[Aréna Event: Lory&Armin] Temple of the Many

A 4. Nagy Vadászat Armin herceg és Loreena kisasszony részére.

A Nagy Vadászat remek apropót adott, hogy végre kimozduljanak Elathából. Szinte egész Nebelwald méhkasként bolydult fel a bejelentésre, a kocsmák ígéretektől és erőfitogtatástól voltak hangosak. Ha Loreenának valaki azt mondja, hogy az egész világ ennyire fog örülni a dolognak, biztos nem hiszi el… Ennek apropóján pedig a hercegi pár is kapott egy meghívót, ami csak azoknak szólt, akik valódi kihívást kerestek. Nem tudta eldönteni, hogy ez vajon fricska, mivel a levél a Déli Királyságtól jött, vagy így próbálják felkelteni az érdeklődésüket… Amikor azonban elolvasta, miről volt szó, a maga részéről szinte azonnal belement, hogy utána járjanak az ügynek, és úgy tűnt Armint sem kellett sokáig kérlelni.
Útjuk egy bányához vezetett a Schattenschild lábánál, közvetlenül a Köderdő és dél határában. Loreenát kirázta a hideg a templomosok kék köpenyének láttán, és csak reménykedett, hogy nem pont most kezdenek el vele kötekedni. A dolog meglepően kedélyesen indult, amikor bemutatkoztak, szinte azonnal előre is engedték őket. A sima érces falakat ötven méter után váltották fel az ismerős fehér márványtáblák… A faragványok és a héber nyelvű feliratok még ennyi évezred után sem koptak meg túlzottan. A tünde nem tudta ugyan elolvasni őket, csupán egy-egy betűt ismert fel, de vezetőjük készségesen elmagyarázta, hogy a lent élő mélységi bizonyos Classaylabolas, és mindaddig békén szunnyadt a hegy mélyén, ameddig a mohó bányászok bele nem ástak az otthonába és fel nem verték szegényt… Most pedig az istennek sem voltak képesek kiűzni őt onnan. A lovagnő valahol megértette, ő sem örült volna, ha megpróbálnák kikergetni otthonról, de mégis jobban foglalkoztatta, hogy ez a mélységi vajon milyen színű, és hogy vajon ő és Armin képesek lennének elpusztítani?
Egy nagy előtérbe jutottak le. A falak tele voltak írással, de sajnos nem bámészkodni jöttek, pedig mennyi információ lehetett ott elrejtve! Sajnálatos módon a déliek nem azok voltak, akiket meg kért volna, hogy vezessék körbe és legyenek szívesek mindent lefordítani nekik. Lent tizenkét katona várt rájuk lámpásokkal felszerelkezve. Mind a falakat bámulták, láthatóan nem tudták mihez is kéne kezdeniük… Ahogy leértek, még arra sem volt idejük, hogy szót váltsanak velük. Szél támadt, és egy pillanatra kioltott minden fényt. Reccsenés hallatszott, majd a lángok maguktól tértek vissza és világították meg az egyik katona kicsavart holttestét. A mellkasán lévő lyukból éppen csak szivárgott a vér… Hát elkezdődött. Loreena levette az íjat a hátáról és felajzotta, Armin is előhúzta a kardját és a katonák is a saját fegyvereiket, bár jobb híján mind csak értetlenül forogtak körbe-körbe. A tünde egy járatot látott felfedezni tovább lefelé, maguk előtt így belelőtt egy jelzőfényt, hogy lássa tiszta-e az út tovább. A járat hosszan nyúlt előre és látszólag üres volt, a fényben azonban egy elsuhanó árnyat is észrevettek.
Egy másik katona megemelte a rövidkardot szorongató kezét, és átdöfte a saját torkát. Loreenának összeszorult a gyomra. Tudta, hogy ezek a lények képesek voltak játszani az elmével, becsapni az érzékeiket, hazugságot suttogni a fülükbe… Nem voltak biztonságban még önmaguktól sem.
Mutogatod, hogy mire vagy képes?
Armint halvány fehér derengés vette körbe, ahogy pajzsot vont maga köré.
- Anna von Hellenburg szerint, az éneklés segít. Megvédi az elméteket ellene. Bármilyen zsoltár az eszetekbe jut, énekeljétek! - mondta a katonáknak, akik kérdés nélkül kezdtek rá az egyik zsoltárra.


De még mielőtt mindenki belekezdhetett volna, újabb reccsenés törte meg a dallamot, a fény ismét kialudt egy pillanatra, és egy harmadik katona is összeesett. A törött koponyaszilánkokon át látszott a sárgás színű agyveleje, mintha belülről kifordították volna a fejét. Loreena szíve a torkában dobogott. Igyekezett visszafogni a hányingert, de a katonák rettegése mintha egészen behatolt volna a bőre alá. Ki lesz a következő? Aki mellette állt? Ő? Vagy Armin? Nem maradhattak itt tétlenül várva a halált. Igyekezett magára nyugalmat erőltetni, harcolniuk kellett, bármivel, ami szembejött, a pokol legundorítóbb teremtményeivel, és a bukott angyalokkal is…
- Mindenki hasra amint elalszik a fény! - adta ki a parancsot a herceg.
