[Magánküldetés] Anomalous Materials

Magánküldetés Lance Kalver részére.

Nyugodtabbak voltak a mindennapjaim, hogy véget ért a nagy ostrom, noha nem tudtam teljesen jól aludni, hiszen a háború még javában tartott. Ennek ellenére sikerült egy kiadósabbat aludni, a szememet pedig egy szép, meleg, madárcsicsergős, nyári napra nyitottam ki, a szállásom ajtaján ledörömbölt három erős kopogás mellett. Fogalmam se volt, ki kopoghat ilyenkor, én nem vártam senkit. ~ Mi a fene… ~ Gondoltam, majd a szememet megdörzsölve ajtót nyitottam.
- Tessék?
Egy kék páncélba öltözött tündét láttam kint, aki nem zavartatva magát azzal, hogy köszönjön, vagy egyáltalán behívjam, belépett. Végignéztem rajta: a díszes páncél, hihetetlenül öntelt arc. Tünde volt, a fintora ennek ellenére mégis valami hihetetlen idegenséget és ellenszenvet szült bennem.
- Lance Kalver? - Kérdezte, miután gyorsan körbenézett a szobámban. Nem mondanám, hogy rendetlenség volt: nem volt mim rendetlen legyen, ennek ellenére még inkább elmélyítette az ellenérzéseket.
- Én vagyok. - Feleltem kifejezéstelen arccal. Nem úgy nézett ki, mint akivel ki lehet kezdeni, de olyannak se, akivel szívesen közösködtem volna, reméltem, hogy csak átad egy üzenetet, aztán soha többé nem látom, nem bírtam az ilyen öntelt figurákat.
- Hm. - Hümmögött, aztán megint szétnézett, a fintorán pedig látszott a megvetés, amit a látottak keltettek benne. Beletúrt a hajába, aztán belekezdett.
- Az Újjászervezett Hellenburgi Tündelégiótól jövök, Sir Roderick Rimewind a nevem. Azért jöttem, hogy közvetítsem a behívóját hozzánk.
Pislogtam kettőt, hogy helyretegyem a dolgokat a fejemben. Tényleg behívtak? Egyáltalán, létezik itt tündelégió? Nem voltam mondjuk sok ideje itt, elképzelhetőnek tartottam, hogy valamiből kimaradtam. Kimérten bólintottam.
- És ez gyakorlatban mivel járna? - Hiába a kivételes lehetőség, egy zsoldos belül mindig zsoldos marad, legtöbbször az ajánlatok előnyei az elsők, amit tisztázni kell. Látszólag nem kérdésekre számított, pedig aki értelmes, háromszor is meggondolja, hogy olyanok közé kerüljön, mint ő. Vágott egy újabb pofát, majd megköszörülte a torkát.
- Azzal, hogy mostantól az én felettesem parancsol magának, ha katonai műveletekről van szó. A fizetése változatlan.
- És ki a maga felettese? - Kérdeztem tovább, de egy pillanattal később meg is bántam. Minél többet kérdezek, annál több ideig kell ennek a fazonnak az idegesítő ábrázatát elviselnem. Ez a kérdés azonban láthatóan tetszett neki, kihúzta magát, miközben magasztos arccal felelt.
- Lady Primrose Elsdragon tábornok, Rudenz von Hellenburg király megbízottja, hozzám hasonlóan a tünde korona egykori lovagja.
~ Szóval erre az a hatalmas, ütnivaló arcod.. ~ Mondtam magamban, de inkább feltettem a - remélhetőleg - utolsó kérdésemet felé.
- Tehát hova kell most mennem?
- Ma mihamarabb keresse meg a tábornokkisasszonyt, megtalálja valahol a kiképzőtér közelében. - Válaszolt, ahogy eltűnt az arcáról a magasztosság, és újból felvette a saját tenyérbemászó stílusát. Bólintottam.
- Köszönöm. Viszlát! - Mondtam, majd az ajtóért nyúltam, hogy becsukjam, de ő csak azért sem mozdult volna a világért se. Anélkül nem, hogy egy szánakozó végigmérést ne adjon nekem és a szobámnak.
- Ajánlom, hogy keressen valami értelmes lakhelyet. - Mondta, majd sarkon fordult, és elment. Becsuktam utána az ajtót, amiből majdnem csapás lett, és a fogamat csikorgattam.
- Ennél értelmesebbet nem is találhatnék, noha TE ezt biztos nem fogod fel, te selyemmel kitörölt seggű nyalka kölyök! - Morogtam magam elé, majd elkezdtem készülődni, a tábornokkal való találkozást is mihamarabb le kellett tudnom. Ha minden tündének ilyen nagy arca van, rövid úton megpusztulok…

Nem sokkal később útnak indultam megkeresni a tábornokot, egy kis kérdezősködés után meg is tudtam, hogy nincs is olyan messze a szállásomtól. Egy kis bódészerű épületet kellett keresnem, ahol egy jókora tölgyfaasztal mögött meg is láttam a nőt. Nem teljesen ilyenre számítottam, inkább egy marcona, cserzett arcú nőre, ehelyett kaptam egy velem nagyjából egykorú parancsnokot rövid, fekete hajjal, és helyes arccal, ahogy épp egy halom papírt lapozgatott unott arccal. ~ Járhattam volna rosszabbul is ~ Futott át az agyamon, mielőtt határozottan odaléptem.
- Jó napot kívánok, Lance Kalver vagyok, úgy értesültem, behívót kaptam az osztagba, itt vagyok.
Felnézett rám, majd néhányat lapozott a papírjai közül, aztán átfutott egyet, mielőtt megint felnézett rám.
