Julius "Iscariot" Rainer

Tinta...

-Az úr békéje legyen veletek mindenkor! - kántálta Julius az oltár előtt állva, felemelt, széttartott kezekkel.
-És a te lelkeddel! - válaszolták az egybegyűlt hívők.
-Legyen meg a Te akaratod és szabadíts meg minket a gonosztól! És jöjjön el a Te országod, amint a mennyben, úgy a földön is! - jobb kezével keresztet vetett, míg a balt mellkasa elé húzva, lassan meghajolt és megcsókolta az oltár kövét. A lemenő nap utolsó sugaraiban, a mellékoltár mellett, a kegyelmes Szűz képe alatt, állt a szószék, amihez ezek után odalépett.
- Bizony, mondom néktek, szeretett híveim... - kezdte a szentbeszédet, kissé emelt hangon, de közönyös arckifejezéssel. - Az Úristen velünk van, nap mint nap! És az Úristen nem hagy elveszni egyet sem az övéi közül... ahogy titeket sem hagyott elveszni, még azokban az időkben sem, amikor ennyien elfordulnak tőle. - mondatai közben nagy szüneteket tartott, hatásszünetként és hogy biztos lehessen benne, hogy minden egyes részt van ideje felfognia a parasztoknak, akik hallgatják.
- A Mindenható gondoskodásának fényes példája, hogy engem küldött közétek, hogy ne maradjatok pásztor nélkül... ti, az Ő eltévelyedett bárányai. Hogy ennek a mostani kornak a sötét fellegként ránk boruló homályában se felejtsétek el az Ő mennyei királyságát... és hogy ne feledkezzetek meg a Szövetségről, amely égi és földi között megköttetett.
-Testvéreim az Úrban...- itt egy pillanatra megakadt, felcsuklott, mire dühödten lecsukta szemét és úgy folytatta. - Testvéreim az Úrban! A Szövetség Isten és ember között töretlenül áll, napjainkban is és emlékezünk kell rá!
Fejfájás gyötörte napok óta, a plébánia misebora ugyanis rendkívül kénes, rossz minőségű volt, ráadásul ekkora mennyiségben, egy nagyobb lovat, nemhogy egy ilyen vékony férfit is ledöntött volna. Vörös orcáin az erek izzottak, ahogy beleloholta magát a prédikációba, ami napok óta egyre kevésbé követett bármilyen logikai rendezőelvet és ismétlésekkel és távoli gondolatszilánkok összekapcsolásával volt tűzdelt.
Fröcsögött a haragról, megtorlásról, arról hogy az Isteni igazságszolgáltatás emberi szemmel igazságtalannak, gonosznak és bosszúállónak fog tűnni, mert sosem ismerhetjük meg az ősbűneinket, amiket az Úr ellen elkövettünk és a megváltásunk a folyamatos bűnbocsánatban, vezeklésben és könyörgésben rejlik.
A hívek elkezdték félteni a papot és féltek is tőle közben. Háború idején az emberek megnyugtatást vártak volna, ehelyett Julius azt prédikálta minden másnap, hogy a jogos háborúban az eretnekség ellen, az ártatlanok halála lesz a békéért fizetett váltság Istennek.
Az öreg Simont, a görnyedt, remegő kezű sekrestyést győzködtek, beszéljen már Rainer atyával, hogy ne rémítgesse az embereket az armageddon víziójával, hanem nyugtassa meg őket, hogy Isten igenis jóságos és vigyázni fog rájuk és - mivel többjük gyereke a fronton szolgált - fiaikra.
A vén Simon védelmére szóljon, ő mindent megpróbált.
-Atyám, a népek nem félni akarnak az Úrtól... És a harangláb miatt is panaszkodnak. A déliek új templomaiban szokás csak az ilyesmi...
- Nagyon egyszerű a hívők dolga: ha nem akarnak félni az Úr haragjától, járjanak rendszeresen gyónni, imádkozzanak és könyörögjenek, hogy a lelkük bűnbe ne vetessék. A harangláb miatt pedig ne aggódjon, falun minden újítást nehezen fogadnak.
Simon nem hagyta ennyiben, máskor, miközben Julius éppen reggeli sétáját tartotta a templomkertben, egy rózsafüzérrel, imádkozva így próbálkozott:
-Rainer atya, ha lenne oly kedves! - kezdte vékony, remegő hangon az öreg, ahogy csak a régi matuzsálemek tudtak szólni. - Biztos vagyok benne, hogy emlékszik rá, de... ma lesz a feleségem temetése. Arra kérném az Atyát, hogy szóljon pár szép szót az én szeretett Hildém lelki üdvéért!
- Hilde már az Úr színe előtt van. Ha a felesége életében eleget tett az Ő akaratának, nincs miért aggódnia! Persze az imádság sosem késő, csak az üdvére válhat... - Julius láthatóan bosszús volt, hogy ilyen világi dolgokkal zavarták meg. Rövid gondolkodás után még hozzátette. - Ha pedig a drága felesége mégsem az Úrhoz került, akkor nem tehetek semmit.

