[Aréna Event] Andromeda csatái

Senki se jelentkezett a szánalmas, ellenszenves átkos tündék erdejébe mindenféle vadakkal hadakozni. Erőfitogatás… az Egyháznak, igen,… de dicsőség? Aligha. Ada felállt és a pár tétován felnyomott kéz fölött egyetlen szóval magáévá tette a küldetést.
- Vállalom. – zengte be határozott hangja a kis termet, ahol a lovagok a megbeszélést tartották. Még mindig egzotiksnak találták.
Talán elgondolkodtak, mi vonzza a félangyalt a nyomornegyedbe, de már késő volt meggondolniuk magukat. Andromeda pedig szinte már ott se volt. Csak egy surranás, fehér tollak és egy becsukódó ajtó mögötte. Nem tudhatták, hogy Nebelwald messze nem a szörnyei és a szegényei miatt vonzza. Bár félig ember, félig Élóhim hírnökeinek utóda, soha olyan közel nem állt hozzá még ember, mint amennyire Loreenát, a tünde lovagnőt és a sötételfek hercegnéjét szerette és csodálta, és amennyire mélyen egy sötételf megérintette. A szíve árulója volt a hitének, de ő már megtanult élni ezzel. És Adonai látja lelkét, a szíve sosem fogja elárulni a küldetését.
Bűntudat nélkül sietett a lovakhoz és választotta ki az egyetlent, amelyiket irányítani tudta, mert az félt a szárnyaitól. Nyugtalan állat volt, hamar hátra is hagyta, amint elérte a rengeteg szélét.
Sötétség fogadta Nebelwaldban és minél messzebb haladt az álomszerű erdőben, úgy sűrűsödött ez a sötét, hogy szinte már nem is vélte felfedezni az eget, elveszett a fák lombkoronájának mozdulatlan tengerében. Egyetlen csalóka fényforrás a mohák foszforeszkálása és a feje fölött el-elúszó hatalmas molylepkékb szárnyainak halovány derengése volt. Az erdő sűrű, égbemagasodó fái és mohái között tenyérnyi pókok, gombák és száz meg ezerlábú lények motoztak, menekültek léptei elől. A kisebb vadak elbújtak, de Ada nem értük jött. A helyi vadászok elmondták neki, hogy ezekkel ők is elbánnak, a veszélyesebb, rémítőbb vadakk miatt kértek segítséget.
Ezért ment tovább, nem törődve a hajába kapó denevérrel, a karja köré tekeredő pókhálóval, a nyálkával, ami zöldre festette a tógjátát, miután a lába megcsúszott a mocsáron átvezető korhadt, mohás fatörzsön. Ada nem törődött egyikkel sem, keletnek fordult Nebelwad szíve felé. Hisz minél hamarabb végez, annál hamarabb láthatja, akiket szíve szerint látni akar.
De ahogy haladt befelé, úgy csitult benne a vágyakozás és nőtt benne a csönd. Az erdő maga is egy entitás volt, egy élő lélegző birodalom és Ada betolakodó volt benne.

Aztán végre felfedezte az első jelet, egy kósza farkastetetmet. Hiába volt a puszta lánya, ő is érezte, hogy ez nincs rendjén. Az állat nem tűnt öregnek és a mód, ahogy kiterítették, mintha egy vad koncolta volna föl, valami nálánál is nagyobb és erősebb…
Hirtelen egy húr pendülését hallotta, nem vékony, hanem vaskos, erős húrét. Bár nem látta, honnét jött, ösztönei megsúgták, hogy a célpont ő volt. A nefilim minden további nélkül lebukott. Kezében az Égi Vérttel várta ki a becsapódást, hogy legalább sejteni tudja, melyik irányból jön a veszély. Mögötte olyan öt méterre reccsenve vágódott a vaskos nyílvessző rohadó gyökérbe, mely túl vaskos volt ahhoz, hogy íj lője, egy .
Ada nem várta ki a következő vesszőt. Tőle előre balra egy fa töve nyújtott fedezéket, a lány felpattant, és oda bújt be, a fa kiálló gyökerein mászkáló világító bogárkák közé.
