Nagyküldetés // Amikor a Poklok összecsapnak...

"Uram, megint láttuk őket. Egy társam még hibázott is, és felfedte a rejtekünket, de nem figyeltek ránk. Csak egymást ölték - Démon a démont. Megint láttuk, a félarcú zászlót. Ez nem a Démonkirálynő pentagrammos lobogója. Ezek készülne valamire, uram..."

Számtalan ilyen, és hasonló jelentés érkezik be, mindenhonnét, minden fő parancsnokságra. Démonok kaszabolják egymást, falvakat égetnek fel csatározás közben, de általában a helybélieket nem ölik meg. Mintha konfliktus lenne közülük. Ezt pedig két levél, ami nem is oly' rég érkezett a parancsnokságokra, igazolja is. Az első:

"Emberek/Tündék(úgy van címezve, hogy jó legyen) Királysága! Én, Amadeus Zel-Oglith Riel Undine Királynő, a démonok fő méltósága, a Pokol úrnője és az ősi démonnyelv tudója ezennel segítségkéréssel fordulok hozzátok! Helyzetem szorongatott és szégyellem is a megaláztatást, de saját vérem lázadt ellenem. Ti is nagyon jól tudjátok, milyen érzés, amikor ideákért, hatalomért kell egymás vérét ontanotok, épp ezért segítségetek kérem! Láttátok csatározásaink. Nem akarjuk belekeverni az ártatlanokat - Nem vagyunk őrültek, hogy ok nélkül támadjuk meg az emberek teljes birodalmát. Hozzatok vörösre festett lobogót egy ilyen csatába, és a segédeink elvezetnek hozzám, ahol tárgyalhatunk. Biztonságotokat garantáljuk, most mint nép jövünk elétek. Alázattal kérlek, segítsetek!

Amadeus Zel-Oglith Riel Undine Királynő"

A második levél:

"Földi népek! Elegünk van már az utálatos Démonkirálynőből, Rielből! Mi itt, a Hél szervezete, forradalmat hírdetünk, hogy porba sújtsuk ezen nyomorult fattyakat! Aki segít, és mellénk áll, gazdag jutalomban részesül! Csatlakozzatok, Erősek! Uraljuk együtt Veroniát! Ha jönnétek, ütközeteinkbe csatlakozván kiáltsátok el magatokat így: Sha Navarih ja Razgath! Busás lesz jutalmatok!

Elyra Slyph Hel, Démon helytartó, az új királynő"

A választás a tietek, valahogy keveredjetek bele, ebben szabadságot adnék! Egyetlen kérésem az lenne, hogy Norvennek vagy Leona vagy Amelia Ivone legyen biztosra a kíséretében! Határidő Csütörtök este, mert a hetem teljes káosz, de ha kérdés lesz, mindennap felnézek, a pm-et várom! Jó munkát és szórakozást!

Oh, igen a résztvevők listája:
Norven Kather, Inkvizítor
Alexandrie Glorieoux, Inkvizítor
Ivone von Slusser, Keresztes
Leonard Albert Trumbauer, Lovag
Helga Lothbrock, Íjász
Amelia Tewelon, Zsoldos
Celina von Wald, Íjász
Lloyd Hawthorn, Vadász
Loreena Wildwind, Vadász
Rhony Loendir, Vadász
Reingard Scwarzjäger, Vámpír
Zramon, Nekromanta
Quermos Ashor, Szintén zenész Nekromanta

- Miért éppen a helytartó?
A püspök résnyire szűkített szemmel méreget az asztala túloldaláról; a fényesre lakkozott fán egymás mellett fekszik a két üzenet. Magabiztosan állom a tekintetét, enyhe kihívással a tartásomban; Őexcellenciája szereti megfélemlíteni az embereit, de valójában egyedül azokat tartja egyáltalán valamire, akikkel szemben ez a technikája hatástalan.
- Megvannak az indokaim, atyám - felelem egyszerűen, udvarias hanglejtéssel kárpótolva a férfit a megjegyzés pimaszságáért. - Nem fogod megbánni, ha megbízol az ítélőképességemben.
- Azt megbánom talán, ha nem?
Felvonom a szemöldököm: a rendfőnökre általában nem jellemző az efféle kicsinyeskedés, noha a bújtatott szemtelenkedésem sohasem volt kedvére. Alighanem bal lábbal kelt, és alig várja, hogy megszabaduljon a démoni kérvényezőktől.
Hallgatok.
- Tégy, amit akarsz - töri meg végül a csendet, helytelenítő kifejezésbe rendezve máskülönben jellegtelen vonásait. Pergament és tintát kotor elő az asztalfiából és szédítő gyorsasággal írni kezd. - Addig sem vagy láb alatt a házamban. Vidd magaddal a lovagot, aki a múltkor kísért, meg azt a fegyelmezetlen lovat! Szedd ráncba az úton, és nagyon ajánlom, hogy fel tudj mutatni valamit, mire visszaérsz! Ismered az álláspontomat a démonokkal kapcsolatban. Ismered az álláspontomat a Katedrális és a Szent Hivatal képviseletét illetően. Itt a menleveled. A nagyvonalúságomért cserébe elvárom, hogy megoldd a helyzetet. Mindenestül.
Ismerem már annyira, hogy tudjam: szóbeli válaszra a legkevésbé sem tart igényt. Mire becsapódik mögöttem az ajtó, már a folyosó felénél járok.

Késő este van, mire megérkezem a Fekete Griff Rendház kapujához: meglehetősen lehűlt a levegő időközben, s a talajmenti ritkás köd komor, mocsarakat idéző függönnyé sűrűsödött. Nem látok tovább a lovam idegesen előreszegezett fülénél, de a fáklyák eligazítanak; gond nélkül átjutok a kapun, és az állatot egy istállófiú gondjaira bízom. Ha csak egy fertályórával később érkezem, már rám esteledett volna az utolsó mérföldön - az intéző, akit a folyosón elcsípek, kétségkívül a refektórium felé tart.
- Keresd meg Ivone testvért, egy-kettő! Halaszthatatlan feladatom van a számára.
- Alighanem a refektóriumban vacsorázik a többiekkel - kockáztatja meg az intéző, hátha megkönyörülök rajta, és engedem, hogy a parancsomat csak evés után hajtsa végre. A Fekete Griff Rendházban legelsőként harci nevelés folyik, így nem várható el, hogy olyan fegyelem uralkodjék, mint amit megszoktam, mégis felingerel a pimaszsága; idegesen hajlok felé, és ő megadóan húzza be a nyakát. De nem mozdul meg.
- A Szent Hivatal inkvizítora vagyok, és beszédem van Ivone von Slusser lovaggal. A nevem Norven Kather - jegyzem meg, a vállára téve a kezem, mintha ugyan valami titkot osztanék meg vele. A sötétben is látom, hogy elsápad. - Ugye nem akarod, hogy emiatt késekedjem? Légy jó fiú, és kerítsd elő nekem a testvért! Ha a refektóriumban van, hát onnét.
Elszalad, mint akit az ördög kerget: én magam pedig a rendfőnök fogadószobája felé veszem az irányt, hogy átadjam a Hivatal üdvözletét.

Megvárom Ivone-t az ajtó előtt, a folyosón; ha ugyan előkerül időben, meghagyom neki, hogy másnap hajnalban indulunk. Ma éjszaka még szívesen élek a rend vendégszeretetével.
Holnap pedig csatlakozunk Elyra Slyph Hel, az új királynő lázadásához.

A katonáknak enniük kell. Hiszen nem harcolhatnak üres gyomorral, mivel annak csak rossz vége lenne. Így hát mint a testvérei mind, ő is refektóriumban költi el a bőséges és tápláló vacsorát. Élvezi, hogy ismét rendes ételt vehet magához ismét, hiszen mostanában rendszeresen elszólította a kötelesség, ami kétszersültet és szárított, sózott húst jelentett, amit gyakran a nyeregben kellett elfogyasztania.
Azért persze az imádkozás sem maradhatott ki az étkezés előtt, és csak utána az étkezés. Most épp nincs böjt, így hús is helyett kapott az asztalon, meg jócskán felvizezett bor.
Ekkor fut oda hozzá egy templom szolga.
- Ivone testvér. – kezd bele, miután sikerült kifújnia magát. – Egy inkvizítor várja önt a Rendfőnök irodájánál. Norven Kather néven mutatkozott be.
A társai, akivel étkezik felnéznek a tányérjukból, és kíváncsian várják a fejleményeket. Nem mindennapi, hogy az Inkvizíció egyik embere meglátogassa őket. Főleg nem ilyenkor. Fontos ügy lehet.
Így hát ő sem tétlenkedik. Az ételt a tányérban hagyja és feláll az asztaltól.
- Kísérj elé. – mondja röviden.
A nyomában ő is elindul, majd csakhamar oda is érnek. Már távolról ráismer a várakozó alakra, aki őt várja az ajtó előtt. Akárcsak ő első találkozásuk alkalmával. Látszik rajta, hogy útra készen áll. Ivone ellenben nem. Egyszerű apáca ruhát visel, fekete és fehér színekben, amit derekán egy kötéllel van összekötve. Fejét egyszerű csuklya takarja el és védi a hideg éjszakai időtől. Amikor megközelíti int a szolgának, hogy távozhat.
- Inkvizítor. – köszönti illően, ahogy a protokoll megköveteli.
A formaságok után pedig rövid utasítást kap, hogy holnap korán reggel indulnak. Így hát Norven elvezeti az vendég cellák egyikéhez, ezt követően pedig ő is gyorsan nyugovóra tér.

Még a nap első sugarai előtt kimászik fekhelye menedékéből és felkészül az útra. Felszerszámozza az hátasát, ami a már jól ismert nehéz csatamén. Ezt követően magára ölti a páncélját és még vesz magához néhány váltás ruhát is. A jellegzetes kard sem maradhat el, ám előbb még magára ölti a páncél fölé tunikát is, ami rendje jelképét a keresztet ábrázolja. A sötét színű köpeny sem maradhat ki az ágaskodó griffel a közepén. Majd a refektóriumban magához vesz jó pár napi élelmet. A rendház kápolnájában pedig elmond egy imát a káplán társaságában, majd a hajnallal együtt ő is a kapuban várja, hogy útra kelljenek. Amint ez megtörténik Norven mellé lép a lovával.
- MI lesz a feladat, inkvizítor? – zendül el a kérdés.