Fél év elteltével már Simon sem próbálkozott, a templom padjai pedig hétről hétre üresedtek. Julius azzal magyarázta ezt, hogy az emberek megijednek az Úrtól, ahogy annyian mások is, mert abban a tévhitben élnek, hogy elvárhatnak tőle bármilyen jóságot, azontúl, amivel már eddig megáldotta őket és főleg úgy, hogy nem is esedeznek bűnösségük megbocsájtásáért.
-De látja, ahogy a haranggal kapcsolatban, itt is tévednek... Hallgassa csak meg, amikor reggel megkongatja, mennyivel szebben szól ott hátul a dombon az a harang.
A helyzet már majdnem annyira súlyos volt, hogy csak Julius magának és az öreg Simonnak tartotta a misét, aki a hátsó padok egyikében rendszeresen ülve aludt. Egy-két lélek, főként idősek még elvétve a templomba tévedtek. A misebor, amit régebben kéthetente szállítottak, egy hét alatt elfogyott. Alkalmanként kaptak a köztes heteken is pár üveggel, de a legtöbbször a hiányt a falusiak készleteiből kellett pótolni...

Aztán Julius eltűnt. Egy reggelen, amikor Simon a harangot megkongatta, majd lélekben felkészült, hogy a szétcsúszott atya képe fogadja, hiába várt rá a templom oldalajtójánál. A kulcsok ismerős zörgése a zárban ezúttal elmaradt. Az ajtó ugyan nyitva állt, de odabent senki.
Julius, amilyen váratlanul megjelent, két év után tovább is állt. Az öreg azóta esküdözik arról, hogy fiatalkorában sem futott még olyan gyorsan mint akkor, hogy a félrevert haranggal összecsődítse a falu lakóit. Kisebb ünneplés után, a polgármester gyászoshangú levélben közölte a püspökkel, hogy Rainer atya sajnálatos módon távozott az élők sorából és hogy új papot kérnének helyére.

- Egy évig ingyen hordták neked a piát? - kérdezte a rikácsoló hangú tünde. Sötét ujjai között a tű szorgosan járt Julius bőrén. A sötételf nővel a véletlen hozta össze.
Juliusnak szüksége volt rá, hogy visszajuthasson vele Johannes bandájához, a nőnek pedig a papra, hogy amennyiben elfognák az Inkvizíciótól vagy a Keresztesek közül, kihúzhassa a bajból. A tetoválás amit most készített volt a fizetsége a védelemért. Egyszerű iparos volt, bőrök cserzésével és kikészítésével foglalkozott, a tetoválás csak amolyan hobbija volt, de Julius semmi mást nem fogadott el tőle és ő is leginkább ehhez ragaszkodott.
- Ez szép... Egyszer szólj majd, hogy én is próbáljam ki, milyen papnak lenni. Egyébként mit jelent ez a szöveg?
- Könyörülj!

*Darr összekaparja a leesett állát*
Nos nagy hiba volt ezt az élményt ilyen sokáig halasztani, azt kell mondjam hogy van benne valami zseniális. Nem teljesen tudom megfogalmazni micsoda, talán a papi élet nagyon realista megjelenése, talán a végén a hatalmas csavar, talán Julius egyedi gondolkodásmódja az isteni igazságról, de minden esetre le a kalappal.