Valahonnan hörgést hallott, s elmosódott, csökönyös káromkodást, de a sötétben és az erdő különös akusztikájában nem tudta volna megmondani merről jött a hang. Nyugtalanul nyomta közelebb az arcát a göcsörthöz, csak a feje búbja látszott ki, szárnyait maga mögé lelapította. Egy bogár megállt előtte és míg ő kifelé fülelt, a bogár sok apró fekete szemével őt figyelte.
Ha beszél akkor talán nem is szörnnyel van dolga – gondolta Ada – talán csak egy részeg nagydarab selffel, már a nyílvastagság alapján.
Nem értett a nyilakhoz.
Tudta hogy nem bölcs dolog, amit tesz, de nem volt más választása, nem tudta, honnan jöttek a hagnok, s ő messze volt ahhoz, hogy a lándzsáját használni tudja. Ki kellett adnia magát.
- Ki vagy? Mit akarsz? – kiabált ki a rejtekéből.
S miközben felkészült rá, hogy ha csak a levegő felzizeg egy suhanó vessző alatt bármelyik pillanatban elugorjon, még tétván utána kiáltotta:
- Talán megegyezünk.
A kérdésre halk morgás volt a felelet. És túl messze ahhoz, hogy értse vagy akár csak beazonosítsa, mivel állt szemben. Lehetett emberé, vagy elfé…vagy akármié. Olyan torz volt, hogy Ada nem merte volna ezt kimondani, még ha volt is pár csökevényes szó, ami eljutott hozzá és az értelme ki tudta választani a morgásokból:
- Unom már... Akarom... Igen... Kell.
A nefilim megdermedt, s kissé leforrázottan nézett farkasszemet a bogárra. Mi lehet ez? Aztán lassan, míg a másik tovább morog, felkelt és a rejtekéül szolgáló fa mögé bújt. A széles törzset balról próbálta megkerülni, amennyire tudta zajtalan, de nem volt valami jó lopakodó. Minden odafigyelésére szüksége volt ahhoz, hogy ne csapjon zajt, s közben a másik neszezését is hallja, hogy felfigyejen rá, ha ellhagatna. Szárnyait mint valami sátrat kitárva, szétterjesztette a fa mögött a göcsörtökön, s azokkal is tartotta, emelte, támogatta magát, míg lábával egyik helyről a másikra lépett. De vissza is húzta azonnal a hófehér szárnyakat, melyek mint valami hatalmas madár vakító zászlaja hirdették hollétét a sötétben.
- Még… Szomjúság… Adj még… - hallotta a morgást a saját szívdobogásától alig kivehetően.
Végre elérte a fa elejét és ki tudott pillantani egy időre. A szemén ülő homálytól elsőre nem látott semmit, ám hirtelen a morgás abbamardt, s egy pillanat múlva egy árnyékos alak motoszkálását pillantotta meg az egyik fának dőlve. Ember is lehetett volna vagy legalábbis hasonló, görbe háttal, nehéz páncélzattal, s eggy rozsdásodó számszeríjjal. Az arcát nem tudta kivenni.
A ködnehéz csöndet, az erdő ezer halk neszét pengés vágta ketté. Ismét nyíl csapódott felé és állt bele a fába a félangyal orra előtt. A nyílvessző zömök és fekete volt, éjszakai vadászatra tökéletes, jó minőségű fából és fémből készült – de ő nem tudta, hogy ez az, amit fekete acélna neveznek.
Ada visszarántotta magát a fa mögé, hátát a törzsének támaszttotta, kezeit leengedte, üresen. Semmi értelmve nem volt most kimennie a teremtményhez, amíg az ilyen jól tájékozódott as ötétben és ilyen messze volt. A páncélzat is megnehezítette a dolgát, jól kellett céloznia, nagyon jól, hogy le tudja döfni.
De ez ijesztő is volt. Nem futni, nem támadni, nem harcolni. Csak várni, amíg eljön…. Eljön érte az ismeretlen forma és szándék.
Lesepert magáról egy bogarat és elnyomott egy sóhajtást.
Hallotta, ahogy a másik halkan zihál és nyöszörög.
- Mi kell neked? - kiáltotta tisztán és érthetően, bár meggyőződés nélkül.
Mindenkinek kell valami. Ez az ember vagy sötételf vagy akármi, úgy beszélt, mint egy megszállott. Ada nem hitt benne, hogy tudott volna segíteni rajta. Ő csak élni akart és bevégezni amiért jött.