- Valóban, ezek szerint Roderick gyors munkát végzett. - Bólogatott, aztán folytatta. - Igen, hozzánk lett beosztva, és hogy megünnepeljük ezt, egy kiváló feladat is akad, amin részt is kellene vennie. - Mondta.
~ Hűha, sok teketóriázás nincs ~ Gondoltam, de belül örültem annak, hogy máris munkába állhatok, nem hagyhattam, hogy eltunyuljak.
- És mi lenne az?
- Mit hallott becses népünk gyáva elpárolgásáról? - Kérdezte kissé fennkölten, amire kihúztam magam.
- Hallani annyit, hogy nem szeretnek azóta minket az emberek. Többet nem kellett, mert ott voltam, és a saját szememmel láttam. - Mondtam, és noha büszke voltam arra, hogy ott lehettem, és segíthettem abban, hogy ez megvalósuljon, megremegett a szívem. Tényleg elmentek, és itt hagytak. Gyávaság volt talán, vagy taktikus lépés, nem nekem kellett eldöntenem. Én csak egy egyszerű tünde zsoldos voltam, aki amúgyse tudta volna elviselni Rheót, mint állandó király, vagy éppen királynő.
- Nos, akkor látta, mi maradt ott a helyén a királyságnak. 'Finsterwald', így hívják az emberek. - Folytatta, én pedig bólintottam, és kicsit elsápadtam. Csak nem oda akarnak küldeni…?
- Na, minthogy egyrészt sokkal tapasztaltabbak vagyunk az erdei hadviselésben, mint nagydarab rövidfülű kollégáink, így a mi dolgunk besétálni oda, és minél több információt megszerezni. Na meg van egy konkrétabb feladat is, egy mágikus anomália megszüntetése.
Nagyszerű, erdei cserkészet, információszerzés, mágia, minden, amihez a legjobban értek, és a legtöbb kedvem van!
- És nekem, mint egyszerű zsoldosnak, pontosan mi is lenne ott a feladatom? - Kérdeztem bizonytalanul, remélve, hogy legalább olyan részfeladatom lesz, amihez legalább hozzá tudok szólni.
- Magának? Az mint nekem, én se vagyok tudós. Megölni mindent, ami meg akarja támadni a szakértőt, akit velünk küldenek.
Belül fellélegeztem, aztán bólintottam.
- Értettem. Mikor indulunk és honnan?
A nő felnézett az égre.
- Olyan két órán belül. Kerítsen egy lovat, ha még nincs magának, és a kapunál találkozunk. Kérdés?
- Ellátmányról gondoskodnak? - Kérdeztem reflexből, eddig mindig saját magamnak kellett intéznem, majd egy kicsit halkabban hozzátettem. - Mekkorák a túlélési esélyeink?
- Hadsereg vagyunk, persze. - Mondta. Igaz, neki ez magától értetődő volt, engem viszont nem erre nevelt az eddigi életem. A következő kérdésemre megvonta a vállát. - Voltak már rosszabbak is életemben. Bár, addig nem is tudom megmondani, hogy milyenek az esélyeink, amíg fogalmam sincs, hogy mivel állunk szemben pontosan.
Kimérten bólintottam a válaszra.
- Van más is, vagy mehetek készülődni?
- Ha magának nincs több kérdése, akkor menjen útjára, és ne késsen.
- Igenis. - Mondtam, azzal megfordultam, és hazaindultam összekészülni. Belépve a szobámba körbenéztem, ahogy Roderick is tette, de nem fintorral, hanem szeretettel. Ez volt az otthonom, egy olyan hely, amiből nagyon régóta nem jutott osztályrészem. A falon egy ügyetlenül összeeszkábált tartón ott volt Vengeance, egy emlékeztető egy sötét tündére, valakire, aki eddig a legközelebb került ahhoz, hogy a barátomnak nevezhessem, noha még mindig messze volt attól. Talán először történt meg, hogy a málhám nélkül indultam útnak, de minden fontosabbat eltettem magammal. Fegyver, tárgyakba zárt varázslat, Puriel tárolója a nyakamba, és egy vizeskulacs, mert ki tudja. Egy sóhajjal léptem ki az ajtón, és bezártam magam mögött azt. Az istállókhoz indultam, hogy lovat szerezzek, nem volt túl nehéz, csak meg kellett említenem, hogy a Tündelégió tagja vagyok, és kiküldetéshez lesz rá szükség. Ennek ellenére túl hamar eltelt ez az idő, amit kaptam, így a kapu felé vettem az irányt, ahol meg is láttam egy tizenpár fős csoportot, mindenki lovon volt. A tábornokot is megtaláltam, egy elég rövid nadrágban volt, a lábain pedig végig sűrű varrt druidatetoválásokat láttam, lábszárainak két oldalán pedig valami egyszerű szerkezetre rögzítve két hosszú pengét. Amint meglátott, bólintott egyet irányomba, aztán közelebb intett magához. Körülnézve csupa tündét láttam, amihez nem nagyon voltam hozzászokva, jellemzőbb volt, hogy ember zsoldosokkal dolgozom együtt, a harcosok mellett pedig egy idősebb, druidának kinéző férfit is megláttam.
- Készen áll, Kalver?
Kérdezte a tábornok, türelmetlenül nézegetve a nap állását.
- Készen. - Bólintottam, mire ő is, aztán végignézett a tömegen, és elkezdte beszédét.
- Mindenki tudja, miért vagyunk itt, szóval nem húzom ezzel az időt. Mihamarabb el kell indulnunk, sok múlhat ezen. A célunk, hogy megvédjük a tiszteletreméltó Dunan Whisperbrook druidamestert itt, szóval ha az életetek múlik rajta is, a mesternek sértetlennek kell lennie. Hármas csoportokra fogunk oszlani, majd menet közben megismerkedtek egymással. A csoportok a következőek... - Kezdte sorolni a neveket, hamar fel is adtam, hogy megjegyezzem őket, majd meghallottam a saját nevemet is. - ...Legvégül pedig Lance Kalver, Emily Windgrace és jómagam. Bárkinek kérdés?