Időnként, sőt mostanában egyre gyakrabban szólítanak el a feladataim a Fővárosból, így sokfelé megfordulok. Nem vagyok egy feltűnő jelenség, ráadásul mindent meg is teszek, hogy beleolvadjak a kalandorok népes csoportjába, akiket a vidék már megszokott, hiszen nekem nem lehet célom a feltűnés keltés, még ha néha a munka, amit meg kell tennem nagy visszhangot is kap, mert a megbízó így kívánja.
Régen megszokta már a nép, hogy akadnak démon támadásik itt-ott, ahogy én sem kaptam fel a fejem egy-egy ilyen kocsmai pletyka hallatán, legfeljebb módosítottam az útvonalamat, ha kellett, mert ki szeretne belecsöppenni egy harcba, ha nem muszáj.
Mostanában azonban egyre többször hallani csatározásokról, méghozzá úgy, hogy démon harcol démonnal. Ez már azért nem mindennapi hír, na meg az sem, hogy közben a körülöttük lévőkről mintha tudomást sem vennének, csak egymást csépelik.
Ahogy egyre délebbre jutottam, a hírek is szaporodtak, így ezt már nem csak pletyka, vagy egy-két nagyot mondó hírének kellett tekinteni.
Az egyik fogadóban megszállva épp a vacsorámat töltöttem, mikor figyelmes lettem a csapos és pár láthatóan törzsvendég paraszt beszélgetésére.
- Szerinted tényleg igaz, hogy ölik egymást Tomas?
- Hát, ha az öreg Frentis azt monda, hisz ismered a vén kalmárt, ő már csak tudja, ő hozta ezt is ni! – tesz le a pultra két papírt is. – Azt mondta ezeket találni úton útfélen és, hogy ezt a démonszuka királyné, meg annak valamiféle vetélytársa írták.
- De minek ez neked Tomas, hisz nem is tudod, hogy kell betűt vetni?
- De az asszony tud valamicskét és azt mondta, hogy igazat mond Frentis.
- Megnézhetném? – lépek oda hozzájuk, nem törődve a szúrós tekintetekkel, de végül csak elém tolja a fogadós az eléggé megviselt, de még olvasható írásokat.
Nagybátyámtól megtanultam én az írás-olvasás tudományát is, így nem okozott gondot elolvasni mi áll rajtuk.
Az egyik a démon királynőtől származott, aki segítséget kért, ami már magában is megdöbbentő volt, a másik pedig az ellenlábasától, aki már megelőlegezte magának a királynői címet, de aki kedvemre való ajánlatot is tett, hiszen búsás jutalomról ír.
Nem vagyok én ellene egy kis pénznek, akárkitől s jön, akár démon is lehet, vagy maga a szentatya, ha tartja a szavát, így elég csábítónak hat a lehetőség. Na, meg egy démon hálája sem lehet rossz dolog, ha súlyos ellenségeket gyűjt össze az ember.
- Köszönöm fogadós uram. – tolom vissza az írásokat, megjegyezve a Sha Navarih ja Razgath szavakat. – Rendezném is a számlát.
Ezek után már csak egy helyet kell találnom, ahol a démonok egymásnak esnek.
- Talán az a Kalmár azt is elejtette, merre találta ezeket, vagy nem látott-e kószáló démon fajzatokat? – teszem rá a kezem a pénzre a válasz érkeztéig.
- Csak nem akarsz odamenni, te lyány? Bolond vagy te, de a te bajod! Azt mondta Frentis, hogy két faluval lejjebb látott ilyeneket, már ha nem csalta meg a hályogos szeme.
Bólintva toltam elé a pénzt, aztán a csuklyám a fejembe húzva indultam a mondott irányba.

* Furcsa mondák és történetek kélnek lábra mostanság, olyasmi pletykákról hallani, hogy démonok önnön atyafiajaikat hányják hullahalmok ezreibe, s hogy önjelölt uraik közt hatalmi viszály lángol, mely forróbb minden halandó s mágikus tűznél is. Erről az átlagember nem tudhat oly sokat, ám az utazó ennél is többet. Itt ott csaták, vértől vöröslő dombok, s lángoló pogány halmok, melyeken kereszteletlen lelkek ezrei távoznak jussukat megkapni romlott életükért. Efféle helyen haladott át éppen ő maga is, mikor tájt megállította egy szép démon menyecske, hogy legyen már oly szíves és énekeljék sebesülteiknek, kik sorában igen számos mind a fatty, mind az elf, ember. Sok biztatás nem kellett neki, csatlakozott hát a csoportosuláshoz, s egy szép napon keresztül danolt fűszeres vagy éppen szemfakasztó dalokat a lábadozó ( Vagy éppen lábatlankodó... Rettenetesek a háborúk szörnyűségei!) szerencsétleneknek. Jussát ezután megkapta borban és a hús örömeiben mérve, majd másnap kiszívott nyakkal, s az őt meghívó menyecske forró csókjával távozott a csoportosulástól, mely baktatott tovább maga dolgára. Szép nap volt, az már igaz, s bár Lili napokig nem bírta eleget szapulni amiatt, hogy romlásszaga lett a Csábdémonnak köszönhetően, valahogy sikerült kiengesztelnie, s a romlástól is megszabadulnia, ha nem is a miseborral, hanem csak úgy idő teltével. Itt vége is lehetne kedvenc bárdunk ( Ugye kedvenc?! Kedvenc, nem?) kalandjának, ha nem kapott volna róla értesítést egy elf futártól, hogy a kapitányságra levelek érkeztek arról, hogy miféle harcok vannak éppen éledőben, s hogy ehhez csatlakozni is érdemes jó summa fejében, ugyanis Politikai okokból jó lenne a győztes oldalra kerülni, ha már úgy néz ki, hogy a démonok végre egyesülnek egy állam zászlai alatt. Nem igényelt túlontúl sok gondolkodást, hogy mégis melyik levél hívásának válaszoljanak, s lőn, elindult gyalogvást Undine hercegnő regimentjébe, ugyanis ottan találkozott azzal az ispotályos asszonykával, aki egy éjszaka alatt meggyógyította sajgó részeit .- Lloyd, milyen egy háború?
- Nem sok dicsőség van benne, emberek százai taposnak másik százon, miközben a dögevőmadarak két pofára zabálják az elesettek hulláit... Sokan mások fennkölt és hatalmas eseménynek találják viszont, egy helynek ami miatt szent célokért lehet meghalni... Engem speciel nem érdekel semmi ilyesmi, kell a pénz amit ajánlanak, na meg jó lenne köszönni még egyszer annak a Janettnek. Lehetséges, hogy természetéből fogva igencsak démon, de ha szalmára kerül menten angyalszárnyai nőnek.
- Mindjárt sejtettem, hogy valami hasonló fennkölt okból érdekel téged az egész.
- Dalnok vagyok, nem hős, elég ha annak hisznek, nem kell annak is lennem.
- Hát, amíg nem dobod fel a talpad, akár lehetnél mindkettő is.
- Majd meglátjuk.
* Az út további része meglepő békével, s a furulya hangjával telik, mely közel sem egy olyan ember kedvét tükrözte aki háborúba megy: Egy jó mókára készülődött éppen, ahol esetleg meghalhat, de ebben a mai világban végül is a halál egyébként is Damoklész kardjaként lebeg az ember feje felett, miért nem mész elébe, és köszöntöd hát jó ismerősként?

*Rhony egy elég unalmas napon van túl, vadászni volt az erdőben de egy nyúl kivételével nem sikerült semmit se lőnie íjával. Azt az egyetlen szerencsétlen jószágot is megsütötte és a nap végére be is termelte.
Már este volt de sétálgatott az erdőben még, hogy valami jó alvóhelyet találjon. Nem járt messze tőle egy nagyobb tünde kolónia, de eszébe se jutott volna betérni oda, inkább egy kis magányra vágyott. Császkálás közben egyszercsak megpillantott egy összegyűrt papírgalacsint.
~Ehh, ki lehetett az a vaddisznó aki szemetelni mert ezen a csodás helyen.
*Felvette, majd "kicsomagolta" az összegyűrt irományokat. Igen "-kat" mivel két levél volt összegöngyölve.
Nem túl kíváncsi természetű elf de valamiért úgy érezte el kell olvasnia mi lehet bennük.
~Érdekes. Lehet nem ártana az egyik oldalnak segíteni.
*Bár nem tudja miért ez a késztetés a frakció választására, de meg is teszi és úgy dönt,hogy "Amadeus Zel-Oglith Riel Undine Királynő" mellé áll.
Nem állt szándékában,de végül még is csak betér a közelben lévő faluba,hogy felszerelkezzen és útra keljen, hogy megsegítse a démonok királynőjét!

- Megőrültél?! - kérdezte döbbenten, még az elöljáróját megillető illemről is megfeledkezve, amikor Ann Shadowthorn felvázolta előtte a következő küldetését. Mindig meg szokta adni a neki kijáró tiszteletet de maga az ügy annyira megdöbbentette, hogy egyszerűen képtelen volt magában tartani. Valahol szégyellte, hogy egy pillanatra elveszítette az önuralmát.
- Azt hittem, örülni fog az előléptetésének.
- Ez nem előléptetés. Ez ostobaság. Nem fogok démonoknak segíteni!
- Természetesen nem fog. Legalábbis nem igazából. Őfelsége tudni akarja, hogy mi ez az egész ribillió, és miért a mi kényes egyensúlyú világunkat használják a démonok a belháborúikra. Vagyis a segítségkérésből ez már következik, de a lényeg, Miss Wildwind, hogy tudnunk kéne, hogy mi a helyzet és hogy ez mennyire veszélyes ránk nézve. Szóval elmegy maga is, felajánlja a segítségét Amadeus Zel-Oglith Riel Undine királynőnek, és mindenről, ismétlem: mindenről részletes jelentést ír, amit hetente fog elküldeni.
- De...
- Ez parancs, Miss Wildwind, vagy mondjam meg őfelségének, hogy visszautasítja a nemes posztot, hogy első számú kéme legyen a népének?
Egy pillanatra visszatartotta a levegőt, majd lassan kifújta. Még mindig az volt a véleménye, hogy démonokat segíteni ostobaság. Szimplán le kéne zárni az erdő határait (bár ezt valószínűleg így is megteszik) és nem kéne beleavatkozni másvilági lények belviszályaiba. Abban viszont kénytelen volt igazat adni a feljebbvalóiknak, hogy az információ hiánya végzetes lehet bizonyos esetekben.
- Nem utasítom vissza. Hová kell mennem?
Ann Shadowthorn fagyosan elmosolyodott.

Másnap reggel felnyergeltek neki egy lovat, élelemmel, nyilakkal és minden olyan felszereléssel, amire egy katonának szüksége lehet. Egy biztos, nem tervez meghalni ebben a háborúban, főleg nem egy démonkirálynőért nem, de kénytelen olt beletörődni a nemes feladatba, hogy információkkal lássa el a tündék királyságát. A nyeregre felerősítette a vörösre festett lobogót, és eltette a legutóbbi küldetésén szerzett tündeköpenyt is. Talán még hasznára válhat. Az őrség egyenruháját egyszerű közkatona öltözékre cserélte, több rendben is, hiszen fogalma sincs meddig lesz majd távol. Ez nem egy olyan egyszerű kiruccanás lesz, mint amikor azért a kardért mentek... Ez háború, igazi. A barna kanca ügetésben indult el a legközelebbi csata helyszínére. Mikor visszanézett az erdő zöld lombjaira, hirtelen eszébe jutott, hogy talán most látja utoljára az otthonát. Hogy akár meg is halhat egy csatában, vagy ha elfogják, hogy leveleket küldözget. De talán... talán ha itt helyt áll többet kap egy köpenynél. Előre szegezte a fejét és vágtára fogta a lovát, a démonkirálynő tábora felé.