A zihálás egyszerre abbamaradt.
- A V...VÉRED KELL, AZONNAL. – jött a felelet.
Csörtetés váltotta fel azonnal, ráadásul az ő irányába.
A nefilim egyszerre riadt és lepődött meg ezen a riadalmon - ha szokott is félni, nem esik pánikba. Nyugalamat erőltetett magára, hogy kivárja, amíg a csörtetés a közelébe került.
Még közelebb...
Akkor aztán kifordult a törzs mögül, és lelkében a Semesh malakját hívva, karját előre tartotta egyenesen ellenfele arcába, és a tenyeréből ragyogó, égető fény tört elő, a Nap fénye. Abban a pillanatban, hogy elvakította, látta hogy egy, a harmincas éveinek végén járó, kopasz, ragyás, hámló képű férfi állt előtte. Ez az eltorzult, lélektelen arc mindenhol karmolásokkal volt teli szabdalva, s vér száradt rá körben, a szája körül. S Ada tudta, hogy a farkas vére az.
A férfi atikulálatlan ordítása közben, melyet az égés okozott, Ada kezei között felderengett az Égi Vért. Ugyanebben a pillanatban érzékelte, ahogy egy lövedék végigsúrolta a vállát, megakasztva a mozdulatban, így a lándzsája hegye elcsúszott a vámpír vértjén a combja fölött. A fegyver hegye ugyan felvágta ugyan a bőrt a egy apró területen, de ez mit sem számított a vérre szomjazó vámpírnak. A seb szaga, a friss vér illata talán csak tovább hergelték.
A nefilim egy gyors pillantással mérte végig ellenfelét és úgy döntött, a férfi elveszett ennek a világnak. Ez volt az ítélete, de nem volt idő, hogy kimondja rá. Amint visszanyerte az egyensúlyát azonnal újra döfött, ezúttal a férfi számszeríjat tartó kezét célozva meg. Ada örülhetett, hogy a lándzsa a kezében maradt, mert a férfi akkora állatias erővel vágta hozzá, hogy a húr egyetlen utolsó pendüléssel elszakadt. A vámpír ugyan hárította ezt a szúrást is, de a fegyvere immáron használhatatlan volt.
- ADD IDE. – hörögte.
Adának azonban eszében sem volt odaadnia a vérét. Még ha hitte volna is, hogy jót tesz vele. Ha akkora ekkora erő volt benne, mit tett volna, ha képes is let volna az eszét és az erejét összhangban használni ellene? Valószínűleg leteperte volna és addig tartotta volna maga mellett, amíg csak vér kering az ereiben. Ennek ellenére a nefilim tanácstalanná vált.
Egy átkos... egy gyilkos...
Ez dobolt az ő fejében, a vér, amire a férfi úgy vágyik.
Úgy döntött, még egy szikrát villant az arcába, nem baj, ha örökre megvakul.
- Mire kell az neked? – esett ki a szájából a kérdés. A kérdés, ami tanúja volt fiatalságának és tapasztalatlanságának.
- A VÉRED, KELL! ADD! – ordította a fénybe a férfi.
Visszakezes irányból elhajította a számszeríjat Ada felé, nem is foglalkozva azzal, hogy messze túl közel állt a próféta a dobálózáshoz, s tőrt rántott ki páncéljának egyik szíja mellől, de támadni nem támadott még, mert nem látta őt a fényesség miatt. Ada könnyed kecsességgel ugrott el az egykori fegyver elől, mely súlyosan puffanva ért földet. Bévül azonban messze nem volt ilyen könnyed. Mint egy vihar gyújtópontjában, úgy állt a teste, teljes nyugalmban és összhangban a szándékával, és az örvény körülötte mindaz, ami ezen túl volt – a másik vérszomja, a saját kétségei.
- MIRE_KELL_NEKED!! – ordította most már ő is, miközben előrelendült a lándzsával.
A férfi nyakára célzott, hogy megölje.
A vámpír látása azonban visszatérőben volt. Felfogta mi történik, és megvadult állatként vetődött elé. Ez a vadsága mentette meg, mert így még időben előrelendült ahhoz, hogy a lány lándzsájának hegye végigcsússzon a vállán lévő páncélokon, elkerülve a húst és ereit.  
