Azonnali: A gonoszság netovábbja

Vannak olyan emberek, akik élvezik a lopást, akik élvezik a gyilkolást, erőszakot, fajtalanságot, mindenféle oly viselkedésmódot, amit a civilizált világban nem tűrnek meg.... Emellett léteznek olyanok is, akik ennél is sokkal deviánsabb tetteket követnek el: Mazsolát tesznek a tűrósba, megeszik az utolsó sütit és visszateszik a sütis tartót a helyére... Mutassatok meg nekem egy komikus helyzetet, ahol a karaktereken eluralkodik a kicsinyes csínytevések iránti vágy, s valami olyat tesznek, ami egyszerűen megbocsájthatatlan! Ez az azonnali Kanon mindenkinek.

Határidő: Február 1.
Jutalom: 1500 Váltó és egy Achievement ami lejegyezi a deviáns tetteket

Mindbosszúig szerelem
       Avagy a süti cirkusz

Ha valahogyan szóba kerül a karácsony, mindenkit egy kellemes, fenyő olajjal megkent, mézeskalács ízű érzés kerít hatalmába, s a
szívén mézédes szirupként folyik le a meghittség. Ilyenkor minden teremtmény örömteli várakozásba süpped, s lelkét a legszebb
köntösbe bújtatja, próbál kedves, megértő lenni. Azonban a démonok nem igazán illenek be az ünnep keretei közé. Mindig egyedül az
utcákat róva töltöttem az estéket, gyönyörködve a tiszta égbolt csillagaiban, s a telihold tiszta porcelán bőrében.
Egyszer aztán egy ilyen magányos éjjel össze fújt a szél egy hozzám hasonlatos démoni fajzattal. Azaz csak fújt volna, ha fújt
volna a szél, azonban így csak egymásba botlottunk. a szoros értelmében. Az eget bámúlva sétáltam, alighanem ő is ezt tette, csak
kissé nagyobb tempóban, mert az ütközés erejétől mindketten a földre zuhantunk.
-Jaj bocsásson meg kisasszony! Nem ütötte meg magát?- viszhangzott selymes hangja az éjszakában, miközben borostyán színű szeme rám
szegeződött.
-Nem semmi bajom.- Nyögtem, miközben még mindig a földön feküdtem, ő pedig rajtam, arcomtól pár centire.
-Akkor mit keres itt kinn ilyen késői órán, ahelyett, hogy otthon csücsülne a családjával?
Válasz helyett elhajtottam a fejem, s arcomra a keserű magány fancsali képe ült ki, s tán még egy könny csepp is elindult volna, ha
a titokzatos idegen nem töri meg a kiszűrődő nevedgélések zaját.
-Tán csak nem elhajtottak otthonról, mert odaégett a vacsi?- kérdezte széles vigyorral az arcán.
-Még szép hogy nem!-csattantam fel- Csak nincs családom ennyi...
-A kedves nevét megkérdezhetem?
-Iysebel, de én sem tudom a magáét.-Villantottam rá kék szemeim.
-Lestat.- mondta édes hangján, már szinte a fülembe suttogva.
Hirtelen észre vehette zavartságom s felkászálódott rólam, s én még mindig ott feküdtem az utca poros kövein, hajam a mocskot söpörte.
-Nos, akkor mit szólna, ha meggyőződnék arról, hogy valóban nem a szakács tudománya miatt botorkál itt kinn?
Kezét nyújtotta felém, s én pedig habozás nélkül, belecsúsztattam hideg kacsómat, meleg markába.
-Ezer örömmel-Mosolyogtam rá, s közben kellemes érzés áramlott végig bennem, ami elűzte a keserűséget.
Ahogy sétáltunk egymás mellett csöndben, arra gondoltam, hogy mindketten magányosak vagyunk, hát miért lenne bűn, ha elnyomnánk magunkban
ezt az égető és kínzó érzést? Meg amúgy is meggyanúsított, hogy nem tudok főzni, s ezt azért mégsem hagyhatom annyiban. Tekintettemet vágyakozva
rá emeltem, láttam , ahogy ajkai mosolyra húzódnak, éjfekete haja pedig szemébe lóg.
Amikor felértünk a lakására, kellemes érzés fogott el. Nem leszek egyedül ezen az estén, hosszú évek óta végre most nem kell egyedül lennem.
Kellemes fenyő illat lengte be a kis bérházat, ami földön szanaszét festékek illatával elegyedett,a hűvös falnak támasztva vásznak hevertek,
itt-ott mégy egy drapéria is lógott, ruhái hanyagul a kanapéra dobva árválkodtak.Egy szóval egy igazi művész lakás volt.
-Nos itt volnánk-tárta szét karját, s megint szétterült egy vigyor a hidegtől kipozsgásodott arcán.
Utoljára végig ftattam tekintettemet az élénk színeken, a félhomályba burkolt drapériákon, s ledobtam magamról a kabátomat, legalább
olyan hanyagsággal, mint, ahogy minden le volt dobva körülöttem.