Megráztam a fejem, egyelőre nem jutott eszembe semmi, meg gondoltam út közben is lehet kérdezni, ha úgy adódik.
- Akkor kiváló. Lóra fel! Mi leszünk az elővéd, Kalver, Windgrace, mellém! Indulás!
Harsogta határorozottan, mire felpattantam a lóra, és őt követve megindultam, mellettünk még a másik lány, mögöttünk pedig a menet többi része.

Különösebb teketóriázás nélkül megindult a lovasmenet egy kényelmes, de mégis gyors tempóban, a hármas osztagok tartották a formációt, így maradtam a tábornok bal oldalán, míg Emily Windgrace vagy ki pedig a jobb oldalára került. A főnök csöndesen szorongatott a kezében egy egyszerű térképet, gondolom arra, hogy tudja, merre megyünk. A gondolataimba merülve lovagoltam, néhányszor meg akartam szólalni, mert már szinte untam a csendet, de rájuk nézve minduntalan úgy éreztem, hogy most csöndben kellene maradni. Estére egy kis, elhagyatott településhez értünk. Gyorsan körbenéztem: sok volt a növényi motívum, néhány helyen a házak mintha egybenőttek volna a fákkal, vagy egyenesen belőlük nőttek volna ki. Szép volt, és kétségem se maradt afelől, hogy itt valaha tündék laktak, habár eléggé a szélén volt mindennek, talán kereskedők lehettek, ezt nem tudtam. Primrose tábornok parancsaira ocsúdtam fel.
- Tábort verni, itt éjszakázunk! Kalver, Windgrace, mozgás! Én körbenézek a falu körül.
Mondta, majd felkerekedett, és ellovagolt. Kérdően ránéztem a társamra.
- Most akkor mozgás tábort verni, vagy? Különben is, van itt egy csomó elhagyatott ház, akár be lehetne azokat is venni, egyszerűbb lenne. - Fejeztem ki, azonban ő erre valamiért összerezzent, és halkan válaszolt, mintha ezt a kérdést sose szabadott volna feltennem.
- L-Lady Elsdragonnak biztosan jó oka volt, hogy parancsot adjon a letáborozásra, és biztos nem véletlenül hagyták el előző lakói se... - Mondta, ahogy összehúzta magát.
- Hé, baj van? - Húztam össze a szememet. Mintha halálosan félt volna valamitől.
- N-N-Nincs semmi baj, csak... Úgy gondolom, hogy a legjobb lenne követni Lady Primrose utasításait. -Mondta még ijedtebben, mintha valaki kardot fogott volna a nyakához.
- Mitől félsz? - Szegeztem neki egyenesen a kérdést. Ő viszont megrázta a fejét, mintha csak azt mondaná: "semmitől". A többieknél közben láttam, hogy meggyulladnak a tábortüzek, és lassan minden készen áll a táborhoz, így lemondóan sóhajtottam.
- Akkor gyere tábort verni. - Mondtam végül hümmögve, ahogy a felszerelések felé indultam. A lány szó nélkül bólintott, majd alig annyi idő alatt, hogy én visszaértem a szükséges dolgokkal, élénken, vidáman pattogó tüzet gyújtott. Leült mellé, és némán törölgetni kezdte az íját. Én egy-két szitkozódástól eltekintve némán felállítottam a sátrat, amit odaadtak, majd odaültem Emily mellé. Előhúztam én is a kardomat, majd mellé telepedtem, és elkezdtem hozzá hasonlóan törölgetni.
- Izgulsz? - Kérdeztem végül, erre a válasza pedig szintén egy értetlenkedő fejrázás volt.
- H-Ha összeszedettek vagyunk, nem lesz gond. - Mondta. Talán dadog? Mást nem tudtam elképzelni.
- Értem. - Bólintottam. Valami furcsa volt ezzel a lánnyal kapcsolatban, de nem tudtam rájönni, hogy micsoda. Ő nem igazán szólt hozzám ezután, és a parancsnok is megérkezett, lován vágtatva, teljes nyugalomban, semmi zaklatottság, semmi feldúltság. Odahívta magához a többi osztagból a ránézésre vezetőnek kijelölt tündéket, és váltott velük néhány halk szót. Kíváncsian néztem, ahogy Leült velünk szemben, és jegyzetelt valamit egy kisebb méretű könyvfélében.
[/color]- Remélem alaposan felkészültek.[/color]
Utastársam határozottan, újból szó nélkül bólintott, én is határozottan válaszoltam.
- Én fel.
A tábornok erre végignézett rajtunk.
- Nos, Lord Windgrace lányát már ismerem, de Kalver, magát nem. A papírjain nem volt sok minden, szóval beszéljen, mire számíthatunk.
Határozottan ránéztem a tábornokra.
- Aki ránk támad, az meghal. - Mondtam röviden, egyszerűen, de mindent kifejezve, azonban a kívánt hatás helyett csak egy szemöldökfelhúzást kaptam.
- Ettől még nem tudom, hogy hová kellene helyeznem a maga kifejezetten veszélyes személyét az alakzatomban. - Jegyezte meg kissé epésen, mire én kicsit összeszedtem magam.
- A távolsági harc egyáltalán nem az erősségem, így olyan helyre, ahol leginkább közelharcra lehet szükség, azon kívül nekem mindegy. - Fejtettem ki végül. - Viszont a természetben sokkal jobban látok és hallok, mint akárki, ezt bátran mondhatom. Ezt is beleveheti a döntésébe.