Éjsötét árnyék ódon falak között. Nyirkosság, doh, penész, mintha a kazamaták padlócsempéjét ezer évek óta nem tapodta volna senki. Egy patkány húzódik be egy lyukba és fürkész tekintettel követi az érkező alakot. Szinte nem is emberi, ahogy a tűnékeny kontúr elsuhan. Álom lenne talán? Patkányok nem szoktak álmodni, ez egy hús-vér nő. Nagyon is valós, ahogy csuklyáját mélyen szemébe húzva, köpenyét maga előtt összefogva elsiet. Újabb nap, újabb küldetés. Őexelenciája szereti híveit hajnalban kiugrasztani álmukból és puha vánkosaikból, hisz az állandó készenlét megedzi az embert. Hogy ő maga fogadná a Szemeket? Ugyan! Erre vannak az első és másodtitkárok, intézők és lakájok. Egy szurokkal átitatott papírfecnit, melyet egy fáklya fényél ugyanúgy el lehet olvasni, mint elégetni, bárki átnyújthat. A viaszpecsét garantálja, hogy közben csak az arra illetékes ismerhesse meg tartalmuk.
- Hivattak. - Suttogja a nő fátyla rejtekéből. A feladat komoly lehet, hisz a püspök első titkára személyesen hozta el a szokottnál hosszabb utasítást.
- Itt a parancsod és egy utalvány a felszereléshez. - Türelmetlenül legyint, hogy a nő tűnjön már el. Kezdődik a napi munka, csak láb alatt va. Az mégis értékeli a gesztust, hogy személyesen fáradt.
"Gyermekem!
A pokolfajzatok között háború dúl. Az Egyház számára üdvös és kívánatos lenne, ha mindkét fél elbukna. Azonban a mi falvaink is lángolnak. Gondoskodj róla, hogy a lázadók minél véresebb ütközetben egyszer s mindkenkorra végezzenek a királynő seregével és ő maguk is akkora veszteséget szenvedjenek, hogy ne jelentsenek ránk veszélyt!
Zsoldosként mész, csatoltunk egy utalványt könnyű bőrvérthez és kardhoz illetve költőpénzt az útra. Egy másik inkvizítor már úton van. Csatlakozz hozzá, de ne fedd fel kiléted, míg nem szükséges. Tégy meg mindent, mit jónak látsz. A cél érdekében elkövetett bűneidért Őszentsége előre feloldozott.
Az Úr őrizze lépteid!"
Egy órával később szoros copfba fogott hajú, fiatal, nevetős arcú lány vágtatott ki a főkapun oldalán egy könnyű rövidkarddal, hófehér inge fölött egy egyszerű, szarvasbőr mellvérttel. Elindult megkeresni az említett inkvizítort. Halál az eretnekekre!

Kfer hangosan prüszkölve fogadta a nyakán lecsorgó, hűvös esőcseppeket, de nem mutatta jelét túlzott idegességnek. Mocsárhoz szokott ló volt, nem zavartatta magát egy kis víz miatt, ami most történetesen felülről ömlött rá. Én viszont nem voltam ennyire béketűrő, így erélyes kantárrándításokkal és némi sarkantyúzással gyorsabb poroszkálásra ösztökéltem hátasom a szinte üresnek látszó falvacska egyetlen, szekerekre méretezett utcáján. Noha én csak egymagam voltam, egészen úgy tűnt, mintha rettegnének tőlem a helyiek. pedig három nyúl és kér hermelin függött a nyeregről, ami eléggé keresett árunak szokott számítani. Ahogy ösztöneim sikító tiltakozása ellenére tovább léptettem, egy hatalmas, tompa ütődésnek hangzó zaj kíséretében egy sovány, csapzott hajú alak hanyatlott le előttem, majd miután visszanyerte a tüdejéből kiszaladt levegőt, ujjai dühösen markoltak bele a sárba és meredten nézte a két ház közötti sötétséget. Ahogy alaposabban megvizsgáltam, feltűnt szemének természetellenes színe és az ujjai között szikrázó energiajelenség. Lábaimmal keményebben szorítottam Kfer oldalát miközben levettem a nyeregkápára akasztott számszeríjat és gyakorlott mozdulatokkal felszereltem. Az árnyak közül egy testesebb nőalak bontakozott ki kezében hatalmas alabárdot forgatva és szikrázó szemekkel közeledett a földön fekvőhöz.
- Talpnyaló kutya! - köpte a mágus a harcosnak, mire ő gondolkodás nélkül belemélyesztette fegyvere fejét annak mellkasába.
- Becstelen, áruló féreg! - hangja szinte együtt dörgött a le-lecsapó villámokkal. Mikor ellenfele meg szűnt mozogni, kitépte testéből az alabárdot majd még egy utolsót belerúgott. - Riel királynő bosszúját senki nem kerülheti el!
- Riel? A démonkirálynő? - csúszott ki a számon, mire a nő felém fordult. Páncélja nem fénylett, régen elkoptatták már a csapások és a vér, de az esőben még is úgy tűnt, valami ragyogó körvonal veszi körül.
- Ki vagy te? - nézett rám mérlegelve. Úgy döntöttem, az igazság a legjárhatóbb út.
- Reingard. Egy vándor.
- Ember vagy, Reingard? - nézett végig rajtam tetőtől talpig.
- Nem. A Schwarzjäger család tagja vagyok, démon. - mondtam, érdeklődve, mennyire ismeri a belső hierarchiánkat.
- Értem. Nem számít. A vámpírok is megkapták királynőnk üzenetét. Melyik oldalon állsz? - nem értettem a helyzetet, de erre a kérdésre mindig tudtam a válaszomat.
- A magamén. Mi folyik köztetek? - kérdeztem, fegyveremmel a halott férfira bökve, aki szintén démon lehetett.
- Lázadás, a semmiért. A becsvágy és az önzés felülkerekedett a becsületen és a hűségen és most néhány patkány azt hiszi, megdönthetik az évszázados rendet.
- Polgárháború. - egyszerűsítettem le, mire ő bólintott.
- Kinek a pártját fogod? - elgondolkodtam, míg az esőcseppek lassan átitták magukat páncélom résein, szemeim közben zsákmányomra tévedtek. Nyulak, hermelinek, rágcsálók... Nagyon rég volt már, hogy tisztességes prédát űztem.
- Mint mondtam, a magamét. De hogy kire vadászom, abban meggyőzhető vagyok. Már ha érdekli a démonok királynőét egy tapasztalt vadász segítsége. - a háborúdémon elmosolyodott, amitől egyszerre lett fenyegető és vonzó. Vagy csak nekem volt kificamodott ízlésem nők terén.
- Hogyne érdekelné, Reingard. Kövess!

(A küldetéseknél sok névnél van kép, tessék keresgélni őket!)

(Celina jelezte nekem, hogy a Királynő oldalán áll, Leonardról viszont semmit sem tudok, szóval őt ezennel a lázadókhoz osztanám.)

Norven, Ivone és Alexandrine: Ti alig félnapi lovaglásra találtok is egy ütközetet. Itt futot össze Kather inkvizítor és Ivone Alexandrine-nal. Egyelőre a démonok nem vettek észre, játszátok le a találkozást! Aztán pár démon, akik vörös karszalagot viselnek az utatokat állják. Távolítsátok el őket, majd menjetek be a táborba. Már épp lezajlott az ütközet, és a ti segítségetekkel a lázadók könnyedén nyertek. Itt egy démon hadúr (Ő) von kérdőre benneteket. Győzzétek meg, majd azt mondja, hogy elvezet benneteket Elyra-hoz. Eddig legyen a poszt vagy mi.

Zramon és Ashor: Ti a déli királyság közelében találtok csatára, ahol hamar beszálltok. Meg is látjátok, hogy ti ketten kollegák vagytok, így össze is álltok ideiglenes csapatba. Pár tünde is feltűnik, megütköztök velük, de nem bírtok egymással, szóval a két fél visszavonul. egy Succubus fogad benneteket, megköszöni a segítséget, és közli, hogy örömmel látnak mindenkit, és ha rendben vagytok vele, találkozhattok az új királynővel. Eddig legyen a posztotok! (a tündékkel való harc a ti esetetekben nem kell, hogy össznépi legyen, elég, ha egyenként fogtok ellenfelet magatoknak, hogy gyorsabban és könnyebben menjen az írás!)

Tündék: Ti is találtok csatát, ti is délen, és véletlenül pont ugyanazt, mint Zramonék. Találkozzatok egymással először (hisz külön indultatok). Innéttől gyakorlatilag ugyanolyan mint nekik: összeütköztök, de nem bírtok egymással, majd visszavonultok. A ti vezetőtök egy Tudásdémon Hölgy, aki bár morgolódik a kései érkezésetek miatt, majd mivel ő tartja a frontot, egy Lloyd által igen jól ismert succubus hölgyet (Janette, ugye?) ad a vezetésetekre, hogy irányítson benneteket a királynőhöz. Eddig a post! (nektek is írom, hogy a nekromantákkal való harc a ti esetetekben nem kell, hogy össznépi legyen, elég, ha egyenként fogtok ellenfelet magatoknak, hogy gyorsabban és könnyebben menjen az írás!)

Reingard, Celina, Helga: Rein a démon vezetésével, Celina menetlevéllel, Helga pedig egy kis faluban vívott ütközet során kerül a Démonkirálynő elé. Akiből egyelőre egy halom páncélt láttok, de megköszöni hogy itt vagytok és segítetek neki. Majd mikor komolyabb beszédbe fogna, egy háborúdémon tör be, aki nemes egyszerűséggel leüti a királynőt. Semlegesítsétek! Látjátok, hogy nem lesz könnyű dolgotok, hiszen nem sokat konyít őfelsége a harchoz. Őrizzétek, amíg felkel! Addig legyen posztotok, míg bosszankodva feltápászkodik a földről!

Amelia és Leonard: Ti ketten külön-külön úton keveredtek Elyra grófnő/királynő elé. Ott bent találkoztok, és az úrnő felvázolja a terveit: Mivel ő is tud démonul, ő is jogosult a trónra! Ráadásul Undine királynő eléggé furcsa személyiségű, na meg gyenge is. Jó jutalomban fogtok részesülni, hiszen ti lesztek a testőrei. Kell is a szolgálat, ugyanis mikorra befejezte beszédét, két sötét tünde bérgyilkos tör rátok. Intézzétek el őket! A posztotok egy, a sátorba lihegve berontó futárral érjen véget!

Határidő legyen jövő hét hétfő, és nagyon kérném, hogy a két pótló feltétlen írjon, hiszen csak így tudom folyatni a küldetést! Jó munkát, bajtársak!