- Nem egy kacsalábon forgó palota, de ez is megteszi. Merre találom a konyhát?- Kérdeztem, miközben kicsi szívem úgy zakatolt a mellkasom
ketrecében mintha ki akarna röpülni onnét.
- Gyere megmutatom- susogta bársonyos hangján, s csuklómnál fogva gyöngéden húzni kezdett.
Nem túl nagy helyiségbe léptünk be, halovány fény pislákolt, s tálak sokasága tolongott az asztalon, melyek mosogatás után áhitoztak. Nagyot
sóhajtottam, s egy zsineg darabbal hátra kötöttem az arcomat cirógató rakoncátlan tincseket.
- Lássunk neki!- Mondtam határozottan, s egymásba raktam a piszkos tálakat.
Ahogy feltürt ruhaujjal pakolásztam, egy tál alól egy kis bogárka szaladt ki megrémülten, azonban  töredéke sem volt annak, amennyire én
megijedtem. Visítva ugrottam arrébb az világos asztalkától.
-Mi történt?-jelent meg Lestat zihélva az ajtóban.
-Jaj Istenem hát a frászt hozta rám ez a kis ormányos bogár.-letettem kezem az asztalra, hogy a gyönge rovar rámászhasson, s az ablak felé
indultam a kis jövevénnyel.
-Ne csináld ezt Bella, a szívbajt hoztad rám!
Jólesően felkuncogtam, s közben kitessékeltem a kis betolakodót. Visszafordulva, Lestat egy szétgombolt ingben állt az ajtóféfának dőlve
nagy kezeiben rajztáblát tartott, ami már megszürkült a sok széntől, s a beleivódott tustól. Hirtelen vágy támadt bennem, hogy kisöpörjem azokat
a kósza tincseket arcából és megcsókoljam, azonban én mégis visszatértem a munkához. Közben ő is idetelepedett mellém. A kis porlepte konyha
lassan ismét teljes fényében pompázhatott, minden a helyére került.
-Most pedig mit szeretnél? Milyen ételt készítsek el?- Kérdeztem, miközben felültem az asztalra.
-Valamilyen sütit.-Nézet rám csillogó szemekkel,s vágyakozva pillantott a kivillanó combjaimra.
-Hát legyen.
lecsusszantam az asztalszélén, s elővettem egy öblös tálat, melybe lassan hintettem be a hófehér porhanyós lisztet. Kecses mozdulattal törtem
fel a tojásokat, miközben ügyeltem a tisztaságra, hogy még véletlen se szaladhasson világnak a liszt, s ne teríthesse be a falakat fehér szemcsés
köddel. Lestat pedig csak leste minden apró leheletnél is finomabb mozdulatomat.
-Hadd segítsek!
-Oh köszönöm-hökkentem meg-Ideadnád a cukrot?
Egy hatalmas üvegbödönt nyomott a kezembe, melyben finomra őrölt fehér por volt. Ekkor még nem sejtettem semmit, azonban később még jelentősége lesz
ennek a bizonyos bödönnek.
Szépen összeállt a tészta, s már a finom illata is csiklandozta orrunkat, mikor Lestat felállt, s bebatyogot a nappaliba. Hű kutyusként követtem, akár az árnyék. Szállingózva hullott a hófehér abrosz a sötét, megöregedett tölgyfa asztalra, melynek vastag, tekintélyes lábai, egy-egy oroszlán
karomban végződtek. A puha lepel, kecsesen simult az asztallaphoz, akár csak a finoman ívelt székekhez a vörös selyem párna, arany
bojtjai. Hófehér porcelán tálak koccantak össze, s a bársonyos szalvéták is engedelmesen hajoltak meg gondoskodó keze alatt. Komótos
léptekkel a fiókos szekrényhez sietett, megmarkolta a cirádás, növény motívummal végig futatott fogantyút. A kissé öreg fiók, megköszörülve
torkát, tárulkozott fel gazdájának, ő pedig ezüstösen csillogó étkészletet vett elő belőle.
-Na most rajtam a sor, hogy segítsek- sebesen kikaptam kezéből a kés, villa gyüjteményt, hogy ne legyen ideje ellenkezni.
Vágyakozva nézet kincsi után, majd elkapta a derekam, s megcsókolt, amire én nem is tudtam másképp reagálni csak pislogtam. Ajkai édesek voltak
és puhák, a vágy összetéveszthetettlen ízét éreztem rajtuk.
-Ne haragudj.-Suttogta, majd elengedett élvezetes szorításából.
Most aztán tényleg nem tudtam hová tenni a furcsa viselkedését. Eltűnt a konyhában, majd mikor felbukkant kezében egy vörösbort tartott, ezen észbe
kapva kiszaladtam a süteményért. Éppen időben, hogy ne történjen semmi balszerencsés dolog. Be hoztam a frissen sült, illatozó lelkemmel átszőtt édességet,