- Jó, akkor vigyázzon, nehogy véletlenül lenyessem valamijét harc közben. - Döntött, majd Windgrace-re nézett. - Maga pedig elég, ha fele olyan jól lő, mint az apja, és nyert ügyünk van. Ami jól is fog jönni, mert holnaptól már veszélyes területen leszünk.
Egy pillanatnyi szemöldökfelvonás kíséretében értetlenkedtem azon, hogy mit akart mondani. Becsmérelni a képességeimet? Ám mielőtt szólásra nyitottam a számat, rájöttem, hogy valószínűleg annyit akar mondani, hogy hozzá közel leszek, és megnyugodtam.
- Látott valamit a házak körül? - Kérdeztem.
- Megfelelő mennyiségű felderítőt "Tőlük". Ha már idáig kiértek, az azt jelenti, hogy az anomália keretei kiterjedtek. - Mondta tömören, én pedig csak pislogtam.
- Elmagyarázná, kérem?
- Ahogy az erdőterület átkerült Alfheim világába, nem mindenki, aki ott tartózkodott került át maradéktalanul a másik világba. Jó néhányan kiestek a világok közé, mind itteni tündék, mind alfheimi lakosok. Sejtheti, hogy nem maradtak változatlan formában az illetők. - Magyarázta türelmesen, én feszülten figyeltem tovább egy aprót bólintva. - Az alfheimiek rosszabbul viselték a dolgot. Azt is mondhatnánk, hogy semminek nem számítanak, amik korábban lehettek. Nem megyek bele a részletekbe, de ne gondoljon egyikre se tündeként, ha meglátja őket. De nem is lesz nagy baja ezzel. - Zárta le a témát. Értetlenkedve ugyan, de bólintottam. Majd meglátom…
Nem sokkal később megvacsoráztunk, és zavartalanul lefeküdtünk aludni. Az este már nem volt ilyen nyugodt: a táboron kívülről aggasztó hangokra riadtam fel többször is, egyszer kattogáshoz hasonlítottak inkább, másszor szélben csapkodó zászlóhoz, de akárhogy meresztettem a szememet, nem láttam semmit. Nem tudtam mit tenni, megpróbáltam elaludni, ami végül sikerült is.
Primrose tábornok éles kiáltására keltem fel.
- Fel, azonnal indulunk! Az átokverte köd miatt maradjatok közel, vagy lesz kit siratni otthon! - Szólt. Körülnéztem, valóban vastag, fehér, nyálkás köd ült rá az egész helyre.
- Igenis. - Bólintottam, és a lovamhoz mentem. Egy máris mocskos vízzel töltött vödör volt ott és egy csurgó rongy, de nekem az is megtette, gyorsan végigdörzsöltem az állatot, majd a tábornokhoz vezettem, közben Emilyt kerestem a szememmel. Ő már ott várt, a lován készen, íjjal a kezében. Odaérve fellendültem a nyeregbe, a tábornok is átlökte magát a lova fölött, majd egy rövid szemle után felkiáltott.
- Indulás!
Azzal pedig megindult legelöl. Felvettem a tempóját, és kémleltem a sűrű ködben a tájat, amennyire tudtam, de nem láttam semmit az égegyadta világon. Vagy négy órán keresztül lovagoltunk megállás nélkül, én pedig csodáltam, hogy nem tértünk le az útról. Egyszerre csak viszont hatalmas csönd lett. Primrose tábornok megálljt intett.
- Valami nincs rendjén. - Mondta gyanakvóan, én pedig hátranéztem, hogy mindenki megvan-e azért… de nem voltak meg. Rémülten oldalra néztem a tábornokra és Emilyre, ha egyáltalán ott voltak, majd hátrafelé böktem az ujjammal.
- Ők nincsenek meg…
Erre egyszerre fordult hátra a két nő, Elsdragon villámgyorsan guggolt fel a ló hátára, és éberen figyelt.
- Mi a frász történik.... Legyenek résen! - Bólintottam, ahogy nagyot nyeltem. Lassan előhúztam Fragarachot, de nem mertem leszállni a lóról egyelőre. Nem tudtam, mennyit álltunk ott mereven, és mintha az idő is állt volna velünk. Abszolút nem történt semmi, mintha levegőt is elfelejtettem volna venni, aztán egy örökkévalóság múlva elkezdtük hallani a hangokat, amiket az éjszaka is. Primrose aggódva nézett körül. És Windgrace is ijedten kapkodta a fejét jobbra-balra. Nagyon igyekeztem megőrizni a hidegvérem. Nagyon lassan kiakasztottam a lábamat a kengyelből, és a tábornok felőli oldalamon lecsusszantam a hátasról, szorosan markolva annak kantárját, és jobban rámarkoltam Fragarachra. Féltem, úgy igazán. Nem is tudtam már, mióta először, de féltem. Egyszer csak a tábornok megfeszült, és annyit suttogott a levegőbe:
- Kalver, utánam!
Mondta, majd bevetette magát a ködbe.