- És ne hagyjátok abba az éneklést! -  tette hozzá a nő. Szerencsére ezt a varázslatát ismerte a férfinak, így amikor a lámpások ismét elaludtak engedelmesen kuporodott le a földre, várva, hogy a holdpenge gyűrűje elhaladjon a feje fölött. Valami puha placcsant neki a falnak, mint valami nedves rongy, a katonák pedig látszólag mind épségben voltak, mikor ismét láttak valamit. Jó hír volt, hogy bár azt nem tudták mi jön, és hogy honnan, legalább sejthették, hogy az a valami mikor fog rájuk támadni.
- Kétlem hogy ennyi lenne. Gyerünk!
Mindenki elindult a herceg mögött a járat felé. A lovagnő szent nyilat illesztett az idegre, mindenre felkészülve, amit bent találhatnak. Mielőbb viszont elérhették volna a folyosó bejáratát, az Armin balkezénél lévő katona térdre rogyott, és apró, ám annál véresebb darabokban köhögte fel a tüdejét. Két másiknak ekkor lett sok, és elkezdtek felrohanni a barlang kijáratához. Loreena nem tudta megvetni őket emiatt. Armin hátralépett mellé, Géallach pedig tompa fénnyel világítani kezdett. Ahhoz, hogy felvegyék a harcot, tudniuk kellett mi ellen küzdenek pontosan, és ahhoz pedig látniuk kellett.
- Hogyan csinálja? - suttogta Loreena. Próbált emlékezni mindenre, amit tudott ezekről a dögökről, de ez se nem a testet támadta közvetlenül se nem az elmét... Előre kellett jutniuk. Beküldött egy lepkét a járatba, hátha az az apósága miatt messzebb jut, mint mások.
- Ha itt maradunk csak egyesével lemészárol minket. Menjünk előre...
A katonák gyanakodva néztek a holdezüst kard fényébe. Ekkor felülről mintha valami csepp esett volna le, ez után pedig az egyik katonának a gerince fordult ki a helyéről. A lepke tiszta járatot talált előre, de elég sötét volt, legalább úgy tűnt tudnak haladni befelé is, ha kellett… Az embereik viszont vészesen fogytak, és félő volt, hogy nem jutnak tovább, ha nem sietnek. A tünde nem akarta megvárni, ameddig a mélységi egyesével mészárolja le őket, míg egy helyben toporognak.
Armin küldött egy sarló alakú holdpengét felfelé, ami egy lebegő, felhólyagosodott gombához hasonlatos valamit világított meg. Valami hirtelen kirepült belőle, de szerencsére felkenődött a herceg halványan világító pajzsán. Loreena onnan is látta, hogy a férfi megszédült egy pillanatra, a katonák pedig már éppen követték volna a tündét, amikor látszólag minden ok nélkül holtan esett össze egyikük. Megint.
- Drágám, azt hiszem ideje célra tartanod. - szól hátra elgondolkodva őfelsége. - Maguk pedig vagy imádkozzanak vagy jobb, ha menekülnek.
Talán nekik is jobb lett volna menekülni, és hagyni az egészet a fenébe. Barlangot lezárni, a területet is lezárni… De más feladatuk volt és ennél nagyobb mélységivel is el kellett még bánniuk. Nem adhatták fel ennyire könnyen. Az embereket viszont nem kérhették, hogy maradjanak. Lory tisztelgett egy gyorsat a herceg felé, majd fellőtt egy szent nyilat a különös lebegő hólyagos gombára. Az célba talált, mire a hólyag ereszkedni kezdett, akár egy kilyukadt… Valami. Zöldes sávot húzott maga után, valami gáz lehetett, de már akkor mind fulladozni kezdtek, mielőtt még bármi látható elérte volna őket. Se szag, se látvány, sem semmi más nem volt ott, mégis mintha életető levegő helyett mérges gázt szívtak volna be. Mind hátráltak be a járat felé, és érdekes módon ahogyan távolodtak a holttestektől, úgy lettek egyre jobban. Ezen felbátorodva Loreena kíméletlenül lőtt fel a hólyagosra egy újabb áldott nyilat. A hólyag ettől kigyulladt a holttestek viszont felfúvódtak, mintha valaki levegőt pumpált volna beléjük. Újabb katona rohant ki, biztosítva ezzel a saját túlélését, és valószínleg mit sem rontva az övéken.
- Menjenek hátrébb a testektől, vagy akinek van tüze próbálja meg minél távolabbról felgyújtani őket! - adta ki az utasítást a katonáknak.
Fellőtt még egy fénylő nyilat, ami egy üreget világított meg, amit valami hús-szerű anyag töltött ki, mintha egy élő torokba lőtt volna be.  Az egyik zsoldos közben megdobta a legközelebbi holttestet, ami lángra lobbant, de ahelyett, hogy elégett volna csendben és mozdulatlanul, a test felkelt. Armin közben feléjük rohant és igyekezett felhasítani egy hullát, amiből valami gáz tört elő. Újabb katona rohant el, a hercegné pedig fellőtt egy villámló nyilat a furcsa torokba, de az elnyelődött anélkül, hogy kárt tett volna benne. Már csak nyolc szent nyila maradt, tartalékolnia kellett.
A holttestből, amit a sötét tünde felhasított szinte dőlt ki a zöld valami, amivel a hólyag is tömve volt, viszont a felkeltett holtak egyáltalán nem támadtak… Csak álltak ott.