ő már várt rám, s ahogy letettem az asztalra, hellyel kínált és ő is leült. A hideg kés pengéjén, lecsapódott a gőz, s én szeltem egyet, s az aranyszélű
tányérjára tettem, aztán magaméra is. Ő pedig a vörös bort öntötte ki a kristály pohárba, melyen édesen játszott a fény.
-Egészségünkre!-emelte fel a a talpas pohárkát.
-Egészségünkre!-ismételtem, majd megízleltem egy kortynyit az édes nektárból.
Rafinált módon hagyta, hogy én kóstoljam meg elsőként. Nos, olyan szinten meglepett az íze, hogy köpni nyelni nem tudtam, és nem azért mert olyan
finom lett volna. Hatalmas erőfeszítéssel lenyeltem a falatot és a poharam után kaptam. Ami miatt, majdnem ennyire meglepődtem, hogy az a sütemény,
amit ha álmomból felkeltenek is tudom, hogy lehet ennyire sós?!
-Na mi van édesem, csak nem elsóztad a süteményt is? Ej hát ennyire vonzódsz hozzám?-Nevetett Lestat, és abban a pillanatban lett tiszta minden, hiszen
a cukros bödön, nem cukrot, hanem sót rejtett, s ezért történhetett ez meg.
-Nem, ez a te műved!-Visítottam, de ő lefogta kezeimet és az aprócska kerek asztalon áthajolva ismét csókot lehelt ajkaimra.
-Semmi baj, én is így érzek- mosolygott a bajsza alatt, olyan sunyisággal, amit egy vérbeli róka is megirigyelt volna.
Arcomra enyhe pír ült ki és lesütöttem a tekintetem, ő pedig nézte, ahogy csöndben összeszorított ököllel ülök, s közben szélesre nyílt vigyorral
pásztázta megbánó arcomat. Végül felemelte a poharát, s ivott egy kortyot, majd felpattant a helyéről.
-Most elmegyek lefürdök, s mire visszaérek- közel hajolt, s megfogta törékeny államat- töröld le az a szégyenkező arckifejezést nem áll jól édesem.
Mosolygott, majd elnyelte az ajtó tátongó szája. Nem bírtam megülni, nekem is ki kellet találnom valamit, hogy viszonozzam ezt a kis tréfát. Fel
s alá jártam a kis szobában, a padló pedig kétségbe esett nyöszörgéssel viszonozta menetelésemet. Kattogtak a fogas kerekek, füstölt a gépezet, de
semmi használható nem jutott eszembe. Ahogy bosszúsan járkáltam, kilestem az ablakon és most is, mint már oly sokszor rabul ejtett a hold csodás arca.
Megbabonázva sétáltam tovább, persze nem a lábam alá figyelve. Padlót is fogtam, ezúttal egy kupac ruha kefében estem hasra.
Dühösen nyögtem egyet, s kikászálódtam a szúrós kefék közül. Fájó lábamat simogattam, amikor belém nyílalt. No nem a fájdalom, hanem a felismerés,
hogy a bosszúmat hogyan fogom megtestesíteni. Összeszedtem a földről a sok kefét, s az ágyhoz tipegtem. Felhajtottam a hófehér lepedőt, s szép
sorjában elhelyeztem a keféket, szúrós résszel felfelé, majd vissza terítettem a lepedőt, még szép simára el is igazgattam.
Pont időben, ugyanis Lestat csatak vizes hajkoronával lépett be az ajtón.
-Hát itt vagy, már kerestelek a konyhában is- újságolta, s sokatmondó tekintettel közeledett.
Kezeimet az arcára tettem, s mélyen a szemébe néztem, majd olyan érzékien csókoltam meg, hogy teljesen elfelejtsen figyelni, arra ami körülötte
történik. A hatást elértem, mert Lestat úgy dőlt az ágy felé gyöngéd lökésemre, akár egy kiszáradt farönk. Azonban a békés földet érés helyett,
olyan gyorsan ugrott vissza, mint a villám, azaz csak ugrott volna ha lett volna elég lendülete, de nem volt szóval felkiáltott, s vergődött egy
darabig, majd sikerült kikászálódnia a szúrós bosszúmból. Akaratom ellenére is édeset kacagtam rajta.
-Ez meg mi az Isten haragja volt?!-Hangjában őszinte meglepettség viszhangzott.
Peckesen az ágyhoz sétáltam, s felhajtottam a lepedőt, felfedve ezzel a csoda fegyverem titkát. Fájdalmasan simogatta meg hátát, s elmosolyodott.
-Cseles, de nem rossz- magához húzott, s átkarolta a derekam- Kifejezetten szép munka volt.
Felkacagtam fejemet bájosan hátra billentve, ő pedig kihasználva az alkalmat végig futatta hegyes nyelvét, törékeny nyakamon. Én pedig megfogtam
kezét, s a kanapéhoz húztam. Mindketten tudtuk mi következik ezután, lassan lecsúsztak rólunk a ruhadarabok, s a földön landoltam a festékek és
a vásznak közti kavalkádban. Mi pedig elvesztettük kicsit a fejünket egy éjszakára.

