleg, gőzölgő vérét. És most nem sok hiányzik hozzá, hogy az égre kiáltsam győzelmemet!
Ám most – pár pillanat múltán - épp annak nehéz, bódítóan édeskés szagától szédülten támaszkodom a már mozdulatlan testen, igyekezvén rendezni ziháló lélegzetem.
Már eléri fülemet a léptek neszezése, a kutyák izgatott vinnyogása és a jelen valósága bekúszik érzékeléseim közé.
Aztán meglátom a kardforgatástól érdes, megkeményedett tenyerű kezet, melyen ott csillog az egyházi hatalom gyűrűje és máris meleg folyadék csorog végig a szám csücskébe, vasas ízt hagyva maga után.
Hallom az elismerés szavait is, de most már eltéveszthetetlen hangsúllyal a végén. Nem tévedhetek!
A mellemet dagasztó büszkeség, szinte felránt a földről, ahogy két lábra emelkedem és fátyolos szemekkel keresem mesterem, mentorom,…….atyám tekintetét.
Aki nem ismerte életem történetét soha nem érezheti azt, amit én most. Én a kidobott sötét elf kölyök, a nincstelen, semmire sem jó kormos, akire mégis felfigyelt az Úr és akinek olyan támaszt sodort az útjába, mint Norven Kather püspök atya, aki most megadta nekem azt, amire minden fiú vágyik,- és amiről álmomban sem gondoltam, hogy részem lesz benne, - ………………………….az atyai elismerést.
- Atyám? – szakad ki azért bizonytalanul a szó, nagyon mélyről és a hangsúlyából egyértelműsíthető, hogy most nem az egyházi rangján szólítom. – Köszönöm……, de …..kérlek fogadd el tőlem …….ajándékul első…..zsákmányomat, hogy…..hogy bizalmadat fektetted belém. – intettem a dermedő vérében heverő őzre, miután már engedett a gombóc a torkomban.

Kótyagosnak tűnik, mint akit megrészegített a győzelem.
Vérrel összemázolt képéből lázasan ragyogó szempár süt fel rám: a fiatal sötételf úgy kel fel a megölt őz mellől, mint akit a hirtelen feldagadó büszkesége ránt talpra. Megindult odaadással veti hátra a fejét.
- Atyám?
Az ember azt hinné, nehezen talál majd szavakat, ez mégis úgy bukik ki belőle, mintha csak a megfelelő alkalomra várt volna, hogy elhangozhassék. Nem szólok, csak a tekintetét állom rezzenéstelenül.
- Köszönöm, de …kérlek, fogadd el tőlem ...ajándékul első ...zsákmányomat, hogy ...hogy bizalmadat fektetted belém - ajánlja remegő hangon.
A szeme könnyes és most úgy érzem, minden mohó vágya annyi volt az iménti erőfeszítésben, hogy végre ajánlhasson: hogy a hosszú, dübörgő hajszán az elhatározás sarkallta végig, hogy ő is tehessen énértem valamit. Hogy ha kell, hát foggal-körömmel küzd meg akármivel.
Komolyan figyelem a vonásait, meglehetősen hosszú ideig, mielőtt biccentenék.
Aztán kezet nyújtok neki. A tenyeremen még ott az állat vére - a kesztyűmet korábban lehúztam -, de nem számít.
- Köszönöm.

Ha most azt látnám az inkvizítoron, hogy mégis félreértettem a szavai mögött bújó elfogadást, akkor minden bizonnyal az olyan törést okozna bennem, amit sosem tudnék többet kiheverni. Ezért sem biztattam magam eddig sem ilyesmivel, még akkor sem, ha már többször éreztem az utalást, vagy a fogalmazást, ami megdobogtatta a szívem, de a kételyeim és rossz tapasztalataim eddig mindig visszatartottak az oktalan reménykedéstől.
Azonban elég határozott pillantásába mélyednem, tudom, hogy nem értettem félre semmit, komolyan gondolta szavait és ettől hirtelen, a vállamba és bokámba nyillalló fájdalom ellenére, szárnyalni lett volna kedvem.
Elfogadásom örömére csak egy dolgot ajánlhatok fel, azt az egyet, aminek megszerzéséért mindent elkövettem és amit most teljes szívemből nyújtok át.
Mikor nem válaszol rögtön, újra összerántja gyomromat az idegesség, de arcomra nem hagyom kiülni az érzést, csak talán légzésem mélyülése mutatja a feszült koncentrációt, ahogy várok.
Nem érdekel, hogy az a kéz milyen koszos, csak a gesztus, ahogy felém emeli, a pillanat egyenrangúsága beleivódik emlékeimbe és én egy percig sem habozok, hogy megragadjam, keményen és büszkén megszorítsam, aztán térdre hullva a homlokomhoz emeljem, aztán számhoz emeljem, elismerve, mind atyai, mind egyházi rangját, minden megalázkodás nélkül, szabad akaratból.
- Enyém a megtiszteltetés.