- Menjünk tovább. Ne maradjunk ezeknek a szaroknak a közelében. - mondta Loreena és határozottan bevonult a járatba. Még aktiválta az elbűvölt hegyikristály gyűrűjét, hogy lássanak valamit, de a sötétség olyan nagy volt bent, hogy az se igazán hatolt át rajta. Ismert hasonló sötétséget… Az volt ilyen, mikor egyenesen benne gyalogoltak Azraelben, még Blighted Fallsban, de remélte, hogy most nem lélegez be semmit. A holtak egy ideig még néztek utánuk, a tekintetüket pedig még akkor is érezték a hátukon, amikor beértek a következő terembe.

Negyedik Nagy Vadászat. Baljós dolgok lengték körbe ezt az eseményt, a két évvel ezelőtti szellemjárás óta senki nem bízott igazán a dolog sikerében. De sajnos voltak dolgok, amiket mint a Köderdő hercegének kötelességem volt megtenni, nem törődve a nép szájízének keserűségével. A legutolsó sikeres Vadászat egy évszázada volt, Veroniát és a Köderdőt azóta ellepték a fenevadak, rémálombeli bestiák és talán nagyobb szüksége volt egy takarításra, mint valaha. Könnyű vadászcsizmát vettem, magamra csatoltam a holdezüst vértem és Géallach tartószíját és megpaskoltam a készülődésre kíváncsian előmerészkedő Angus fejét. A kiskutya napról napra nőtt, lába hosszabbak lettek, törzse megnyúlt de szemében ugyanaz a barátságos, kissé együgyű tekintet ült, mint mindig.
- Jól van, jól van, nem megyek hosszú időre. Ne félj, hozok neked valamit! – lapogattam meg a bordáit lehajolva hozzá, mit ő boldog lihegéssel fogadott. Az ajtón kilépve gyorsan kerültem a tekintetek kereszttüzébe, mióta a sötételfek pontosan tudták hol lakik a hercegük mindig volt néhány szemfüles alak, aki próbált használható információkat elcsípni. Eddig nem adtam nekik túl sok lehetőséget, de biztos voltam benne hogy a Nagy Vadászat kihirdetése óta ismét felbolydult egész Elatha. Nem éreztem feltétlenül igazságosnak, hogy én magam is részt veszek a versenynek tartott rendezvényen, de kénytelen voltam. Voltak olyan veszélyek Veronia szerte, amit nem bízhattam más gondjaira, saját kezűleg kellett intézkednem.
Természetesen nem voltam egyedül. Lory a tünde koronától kapott lovagvértet viselte, íja és tegze készenlétben várta az indulást, ahogy azt egy vadásztól elképzelné az ember. A koponyám hátuljában még mindig ott motoszkált az este, amikor elmesélte nekem mindazt, ami vele történt. Magam sem voltam benne egészen biztos, hogy képes lennék-e elhinni a dolgot, de épp ezért nem is próbálkoztam. Csak elfogadtam, hogy Lory igaznak hitte a lehetetlen, képtelen dolgokat, amit mesélt így kényszerítettem magam, hogy ne kérdőjelezzem meg akár gondolatban sem. És ha a déli emberkirályság üzenetei igazak, hamarosan első kézből tapasztalhatom meg a rettegést és a rémálmot, amit a világ úgy ismert: mélységiek.
A helyőrség, amelynek problémája akadt egy látszólag teljesen átlagos bányánál állomásozott a Shadowshield hegylánc tövében, ám alig pár tucat lépést kellett befelé haladnunk az ottani templomos lovagoktól kísérve, hogy feltűnjön az igazi arca a helyiségnek. Simára csiszolt, Blutstern kőműveseket megszégyenítő pontossággal lerakott márványfalak váltották fel a göröngyös, egyenetlen tárnafalat, és cikornyás, számomra olvashatatlan feliratok és faragványok tarkították tele az összeset. A templomos tiszt, aki vezetett minket kezének rángását alig palástolva magyarázta a feliratok értelmét. Classaylabolas, egy bukott angyal feküdt elzárva és bebörtönözve a tárnák alatti angyalváros mélyén, a protestáns bányászok pedig gondatlanul felébresztették. EL nem tudtam képzelni eddig mi történt az egyre fogyatkozó, mostanra alig egytucatnyi főt számláló helyőrséggel, de a tiszt sem akart beszélni róla.
A folyosó hirtelen ért véget egy nagy, széles és levegős tárnában, ahol a katonák vártak minket. Lámpásaik alig világították meg a teret, épp csak annyira volt elég hogy megbecsülhessük a helyiség méretét. Elgondolkodva nézegettem a falra karcolt motívumokat, és az egyik, rangjelzéseiből ítélve rangidős lovag felé léptem, amikor erős széllökés söpört végig a tárnán, kioltva minden fényt. Magam elé emeltem a kezem, mivel sejtettem, hogy fegyveremet nem lesz időm előhúzni, de nem én voltam a célpont. A lámpások egy pillanat múlva maguktól gyulladtak újra, megvilágítva az egyik ember kicsavart, átszúrt mellkasú holttestét. Akármi volt lent a tárnában gyors volt, mint a szívverés és nagyon erős.
Mindenki fegyvert rántott, Lory készenlétbe helyezte az íját és egy foszforosan ragyogó nyilat lőtt előre, egy látszólag tiszta járatba, alig egy pillanatra megvilágítva egy elsuhanó árnyat. Nem voltam elég gyors hogy szemmel tudjam követni, mielőtt az egyik katona kardja görcsösen befelé fordult, majd egy gyors, kíméletlen és tétovázs nélküli döféssel keresztülszúrta a saját torkát. Lassú, mély lélegzetet vettem, és ahogy a levegő elhagyta az ajkaimat halvány derengéssel vett körbe, mint a Holdanya óvó csókja, védve minden rontástól. Nem tudtam, milyen mágia volt képes öngyilkosságra kényszeríteni valakit, de félelmetes és erős volt.