Hatalmas volt. A három tökéletes kör alakú emelete mind más és más színben pompázott. Az alja zöld marcipánbevonatú volt, fényes, rajta arannyal festett kacskaringók formáztak ágakat, rajtuk madártoll ült, bogyók, melyek némelyikén megcsillant a fény, így látszott, hogy cukorkából van, de mások annyira valósághűek voltak, hogy Lory elhitte, hogy igazi bogyók. Máshol mogyoró volt, az vajon igazi? Tudni akarta!
A második emelet… Csak egy kicsivel volt kisebb, mint az alsó, pont annyira, hogy a karimára rá tudjanak ülni a csodálatosan zöld marcipánlevelek, majd onnan következett a rozsdaszínű máz ismét. Mint a tűz olyan volt, bordázott, gyönyörűség. Az vajon ott fahéj lenne? És a piros mázban mi lehet? Ribizli? Vagy vörösáfonya? Ó természetanya, add, hogy vörösáfonya legyen! Néhány helyen szarvasokat fedezett fel rajta, máshol színes madarak énekeltek, mintha az egész mozgott volna, maga lett volna a lüktető erdő.
A harmadik emelet volt a legkisebb. Kék… Hogy csinálnak kéket? Kék bogyók, kék máz, kék hullámminták sokasága futott körbe a tökéletes dob alakon. Kökény… Kökénynek kellett lennie, talán benne kis áfonyának, amivel az árnyékokat festették rá. A vízben ezüstszínű halak úsztak, az alján színes kagylók ültek, hiszen a tündéknél mindenhol élet volt, földön, vízen és égben. Semmi sem lehetett üres, vagy igazán csendes. Ha túl nagy volt a csend valahol, az rosszat sejtetett.
A tetején a dísz cukorból összerakott madarak tökéletes, harmonikus kompozíciója volt, alkotás önmagában. Cinkék, fecskék járták a táncukat, és igazán vétek lett volna, ha valaki…. Ha valaki esetleg megenné.
Ez volt a legcsodálatosabb torta, amit Loreena rövidke életében látott.
- De miért nem ehetem meg? - kérdezte legalább tizedjére, mire Erika, a torta készítője, minden édesség művésze, az ízek lovagja mérgesen csapta le a sodrófát az asztalra.
- Azért, mert ez az öcséd tortája. Nem szeretnéd elenni előle ugye?
- De Alan még csak két éves! Nem is fog rá emlékezni, hogy volt tortája. Én sem emlékszem… - ekkora összehúzta kicsit amúgy tányérnyi zöld szemeit, és gyanakvóan nézett fel a cukrászra. - Hacsak… Nekem nem is volt tortám!
Erika felkacagott.
- Volt tortád kisvadász ne félj. Azt is én csináltam, még emlékszem is mennyit szenvedtem a pillecukor felhőkkel és az üvegvillámokkal.
- Szóval… Mikor esszük meg?
- Holnap az ünnepségen. Gyere, kísérj el hozzátok.
Eikának volt segítsége. Két tünde férfi tette bele a tortát egy hatalmas fadobozba, majd feltették egy szekérre. A bakra felült Erika, mellé pedig Lory, keresztbe tett lábbal, megigazítva zöld szoknyácskáját. Forró nyári nap volt, augusztus, Alan születésnapja, e Zephyrantesben az élet ilyenkor sem állt meg. Télen és nyáron, esőben és napsütésben ahogy a természet nem aludt, úgy tündék is mindig sürögtek forogtak. Valahogy alkalmazkodtak ők is a ciklikus változásokhoz.
Felcipelték a tortát a lépcsőkön, majd betették az egész ládát a kamrába. Lory folyamatosan körülöttük sertepertélt, próbálta még utoljára beszívni a finom édes illatokat. Minden tökéletes volt… Vagyis lett volna.
A gyerekszobából ismét felhangzott a keserves ordítás, és a kis tündelány biztos volt benne, hogy az öccsének most sincs semmi baja, csak hallatni akarta a hangját, hogy megint ő legyen a figyelem középpontjában, ahogyan mindig. Mindig mindenki csak Alanre figyelt, mióta megszületett… Az anyukájuk már a kicsivel aludt nem vele, a vendégek mindig a kicsit jöttek megnézni és nem őt… És hogyan hálálja meg ezt? Ordítással! Hegyes füleire tapasztotta a kezét, és úgy trappolt be a gyerekszobába. Alan a kiságyban állt és lefelé nyújtózott, de nem tudta felvenni a fából faragott lovát, amit minden felé harapásnyomok tarkítottak. Loreena mérgesen vette fel a játékot és nyomta a kisfiú kezébe.
- Így ordítasz, meg se érdemled a tortát!
Alan csak felnézett rá, majd elkezdte rágcsálni a játéklovat, mint aki semmit nem ért az egészből, de legalább elhallgatott.
- Jól van! Remélem holnap a vendégekkel is visítani fogsz, és akkor majd látni fogják, hogy se tortát nem érdemelsz, se ajándékot. Ne nézz rám így, mert tényleg nem érdemled meg!
Azzal hátat fordított és kiviharzott a kis szobából. Lement az apja műhelyébe, hogy az íjakkal játszon, nyilakat válogasson, kicsivel később pedig megetette a kóbormacskákat a parkban. Szerencsére, mert az egyiknek úgy kellett kivennie a szájából egy kismadarat, mielőtt még gaáldul felfalta volna. A gondolatai azonban minduntalan vissza-vissza tértek a háromemeletes tortacsodához, és a visító Alanhez, aki nem is fog emlékezni arra, hogy megkapja azt a földöntúli szépségű süteményt. Ő bezzeg mindig jó gyerek volt, illedelmes, türelmes, nem sírt, nem hisztizett, és mégsem kaphatott belőle. Belerúgott egy kőbe, ami nagy csobbanással esett bele ettől a kristályfelszínű tóba.
Hülye születésnap, hülye vednégek…
Morgott magában. A nap lenyugodott, és ez a nap is eltelt. Loreena hazaszaladt, és mint minden este szépen megmosdott, felvette a kis hálóingét. Látta, hogy a szülei a nappaliban nagyban tervezik az ünnepséget, hogy ki hova üljön, hova kerüljenek az ajándékok, de a kislány így is türelmesen várt az ágyán ülve, hogy az apja bejöjjön neki mesét mondani. És csak várt… és várt… De a mese úgy tűnik aznap este elmaradt, a hercegek nem harcoltak sárkányokkal, a harcos tündérkirálynők fegyverszünetet kötöttek a koboldokkal egy estére, mert a Wildwind szülőknek nem volt idejük mesét mondani.
Az utolsó gyertyát is elfújták, inden lámpásban kialudt a fény, csupán a rózsabogarak táncoltak kint az ablak előtt, vidám sárgászöld fénnyel. Loreena még mindig csalódottan ült az ágyán, haragosan az elmaradt mese miatt. Sírni tudott volna, mert egyedül volt, mert úgy érezte senki se figyel rá, de inkább volt mérges. Lerúgta magáról a takarót. Apró puha kis talpai hangtalanul surrantak át az előszobán, majd át a konyhán be a kamrába. Ott állt előtte. Kibontotta a hatalmas dobozt, hogy még egyszer lássa a nagy tortát. Csak azt a kis levelet…. Kinyúlt és letörte.
Csak a hold világított be a kamra ablakán de ez is elég volt, hogy megcsillanjon a tökéletesen fényes cukormáz. A mázas levél édesen olvadt szét a szájában. Isteni volt, és máris jobb kedve lett. Megkóstolt egy bogyót. Egyszerre volt édes és savanyú, friss és érett… Vajon milyen lehet a kék torta belseje? Lábujjhere állt, és csak úgy kézzel belemarkolt, és a szájába tömött egy falatot.
Mézes piskóta áfonyakrémmel… Behunyta a szemét, mert azt hitte a kicsi zakatoló szíve nem bír el ekkora boldogságot. És a zöld? Almás… És a piros? Ribizli…
Visszatért az áfonyáshoz. Miért ne váltogathatná? Egy kicsi ebből egy kicsi abból, csakhogy egyikre se tudjon ráunni. Lassan tele lett a hasa, de túl finom volt ahhoz, hogy abbahagyja. Talán egy picit pihennie kellett volna. Leült és nekidőlt a tortának. Csak egy kicsit pihen, és utána folytatja…
- Mit műveltél Loreena?!
Az anyja kiabálására ébredt fel a torta romjai között. Egy pillanatra nem is tudta mit mondjon, de mielőtt még összeszedhette volna magát, iszonyatos, tüskés karmokat érzett a hasában. Fájdalmasan gömbölyödött össze, Elinor Wildind arca pedig egyetlen pillanat alatt vált haragosból ijedtté. Leguggolt a kislány mellé.
- Tudod mit? Úgy kell neked. Megetted az öcséd tortáját, megérdemled, hogy kicsit fájjon a hasad. De… Ugye nem etted meg a cukrozott leveleket?
A kislány nagy zöld szemével fájdalmasan nézett fel az anyukájára.
- Olyan finom volt…
Az anyja hátrafordult az ajtóba, ahol ott állt Erika és Seamus is. A nő felsóhajtott, és megmasszírozta a homlokát, majd ölbe vette a lányát.
- Ünnepség lefújva, megyünk a druidákhoz.
Loreena karjait az anyja nyaka köré fonta. Nagyon fájt a hasa… De legalább végre vele is foglalkoztak.

