Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Siegbald Esser
Faj: Ember
Frakció: Fővárosi Királyi Palota
Kaszt: Zsoldos
Nem: Férfi
Kor: 29 év
Kinézete: Barnult bőrű férfi, akinek ápolt haja válláig omlik le és szénfekete színben pompázik. Rendszerint hátul fogja össze egy díszes hollótollakkal tűzdelt csattal. Jellegzetes arccal rendelkezik, aminek a legszembetűnőbb látványa a sebhelyei. Tán balszerencse, hogy az összes leginkább a bal orcáján helyezkedik el, ráadásul különböző méretben. Zöld szeme van, ami mindig tökéletesen kifejezi érzéseit, hiszen mások elől sosem rejti el. Kisugárzás tekintetében sokan gondolják róla, hogy rossz fiú, aki állandóan azon töri a fejét, hogy miként tegyen keresztbe. Különösebb ismertető jegye nincs, egyáltalán nem látni rajta ékszert, vagy más apróságot.
Öltözetére különösen igényes, a jól szabott darabokat kedveli. Kedvenc színe közé tartozik a barna és a tengerkék.
Jelleme: Barátkozós típus, kifejezzen nem utasít el senkit, legyen az bármilyen meglepő formában. Ismerősei mellett kiáll, legyen az egy szorult helyzet. Kellő bátorságot csepegtettek bele az égiek, hogy ne futamodjon meg minden a következőktől: vér, kegyetlenség és bizarr dolgok. Nem egy lángelme, de nem bonyolódik képtelen dolgokba. Mindig jelenlegi tudásának megfelelően próbál cselekedni az adott események sodrában. Szeret vadászni, s lehetőleg szabad idejében, ha kell akár egyedül nekivág egy-egy nagy kalandnak. Nem veti meg magától a nőket, kocsmákat és a könyveket. Nem egy hirtelen haragú fajta, de kifejezetten nem szereti, ha valaki az idegein táncol. Szeret egyes esetekben megfigyelő lenni, hogy abból tanuljon, s levonja a saját kis következtetéseit. Ha munkáról van szó, akkor fegyelmezetten viselkedik.
Előtörténet
Ahol az egész elkezdődött.
Lassan sétáltam a nagyvárosi tömegben, s a védelmezőm követett engem. Tekintetem ide-oda cikázott az egyik városiról a másikra. Feltűnt nekem, hogy az egyik morcos, míg a másik vidám és a harmadik pedig szintén más lelkiállapotban van. Nem sokat törődtem e ténnyel, mert engem a kalandvágy fűtött, hogy eljussak egy kovácshoz. Egy-egy figyelmetlen alak nekem jött, sőt rám mordult, hogy mit keresek én az útjukban, ám hamar megváltozott a véleményük, mikor felfogták, hogy nemesi gyerek vagyok. Ráadásul a védelmezőm szúrósan tekintett rájuk.
- Jó irányba megyünk? - néztem rá a vigyázómra, aki biccentett felém, hogy eddig jó.
- Igen Úrfi – hallatta a hangját, miközben hivatásához híven figyelte a tömegben haladó embereket. Csupán a hívatását végezte, meglepő szorgalommal. Tovább indultam, abban a tudatban, hogy ő követ engem, s nem kell aggódnom semmitől. Hamar megpillantottam egy fegyverekkel telepakolt árust, éppen hirdette a portékáját.
- Minőségi fegyver mindenkinek! Jó áron! Jöjjön és vásároljon! - odalépdeltem hozzá, majd a tekintetem végigfutott a sok éles tárgyon. Tetszésemet egy díszes kés nyerte el, így hátrafordultam a védelmezőmhöz, hogy intézkedjen helyettem, azonban nem volt ott, ahol kellett volna. Hirtelen eluralkodott rajtam a félelem, mert ilyen még sosem történt velem.
- Ohh Ifjú Úrfi! Tán keres valamit? Megtetszett magának az egyik portékám? - kedves hangú árus hangja ütötte meg a fülem, azonban én teljesen megszeppentem tőle. Mit akarhat? Tőlem?
- I..Igen..- hebegtem neki, s végül győzedelmeskedett bennem az, hogy visszamenjek az előző helyhez, ahol az őrzőmmel szót váltottam. Mikor visszaértem, akkor hűlt helyét találtam. A fejem tanácstalanul forgattam, s nem tudtam mitévő legyek.
- Itt vagyok! - ugrottam egy jó nagyot, mikor váratlanul megszólalt az, akit éppenséggel kerestem.