- Anna von Hellenburg szerint, az éneklés segít. Megvédi az elméteket ellene. Bármilyen szoltár az eszetekbe jut, énekeljétek! - mondta a katonáknak Lory, az egyikük, a legjózanabb pedig azonnal elkezdett egy verset, amely a saját Istenüket dícsérte.
Nem volt hatásos, legalább is nem mentette meg azt a katonát, aki a fény újabb eltűnése után borzasztó, csontig hatoló reccsenéssel esett össze, szilánkosra tört koponyájának darabjait tartva az ölében, ahogy összecsuklott, akárha csak siratná az elvesztett életét. Torz és istentelen humora volt Classaylabolasnak.
- Mindenki hasra amint elalszik a fény! - szóltam fennhangon, miközben Géallachot két kézzel markolva az oldalamhoz emeltem. Ha elég gyors vagyok talán sikerül eltalálnom a sötét pillanat alatt még úgy is, hogy nem tudom pontosan hol van; egyszerűen csak mindent kellett támadnom, ami ebben a teremben van.
- És ne hagyjátok abba az éneklést! - tette hozzá Lory. A fény kialudt, testek puffantak az utasításomnak engedelmeskedve, én pedig a Holdapa minden dühét beleadva körbe lendítettem a kardomat, körkörös fénylő pengegyűrűt bocsátva szét. Sikerült eltalálnom akármi is volt, halk, nedves toccsanással kenődött neki a falnak, de ahogy a fény visszajött nem láttam sehol a támadónkat. Minden katona épségben volt ugyan, de nem voltak ábrándjaim hogy ez lett volna a csata vége.
- Kétlem hogy ennyi lenne. Gyerünk!
Átvéve a vezető szerepét elindultam a járat felé, a lovagok pedig besoroztak mögém és mellém, ám nem jutottunk messzire. Mielőtt elérhettem volna a sötéten ásító nyílást újabb sötét pillanat következett, a balomon lévő ember eddig összegörnyedt. Köhögni kezdett, száján bőséges vér bugyogott ki és alig másodpercek kellettek, hogy megfulladjon.
~ Tehát nem engedsz tovább haladni.
Magam elé emeltem a Géallach-ot, behunyt szemmel koncentrálva a Holdanya fényét a pengébe, míg halvány derengéssel világítani nem kezdett. Ha le akartuk győzni az ellenfelet látnunk kellett hogyan támad és ez eddig sikeresen elérte, hogy ne tudjuk megfigyelni.
- Hogyan csinálja? - suttogta Lory. Nem tudtam neki válaszolni, mivel ez volt az, amire én is szerettem volna rájönni, mielőtt újabb ember hal meg. - Ha itt maradunk csak egyesével lemészárol minket. Menjünk előre...
Valami apró, cseppszerű dolog pontszerű árnyékot rajzolva az ezüstös holdfénybe aláhullt a plafon irányából, és amint leért és az árnyék eltűnt egy katona gerince áttüremkedett a páncélon és kiszakadt a helyéről. A férfi nem sikított és nem mozdult, a halála gyors volt és azonnali.
~ Szóval odafent bújkálsz!
Meglendítettem a fegyveremet, a világító holdpenge kirobbant belőle és sarló alakban a barlang teteje felé szállt. Mielőtt sebet marva eltűnt volna a fény egy gusztustalan, még sötét tünde mércével is torz, gombakinövés szerű kocsonyás… valamit világított meg, ami Lory leírásai alapján akár az ellenfelünk is lehetett.
- Drágám, azt hiszem ideje célra tartanod. - szóltam hátra elgondolkodva, azt latolgatva vajon mennyire tudnánk megsebesíteni a slájmszerűnek kinéző mélységit. - Maguk pedig vagy imádkozzanak vagy jobb, ha menekülnek. - néztem nagyon komolyan, bármiféle lenézés vagy szidalom nélkül.
A tünde idegességét szarkazmus mögé bújtatva tisztelgett, majd megfeszítette az íját és lőtt. A nyíl eltalálta a lényt, amitől alábukott és zöld, füstszerű csíkot húzva maga után lelebegett, ami elől idegesen léptem hátra, de elkéstem. Hiába lélegeztem nem éreztem a tüdőmbe tolulni a friss levegőt, torkom elkezdett összeszorulni és önkénytelen köhögés tört rám. Akaratlanul is a kijárat felé léptem, el egy szerencsétlenül járt katona teste mellett, és amint egy lépés távolságba kerültem a kínzó fojtogatás megszűnt. Lory újra lőtt, a nyíl érintésétől pedig a lassan ereszkedő ocsmányság lángokban tört ki és egyszerűen elégett. Mielőtt fellélegezhettem volna a holttestek dagadni kezdtek, mint a kelő kenyér és veszedelmes mértékben felfúvódtak. Embert próbáló volt nézni a feszülő bőrben sötéten futó ereket, a végtagok volt körvonalát és a mindent beborító vércseppeket, de muszáj voltam állni a sarat és alaposan megfigyelni az ellenfelet.