A jutalmad:
100 TP, 1000 váltó és

Név: Eleison (Könyörülj)
Leírás: Julius tetoválása alatt furcsa mód ütközött össze a sötét tündék mágiája és az egyházi méltóságok szent aurája, így a rövid ima egy varázsszóvá változott. Ha Julius kimondja a szót akár latinul akár a közös nyelven, naponta egyszer három másodperc erejéig minden felé irányuló támadás félbeszakad (pontosabban azok végrehajtóinak mozdulata, így a már kilőtt nyilak, varázslatok vagy egyéb lövedékek célba érnek)

A vándor
I. rész



- És ha még egyszer meglátlak titeket a lányom körül, azt megbánjátok... - fenyegetőzött az idős Paul, a földműves, akinek gyönyörű lányát akkoriban két vándorszínész szimultán bolondította. A falucska Hellenburgtól északabbra, a Tündék erdejének irányában feküdt. Nem sokan éltek itt, mondhatni a jószág több volt, mint a gazda.
- Megszerezted a kulcsot tőle? - kérdezte a hegyesfülű cimborájától, Roland.
- Meg, de az apja... Egyszer tényleg beléd állítja a vasvillát, ahogy ígérgeti. - ahogy ezt Niem kimondta, odahajította a nagy fémkulcsot a hollóhajú fiatalnak.
-Attól egy percig se félts engem. Lille nem engedné meg az apjának, hogy akár egyetlen hajszálam is meggörbüljön.
-Nos, minden esetre, a társulatnak sem tenne jót, elveszíteni a bohócunkat.
-Úgy érted, elveszíteni a zsenit, aki az egész csapatot életben tartja, emellett pedig rendkívül jóképű, kiváló darabíró, légtornász és zenész is? - mondta Roland, miközben épp felpattant az út melletti kőkerítésre és úgy, tótágast állva kezdett mászkálni a fák árnyékában.
- A hatalmas "Adelmar Adalfarus"! Ennél fennhéjázóbb nevet ki sem találhattál volna magadnak. - Niem, valamivel Roland háta mögött, az egyik út menti fára kapaszkodott és onnan lógott lefelé.
- Valamivel utalnom kell nemesi véremre...
-Amid ugye, sajnos nincs... - vágott szavába Niem.
- Csak féltékeny vagy, hogy valaki jobban beszéli az Óhaza nyelvét, mint te.
- Inkább azt meséld el, hogy mi lesz, ha a lány kikosaraz és mégis engem választ.
- Kérlek, barátom, akkor bekövetkezik a második eljövetel! - leugrott a falról, kezeivel pedig mellkasmagasságban nagy mozdulatokkal mutogatni kezdett. - Megnyílik a föld és engem elnyel örök bánatommal, téged és a szépséges Lillét, pedig angyalok kórusa kíséri az égbe, az Úr színe elé, frigyetek megkötni. De nyugodt lehetsz, még sokáig nem kell az esküvői tor költségei miatt idegeskedned, ugyanis Lille szemével és ízlésével semmi baj nincs, és így egyértelmű, hogy engem választ.
- Egy valamit nem vettél figyelembe, ó, bölcs és nemes történetmondó... Lille még mindig megteheti, hogy mindkettőnknek kosarat ad.
- Akkor pedig, drága barátom, te és én együtt, szépen fogjuk magunk, köpünk egyet a világra, szólunk a többieknek, összerakjuk sátrainkat és elindulunk! Lassan felszáradnak már az utak eléggé ahhoz, hogy a szekerek ne ragadjanak le mindenhol a sárban. - Adelmar, azaz ahogy Roland kedvelte magát hívatni, ekkor elkapta a fáról lógó Niem lábát és egy gyors mozdulattal lefordította barátját, aki persze sértetlenül, egy bukfenccel hárította is esését.