- Hol voltál? Miért hagytál magamra? - néztem rá csúnyán, miközben ő átnyújtott egy finom süteményt.
- Gondoltam jó lenne egy finomság – mosolygott felém, de én cseppet sem repestem az örömtől.
- Nem ez a feladata! Senki sem utasította magát erre! - erősködtem, mire amaz megragadta minden további nélkül a ruhámat és a közeli sikátorba vonszolt, ami ellen természetesen próbáltam ellenállni. Nagyon féltem, hiszen ezelőtt sosem tett ilyet! Mi történik most?
- Nah idefigyelj! - ennyi hangzott el tőle, utána nem sokra rá számomra elsötétült a világ.
Mikor felébredtem, akkor szembesültem a ténnyel, hogy sötét helyre vagyok bezárva, ahová nagyon nehezen jut be a fény. Nyújtózkodni akartam, azonban valami meggátolta, hogy véghez vigyem.
- Segítség! Segítség! Engedjenek ki! - kiáltottam, azonban csak hangos nevetés volt rá a válasz. Ki akartam szabadulni, s elmenekülni, de én csupán egy hétéves nemesi gyerek vagyok. Amin feküdtem, az olykor imbolygott egy sort és lentről pedig fura hangok jöttek felfelé. Egyszer ültem Hintóban, de az nem adott ki ilyeneket, mikor a macskaköveken haladtunk. Ez valami más! Szekér lenne?
- Hol vagyok? Mondják meg! - keseredett hangom meglepett, úgy mint az érkező válasz.
- Úton!
Egy halvány reménysugár volt bennem, majd gyermeki fejjel kezdtem el gondolkozni. Miért nem értünk még haza? Felötlött bennem hirtelen, hogy a szüleim így akarnának megleckéztetni, hogy jó fiú legyek? Egy darabig csendben maradtam, majd próbáltam folytatni a társalgást.
- Milyen úton? Merre megyünk? - fogott el a pánik, s ez az érzés csak akkor lett nagyobb, mikor a velem beszélgető válaszolt.
- Délre te északi fattyú! - nem kaptam levegőt, mint ha valaki elkezdett volna fojtogatni. A szívemet elkezdte a facsaró érzés gyötörni, mikor végül nem bírtam tovább és sírni kezdtem, de jó hangosan.
- Hé! Ez biztos fiú? Ez biztosan kislány! Anyámasszony katonája! - viccelődött egy ismeretlen hang, amiben kellő gúny volt, hogy marja vele törékeny lelkemet. Összetettem a két kezem és imádkoztam Istenhez! Kértem, hogy legyen vége ennek az egésznek, de sajnos nem lett.
- Az biztos! Pedig úgy hallottam, hogy pár alkalommal benézett pár kisasszony szoknyája alá! - hangzott az ismerősnek tűnő hangszín, de mégis, mintha nem teljesen ugyanaz lenne, akit gyerek koromtól ismerek.
- Igazán? Ahhoz képest egész jól van, hogy a halott védelmezője mellett fekszik! - szólt az előbbi, mélyebb hangszínű. Meghalt Alard? Az lehetetlenség! Ő volt a mintaképem!
- Jah, mikor meglátott engem, akkor fel sem tűnt neki az apró különbség. Sem az arcomé, sem a hangszínem – nevetett az illető, én pedig kiapadhatatlanul sírtam. Megtámadta a fejem az a gondolat, hogy meg fogok halni! Tán fél órája ott sírtam, mikor a mélyebb hangú odaszólt a társának.
- Hallgattasd már el ezt a korcsot, mert még lebukunk! - s amaz eleget tett a kérésnek. A zsákból kiszabadított, de csak azért, hogy egy jól célzott fejbevágással álomra szenderítsen…
Szabadulásom napja
Éjszaka volt, hiszen a tücskök hada ciripelt a közelemben. Mellettem lévő test elkerült. A szájam be volt kötözve, hogy nehogy tudja szólni. Egyedül voltam a szekéren, valami kocsma közelében. Hangos nótázás harsant fel, miközben eszembe ötlött, hogy megpróbálhatnék mozgolódni, hátha felfigyel rá valaki. Elegem volt már a zsákban utazástól, s míg a két alak mulatozik, addig én megpróbálhatnék megszökni. Igyekeztem hangot kelteni, aminek először nem volt semmi haszna. Másodjára viszont igen. Egy öreg hang szólalt meg.