- Menjenek hátrébb a testektől, vagy akinek van tüze próbálja meg minél távolabbról felgyújtani őket! - adta ki az utasítást a katonáknak a tünde lovag, én pedig gyorsan növekvő tempójú lépésben indultam meg a legközelebb tetem felé. Arcomnak apró testek csapódtak, fülembe és az orrcimpáimba bogarak kapaszkodtak, ahogy elsuhantam mellette, de a lendület tovább vitt, kardom éle pedig könnyedén hasította fel a megtömött tömlőhöz hasonlítos, szerencsétlenül járt holttest bőrét. A sebből gyorsan kezdett ömleni a zöldes füst, és ahogy felegyenesedve szétnéztem a holtak nagy része már két lábon állt – de nem támadtak. Csak álltak és vártak, én pedig nem akartam megtudni, mire.
- Menjünk tovább. Ne maradjunk ezeknek a szaroknak a közelében. - javasolta Lory, és egyet tudtam érteni vele.

Hét katona társaságában haladtak tovább a járatban, és úgy tűnt a felállt holtak nem követték őket tovább. Több volt, mint különös, de a csapatot hamarosan újabb probléma foglalta le. A járat végén egy faragott kőajtó tornyosodott, közepén egy réssel, amin épp csak befért volna egy kéz, ám a túloldalán sötétség honolt. Armin megpróbálta csak erővel betolni, de az meg sem mozdult, a tünde pedig körbenézett a környékén hátha lát egy kapcsolót, vagy akármi mozdíthatót, ami esetleg beindít egy szerkezetet, de az angyalrom fehér kövei tökéletesen illeszkedtek egymáshoz.
Végül az egyik katona jelentkezett, hogy megpróbálja elolvasni az írásokat.
- Nem vagyok túl jó ebben, de valami olyasmi, hogy "az ajtó titka belül lakozik".
Loreena végignézett a katonákon, de csak ugyan olyan tanácstalan arcokat látott, mint amilyen a sajátja volt.
- Nincs más írás? Bármi más?
Arra már rájött, hála Azraelnek, hogy a mélységiek, de talán még az angyalok sem úgy gondolkoznak, mint a halandók. Más volt az érzékelésük, más irányba futottak az asszociációik, a rejtvényeikkel pedig akár éveket is el lehetett tölteni.
- Talán metafora. Vagy a lélekre gondol. Vagy valami testnedvre. Bármelyik lehet.
- Vagy szó szerint bennünk... - borzongott meg a katona.- Ennyit látok. Mellesleg, ti halljátok ezt a kattogást?
- Miféle kattogást? - lépett hátra egy lépést rögtön Armin, hogy távolabb legyen a férfitól. A katona közelebb lépett a réshez.
- Innét jön.
A tünde azonnal megfogta a vállát és hátrébb rántotta. Bármi lehetett a túloldalon, amit ők nem láttak, de az ellenségüket a sötétség nem zavarta.
- Ismétlődő ritmus? - kérdezte, de a másiknak már nem volt ideje válaszolni. Valami kicsapott a nyílásból, láthatatlanul, de olyan erősen, hogy mélyen belevágott Loreena kézfejébe. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ha nem húzza hátrébb a katonát, akkor annak a fejét nyeste volna le. A seb csúnyán vérzett, de nem volt halálos. Oldalról a rés mellé lépett, nehogy megint kitörjön belőle valami.
- Az ajtó titka belül van... Zárjuk ki a testnedveket. - javasolta, majd összevérezte az ajtót, nem túl nagy területen de azért ügyelt rá, hogy jusson a kőre rendesen. Nem történt semmi, de egy próbát azért megért. A táskájában öt gyógyító ital lapult, sajnos a gyengébb fajtából csak, de remélte ez is elé lesz. Az egyiket felbontotta és belekortyolt, amitől a vérzés szinte rögtön elállt, és a seb is összébb húzódott. Többet nem is akart belőle pazarolni annál a kortynál, hátha jól jöhetett még.
Armin a kardjával közelítette meg a rést. Beleillesztette Géallach pengéjét, de ekkor az a valami ismét kitört, majdnem kitépve a herceg kezéből a fegyverét. Kis híja volt, hogy a karját megtarthatta… Loreena ereiben megfagyott a vér, pedig voltak már együtt csatában… Konkrétan a második randevújukon démonokkal harcoltak, a harmadikon pedig a holtak seregével, de még sosem volt a férje ennyire közel ahhoz, hogy maradandó sérülést szenvedjen.
- Ez az erő nem a szél volt. Talán megpróbálhatnánk kommunikálni vele.
Kommunikáció… Érdekes ötlet volt, de semmiképp sem elvetendő, hiszen tovább jutni egyelőre nem tudtak. Talán úgy kideríthettek valamit. Persze veszélyes volt, de úgy tűnt senkinek sincs jobb ötlete.
- Ehh... végülis, az én elmémnek már mindegy. - szólal meg, és a férje mellé lépett. - Vigyázz magadra kérlek. - mondta neki halkan tündéül, utalva az előbbire, majd lehunyta a szemét.
Az ajtó titka, belül van, mit jelent ez?
Úgy érezte, mintha egy karmos kéz kaparászta volna belül a koponyáját, ez pedig már reakció volt, és nem is esett össze holtan.
Mit jelent?