- És Emily? - Kérdeztem, bár inkább csak a ködtől. Utánairamodtam, majd egy pillanatra lefékeztem, meglátva, mikkel harcol. Vagyis mivel, kettő már is fel volt darabolva. Vagyis kettő lehetett, nem tudtam hirtelen a testrészek kavalkádjában megállapítani. Na igen, ha ezekre gondolt, mint tündefajzatok, akkor valóban nem volt nagy kihívás nem tündeként gondolni rájuk. Egyszerűen ocsmány teremtmény volt: mintha keveredett volna benne egy tücsök, egy lepke, egy sáska és egy ember. Kitines páncélja volt, a feje pedig hosszúkás, és a homlokánál hátraívelő: ránézésre mintha egy repedezett fa maszk lett volna, a szája helyén pedig undorító rágók. Volt a kezében egy bot is. Az elszörnyedés után Elámultam a zöld csíkokon, amiket húzott a lábával, és a félelmetes halálosságon, amit harc közben tanúsított. Megráztam a fejem: ennek nem itt volt a helye. Igyekeztem a tábornok dolgát megkönnyítvén egy függőleges vágással pontot tenni az összecsapásra, vigyázva, hogy azért útban ne legyek. Ugyan nem maradtam észrevétlen, a lény megpróbálta védeni a vágásomat, de a botja, amit védekezésként felemelt, egyszerűen kettéesett, a tábornok pedig a pillanatnyi zavarát kihasználva egy villámgyors rúgással kettészelte a célpont koponyáját. Aztán pedig, mintha ez a reggeli kenyerének a felszelése lett volna, szenvtelenül körülnézett.
- Kalver, menjen nézze meg Windgrace-t, én meg körülkémlelek. El ne mozduljanak!
Bólintottam, és visszasiettem a lovakhoz, már amennyire memorizálni tudtam az irányokat. Emily ott volt, de nem a lován, hanem a földön, és egy hasonló sáskatücsökemberrel birkózott. Nem ő volt fölényben, a szörnyeteg a nő páncélozott alkarját szorongatta a rágóival. A lény fejéből két nyíl is kiállt. Nem gondolkodtam túl sokáig, előretartottam a kardomat, és nekilendültem. Sikerült lelöknöm a lényt a nőről, akinek így lett egy hatalmas sebe az alkarjában, viszont azzal egyelőre nem tudtam foglalkozni. A bestia felüvöltött, kísértetiesen emberi hangon. Felém fordította a fejét, majd szárnyaival ellökte magát az irányomba. Kitámasztottam, és előretartottam a kardomat, hogy beleszaladjon. Bele is szaladt, a mellkasa közepén döftem át, amitől egy rövid haláltusa után kimúlt. Nem tudtam azonban ennek teljes mértékben örülni, a vállam kiugrott a helyéről, és veszettül elkezdett fájni.
- A rohadt életbe! - Szitkozódtam, ahogy lelöktem valahogy magamról a lényt, és a jobb kezemmel kihúzva belőle a kardomat odasiettem Emilyhez.
- Ú bakker, jól vagy? - Kérdeztem, bár ennek inkább költői szerepe volt, láttam a hatalmas sebet, ami a karján volt a rágótól. A karját szorongatva vicsorgott, majd viszonylag hamar felkaparta magát a földről.
- Persze... Úgy kaptak el, hogy nem hallottam őket közeledni. És nem halnak meg, ha fejen lövöm őket...
- Nos - Mondtam a vállamat szorongatva, és jobb kezemmel mozgatni próbálva miután a földbe döftem Fragarachot - Ha átlyukasztod a mellkasukat, annak határozottan nem örülnek.
Alighogy ezt befejeztem, hirtelen valaki megragadta a vállamat hátulról, és egy határozott, ám annál fájdalmasabb mozdulattal a helyére tette azt egy nagy reccsenéssel kísérve. Hangosan és fájdalmasan felszisszentem.
- Köszönöm. - Mondtam aztán, miután hátranéztem, és nyugtáztam, hogy a tábornok az, arcán elégedetlen fintorral. Kicsit megmozgattam a vállamat, és felvettem Fragarachot.

- Baj van. Ezek a dögök alapból félig anyagiak csak. De itt teljesen azok voltak. Valahogy átkerültünk a két világ közötti térbe. - Mondta.
- Hogy kerülhetünk vissza? - Kérdeztem a kard felé fordulva, a másik két nőre ügyet se vetve. Azonban az ez alkalommal cserbenhagyott: a pengéjére nem volt kiírva semmi, csak zavaros rúnák. Gondolhattam volna, de azért egy próbát megért.
- Úgy, hogy megoldjuk a helyzetet valahogy. Úgyhogy lóra, és keressünk valami kommunikációs lehetőséget mihamarabb a kintiekkel! - Mondta a tábornok egy kicsit talán szemrehányóan is. Persze, ő nem tudhatja még, mit tud a kardom. Majd elmesélem neki, vagy megtudja, amikor a helyzet úgy adja. Óvatosan fellendültem hát a nyeregbe, és a parancsnok után mentem.

Egy darabig néma csendben mentünk egyre csak előre, de mintha a semmiből tartanánk a semmibe. A köd sűrű volt, a lovak pedig lassan kezdtek fáradni. A magas füvön kívül, amiben gázoltak a lovak, csak hébe-hóba láttunk egy-egy fát, mintha csak egy erdőben haladnánk, vagy valami olyasmiben, bár inkább tippeltem volna egy kiterjedt, pusztás alföldre. Egy idő után Primrose tábornok feszültséggel a hangjában sóhajtott.
- Hogy a frászban kellene tájékozódnom így? - Dohogott.
- Tudjuk, merre megyünk? Vagyis Ön tudja legalábbis? - Kérdeztem óvatosan, a nő viszont csak megrázta a fejét.
- Valamerre, ami nem egy erdő kellős közepe. Egy épület, rom, bármi. Vagyis, valami ilyet kellene találnunk. - Bár én nem voltam benne biztos, hogy erdőben haladtunk, de ennek egyelőre nem adtam hangot.
- Értem - Feleltem elgondolkozva - De honnan tudja mindezt? - Tettem fel a kérdést, mire megvonta a vállát.
- Nem tudom, sejtem csak. Valami olyan hely kellene, ahol a civilizációnak vagy mágiának valami határozottabb nyomát találjuk.