Ada nem várta meg, hogy ledöfjék. Amint visszanyerte az egyensúlyát, és ehhez nagyon is értett, tekintve, hogy a puszta folyékony homokszőnyegén gyakorolta harcos léte első formáit, előrenedült és lábát magasan felhúzva maga előtt, rálépett a férfi hasára és dühödt erővel rúgta el magától. A vámpír felnyögött fájdalmában és úgy festett, mint aki hirtelen nem is tudja hogy került oda, ahol van.
Adának fájt a lába, és sajgott a keze amióta a a vámpír a számszeríjat a lándzsájának vágta, de most már túl volt ezen. Nem érzett és nem gondolt semmit, egyetlen kívánsága volt, hogy ellenfele halna meg minél hamarabb.
Egy bosszúszomjas, dühös félangyal próféta magasodott a férfi fölé. Egy karcsú lányalakba oltott szárnyas ember, de annál ijesztőbb arccal és erővel.
- Megbocsájtok Neked. - ejtette gépiesen a szavakat, mert nem hitt bennük és ezért nem is használtak senkinek. A szoboszerű arcban elevenen égtek az aranyszín szemek, és csak egyetlen dolig érdekelte őket, a pont, ahol kiolthatnák a férfi életét.
- AKKOR ADD A VÉRED KÉRLEK – hörögte a férfi és hátrált előle.
Ada már emelte a fegyvert, hogy a nyakát átszúrja, amikor a vámpír kezében egy kötél jelent meg sulykokkal a végén. A nefilim érzékei azonbna kiélesedtek, szinte gondolkodás nélkül, ösztönszerűen tartotta ki az Égi Vértet, amire a kötelek rátekeredtek. S mielőtt még a férfi elránthatta volna őt velük, már meg is szüntette a manifesztációt.  Mire a másik kettőt pislanthatott volna, a lány kezében újra ott volt a Vért és a kötél a földön kettőjük között.
- Akkor tedd le a fegyvered. - válaszolta Ada gépiesen, figyelmesen nézve a másikat.
A vámpír erre már dühösen ordított fel, képtelen volt tovább gondolkodásra kényszeríteni magát, válaszolni, vagy akár csak értelmes támadást kezdeményezni. Irgalmatlan elemi erővel, minden izmával, indulatával tört előre és rohant a nefilim felé. Bár a teste legyengült már, mégis ősi ösztön tüzelte erővel vágódott az irányába. Ada pedig felkészülten várta, minden figyelmét egyetlen pontba összepontosította, a férfi nyakára, hogy amikor majd ráront, a saját erejét ellene fordítva nyársalja fel. De a rohamban nem lehetett pontosan célozni, a célpont ide-oda mozdult a férfi mindne dühödt léptével. Ada szinte az utolsó pillanatban fogta fel, hogy a páncél vállilessztékét meggyengítette az előző támadása. Csak egy apró változtatás a fogáson, aztán rámarkolt a lándzsára.
A férfi páncéljának szíjai elszakadtak, a vállvédő lerepült, s kettőjük együttes erejével felöklete a férfit, aki mintha egy disznó lett volna egy vadászaton. A vámpír pedig úgy is ordított, mint egy megvadult bestia, mégsem törődött a fájdalommal. Tovább lódult, felnyársalt vállával csúszva a lándzsán Ada felé. A lány talán jobban megdöbbent volna, de látta már ezt. Ezt a se embert, se Istent, se fájdalmat, vagy halált nem ismerő akarást, ahol már csak az számít, hogy megkapja, amit akar. A Bramblebeast indáival kitömött tünde teteme volt ilyen, és a démon, akivel délen találkozott. Nem ismertek fájdalmat – az egyik, mert már halott volt, a másik mert nem becsülte az életet.
Mire Ada fölocsúdott, a férfi már egészen lándzsája markolatánál volt, működőképes baljával belékapaszkodott és harapni próbálta, ahol érte. A lány ösztönösen eltüntette a Vértet és kezeit maguk közé szorítva próbálta ellökni magát, de hiába, a vámpír utolsó ereje, úgy szorította, mint a sír. A férfi feje villogó agyaraival veszettül kapkodott felé, Ada pedig egy lendülettel lefelejte. Recssenés zaja vegyült a dulakodáséba – a vámpír egyik agyara törött ki, de ez akkor és ott nem számított. A lány homlokából dőlni kezdett a vér, a férfi pedig egyetlen ép agyarával szédülten újra harapni készült, és ezúttal a fogai mélyen belemélyedtek a félangyal vállába.