Vannak pillanatok, amikor a gonoszság egyik pillanatról a másikra tör elő az emberből. És vannak pillanatok amikor rájössz, hogy mindvégig benned volt, csak éppen azt nem érted, miért nem bújt elő a mélyből eddig. Ez történt Mariaval is, nem is annyira régen.
Diplomataként Maria feladata volt minden zárt ajtót kinyitni, ami a társai útját állta. Nem volt ez másképp azon a napon sem. Egy bizonyos von Wielenbrad nevű nemes kegyeit kellett megnyernie bájos szavaival és hatásos érveivel. Az említett nemesúr családja már ősidők óta felügyelte a kastélya körüli vidéket, itt voltak már akkor is, amikor az első angyalromokat feltárták. Hogy találtak e ott valami érdekeset, vagy szimplán csak valami olyat, amit az átlagember nem foghat életében a kezébe, az nem derült ki. Egy biztos: ha találtak, akkor most von Wielenbrad tulajdonát képezi.
Maria és a kedves nemesúr a lovagteremben tárgyaltak egy kupa vörösbor társoságában.
- ...ha netán elfelejtettem volna megemlíteni, egyszerűen csodálatra méltóak a sövények, amelyek a belső udvart szegélyezik.
- Ne aggódjon kedves – mosolygott vissza rá von Wielenbrad – már háromszor is szóvá tette.
Az uraság maga egy negyven év körüli, ősz hajú és korához képest kifejezetten fitt ember volt. Maria eközben nagyot kortyolt az elébe helyezett borból. A lezser módon, hanyagul elkészített lőre savanyú, félig romlott íze úgy marta a torkát, mintha egy méhkast nyelt volna le.
- Hm...igazán kiváló az aromája. Csak nem Calorusburgból hozatta?
- Nem túl jó ízérzéke lehet, Frau Neulander. Ez a bor a magam szőlőskertjéből származik. Jut is eszembe, nagyjából mikorra várható a mélyen tisztelt Herr Lawrenz?
Mintha csak valami varázsszó lett volna, abban a pillanatban nyílt a lovagterem ajtaja és lépett be rajta Gerard, a tőle megszokott színpadiassággal és eleganciával. Maria csak unottan forgatta körbe a szemeit, ahogy végignézett rajta. Ő tudta, ellenben mindenki mással, hogy barátja hallgatózott az ajtó mellett állva, hogy a megfelelő pillanatban nyisson be a hatás fokozása érdekében.
- Elnézést a várakozásért. – köszönt a házbélieknek egy halvány meghajlást kvöetően.
- Jó, hogy végre ideértél. Válthatunk pár szót kettesben.
- Természetesen.
Gerard és Maria elvonultak egy helyre, ahol senki sem hallhatta őket. Amint kikerültek a tobbiek látóteréből, a vámír arcáról leolvadt a mosoly és ideges, undortól eltorzult arccal nézett vissza társára.
- Még egy perc ezzel az istenverte vén barommal és főbelövetem magam egy Swartzjägerrel! És ha még a kedves „von Wielendrad” – figurázta ki az előkelő nevét minél csicsásabb, gúnyosabb hangon – önmagában nem lenne elég idegesítő még elvárja, hogy azt a poshadt löttyöt igyam, amit ő bornak mer nevezni.
Gerard sóhajtott egyet.
- Innetől én is meg tudom oldani. Addig nézz körül, hátha találsz valamit.
- Nem! Azt akarom, hogy te nézz körül...méghozzá valahol egészen máshol.
- Oh...mit forgatsz a fejedben?
Maria ezután ördögi mosollyal az arcán elmagyarázta, miféle gonosz tervvel kívánt bosszút állni von Wielenbradon.