Sóhajtottam egyet. Ehhez én nem értek. Emilyhez fordultam.
- Hogy van a sebed? - Kérdeztem, mire ő felmutatta a karját. Még mindig nagyon ronda és mély volt a seb, legalább már nem vérzett.
- Lehetne rosszabb is. Amíg tudom mozgatni a karom, rendben lesz.
Mondta határozottan, sokkal határozottabban, mint ahogy eddig beszélt. Elmosolyodtam.
- Örülök. Egyébként - Fordultam úgy, hogy lehetőleg mindkettőjüket lássam [/color]- Ki hol volt, mikor a Kivonulás történt? -[/color] Érdeklődtem, addig se legyünk teljes csendben, már kezdett feszélyezni a némaság, pedig nem voltam szószátyár típus. Primrose csak közömbösen legyintett egyet.
- Már két éve követként éltem Hellenburgban. A királynő soha nem rendelt haza, így teljesen közömbös a dolog számomra. - Válaszolt egykedvűen, miközben Emily a távolba révedt.
- Én úgy döntöttem, hogy maradok. Apám is lovag, de nem kedveltem, és külön utakat akartam járni. Egy olyan világban, ahol nem ér el a befolyása.
Meglepődve néztem rá.
- Hogyhogy?
- Gyűlölök mások árnyékában élni. Nap mint nap másról sem szólt az életem, mint alaptalan hasonlítgatásokból. "Apád ennyi idősen már lovag volt." "Hogy fogod így a Windgrace birtokot megörökölni?" Kit érdekel, mit tudott az apám? - Folytatta szinte elkeseredett hangon. Lady Primrose felé fordult.
- Az apja kiváló lovag volt, és jobb lövész a tündék legtöbbjénél. Hasonlítani alaptalan, de az érdemeit nem vitathatjuk el… meg azt se, hogy sokat örökölt ebből a tehetségből. - Tette hozzá végül.
- Akkor ésszerű, hogy így döntöttél. - Biccentettem - És örülök, hogy így döntöttél - Mondtam, de aztán gyorsan folytattam. - Volt „szerencsém” találkozni az Ottani tündék uralkodójával. Nem szívesen lennék ott, és nem irigylek senkit, aki már ott van. - Mondtam, mire Primrose tábornok érdeklődve kapta hátra újra a fejét.
- Kalver, kezdhette volna ezzel is! Részleteket! Hogy néznek ki? Mik ezek? Mit akarnak? Hogy élnek? - Kissé meglepődtem, úgyhogy megköszörültem a torkomat előbb.
- Nos - Kezdtem - Én odaát nem voltam, csak a királynőjük jött ide tárgyalni a mi királynőnkkel. Hozott egy hajtást az Ygdrassilről vagy miről, ami ahhoz kellett, hogy az áthelyező mágiát működésbe léptethessék. Ilyen tücsökharcosokat nem láttam, a királynő pedig… nos leginkább úgy nézett ki, mintha egy növényt és egy tündét összeházasítanánk. A bőre is zöldes volt, és a ruhája is leginkább levelekből állt. - Próbáltam jó leírást adni Rheóról. A tábornok figyelmesen hallgatott, majd bólintott.
- Tehát ezzel az Ygdrassillal lesz valami. Hajtás... Tehát növény. Szükségünk lesz nekünk is egy ilyen hajtásra, hogy visszajussunk, legjobb tippjeim szerint. Kalver, felismer egy ilyet, ha látja?
- Szerintem bárki, nem nehéz eltéveszteni egy zölden világító faágat. - Biccentettem. Noha az is lehetett volna egy megoldás, azt egyelőre nem mertem kimondani, hogy tündéreket is kereshetünk, mert képesek a szükséges mágiára. Legalábbis ha olyat találunk, aki képes, az tud segíteni.
- Bár ügyesnek kell lenni, Rheo - így hívják a királynőt, legalábbis nekünk így mutatkozott be, egyébként valamilyen Morrigan - olyasmit mondott, hogy a Nagy Világfáról van, ha tippelnem kellene, az nincs mindenhol.
Primrose tábornok gondolkodóba esett.
- Tehát világfa... Hol találunk olyat? Ebből az átokverte erdőből se voltunk képesek kijutni eddig, nemhogy bármit is megtalálni. Esetleg erre vonatkozóan nincs valami hasznos rejtett információja?
Elgondolkoztam, majd megráztam a fejem.
- Sajnos nem. Egyedül annyit, hogy a királynőnk szerezte valahonnan, méghozzá az Ottaniak segítsége nélkül, ők csak ezután érkeztek. - Feleltem Emilyre pillantva. Engem is meglepett, milyen jól emlékszem arra a napra.
- Fantasztikus - Sóhajtott fel a tábornok - Tehát összesen két napnyi élelmünk lehet még. Vadászat kizárva. Hamarabb meghalunk éhen, minthogy ezek a szörnyetegek lekaszaboljanak minket. Tényleg, egyáltalán vajon mit esznek ezek?
Vállat vontam.
- Lehet, hogy nem csak emberek estek ki, hanem állatok is, és azoknak a - remélhetőleg - kisebb rendű ilyen átalakulásait. - Gondolkoztam el, ahogy hunyorítottam a ködben. Nem igaz, hogy nincs semerre semmi… Emily szólalt meg aztán, újabban halkan, mintha szerénykedne.
- Egyelőre azonban csak ezekkel az elváltozott tündékkel találkoztunk... olyanok, mint a nagy szárnyas hangyák...
- Akiknek nem fáj, ha fejbelőjük őket. - Bólintottam a lány felé, ahogy egy kicsit közelebb mentem hozzá.