A két vándor mulattatóban csak úgy dübörgött a későtavaszi napfény és a fiatalság ereje. Táboruk felé haladva, hol egymást heccelték, hol versenyt futva mérték össze erejüket.
Niem, egy sötétebb bőrű, világosbarna hajú, széles vállú, kiugró arccsontú, szakállas, mosolygó vidám figura volt, mindezek ellenére kettejük közül ő számított a komolyabbnak. Roland Hinteneder, gyerekkori jó barátjának alakja már sokkal finomabb volt, sovány arc, világító, kék szemek, hosszú, háta közepéig érő fekete haj, színes és igényes ruházat. Mindketten ugyanannak a vándorszínész csapatnak voltak tagjai, melyek a királyság kisebb városait, falvait járták és ott a vásártereken, fogadók belső termeiben, vagy akár csak félreeső tisztásokon, saját darabjaikkal szórakoztatták a közönségüket, némi pénzért cserébe. Ha egy-két nemesi udvarba kerültek, persze jószerivel igyekeztek ezt a kis összeget, valamilyen "nemes adomány" magukhoz vételével kiegészíteni. Roland, Adelmar Adalfarus, azaz "Nemes, híres utazó" néven verseit és dalait is megpróbálta eladni ilyenkor. Emellett ő volt az, aki általában a színpadra szánt darabjaikat megálmodta és begyakorolta a többiekkel. Niem feladatának tekintette, amellett, hogy ezekben a darabokban szerepelt és aztán az előadások végén az adományokat begyűjtötte, azt is, hogy Roland legnagyobb kritikusa legyen, így mondhatni, kettejük kezében és képzeletében formálódtak a királyok életéről, nemesek felszarvazásáról, humoros parasztokról és rengeteg más dologról szóló történetek.
Első nagy sikerüket a tavalyi évben aratták, amikor végre sikerült még három társat keríteniük maguknak és így nem csak rájuk hárult minden szerep. A bohókásan induló darab, amivel az előző évben szinte mindenhol osztatlan sikert arattak, végül egy gyönyörű szerelmes történetbe fordult át. Ennek nézése közben találkozott Roland és Lille tekintete először és fonódott egybe egy pillanatra. Azonban az adománygyűjtéskor Niem megelőzte a koromfekete hajú társát és előbb fogott a csodálatos, szőke lány elcsábításába, minthogy Roland befejezhette volna a szekerükön állva a tapsáradat fogadását. Persze a későbbi rivalizálás nem vert éket kettejük viszonyába, hiszen jellemzően mindenből versenyt csináltak és sosem szegte egyikük kedvét sem, ha valamiben alul maradt.
Niem szinte azonnal tudta, hogy át kell majd adnia a lányt barátjának. A közönség soraiból néhányan kiabálni kezdték, hogy "Csókot! Csókot!", amint a két főszereplő - Roland és a göndör, barnahajú lány, Yvette - egymás kezét fogva meghajoltak. Ahogy széles mosollyal egymásra néztek, majd Yvette vállat vonva, elkapta a fiú nyakát, Lille inkább elfordult a látványtól. Mikor a tömeg felrikoltva ujjongani kezdett, pedig csak egy aprót grimaszolt, majd folytatta a csevegést Niemmel.

- Muszáj mennetek? - kérdezte valamivel később a gyönyörű Lille Rolandot.
- Csak ha nem szeretnénk, hogy felkopjon az állunk. - felelt viccelődve a fiatal. Lille szomorú tekintetétől azonban hamar lehervadt a mosoly az arcáról. A fűben fekve, kissé közelebb húzta a lányt, csípőjénél fogva és ismét megcsókolta. A csók után a lány távolabb csúszott, de testük élei még így is összeértek. Az égen úszó felhőket figyelték és hallgatták ahogy a szél a magas kaszálón a fűszálakat döntögeti. Lille nagyot sóhajtott, megszorította szerelme kezét és halkan azt súgta.
- Azt szeretném, ha ma este eljönnél értem.
- Ne viccelődj! Apád utánunk jön és megöl, hogyha magunkkal viszünk. Azt is éppen elég volt neki lenyelni, hogy így találkozgatunk.
- Nem úgy értettem... Azt szeretném, ha ma este... - halvány pír jelent meg arcán, szíve rendkívüli ütemben, vagy méginkább össze-vissza vert. - Ha eljönnél az éjszaka és a sátradban, együtt aludnánk!
Roland szíve szintén gyorsan járt mellkasában. Izgatott lett és egy kis alhasi görcs is elfogta hirtelen. Váratlanul jobb kezével felnyomta magát és a lány nyakába borult, majd meleg csókokat lehelt a finom bőrére és forrón szuszogott mellé. Lille nevetése messzire csengett a szélben...