- Mi tartott ennyi ideig... Herr Lawrenz? – érdeklődött a nemesúr, miután Maria szíveskedett visszavánszorogni a lovagteremben.
- Meg kell írnia egy rendkívül fontos levelet. Még egy pár perc türelmet kívánok öntől. – felelte a szokásos mézesmázos hangján.
Gerard minkeközben már a folyosókat rótta, valami lépcső, vagy csapóajtó után kutatva.
~ Te, ezt most tényleg megcsináljuk?
~ Miért ne? Azt ne mond, hogy ellenzed?
~ Eszemben sincs! Csak te nem az a fajta vagy, aki belemenne az ilyenekbe.
Alig pár perc kutatokás után rá is találtak a vár egyik tornyának tövében. Egy egyszerű csigalépcső volt, ami egyszerre vezetett felfelé sé lefelé is.
~ A pincének valahol erre kéne lennie.
Kisvártatva rá is találtak. Mint minden szokványos pince, ez is dohos, áporodott szagot árasztott magából. A falon pár gyertya szolgáltatott halovány fényecskét, hogy ne kelljen a sötétben tapogatózniuk, de sajnos a világosságuk csak pár helyen törte meg az egész pincében uralkodó sejtelmes félhomályt. A tágas térben mindenfélét tároltak, ami szem szájnak ingere, kezdve a sózott húsokkal egészen a gondolzan elzárt fűszerekig.
Gerard a boroshordók felé vette az irányt. Midnegyik méretes fakupacon volt egy-egy felirat, ami arról árulkodott, honna származik a bor és milyen fajta. Ekkor felidézte magában Maria szavait.