Andromeda olyasféle fájdalmat érzett, mintha egy darabot téptek volna ki belőle. Feljajdult, és ebben a kiáltásban a fájdalom, a meglepettség és az undor egyszerre csengett fel. A vállára, testére tapadva a vámpír nyöszörögve élvezte a vért, a félangyal szinte érezte megrészegedett örömét, elégedettségét. Az ő vére pedig lecsorgott a karján, sérült homlokából pedig az arcába, a szemeibe dőlt elvakítva őt, s ettől csak még erősebben fojtogatta a pánik.
Mint néma segélykiáltás, bomlottak ki lelkében a héber imák, és az éjszaka sötétjében egy félig nem evilági, félig materiális farkas alakja bontakozott ki. Ő pedig megnyugodott.
Most már érezte azt, amit az előbb képtelen volt. Hogy a satuszerű szorítás alább hagyott, a férfi teste elernyedt, most már nem törődött vele, vagy hogy mit tesz vele, semmi nem érdekelte, csak az az élvezet, amit a lány vére okozott neki. Ada lehunyta a szemét, és megragadta, karjával átfogta a vámpír fejét, hogy helyben tartsa, mintha csak közelebb akarná húzni magához, mintha magához akarná ölelni őt. És bár fájdalmas volt amit művelt vele, tudta, hogy már nem tart soká, ezért erősen fogta.
Közben a farkasa ott állt mögöttük és várta, hogy a nefilim beszéljen hozzá. Ada az angyalok nyelvén némán, az imáival, a lelkével utasította:
Teqof.
A farkas pedig megtette azt, amire kérte, s megölte az ellenfelét. Annak arca halála után békés volt, nem látszott rajta szenvedés. Megkapta azt, amire utoljára annyira vágyott.

Ada épp kiért az erdő egy sűrűbb részéből, azt hitte tisztáshoz ért, de a kicsavart fák elárulták, hogy itt vagy a természet vagy valami förtelem pusztított. A menekülő sötételfek egy majdnem apokaliptikus képet vetítettek elé, karjuk között szorongatva mindazt amit fontosnak tartottak: motyókat, gyerekekeket, vagy egy-két hordót. Az utat égett, letarolt fák szegélyezték és a hírek egyre csak dagadtak.
Az utolsó faluban, amit maga mögött hagyott, ott hallott először a rémről, amely állítólag még a kísértetszigetekért vívott hadjáratból szabadult el, és eddig a mocsárban kóborolt, de most beszabadult a Köderdőbe. Aki látta, vad gesztikulálások között vagy épp magába esve tudott csak beszélni róla, és sokuk szentségtelen mágiáról beszélt. Adát egyszerre lepte meg, hogy hozzá fordulnak segítségért, aki a lándzsája nélkül köpenybe burkolózva csak egy furcsa szárnyas lény volt nekik, s értette meg, hogy mekkora kétségbeesés vezérelte őket, ha minden átutazó kalandornál segítségért könyörögnek. Loreena talán újra hősregék olvasásával gyanúsítaná - nem egészen alaptalanul - ha tudná, hogy a félangyal egészen konkrétan egy kocsmában értesült a dologról erlőször, ahová pontosan értesülési szándékkal tért be.
Ha pedig Kristin Angelikát bolondnak hitte, akkor ezúttal őt nézhették volna annak, ahogy a rémült sötét tündékkel szembe menve menetelt egyenesen a kétségbeesés forrása elé.
A lény nem volt Adonai teremtménye, ez azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy először meglátta. Három méter volt, magas négy karja elöl, mindegyikben egy-egy lángoló lámpást tartott, a hátából pedig még négy kéz állt ki - mindegyiken égő gyertya csonkja. Förtelmes bűz áradt a testéből, a se élő se holt lények irdatlan szaga, a szája pedig valami, a nefilim számára felismerhetetlent rágcsált.
