Páncélkészítés mesterség pályázat
A kegyetlen hőség homlokomra dagadó izzadságcseppeket pettyedzett. A kalapács kényelmetlen fanyele érdesre törte tenyeremet, kezeim a koromtól feketéllettek, körmeim alatt sötéten rikított a kosz. Karomban a folytonos fémütlegeléstől és a fújtató végtelennek tűnően monoton nyomásától, akármilyen edzett is vagyok, már kezdtem érezni, hogy bizony holnap megjelenik az izomláz a házam tájékán. Mint szinte minden egyes nap. A kovácsolás nem tűnhet egy szép szakmának mások szemében… pedig páncélt készíteni, mely megannyi kard pengéjétől védi értéktelen életedet a dögszagtól bűzölgő csatatéren, annak igazán megvan a maga szépsége. - Cornelius von Finsterblut? – tártam ki a műhely ajtaját, s beljebb merészkedtem a helységbe. A levegő forró volt, elég nehezen vehető, a portól, koromtól a látási viszonyok sem voltak a legkedvezőbbek.
- Ki kérdi? – fordult felém az öreg az üllőtől, miközben verejtékes homlokát megtörölte érdes kézfejével. Rövid, hófehér szakálla szürkés volt a levegőben felszálló portól, még több karaktert adva markáns vonású arcának. Haja rövid volt, s rendkívül kócos, csöpögött róla az izzadtság.
- Joel von Finsterblut vagyok, uram. Örvendek a találkozásnak. – nyújtottam felé kezet, majd ő közelebb lépett hozzám, miközben megtörölte tenyereit a sötétbarna, mocskos kovács kötényében. Szorítása erős volt és határozott, csakúgy, mint az enyém. Az első kézfogás nagyon fontosnak számít a Finsterblutok körében, ha nem vagy elég magabiztos, akkor lenéznek, akárkinek is mutatkozol be, ha pedig túl erősen szorítod meg a másik kezét, akkor elítélnek, hogy csak nagyzolni akarsz… furcsa egy szokás ez, de nekem valahogy mindig is tetszett.
- Mi szél fújta hát az én műhelyembe? – Tette csípőre kezét, miközben látványosan végigmért.
– Tán nem csatába készülsz, s szükséged lenne egy új páncélra? – kérdezte, majd kézfejével rácsapott vértemre.
– Nincs ennek baja Te! - Az én páncélommal bizony nincsen baj uram, köszönöm. – biccentettem arcomra egy vékony mosolyt erőltetve.
- Hát akkor? – telt meg szeme érdeklődéssel, hogy mit is keresek itt.
- Meg szeretném tanulni a páncélalkotás mesterségét. – válaszoltam neki röviden és határozottan. Végigmért hát még egyszer, kezével szakállát kezdte lassú mozdulatokkal simítgatni.
- Megfizetem busásan, ha megtanít rá, ne aggódjon! – próbáltam kilőni azt gátlásos tényezőt, ami ilyenkor a legmeghatározóbb szokott lenni: a pénzt.
- Nem a pénz a baj, fiam… - vakaródzott.
– Miért pont én? Más tán nem vállalt el? – élezte kicsit hangját.
- Nem uram, ön az első, akihez jövök. Ami azt illeti, azért ön, mert apám páncélját is ön készítette, még annak idején. És az bizony jól állta a strapát, az egyszer biztos! - A mindenit! – derült fel hirtelen az arca, ahogy rátört a felismerés.
– Hát Te vagy Lucas fia?! Az istenit neki, de megnőttél! Hát miért nem ezzel kezdted? – tárta szét karjait örömében.
– No, hát még szép, hogy megtanítalak! Gyere vissza holnap, aztán akkor neki is kezdünk. – veregetett vállon mosolyogva.
- Úgy lesz uram! A tanításom másnap kezdődött, s egészen három hónapon keresztül tartott. Ezen a három héten megannyi dolgot megtanultam. Először csak patkókat készítettünk, szeget vertem, majd végül a fújtató mellett strázsáltam. Később már rám hagyta pár fém kikalapálását is, megmutatta, hogyan is kell formába önteni, hogyan kell a kivert bőrt hatékonyan megmunkálni és könnyűpáncélt varázsolni belőle. Van pár dolog, amit még nem tanultam meg tőle, de nagyon figyelmesen néztem, miközben csinálja: hogyan műveli a sziklakemény vasfát strapabíró pajzzsá, hogyan fűzi össze az apró láncszemeket egy nagy láncinggé, és még megannyi más… de idővel… idővel majd megtanulom én is.
Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