- Nincs az az isten, hogy ez a fajankó képes legyen ezt a szennyvizet ilyen széles vigyorral meginni – imitálta az öreg nemes mosolyát – biztos vagyok benne, hogy egyszerűen képtelen eladni a háziszemetét, ami itthon termeszt, szóval ezt dörgöli a vendégei orra alá. Keresd meg és cseréld ki a borokat!
- Egy pillanat alatt meglesz.

~ Nem is értem, egyáltalán minek mentem ebbe bele... – gondolkozott, miközben a hordók címkéit oldasgatta.
Hamar meg is találta a különféle típusó borok között azokat, melyek a házi érlelésűt tartalmazták. Kíváncsiságból leemelte az egyiknek a fedelét a belekóstolt... aztán gyorsan vissza is zárta, nehogy a szagától rosszul legyen.
~ Könnyebben menne valami apró késsel leszedni a címkéket.
~ És mégis honna szerezzek olya...ja tényeg.
Az ujjával pár apró ábrát rajzolt a levegőbe, mire az árnyak a vonalak menték összetömörültek, végül egy egyszerű kenőkés alakját vették fel. Ezt használva levakargatta a címkéket a házi bort tartalmazó hordókról és kicserélte őket a legjobb borokat tartalmazó hordók címkéivel. Gyorsan kellett dolgoznia, mert a papírlapok nem ragadtak volna másképp hozzá kellőképpen a fához, ráadásul nem is akarta, hogy a teremtett kése eltűnjön. Így is épp elég varázserőt pazarolt el fölösleges dolgokra.
Dolga végeztével, mint aki csak az árnyékszéket látogatta meg, fütyörészve ballagott vissaz a lovagterembe. Maria és von Wielenbrad ott álltak az egyik kikészített trófea mellett, miközben a nemesúr éppen azt ecsetelte, hogyan sikerült az álaltot levadásznia.
- Sikerült végeznem. Még időben, úgy hiszem.
- Ennek nagyon örülök, Herr Lawrenz.
- Térjünk is rá a tárgyra...
- Nem szükséges – vágott a szvába egyik pillanatról a másikra Maria – későre jár, majd később megbeszélik.
- Igen, de...
- Induljunk!
Gerard nem ellenkezett többet, első alkalommal is csak azért tette, hogy elhitesse fogalma sincs, miről beszélgettek. De volt egy elég erős gyanúja arról, mit derített ki időközben diplomatikus társa. Kifelé menet a várból meg is kérdezte.
- A feljegyzések közül egy sincs itt, igaz?
- Kiderült, hogy megsemmisültek egy tűzvészben.
- Micsoda pazarlás...
- Megcsináltad? – kérdezte a legnagyobb komolysággal.
- Hát, legalább egy jó dolgot csináltunk ma. – vonta le a következtetést Lia vigyorogva.
- Bárcsak látnám az arcát, amikor megízleli a saját főztjét...
- Tudod mit. Jöjjünk vissza később egy kedélyes beszélgetésre... – kacsintott rá Gerard.