Távozásuk után napokig Lille csak a szobájában és házuk közvetlen tájékán volt látható. Akár egy kísértet, egy másik világból jött lény, alig beszélt, alig evett, fehér volt és sokat sírt. Apja pontosan tudta az okát és megesküdött magának, hogy ha meglátja még azokat a út porát nyalogató, semmirekellő kutyákat, akkor már figyelmeztetés nélkül egyből a villájával fogadja őket. Pedig Lille csak szép emlékeit és eltávozott szerelmét siratta, közben pedig folyton az járt fejében, hogy Roland még azt is elfelejtette (Vagy talán direkt nem ?) mondani, hogy még visszatér szerelméért.
A várakozásban és bánatában legyengült Lille pedig hiába várta vissza szerelmét olyan sokáig. Mikor hosszú hónapokkal később megszülte fiát, pedig minden reménye és esélye szertefoszlott, ahogy a gyerek születése után nem sokkal felemésztette a láz. Édesapja, aki egyedül nevelte legnagyobb kincsét, egyetlen lányát, először kútba akarta hajítani a született csecsemőt. Megtört szívében azonban maradt még annyi együttérzés és sajnálat, hogy tudja, a gyereket hiába bünteti apja hibáiért. Mivel azonban a kisfiú látványa folyamatosan halott lányára emlékeztette - sőt egy idő után minden a birtokán - ezért pénzzé tette mindenét, a csecsemőt, miután már nem kellett folyamatosan szoptatós dajkához hordania, szerzetesekhez adta, hogy ők neveljék fel, ő maga pedig elindult északra, hogy ott telepedjen le.

Mikor elértem a végén a csattanóhoz és leesett, hogy az előtörténeted elején olvasott másfél mondatot fejtetted ki nagyon szép részletességgel és a vándorszínész ficsúrok hangulatának tökéletes megragadásával meg kell mondjam másodszor döbbentem meg az írás minőségén. Szép munka, csak így tovább még sok ilyet.

Jutalom:

100 TP, 2000 váltó

A vándor
II. rész



- Nem. Ez a végleges válaszom… és különben is, szerintem jobban tennétek, ha elindulnátok, gondolom siettek, hogy északra érjetek. – felelt szigorú hangon Niem.
- Látom, még mindig nem érted, barátom... Az egész királyi kíséret előtt játszhatnánk el a „Bölcsek Táncát”! Tudod, az mit jelent? – folytatta töretlen lelkesedéssel a győzködést Roland. – Niem, szükségem van rád… a Te szervezői zsenialitásod és… és… és színházi tehetséged nélkül, bukásra van ítélve a darab!
- Nincs pénzetek, hogy kifizessetek egy kocsit északra, jól gondolom? – karcos unalommal és ironikusan csipkelődőn kérdezett vissza. Évekkel ezelőtt hagyta ott Adelmar Adalfarus társaságát, az állandó, biztonságos élet reményében. Azóta megházasodott és a békés kereskedőlét kényelmét élvezte, egyelőre még gyermektelenül, a déli vidékek egy kisebb folyó menti városában.  – Megmondtam, hogy számomra vége… Jó élet volt, kalandos, de fel kell nőni.
- Épp most növünk! Hatalmasra, óriásira! Gondolj bele, azt a várost már most úgy emlegetik, mint az új Főváros… Néhány éven belül, ha ott befutunk, akkor ki sem kell tennünk onnan a lábunkat! Nem lesz több vándorlás, nem lesz több bohóckodás a parasztoknak… Ők fognak özönleni elénk, mindenhonnan, hogy láthassanak! – lelkendezve meséli reményeit, a bolondos figura, miközben az ablakpárkányon, félig az utcára lógó lábbal ül. – Egy út! Egy előadás! Kérlek, Niem, a barátságunkért!
- Már így is elég sok mindent könyvelhetek el neked a barátságunk számláján…
- Mióta bekötötték a fejed, komolyan mondom, hihetetlenül száraz és anyagias lettél.  Gyerünk, érzem, hogy csak egy ilyen kicsi kell… Te szeretnél velünk tartani, hiányzik neked a színpad! Hozd el a feleséged is velünk, nászútra, mint a nemesek!


Az út gyorsan és kalandmentesen telt, viszonylagos kényelemben. Niem az elmúlt néhány évben sikeresen összegyűjtött annyi pénzt, ami a minimális igényeknél kicsivel több kielégítésére elég volt, így a társaság, egykori tagjuk és új mecénásuk oltalma alatt, néhány héten belül megérkezett "Főváros" városának kapujához.
Roland neve, addira már inkább művésznevén, Adelmarként, de többé-kevésbé ismert volt a vidéken. A királyi látogatásra, ami néhány héten belül volt esedékes, egy nemesi barátja hívta meg őket, hogy egy este szórakoztassák majd az egybegyűlt uraságok és hölgyek díszes táborát. Adelmar csapata a nagy lehetőségen kapva-kapott, lassan egy hónapja csak erre készült, ebből is adódott a nagy pénzhiányuk. Az ekkor már több mint egy évtizede együtt mozgó társulat, egyik legújabb darabját, a "Bölcsek Táncát" szinte teljesen átírta az adott rendezvényre. Az eredeti történetbe Adelmar beleszőtt egy teljesen új szálat, amit külön Niemnek írt, így tulajdonképpen őt téve a darab főszereplőjévé. A középkorú férfi nem volt elragadtatva a gondolattól, de gyerekkori barátjának lehengerlő hatásával szemben, ő maga is tudta jól, semmi védelme nem lehetett.