Alig pár napja lovagolt dél felé, amikor a háború jelei már egyértelműen feltűntek neki. Nem kell sokat kérdezősködnie ahhoz, hogy megtalálja a legközelebbi csatát a déli királyság közelében bár még a határokon kívül. A füstszagot és a halált már messziről érezni lehetett a levegőben, a terhes, valahogy furcsa szagú levegőben. Mint a záptojás... Csak remélni merte, hogy a megfelelő oldal táborába lovagol be. A közelben lelassított, és a biztonság kedvéért betűzte a vörös lobogót a nyilai közé a tegezébe, hogy egyértelmű legyen melyik oldalon áll, és ne kapjon baráti nyilakat és varázslatokat. A csata szélén lesz figyelmes egy ismerős arcra, de nem biztos benne hogy ő. Nyilat illeszt az idegre és úgy óvakodik egyre közelebb. Bár nem tuja, hogy a bárd, akivel már túl vannak egy közös kalandon, majd később egy görbe estén is melyik oldalra állt, de azért nem hagyhatja hogy a csata hevében az egyik démon pont őt döfje keresztül a méretes kardjával. Egy tünde élete mindig több lesz mint egy démoné, akárkit is szolgáljon az. Amikor lőtávba ér, és biztos abban, hogy véletlenül sem a férfit találja hátba, akkor kilő egy nyilat, egyenesen a kardos démon gyomrába. Ha LLOYD hátranéz, biccent neki üdvözlésképp, de nagyon nincs idő tereferére, hiszen zajlik a csata. Hamarosan egyértelművé válnak az oldalviszonyok, akik szintén a törvényes királynőért harcolnak, azok a tegezében lévő, összecsavart, de azért jól látható piros zászló miatt mellette küzdenek, akik pedig a másik oldalon állnak, azok folyamatosan próbálják támadni őt is. Nem telik el pár perc, amikor újabb ismerőst vél felfedezni, még egy tündét, bár őt eddig csak egyszer látta. Amennyire tud, próbál összezárni a két honfitárával, legalább ők tartsanak össze a harcban... Egyenlőre számára ez a legfontosabb.
A csata hevében egy csuklyással kerül szembe (ZRAMON). Elsőre nekromantának tűnik, és látszólag nem egy oldalon küzdenek. Messze van viszonylag, de megpróbálja kilőni - sikertelenül. Hogy a távolság vagy a védővarázslatok miatt, azt nem tudja egyértelműen eldönteni, de a másodikra tippel. Viszonylag ritkán hibázik íjjal a kezében. Az ellentámadás is érkezik, de igyekszik minden elől ellépni, adott esetben kigurulni. Nem tudja, mit tudnak ezek a csuklyások, és neki csak nyilai vannak... Nem tudja mennyi ideig táncolnak, de elég esélytelennek tűnik, hogy meg tudják ölni egymást. Talán egyszer pörkölődik meg hosszú vörös hajzuhatagának a vége. Újabb nyilakat lő ki, és közben próbálja visszaszerezni azokat, amik még menthetőek, a körülötte lévő hullákból és a földről. Messziről meglátja a parancsnoki sátrat. A csata zaja egyre halkul többen visszavonulnak, de nem tudná megállapítani kik nyertek. Visszatekintve meglepően rövid ideig tartott az egész, de mind a mágia mind a kardforgatás rettenetes igénybevétel, aki előbb fárad el, az meghal... Így talán nem is csoda, hogy nem akarták a végletekig feszíteni a húrt. Még ő is liheg, és fáradtan néz a másik két tündére, ha azok még mindig a közelében vannak.
- Ott a sátor. Nekem jelentkeznem kell a démonúrnőnél. - nincs értelme titkolózni, neki mennie kell, ha jönnek a többiek velük, ha nem nélkülük, de a lelke mélyén azért szeretné ha jönnének. Bár alapvetően magányos, antiszociális lény, egy ennyire idegen, ellenséges környezetben szeretné az ismerős arcokat maga mellett tudni.
Felérve a sátorhoz egy csuklyás démon fogadja őket, de Lory nem tudja megállapítani milyen fajta. Próbált felkészülni út közben a démonokból, de valahogy nem sikerült neki túlzottan. Leginkább azért, mert tulajdonképpen nem is érdekelte. A démon az démon, a pokol seregei mind, akik jót nem tehetnek ezzel a világgal... De a parancs az parancs.
- Ennyi? Reméltem a tündekirálynő bőkezűbb lesz a későbbiekben ami a segítséget illeti. Majdnem lekésték a csatát! Legközelebb pontosabban is ideérhetnének! - morgolódik a démonnő.
- Már megbocsásson...! - kezdené Loreena, de ekkor a démon tapsol egyet és megjelenik egy újabb.
- Janette! Kísért őket a királynőhöz!
Loreena nagyot sóhajt, de talán jobb is, hogyha egyenesen a királynővel beszélhet és nála jelentkezik be, mint egy másik királynő küldötte. Igyekszik megjegyezni arcokat, neveket esetleges pozíciókat. Látszólag a csuklyás démonnő az aki ezt a szakaszt vezette, meg kell tudnia a nevét. Még fontos lehet. De most követi Janette-et inkább az úrnőjükhöz.

//Elnézést, ha felborítottam a sorrendet, hétvégén nem fogok tudni írni, így inkább megírtam most, hogy ne csússzak ki az időből.//

Miután eljöttem a kocsmából felszálltam a lovamra, ami végül is nem volt teljesen az enyém, de mivel megszereztem és végül kis habozás után meg is tartottam, most már a saját tulajdonomnak mondhatok. Szóval lóra szálltam és egyenesen, de persze nem óvatlanul arrafelé ügettem, amerre a kocsmáros szavai alapján talán démonokba botolhatok.
Még nem volt konkrét ötletem, hogy miként fogok csatlakozni a grófnő trónkövetelő csapataihoz úgy, hogy közben nem veszítsem el a fejem szó szerint, hiszen a felhívást valószínűleg nem csak én olvastam, így egyáltalán nem lehetett tudni, ki ellenség, ki barát, amíg nem vall színt.
Nem volt olyan szerencsém, vagy épp balszerencsém, hogy komoly csatába bonyolódjak, mivel jó darabig egy árva lélekkel sem találkoztam, nem, hogy démonnal.
Keresztül mentem már pár kisebb településen és már kezdtem azt hinni, hogy a kocsmáros értesülései egy fabatkát sem érnek, mikor az egyik falu végi ház mögötti fészer felől mintha kard csilingelését hozta volna felém a szél.
Arrafelé fordítottam Hűséges fejét, majd mikor közelebb értem lecsusszanva róla, hagytam magára. Okos ló volt, már az első alkalommal sem hagyott faképnél, mindig megvárt ott ahol hagytam, így most sem aggódtam érte.
Magam meg elővonva kardomat igyekeztem a harci zajok felé, mert ahogy közeledtem nyilvánvalóvá vált, hogy az zajlik a fal takarásába.
Pár lépésre voltam csak, mikor a nyitott ajtónyíláson keresztül egy magas, vékony és több sebből vérző, fekete üstökű fickó tántorodott szinte elém, de rögtön utána máris még ketten, akik nagyon igyekeztek őt felnyársalni. Láthatóan egyre fáradtabban és kétségbeesettebben hárította a felé irányuló támadásokat.
Bár ugrottam egyet hátra, az nem kerülte el a figyelmemet, hogy a páros mindegyik tagja viselt piros kendőt, az egyik a nyakába kötve, a másik az övére madzagolva, így hamar kiderült számomra, hogy kinek a pártján állnak és nem kellett nagy ész hozzá, hogy akkor nekem meg itt a kiváló alkalom, hogy én is állást foglaljak, különben sem lovagias dolog a kettő egy elleni támadás.
- Sha Navarih ja Razgath! – kiáltottam a védekezőre, hogy tudja hányadán áll velem, majd oldalba támadtam az ajtón éppen kilépő fekete köpenyes fickót, aki talán meglepődött, de azonnal kapcsolt és nem volt kétséges, hogy gyakorlott fegyverforgatóval hozott össze a sors.
- Az árulóknál már csak a zsoldos hiénákat utálom jobban! – vicsorgott felém és miután védte első vágásomat, azonnal visszatámadott.
Innen már csak a saját harcomra koncentráltam, remélve, hogy Elyra követője most már egy az egyben boldogul saját ellenfelével.
Az én királynőpártim talán jó vívó volt, de lassú, így nem okozott túl nagy gondot és pár perc múlva lihegve, de győztesen álltam felette.
Addigra a fekete hajú „védencem” is végzett, egyetlen ellenfél már neki sem okozott problémát.
- Köszönöm! – zihálta a kardjára támaszkodva. – Épp megpihentem és sajnos megleptek. Üzenetet viszek Elyra királynőnek, ha akarsz tarts velem, gondolom ez a célod, ha nem csalt meg a fülem. – nézett rám kutatóan.
Én a bizalom első lépéseként eltettem a kardom, amire az ő testtartása is lazult, majd egy enyhe mosoly rávillantás után, ő is eltette fegyverét.
- Igen, veled tartanék, hogy kardom felajánljam a ……királynőnek. – erősítettem meg hitében.
Felinvitáltam a lovamra, így elég hamar elvezetett a trónkövetelő grófnő táborába, ami láthatóan elég tekintélyes volt a sátrak számát tekintve. A legnagyobb sátorhoz mentünk, ahol hála a megmentett démonnak, akit Grimol-nak hívtak, hamarosan Elyra előtt térdeltem másodmagammal.
Egy fiatal fiú volt a másik, de mivel a démon úrnő rögtön megszólított, nem igen volt időm szemrevételezni ki ő.
- Hallottam hírét tettednek. Grimol fontos üzenetet hozott nekem, így köszönettel tartozunk neked. Azt is tudom, hogy jól forgatod a kardod és el kívánod kötelezni magad felém.
Ezután ismertette velünk, hogy milyen jogon tart igényt a trónra én meg úgy tettem, mint akit érdekel is a dolog, pedig nagyon nem. Engem a pénz érdekelt , nem a maszlag.
- Úgy döntöttem téged, - nézett rám, miután a tartott egy kis szünetet – és téged, - nézett most a kölyök felé, - a testőreimnek nevezlek ki. Szükségem van hathatós védelemre.
Mit mondjak, erre azért nem számítottam, de mivel az összeg, amit emlegetett nagyon is megfelelő volt, egy percig sem haboztam.
- Számíthatsz a kardomra és a tudásomra Elyra királynő! – hajtottam meg a fejem.
Na persze nem gondoltam, hogy a munkámra szinte azonnal szükségem is lesz, de mintha csak a sors rendezte volna így, a sátorba két sötét tünde ugrik be a kardjukkal vágott résen keresztül.
Talán meglepődtek, hogy a nő nincs egyedül, ezért egy pillanatra megtorpantak, ami nekem pont elég volt, hogy kirántsam a kardom és a tündék elé álljak.
Reméltem, hogy a fiú sem csak a két szép szeméért kapta a kinevezést, így az egyik bérgyilkost meghagytam neki.
Az enyém bár gyakorlott vívó volt, sokkal lassabb is egyben mint én. Nekem sem kellett a kardforgatás tudományáért a szomszédba menni ráadásul én nem voltam soha a lovagias küzdelmek híve, így hátrányból sem indultam. Köpenyem takarásában észrevétlen húztam elő tőröm és miután váltottunk pár csengő asszót, körbejárva egymást, amiből hevesebb vérmérsékletét is leszűrhettem, hagytam, hogy előre támadjon kissé rést nyitva a védelmemen. De szinte azonnal vissza is rántottam a pengém, elvezetve kardját lefelé a föld felé az oldalam mellett, ahogy egy fél fordulattal elmozdultam, de azzal a lendülettel döftem is a tőrt bordái íve alá.
Hallottam a szövet és a hús jellegzetes reccsenését és mikor a szájából vér bugyogott rögtön kifelé, tudtam, hogy szúrásom tüdőt és szívet ért.
Gyorsan ellöktem a már halott testet a földre és azonnal démon nőt kerestem a tekintetemmel, hogy ha kell azonnal segítségére siessek, bár reméltem, hogy a másik bérgyilkos is életével fizetett már botorságáért.
Hirtelenjében nem láttam más veszélyt, de pengém azonnal a sátorba robogó fickó torkának feszült, ahogy az a királynő irányába mozdult. Nem vettem el addig onnan a kardom, amíg nem kaptam rá utasítást, ha igen, akkor Elyra közelébe sétáltam, az egyik hullában megtörölve a kardom és vártam, hogy mi következik.