A nap melegére ébredek. Ez elég ijesztő, mivel már rég ébren kéne lennem. Még ki se nyitom a szememet, de már talpon vagyok. Felszisszenek a meztelen talpamat érő hideg miatt, de gyorsan odarohanok az ablakhoz, széthúzom a függönyöket és kinézek rajta. A nap már fenn van, de még nem túl magasan, olyan nyolc fele járhat az idő. A szél hűvösen simogatja az arcom és a karjaim, mire lassan vacogni kezdek, így inkább gyorsan becsukom az ablakot és a ruhás fiókomhoz megyek. Villámgyorsan magamra kapkodom a ruháimat, hajamat egy madzaggal kontyba kötöm, majd az ágyat gyorsan bevetve sietek a dolgomra.
Még nincs olyan késő. Ha sietek talán nem veszik észre, hogy elaludtam. Nem nagyon, csak egy kicsit, igazán picikét, de épp eléggé, hogy bajba kerüljek. Még a legutóbbi sebek sem gyógyultak be teljesen, nem kéne újakat szerezni. Ahogy óvatosan a konyha felé közeledek egy jellegzetes, semmivel sem össze téveszthető illat csapja meg a orromat. Édes, krémes, meleg, szív melengető, csodás, lisztes, frissen sült gyönyörűség. Csokoládés sütemény. A csokoládé a világ legeslegfinomabb dolga. Ha másért nem, hát ezért mindenképpen érdemes élni. Viszont nagyon ritka, nehezen beszerezhető és úgy is csupán rettenetesen drágán. Nálunk is csak nagyon kevés alkalmakkor van és akkor is leginkább csak fennhéjázásból és én olyankor sem kaphatok belőle. Amikor odaérek az ajtóhoz óvatosan belesek a helységbe és szerencsére nincs ott a szakácsnő. A nagy tányér csokis mennyország pedig az asztalon csücsül. Oda megyek és fájó szívvel nézem.
Egy nagy, gyönyörű, virágokkal díszített, porcelán tálaló edényben vannak. Biztosan vendégek jönnek, különben nem lenne ennyire kihangsúlyozva az előkelőség. A családom szereti éreztetni a többivel, hogy mennyivel felsőbbrendűek náluk. Ahogy egyre tovább nézem vágyam tárgyát össze fut a nyál a számban és a gyomrom is elkezd korogni. A percek múlásával egyre inkább úgy érzem, hogy a sütik gúnyolódnak velem. Szinte hallani vélem az idegesítő kis hangok kórusát a fülemben, amint a fejemben visszhangoznak.
“Te nem ehetsz meg minket, bebebe!”
“Csak egy falatot, na? Nem jön rá senki.”
“Próbáld csak meg és halott vagy.”
“Nem vagy elég jó hozzánk, nem érdemled meg, még el is aludtál!”
“Egy magad fajta mocskos kis semmire kellő ránk se nézhetne!”
“Ingyenélő vagy! Anyád a szíve alatt hordott, hát ezt érdemli? Meg akarod lopni?”
Nagyon méregbe gurultam. Nem igazság! Én még jobban megérdemlem, mint más! Nem vagyok sem semmire kellő, sem ingyen élő. Nagyon keményen megdolgozom az életben maradásért!
Érzem, ahogy lassan könnyek gyűlnek a szemembe a haragtól, így gyorsan megtörülöm a kezemmel, a még száraz arcomat. A sütő tüzének fényébe bámulok, mire ismét égni kezd a szemem, de a könnyek már nem akarnak kicsordulni. Úgy se tudják meg, van egy csomó. Óvatosan körül nézek és néhány percig még hegyezem a fülemet, de teljes csend honol. Olyan, mintha teljesen egyedül lennék az egész házban. Kísérteties érzés. Ha nem lennék ennyire rettenetesen ideges lehet, hogy eljátszom a gondolattal, hogy tényleg egyedül vagyok és az egész csak egy rossz álom volt a süti pedig a jutalmam, mert felébredtem. De nem volt rá időm. Bármikor betoppanhat valaki. A tál aljáról gyorsan kiveszek egy darabot, majd úgy rendezem el a többit, hogy ne látszódjon a hiány és vissza rohanok a szobámba. Elbújok az ágyam alá és ott eszem meg. Nagyon finom. Szinte érezni vélem, ahogy szétolvad a számban és meg melengeti a szívemet. Boldogság van benne, színtiszta varázslat. Miután végzek vele össze szedtem a morzsákat és kiszórom őket az ablakon. Az arcomat és kezemet megmosom, nehogy bármi nyoma maradjon tettemnek és elsietek a dolgomra. Vissza térek a megszokott mindennapi munkámhoz. Amikor be jön a jóslatom és vendégek jönnek, a testvéreimet felküldik a szobájukba, cserébe, hogy nem lehetnek ott felvihetnek magukkal egy kis tányérnyit a sütiből. Ahogy az ajtó résen keresztül nézem őket még sokáig érzem a számban a csokoládé ízét. És nem érzek a tettem miatt bűntudatot.

Végeztem az átnézéssel, természetesen mindenkinek jár érte a jutalom, ügyesek és ördögien gonoszok voltatok

Aine: Mint megbeszéltük neked fél jutalom jár majd, hogy azért a próbálkozás értékeljük.

Jutalom: 1500 Váltó (750 Ainének)

Achievement:

"Evily McEvilface"
Azonnaliért járó jutalom, azoknak a karaktereknek járt, akik olyan rettenetes tetteket hajtottak végre, amikre nincs bocsánat. Annak is jár, aki mazsolás süteményt visz egy találkozóra valamilyen Istentelen okból (Akkor viszont nem jár Tiszta lelkiismeret)
Jutalom: Tiszta lelkiismeret