Wilhart, a városi őrség őrnagya, szolgálatra készen, néhány beosztottját figyelte, amint felsorakoznak a gyülekező téren. Az elmúlt hetek folyamatos készültségben és edzéssel teltek. Házkutatások, a koldusok elkergetése a főbb utcákról, a kisebb bűnbandákon elkövetett rajtaütések... Ezen feladatok, és emellett a néhány maroknyi újonc kiképzése, mind az Ő nyakába hullott mostanra, hiszen az őrség régi, felettesei által is tisztelt és bizalmas tagja volt. Az ősz tarkójú, ráncos homlokú, erős hangú férfi fegyelmezetten lépdelt páncéljában, amint a legutolsó pár katona is megérkezett a kiképzésre. Úgy érezte, öreg ő már ahhoz, hogy ennyi munkát rábízzanak és amint véget ér a látogatás körülötti felhajtás, kérvényezni fogja obsitja kiadását. Nyakát dörzsölgetve megállt, másik kezét csípőjén támasztva és felkiáltott.
- Mna... A mai nap folyamán, a kiképzés és eligazítás a következőképpen zajlik: Első, a palota belső udvarának részletes ismertetése. Különösen ügyeljenek az őrhelyük körüli fedett, nehezen belátható, árnyékos helyekre. A látogatás öt napjának, bármelyik pillanatában, az ilyen félreeső helyek kiváló rejtekhelyet biztosíthatnak az orvgyilkosok számára! - az udvar mohos flaszteréről pattogósan csapódtak vissza az eligazítás szavai és a különböző parancsszavak.
A nyár közepe volt, forróság, égető meleg. A városban az élet állandóan nyüzsgő forgataga, most még nagyobbá duzzadt, az utcák nappal tele emberekkel, éjszaka viszont, csak hogy a helyiek még időben hozzászokjanak és véletlenül se lehessenek akaratlan kihágások, napnyugtától fogva kijárási tilalom volt életben, a királyi család távozásáig, hogy megkönnyítsék az őrség dolgát. A bűnözők közül persze többen voltak, akik kapva kaptak az ilyen alkalmakon, az erősebb, biztos lábakon álló bandáknak remek alkalom volt, kisebb vetélytársaik kiiktatására ez az időszak. Lepaktáltak az őrökkel, akik félrenéztek, míg a nagyobbak elnyiszálták a kisebbek torkait, azért cserébe, hogy a látogatás napjaiban, a lehető legnagyobb csendben, ők is meghúzzák magukat.
A rend, fegyelem és biztonság, legalább is annak látszata, egy időre, úgy tűnt, letáborozott a városban.

Eljött az előadás estéje. Az ácsok napok óta a palotakert egy félreeső pontján építették a színpadot és a nézőteret, ami mostanra, szerény, de nemesi pompájában, készen állt.
Wilhartot egész nap szörnyű fejfájás gyötörte... Régi emlékek kavarogtak fejében, amiket valahogy nem tudott rendszerezni, ködös képek a múltjából, még akkor is zaklatták, amikor a lemenő nap sugaraiban, a színészek már a porond mögött jelmezeikbe bújva készülődtek. Közvetlenül a királyi emelvény előtt volt az őrhelye. A színpadtól néhány lépésnyire csupán, úgy, hogy ha jó szögben állt, beláthasson a takarás mögé.
Díszes mellvértjén csillogott a napfény, őszes haja a sisakrosta alól itt-ott kilógott, bármennyire is igyekezett eltűrni, arcán pedig egy apró, levakarhatatlan grimasz bámult a külvilágba, így kommunikálva a környezetével kellemetlen érzéseit.
A vendégek lassú sorokban érkeztek, a lakoma után a kertbe, hangos és szorgos kíséretükkel és sorra helyet foglaltak az ácsok által mesterien kialakított páholyokban és különböző széksorokon. Hiába, 70 kiváló szakember három napos megfeszített munkájának gyümölcsénél kevesebb nem is járhat királyi vendégeknek!