- Ki az? - én csupán gyorsabb ütemre váltottam a dobolást. Nemsokára éreztem, hogy valaki nehezen mellém ér, aztán pár pillanattal később a zsák szája kinyílt. Sírni lett volna kedvem örömömben, hogy végre megszabadulok a börtönömtől.*
- Úgy látom bajban vagy! Ha megígéred, hogy csendben leszel, akkor kiszabadítalak gyermekem – jeleztem a fejemmel, hogy nem fogok beszélni. Hamarosan lekerült a szájamról a szövet, s halkan ennyit tudtam kinyögni.
- Köszönöm
Az éjjeli őr rám mosolygott, s tovább tette a dolgát. Megszabadított minden kötelemtől, s aztán ennyit kérdezett.
- Ki vagy? Az élfogóid itt vannak a közelben? - nézett rám, én meg felszabadultan mozgattam a kezem és lábam. Büdös voltam, mert azt a kettőt nem érdekelte, hogy milyen ramaty állapotban leszek. Míg meg nem érkezünk a célunkhoz. Szégyelltem magam.
- Siegbald Esser vagyok, s a kocsmában vannak biztosan – megsimította a fejem, amitől rögtön könnyezni kezdtem, s nagy nehezen megálltam, hogy ne sírjam el magam. Lesegített a szekérről, aztán arra kért, hogy bújjak el a közelben. Eleget tettem a kérésének, így szemtanúja lehettem a két alak meglepetésének, ahogy részegen ráeszméltek, hogy nem vagyok ott. Az ajkaim elégedett mosolyra formálódott, főleg úgy, hogy láttam az éjjeli őr megleckézteti mind a kettőt. Hajnalodott, mikor a jótevőm felköltött legszebb álmomból.
- Gyere! Hazaviszlek, az asszony szintén örülni fog neked – nem utasítottam el a lehetőséget, hanem két kézzel nyúltam utána.
Az életem életem ezután igen változatos fordulatot vett. A nevelő apám Berard és a nevelő anyám Clotilde kezdett engem felnevelni. Nem felejtettem el a rendes családom, csak tudtam, hogy meg kell erősödnöm, hogy visszamenjek Északra. Nem történhet meg újra ez az eset. Lassan megismertem a Déli falusi életet, ami először félelmetes volt. Kötekedő parasztlegényekkel versengtem, s legtöbbször alul maradtam. 10 éves koromban azt kértem, hogy szeretnék megtanulni fegyvert forgatni, ám az öreg ellenezte. Okoztam itt szintén bosszúságot, kellemetlen dolgokat, de itt valamiért elnézték. Meg azért kaptam pár helyretevő pofont, hogy megjavuljak és a helyes utat járjam. 14 évesen kezdem el érdeklődni a vadászat iránt, s szerencsémre kaptam lehetőséget arra, hogy elkísérjem a tapasztalt vén rókákat. 16 évesen kértem korosodó Berardot, hogy tanítson meg a alabárd használatára. Ekkor már engedett a kérésemnek, így elkezdődtek a gyakorlatok. Futás és a testem edzése. 4 éve fizikai edzés után foghattam meg először a fegyvert, aminek örültem. Alabárd és lándzsa használatot tanított nekem, mert az öreg ebben volt járatos. Mindent aprólékosan elmagyarázott, s kellő türelmet és időt ölt belém, hogy elsajátítsam a fegyverforgatás tudományát. 5 év kemény kiképzése sikerült elsajátítanom. Rá 1 héttel utána Berard meghalt. Clotildével eltemettük és megsirattuk. Ekkor érlelődött meg bennem az érzés, hogy haza akarok menni. Megkaptam nevelőanyámtól az útravalót és könnyes búcsú után megindultam észak felé. Három év kalandos és munkával teli esemény után érkeztem meg a szülőhelyemre. Haza akartam menni, hogy megöleljem az anyám, apám és a húgom, de a kapuban meggondoltam magam. Már attól, amilyen állapotban voltam. Sebhelyek éktelenkedtek a fejemen, amiket kemény küzdelemben szereztem. Nem akartam az ő sebeiket feltépni, hiszen úgy véltem, hogy ennyi év után halottnak gondolnak. Távoztam a családi Kúria kapujából, épp időben, hogy ne szólítson le a strázsáló őr. Visszatértem a saját kialakított Zsoldoskodásomhoz, s mire észbe kaptam, addigra 29 lettem.