Még érezte a vállán Armin érintését, de utána hirtelen minden összezavarodott. A világ apró darabokra hullott körülötte, nem csak a látása, de minden érzékelése kavargott és összekuszálódott. Biztos volt benne, hogy a nyelve látta a szájpadlása vörösét, a szeme pedig hallotta a hangokat maga körül. Mintha ezer irányból szólt volna egyszerre a féktelen üvöltés, ami belülről akarta felrobbantani a koponyáját. Azt már meg sem érezte, hogy az orrából ömleni kezdett a vér, és hogy miközben térdre rogy egy kicsit meg is üti magát. Fel volt készülve lélekben a fájdalomra és arra, hogy Classaylabolas megpróbálja majd kikészíteni. Meg sem próbált küzdeni, tudta, ha ellentart neki a mélységi csak még erősebben próbálta volna meg összetörni őt, így inkább megpróbált hozzászokni ehhez az újfajta világhoz. Nem volt egyszerű. Nem működött semmi, mintha hirtelen ő maga is egy másik entitássá vált volna, de azt még érezte, ahogy a férje forró tenyere az arcát tapogatja.
- Lory, rám figyelj! Ne gondolkodj, ne érezz csak egyvalamit! Gondolj egyetlen emlékre!
- Szerintem nem akar beszélgetni. - próbálta mondani, minden igyekezetét latba vetve.
Minden egyre rosszabbnak tűnt. Bárit próbált csinálni, valami más történt, a szemével nem látott, ha a kezét próbálta mozdítani görcsbe rándult a gyomra, ha a fejét, akkor pedig a lába rándult meg. A jó hír viszont, hogy beszélni legalább úgy tűnt, tudott, és még egy információ szintén kikristályosodott az elméjében. Hogyha eléri, hogy egy katona a rés elé álljon, akkor minden a régi lesz újra. Egy mélységi ígérete volt, életet kért, hogy eltűnjön az ő fájdalma… De nem akarta neki megadni az örömöt, hogy utána Classaylabolas lássa tépelődni őt, vagy lássa küzdeni a saját lelkiismeretével, miközben lassan felőrli a bűntudat.
- Háhá, abból nem eszel. - szinte kuncogott. Igyekezett a káoszban megtalálni az arany szempárt, ami le tudta csendesíteni a lelkének legvadabb viharait is, ha kellett melegséget adott, ha kellett perzselő tüzet… Amint meglelte, ismét összeszedte a hangját, illetve a hangképző szerveinek irányítását.
- Azt akarja, hogy állítsunk valaki az ajtóba, és akkor elmúlik ez az egész kavargás... - motyogta. - De ezért nem akarom, hogy valaki meghaljon.
Armin nagyon komolyan nézett le rá.
- Ha valaki az ajtó elé áll, akkor elenged?
- Nem biztos, hogy felfogja a pajzsod. - vágta rá rögtön. A másiknak ki sem kellett mondania, ismerte már annyira, hogy tudja a tervét.
- Nem ezt kérdeztem. - azzal határozottan a rés elé állt.
- Nem tudom, katonát mond... Vagyis, nem mondja de tudom. Nem tudom te beleszámítasz-e.
Bizonytalan volt, hogy mi is a pontos kérés, egy sima áldozat, vagy jó lesz maga a herceg is… Valami kicsapott a résből, és beleállt a férfi vállába.
- Armin! - kiáltott fel. Amennyire ki tudta venni, egy csápnak tűnt, de képtelen volt megmozdulni. Minden erejét összeszedte, hogy a férje közelébe kússzon, és kiborítsa mellé a gyógyitalokat. A férfi láthatóan elvett egyet és megitta, majd megpróbálta kihúzni a csápot de végül mégsem tette… Loreena egyre jobban érezte, hogy képes normális, összefüggő gondolatokat alkotni, és így már roppant különösnek találta, hogy a herceg nem vágta el a csápot azonnal a kardjával, még ha a vérzés miatt talán a maradványt jobb is benne hagyni. Próbálta előhúzni a tőrét, hogy maga vágja le, de hiába lett tisztább a feje, a teste még mindig nem engedelmeskedett az utasításainak. Béna volt, és tehetetlen. Könnyek gyűltek a szemébe, de nem hagyta legördülni őket.
- Valaki vágja el a csápot! Akárki! - kiabálta a katonáknak.
- Mi... Mi ilyen mulatságos? - nézett Armin a katonára aki a feliratot fordította.
- M...mulatságos? Miről beszél?
- Min nevet? - kérdezte a herceg ismét, Lorynak pedig kezdett gyanús lenni a dolog. Senki sem nevetett, ezek után nem is mertek volna, de a mélységinek ennyit nem volt nehéz elhitetnie őfelségével.
- Én tényleg nem nevetek! Segítek, hogy hamarabb vége legyen, lord Armin.
A katona remegett mint a nyárfalevél, és kivont kardjával indult meg a herceg felé. A lovagnő nem akarta megvárni, hogy a férje esetleg tévképzetekben azt higgye, hogy őt akarják megölni, ezért inkább védelmezően hozzábújt.
- Armin. Nem nevet senki. Segítünk.
- És azt, hogy tervezi? - kérdezte a férfi gyanakodva. Ez jó jel volt, kérdezett és nem tombolt.
- Csak egy vágás. Ha mozog, rosszabb lesz. - emelte magasra a kardját a katona.
- Bármit is látsz, bízz bennem... - suttogta, miközben igyekezett átfogni a karjaival, de azok még mindig nem működtek rendesen. Nem bánta, a lába is jó volt.
- Mit akar vágni?
- Ezt itt.
Loreena ha tudott volna, akkor a kezébe temette volna az arcát.
- A csápot, Armin, a belőled kiálló csápot!