Ha azt hitte, hogy a leírások túlzóak volt, rá kellett jönnie, hogy tévedett. A rémtől olyan húsz méter távnyira állt meg és felkészült a harcra. Valamiért otthonosan érezte magát, mintha elérte volna azt a helyet, ahol lennie kell. A harcok és szörnyetegek képei az emlékeiben, az álmaiban, ehhez foghatóak voltak, nagyok és sokarcúak, sokkarúak. Ha el is bukik, ez a sorsa, és ez jóleső otthonos érzéssel és örömteli életerővel pumpálta tele az ereit. Angyali fele teljes harmóniában volt azzal, amire teremtetett.
Andromeda mintha mosolygott volna, amikor az Égi Vértet előre tartva nekirohant ellenfelének. Miközben homlokegyenest felé szaladt, azt figyelte milyen gyorsan mozdul a másik. Már nem volt az a törékeny, vékony, elveszett fióka, aki tökéletlenül, kiforratlanul, pihés szárnyakkal és mit sem tudva erről a világról átküzdötte magát a hegyen. Harcos volt, aki minden csatával oldalt választott és a hitéről tett tanúbizonyságot. A társaiétól elütő, világos bőre alatt jól edzett izmok húzódtak össze és ernyedtek el a megfelelő ütemben, hogy a karcsú, de erős alak pontosan véghez vigye a tapasztalat és intuíció diktálta formákat.
Be kellett csalnia ellenségét a fák közé, de nem mehetett közel hozzá, mert biztosan felégette volna, vagy rádöntött volna egy fát.
Andromeda látszólag megállíthatataln hévvel rohant feléje, hogy felkeltse a figyelmét. A lény azonnal melendítette egyik lámpását, amelyből egy tűzcsóva csapott ki és elérte a kezét. A próféta a puszta forróságát érezte az ujjain, amiken vöröses nyomot hagyott a láng érintése, de a nefilimek ellenállóak a tűznek, a bőre nem hólyagzott fel. Mégis figyelmeztetés volt ez, hogy óvatosabbnak kellett lennie. Éles kanyarral balra fordult, be a sűrű közé, ahol a mocsaras vidék göcsörtjei, törzsei nyújthattak megannyi menedéket.
A haja, melyet szoros kontyban felfogva viselt, kibomlott a futásban. A hátát és szárnyait csapkodták az ezüstös szőke tincsek, miközben hátra-hátra fordult, hogy követi-e még őt a rémség. Próbált az oldalánál maradni, miközben egyre csak csalta előre, mélyebbre a fák, indák, hatalmas molyok és nyálkás kövek közé.
Tudta, hogy egyedül nem győzhet egy ekkora lény felett, amelyik minden irányban tűzcsóvákkal védi magát. Ha nem akarta, hogy a tollait leégesse róla, meg kellett idéznie Yaerachot. A feje fölött dícsfény  jelent meg, és ezzel egy időben egy félig evilági farkas alakja derengett fel a szörny másik oldalán. A farkast a lelke arra utasította, hogy ne támadjon még, csak fusson előre, és vonyítson. Az ellenség a hang irányába fordult és ezzel egy időben lendítette is a lámpát. A fák miatt nem tudott megfelelő lendületet venni, így a lángcsóva eltévesztette Yaerach szolgáját. Ezen aztán a lény feldühödött, és két szabad karjával csépelte a fák törzsét, lábai alatt döngött a föld, összetaposott gombákat és gyökereket, de a mohákat és pocsolyákat kerülte, s ha rájuk lépett, viszolyogva ugrált el előlük. Ám az ösztön erősebb volt. A cél, amire létre hozták, a mágia álal talán erősebbe láncolta a folytatáshoz, mint ami Adát kötelezte. Így nem adta fel és a félangyalt követve egyre lassult, míg késő nem lett neki - meztelen talpai beleragadtak az erdő talapzata alatti ragacsos sárba és nem tudott tovább menni.
Erre a nefilim is megtorpant és szembe fordult vele. Tíz öles lépésnyi távolság választotta el őket egymástól, a farkast pedig ugyanennyi az élőholt másik oldalán.
Ada várt.
A hatás pedig nem maradt el. Amint megtorpantak, lángcsóva lövellt felé az egyik lámpásból. A félangyal a szárnyai csapásával segített rá az elrugaszkodásra, oldalt vetődött egy deréknyi magas vastag törzs mögött lelt menedéket. Farkasa pedig a túloldalon, mintha láthatatlan szál kötötte volna idézőjéhez, elugrott felé ugyanakkora távolságot. Így került a farkas az élőholt elé, hogy kitöltse a látóterét.