Faj: Ember
Frakció: Fővárosi Királyi Palota
Kaszt: Zsoldos
Nem: Férfi
Kor: 29 év
Kinézete: Barnult bőrű férfi, akinek ápolt haja válláig omlik le és szénfekete színben pompázik. Rendszerint hátul fogja össze egy díszes hollótollakkal tűzdelt csattal. Jellegzetes arccal rendelkezik, aminek a legszembetűnőbb látványa a sebhelyei. Tán balszerencse, hogy az összes leginkább a bal orcáján helyezkedik el, ráadásul különböző méretben. Zöld szeme van, ami mindig tökéletesen kifejezi érzéseit, hiszen mások elől sosem rejti el. Kisugárzás tekintetében sokan gondolják róla, hogy rossz fiú, aki állandóan azon töri a fejét, hogy miként tegyen keresztbe. Különösebb ismertető jegye nincs, egyáltalán nem látni rajta ékszert, vagy más apróságot.
Öltözetére különösen igényes, a jól szabott darabokat kedveli. Kedvenc színe közé tartozik a barna és a tengerkék.
Jelleme: Barátkozós típus, kifejezzen nem utasít el senkit, legyen az bármilyen meglepő formában. Ismerősei mellett kiáll, legyen az egy szorult helyzet. Kellő bátorságot csepegtettek bele az égiek, hogy ne futamodjon meg minden a következőktől: vér, kegyetlenség és bizarr dolgok. Nem egy lángelme, de nem bonyolódik képtelen dolgokba. Mindig jelenlegi tudásának megfelelően próbál cselekedni az adott események sodrában. Szeret vadászni, s lehetőleg szabad idejében, ha kell akár egyedül nekivág egy-egy nagy kalandnak. Nem veti meg magától a nőket, kocsmákat és a könyveket. Nem egy hirtelen haragú fajta, de kifejezetten nem szereti, ha valaki az idegein táncol. Szeret egyes esetekben megfigyelő lenni, hogy abból tanuljon, s levonja a saját kis következtetéseit. Ha munkáról van szó, akkor fegyelmezetten viselkedik.
Előtörténet
Ahol az egész elkezdődött.
Lassan sétáltam a nagyvárosi tömegben, s a védelmezőm követett engem. Tekintetem ide-oda cikázott az egyik városiról a másikra. Feltűnt nekem, hogy az egyik morcos, míg a másik vidám és a harmadik pedig szintén más lelkiállapotban van. Nem sokat törődtem e ténnyel, mert engem a kalandvágy fűtött, hogy eljussak egy kovácshoz. Egy-egy figyelmetlen alak nekem jött, sőt rám mordult, hogy mit keresek én az útjukban, ám hamar megváltozott a véleményük, mikor felfogták, hogy nemesi gyerek vagyok. Ráadásul a védelmezőm szúrósan tekintett rájuk.
- Jó irányba megyünk? - néztem rá a vigyázómra, aki biccentett felém, hogy eddig jó.
- Igen Úrfi – hallatta a hangját, miközben hivatásához híven figyelte a tömegben haladó embereket. Csupán a hívatását végezte, meglepő szorgalommal. Tovább indultam, abban a tudatban, hogy ő követ engem, s nem kell aggódnom semmitől. Hamar megpillantottam egy fegyverekkel telepakolt árust, éppen hirdette a portékáját.
- Minőségi fegyver mindenkinek! Jó áron! Jöjjön és vásároljon! - odalépdeltem hozzá, majd a tekintetem végigfutott a sok éles tárgyon. Tetszésemet egy díszes kés nyerte el, így hátrafordultam a védelmezőmhöz, hogy intézkedjen helyettem, azonban nem volt ott, ahol kellett volna. Hirtelen eluralkodott rajtam a félelem, mert ilyen még sosem történt velem.
- Ohh Ifjú Úrfi! Tán keres valamit? Megtetszett magának az egyik portékám? - kedves hangú árus hangja ütötte meg a fülem, azonban én teljesen megszeppentem tőle. Mit akarhat? Tőlem?
- I..Igen..- hebegtem neki, s végül győzedelmeskedett bennem az, hogy visszamenjek az előző helyhez, ahol az őrzőmmel szót váltottam. Mikor visszaértem, akkor hűlt helyét találtam. A fejem tanácstalanul forgattam, s nem tudtam mitévő legyek.
- Itt vagyok! - ugrottam egy jó nagyot, mikor váratlanul megszólalt az, akit éppenséggel kerestem.
- Hol voltál? Miért hagytál magamra? - néztem rá csúnyán, miközben ő átnyújtott egy finom süteményt.