Niem a színpad mögött az utolsó ismétléseket és pontosításokat végezte a társulattal. Az elmúlt napokban két új, a palotában szolgáló idősebb férfit is bevontak a munkába, szükségük volt ugyanis rájuk, mint szolgálókra. Niem éppen nekik magyarázta, sokadszorra, pontosan mikor, hogyan és mit kell tenniük vagy mondaniuk. Roland kezét tördelve a függöny mögött téblábolt. Idegességét és izgatottságát próbálta leplezni, kevés sikerrel. Azonban amint kilépett a takarás mögül, a fáklyákkal és lámpásokkal kivilágított színpadra, valamilyen isteni érzés kerítette hatalmába és szinte szárnyalva a magasban kezdett bele társulatának - és ezzel burkoltan Önmagának - dicséretébe és az előadás bevezetésébe. A bevezető végén a királyi páholy felé fordultan, mély meghajlással kérte az uralkodói fenségek jóindulatát és kívánt nekik, őket megillető szórakozást.
Ebben a pillanatban, a meghajlás után, de még a lelépése előtt, Wilhart fejébe nyilalló fájdalom, egy pillanatig elviselhetetlennek tűnt. Azonban egy pillanat múlva az érzés, ami fejét hasogatta, szívén ütött hatalmasat és tépett fel régi, vérző sebeket. Gyorsan fellángoló gyűlölettel valami olyasmit morgott maga elé: te korcs!
Ahogy Roland távozott a színről a tömegbe - hogy megfelelően helyezkedjen és a szünetben, illetve az előadás után tovább népszerűsíthesse magukat  - szinte azonnal felhangzott a zeneszó és két maszkos alak jelent meg a színpadon...

Wilhart még az előadás legelején jelezte a mellette strázsáló beosztottjának, hogy rosszulléte miatt távozni kényszerül őrhelyéről. Ahogy ezeket a szavakat kimondta, elindult, hogy ígéretét betartva, bosszút álljon lánya gyilkosán. Pontosan tudta, hogy az előadás alatt hol és hányan őrködnek, így könnyű volt neki rövid úton Roland közelébe férkőznie, anélkül, hogy bárki kikérdezni, amit ráadásul egyenruhája miatt amúgy is kevesen mertek volna csak megtenni. A megfelelő alkalom azonban csak sokkal az előadás után jött el... Addig árnyékként követte a férfit, aki évekkel ezelőtt szeretett és egyetlen lánya halálát okozta. Kardját már olyan erősen és szorosan fogta addigra, hogy tenyeréből több helyen vér serkent, fogai is szinte elkoptak az ideges feszengésétől.

Roland éppen sikerüket ünnepelni indult - egy hatalmas hírrel - a színfalak mögé, miközben a nézősereg szivárgott vissza a bálterembe, amikor az őrnagy elkapta és egy határozott és erős mozdulattal a földre dobta. A férfi szíve rémületében hatalmasat dobbant, fel is kiáltott, de hangja csak egy rövid pillanatig volt hallható - és bele is veszett az ujjongó színészek hangjába - mivel Wilhart tenyerét a szájára tapasztotta.
- Te gyilkos korcs! Elvetted tőlem és az unokámtól Lillét! - szúrni készült, hogy egyetlen mozdulattal véget vessen a férfi életének, azonban kezét, még mielőtt ezt megtette volna, erősen átkarolta a hirtelen érkezett segítség, Niem.
- Eressz el, vagy mindkettőtöket megöllek! - kisebb birkózás árán Niem lerángatta az idős őrkapitányt rémült társára, aki azonnal futásnak eredt...

Mire Roland visszatért a segítéséggel, igaz, alig telhetett el kettő perc, Niem teste véresen feküdt a földön, hasát, amin egy mély szúrásnyom tátongott, pedig még holtában is kezével takarta. Wilhart elmenekült.

Őszinte elismerésem, szépen alakul a sztori és nagyon jól ejted el a fordulatokat. Külön kedvencem ez a részlet:

"– Megmondtam, hogy számomra vége… Jó élet volt, kalandos, de fel kell nőni.
- Épp most növünk! Hatalmasra, óriásira! Gondolj bele, azt a várost már most úgy emlegetik, mint az új Főváros…" Valahogy nagyon tökéletesen találsz bele a világ hangulatába, így jár a 100 TP és 1000 váltó