* Nem tartott túlságosan sokáig az utazás, igaz részben azért is lehetett eképpen az egész, mert tudta hogy merre kell mennie, részben meg azért is, mert tudta hogy hol van. Jó csapásokat használva ha még így is jóvalta lassabb mint egy lovas, de nem kell bajlódnia a dombokkal-erdőkkel, nyílegyenest mindenen keresztül viszi az útja pont oda, ahova ki kell lyukadnia. Az ilyesmi mégis előnyös néha, s természetesen igen szívesen használja hát ki a lehetőséget az árkonbokroláshoz, már amennyiben lábbelije kondíciója megengedi azt. Kivételesen igen. A pár napos utazás, igazából egészen gyorsan el is telt, s még a csata előtt szerencséje volt ahhoz, hogy a táborba tölthesse az idejét, ahol szerencsésen befészkelte magát valamelyik sátorba, s két szagos démonállat társaságában aludta át az éjszakát, akik meglepő módon ijesztő küllemük ellenére egészen érdekes társaságnak bizonyultak. Sose ítélje a borító alapján nemde? A másnap némi meneteléssel telt, s mielőtt még le tudott volna jelentkezni, mint a regiment része, egy gyors parázsló csata ébredt köztük és az ellenfél között. Fárasztó csiki-csuki harcászat kezdett kibontakozni, minek közepette hol egyik fél szorongatta meg a másikat, hol éppen fordítva. A veszteségek nem voltak túl számosak, a seregek zöme háborúdémon volt, akiknek olyan vaskos kötésű a teste, hogy nehéz igazán megsebesíteni őket. Ő maga egyébként a szélső részeken harcolt, nem is olyan régen szerzett kardjával gyakorolva, elvégre a fegyver legalább oly rozsdás mint ő maga... Most így belegondolva, tudna akár a földről felszedni valamit, ami kevésbé rossz állapotú, de azért mégis túlzás lenne egy kissé, nemde?
- Azanyádat, de nagydarab vagy te hallod. *Szól oda egy másik színekben harcoló megtermett démonnak, majd menten ki is táncol annak a dühös buzogánya elől. Kissé nagyobb falat, mint amit egyébként képes lenne megemészteni, de mégiscsak teher alatt nő a pálma, néha kicsit meg kell erőltetni magát. Ehhez híve, sebes, de mégis tanulatlan mozdulattal döf a rém irányába, akit gyomortájt megszúrva sikerül valahogy elzavarni. Persze mindez szép és jó volna, ha nem lenne körülötte még másik száz ellenfél, s egy démon pont készül lecsapni rá, amikor is hirtelenjében egy nyíl csúszik tövig a gyomrába, amire is nyöszörögve dől a földre fájdalmak között.
- Hah? * Hátra pillantva egy ismerőst vesz észre, Lory az, s sikeresen kihúzta a kulimászból ezen mozdulatával. Egy gyors félmosollyal s egy biccentéssel konstatálja az egészet, majd folytatja az ügyetlenke kardforgatást, az éles gyakorlat számít csak igazán valamit! Így telik egy kicsit az idő, míg végül meg nem pillant egy baljós küllemű nekromágust, aki éppen pengés botjával egy démon arcát szakítja be. Szemeik összenéznek egy pillanatra, méltó ellenfélnek tűnik, menten az irányába szökken, s lecsap a botra, amire élesen csendül a fegyver hangja. Innen közelebbről megvizsgálva sikeresen rájön, hogy ezt az alakot már látta valahol, s hamar be is ugrik neki, hogy nem máshol, mint az élőholt offenzíva során. Akkor is nyugodt fószernak tűnt, most se látszik érdemesnek foglalkoznia vele túl sokat, a botnak feszített fegyvert inkább elengedi, s hátraszökkenve megvonja a vállát, mint aki meggondolta magát.
- Fényes nappal kicsit kevésbé tűnsz kísértetiesnek * Jegyzi meg, miközben gyors körbepillant, hogy vannak-e már csontvázak körülötte. Amennyiben ezt sikerül megúsznia, megvonja a vállát.
- Hajsz koma, én jobbra, te balra, mit szólsz hozzá? * Remélhetőleg sikerül konszenzusosan megegyezni a másikkal, s különböző vérengzés nélkül távozni a helyzetből, hogy folytatódhasson a háború egész kavalkádja.

Amilyen hirtelen kezdődött az egész, oly hamar véget ér, s kissé kopottan, kissé sebesülten, de megúszta az első nagyobb csatát. Karjából itt-ott szivárog némi vér, jobbja egy kissé megzúzódott egy vasöklös csapástól, de ennyi részéről a lajstrom, jól eső dolog a háború után konstatálni, hogy még nem haltál meg. Össze is szedi magát hát, s sebesen megkeresi Loryt, s ezzel a másik elf társaságát is.
- Örülök, hogy elfeknek dönthetem a hátam a csata hevében. * Most hogy így végre lehetősége van arra, hogy köszöntse Loryt, egy vigyorral s egy biccentéssel letudja az ügyet, elfek között ennél sokkal többre nem nagyon van szükség. A másik alakkal egyenlőre nem nagyon tudja, hogy mit is kezdjen, valami parolázás jellegűre invitálja, de ennél többet nem nagyon fog foglalkozni az üggyel, s egy gyors bemutatkozás után jobban érdekli az, hogy kérjen egy kulacs bort valahonnan, s hogy elheverjen a táborban, kipihenve a sebesüléseket. Ehhez híven, problémázás nélkül követi Loreenát, ahol az egyik vezető fogadja is őket. Némi hiszti, semmi új, majd Jannet társaságában útjukra is lettek engedve. Utóbbinak egyébként csak valami cinkos mosolyt villant, a leányzó nem úgy tűnik mintha túlzottan emlékezne rá, de hát az ilyesmi nem is csoda, emberek jönnek és mennek. Talán ha nála lenne a lant is, más lenne a helyzet... Talán.
- Tényleg nem túlzottan sokan vagyunk... Remélhetőleg a többi sereghez jelentősebb mennyiségű egységet küldött a királynő, eléggé szedett-vetett az egész csoportosulás, rettenetes a fejetlenség. * Tekintve, hogy biztos megszerzi azt amit akar, immáron elégedetten szorongatja a megtöltött kulacsát, s egy jót kortyol a savanyú, vizezett borba. Éljenek az élet egyszerű örömei!
- Valaki esetleg? *Nyújtja óvatosan körben a kulacsot, majd ha valakinek van rá igénye, átadja azt, vagy ha éppen nem, simán csak elrakja. Ezen megnyilvánulása kivételével egyébként viszonylag csöndben követte ő is Jannetet, némiképp megbámulva annak a fenekét. Na, nincs mit tenni ezzel, erre lettek teremtve, miért ne nézze meg hát egy kissé a démont?!

Nem szerettem a háború jeleit. Nem szerettem a sátrakat, a tábortüzeket, a sérült vagy pihenő katonákat, a vérrel mosott csatatereket... Mert arra emlékeztettek, hogy valaki elfogadja a parancsot, hogy gyilkoljon. Lenéztem és ócsároltam ezeket, gyengének és megvezethetőnek gondolva őket, most mégis itt voltam, hogy önként és szó nélkül hajtsam be a fejem az iga alá.
- Egyébként mi a neved, démon? - kérdeztem kísérőmet, ahogy átvágtunk a sebtében felállított sátortáboron.
- Niravael. - felelte tömören, kerülve a felesleges szavakat. Én sem fűztem hozzá semmit, mivel nem éreztem helyénvalónak. - Ott lesz a királynő. Ha valami kérdésed lenne, keress meg valahol a környéken! - mutatott végül egy valamivel nagyobbacska sátorra, majd sarkon fordult és kimérten elsétált. Talán kicsit sokáig felejtettem rajta a szemem távolodó alakjának bizonyos részletein, mert az zökkentett ki a révedezésből, hogy egy nyurgább démon futás közben majdnem fellökött. Valami fullajtár lehetett, így nem róttam fel neki, inkább félrehajtottam a sátorajtót és beléptem. Mielőtt alaposabban körülnézhettem volna, egy első pillantásra embernek tűnő íjjász nő követett, egyszerű biccentéssel üdvözölve, majd kisvártatva még egy. Nem lepődtem meg, gondoltam, hogy lesz társaságom. A királynő, legalább is abból ítélve, hogy ő ült egyedül valami székfélén egyelőre egy páncélhalom alól szóló parancsoló hang volt, aki nem győzte kifejezni háláját, hogy a rendelkezésére állunk és a segítségére szeretnénk lenni. Fura egy személy volt, bár kíváncsi lettem volna rá fémborítás nélkül is. Főképp a szemére.
- Szóval, hogy rátérjünk a lényegesebb dolgokra... - a lassan komolyabbra forduló beszédet egy hangos reccsenés szakította meg, ahogy a sátor egyik oldala kiszakadt egy betörő buzogány súlya alatt. A repedésen át egy démonkinézetű férfi ugrott be, és mielőtt helyére kattanhatott volna a számszeríjam idege, fegyverével nagyot húzott a királynő sisakjára, aki egyszerűen eldőlt. Kezem magától mozgott, miközben agyam lázasan gondolta végig a történteket. A sisakon nem látszott nagyobb horpadás, tehát a csapás nem ölhette meg Riel királynőt. Tehát nagyobb fontosságú az, hogy a hívatlan vendéggel kezdjünk valamit. Három apró ugrással a kiszakított fal helyén teremtem, hogy elálljam a nyilvánvaló menekülési útvonalat, remélve, hogy nem kockáztatja meg az eredeti kijárat előtt posztoló őrökkel való birkózást.
- Segíts a vámpírnak, addig én figyelek a királynőre! - kiáltott az egyik ember, míg a másik velem szemben vett fel támadóállást felhúzott íjjal.
- Most dönthetsz, melyikünknek fordítasz hátat, démon! Mit szeretnél a hátadba, nyílvesszőt vagy acéltüskét? - emeltem fel fegyveremet, célra tarva a férfi mellkasának. Úgy ítélte én lehetek a veszélyesebb, mert meglóbálta a fegyverét és felém csapott vele. - Rossz választás! Az emberek pontosabbak nálam! -Mielőtt a nehéz acélfej elérhetett volna, ideiglenes társam pontosan átlőtte a démon páncélozatlan térdét, aki ettől térdre esett. Gyorsan odaugrottam hozzá, majd fájdalom okozta dermedtségét kihasználva kitéptem a kezéből a buzogányt és közepes erővel arcon vágtam vele.
- Kóstold meg a saját gyógyíredet! - a fejét takaró sisak megvédte a fegyver zúzó erejétől, ám közben lerepült róla és a sátor másik végében landolt. Kábultsága miatt esélye sem volt védekezni, amikor arcon rúgtam és kissé ránehézkedtem a fejére. - Most pedig beszélj, különben széttaposom a fejed, mint egy túlérett tököt!

Kímélem a lovakat.
Nem gondolom, hogy elhagyhatnánk őket, ha csatározásba kezdünk, s így érdemes jó karban megőrizni őket. Elöl ügetek, szokás szerint - élvezem, ahogy minden dobbanásnál megnyúlnak a lábamban átmelegedett inak. Hűvös van, de a ló alattam úgy fűt, akár a kályha. Nem sok kedvem lesz leszállni. Ivone kellemes társaság, mert legtöbbnyire hallgat és figyel - olyan, mint aki minden pillanatban utasításokra vár és ez alighanem így is van.
Hagyja, hogy félig a gondolataimba temetkezzem.
Egészen addig, amíg bele nem botlunk a háborúba.

Pokoli látvány, és beletelik némi időbe, amíg a kavargásban megkülönböztetem a két hadsereget: egyik démon csak olyan, akár a másik. Azt a zászlót viszont nem lehet eltéveszteni.
Hát ez a te otthonod most, testvér. A nyakszirtemen felborzolódik a haj.
Csakhogy az út hiába egyenes, ha egyszer démonok állnak rajta - ellenségnek számítanak még úgy is, hogy hazudni készülök a hovatartozásunkról, nem kell sokat várniuk hát, hogy bekapcsolódjunk a verekedésbe. Kénytelen vagyok a kardforgató kezemre hagyatkozni: túlságosan közel van a tábor ahhoz, hogy hagyjam magam egyszerűen lelepleződni. Egyedül nem menne, és most hálás vagyok Ivone jelenlétéért: az első démont hamar leszúrom a karja alatt átbújva, s elég kitépnem belőle a fegyvert, azonnal tetemes mennyiségű gőzölgő vér loccsan a nyomán az arcomba. Egy részét szerencsétlenül belélegzem, és csak az adrenalin ment meg a hosszas fuldoklástól; hanem a vérpermet a torkomra tapad belülről, és ugyan félvakon kicselezem a másikat, de közben meg kell torpannom, hogy ne hányjam el magam rögtön.
Alighanem Ivone ment meg attól, hogy végérvényesen átszabják az irhámat, amíg a gyomrommal birkózom: meggyőző látvány lehet, ahogy végül - még mindig alvadozó vérrel borítva - nekitámaszkodom a lovamnak, és prüszkölve igyekszem megszabadulni a szájpadlásomon megtelepedett fémes váladéktól. Akár le is nyelhettem volna valamennyit a vérből, az sem volna rosszabb. Lihegve pillantok fel, és szívem szerint egyszerűen belevágnám a kardot mindenestül a zavaros sárba, amelyet alaposan felszántottunk az imént.
Fel kellene koncolni mindőjüket egy szálig ehelyett az átkozott színjáték helyett. Ez az igazság.
Csakhogy itt nem az van, amit te akarsz, Norven Kather. Ez itt ellenséges terület.