- Gondoltam jó lenne egy finomság – mosolygott felém, de én cseppet sem repestem az örömtől.
- Nem ez a feladata! Senki sem utasította magát erre! - erősködtem, mire amaz megragadta minden további nélkül a ruhámat és a közeli sikátorba vonszolt, ami ellen természetesen próbáltam ellenállni. Nagyon féltem, hiszen ezelőtt sosem tett ilyet! Mi történik most?
- Nah idefigyelj! - ennyi hangzott el tőle, utána nem sokra rá számomra elsötétült a világ.
Mikor felébredtem, akkor szembesültem a ténnyel, hogy sötét helyre vagyok bezárva, ahová nagyon nehezen jut be a fény. Nyújtózkodni akartam, azonban valami meggátolta, hogy véghez vigyem.
- Segítség! Segítség! Engedjenek ki! - kiáltottam, azonban csak hangos nevetés volt rá a válasz. Ki akartam szabadulni, s elmenekülni, de én csupán egy hétéves nemesi gyerek vagyok. Amin feküdtem, az olykor imbolygott egy sort és lentről pedig fura hangok jöttek felfelé. Egyszer ültem Hintóban, de az nem adott ki ilyeneket, mikor a macskaköveken haladtunk. Ez valami más! Szekér lenne?
- Hol vagyok? Mondják meg! - keseredett hangom meglepett, úgy mint az érkező válasz.
- Úton!
Egy halvány reménysugár volt bennem, majd gyermeki fejjel kezdtem el gondolkozni. Miért nem értünk még haza? Felötlött bennem hirtelen, hogy a szüleim így akarnának megleckéztetni, hogy jó fiú legyek? Egy darabig csendben maradtam, majd próbáltam folytatni a társalgást.
- Milyen úton? Merre megyünk? - fogott el a pánik, s ez az érzés csak akkor lett nagyobb, mikor a velem beszélgető válaszolt.
- Délre te északi fattyú! - nem kaptam levegőt, mint ha valaki elkezdett volna fojtogatni. A szívemet elkezdte a facsaró érzés gyötörni, mikor végül nem bírtam tovább és sírni kezdtem, de jó hangosan.
- Hé! Ez biztos fiú? Ez biztosan kislány! Anyámasszony katonája! - viccelődött egy ismeretlen hang, amiben kellő gúny volt, hogy marja vele törékeny lelkemet. Összetettem a két kezem és imádkoztam Istenhez! Kértem, hogy legyen vége ennek az egésznek, de sajnos nem lett.
- Az biztos! Pedig úgy hallottam, hogy pár alkalommal benézett pár kisasszony szoknyája alá! - hangzott az ismerősnek tűnő hangszín, de mégis, mintha nem teljesen ugyanaz lenne, akit gyerek koromtól ismerek.
- Igazán? Ahhoz képest egész jól van, hogy a halott védelmezője mellett fekszik! - szólt az előbbi, mélyebb hangszínű. Meghalt Alard? Az lehetetlenség! Ő volt a mintaképem!
- Jah, mikor meglátott engem, akkor fel sem tűnt neki az apró különbség. Sem az arcomé, sem a hangszínem – nevetett az illető, én pedig kiapadhatatlanul sírtam. Megtámadta a fejem az a gondolat, hogy meg fogok halni! Tán fél órája ott sírtam, mikor a mélyebb hangú odaszólt a társának.
- Hallgattasd már el ezt a korcsot, mert még lebukunk! - s amaz eleget tett a kérésnek. A zsákból kiszabadított, de csak azért, hogy egy jól célzott fejbevágással álomra szenderítsen…
Szabadulásom napja
Éjszaka volt, hiszen a tücskök hada ciripelt a közelemben. Mellettem lévő test elkerült. A szájam be volt kötözve, hogy nehogy tudja szólni. Egyedül voltam a szekéren, valami kocsma közelében. Hangos nótázás harsant fel, miközben eszembe ötlött, hogy megpróbálhatnék mozgolódni, hátha felfigyel rá valaki. Elegem volt már a zsákban utazástól, s míg a két alak mulatozik, addig én megpróbálhatnék megszökni. Igyekeztem hangot kelteni, aminek először nem volt semmi haszna. Másodjára viszont igen. Egy öreg hang szólalt meg.