- Ha bánkódsz, ne bánkódj. Ha valaminek nincs értelme, az a múlt felett való rágódás, én már csak tudom. - Mosolyogtam rá, amire hálásan nézett rám. Aztán egyszer csak felkaptam a fejem.
- És ha… és ha nem csak kinézetre hasonlítanak, hanem tényleg van egy ilyen központi helyük is? - Vetettem fel az ötletet. - Mint egy boly a hangyáknak.
A tábornok azonnal kapott az alkalmon.
- Ezaz, Kalver! Kiváló meglátás. Lett is egy ötletem, de elég veszélyes. Idecsaljuk őket, és feláldozzuk Windgrace lovát. Aztán követjük őket, egész a főnökükig. Ha olyanok, mint a hangyák, lenni kell egy intelligensebb példánynak, aki irányítja őket. - Rukkolt elő villámgyorsan a tervvel. Nem rossz, meg kell mondjam.
- Áldozzuk fel az enyémet. - Ajánlkoztam. Amúgy se szerettem kifejezetten a lovakat, abszolút csak hátasállatként tekintettem rájuk, noha tudtam, hogy sokak másként vannak ezzel. Azt nem tagadhattam le, hogy kiválóan képzett ló volt, de azt tudtam magamról, hogy tudok gyalogolni.
- A csalogatásról milyen elképzelései vannak?
- Akkor a mágáét. Megkapja Windgrace lovát, ő meg felül mögém. A csalogatás része meg abból fog állni, hogy leöljük az állatot, és hangzavart csapunk. A vérszagnak meg a hangnak elégnek kell lennie. - Mondta. Bólintottam, és előhúztam a kardomat, jelezve, hogy én kész vagyok.
- Mehet? - Kérdeztem rá a biztonság kedvéért. A két nő leszállt a lovukról, a tábornok pedig jóváhagyólag bólintott. Leszálltam én is, és egy határozott döféssel beleszúrtam az állat oldalába. Az eszeveszett nyerítésbe és kapálódzásba kezdett, aztán megindul a kezemből kirántott kardommal a testében. Emily nem várt sokat, a másodperc törtrésze alatt egy villámgyors, valamilyen mágiával átitatott nyilat repített bele a ló koponyájába. Az egy darabig dülöngélt és hangosan szenvedett, aztán eldőlt. ~ A lovak legalább fejlövésre megdöglenek. ~ Jegyeztem meg magamban, a tábornok pedig intett, hogy menjek el a közeléből.
- El onnét, ha kedves az élete! Ha ez nem, akkor semmi nem vonzza ide őket!
Odaszaladtam, és még gyorsan kihúztam a kardomat az oldalából.
Azért azt nem hagyom ott… - Morogtam, ahogy a parancsnak megfelelően visszavonultam a két nő társaságába.
- Köszönöm. - Bólintottam mosolyogva Emilynek, mire a Primrose tábornok csendre intett, és rúgott egyet, amitől a levegőt lomhán lebegő fűszálak töltötték meg. ~ Nem semmi ez a varázslat, meg kell egyszer kérdeznem, hogy ezt hogy csinálja. ~ Biccentettem magamban elismerően. Nem kellett sok idő, és a korábbi hangokhoz hasonló csattogás-kattogás kíséretében megjelent két szárnyastücsökhangyaizé. Körbeszaglászták a lovat, majd a karmaikkal nekiestek, és két méretes lócombbal megindultak. A tábornok némán intett, hogy 'utánuk', és meg is indult. A fűszálak nem követték, de a két nő hihetetlenül halkan mozgott. Amennyire tudtam, utánuk mentem, behajlított térddel, igyekezve, hogy ne csapjak zajt, de közben követni is tudjam őket. Ez hellyelközzel sikerült, nagyjából fél óra fától-fáig rohangálás után pedig egy olyan térre értünk, ahol a köd sokkal felszakadozottabb volt, és egy jókora, nyitott tetejű dombot pillantottunk meg, a bogarak pedig itt mászkáltak ki-be.
- Helyben vagyunk. Már csak fel kell vennünk a kapcsolatot velük.
Suttogta a tábornok, miután megálljt intett.
- De hogyan? Olyan kapcsolatfelvételt nem tudok, ami nem végződik a felkoncolásunkkal… - Válaszoltam szintén halkan, egy kis aggodalommal a hangomban.
- Nos, beszélni még nem próbáltunk velük. Lehet működik.
Vonta meg a vállát a tábornok.
- Hát, az igaz, hogy annak, ami Emilyre támadt, egész tündés hangja volt, de mi akadályozná meg őket abban, hogy itt és most felkoncoljanak? - Kérdeztem, aztán alig hallhatóan sóhajtottam. - Bár végülis… Ha ezt nem próbáljuk meg, éhen veszünk, melyik a jobb? - Tettem fel a költői kérdést.
- Megpróbáljuk, ez nem kérdéses.
Mondta, majd Emilyvel ketten várakozva néztek rám. Bizonytalanul néztem rájuk, és mutattam magamra, kérdezve a szememmel: Biztos én?
- Ki más? Egyedül maga beszélt valaha is ilyenekkel.
Mondta Primrose teljes meggyőződéssel, mintha olvasott volna a gondolataimban. Nagy levegőt vettem.
- Hát oké. - Álltam fel, ahogy leoldottam a kardom hüvelyét az oldalamról, odaadtam nekik, hogy vigyázzanak rá, és bizonytalanul elindultam. ~ Hogy ILYENEK voltak, az merő túlzás… ~ Dohogtam magamban, ahogy haladtam a boly felé. Azon azonban jót szórakoztam, hogy valószínűleg fogalmuk sincs, kinek a fegyverét tartják valójában a kezükben. Osonás közben hamar ki is szúrt egy tündeszármazék, de nem riasztotta a többit, hanem a földhöz közel lapulva közelíteni kezdett. Amikor odaért, megszagolt, de egyelőre nem támadott, hanem várt. A torkomban dobogott a szívem, de egy nagy nyeléssel megpróbáltam leplezni.