- Sha Navarih ja Razgath! Győztünk - vetem föl a fejem a táborba érve; érzem, ahogy a homlokomon és az állkapcsomnál apró lemezkékben feltöredezik és hámlani kezd a rászáradt vér. Szórakozottan törlöm a kezem az oldalamba, feleslegesen; az orrom máris hozzászokott az átható, súlyos szaghoz. Igyekszem elterelni a figyelmem az érzésről, ahogy az ingem ragacsosan a kulcscsontomra tapad. Harc közben valahol elveszíthettem a bal sarkantyúm, de nem bánom: így is hajszálon múlott, hogy ott nem maradtam.
- Úgy van - dördül meg fölöttem az ég, és nem sok híja van, hogy megrázkódjak a hang erejétől: olyan nyolclábnyi magasságban egy démon pofáját pillantom meg. Fölénk tornyosul egészen, irdatlan pallosát hanyagul a földre engedi: orgánuma akár a mennydörgés, még a csontvelőmben is érzem a szava rezgetését. - Mi járatban vagytok erre?
- Elyra Slyph Helt keressük. A királynőt. Egy fejet hoztam neki, de attól tartok, elkeveredettt odakint a többi között. Hanem ha a seregébe felfogad, lesz másik helyette igen hamar. A Főváros szíves támogatását hozzuk.
Hosszas csönd, majd az átokfajzat egyszerűen hátat fordít: a tempó, amellyel nekiindul, azt sugallja, éppen az utat mutatja valamerre.
- Elviszlek hozzá - veti oda félvállról, mintha a helyzet magyarázatra szorulna.
Pedig az igazság az, hogy már akkor sincs választásunk, ha hazudik.

//bocsi a késésért sok volt a zh meg feledékeny is voltam //

*Felszerelkezés után útnak is indult. Néhány napi járásra volt a tábor amiről kapott információt.
Az erdők átszelése közben semmi érdekes nem történt.
Már látótávolságon belűl járt a gyülekezőponttól amikor nagy mozgolódásra lett figyelmes, ezért kicsit szaporábbra fogta az lépteit. Nem sok idő volt amíg felharsant néhány kűrt és kiáltások is,hogy "A KIRÁLYNŐŐŐÉRT", ha eddig a zászló nem lett volna elég ebből már tudta,hogy jó oldalra érkezett.
Szerencséjére az élelme nagy részét meg is ette és elve kevés holmit hozott így sok cókmókja nem maradt mehetett is egyből a harcba.
Mármint a "harcba" mivel íjász így a sereg végén foglalt helyet és kezdett lövöldözni az ellenségre. Volt ott minden faj ember, tünde, démon, vámpír.
Rhony persze igyekezett az embereket keresni a másik oldalról és őket kiszedni. De szerencsére annyira nem ragadta el a hév ,hogy a mellette álló íjászkodót is megölje az ellenszenves fajból. Pedig erős volt a késztetés, a csata hevében meg előfordul,hogy egy két nyilvessző nem oda megy ahova kellene.
Ahogy ebbe belegondolt az eddig emlegetett torkába bele is csapódott egy nyílvessző, a test egyből a földnek csapódott miközben az elvágott ütőérből sugárban spriccel az élete dús nedve.
Tündénk örömmel nézte ahogy a humán a saját "vörös tengerében" fulldokolva szenved, de sokkal kielégítőbb lett volna neki,hogyha ő végezhet vele ezért fogott egy nyilvesszőt és belevágta a "vadállat" mellkasába, az sem érdekelte,hogy közben őt is beteríti a vér.
A kegyelemdöfésnek látszó gyilkosság után folytatta a háborús ellenfelek lenyilazását.
Éppen egy szép fejlövést adott le miután nyúlt a hátán lévő tegezhez és a tenyerébe egy lövedék csapódott. Így nem tudott egyenlőre íjászkodni így hátrébb vonult. Eltörte a vesszőt a kézfeje fölött és kihúzta a másik felét is.
Gyorsan lekötözte a kezét egy ruhadarabbal ami a stanyiszlijában volt majd folytatta volna a harcot de annak közben vége is lett a két fél túlélői szétváltak befejzték a csatározást.

Visszatértek a táborba ahol Rhony egy ismerős tünde nőt látott egy másik hegyesfülűvel. De nem érzett rá késztetést,hogy oda menjen ők meg pont nem erre néztek ezért egy "csá"-val felérő biccentést se adott irányukba. Csak szerzett italt és inni kezdett.
Lejelentkezett a királynőnél,hogy az ő oldalán fog harcolni de ott is csöndes maradt elmondta amit akart, semmivel sem többet aztán csak keresett egy csendes sarkot a "kempinghelyen" vedelt tovább és várta a továbbiakat.

// Elnézést a késésért, netproblémákkal küszködök, amit remélhetőleg a következő hétre már megoldanak//


A könyvtárban ücsörögtem előttem egy halomnyi könyvvel, amiknek köze volt így vagy úgy az egyházhoz. Az előző kis kalandom felzaklatott egy kicsit és mindenképpen magyarázatot szerettem volna találni valamire. Nem is tudom, hogy pontosan mire, csak... magyarázatot szerettem volna találni. Viszont hiába kutattam, semmi eredménye nem lett. Legfeljebb az, hogy kifáradtam a nagy semmiben. Csalódottan csuktam be az utolsó könyvet is, majd szépen visszaraktam a könyveket a helyükre. Kifelé sétálva szemembe húztam csuklyámat, aztán kiléptem a szabadba, ahol valakivel egyből összeütköztem.
- Elnézést - léptem egyet arrébb és folytattam utamat hazafelé. Még az egyik élőhalottól szedtem össze egy vadásztőrt, amit azóta letisztítottam ugyan, de használni még mindig nem tudom...
- Von Wald kisasszony! - szólított meg valaki a hátam mögül. Ahogy hátrafordultam láttam, hogy egy futár lép oda hozzám, az az ember, akibe az előbb belebotlottam. Ironikus.
- Én vagyok az, mit szeretne? - kérdeztem lényegretörően.
- Levelet hoztam von Himmelreich zsinatelnök úrtól - tartotta felém a borítékot, amit átvettem tőle.
- Köszönöm szépen. - Biccentett, majd ő is ment dolgára, ahogy én is továbbindultam.
Emlékeztem még az ígéretemre, miszerint ha szüksége van rám, akkor csak hívjon és segítek neki, habár nem hittem volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezhet. Egyébiránt nem hiszem, hogy levelet küldött volna nekem. Idegesen siettem haza, hogy bármit is tartalmazzon, arról illetéktelen ne tudhasson.
A nagy rohanás közepette párszor kis híján fellöktem néhány embert, de fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy mit szeretne tőlem az úr. Amint átestem a küszöbön, egyszerre téptem fel a borítékot és rúgtam be magam mögött az ajtót. Két levelet is találtam, úgyhogy azt olvastam végig először, ami hamarabb a kezembe akadt.

"Celina von Wald!

Már korábban említettem, hogy később szükségem lenne egy szívességre. Most lenne ez, és nem is lesz olyan borzalmas. Olvassa el a mellékelt levelet, és tegyen úgy, mint ahogy le van írva.  Ha megállítják, hivatkozzon rám. Sok sikert!

Esroniel von Himmelreich, zsinatelnök"

Ezek szerint még is szüksége lett rám, noha alig telt el egy kevéske idő a találkozásunk óta. Mielőtt még elkezdtem volna találgatni, hogy mire is kérhetett fel, gyorsan elolvastam a másik iratot, hogyha most van szükség rám, akkor ott is tudjak lenni időben.

"Emberek Királysága! Én, Amadeus Zel-Oglith Riel Undine Királynő, a démonok fő méltósága, a Pokol úrnője és az ősi démonnyelv tudója ezennel segítségkéréssel fordulok hozzátok! Helyzetem szorongatott és szégyellem is a megaláztatást, de saját vérem lázadt ellenem. Ti is nagyon jól tudjátok, milyen érzés, amikor ideákért, hatalomért kell egymás vérét ontanotok, épp ezért segítségetek kérem! Láttátok csatározásaink. Nem akarjuk belekeverni az ártatlanokat - Nem vagyunk őrültek, hogy ok nélkül támadjuk meg az emberek teljes birodalmát. Hozzatok vörösre festett lobogót egy ilyen csatába, és a segédeink elvezetnek hozzám, ahol tárgyalhatunk. Biztonságotokat garantáljuk, most mint nép jövünk elétek. Alázattal kérlek, segítsetek!

Amadeus Zel-Oglith Riel Undine Királynő"

Ugyan megértem von Himmelreich urat, hogy az ártatlanok védelmében segítünk, de mégis megdöbbentett ez az egész. A keresztények és a démonok egymás mellett… igen szokatlan felállás, sőt, hihetetlen. De ami parancs az parancs. Ha ebben a királynő védelme és segítése a feladatom, akkor bizony megcsinálom!



Egyik kezemben gyorsan összetákolt vörös lobogót tartottam, a másikkal pedig a lovam kantárját markoltam, így közelítettem meg a helyet, ahol a királynő tartózkodott. Már messziről ki lehetett szúrni a sátorok között, hogy melyikben tartózkodik őfelsége, a pentagrammos zászló mindent elárult.
Mindenhol nyüzsögtek a démonok, s felismertem néhány embert is, akik gondolom hasonlóan csöppentek a helyzetbe, mint én. A királynő sátra előtt is összefutottam egy ismerős alakkal, bár nem sokat tudtam meg eddig róla. A lovat kint hagyva léptem be a vámpír után a sátorba, s amikor egy pillanatra összeért a tekintetünk, biccentettem felé. Visszaköszönt, ahogy az utána érkező, szőke, íjas szépség.
A királynő egy ülőalkalmatosságon foglalt helyet, úgy várt minket. Érkezésünkre felállt, s hálásan köszönte, hogy segítségére siettünk. Amíg nem kezdett el mozogni, addig senki nem mondta volna meg róla, hogy amatőr, de az ügyetlen, lassú mozgásból arra a következtetésre jutottam, hogy ezelőtt nehézpáncélokhoz nem sok köze volt. Bár itt sok szerepet töltött be: egyszerre takarta a királynőt, mutatta őt erősnek és védte őt.
- Szóval, hogy rátérjünk a lényegesebb dolgokra... – kezdett volna bele komolyabb beszédébe, de a sátor oldalát egy buzogány kettéhasította, s a keletkezett lyukon egy démoni alak jött be, ám csöppet sem úgy nézett ki, mint aki segíteni jött. Ujjaimmal a tőrömet tapogattam az övemen, de elővenni sem volt időm, a buzogány lesújtott a királynőre, aki ettől elterült a földön.
Ijedten néztem utána, egy pillanatig azt hittem, hogy belehalt a lassúságunkba, de láttam, ahogy lassan mocorogni kezd a földön. Ezalatt a férfi hihetetlen gyorsan reagált, s a lyuknál termett, hogy elállja a démon útját.
- Segíts a vámpírnak, addig én figyelek a királynőre! - kiáltottam oda a másik nőnek. Hamar felmértem, hogy kettőnk közül ő az edzettebb testileg, így ráhagytam a harcot, hogy addig én felsegítsem a királynőt.
Immár figyelmemet teljesen neki szentelve guggoltam le mellé, s nyújtottam segítő kezet. Elfogadva azt, megmarkolta, s amíg a nehéz páncéltömeget sikeresen felállítottam, addig alaposan szemügyre vehettem. Horpadást nem találtam rajta, vérfoltot sem, úgyhogy komoly baj ezek szerint nem történt, bár nem vagyok orvos, hogy ezeket tudjam.
Most, hogy ismét talpon volt a királynő, az őt érintő veszélyforrás felé tekintettem, de társaim sikeresen legyőzték. A földön feküdt, s túl kába volt ahhoz, hogy elmeneküljön a vámpír fogságából, aki úgy ügyelt rá, mint éhes farkas a friss zsákmányára.