- Ki az? - én csupán gyorsabb ütemre váltottam a dobolást. Nemsokára éreztem, hogy valaki nehezen mellém ér, aztán pár pillanattal később a zsák szája kinyílt. Sírni lett volna kedvem örömömben, hogy végre megszabadulok a börtönömtől.*
- Úgy látom bajban vagy! Ha megígéred, hogy csendben leszel, akkor kiszabadítalak gyermekem – jeleztem a fejemmel, hogy nem fogok beszélni. Hamarosan lekerült a szájamról a szövet, s halkan ennyit tudtam kinyögni.
- Köszönöm
Az éjjeli őr rám mosolygott, s tovább tette a dolgát. Megszabadított minden kötelemtől, s aztán ennyit kérdezett.
- Ki vagy? Az élfogóid itt vannak a közelben? - nézett rám, én meg felszabadultan mozgattam a kezem és lábam. Büdös voltam, mert azt a kettőt nem érdekelte, hogy milyen ramaty állapotban leszek. Míg meg nem érkezünk a célunkhoz. Szégyelltem magam.
- Siegbald Esser vagyok, s a kocsmában vannak biztosan – megsimította a fejem, amitől rögtön könnyezni kezdtem, s nagy nehezen megálltam, hogy ne sírjam el magam. Lesegített a szekérről, aztán arra kért, hogy bújjak el a közelben. Eleget tettem a kérésének, így szemtanúja lehettem a két alak meglepetésének, ahogy részegen ráeszméltek, hogy nem vagyok ott. Az ajkaim elégedett mosolyra formálódott, főleg úgy, hogy láttam az éjjeli őr megleckézteti mind a kettőt. Hajnalodott, mikor a jótevőm felköltött legszebb álmomból.
- Gyere! Hazaviszlek, az asszony szintén örülni fog neked – nem utasítottam el a lehetőséget, hanem két kézzel nyúltam utána.
Az életem életem ezután igen változatos fordulatot vett. A nevelő apám Berard és a nevelő anyám Clotilde kezdett engem felnevelni. Nem felejtettem el a rendes családom, csak tudtam, hogy meg kell erősödnöm, hogy visszamenjek Északra. Nem történhet meg újra ez az eset. Lassan megismertem a Déli falusi életet, ami először félelmetes volt. Kötekedő parasztlegényekkel versengtem, s legtöbbször alul maradtam. 10 éves koromban azt kértem, hogy szeretnék megtanulni fegyvert forgatni, ám az öreg ellenezte. Okoztam itt szintén bosszúságot, kellemetlen dolgokat, de itt valamiért elnézték. Meg azért kaptam pár helyretevő pofont, hogy megjavuljak és a helyes utat járjam. 14 évesen kezdem el érdeklődni a vadászat iránt, s szerencsémre kaptam lehetőséget arra, hogy elkísérjem a tapasztalt vén rókákat. 16 évesen kértem korosodó Berardot, hogy tanítson meg a alabárd használatára. Ekkor már engedett a kérésemnek, így elkezdődtek a gyakorlatok. Futás és a testem edzése. 4 éve fizikai edzés után foghattam meg először a fegyvert, aminek örültem. Alabárd és lándzsa használatot tanított nekem, mert az öreg ebben volt járatos. Mindent aprólékosan elmagyarázott, s kellő türelmet és időt ölt belém, hogy elsajátítsam a fegyverforgatás tudományát. 5 év kemény kiképzése sikerült elsajátítanom. Rá 1 héttel utána Berard meghalt. Clotildével eltemettük és megsirattuk. Ekkor érlelődött meg bennem az érzés, hogy haza akarok menni. Megkaptam nevelőanyámtól az útravalót és könnyes búcsú után megindultam észak felé. Három év kalandos és munkával teli esemény után érkeztem meg a szülőhelyemre. Haza akartam menni, hogy megöleljem az anyám, apám és a húgom, de a kapuban meggondoltam magam. Már attól, amilyen állapotban voltam. Sebhelyek éktelenkedtek a fejemen, amiket kemény küzdelemben szereztem. Nem akartam az ő sebeiket feltépni, hiszen úgy véltem, hogy ennyi év után halottnak gondolnak. Távoztam a családi Kúria kapujából, épp időben, hogy ne szólítson le a strázsáló őr. Visszatértem a saját kialakított Zsoldoskodásomhoz, s mire észbe kaptam, addigra 29 lettem.
A hozzászólást Siegbald Esser összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 04, 2018 10:58 am-kor.
A nemes fiú, aki inkább zsoldos marad egy érdekes trope, s nem eléggé kihasznált. Hajrá! 