Az csak egy pillanatig habozott, mielőtt a farkast is megpróbálta volna lemosi a színről.
Nem volt idő a gondolkodásra, Ada pedig megiramodott az aljnövényzetben, maga után húzva szárnyait, a farkast pedig hívva, hogy fusson ő is. Míg Ada oldalt szaladt, társa homlokegyenest neki az élőholt bűzlő testének és a feléje csapó tűzcsóva felé. Próbált átiszkolni alatta, de a hátát leégette a láng.
Ada nem érezte a fájdalmát, mégis levegőért keleltt, hogy kapjon és a testében mint egy hirtelen rosszullétet, váratlan és erős kiemrülést érzett. A farkas sem érzett fájdalmat, hiszen nem evilági lény volt, de legyengült és ez a mágiáján keresztül a félangyalból vett ki erőt, mert még nem engedte el. Minden erejével azon volt, hogy fenntartsa, amíg szüksége volt rá.
Ada megtántorodott, rosszul lépett, s a gally recccsenése elárulta. Az utolsó pillanatban lépett el a felé zúgó fénycsóva elől, s szinte zuhant be egy fa vastag törzse mögé. Érezte, ahogy a hő, mint valami hullám megérintette az arcát és a karját, de nem bántotta.
Ez volt a második alkalom, hogy hátát kérges menedéknek döntve lehunyt szemmel hosszan fújta ki a levegőt, hogy lihegését és szívének veszett dobogását enyhítse. Ez alkalommal viszont nem volt ideje arra, hogy kivárja, mit lép a másik. Yaerach fenntartása legalább olyan fárasztó volt számára, mint maga a harc ezen a sikamlós, zegzugos terepen. S még ahhoz képest is sokkal kiemrültebbnek érezte magát, mint amire számított. Tudta, hogy eljött az ideje, változtatni a küzdelem menetén: támadnia kellett.
Előtte egy százlábú kúszott mohás gallyakon és öklömnyi, nedves köveken. Nyilvánvalóanmit sem árthatott velük a hadjáratból szabadult szörnynek, mágis megszületett elméjében a terv. Torka szakadtából rikoltva pattant elő rejteke mögül és amit karjába össze tudott szedni a fentiekből, azt mind hozzávágta az orrfacsaró bűz forrásához. Ha ez lehetséges lett volna, akkor Ada most elmondhatná, hogy az élőholt konkrétan értetlenül nézett rá, de a döbbenet semmilyen formában nem látszott az arcon, ami az emberi vonásokat csúfolta a maga groteszkségével. Ellenben kiesett a rágcsa a gusztustalan szájból, melyet egészen bizonyosan meglepetésében és fájdalmában tátott el.
A félangyal viszont nem őrült meg, pusztán elterelte a rém figyelmét, míg farkasa a rém háta mögé lopózott. Ott aztán lelapult, nekikészült az ugrásnak és egyetlen szökkenéssel felugrott. Karmait a vastag, szabdalt bőrbe mélyesztette és beleharapott az egyik gyertyacsonkot tartó kézbe... Ezzel párhuzamosan az egyik lámpásból kialudt a tűz.
A felismerés gyorsan jött és megpecsételte az élőholt sorsát, amelyik minden erejével azon volt, hogy a hátán csüggő farkast magáról lerázza. Ada nem engedhette most, hogy tudta, hogyan győzheti le.
Kiperdült a menedéke mögül és futásnak eredt. Pár lépés után kezébe idézte az Égi Vértjét és hónaljon döfte ellenfelét, hoy megsebezze és fájdalmat okozzon, hogy visszaterelje magához a figyelmét. A szent fegyver a lény rothadó húsába hatolt és ahol érintette, ott megégette. Adának épp annyi ideje volt, hogy visszaugorjon a fa mögé, különben a következő tűzcsóva telibe találta volna.