- Te is nevetsz. - közölte színtelen hangon őfelsége a feleségével. A nő ereiben egy pillanatra megfagyott a vér. Tudta, hogy a herceg félelmetes harcos, és mostmár teljesen biztos volt benne, hogy össze volt zavarodva az elméje, ő pedig nem volt elég erős most, hogy megállítsa, még ahhoz sem, hogy magához szorítsa.
- Értem, hogy ezt látod, de nem nevetek. Ölelj meg.
Végül azonban a jóság győzött. Nem a józan ész, hanem Armin jósága, hogy akkor sem kezdett volna mészárlásba, ha esetleg feltételezte, hogy az életére törnek, inkább rábízta magát a védővarázslataira, és remélt. A férfi a kezébe temette az arcát, behunyta a szemét, és leengedte a fegyverét. Loreena ebben a pillanatban jobban szerette és tisztelte, mint eddig bármikor.
- Minden rendben lesz.
A herceg láthatóan duzzogott, mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc plüssorrtülökjét, de azért magához ölelte a lovagnőt.
- Mindenki nevet. Nevetnek, pedig a csáp boldogságot okoz.
Próbálta megsimogatni a fehér tincseket, és nagyon halványan de érezte, hogy az ujjai megmozdultak. Biccentett a kardos katonának, hogy vágjon, de nagyon gyorsan.
- Megígérem, hogy minden rendben lesz, leszel még boldog...
A katona lesújtott és hátrébb taszigálta a herceget.
- Menjenek hátrébb, ez nem biztonságos!
- Szép munka katona. - dicsérte meg azt amelyik levágta a csápot, az embernek voltak tökei hozzá, és ez kevesekből nézte ki.- Találják ki, hogy jussunk be, úgy hogy nem őrülünk bele. A vér nem használt, az agyunkat szétszedi, mi van még?
Sajnos mozogni továbbra sem tudott, így még mindig csak erőtlenül, de nagyon igyekezve próbálta szeretgetni a hercegét, aki mintha katatóniába süllyedt volna a pillanatban, hogy levágták a mélységiről. Mintha valami drog lett volna, amit megvontak tőle. A katona megfordult, és rögtön abban a pillanatban őt is átdöfte egy csáp, mint az előbb őfelségét, a pillanatnyi meglepetés után azonban derűs mosoly terült szét az arcán.
- Miért nem mondta, hogy... ez ilyen jó?
- Így próbálja magát befolyásolni. - próbál gondolkozni Lory, és érvelni, ha már más nem ment. - A mértéktelen szex is jó, mégis bűn az embereknél! Ez ugyan az. Ellen kell állnia! Valaki, aki még ép vágja le, és el a nyílástól...
- Pedig igaza van…
Egy társa sietett a segítségére, de elkésett, a csáp berántotta a segítőkész katonát az alig négy centis résbe. Loreena kifejezetten sajnálta, eddig ő volt a kedvence…
- Mázlista.
Legszívesebben pofon vágta volna a férjét, de a keze nem engedelmeskedett, csupán hatalmas hányinger tört rá, mikor megpróbálta kivitelezni a lendületes mozdulatot.
- Inkább lennél csápszörnnyel mint velem?!
Valójában nem volt mérges, de valahogy ki kellett vakarnia Armint ebből az állapotból. Jól jött volna az a bizonyos pofon, de így csak a maradék katonára számíthatott, szám szerint arra a hős hatosra.
- Van aki jól bánik az íjjal?
A hősi a fejüket rázták, így nem tudtak belőni a lyukba, de mielőtt a nő tovább gondolkozhatott volna ütemes, csöpögő hang töltötte meg a kis előteret. A résen pedig elkezdett kimászni valami… Valami mi formájában még emlékeztetett a katonára, akit berántott a csáp, de mintha fekete kátrány járta volna át, belsőjéből egy tucatnyi csáp állt ki, a bőréből pedig a csontjainak a szilánkjai. Véres, kátrányos, csontos massza volt egy ember körvonalait viselve.
Armin összeszedte magát, hogy felálljon és felemelje a kardját az épen maradt, vagyis még mozdítható kezével. A szörnyeteg lelógatott fejjel állt, majd hirtelen kettéhasított egy katonát, de abban a pillanatban valami megcsillant a mellkasában. Ez nem volt így jó… Loreena első ötlete a gyógyital volt, így a hozzá legközelebb álló katonára nézett.
- Van a táskámban néhány bájital. Van három üveg gyógyital meg még egy félig, az a piros, és van egy fehér abban élénkítő ital van. Először a pirosat itassa meg velem, utána ha nem hat a fehéret. Mozognom kell.
- Ne ácsorogjanak! Védjék magukat! - lépett egyet a lény felé a herceg, a katonák viszont mintha sóbálvánnyá változtak volna. A lovagnő lehajtotta a fejét, hogy legalább a gondolkozásban ne zavarja össze a látvány, így akadt meg a tekintete a rajta lévő vérten, amit a Kísértet-szigetekért vívott csata után kapott a hellenburgi íjászoktól.
Hát persze… hogy is nem jutott előbb eszembe…
Majdnem homlokon csapta magát, de erre még nem volt képes. Igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy ha előbb rájön, akkor sem tudott volna többet tenni, hiszen a vért mágiája csak azt segítette elő, hogy mindig, minden körülmények között képes legyen lőni. Azt pedig most kellett megtennie, érezte, a lény mellkasában fénylő valami fontos lehet, talán ha lelövi azt, akkor elpusztul az ellenségük. Minden akaraterejét megfeszítette és végül sikerült előhúznia egy áldott nyilat a tegezből, és az idegre illeszteni. A lény ekkor döntött úgy, hogy odacsap a herceg felé, aki a kardjával hárította azt, legnagyobb szerencséjükre.