- Greetings. - Próbáltam végül az anyanyelvünkön megszólítani, hátha úgy jobban megért. - I mean no harm. - Nyeltem nagyokat. Egy darabig csak állt és nézett, majd végül megszólalt, de alig értettem meg.
- Who sent you, Veronian?
- I came here on behalf of me and my company - Kezdtem nagyon lassan. - For a yet unknown reason we are stuck here, and we seek the solution that brings us back to Veronia. - Mondtam. - But how come you know I am Veronian?
A „beszélgetőtársam” villámsebességgel centiméterekre közelítette az arcát alkotó fehér maszkot és rágót az enyémhez, és sziszegni kezdett.
- Ooh, so you are 'stuck' here... Well, guess what. We are ALL stuck here, and that is YOUR fault. Your damn cowardice and conspiracy with our despicable so-called 'leader' turned us into this disgusting form. You don't have to be a scholar, to notice the differences. What are you here for? Depending on your answer, I will devour you here and now.
Megrettentem. Már válaszoltam neki… most ki kellene találni valamit. Az agyam jobban dolgozott, mint vártam volna tőle, és hamar adott egy választ.
- I am here to liberate everyone who is prisoned in this world, in this form. - Mondtam, úgy tűnt, nem elég hatásosan, nem tűnt meggyőzöttnek.
- Big words. Try to convince our regent.
Mondta, majd egyik kezével megragadott, és felemelt.
- You come with us.
- Do I have a choice… - Mondtam zavarodottan. - I am going. - Válaszoltam, mielőtt még válaszol, nem akartam hallani, mit mondana. Viszont az az „us” elgondolkoztatott egy kicsit, de nem nagyon tudtam abban az állapotban mit szólni. A lény elkezdett magával hurcolni be a domb nyílásán, egyenesen egy koromfekete járatba. Annyit érzékeltem belőle, hogy kanyargós, mást nagyon nem, azon kívül, hogy elég hosszú volt, az időérzékemet el is vesztettem. Egyszer csak fényt pillantottam meg, nem sokkal később pedig egy nagy kamrában kötöttem ki. Középen egy molylepkére emlékeztető humanoid alak volt, és egy nagy, kristályos boton ülve lebegett, körülötte pedig több szörny is tevékenykedett. Végül olyan lendülettel kerültem le a padlóra, hogy csúsztam is fél métert előre. A lény némán figyelt. Felálltam, leporoltam magam, aztán a futáromhoz hasonlóan meghajoltam.
- Greetings. I am Lance Kalver from Veronia. - Mutatkoztam be, ezzel is időt nyerve, hogy mit mondjak következőleg. A hangját viszont nem a fülemmel hallottam, inkább a fejemben szólalt meg női hangon, németül.
~ Láttalak megérkezni titeket, tünde. Téged, és társaidat is. Mit akartok a területünkön?
Zavarba jöttem, erre nem számítottam. Németül szólaltam meg, minthogy nem tudtam, hallja el a gondolataim.
- Hazajutni Veroniára, és megszabadítani az itt rekedteket az átoktól, ami most rájuk ült.
~ Miért kellene hinnem neked? Ráadásul ez nem átok. Ez végleges. A világok között rekedtünk, a ti őrületetek miatt. Mondj egy jó okot, hogy ne öljelek meg itt helyben.
Eszeveszetten gondolkodtam. Mit is mondhatnék neki? Végül győzött a nyersebb énem.
- Mert nekünk még van esélyünk túlélni. Kinek lenne jobb azzal, hogy te most megölsz? Nem én kértem azt, hogy kerüljünk át. Nem én löktelek ki titeket a világok közé. Én csak békét akartam, akarok, ezért küzdök, semmi másért. Végre egy normális életért.
A fejem a válaszom után elképesztően elkezdett zúgni, megszédültem, és el is estem.
~ A legkevésbé sem érdekel, hogy te túl akarsz élni. Mi is túl akarunk élni. Négy dolgozóm elél a testedből egy napig. ~ Hallottam a könyörtelen hangot.
~ Miért, ez milyen élet? Teljes? Érdemes élni? ~ Mondtam magamban, ahogy próbáltam felállni. Nem akartam azért mindenáron kaját csinálni magamból.
- Akkor mi érdekli? Az uralkodók általában megadják a kegyelmet annak, akik kérik, és nem vétettek a törvények ellen semmit. Én kérem, és tudtommal nem vétettem a törvények ellen semmit. Miért akar megölni?
~ Ez is élet. Pont olyan élet, mint amiket ti is elvettetek a mieinktől, szó nélkül. Ez a túlélésről szól, amiért te is meg fogsz küzdeni. ~ Hallottam a választ, de arra a kérdésre, amit nem akartam, hogy meghalljon. Abban a pillanatban elsötétült a tudatom.
 

Nos, a már említett okok miatt ezt a küldetést rövidre zárom, de megdolgoztál vele, szóval egy ilyen jutalom jár azért:

100xp és

Név: Shimmerweave Cape
Ár: 1000 váltó
Leírás: Egy fekete, szakadt palástdarab, amit a világok közötti erdőben találtál. Valamiféle anomáliás mágia átitatta, így most az 1. és 2. szintű, nyers varázserő alapú hatások nem okoznak fizikai kárt benne, valamint azokból fakadó hatásokra, mint az égés és fagyás immunis. A ruhadarab pont akkora, hogy a hátad takarja.

Köszönöm a játékot!