Ezen a ponton érezte, hogy az ujjai, ha ugyan nem reszketnek, de bizseregnek és a veríték, a levegő nehéz párája az egész testét vékony izzadtság-réteggel borította be a tóga alatt. Tudta, hogy nem pihenhet meg, mert nem bírta fenntartani a farkast sokkal tovább. Arra utasította a holdszolgát, hogy engedje el a kezet és rohamozzon újra, de az állat lecsúszott  az élőholt hátáról és nem érte el a célját. Mindeközben Ada is támadt, lándzsáját megpördítette maga mellett és így, lendületből próbált rávágni az egyik lámpást tartó kézre, vagy legalább megégetni, elkaszálni a szent fegyverrel, mielőtt visszalendült volna, - de ő sem járt sikerrel, nem érte el. Helyette újabb tűzcsóva lebegett el fölötte. Látta a tűz égető gömbjét, mielőtt lebukott volna, érezte a hőt a tarkóján, és a mocsár talajára, mint fényes pókhálók csillaghullása, úgy szóródtak köré megpörkölődött hajának végei.
A hármas szent szám, s a próféta harmadjára is támadt, nem adta fel.
~Modeh ani lifanecha, melech chai vikayam...~
(Köszönöm Neked, élő és örökkévaló mennyei Uralkodó)
Farkas és lány egyszerre mozogtak. Az élőholt hátából kiálló második kezet is az állat erős állkapcsa roppantotta össze, kioltva a szentségtelen tüzet mind a gyertyán, mind az egyik elülső kéz lámpásában.
~...she-he-chezarta bi nishmati be-chemla... ~
(Aki az én lelkemet együttérzéssel megőrizted)
A félangyal vértje mélyen felszakította az amúgy is lépni és menekülni képtelen rém combját, amely erreföl eszeveszett toporzékolásba kezdett. Ada ösztönösen hátra ugrott és a verítéktől és szédüléstől homályos látással nézte, mire jutottak. Ezzel egy időben felfogta, hogy nem tarthatja fenn tovább a farkas manifesztációját, ha csak nem akarja ájultan kivárni, míg a maradék lámpások tüze szénné nem égeti a sötételfek erdejében.
A dicsfény szertefoszlott a feje fölül, s ő érezte, hogy a mágia feloldásával megkönnyebbült.  
~...raba emunatecha!~
(hatalmas a Te hűséged!)
Itt volt az ideje, hogy bevégezze a harcot, a küldetést.
Maradék erejéből minden gyorsaságát latba vetve nekifutott. Elrugaszkodott a toporzékoló élőholt mögött szárnyaival is segítve magát, és nekiugrott a lénynek. A hatalmas ellenfélhez képest olyan volt, akár egy gyerek, amelyik az apja hátára próbál feljutni. Két kezével a még roncsolatlan két kezet ragadta meg. Újra feltűnt fölötte a dicsfény, és jobb tenyerén égető, vakító tűz ragyogott fel, ahogy megidézte a Nap malakjának erejét. A rém felordított a fájdalomtól. Baljával a másik, még égő gyertyát tartó kezet szorított, és újra, utoljára, felragyogott a fény a másik tenyerén - s ezzel egy időben kialudt az összes gyertya lángja, az összes lámpás szentségtelen tüze.
A szörnyből nem maradt más, csak az istentelen igézet tehetetlen torzszülöttje. Az erő, amivel fákat csavart ki és falvakat égetett fel, nem volt sehol. Ada lecsúszott a hátáról és ekkor fogta csak fel, hogy az erdő körülötte lángokban áll, hogy nem csak a kiemrültség nehezítette a lélegzetét, de a tüdejébe áramló füst is. Sejtette, hogy a nedvesség nem engedi majd elförmedni a lángokat, de jobb volt, ha nem maradt soká. A bordái alól, a gerince mellett megadta az élőholtnak a kegyelemdöfést.
Ahogy kifelé lépdelt a sűrűből, hogy felkeresse a falut, ahol felkérték, és egyértelműen elszállásolják éjszakára, pillantása a megpörkölődött tincsekre esett. Jobbjában felkéklett az Égi Vért. Miután pedig leeresztette a karjait, baljában hosszú, egyenes hajának szálai lógtak. Shimshon jutott eszébe, akiről azt beszélik a hajában volt az ereje, de ez nem igaz. Az ereje Istentől volt és a fogadalmából eredt: Egy igazi nazireus nem vágja le a haját, egy igazi nazireus nem tér be kocsmákba és nem enged a vágyainak, így szenteli életét a Mindenhatónak. Csak hogy ezeket megtagadta, fordult el tőle Adonai.
~De én nem vagyok nazarénus.~ - gondolta Ada, miközben a földre eresztette az ezüstös szálakat.