- Armin picit lépj oldalra! - kiáltotta a férfinek, aki rögtön tette is a dolgát. A nyíl a förtelem mellkasába fúródott és feltárt egy különös, világító kőkockát. A lovagnőnek összeállt a kép.
- A válasz belül van... Szó szerint. Meg kell szereznünk a kockát!
Járni még mindig nem tudott, de ismét lőtt ezúttal egy szélmágiával felerősített nyilat, ami az ellenségbe fúródva kirobbantotta a kockát a helyéről. A kis tárgy kínos lassúsággal esett lefelé, de az egyik gyorsabb csáp még azelőtt elkapta, hogy földet ért volna, a másik pedig szinte azonnal Lory felé csapott. A hercegnének egyre jobban ment a mozgás így éppencsak, de sikerült kigurulnia előle.
- Vágjátok le a kockát tartó csápot!
A herceg először a nőre támadó csápot vágta le, majd a kockát tartót, a lovag pedig ismét célra tartott, a negyedik áldott nyilával lőtte szét a rémség fejét. Armin felkapta a kockát és beillesztette az ajtó résére, így a kőszárnyak kitárultak, és utat engedtek a teljes lénynek. Szerencsére a fej lelövése elég volt ahhoz, hogy ne tudjon rögtön alakot ölteni, csupán kavarogni a padlón. A herceg kikerülte az örvénylő mélységit és Loreena felé lépett.
- Oké, hogyan tovább?
- Csak... Csak Isten ereje ölheti meg a mélységit. És az, amit közvetlenül ő hozott létre. - mondta fel a leckét jó kisdiákként. - Talán a lámpásokban a tűz. Talán. Vagy bármi, ami szent. Ima.
Nem volt vesztegetni való idejük, az alaktalan trutyi ismét kezdett alakot ölteni, így a lovagnő gyors döntést hozott.
- Ha van feláldozható lámpásuk, vágják hozzá! - utasította a katonákat, egyikük pedig egy pillanatnyi szörnyülködés után meg is tette. A szörnyeteg lángra lobbant, és keservesen vergődni kezdett, de úgy látszott a módszer bevált.
- Mi nem fogunk benn égni? - kérdezte Armin.
- Kialszik a tűz, ha nincs ami táplálja. - válaszolta Lory és igyekezett a odébb húzódni, hogy ne érjék a lábát a lángok. A lény egyre lassabban vergődött, végül nem mozdult tovább. A hercegné hitetlenkedve nézte a maradványokat, mintha álomból ébredt volna, mintha az elmúlt percek egyáltalán nem is lettek volna valóságosak, az átélt szörnyűségek csupán a képzelet kegyetlen játékai voltak.
- Ez... Túl könnyű volt. Már mélységihez képest.
A katonák is gyanakodva nézték a lángoló kupacot.
- Ez az egész biztosan?
- Nem hiszem. - rázta meg a fejét Lory. - Mintha szétdarabolná magát. Az egyik darabja volt kint, ez egy másik... Talán sok ilyenből áll.
Még az is megfordult a fejében, hogy ezek csak szolgák, de csudibuditündérharangvirág ezeknél jóval kisebb volt és jóval gyengébb. Ugyanakkor ki tudja? Lehet ez a mélységi sokkal erősebb még Azraelnél is. Az egyik katona belerúgott, de nem történt semmi. Bármi is égett a padlón, az már halott volt.
- Tovább kellene mennünk.
- Rendben. - bólintott Armin, és elkezdett előre felé botorkálni. Remegő térdekkel, és lassan, de végülis a hercegné is fel tudott állni, és bizonytalan léptekkel, de a férje után indult. Amikor beérte megfogta a kezét, és próbálta felmérni, hogy mennyire súlyos sérüléseket szenvedett, testileg és lelkileg egyaránt.
- Jól vagy? Mi van a válladdal?
- Jól? Nem. De túlélem, azt hiszem. - mosolyodott el fanyarul a férfi.
- Igyál még egy gyógyitalt. Talán a vérzés jobb lesz, és lehet be kéne kötni mielőtt nagyon tovább megyünk...
Sajnos tudta, hogy a kötözésre nem volt idejük, ahhoz le kellett volna hámozni Arminról a mellvértet, meg visszatenni... Addig a mélységi legalább háromszor megölhette őket.
- Nem akarom elfogyasztani tőled. Nem vészes.
- Nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Majd Cyne főz másikat. Nem is gondolnád hogy tőle van, mi?
- Cyne főz... És nem jut bele semmi alkohol? Biztos?
- Kérlek. Cyneról van szó. Alkohol az alapja.
Úgy érezte kezd felmelegedni a hangulat kicsit, és ha másért nem, ezért mindenképp tartozott a bérgyilkosnak. Majd megfizeti piában.
- Mennyi van még?
- Egyet megittál, meg én belekortyoltam egy másikba. Három bontatlan.
- Add ide annak a maradékát. Az elég lesz.
Őfelsége megitta a maradék gyógyitalt, és tovább mentek, előre az ismeretlenbe, ahol még megannyi borzalom várhatott rájuk.