Mivel muszáj voltam tovább mozdítanom a cselekményt, ezért Ivone, Alexandrie, Ashor és Helga pótolnak majd, ezt kérem megtenni. Leonardot sajnos muszáj vagyok felfüggeszteni a küldetésből, sajnálom.

Amelia: Fontos, hogy előbb írj Norven-nál. Mint testőr, az első dolog, amit látsz, hogy belép a sátorba AZ inkvizítor. Mivel a pvp-teket kértétek, hogy legyen canon, ezért jól ismered Norven Kathert. Elyra testőre lettél, tehát van lehetőséged beköpni, hogy egyháztag. Bár a levél mindenhová eljutott, nem biztos, hogy a helytartó örülne, ha inkvizítor kerülne a csatlósai közé. Dönts, beárulod, vagy meghagyod? Addig legyen a posztod, amíg eldöntöd. Norvennel IC is van lehetőséged kommunikálni, ha félrehívod, Elyra meg fogja engedni.

Norven: Csodálatos látvány, amint újonnani nemezised, Amelia ott díszeleg Elyra oldalán. A többi neked is hasonlatos. Ha megengedi, akkor odáig lesz a posztod, hogy elégedetten vigyorog Elyra a segítség miat, majd beszédbe kezd:
- Segítőim...!
Ha nem, akkor egy nagydarab démon hátulról elkap, és egy tömlöcbe dob, ahol a másik két eddigi társad ül. Ők ugyanis a sátorig se jutottak...

Ivone és Alexandrine: Ahogy csendben követitek Kathert, egy gyanús démon szimplán bevág elétek. Kérdezősködhettek, de nem kaptok választ, azt mondja, hogy "kísérlethez kelletek, de nem lesz gond". Ez nem győz meg benneteket, és amikor megpróbáljátok félreökni, egy elég erős mágia talál el benneteket, hogy aztán egy ketrecben ébredjetek.

Zramon és Ashor: Ti továbbra is egymáshoz közel maradtok, és a succubus elmondja: Épp megtalálták a fordulópontját a háborúnak. Mindez a haszontalannak tűnő falánkságdémonokat jelenti. Egyenként el fogjátok érni, hogy ezek Elyra mellé álljanak, és ezzel győzedelmeskedhettek! Zramon a vezetőjüket fogja meglátogatni, Apüllon-t, aki egy napnyira van innét, lovon, amit adnak, keletre. Ashor pedig az északra fekvő legközelebbi kis faluból fogja összeszedni az "ellátmányukat": egy jó adag élelmiszernek használható közembert. A posztotok addig tart, míg elindultok, ki erre, ki arra, és meg is csináljátok a dolgot. Zaklassatok nyugodtan, ha kell valami!

Tündék: Ó, jaj. Az itteniek is tudnak a falánkságdémonokról. És a legrosszabb az, hogy az egyetlen normális mód a megállításukra a restségdémonok felhasználása, akik biza borzasztóan kemény kültakaróval rendelkeznek. Loreena és Loyd fogja a vezetőjüket, Dágónt felkeresni, aki szintén nem messze éldegél egy barlangban. Keressetek Skypeon, mert én fogom majd alakítani! Rhony, neked pedig egy közeli falut (északra) kell felderítened. Keress egy jó rejtekhelyet, és ha valaki megpróbálna garázdálkodni ott, majd iktasd ki!

Celina, Rein és Helga: A királynő megköszöni a segítséget, és kifaggatjátok a démont. Rájöttök, hogy a lázadóknak két titkos fegyverük is van, ebből az egyik egy nagyon veszélyes mágia, ami képes megváltoztatni az emberek gondolkodásását. Ehhez valamiféle katalizátort használnak, és egyelőre egy mágus ismeri, egy tudásdémon, név szerint Asael. A ti feladatotok: Felkeresni a démont egy közeli ellenséges táborban, megölni, majd elhozni a katalizátort, bármi is legyen az. Használjátok a szavakat, amiket az árulók, hogy beolvadjatok! Addig legyen a posztotok, míg ez sikerül!

Határidő JÖVŐ HÉT VASÁRNAP. Aki nem tud írni addig, jelezzen nekem, nagyon kérem, hogy ne várjak fölöslegesen! Jó munkát mindenkinek!

Igazán hamar meg kellett állnom a helyem és bebizonyítani, hogy méltó vagyok a trónkövetelő bizalmára és miért remélem, hogy bízni lehet a szavában, mert nem a két szép szeméért kockáztatom itt az életemet.
A bérgyilkosoknak bár képzettek és valószínűleg elég halálosak is, most nincs szerencséjük, nagyon is el tudom képzelni, hogy nem számítottak arra, hogy a démonnőnek képzett segítői is akadnak a sátorban, gondolom arra számoltak, hogy egyedül lesz vagy esetleg pár szolga lesz csak vele. Hát tévedtek és ez a végüket is jelentette.
A sötét elffel végezve még erősen dúl bennem a harci hév, amikor zajt hallok a sátor bejárata felől, így természetese, hogy azonnal arrafelé lendülök és pengém a berohanó hírnök nyakára szegeződik, aki színéből elég szépen veszítve, kimeredt szemekkel torpan meg és látom, ahogy ádámcsutkája le-fel szánkázik torkán akadva a szavakkal, amivel felkereste vezetőjét.
Elyra arcán talán egy pillanatra valami mosolykezdemény fut át, aztán int, hogy eresszem le a kardom, amire az érkező egy nagy sóhajtással reagál, majd újabb csatlakozni kívánó személy érkezését jelzi.
Én a grófnő közelébe sétáltam, de úgy helyezkedtem, hogy valamivel előrébb álljak, hogy ha kell és valami merénylő akar ilyen módon a démonúrnő közelébe merészkedni, legyen időm és helyem, hogy megakadályozzam.
Aztán meglebbent a sátor bejárati ponyvája és legnagyobb meglepetésemre, vagyis inkább megdöbbenésemre, nem más sétált be azon, mint maga Norven inkvizítor.
Őszintén szólva bárhol el tudtam volna képzelni, hogy összefutok vele, de ez lett a hely nem lett volna közte. Nem mintha kerestem volna vele a találkozást, elvégre örültem, hogy épp bőrrel megszabadultam abból a fogadóból és úgy voltam vele, jobb, ha egy darabig a Főváros közelébe sem megyek, míg lecsitulnak a kedélyek.
Azonban most fordultak a dolgok, hiszen én voltam előnyösebb helyzetben és most lenne rá lehetőségem visszafizetni neki azt, amit ott művelt velem. Senki nem tudná meg soha, ha most, posztomat felhasználva beárulnám Elyra-nak, ráadásul nem is okozna nagy nehézséget, ahogy elnézem.
A férfit én is csak azért ismertem meg, mert alaposan volt lehetőségem megismerni alkatát, arcát és…..öklét, de most csurom vér volt nem csak ő, hanem a kardja is, nem kellett volna nagyon megerőltetnem magam, hogy a démonúrnő elhiggye szavam, ha azt kiáltom ……merénylő…..vagy gyilkos……..
De……………az nem én lettem volna! Én szeretem magam intézni az ügyeimet és bár szívesen vertem volna össze az atyát, de azt egyenlő körülmények között és nem úgy, hogy a démonokat felhasználva öletem meg, különben sem vágytam a halálát, csak szívesen móresre tanítottam volna, mikor nem kell, hogy visszatartsa a kezem semmi.
- Bocsáss meg úrnőm. – hajtottam meg magam a démon grófnő előtt, miután egy éles pillantást vetettem az inkvizítorra. – Hagy vizsgáljam meg közelebbről e férfit, mielőtt a közeledbe ereszted. – kértem az engedélyét.
- Tedd azt testőröm. – bólintott a nő. – Te meg várj ott egyelőre! – int a papnak.
Kardommal a kezemben, azt azért készenlétben tartva lépkedtem közelebb Norven-hez és sétáltam körbe egy lenéző grimasszal piszkálva meg a lassan pattogni kezdő vérpáncélt rajta.
- Csinos! Megtehetném, hogy most a halálodat okozzam, de nem vágyom rá, majd az odafenn lakozó Atya eldönti mikor jön el az időd, viszont szívesen törném össze a képedet Kather uram, ha még később , a csaták után is életben leszel, ezért ………kapsz egy esélyt. – sziszegtem neki, hogy csak ő hallja, majd a bárónőhöz fordultam visszasétálva hozzá.
- Ismerem őt úrnőm. Most is biztos meg van az oka annak, hogy itt van és neked akarja felajánlani a szolgálatait. Javaslom hallgasd meg.
Biztos vagyok benne, hogy az inkvizítor nem bújt ki a csuhájából és most is parancsot teljesít, hogy itt van, de abban is biztos vagyok, hogy mindig szemmel fogom tartani. Egyáltalán nem bízom benne, de gondolom ez kölcsönös.

A sátor közelebb esik ahhoz, amely öt perce még csatatér volt, mint gondoltam volna: nem torpanok meg vagy fordulok hátra, mikor félúton egy démon vág be mögém, elzárva Ivone útját. Úgy kell tennem, mint aki részben otthonosan mozog errefelé, így szó nélkül továbbmegyek - megvárom, amíg a vezetőm megáll, és int a fejével, hogy lépjek az előttünk felállított sátorba.
A hátam kellemetlenül borzong a pokoli jelenléttől: amióta csak megéreztem az első démont, a hatodik érzékem folyamatos riadót fúj. Most a józan eszem is csatlakozik hozzá - ha a helytartó összehívatta ide minden tábornokát, azonnal végem van. Háború dúl körülöttünk, vagyis erre kevés az esély, de mégis...
Nem számít. Willem közelébe kell férkőznöm, méghozzá anélkül, hogy észrevenné. Vagy ez, vagy akár vissza is fordulhatok.
Azt már nem.

Tágas tér fogad odabent, fáklyákal megvilágítva - akár egy szörnyűséges freskón, szörnyetegek és emberi csatlósaik töltik meg a helyiséget. A nyakszirtemen égnek mered minden szál szőr, mégis nyugodtan pillantok fel Elyra, a démoni helytartó arcába.
Csakhogy köztem és őközte áll még valaki.
A fáklyák vörhenyes fényében talán nem látszik, de a színem a szokottnál is fehérebbre vált az elfeketedő vérréteg alatt: a helytartó testőre ugyanis - mert ki más allna előtte karddal a kézben? - az a pimasz taknyos, aki a Fővárosban Eva Freiheitként mutatkozott be nekem nemrég. Aznap kegyetlenül összevertem az arcátlanságáért, és ugyan el tudott menekülni, mégis valószínűnek tartom, hogy pár napig az ágyat nyomta utána - egyáltalán nem fogtam vissza magam, s az arcán látszik, hogy ugyanarra gondolunk. Felismer ugyanis, azonnal, ahogy meglát: vasvillatekintettel mér végig, és a gyomrom vagy egylábnyit süllyed.
Ha beárul, ütött az utolsó órám.