Megindultan esik térdre, mint aki régen áhított feloldozást nyert; ritka mosollyal figyelem, ahogy fogadja, őszintébben, mint amit a Katedrálison belül dacos természetéből valaha látott bárki.
- Enyém a megtiszteltetés.
A hangja karcos és kissé remeg: szelíden húzom el a kezem az övéből, hogy a feje tetején nyugosszam aztán.
- 'Lám, fiam illata olyan, mint a termékeny föld illata, amit az Úr megáldott' - szólok finoman. - 'Legyen átkozott, aki átkoz, és áldott, aki áld téged.'
Gyengéden legyintek az arcára, hogy tudja: fölkelhet; ha fölnéz rám, széles vigyorral találhatja magát szemben. A vállára ütök, megmarkolva azt barátságosan az átizzadt bekecsén keresztül.
- Az ám. Éhes vagy, mi? És még mennyi tanulnivalód van...!
Nevetve mászom vissza a lovamra, Schultzra kacsintva, ahogy beér bennünket.
- A fiatalúr zsigerelni és nyúzni tanul estig, kennelmester uram! Kegyelmed pedig meg van hívva vacsorára.

Bár nem tudatosul bennem, de most illant el végleg belőlem a már amúgy is csak a makacsságom által a fejembe vett érzés, hogy én nem tartozom ide! És ezt nem a hosszú rendben töltött évek érték el, egyáltalán nem, hanem egy ember, egy olyan ember, aki keménysége és mások által tévesen megítélt ridegsége ellenére megtalálta az egyetlen utat a szívemhez, ami megtörhette makacs ellenállásomat.
Ha pár évvel ezelőtt valaki lefesti elém a jelenetet, hogy izgalomtól remegve térdelek az atya előtt és hallgatom az áldását, akkor biztosan kinevetem és még képen is törlöm. Most meg erőt kellett vennem magamon, hogy ne bőgjek, mint egy gyerek.
Aztán visszanyelem elgyengülésemet, hiszen mégis csak én vagyok én, és mire engedélyt ad rá, hogy felálljak már csak csillogó szemem és halvány mosoly jelzi, hogy milyen vihar dúlt a lelkemben.
Aztán, ahogy mentoromtól igen ritka mosollyal a vállamra üt, majdnem megint térdre rogyok, de most a fájdalomtól, amitől fintorba húzódik a képem, de a kiáltást magamba fojtom. Ám állom a sarat, magamnak kerestem a bajt és százszor is szívesen megfizetném az előbbi pillanatok árát, sőt ennél jóval többet is.
- Igen, éhes…….- akad azonban torkomon a kinyögött válasz, ahogy szóba kerül a tanulnivaló….
Ha a vadászat miatt kihagyott órákra gondol…….
De nem! Megrökönyödött képem biztos vidám látvány lehet, mert bár sokkal „gyakorlatiasabb” tanulnivalót ad nekem atyám, mégis csak messze lebeg tőlem a pihenés és az……evés, hiszen még jó sok idő van a vacsoráig.
- Áááá……..igenis, uram! – hajoltam meg igyekezvén a sértetlen bokámat terhelni, de teljesen az etikettnek megfelelő mozdulattal.
Egy vadásznak ezt is meg kell tanulnia, biztattam magam, ám mivel Norven atya jól ismert láthatta a képemen, hogy ezt a tanulást bizonnyal elnapoltam volna máskorra.
De túl boldog voltam ahhoz, hogy ma bármi is elvegye a kedvem, még ha a hasam korgott, a vállam leszakadt és a bokám valószínűleg beledagadt a csizmámba is.