Nyelek egyet, nyugalmat erőltetve magamra: a gerincem mellett veríték folyik le, de ügyelek rá, hogy ne szorítsam a kardmarkolatot. Lelazult inakkal, sztoikus nyugalommal figyelem, ahogy úrnőjéhez fordul - ha most elárulja nekik, hogy ki vagyok, két percen belül ízekre tépnek. Számtalan lényt megkínoztam és megöltem, a legtöbbjük idetartozott; alighanem voltak közöttük olyanok is, akik pontosan ebben a sátorban várnának utasításokra. Egy csepp vérem se jutna a lábunk alá - úgy innák be az egészet, akár szikkadt föld a vizet.
Biccentek a helytartó utasítására, a kardom hegyét a földre engedve; most nincs más választásom, mint várni. Engedelmesen tűröm, hogy Eva körülsétáljon, ahogy csikót szokás a vásárban: minden erőmmel azon vagyok, hogy ne látsszék meg rajtam, milyen rémülten zakatol bennem a vér. A lélegzetvételem közömbösen mély és egyenletes, de a tenyerem jéghideg: a homlokomhoz képest is forróak a lány ujjai, ahogy egy-két fekete szemcsét seper le a halántékomról. Megrezzen a szemhéjam a mondanivalójára, és érzem, ahogy a szívverésem túlfut az egyszerű sietségen: tudom, hogy perceken belül rendes tempóra lassul majd vissza.
Szóval nem az igazságérzetéről van szó, hanem a hiúságáról.
- Életben leszek - viszonzom a pillantását kihívóan, mint aki megfeledkezett a körülményekről; egyedül a hangom árulkodik a valóságról, amely ugyanolyan halk, mint az övé. -  Csak remélni merem, hogy te magad is.

A legkevésbé sem hiányzott, hogy egy kíváncsi gyilkos lesse minden lépésem a táborban, mégis inkább ez, mint a hirtelen halál, amely akkor jutott volna osztályrészemül, ha a lány úgy dönt, nem tartja meg magának, amit tud. Az árulásából, hogy képes egy inkvizítort engedni a helytartó közvetlen közelébe, arra következtetek, hogy ő sem valódi hűségből van itt. Alighanem a saját céljait hajkurássza Elyra uszályába kapaszkodva.
De vajon mi érdekelheti ennyire?
Az az érzésem, nemigen fog eltávolodni tőlem, így előbb-utóbb megtudom.
- Bocsáss meg, felség, hogy késtem - fogok bele egyszerűen, felszegve a fejem; hagyom, hogy a sajátos vonzerőm elömöljön rajtam tetőtől talpig. Udvartartás, követség, intrika: ez mindenhol ugyanolyan, legyenek a résztvevői démonok vagy emberek. Hirtelen otthon érzem magam és azonnal tudom, hogy ezt a kört megnyertem.
- A nevem Konrad Van Eyck. A Főváros szíves támogatását hozom és felhatalmazásom van az elöljáróság nevében tanácsoskodni. A magad oldalán tudhatsz a városommal együtt, míg véget nem ér az összecsapás.
Az akcentusom és a külsőm cseppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy valóban fővárosi vagyok, s elég jól ismerem az ottani politikát ahhoz, hogy a lehető legkörültekintőbb megfogalmazást válogassam össze. Magabiztos mosollyal fogadom a helytartó győzedelmes vigyorát.
Eva tekintetét pedig szándékosan kerülöm.

A csatatéren, a zűrzavar közepette megpillantottam több, az enyémhez hasonló, de részleteiben mégis más csontvázat. Ebből csak azt tudtam leszűrni, hogy a démonok vagy leleményesebbek, mint eddig, vagy van egy másik nekromanta is a csatában. A dolog lényege csak az volt, hogy a mi oldalunkat erősítse, és ne ellenünk harcoljon. A csata már a végét járhatta, mikor ide értem, mert viszonylag hamar végeztünk, majd mindenki visszavonult a táborhelyére, hogy a sebeit nyaldossa, összeszámolja a veszteségeit, és újra rendezze sorait, majd felállítva őket újabb rohamra induljon, talán az lehet az utolsó. Mikor többé-kevésbé lenyugodtak a kedélyek, Elyra egyik alattvalója, egy succubus vezet minket, és folyamatos tájékoztatást ad arról, mik és hogyan történtek egészen addig, míg be nem csöppentünk ebbe az összecsapásba. Egy sor sátor és alkalmi szállás mellett haladunk el a succubussal és a másik nekromantával, mikor a démon előáll a lehetőséggel, miszerint megtalálták azt a ”dolgot”, amivel fordíthatnak a háború menetén, és meg is nyerhetik azt. Megáll, és felénk fordul, hangja pedig nyomatékot kap, így a mondandója sokkal komolyabbnak hat, mint elsőre gondolná.
- Nagyon fontos, hogy a falánkság démonokat a mi oldalunkra állítsuk, mert ha Riel és csicskásai rájönnek, mit tervezünk, és megpróbálnak keresztbe tenni nekünk, komoly problémákkal nézhetünk majd szembe. – tartott egy pillanatnyi hatásszünetet, majd folytatta. – Ashor, te észak felé indulsz, aa legközelebbi faluba. Onnan kell minél több „ellátmányt” szerezned. – az ”ellátmány” szónál kicsit furcsa volt a hangj leejtése, ami miatt azt gondoltam, nem a hétköznapi értelemben kell értelmezni, amit mondott.
- Zramon, te keletre indulsz, amilyen gyorsan csak lehet. Egy napnyi lovaglásra tanyázik. Valahogy, bárhogy, el kell érni, hogy a mi ügyünket szolgálják. Természetesen lovat és élelmet szolgáltatunk neked. – bólintottam, miközben száz meg száz gondolat cikázott a fejemben. Miért pont a falánkság démonok? Egy szakasznyi háború démon levadászná magát Riel-t. Vajon, mikor a csata elkezdődött, Elyra és követői tudták, hogy errefelé tanyáznak a falánkságdémonok? Vagy azok vezetője? Megpróbáltam kiverni a kérdéseket a fejemből, mert amúgy sincs rájuk válasz, és egyébként is csak fejfájást okoznak. Amint megkaptuk a feladatunkat, még tettem egy kört a táborban, majd lassanként összeszedtem az útra való legszükségesebb dolgokat. A lovam már fel volt szerelve, és a kantárnál fogva tartották, míg megérkezem a keleti oldalhoz. Felpakoltam, ami nálam volt, majd felültem alkalmi hátasomra.
- Meggyőzöm őket, és leváltjuk Riel-t. – szóltam oda a succubus-nak, aki egy félmosolyt intézett felém, majd a ló oldalát megsarkantyúzva elindultam. Csak akkor álltam meg, mikor tényleg muszáj volt, hogy a ló pihenhessen egy kicsit. Amíg aludt, én is pihentem, ettem és ittam, majd egy rövid alvás után ismét útnak indultam.
Az út valóban egy napig tartott, de majdnem ráment még egy, mire megtaláltam a barlangot, ahol a falánkság démonok vezére él. A lovat tisztes távolban hagytam, mert volt egy olyan sejtésem, hogy ezeknek az lenne az első, hogy azonnal felfalják szerencsétlen hátast, és akkor gyalogolhatok visszafelé. Óvatosan, lassan lépkedve közelítettem meg a barlangot, és milyen jól tettem. Gyakorlatilag a semmiből, két démon pattant elém.
- Csak egy harapást, naaa, engedd meg, ha egy lába hiányzik, az még nem a világ. – szólt az egyik. Hangja pont olyan volt, mint egy körülbelül négy éves gyermeknek, aki épp az anyját kéri meg, hogy kinyithassa a szülinapi ajándékát.
- Tűnés onnan! Tudod, hogy a főnök az első, és amíg ő nem mondja, hogy szabad a préda, addig mi nem tehetünk semmit! – korholta le szinte azonnal a másik. Mindketten jól megtermett férfiak voltak. Aki utólag szólalt meg, kissé pocakosabb volt társánál, de nem volt oka panaszra. Az első, mintha kicsit letört volna, de így sem tágított, mert totálisan belelépett az aurámba, és a száját nyalogatta körbe-körbe, meg a fogait csattogtatta, miközben folyamatosan nyáladzott.
- Na jól van, most már elég lesz. – elrántotta előlem a társát, amiért roppant hálás voltam, mert azt hittem, a következő csattanás az orromat is leviszi. - Nem tudjuk ki, vagy mi vagy te, de majd Apüllon eldönti, mi lesz a sorsod.
- Nagyszerű, úgyis épp vele akartam beszélni. – ennél többet nem mondtam, és hiába nézett rám furcsán, akkor sem adtam be a derekam.
Apüllon barlangja elég lakályosnak hatott…egy barlanghoz képest.
- Lám, lám, miféle csemegét hoztak nekem ma az embereim. – A fő-falánkság démon egy korosodó vénemberhez hasonlított leginkább. El nem tudtam képzelni, hogy egy félszáz évesnek kinéző férfi vezeti a falánkság démonokat, akik mind arról híresek, hogy mindent képesek megenni. Mikor azonban megszólalt, szájában tűhegyes fogak sorát véltem felfedezni, és ez még engem is megrémisztett kissé. Mármint az összkép. Mielőtt a két fogdmeg bármit tehetett volna, előreléptem és mindenféle etikát, és hízelgést mellőzve belekezdtem a mondandómba.
- Apüllon. Híreket hoztam, melyek a jelenleg is zajló csatákból érkeztek. Mint biztosan hallottad Elyra és követői erőszakkal kénytelenek távozásra bírni Riel királynőt, aki nem adja könnyen a helyét. – vártam egy kicsit, had eméssze a hallottakat, majd vettem egy nagy levegőt és folytattam.
- Azért jöttem hozzád, hogy a te, és a többi démonod segítségét kérjem az ügyben, és segítsük együtt Elyra-t a trónra. – befejeztem az első szakaszt. Úgy látszott, a démon alaposan megfontolja a válaszát.
- Mégis miért kellene nekem ezt az Elyra-t segítenem? Eddig is megvoltunk a többi démon nélkül, eztán sem hiszem, hogy szükségünk lenne rájuk. – erre hirtelen nem tudtam válaszolni, ám közben rájöttem, mit is jelentett pontosan Ashor feladatában az „ellátmány”, és így új alapokra tudnám helyezni a „tárgyalást”.
- Ha segítesz nekünk, Elyra végtelen mennyiségű, és kiapadhatatlan táplálékforrást ajánl fel neked. És, hogy kifejezze ezt, a táborhelyünkön jó néhány falubeli vár titeket a démonaiddal, akikből kedvetekre lakmározhattok. – egy kicsit szugeráltam még, hátha ad neki valamiféle löketet, majd végül felpattant és mosolyogva válaszolt.
- Jól van, kisember. Ám legyen, meglátjuk mit tud a te Elyra-d. De ha valami nem stimmel, azonnal lelépünk, rosszabb esetben sajnos Riel-t támogatjuk. – nem tudtam pontosan mire vélni ezt, és inkább nyeltem egy nagyot, amit próbáltam rejtve tartani.[/color]